× Sportszempontból is véget ért a nyár, legalábbis nekem a US Open és a Vuelta egyfajta lélektani határt jelent. Általában ez a két verseny egyszerre fejeződik be - mint ahogyan idén is történt - és ez a pillanat szimbolikusan lezárja a nyarat az én naptáramban is. Őszintén szólva most egy kicsit üresnek érzem magam, hiányzik mind a tenisz, mind a kerékpár, úgyhogy kell néhány nap, amíg visszarázódom az egyre szürkébb hétköznapokba. De ez a cikk nem rólam szól, hanem a US Open és a Vuelta hőseiről, bajnokairól és legemlékezetesebb pillanatairól. Megpróbálom rövidre fogni a mondandómat, hiszen ha mindent leírnék, ami csak eszembe jut erről a két eseményről, nem lenne vége egyhamar ennek a bejegyzésnek. Vitás szituációk, felejthetetlen történetek, emberfeletti teljesítmények mind-mind említésre kerülnek majd, a teljesség igénye nélkül.

Először, néhány keresetlen szó az év utolsó Grand Slaméről, a US Openről. Nem lehetne azt állítani, hogy beigazolódott a papírforma, még akkor sem, ha olyasvalaki nyert a férfiaknál, aki hibátlan mérleggel érkezett a döntőbe és pontosan tudjuk róla, hogyha tudása legjavát nyújtja, bárkit képes megverni. Ugyanakkor ez a valaki nem a mentális kiegyensúlyozottságáról híres és karrierje túlnyomó részét egy bizonyos Federer nevezetű honfitársa árnyékában töltötte. Rapszódikus teniszező, az egyik legkiszámíthatalanabb a élmezőnyben, a végletek embere, pedig mindenki ellen megvan az ellenszere. Képes arra, hogy borzalmas játékkal kikapjon egy mezei torna első fordulójában, hogy aztán a következő alkalommal egyenesen a győzelemig meneteljen, és fordítva. 30 éves korára érett be, addig csak egy potenciális veszélyforrásként tartottuk számon a nagy négyes szempontjából, arra pedig senki sem gondolt, hogy pályafutása első három GS-döntőjét megnyeri majd az aktuális világelsők ellenében. Ha valakivel kapcsolatban ezt nem tudtuk volna elképzelni néhány évvel ezelőtt, az pont ő. Mert mentálisan nem tartottuk képesnek ilyesféle tettekre. A mesterversenyeken sem vitézkedik, eddig mindössze egy győzelemmel rendelkezik ezekről a tornákról. De a teniszben mégiscsak a Grand Slamek számítanak, abból pedig immárom három van neki. Akárcsak Andy Murray-nek, akinek a karrierje tökéletes tükörképet mutat. A kiegyensúlyozottság és a szeszély megtestesítője ők ketten, mégis ugyanott tartanak. Gondolom mindenki kitalálta, kiről van szó.

Sokáig úgy tűnt, minden körülmény Novak Djokovic kezére dolgozik ezen a US Openen. Ugyan Janowicz-ot csak 4 szettben tudta legyőzni a nyitókörben, ezután egyfajta habostortává változott az ága - az angol 'cakewalk' szó talán jobban kifejezi a helyzetét. A monte-carlói legyőzője, Jiri Vesely ki sem állt ellene, Youzhy 6 játék után adta fel, a negyeddöntőben pedig Tsonga nyújtott kezet két tükörsima játszmát követően. Aligha alakulhatott volna kedvezőbben számára ezt a torna, miután a nyári kudarcsorozata végén bevallota, sérüléssel és magánéleti problémákkal is küzd/küzdött. A Garros megnyerése óta valóban kissé elveszettnek tűnik, még akkor is, ha Torontóban övé lett a trófea. A korai wimbledoni búcsú, az olimpiai rémálom mind-mind azt bizonyítja, hogy valami nem klappol nála. De ha van ember, aki bármilyen mélységből képes győztesként visszatérni, az Djokovic. A könnyített úton menetelő szerb váltig állította - miután illedelmesen minden pórul járt kihívójának jobbulást kívánt -, hogy az indokolatlanul sok pihenő rengeteget segített neki a regenerációban és kezdi visszanyerni a formáját, de a fináléban azért kiderült, hogy még nincs minden rendben nála. Nemcsak fizikálisan, mentálisan sem, és erre már a Monfilsszal vívott elődöntője során is voltak utaló jelek. A francia meglehetősen sokszor ki tudta őt hozni a sodrából a flegmaságával, pedig Djokovic nem arról híres, hogy bármivel is ki lehet zökkenteni, sőt, pontosan rá jellemző az, hogy egy taktikus intermezzóval összezavarja ellenfeleit. Mindezek ellenére ő számított esélyesnek a döntőben, hiszen feleannyi időt töltött a pályán, mint Stan Wawrinka.

Wawrinka jóval göröngyösebb úton jutott el a végelszámolásig, jóformán minden meccsén becsúszott egy kisebb hullámvölgy és kihagyás. A harmadik fordulóban például mérkőzéslabdát kellett hárítania Dan Evans ellen a negyedik szett tiebreakjében, amit nem is akárhogyan oldott meg: másodikra ütött egy ászt és ezzel megmenekült. Kishíján összefutott legjobb barátjával, Nick Kyrgiosszal a következő körben, de a még nála is szeszélyesebb ausztrál visszalépése nyomán Marchenko jutott neki, akinek meglepő módon adományozott egy játszmát. A legjobb 8 között a nagy visszatérő Del Potróval vívott egy magas színvonalú rangadót, amire már alaposan felszívta magát és magabiztosan győzött, majd a hullafáradt Nishikorit búcsúztatta az elődöntőben. Mindenki arra számított, hogy a fáradtság komoly faktor lesz a fináléban, ami végülis így is lett, de fordított előjellel. Ugyanis nem Wawrinka szenvedett a mérkőzés későbbi szakaszaiban, hanem bizony Djokovic. Megmondom őszintén, én még sosem láttam a szerbet fizikálian alulmaradni, de ami még ennél is jobban meglepett, hogy mentálisan sem tudott a svájci fölé emelkedni az első szettet követően. Wawrinka botrányosan kezdett, szórta a hibákat, aztán 20 perc után magához tért és visszajött breakhátrányból, bár sokra nem ment vele, mert a rövidítést úgy, ahogy volt elrontotta. De nem tört meg, nem emésztette magát ezen, hanem nyitott egy tiszta lapot.

Az idő előrehaladtával egyre összeszedettebben teniszezett, Djokovic pedig már nem tudta irányítani a pontokat és a harmadik játszma elvesztése után teljesen kicsúszott a kezéből a kontroll. Sorra jöttek a problémák: előbb a görcs, aztán a lábujjsérülés, amire kétszer is kért ápolást. Arra most nem térnék ki külön, hogy Novak helyes ütemben kérte-e ki az ápolási szüneteket, de én úgy gondolom, hogy nem akart keresztbe tenni ezzel ellenfelének. Alig tudott mozogni, de még így is becsülettel helyállt. Nem tehetett mást, reménykedett abban, hogy majd Stan megremeg és elizgulja a végét, de erre nem került sor, illetve a svájci kivágta magát a nehéz helyzetekből is. Azért nem olyan egyszerű egy láthatóan sérült ellenféllel játszani: muszáj megtartani a koncentrációt és könyörtelenül menni előre a cél elérése érdekében. Wawrinka pedig sikerrel vette ezt az akadályt, nem engedte vissza a meccsbe a címvédőt. Valljuk be, Novak Djokovic meglehetősen szerencsés körülmények között jutott el a döntőig és ha ezek után megszerzi a győzelmet New Yorkban - amire egyébként jelentős esély mutatkozott -, sosem vakarta volna le magáról ezt a dolgot. Ha nagyon gonosz szeretnék lenni, mondhatnám azt, hogy Wawrinka megmentette ettől a kissé kínos helyzettől, de komolyra fordítva a szót, a svájci abszolút megérdemelten emelhette magasba a US Open trófeáját. Az utolsó 11 döntőjét megnyerte, ami nem akármilyen teljesítmény és tökéletesen mutatja, hogy mennyire ütőképes akkor, amikor a legjobb tenisze mellé koncentráció is párosul részéről. Sajnálhatja, hogy csak 30 éves fejjel jutott el erre a szintre.

Számomra a Tour de France minden szempontból csalódást keltően alakult, úgyhogy megpróbáltam minél hamarabb elfelejteni és a Vueltára fókuszálni, ami hasonlóan minőségi mezőnnyel büszkélkedhetett. A legfőbb különbség az a két háromhetes között, hogy a spanyol körön jóval kisebb szerepe van a feszültségnek, ebből adódóan talán nincs annyi tömegbukás és a résztvevők számára is élvezhetőbb a verseny. A szurkolók mindenkit ugyanúgy bíztatnak, nem utálnak ki senkit, a sajtó pedig nem kezdi ki a kerekeseket. Szóval, összességében felszabadultabb a hangulat, lazábbak a körülmények is. Ami az esélyeket illeti, sosem lehet egyértelmű favoritot hirdetni, mert a fáradtság sokkal komolyabb tényező, mint mondjuk a Touron, ahova mindenki a legjobb formájában érkezik. Persze, azért nem fog fenekestül felfordulni az erősorrend, de senki sem tudhatja előre, mi lesz mondjuk a harmadik héten egy hegyi szakaszon. Nem lehetetlen a francia kör után a Vueltán is jól teljesíteni, bár az idei végeredményt nézve a dupla még mindig nem tűnik egyszerű feladatnak. Viszont a zsinórban elért két dobogó abszolút reális, és innentől kezdve elképzelhető az is, hogy előbb-utóbb valakinek sikerül a duplázás - leginkább egy Tour-Vuelta kombó -, mert egyre közelebb kerülnek hozzá a versenyzők. Szerintem abban egyetérthetünk, hogy az év utolsó körversenye vetekszik az elsővel, ami nagy szó, annak fényében, hogy mennyire drámaian alakult az idei Giro. A Vuelta máshogyan és más okból vált igazán izgalmassá, de összegezve a három hetet, elmondhatjuk, hogy a kissé túlhype-olt Tour megint az utolsó helyre szorult ilyen téren.

Remélem valaki még vissza tud emlékezni arra, hogy előzetesen kit tartott a közvélemény az idei Vuelta legfőbb esélyesnek. Igen, ő az, a blog egyik főszereplője. Nos, Alberto Contadornak nem pont úgy alakult ez a verseny, ahogyan azt eltervezte, és kár tagadni, nem volt élete formájában idén. Viszont nehogymár emiatt azt gondolja bárki is, hogy kész, soha többé nem lesz esélye nagy kört nyerni. Azokat az embereket pedig főleg nem értem, akik szerint egyenesen jobb lett volna, ha visszavonul. Most ez komoly? Attól, hogy a Vueltán a negyedik helyet szerezte meg, talán nem kéne még őt temetni. Vagy azt már mindenki elfelejtette, hogy mi történt vele a Touron 2 hónappal ezelőtt? Nem kedvtelésből adta fel, és nem lustaságból nem edzett két hétig rendesen. A balszerencse Spanyolországban is utolérte, de tévedés lenne azt hinni, hogy azért bukott megint, mert elfelejtett volna kerékpározni. Arról meg pláne nem tehet, hogy a csapata milyen, mert sajnos ezen is múlott a dobogó. Nekem az az érzésem, hogyha végül megőrzi a 3. helyet, senki sem kritizálja ennyire élesen. Azoktól pedig, akik visszavonulásra bíztatták, megkérdezném, hogy látták-e a 15. szakaszt. Ha igen, minden bizonnyal évek múlva is emlékezni fognak rá és egyszer talán belátják majd, hogy nem volt igazuk. Ha nem, ajánlom, hogy nézzék vissza, érdemes. Nem túlzás kijelenteni, hogy azon a napon dőlt el a Vuelta, és hogy ebben óriási szerepe volt egy bizonyos Alberto Contadornak. Elnézést ezért az érzelmi kitörésért, de nem tudtam megállni, minden egyéb a sportblogban lesz olvasható.

Rátérve az első helyért folytatott harcra, azt hiszem nem vitás, hogy a hegyeken Nairo Quintana volt a legerősebb. Senki sem tudta őt megrogyasztani, ellenfelei leginkább a veszteségek minimalizálására törekedtek, mert hozni nem igazán lehetett rajta. A kolumbiai újjászületett a Tour de France óta, gyakran láthattuk őt támadni az emelkedőkön. A Movistar pedig ha nem is emelkedett ki a mezőnyből, mint a Sky júliusban, meglehetősen hatékonyan tudta kontrollálni a versenyt. Quintana segítői nem neutralizálták az összetettbeli riválisokat, nem oldották meg a feladatot a kapitányuk helyett, mégis minden úgy zajlott, ahogyan azt elképzelték. Még az is belefért nekik, hogy taktikus okokból leadják a piros trikót az első héten, ráadásul kétszer. Feleslegesen nem szaggatták szét magukat a mezőny elején és teljesen igazuk volt. Sablonos szövegnek tűnhetett részükről - mert az is volt -, hogy majd csak Madidban kell, hogy náluk legyen a piros, de jól tették, hogy bíztak az elsőszámú emberükben és nem erőlködtek eleinte a megtartásán. Quintana nem hiába tartott az egyéni időfutamtól, egészen a legendás formigali szakaszig virtuálisan Chris Froome-ot helyezték az összetett első helyére, de egyetlen pillanatnyi kihagyás rengeteget változtatott ezen a helyzeten. A kolumbiai két csapattársával egyetemben bele tudott kerülni abba a bizonyos Contador-féle szökésbe, míg a brit hátul ragadt, a segítői pedig még nála is rosszabbul pozícionálták magukat a mezőnyben, majd megjöttek 20 perccel a limitidőn kívül...

Nairo három és fél perc előny tudatában vághatott neki a kronónak, pánikolnia tehát nem kellett. Froome hiába repesztett űridőt, másfél perc hátránya így is maradt és az addigi hegymenetekből kiindulva egy kisebb csoda szükségeltetett volna neki, hogy megfordítsa az állást. A csoda elmaradt, a Tour de France címvédője az utolsó pillanatra hagyta az utolsó offenzíváját, és nem is tudott megszabadulni a szorosan a hátsó kerekére tapadó Quintanától. Becsületére legyen mondva, ő megpróbálta, de nem jött be. Nem úgy, mint Esteban Chavesnek, aki a dobogó legalsó fokáért küzdött meg Contadorral. Az időfutamon a háromszoros Vuelta-győztes spanyol ugyan átvette a harmadik helyet a kolumbiaitól, és viszonylag kényelmes helyzetből várhatta az Aitanát, de az Orica kiváló taktikájának sikerét egyedül nem tudta megakadályozni. Chaves 50 km-rel a befutó előtt támadott és csapattásai segítségével két perc körüli előnyt épített fel, amiből megőrzött annyit, hogy végül ő állhasson fel a madridi pódiumra Quintana és Froome mellé. Szépen csinálta, ezt el kell ismerni és ha ez az új generáció ilyen szellemiséggel fog versenyezni, az országúti kerékpár töretlen népszerűsége biztosított a következő 10 évre. De addig még várni kell. Egyelőre még csodálhatjuk Contador, Froome, Nibali és Quintana csatározásait és ez a Vuelta bebizonyította, hogy ezen négyes tagjai, ha egy az egyben egymásnak feszülnek és nem a csapataik dirigálnak, abból rendkívül izgalmas, fordulatos háromhetesek sülhetnek ki. Ez pedig nekünk, rajongóknak a legjobb hír.

× Amikor a blogra pillantok, mindig meglepődök, mennyire gyorsan eltelik 2-3 hét és azon kapom magam, hogy mindjárt itt egy újabb cikk határideje, amit kénytelen vagyok betartani, mert a versenyek menete szempontjából nem mindegy, mikor írok. Próbálom összeegyeztetni a különböző sportágakat, ami sokszor szinte megoldhatatlan, ezért ha találok egy időpontot, amikor éppen nem zajlik semmi, mindenképp ki kell használnom. A főodalon kicsit gyakrabban publikálok, de egyéb teendőim miatt sokat csúszok ezekkel a cikkekkel, ezért összetorlódnak az események. Most is egy vegyes, rövid híres bejegyzéssel jelentkezem.

A 64. Négysáncversenyen teljes mértékben beigazolódott a papírforma, ami az utóbbi évek meglepetésgyőzteseit nézve szokatlannak számít. Senkit nem nyomott agyon a nyomás a legnagyobb favoritok közül, úgy hozták le ezt a négy versenyt, mintha mezei világkupafordulók lennének. Vége szakadt az osztrákok 6 éve tartó sorozatának is, idén a dobogó legalsó fokával kellett beérniük Michael Hayböck révén, míg az ezüstérmet a másik rendező nemzet, a németek kiválósága, Severin Freund szerezte meg. Innen már könnyű kitalálni, ki lett a bajnok... Az előzetesben elsiklottam afelett, hogy bizony ebben a kiírásban lehet esély a Grand Slamre is, amit először és utoljára Sven Hannavald tudott véghez vinni még a 2001/2002-es szezonban. Peter Prevc-nak már az első, oberstdorfi állomáson elszálltak a történelmi reményei, de nem azért, mert ő hibázott volna. A szél és a beülőtologatás következtében "mindössze" a 3. helyen végzett, így Freund ölébe hullott az összetett vezetés, ám a német maga is elismerte, hogy ehhez nagyban hozzájárult a szerencse - szembeszél formájában. A többi három forduló során viszont nem volt kérdés: Prevc valósággal uralkodott a mezőny felett. Freund és Hayböck sem teljesített rosszul, de hiába ugrottak kifejezetten jól mindketten, a szlovénnek mindig akadt válasza. Mindig talált még 5 métert, még 10 pontot, amelyek segítségével Garmisch-Partenkirchenben átvette az összetett első helyét és Ausztriába érve tovább növelte előnyét. Innsbruck után gyakorlatilag végleg eldőlt a verseny, hiszen nem lehetett azt elképzelni, hogy Prevc betlizni fog, de még azt sem, hogy bemutat egy közepes ugrást.

Általában, amikor valaki ilyen szinten dominál egy sportot, egy idő után unalmassá válnak a versenyek és hajlamosak vagyunk úgy leülni a tv elé, hogy 'úgyis ő fog nyerni, mindegy, mit csinálnak a többiek'. Szerintem síugrásban ez sosem következhet be, a sportág természetéből adódóan. Annyi befolyásoló tényező van, amelyek ráadásul jelentősen bele tudnak nyúlni a viadalok alakulásába, hogy semmit sem lehet 100%-ig biztosra venni - erre Oberstdorf kiváló példa. És amikor a második sorozat végén jönnek a legjobbak, egyre csak fokozódik az izgalom. Ha megfelelőek a körülmények, akkor képtelenség unatkozni egy síugrő vagy sírepülő versenyen. Amikor már azt gondolnánk, hogy 'kész, ennél jobbat nem lehet ugrani', akkor jön valaki, aki megfejeli az aktuálisan legjobb távolságot. Az utóbbi hetekben ezt a valakit Peter Prevc testesíti meg, és pontosan ezért érdemelte volna meg, hogy meglegyen neki a Grand Slam. Azért így se lehet boldogtalan, mert zsinórban három négysánc-állomást megnyerni sem kis teljesítmény, sőt! Az összetett pontversenyben 26 ponttal előzte meg Freundot, aki a következő, ugyancsak fantasztikus eredménysort produkálta: 1-3-2-2. Az igazi csata a dobogó legalsó fokáért zajlott, hiszen Michael Hayböck és Kenneth Gangnes között mindössze 9 pont döntött. A végeredmény: egy előzetesen is tökéletes pontossággal megtippelhető top 3.

Múlt szombaton, azaz január 9-én mutatták be a 2016-os Vuelta hivatalos útvonalát a 2014-es célvárosban, Santiago de Compostelában. Első ránézésre egyértelműen a szórakoztatásra mentek rá a szervezők: rövid és meredek hegyi befutók, viszonylag rövid szakaszok és összesen 51 kategorizált emelkedő. Gyakorlatilag csak egy teljesen sík etap lesz a három hét során: a ünnepélyes keretek között zajló madridi körözés. Ez persze nem azt jelenti, hogy a sprinterek labdába sem rúghatnak majd, de mindenképp nehéz lesz a dolguk, hiszen a nekik kedvező napokon is túl kell élniük egy-két hegyet a hajráig. A kiélezett küzdelmet az idei kiírás is garantálja: legendás és eddig még ismeretlen emelkedők, 10 hegyi befutó és egy közel 40 km-es kronó, amire a 19. szakaszon kerül sor. Az össztáv 3277 km - 80 km-rel kevesebb, mint tavaly -, és mindössze egy 200 km-nél hosszabb etap vár a mezőnyre, amivel ugyancsak a verseny intenzitásának növelése volt a cél. Az augusztus 20-ai rajt a Spanyolország észak-nyugati részén fekvő Ourensében lesz, ahol egy 29 km hosszú csapatidőfutamot bonyolítanak le. Az első meghatározó hegyi szakasz a 10. napon következik el, amikor a kiemelt kategóriás Covadongára kapaszkodnak fel a kerekesek, ami 7 km hosszú, átlagban 7%-os és van 17%-os része is. Utoljára két éve szerepelt a programban, akkor a Lamprés Niemiec nyert itt. Másnap a Pena Cabarga tetején lesz a cél, ami 1 kilométerrel rövidebb, de jóval meredekebb emelkedő (átlag 9%).

Szeptember 3-án a spanyol körverseny mezőnye ellátogat Franciaországba, és ha már ott vannak, felmásznak a Tour de France-ról ismerős La Pierre Saint Martinre, hogy aztán az esélyesek a Col d'Aubisque-on megküzdjenek egymással. A következő napon sem engedhetnek ki a legjobbak, mivel egy háromhetes szinten rövidke (120 km), de annál megterhelőbb szakaszt kell teljesíteniük, ami emelkedős finist tartogat. A rendkívül izgalmasnak ígérkező harmadik hét előtt kicsit lazíthatnak a versenyzők: a 17. etapon egy vadiúj katalán heggyel ismerkedhetnek majd meg, névszerint a Penyagolosával, ami 12%-os átlagmeredekséggel büszkélkedhet. Ahogyan azt már korábban említetten, az utolsó előtti napon rendezik az egyenkénti időfutamot Xábia és Calp között, ami akár jelentősen átrendezheti az összetettet, lévén hogy teljesen sík és meglehetősen hosszú. Mégis az lenne az igazi, ha a 20. szakaszon dőlne el a piros trikó sorsa, akárcsak tavaly. Aki érez magában még valamennyi erőt a támadásra, az Alto de Aitana nevű emelkedőn lesz 22 kilométere arra, hogy nagyobb különbséget alakítson ki és akár elorozza a győzelmet. Szeptember 11-én érkezik meg a mezőny a spanyol fővárosba, Madridba, ahol a szokásoknak megfelelően az önfeledt ünneplésé lesz a főszerep. Azt viszont, hogy ki lesz a legboldogabb aznap, még megtippelni sem merem.

× Úgy gondoltam, összevonom a US Opent és a Vueltát, egy bejegyzésben foglalom össze mindkét versenyt, hiszen sok a párhuzam. A cím mindjárt rávilágít az egyikre, ami talán a legfeltűnőbb: az olaszok tartoltak mind New Yorkban, mind Spanyolországban. Ami a teniszt illeti, a férfiaknál abszolút érvényesült a papírforma - a nőkkel ellentétben, míg a spanyol körversenyen az utolsó pillanatig kétséges volt, ki lesz a befutó, ám hiába vártuk, a csoda elmaradt. Az viszont vitathatatlan tény, hogy ki-ki melyik sportágért rajong, nem kellett unatkoznia egy pillanatig sem.

US OPEN 2015 - NOVAK CONTINUED TO RULE, SERENA FAILED
Igen, így utólag nézve csak szánalmas reménykedés mindaz, amit az idei US Open felvezetőjében írtam Novak Djokovic-ról. A rajongóit leszámítva talán mindenki arra vágyott (miután neki a naptári GS-re nem volt esélye), hogy megtörjön az uralma. A sorozatban két elvesztett észak-amerikai keménypályás döntője szolgáltatott némi okot arra, hogy elkezdjünk spekulálni az állapotával és a formájával kapcsolatban, de nyilván azt nem zárhattuk ki, hogy megnyeri a New York-i Grand Slamet, hiszen így is ő számított a legnagyobb favoritnak. Gondoljunk bele, ha más valaki egymás követő két tornán eljut a fináléig, az egekbe emeljük és arról áradozunk, milyen pazar formában van. Nos, amikor Djokovic-csal történik ilyesmi, egyből valami porszemet akarunk belelátni a gépezetbe és intő jelként könyveljük el azt, hogy a két legnagyobb riválisa le tudta őt győzni. Valóban kissé vicces, hogy idáig jutottunk, de inkább az a félelmetes, hogy Djokovic annyira dominánssá vált az utóbbi években, hogy már egy ilyen aprócska megingásba is hajlamosak vagyunk mindenféle formahanyatlást és mentális fáradtságot belemagyarázni. Pedig erről szó sem volt, az ellenfelei (ne felejtsük el, a világranglista 2. és 3. helyezettjéről beszélünk) egész egyszerűen jobban teniszeztek nála azokon a napokon.

Nole kétségkívül kiváló sorsolást fogott ki New Yorkban, és ahogyan azt előre prognosztizáltam, a negyeddöntőben sem akadt nehézsége, mivel a mélyrepülését folytató Rafael Nadal el sem jutott odáig, hogy mérkőzzenek. Ez valahogy benne volt a levegőben, én nem is igazán lepődtem meg rajta, de az, ahogyan kiesett és akitől kikapott, annál inkább meghökkentő. Történt ugyanis, hogy a harmadik fordulóban Rafa a szélsőségeiről híres Fabio Fogninivel találkozott, és 2-0-ás szettelőnyre tett szert. Semmi nem utalt tehát arra, hogy neki ez lesz a végállomás. A mai napig alig hiszem el, hogy el tudta veszteni ezt a meccset, márpedig így tett. Ízlelgessük egy picit azt a tényt, hogy egy Fognini 0-2-ről jött vissza egy Nadal ellen egy GS harmadik fordulójában. Kész őrület. A pályát elhagyva Nadal is csak a fejét rázta, szinte megállt körülötte a levegő, ahogyan végigsétált a játékoskijárón. Hosszan követte őt a kamera és tökéletesen le lehetett olvasni az arcáról, mekkorát csalódott magában. A sajtó persze egyből a visszavonulásával ijesztgetett, de azt hiszem, ettől egyelőre nem kell tartanunk. Kapott egy óriási pofont, de ismerjük őt, tudjuk mekkora küzdő, ezután sem fog meghátrálni. Egy legendát ilyen korán búcsúzni látni mindig szomorú, főleg, ha ez lassacskán tendenciává válik.

Visszatérve Djokovic-ra, megnyílt - mondhatni teljesen kitisztult - előtte az út és ő meg is látta a fényt az alagút végén, divatosabban fogalmazva vérszemet kapott. Minden elé kerülő akadályt könnyedén vett, senki sem veszélyeztette őt, ezért nem emelek ki egyetlen mérkőzést sem. Innentől kezdve az volt a kérdés, hogy a döntőben ki lehet az ellenfele. Legnagyobb bánatomra Murray kifogott egy élete teniszét nyújtó játékost, névszerint Kevin Andersont, akivel elképesztő csatát vívtak, végül a dél-afrikai lépett tovább a negyeddöntőbe és játszhatott Wawrinkával. Mondanom sem kell, Anderson árnyéka volt önmagának a következő körben. Mindeközben a tábla alján Federer úgy haladt előre, akár kés a vajban. Az elődöntők mérhetetlenül sima ütközeteket hoztak: Novak mindössze 3 game-et bukott el Cilic ellen, míg Roger három könnyed szettben lépett túl honfitársán, Wawrinkán. Probléma megoldva, vasárnap délután (ottani idő szerint) következhetett a nagy finálé. Az időjárás mindezt másképp gondolta, a kisebb záporok miatt órákat kellett várni a kezdésre, magyar idő szerint jócskán éjfél után vonulhattak be az Arthur Ashe-re a főszereplők.

Ebből következik, hogy akármilyen nagy tenisz-fan vagyok, a másnapi koránkelésre tekintekkel nem vártam meg a meccset (senkinek ne legyenek kétségei, ha érintett lettem volna a döntőben, akármeddig vártam volna). Azóta sem láttam a teljes ismétlést, csak néhány részletet, de az eredményből és néhány szakértői véleményből egyértelműen kiderül, mi is történt pontosan. Kezdjük az elején, én ezzel a mondattal szembesültem először a döntő másnapján: Novak Djokovic 4 szettes győzelmének köszönhetően begyűjtötte 10. Grand Slam-trófeáját, idén a harmadikat. És akkor következzenek az okok: először is, Federer nem tudott olyan szinten játszani, mint a korábbi mérkőzésein, ki tudja, miért. Azt azért le kell szögezni, hogy mind a körülmények, mind pedig a várakozás Nolénak kedvezett. A párás levegő miatt a labdák nehezebbek voltak, ami egyáltalán nem segítette Federer gyors teniszét. Emellett rengeteg breaklehetőséget szalasztott el, ráadásul több olyan adogatójátékot is elvesztett, amiben 40-15-je volt. Djokovic rá tudta erőltetni a svájcira a saját akaratát, és amikor ez éppen nem sikerült neki, akkor is nagy százalékban megnyerte a fontos pontokat, ami ebben a sportágban igencsak lényeges információ. Félreértés ne essék, a szerb nem volt verhetetlen aznap, és a Federer sem játszott bűnrosszul, de a korábbiakban sokszor emlegetett mentális erő a világelső felé billentette a mérleget. Így, látatlanban is világos tehát, hogy mi volt a forgatókönyve ennek a döntőnek...

Ritkán szoktam beszámolni a női versenyről, de ez most az ilyen ritka alkalmak egyike. Serena Williamsnak esélye volt arra, hogy történelmet írjon, miután az eddigi három GS-t sikerrel vette ebben az évben. A naptári Slamet utoljára 1988-ban Steffi Graf tudta megcsinálni, és ha a mai mezőnyben valaki képes lehet erre, az mindenképpen Serena. Djokovic-hoz hasonlóan minden segítséget megkapott: alig-alig maradtak kiemeltek az ő ágán, ami arra engedett következtetni, hogy végtelenül simán végigsöpör majd a versenyben maradt riválisain. Egészen az elődöntőig meg is oldotta ezt a feladatot, aztán Roberta Vinci került az útjába. Az a Vinci, aki ütőerőben nem veheti fel vele a versenyt, egyetlen fegyvere van csak: a fonák nyesés. Az első szett Williams szájíze szerint alakult, nem tűnt úgy, hogy bármiféle problémája lehet a későbbiekben. Mégis lett, hiszen szépen lassan Vinci kirángatta a ritmusából a közönségkedvenc amerikait, nyeséseivel megakadályozta őt abban, hogy meggyorsítsa a labdákat. A szimpatikusan küzdő olasz átvette az irányítást, az ő játékát kezdték el játszani, mígnem Serena teljesen elvesztette a fonalat, aztán három szettben a meccset is. Ezzel létrejött a történelmi olasz házidöntő: Vinci vs Pennetta. Az első játszma rendkívül szorosan alakult és tiebreakbe torkollott, amit a 26. kiemelt Pennetta nyert meg. Ezután Vincinek már nem osztottak lapot, belőle többet vett ki a kezdés, úgyhogy minden csak idő kérdése volt. Flavia Pennetta a trófeával a kezében tartogatott a nagyérdeműnek még egy meglepetést: mindenki legnagyobb megdöbbenésére bejelentette visszavonulását. Végülis, minden sportoló arról álmodik, hogy a csúcson fejezze be, ő pedig aligha juthat ennél feljebb 33 évesen.

VUELTA A ESPANA 2015 - THE BIRTH OF A NEW GC CONTENDER
Mielőtt rátérnék a konkrét eseményekre és a végeredményre, szépen csöndben megjegyezném, hogy Tour de France ide, vagy oda, mostmár évek óta a Vuelta szolgáltatja a legtöbb izgalmat a háromhetesek közül. Igaz, idén a Giro is kitett magáért, ha csak a szakaszokat vizsgáljuk, de valljuk be őszintén, az összetett győztes személyét tekintve - a bukások és az ellentámadások ellenére - aligha lehetett bármiféle kétségünk. A spanyol körön viszont az utolsó pillanatig tartott a harc a piros trikóért, mindössze másodpercek választották el az első két helyezettet a 20. szakasz előtt. Ami pedig még különlegesebbé tette a Vueltát, az az, hogy a jól megszokott nevek mellett felfedezhettünk néhány új arcot is, akik a jövőben bizony komoly esélyesekként indulhatnak a nagy körversenyeken. A Tour hősei közül csak kevesen tudtak (újra) a csúcson teljesíteni, úgyhogy megintcsak bebizonyosodott, hogy a duplázás (ezalatt csak az egymást követő Grand Tourokat értem, mert a Giro-Vuelta akár-akár működhet is) közel lehetetlen a mai mezőnyben. A 2015-ös szezon egyik legfontosabb tanulsága ez. Annyira masszív, kiegyensúlyozott és elhivatott a jelenkor pelotonja, és emelett akkora a tempó, illetve a feszültség minden egyes háromhetesen, hogy két atombrutál csúcsforma (ha egyáltalán létezik ilyen) szükségeltetik ehhez a történelmi tetthez, meg persze egy tökéletes téli felkészülés betegségek és bukások nélkül. És akkor még a szerencséről nem is beszéltünk, egyszóval borzasztóan nehéz ezt összehozni. Zárójel bezárva.

Az idei Vuelta első hete (ami 10 naposra sikeredett) rengeteg drámát tartogatott: az utóbbi évek trendje sajnos folytatódott, a tömegbukásokat ezalkalommal sem kerülhettük el. A 2. szakaszon a mezőny fele földre került 30 km-re a céltól, köztük többek között Vincenzo Nibali is, akinek meglehetősen sokat kellett vesztegelnie, mire kapott egy új kerékpárt. Néhány súlyos perc után megkezdhette felzárkózását, visszamaradt hozzá 1-2 csapattárs, és viszonylag jól haladtak afelé, hogy elkapják a főmezőny végét, ám az olasz kissé türelmetlen volt és elkövetett - sportigazgatójával egyetemben - egy banális hibát. Belekapaszkodott a csapatkocsijába, majd a sofőr adott egy kövér gázd és szó szerint felhúzták őt az esélyesek csoportjára. Mivel mindezt az egyik helikopter rögzítette, a zsűri nem tehetett mást, a szabáyok értelmében és a bizonyíték meglétében Nibalit kizárták a versenyből (a további büntetéseket a Vuelta-felvezető végén leírtam). Ezzel az Astana rögtön leegyszerűsítette a képletet: maradt nekik Aru és Landa. Az összetettben eközben - kisebb meglepetésre - Esteban Chaves vette át a vezetést, miután nagy csatában legyűrte Tom Dumoulint. A következő nap a piros trikó szempontjából jelentéktelen volt, viszont én kötelességemnek érzem kiemelni, mert akár hiszitek, akár nem, Peter Sagan megtörte a 2013. július 5-e óta tartó nyeretlenségi sorozatát és újra szakaszgyőzelmet ünnepelhetett egy háromhetes körön.

A nyolcadik - egyébként teljesen sík - etapon aztán elszabadult a pokol: egy újabb brutális tömegbukás után Tejay Van Garderen és Dan Martin feladni kényszerült a versenyt, míg szegény Kris Boeckmanst mesterséges kómában kellett tartani csaknem egy hétig, mivel képtelen volt önállóan lélegezni súlyos tüdősérülései miatt (azóta sokat javult az állapota, a minap személyesen köszönte meg a támogatást, azonban egy arcműtét még vár rá Belgiumban). Még fel sem fogtuk mi történt, amikor a fináléban egy felelőtlenül manőverező neutrálmotoros elcsapta Sagant, aki első- és másodfokú égési sérüléseket szerzett a combján és ugyan beért a célba, de másnap már nem állt rajthoz. A 9. szakaszon egymásnak estek az összetett menők, kapkodhattuk a fejünket. A piros trikós Chaves leszakadt, Froome is ideiglenesen megrogyott, Landa pedig végleg kiszállt a buliból (14 percet kapott). Az első roham után viszont lecsillapodtak a kedélyek, így a Tour győztese visszazárkózhatott, aztán mintha mi sem történt volna, betámadta a többieket. Purito és Dumoulin üldözte őt, és amikor már úgy tűnt, Froome megnyerheti a szakaszt, a holland megindult és döbbenetes módon izomból lesprintelte a hegyen a britet.

Az első pihenőnap után következhetett maga a pokol Andorrában: egy hamisítatlan hegyi etap, Joaquim Rodriguez tervezésében. Már idő előtt megkezdődtek az izgalmak: a rajtot követő első kilométereken Chris Froome egy kanyarban bukott és nagy fájdalmak közepette tudott csak visszaülni a nyeregbe. Nem mozgott túl bíztatóan, időnként csapattársai kerekét is elvesztette, aztán lassacskán összeszedte magát és elcsípte a sor végét. Egyből az élre álltak a Sky-os segítők, de ahelyett, hogy Froome állapotára szabták volna az iramot, kegyetlen tempót kezdtek el diktálni. Hogy miért volt erre szükség, azt a mai napig nem értem. A csapat végül a saját csapdájába esett: egyik pillanatról a másikra megbomlott az egységük, Froome pedig egyre hátrébb sodródott, mígnem az orvosi kocsinál kötött ki és a visszalépés gondolata is megfordult a fejében. Erre ugyan nem került sor, végigszenvedte a napot, míg elöl a többiek óriási csatározásokba kezdtek. Az utolsó emelkedőn Aru vitézkedett, második próbálkozásával le is tudta szakítani az aznap nem túl nagy népszerűségnek örvendő Puritót és egészen a befutóig megőrizte előnyét (a napi győzelmet csapattársa, Mikel Landa szerezte meg). Mögöttük érkezett meg Majka, Dumoulin, Chaves és a két Movistaros, a vírusbetegséggel küzdő Quintana és Valverde. Később kiderült, hogy Chris Froome-nak eltört az egyik csontja a lábfejében és emiatt ő is feladásra kényszerült. A nap legmeghökkentőbb eseményét egy újabb motoros baleset szolgáltatta: az első emelkedő lejtmenetében a Tinkoffos Paulinho ütközött egy út közepén haladó tévés motorossal. Nem esett el a portugál versenyző, ment tovább, de a bal térde alatt csúnyán felszakadt a bőre és rövidesen elviselhetetlenné vált a fájdalma, úgyhogy ő is búcsúzott a Vueltától.

A 14. és 15. szakaszon Dumoulin vesztett némi időt Aru-val szemben, Rodriguez nagyon élt, Quintana pedig elindult a gyógyulás útján és ha már jobban érezte magát, néhányszor bekóstolta a mezőny - többnyire sikertelenül. A második pihenőnap előtt várt még rájuk egy utolsó kihívás: az utolsó emelkedő átlagban 11%-os mutatóval kecsegtetett, de hiába vártuk lélegzetvisszafolytva a támadásokat, csak a legeslegutolsó pillanatban szánták rá magukat az esélyesek az akciózásra. Purito volt közülük a legelszántabb és erőfeszítéseit siker koronázta: 1 mp-vel átvette a piros trikót Fabio Aru-tól. Sokáig azonban nem élvezhette a vezetést, hiszen következett az egyéni időfutam, ami mindig is a gyengepontja volt karrierje során. Ezzel szemben Dumoulin az 1:51-es hátránya ellenére dörzsölhette a tenyerét, toronymagasan kiemelkedett a komplett mezőnyből ebben a műfajban. A hollandok új kedvence érvényesíteni tudta a papírformát, a specialistának számító Bodnart is több, mint 1 perccel verte meg és 3 másodperccel visszavette az összetett első helyet. Aru 1:53-at kapott, úgyhogy mondhatni olcsón megúszta, Rodriguez viszont teljes kudarcot vallott: 3:06-os hátránnyal érkezett célba. Majkának se sikerült túl jól a kronó, visszaesett a 4. helyre, míg Valverde és Quintana életük menetét produkáltak - második, illetve ötödik helyet szereztek, de az összetett megnyerésében még így se reménykedhettek. 

A sorsdöntő harmadik hét elején Dumoulin töretlenül tartotta vezető helyét, úgy tapadt Aru hátsó kerekére, akárcsak a tavalyi kiírásban Contador Froome-éra. A 19. etapon ráadásul meg is tudta lepni az olaszt a kockaköves befutón, további 3 másodpercet pakolt hozzá az előnyéhez, ami a végső győzelem szempontjából nyilván nem jelentett semmit a kőkemény 20. szakasz előtt, de mentálisan igenis erősít(h)ette a hollandot. Csakhát - az ő szavaival élve - egy nappal hosszabb volt a kelleténél ez a Vuelta a számára. Az Astana tökéletes taktikát dolgozott ki a piros trikó visszahódítására: már az utolsóelőtti hegyen megkezdődött az offenzíva, Aruék valósággal szétszaggatták Dumoulin csapatának maradványait (mert azért valljuk be, 2 embernél több sosem védte őt a hegyeken, a Giant nem volt erre a helyzetre felkészülve) és kevéssel a csúcs előtt magát, az összetett elsőt is izolálnia tudták az élbolytól. Tom talán először ezen a versenyen nem mozgott túl jól, a lejtmenetben hiába volt közel ahhoz, hogy visszaérjen, de egész egyszerűen elfogyott belőle a szufla és lassacskán beletörődött a vereségbe. A következő hegy lábáig akkora hátrányt halmozott fel, hogy a dobogós helye is veszélybe került, majd el is úszott, amikor egy bizonyos Nairo Quintana támadott az esélyesek csoportjából és csak egyvalaki tudta követni, mégpedig a 4. helyen álló Rafał Majka. Szépen növelték az előnyüket ők ketten, aztán segítség gyanánt csatlakozott (pontosabban visszamaradt) hozzájuk néhány segítő és így még Rodriguez második pozícióját is fenyegették. A Katyusánál még épp időben megkongatták a vészharangot, rákapcsoltak hátul rendesen és végül megőrizték összetettbeli helyüket. Tom Dumoulin egészen a 6. helyig csúszott hátra (Quintana és Chaves is befért elé), Majka felállhatott a dobogóra, az Astanások pedig extázisban gurultak át a célvonalon. Megcsinálták, és akármit is gondolunk a csapatról úgy általánosságban, azt azért el kell ismerni, hogy ez szép volt.

× A nyaralás után most probálom utolérni magam, és ugyan szerdán értem haza, azóta nem sokat haladtam előre, pedig időm, mint a tenger. Így történhetett meg az is, hogy a második szakasz közben írom meg a Vuelta-előzetest. Sablonos duma, de rettentő nehéz jósolni, mivel egy kivétellel mindenki rajthoz állt a spanyol körön, aki számít, és közülük mindenki tekert idén minimum egy háromhetest. Lényeg, ami lényeg, hogy jelenleg csak azt mondhatjuk ki biztosra, hogy egy rendkívül izgalmas versenyt fogunk látni. Ehhez a kiváló mezőny mellett hozzájárulnak a mindenki számára ismeretlen hegyi befutók és a taktikai csatározások is.

VUELTA A ESPANA 2015 - ANOTHER CHANCE FOR HISTORY-MAKING
Szóval, körülbelül egy héttel ezelőtt vált hivatalossá, hogy a nagy nevek közül ki lesz ott a Vuelta rajtjánál, hiszen ekkor cáfolta meg a címvédő Contador indulásáról szóló pletykákat a Tinkoff csapat. Így ő lesz az a bizonyos kivétel, de azt hiszem, nem várhattuk el tőle, hogy idei harmadik, zsinórban pedig az ötödik háromhetesen is starthoz álljon (a tavalyi Tour óta minden nagy körversenyen elindult, ebből egyet feladott, kettőt megnyert és egy ötödik helyet is szerzett). Sajnálhatjuk, hogy nincs ott, mivel minden idők legerősebb mezőnyét láthattuk volna a 2015-ös Vueltán, de annyi bizonyos, hogy a hiányában sem fogunk unatkozni. Nibali, Valverde és Quintana szereplése viszonylag hamar eldőlt, egyedül Froome rágódott a dolgon, de végül ő is igent mondott. És most csak a Tour de France legjobbjairól esett szó, ha végigpörgetjük a startlistát, felfedezhetjük benne például Aru-t, Landát, Van Garderent, Sánchezt, Rodriguezt, Thomast, Pozzovivót, Amadort, Talansky-t, Rolland-t és Majkát. Nem rossz névsor, sőt! Ők harcolhatnak az összetett elsőségért és a piros trikóért, közülük kerülhet ki a győztes, miközben azon a néhány sprintszakaszon összemérheti erejét Sagan, Degenkolb és Bouhanni. 

A nevekről ennyit, remélem, senkit sem hagytam ki a felsorolásból. A vájtfülűek felfedezhettek egy érdekességet, miszerint az Astana a háromfejű sárkány taktikájával próbálja meg szétszaggatni a mezőnyt. Persze, könnyen lehet, hogy a csapaton belül már rég eldöntötték, ki lesz az elsőszámű emberük, de a kijelentéssel az első komolyabb hegyi befutóig mindenképp várnunk kell. Aru és Landa a Girón oda-vissza adogatták a csapatkapitányi címet, de ha nagyon kellett, képesek voltak együttműködni. Most bejön a képbe az a Vincenzo Nibali is, aki egyértelműen az Astana legféltettebb kincse és a legnagyobb sztárjuk, akinek nem sikerült túl jól a formaidőzítése. A Touron egy horrorisztikus első hét után viszont összeszedte magát: egy 60 km-es szökés után szakaszt nyert a harmadik héten és a negyedik helyig jött előre az összetettben. Kérdés, hogy a Vueltán, egy kisebb pihenő után melyik oldalát mutatja, és hogy milyen szerepet szánnak/szántak neki. Jövőre lejár a szerződése és valószínűleg távozik a csapattól, ő is tisztában van azzal, hogy az Astana Aru-ra épít a jövőben. De most még Nibali számít a legnagyobb névnek hármójuk közül, és ennek fényében érdekes lesz, hogy ha úgy alakul a versenye, beáll-e segíteni a fiataloknak. Egy valami biztos: a csapatkapitány személyét övező homály az ellenfeleket is foglalkoztatja és egyelőre nem igazán tudják, kire kell a legjobban figyelni az Astanából.

A többiekről is érdemes néhány szót szólni, hiszen a dobogóért óriási lesz a harc, emellett pedig nagyon sokan pályáznak a top 5-ös helyezésre is. Én úgy gondolom, hogy az Astana, a Movistar és a Sky az a három csapat, amelyik nevek alapján irányítani tudja a hegyi szakaszokat és könnyedén szétkaphatja a mezőnyt. A kazahokat már kibeszéltük, jöhet a Movistar, ahol ugyancsak két kiemelkedő embert találunk Quintana és Valverde személyében. Utóbbi mellett szól a hazai pálya, és az, hogy az idei lehet az egyik utolsó Vueltája, egyben talán az utolsó esélye arra, hogy elsőszámú versenyző legyen. Mivel 35 elmúlt, szerintem neki már sok lesz egymás után a két háromhetes, bár a szakaszgyőzelemre rámehet, ha még érez magában némi erőt. Nairo Quintanában mély nyomokat hagyhatott tavalyi időfutamon elszenvedett bukása piros trikóban, hiszen így minden esélyét elvesztette az összetettre és hamarosan feladni kényszerült a versenyt. A Tour de France-on alulmaradt Froome-mal szemben, pedig tényleg mindent megpróbált, de az életkor adta előnye megvan a brittel szemben arra, hogy visszavágjon. Szeretne végre tiszta erőből, minden kétséget kizáróan megnyerni egy Grand Tourt, mert a 2014-es Giro után sokan támadták amiatt a piros zászlós Stelviós lejtmenet miatt. Számomra Chris Froome a legnagyobb talány, és Contador-szurkolóként kissé 'aljas' dolognak tartanám, hogy csak úgy belevág a Tour-Vuelta duplába - tudatos felkészülés nélkül - és meg is csinálja. Pontosan Alberto példája mutatta, hogy a jelenkorban, ebben a borzasztóan erős mezőnyben nagyon kevés a háromhetesek közötti pihenő, akármilyen jó formában kezd neki valaki a duplázásnak. Azt pedig Froome is elmondta, akárcsak Contador a Giro megnyerése után, hogy rendkívül fáradt - mind fizikálisan, mind mentálisan, ami például a Tour de France-ot fotelből néző Aru-val vagy Landával szemben jelenthet hátrányt. Persze, akkor sem kell túlságosan meglepődnünk, hogyha ez a Vuelta a Tour hőseiről szól majd.

UPDATE [augusztus 24.]: Vincenzo Nibalit a 2. szakasz után kizárták, amiért a csapatkocsival látványosan húzatta magát azért, hogy egy tömegbukás után visszazárkózzon a főmezőnyhöz. Továbbá kizárták az illetékes Astanás sportigazgatót, kaptak egy 200 frankos pénzbüntetést és 2 napon keresztül csak 1 csapatkocsival kísérhetik a versenyt.

× Észrevehettétek már, hogy az utóbbi időben kicsit talán többet foglalkozok itt, a főoldalon az országúti kerékpározással, mint ezelőtt bármikor. Ennek számtalan oka van, az elsőszámú kétség kívül az, hogy imádom ezt a sportágat, másrészt sokat is lehet róla írni, mert nagyjából minden hétre jut valami fontos esemény. Ezalkalommal a Vueltát szeretném összefoglani, megemlítem Voigt egyórás világcsúcsát, illetve latolgatom a világbajnoki esélyeket - alig ért véget a spanyol körverseny, már kezdődik is a ponferradai országúti VB.

× VUELTA A ESPANA 2014 - FROM HOPELESSNESS TO SUCCESS
Semmiképp sem szeretném ismételni magam, ami nehéz lesz, mert már két helyen is írtam összefoglalót a Vueltáról - hol felületesebben, hol bővebben és részletesebben. Akinek van kedve, és netalántán hozzám hasonlóan Contador-fan, annak ajánlom a Sportblogot, ott hosszasan elemeztem a sikerhez vezető útját, egészen a Tour de France-on történt bukásától a santiagói befutóig. Itt és most megpróbálom pártatlan kerékpársport-rajongónként leírni az eseményeket. Kezdeném is az előzetes tippekkel: 10-ből 9-en vagy Quintana, vagy pedig Froome diadalmát várták. Az az 1 ember, akárcsak én, reménykedett a csodában. Az első hét - értsd 9. szakaszig - kellemes meglepetésként hathatott ránk, hiszen senki sem emelkedett ki a mezőnyből, a favoritok körülbelül egy szinten tartottak. Aztán jött a borjai 37 km-es időfutam, amitől vártuk a nagy változást. Meg is kaptuk, de nem pont abban a formában, ahogyan arra számítottunk, hiszen Froome helyett Contador vette át a piros trikót. A Sky elsőszámú embere mondjuk ki, betlizett és ez a gyengén sikerült nap gyakorlatilag a győzelmébe került - ki tudja, mi lett volna, ha nem kap ennyit a kronóban Albertótól...

Quintana még rosszabbul járt, mivel az időfutamon elszenvedett bukása miatt másnap feladni kényszerült a versenyt. A Movistarnál ezek után Valverde kapta a csapatkapitányi szerepet - és meg is szolgálta ezt a címet. Sokáig a második helyen állt összetettben, aztán elkövetett egy hibát a 18. etapon - nem is próbálta meg átvenni Froome támadását -, így le kellett mondania az elsőségről. Visszakanyarodva a 2. hétre  - elnézést az elkalandozásokért -, szépen kitisztult a kép, Contador ellenfelei tudtára adta, hogy ő bizony kiválóan érzi magát és nem igazán szeretné elveszteni azt a szépséges piros trikót. A Covadongán felidézhettük a 2012-es történéseket, amikor is a 3 spanyol rivális (Valverde, Rodriguez és Contador) együttes erővel próbálta leszakítani Chris Froome-ot, aki nem volt hajlandó feladni a küzdelmet és ha nagy erőfeszítések árán is, de ott tudott maradni a nyomukban.

A 16. szakasztól kezdve tulajdonképpen egy Contador-Froome csatát láthattunk, ami elég egyoldalúnak bizonyult, mert a kenyai születésű brit akármit is csinált, nem sikerült vele meglepnie a Tinkoff kapitányát - kivéve talán a már korábban felemlegetett 18. etapot, de akkor sem erővel harcolta ki a brit azt a 20 mp-et, hanem Alberto taktitai hibája nyomán. A Farraponát és az Ancarest is magabiztosan nyerte a 31 éves spanyol klasszis, mindkét alkalommal az utolsó kilométeren lépett el az elkeseredetten küzdő Froome-tól. A rövid, 9.7 km hosszú sík időfutam arról szólt Contador számára, hogy elkerülje a bukást a csúszos aszfalton, magyarán nem kockáztatott semmit az ég egy adta világon. A szokásosnál is nagyobb óvatosság meghozta a gyümölcsét, 1 perc 10 másodperccel ő lett a Vuelta bajnoka, ráadásul eddig ahányszor elindult az év utolsó háromhetesén, mindannyirszor győzött is - számszerint 3-szor. Chris Froome-nak meg kellett elégednie a 2. hellyel, míg Valverde harmadikként zárt (zárójelben jegyzem meg, ez akár lehetett volna a Tour dobogója is). A sprinttrikót Degenkolb vihette haza, a hegyek királya címet León Sánchez zsebelte be, a Katusha lett a legjobb csapat, a kombinációs versenyt pedig Contador nyerte. Dióhéjban ennyi lenne.

× ALL THE OTHER NEWS - VOIGT'S RECORD AND PICKS FOR THE WORLD CHAMPIONSHIPS
A Vueltán kívül is zajlott az élet a kerékpáros világban, a legnagyobb megdöbbenést például Jens Voigt okozta, aki néhány hete bejelentette, megpróbálja megdönteni a legendás egyórás világcsúcsot. Az UCI az év elején változtatott a szabályokon, így mostmár megengedett a modern technika használata, amivel a 43 éves német szökevénykirály élt is. Titokban már tavasszal elkezdte az edzéseket a pályán, szeretett volna egy igazi nagy durranással búcsúzni hűséges rajongótáborától. Szeptember 18-án este, a grencheni velodrome-ban kísérelte meg a Sosenka-féle 49.7 km-es hivatalos rekord lerombolását. Kb. 50 perc eltelte után biztossá vált a siker, a végén még túl is szárnyalta az előzetes elvárásait. 51,115 km-t tekert le egy óra alatt, jelenleg tehát ő a csúcstartó, kérdés, hogy meddig lesz az. Afelől ne legyen kétségünk, hogy a specialisták is hamarosan próbálkozni fognak - gondolok itt Tony Martinra, Fabian Cancellarára vagy Bradley Wigginsre - és nekik az 53 kilométer sem elérhetetlen, sőt, még Boardman 56 km-es rekordját is átadhatják a múltnak...

Ha már a jelen legnagyobb időfutam menőiről esett szó, kanyarodjunk át a ponferradai világbajnokságra. Augusztus 21-én, vasárnap egy 57 km hosszú csapatidőfutammal kezdődik meg a szezon utolsó fontos eseménye a kerekesek számára. Én az Omegát tartom a legesélyesebbnek, de odaérhet akár az Orica, a Movistar, a BMC, a Trek, a Garmin, és esetleg a Sky is. Mindenesetre nehéz lesz megverni a kétszeres címvédő belga bejegyzésű együttest. A huszonnegyedikén megrendezésre kerülő egyéni kronó 47 kilométeres lesz, és elég valószínű, hogy Tony Martin nem talál majd legyőzőre. Wiggins a második helyért harcolhat, nehezen tudom elképzelni, hogy veszélybe sodorja a német sikert, bár sok szerencsét hozzá, a briteknek most jót tenne egy világbajnoki cím. A férfi mezőnyversenyre a zárónapon, 28-án kerül majd sor, és ebben a szakágban a legnehezebb megtippelni a nyertes személyét. A spanyolok nagyon erősek Contador nélkül is, Valverde és Purito mindent bele fog adni hazai pályán. Simon Gerrans óriási formában van - a kanadai egynaposokon valósággal alázott, de a belgákról sem szabad megfeledkezni, mivel az útvonal kedvezhet Gilbert-nek és Van Avermaet-nak is. Kiváló esélyekkel indul még véleményem szerint Kwiatkowski, Sagan, Dumoulin, Gallopin illetve Fabian Cancellara, aki nagyon szeretne a mezőnyversenyben is egyszer világbajnok lenni, hiszen ezzel lenne teljes a karrierje... A SportTV-n lehet majd figyelemmel követni a spanyolországi VB eseményeit.

BREAKING NEWS [09.19.]: Contador mai sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy 2015-ben az első nagy célja a Giro d'Italia lesz, jövőre tehát bevállalja a Giro-Tour duplát. Magánvélemény, de ha valaki megnyerheti egy szezonon belül mindkét versenyt, az pont ő.