Sports Fanatic Sportblog
navigation

SPORTS FANATIC SPORTBLOG
Üdv, kedves idegen, sok szeretettel köszöntelek a Sports Fanatic Sportblogon! Ha te is rajongásig szereted a snookert, a teniszt, a kerékpározást, a síugrást, netán a biatlont, akkor a legjobb helyen jársz, hisz itt ezekkel a sportágakkal kapcsolatos cikkeket olvashatsz a főoldalon és a Sportblog hasábjain egyaránt. Emellett pedig közelebbről is megismerkedhetsz kedvenc sportolóimmal, eme szerény blog ihletőivel. Remélem, jössz máskor is! Kellemes időtöltést!

INFORMÁCIÓK
ajánlott felbontás | 1920 x 1080
ajánlott böngésző | chrome, 80%

 
Chatbox

 
articles

SPORTBLOG AJÁNLÓ

  2020. 09. 06. Hard reset
  2020. 04. 06. Shocked but not surprised
  2020. 01. 04. A long time coming
  2019. 09. 04. Brothers in arms
  2019. 05. 11. Make snooker great again

 
schedule

Kedvet kaptál, de nem tudod, mikor és hol tudod nézni a tévében? Kíváncsi vagy, mikor láthatod újra kedvenceidet és a jelenkor legnagyobb sztárjait? Itt egy kis segítség a sportszerető közönség számára! Összeállítottam egy hetente frissített, egyszerű versenynaptárat a blogon tárgyalt öt kiemelt sportággal, hogy ezentúl senki ne maradjon le a történelmi pillanatokról. Jó szurkolást mindenkinek!

SNOOKER
dátum esemény közvetítés
nov. 16-22. Northern Ireland Open Eurosport
11.23.-12.06. UK Championship Eurosport

TENISZ
dátum esemény közvetítés
nov. 15-22. ATP Finals Eurosport

ORSZÁGÚTI KERÉKPÁR

nincs aktuális esemény

SÍUGRÁS

nincs aktuális esemény

BIATHLON

nincs aktuális esemény

*élő tv-közvetítés Magyarországról nem elérhető

 
tweets

 
Trophies

ELITE SITES
 
infobox
Szerkesztő bettina.
Elérhetőség email
Nyitás 2013. július 17.
Tárhely G-Portál
Kategória   sport
Facebook Sports Fanatic
Köszönet LindaDesign
 
crowd
Indulás: 2013-07-17
 

 

 

 

 
Homepage

Még mindig nem huszonéveseké a (tenisz)világ

2020.02.05. 17:35, bettina.
Az új évtized első Grand Slam-tornájának tanulságai

Azt hiszem, a 2020-as Ausztrál Open két kulcsfogalma a ‘bozóttüzek’ és a ‘generációváltás’. Ez utóbbi szinte kötelező elemmé vált a férfi verseny kapcsán, hiszen évek óta az tartja lázban a tenisz társadalmat, hogy kik taszíthatják le a trónról a Grand Slam-porondot eluraló három királyokat. Ha tetszik, ha nem, minden egyes tornával egyre közelebb araszolunk ahhoz, hogy ez az elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan folyamat elkezdődjön – Dominic Thiemet csak néhány game választotta el a döntőben attól, hogy végre berúgja az ajtót. De még mielőtt újra napirendre kerülhetett volna a nemzedékek csatája, az ausztráliai tűzvész nyomán hamvas szürkeség borította be a melbourne-i eget, az egészségre káros levegő miatt a halasztás is szóba került. Végül az anyatermészet a maga sajátos módján gondoskodott a megoldásról, míg a játékosok világméretű adománygyűjtést szerveztek a károsultak javára. A sport a kezdeti aggályokat követően előbújhatott a katasztrófa árnyékából, Novak Djokovic pedig rekordgyőzelmével megerősítette a tenisz jelenlegi világrendjét, vagy legalábbis egyelőre sikerült kordában tartania az új világrend képviselőit.

A veszély igenis valós: amennyire fenyegette Melbourne-t a tűzgyűrű, olyannyira fenyegeti Federer, Nadal és Djokovic évtizedes hegemóniáját a trónkövetelő új generáció. Akármilyen elcsépelt is a szó, nem lehet elvitatni, az őrségváltás küszöbére értünk, és most már nem csupán egyetlen fecskéről, ha úgy tetszik szélmalomharcosról van szó. Minden alkalommal valaki más dörömböl az ajtón, legyen az akár a NextGen-, akár a húszas évei közepén járó korosztály valamely képviselője. Noha eleddig a Nagy Hármas állta a sarat a Grand Slam-tornákon, visszaverve a támadásokat, jó kérdés, hármójuk közül ki lesz az, aki először megremeg egy ilyen sorsdöntő helyzetben, és ami még ennél is fontosabb, a (tágabb értelemben vett) fiatalok közül ki lesz az, aki először ér el áttörést – mert semmi kétség, az a valaki egy fékezhetetlen lavinát indít majd el. Az idei Ausztál Openen Thiem, akárcsak a tavalyi US Openen Medvedev hajszálra volt ettől, ám az éppen ügyeletes veterán klasszis (New Yorkban Nadal, Melbourne-ben pedig Djokovic) sikeresen megakadályozta a trónfosztást, tovább őrizve a megingathatatlanság látszatát és fenntartva a status quót. De legbelül ők is érzik, ezt nem lehet a végtelenségig csinálni, az idő nem nekik dolgozik: a feladat tornáról-tornára egyre nehezebb lesz, az ambiciózus ellenfelek pedig tornáról-tornára egyre magabiztosabbá válnak. A fiatalok tenisze megvan, hogy elsöpörjék idoljaikat – kisebb presztízsű versenyeken, Masters-tornákon és az ATP-világbajnokságon nemegyszer el is söpörték őket –, már csak azzal a mentális teherrel kell megbirkózniuk, ami a GOAT-generáció leváltásával jár, hiszen ezáltal vethetnek véget totális Grand Slam-dominanciájuknak (a legutóbbi tizenhármat ők nyerték). 

No, de ugorjunk kicsit vissza a másik, fizikailag is égető problémára, ami eleinte mindenkit aggodalommal töltött el – egyáltalán nem volt biztos, hogy a tornát meg lehet rendezni a szokott idejében. A decemberi hírek nem is szóltak másról, mint az Ausztráliát felemésztő, megállíthatatlanul pusztító bozóttüzekről, amely sajnos főként a szigetország délkeleti részét sújtja-sújtotta, ahol Melbourne is található. A négymilliós város ugyan megmenekült a lángoktól, ám az a fojtogató füst, ami a tűzfészek közelségéről árulkodott, vészjóslóan rátelepedett a környékre. Az Australian Open első selejtezőköre igencsak kétes körülmények között zajlott, hiszen amíg a teniszezők a pályán fuldokoltak (volt, aki a rossz minőségű levegő okozta köhögőroham miatt adott fel mérkőzést), a városvezetés azt tanácsolta a helyi lakosoknak, hogy lehetőleg maradjanak otthon és az ablakokat se nyissák ki… Néhány játékos a történtek után bojkottot helyezett kilátásba, majd maga Roger Federer is felszólalt a témában, precízebb tájékoztatást követelve a szervezőktől az egészségügyi kockázatot illetően. Mindeközben Nick Kyrgios a tenni akarástól fűtve egy rendhagyó jótékonysági gálaestet (Rally for Relief) szervezett: az ügy olyan sztárparádét csődített össze, amilyet még nem látott a teniszvilág – egy nemes cél érdekében, barátságos keretek között is egymásnak feszült a régi és az új generáció (a majdani elődöntős mezőny fényében a tét nélküli Djokovic-Nadal kontra Thiem-Zverev páros rangadó kifejezetten pikáns). Emellett pedig útjára indult egy nagyszabású adománygyűjtő akció is, az Aces for Bushfires, melynek lényege, hogy a játékosok a verseny ideje alatt minden egyes beütött ásszal hozzájárultak az újjáépítési munkálatokhoz. A végösszeg alulról súrolja a hatmillió ausztrál dollárt (5 millió 800 ezer), ami átszámítva nagyjából 1 milliárd kétszázezer forintot jelent az ausztrál vöröskeresztnek. Sosem szabad alábecsülni a sport erejét...

A főtáblás küzdelmek kezdetére megérkezett a jégeső Victoria államba, elverve a port és jelentősen megtisztítva a levegőt: ugyan az égi áldás eme váratlan formája további anyagi károkat okozott, a levegőminőség miatt többé már nem kellett aggódni, így végre a teniszé lett a főszerep a Melbourne Parkban. Számunkra, magyarok számára kiváló hírekkel indult a férfi torna, mivelhogy Fucsovics Márton magabiztos játékkal, és a helyszíni közönség jól hallható támogatását élvezve búcsúztatta a 13. helyen kiemelt kanadai reménységet, Denis Shapovalovot, miután mintha szárnyakat kapott volna. A nyíregyházi teniszező bármiféle megingás nélkül vette a következő két akadályt a regnáló NextGen-világbajnok Jannik Sinner és Tommy Paul személyében – utóbbi ellen egyszer sem bukta el a szerváját. Újfent saját erőből harcolta ki a jogot arra (tehát nem a sorsolás szeszélyeinek köszönhetően), hogy a legjobb 16 között megmérkőzzön Roger Federerrel, akinek számottevően nehezebb útja volt idáig, sőt igazából az volt a kérdés, hogy a 39 esztendős svájci eljut-e egyáltalán Fucsovicsig...

A harmadik fordulóban hirtelen felbolydult az addig papírforma szerint csordogáló torna, ekkor kezdett körömrágóssá válni az idei Ausztrál Nyílt Teniszbajnokság: a generációváltó hadosztály egyik, a végső győzelemre is esélyes tagján, a tavaly berobbanó Stefanos Tsitsipason átgázolt a sérüléshullám után magára találó Milos Raonic, majd a hazaiak első számú favoritja, a tenisz ügyeletes rosszfiúja, Nick Kyrgios 2-0-ás előnyét ellébecolva, őrületes, teátrális jelenetekkel tarkított ötszettes derbin verte Karen Khachanovot – a drámai végjáték során szinte felrobbant a Melbourne Aréna. Előző nap a 21. Grand Slam-trófeáját üldöző Roger Federert ugyancsak megérintette a kiesés szele, hirtelen egy késő esti thriller kellős közepén találta magát egy másik ausztrállal, a legendásan nagy küzdő John Millmannel, aki nemcsak hogy döntő játszmára kényszerítette, a szuper tiebreakben 8-4-es előnyt épített ki ellene, ahonnan egy valódi csodára volt szüksége a fordításhoz. Tulajdonképp az új formátum mentette meg a Maestrót, a régi pontszámítási rendszerben nem élte volna túl ezt a kört: Federer zsinórban hat pontot nyert, kihasználva, hogy ellenfele leblokkolt a vissza nem térő lehetőség kapujában – ez volt az a csoda, amire szüksége volt, hogy létrejöjjön egy újabb Fucsovics-Federer.

Január 26-án elérkezett a magyar szempontból leginkább várt pillanat: Fucsovics ismételten pályára léphetett Roger Federer ellen. Akárcsak két éve ugyanitt, most is a nyolcaddöntőben csapott össze a svájci zsenivel, ám ezúttal jóval kedvezőbb kilátásokkal és merészebb álmokkal várhatta a találkozót. Federer mégiscsak egy négyórás csatát vészelt túl alig két napja, míg ő kevesebb mint feleannyi idő alatt abszolválta az előző mérkőzését. A visszavágásra készülő Fucsovics belevaló teniszével elcsendesítette a Rod Laver Aréna közönségét és magát, a húszszoros GS-bajnokot is zavarba tudta hozni a nyitószettben, azonban ahhoz, hogy reális esélye legyen a történelmi bravúrra, még legalább másfél órán keresztül kellett volna tartania ezt az elképesztő színvonalat, ami – lássuk be – kissé elrugaszkodott kérés lett volna tőle. A lassú kezdést feledtetve Federer rákapcsolt és ellentmondást nem tűrve, rutinból bedarálta az elbizonytalanodó Marcit, akinek persze nincs oka szégyenkezni, hiszen melbourne-i menetelésével újra a top 50 kapuját ostromolja.

Visszatérve a realitások talajára, aligha gondoltuk volna, hogy a negyedik forduló lesz a végállomás a feltörekvő orosz kontingens két legígéretesebb formát mutató tagja számára: az új szezonban mindaddig veretlen, két trófeát begyűjtő Andrey Rublev, és a Nagy Hármas letaszítására bazírozó, nagy mellénnyel érkező Daniil Medvedev is csomagolhatott – igaz, egyikük sem szenvedett vállalhatatlan vereséget. Előbbi attól a Sascha Zverevtől kapott ki, aki végre valahára levetkőzte a Grand Slam-átkot, és amikor már senki sem számolt vele a győzelem szempontjából, rátalált a helyes útra: mindenki legnagyobb döbbenetére szettveszteség nélkül, kettős hibákat is csak elvétve ütve, a radar alatt vitorlázott el a negyeddöntőig, amihez bizonyára hozzájárult az is, hogy az elmúlt évek sorozatos kudarcai miatt már elsősorban nem tőle várták a megváltást a fiatalok közül. Zverev ráadásul az ausztrál szurkolókat is maga mögé állította, mikor az első körös sikerét követően a teljes pénzdíját felajánlotta, amennyiben ő nyerné a bajnokságot. Ami Medvedevet illeti, az eltökélt oroszt nem más, mint egy korábbi Ausztrál Open-győztes, Stan Wawrinka küldte haza, aki úgy tűnik, végleg megszabadult térdproblémáitól és szinte észrevétlenül zárkózik vissza a szűk elithez: az utóbbi négy major versenyen három alkalommal is beverekedte magát a legjobb 8 közé. Ha már korábbi bajnokok, a forduló csúcsmérkőzése a tornát világelsőként kezdő Rafael Nadal és a minden eddiginél motiváltabb Nick Kyrgios között zajlott, aki nemcsak az országáért, az előző este helikopterbalesetben életet vesztő kosárlegendáért, Kobe Bryantért is küzdött, ám hiába volt jó esélye arra, hogy maratonira nyújtsa a találkozót, a negyedik játszma rövidítésében elkövetett néhány taktikai baklövést, miután Nadal klasszisához méltóan megoldotta a továbbjutást. 

A negyeddöntős párosításokban már ott rejlett a nemzedékek csatájának lehetősége: míg a tábla alsó felén a NextGen-vitézek korai kihullásával bőven 30 év fölé csúszott a résztvevők korátlaga, a felső ágon igencsak vegyes volt a kép, végül az ismeretlen terepre lépő trónkövetelők felülkerekedtek a dörzsölt veteránokon. Az egyetlen összecsapás, ahol nem volt semmiféle kérdés, a címvédő Novak Djokovichoz fűződött, aki könyörtelenül átgázolt az addig brillírozó Raonicon, ezzel szemben Roger Federernek egy újabb vaskos csodatételre volt szüksége, hogy kiharcolja a szerb elleni rangadót – szám szerint már az ötvenediket karrierjük során. A hatszoros melbourne-i bajnok svájci nem kevesebb mint hét, azaz 7 meccslabdát hárított a világranglista-100. amerikai Tennys Sandgren ellen (ugyebár, a név kötelez), később viszont kiderült, mégiscsak esendő ember, teste ugyanis beleroppant az erőfeszítésbe… Noha Rafael Nadalról jól tudjuk, hogy az Ausztrál Open a legkevésbé sikeres Grand Slam-tornája (csupán egyszer emelhette magasba a trófeát), egészen a Kyrgiosszal vívott meccsig fel sem merült, hogy bárki is megszorongathatja a fináléig – elvégre makulátlan teljesítménnyel menetelt afelé –, azonban feltűnt a színen az immár mentálisan is igen acélos Dominic Thiem, aki hamarosan átrajzolta az erőviszonyokat. Az még hagyján, hogy az osztrák salakherceg az első két szettben breakhátrányból kapaszkodott vissza, de csak az a valódi kuriózum, hogy három tiebreaket is nyert a spanyol salakkirállyal szemben. Jóllehet, a befejezéshez Nadal hibája is kellett, Thiem korántsem csak a szerencsének köszönhette a győzelmét, az elődöntőben pedig azzal az ihletett formában lévő Alexander Zverevvel találkozott, akitől Wawrinka tudott először játszmát rabolni, ő is csak egyet. Más-más évjárat, két eltérő játékfelfogás, egy közös cél: egyiküknek lehetősége nyílt arra, hogy megtörje a Nagy Hármas hegemóniáját, előmozdítva a generációváltás folyamatát.

A szigorúan a nevek alapján gigászi csatát ígérő 50. Djokovic-Federer elődöntőből a svájci fizikai állapota miatt végül nem válhatott igazi klasszikus, a második sírból visszahozott mérkőzésnek már meglett a böjtje, ami egy ágyéksérülés formájában jelentkezett. Becsületére legyen mondva, Federer erőn felül teljesített az első játszmában, látványosan összezavarva ezzel Nolét, aki elkövette azt a szarvas hibát, hogy értesülvén riválisa sérüléséről, finomított a játékán. A korát újra és újra meghazudtoló svájcinak labdái voltak az 5-1-hez, ám onnantól kezdve, hogy nem sikerült szettelőnyre váltania a breakelőnyeit és a rövidítést is demoralizáló különbséggel bukta el, látszólag beletörődött a sorsába (a meccs előtt is mindössze 3% esélyt jósolt magának), Djokovic pedig gyakorlatilag besétált pályafutása 8. Ausztrál Open-döntőjébe – amennyire Nadal nincs kibékülve ezzel a tornával, a szerb olyannyira érzi otthon magát Melbourne-ben, ami nem véletlen, hiszen talán itt kapja a legnagyobb szeretetet és támogatást… Kárpótlásként a generációváltók ki-ki meccse valamelyest kiegyenlítettebb küzdelmet hozott és hajszál híján döntő szettbe torkollott. Sascha Zverev villámrajtott vett a nálánál 4 évvel idősebb Thiem ellen, aki noha itt még sosem volt tűzközelben, a Roland Garrosról döntős tapasztalatokkal rendelkezik és ennélfogva higgadtabb tudott maradni a sorsdöntő pillanatokban, mint a német, aki korábban egyik Grand Slam-viadalon sem járt a negyeddöntőnél messzebb: az 5. kiemelt osztrák ott folytatta, ahol Rafa ellen abbahagyta, és mindkét lejátszott tiebreaket megnyerte, így kivívva részvételét a vasárnapi fináléban. Nem vitás, kettejük közül ő állt készen arra, hogy feltartóztassa a legjobbakat, bár Wawrinkán kívül senki sem tudott a Nagy Hármas két tagját is legyőzve GS-bajnoki címet szerezni (ld. a 2014-es Australian Opent és a 2015-ös Garrost).

A szenzációéhes szaksajtó hiába várja türelmetlenül a pillanatot, amikor végre az éterbe kiálthatja, hogy megérkeztek a fiatalok, az esélylatolgató elemzők többsége két okból is temette Dominic Thiem győzelmi esélyeit a döntő hajnalán. Egyrészt nem lehetett nem kiemelni, hogy mennyivel több időt töltött addig a pályán, mint a jószerivel akadálytalanul menetelő Djokovic (18 óra a tizenkettővel szemben) – egy-két elbukott szett emitt, némi kis túlóra amott, plusz az eggyel kevesebb pihenőnap, és máris óriásira duzzadt az erőnléti deficit, így pedig félő volt, hogy nem marad benzin a tankban, amikor a leginkább szüksége lesz rá. A másik baljós statisztikai mutató az osztrákra nézve, hogy harmadik alkalommal is olyasvalakivel került szembe egy Grand Slam-fináléban, aki amellett, hogy az adott torna rekordbajnoka, korábban sosem vesztett döntőt az adott helyszínen (kétszer találkozott Nadallal Párizsban, míg most Djokovic állta útját, aki Melbourne-ben veretlen). Az viszont viszont kevés felhangot kapott a felvezető cikkekben, hogy akármilyen valószínűtlenül is hangzik, Thiem bizony az utóbbi öt mérkőzésükből négyet megnyert a szerb ellen (ebből két siker a Roland Garrosról, vagyis major tornáról származik), szóval igenis ismeri Novak Djokovic ellenszerét – habár az Ausztrál Openen szereplő Novak Djokovic más kávéház.

A borúlátó jóslatok a kifogyóban lévő tankról visszaigazolást nyertek, legalábbis úgy tűnt, a vártnál is hamarabb visszaigazolást nyernek, mikor Dominic Thiem rögtön a mérkőzés elején 1-4-es hátrányba sodródott, ám ahogy kiegyenlített, felcsillant a halvány reménysugár: noha végül mégis a nyolcadik bajnoki címéért hajtó Djokovicé lett a nyitószett, az osztrák megtáltosodott a folytatásban és sziporkázó teniszével ideig-óráig sikerült feledtetnie az erőnléti deficitet, sőt apránként elhitette, hogy nagyon is sok keresnivalója van ebben a döntőben. A második játszma végjátékában ugyanis megfordult a momentum, amihez kellett a székbíró is, aki 4-4-es állásnál egy game-en belül kétszer is megintette a notórius labdapattogtató szerbet időhúzásért, miután Nole nemcsak a józan eszét, hanem a szerváját is elvesztette (a térfélcserénél meggondolatlanul odasétált Damien Dumosois-hoz és egy szarkasztikus monológ – „Gratulálok, híres lettél!” – kíséretében megpaskolta a lábát, ami akár leléptetést is vonhatott volna maga után). Djokovic percről-percre egyre mélyebb gödörben találta magát, a 3. szett közepére teljesen indiszponálttá vált, teátrális esdeklése és negatív testbeszéde arról árulkodott, valami nincs rendben (állítólag a dehidratáltság miatt szédelgett, energiaszintje lezuhant és utólag úgy fogalmazott, a vereség szélére került).

Persze ismerjük már ezt a magánszámot, jött is a menetrendszerű ápolás: mikor Thiem 2-1-es vezetésénél már égett a lába alatt a talaj, a szerb szokás szerint kikérte az orvosi szünetet és láss csodát, varázsütésre felgyógyult, egyszersmind visszatért belé a spiritusz és a gyilkos ösztön. Az áttörés kapujában álló osztrák, aki egy (két?) nyeretlen generáció terhét is a vállain cipelte, a 4. játszma közepéig tudta tartani a lépést az újabb Houdini-féle menekülést bemutató riválisával, talán ekkor ütött be nála először a krach, nem is feltétlenül fizikálisan, inkább mentálisan fáradt el, mindenesetre az utolsó két szett során egyetlen breaklabdát sem tudott értékesíteni. Hogy adódott egyáltalán lehetősége (ráadásul három is), azt bizonyítja, hogy nem volt reménytelen a helyzete, Djokovic sem volt épp érinthetetlen, de amikor kellett, a kritikus labdameneteknél a szerbet nem hagyta cserben a koncentrációja – ez az a tényező, ami a Nagy Hármast továbbra is a mezőny fölé emeli, nem a játéktudás, a hatékonyabb szerva vagy a nagyobb tenyeres. Ettől függetlenül Dominic Thiem büszke lehet a teljesítményére, hiszen mint mondta, mindent kiadott magából – ennél többet pedig profi sportoló nem is kívánhat magától és mi sem tőle.

Az őrségváltás gátja tehát már csakis a fejekben keresendő, de évről-évre egyre több olyan újgenerációs teniszező tűnik fel a színen (Thiem, Medvedev és Tsitsipas egyértelműen közéjük tartozik), aki képes lehet ezt ledönteni, el is hiszi magáról, hogy sikerülhet, sőt külön motiválja a kihívás, hogy addig verje meg a legendákat egy Grand Slam-döntőben, míg ők a csúcsformájukat nyújtják. Erre rímel az ötszettes vereséget szenvedő, de magából mindent kiadó Dominic Thiem nyilatkozata is, miszerint bár a feladatot különösen nehézzé teszi, hogy a világ valaha volt három legjobbja ugyanabban az érában teniszezik, még azelőtt szeretné megszerezni az első major trófeáját, hogy Federerék visszavonulnának, hiszen így értékesebb és édesebb is a győzelem. Talán pont a következő torna hozza meg a várva-várt áttörést a huszonévesek számára, ám egyelőre az immáron 17-szeres GS-bajnok, halhatatlanságot hajszoló Novak Djokovic jóvoltából a Nagy Hármasnál maradt a mentális fölény. Más kérdés, hogy a másik két titán, Federer és Nadal mennyire boldog emiatt (a spanyol nem beszélt mellé, szívesebben látta volna, ha Thiem nyer), mivel a kizárólagos GOAT-címre pályázó szerb mégiscsak ott liheg már a nyakukban az örökranglistán...

It's a Mads World

2019.10.03. 12:08, bettina.
visszatekintés a yorkshire-i világbajnokságra

A szivárványszínű trikót soha senki nem szerzi meg véletlenül és/vagy érdemtelenül – ez az örökérvényű állítás az idei világbajnoki mezőnyversenyre hatványozottan igaz volt. Aki ezután a nyomorúságos nap után, a hűvös esőtől ázott meze alatt dideregve begurult a harrogate-i célba, helyezéstől és hátránytól függetlenül, kivétel nélkül rászolgált a medálra és a maximális tiszteletre, mégis csupán egyetlen célbaérkező lehetett felhőtlenül boldog. „Nem teremsport” – szól a sokszor ismételt klasszikus: az időjárás a játék (szerves) része, a vigasztalhatatlanul borús Yorkshire viszont kisajátította a főszerepet és elmosta a papírformát. Egy emlékezetes, kaotikus versenyhét méltó megkoronázása volt ez: a váratlan fordulatok láncolata nyomán meglepetés-győztes született a férfiaknál.

Annyi bizonyos, hogy a yorkshire-i országúti világbajnokságot nem fogjuk egyhamar elfelejteni: a két záporos vasárnap közé ágyazódó ’szivárványvadászat’ bőven szolgáltatott beszéd- és vitatémát, van tehát mit kivesézni. Mialatt ámuldozva és szájtátva figyeltük a történelmi jelentőségű sportolói teljesítményeket, sokadjára is ízekre szedtük a homályos megfogalmazású – emiatt számtalan különböző módon értelmezhető – UCI-szabálykönyvet, illetve a következetlenül ítélkező bírói panelt, ami ezúttal sem a valódi problémákra koncentrált (lásd szőrszálhasogató zoknihossz-méricskélés körzővel-vonalzóval, míg sérülésveszélyes körülmények közepette zajlott az U-23-as férfi időfutam). Szinte az összes világbajnoki versenyszám tartogatott valamifajta (média)szenzációt, beleértve a drámai csavarokat, a vert mezőny szempontjából már-már megalázó erődemonstrációkat, a szívszorító emberi történeteket, no és persze a kerékpáros társadalmat apró véleményszigetekre tagoló zsűridöntéseket. Ráadásul a hírhedten borongós angliai időjárás sem könyörült, újfent igazolva a mindennapos eső sztereotípiáját: a vb ideje alatt a szokványosnál is több csapadék zúdult a rendező városra, Harrogate-re és környékére, bosszúságot okozva versenyző és néző számára egyaránt. A szakadatlanul ömlő égi áldás megölte a fergetesesre tervezett (buli)hangulatot, de tagadhatatlanul hozzájárult az epikus légkör megteremtéséhez, amely hősöket faragott a legátlagosabb résztvevőkből is. 

A világbajnokság tradicionálisan az óra elleni versenyekkel veszi kezdetét – idén sem volt ez másként, bár a nemzetiközi kerékpáros unió a gender-érzékenység jegyében újraértelmezte a csapatidőfutam fogalmát, felsorakozva az utóbbi évtized legmarkánsabb sporttrendjéhez, amely elindította a vegyes- és mixed váltók forradalmát (lásd úszás, atlétika, biathlon, síugrás…stb.). Mint ismeretes, 2012 és 2018 között mindkét nem a saját klubcsapatát képviselve, hatosával mérte össze az erejét – ebből a szempontból kissé kakukktojássá vált a csapatidőfutam, ennek ellenére a többség nem vette féllvállról, sőt, volt aki kifejezetten erre a számra specializálódott. Tavaly ilyenkor még arról szólt a fáma, hogy a kozmopolita klubcsapat-éra véget ér, és 25 év elteltével újra nemzeti válogatott szinten folytatódhat a küzdelem, alkalmazkodva a világversenyeneket jellemző nacionalista eszméhez.

Ám ahelyett, hogy hölgyek és urak külön-külön szálltak volna harcba a szivárványos mezért, az UCI kiötlötte az ún. mixed váltót, amelyet három női és három férfi versenyző alkot: amint a férfi trió célba ér, elrajtolhat a női szakasz. A némiképp bizarr formátum az idei Európa-bajnokságon debütált és ott sem aratott elsöprő sikert, a yorkshire-i vb-n is mindössze 10 (kivétel nélkül európai) válogatott próbált szerencsét, persze senki sem a legjobbjait vonultatta fel, ami jól mutatja a verseny komoly(talan)ságát – a holland arany szinte előre borítékolható volt. Noha a szándék értékelendő, a kezdeményezés sorsa hamar megpecsételődhet, ha egyrészt a többi kontinens (kiváltképp Észak-Amerika és Ausztrália) továbbra is bojkottálja a viadalt, másrészt amíg az európai országok sem az A-csapataikat állítják ki. A nemi egyenlőségre való törekvés kétségtelenül fontos, de a jól bevált, homogén női és férfi csapatidőfutam nagyobb presztízsre tehetne szert.


Ami az egyéni időfutam-küzdelmeket illeti, a junior korcsoportban mind a majdani női, mind a férfi bajnok átvészelt egy kisebb-nagyobb pánikhelyzetet: Aigul Gareeva a céltól alig néhányszáz méterre letért a pályáról, de ezzel együtt is megőrzött 4 másodpercet az előnyéből, míg Antonio Tiberi már a startrámpáról legurulva technikai problémával szembesült, kerékpárcserére kényszerült, de a számottevő időveszteséget eltűntetve, bődületes hajrával végül megkaparintotta az aranyat. A másnapi U-23-as férfi kronóról nem is annyira a végső győztes személye, (a dán Mikkel Bjerg zsinórban harmadszor nyerte meg ezt a számot) mint inkább a szervezőség felelőtlensége miatt kell beszélni, mivel a hatalmas vízátfolyásokkal tarkított útvonal nemcsak alkalmatlanná vált a versenyzésre, de közvetlenül veszélyeztette a bokáig elmerülő sportolók testi épségét is, amit Valter Attila és Johan Price-Pejtersen ijesztő – egyébiránt rendkívül látványos – bukása példázott. Az igazságosság és a biztonság érdekében minimum fontolóra kellett volna venni a halasztás vagy a pályamódosítás gondolatát, de a saját magát kifigurázó UCI jobbára azzal foglalkozott, nehogy valaki fél milliméterrel magasabbra húzza a kamásliját...

A királykategóriás időfutamokat két félelmetesen domináns teljesítmény fémjelzett, melyből legfeljebb az egyikre lehetett előzetesen is számítani. Chloé Dygert-Owen megsemmisítő vereséget mért a női elit mezőnyre, rekordkülönbséggel elhódítva a világbajnoki címet. A 22 éves amerikai hölgy 30 kilométer alatt több, mint másfél percet vert az ezüstérmes van der Breggenre és hét előtte induló riválisa mellett is elszáguldott, bődületes időeredményével pedig ámulatba ejtette a szakértőket. A rosszmájú vádakkal ellentétben Dygert nem a semmiből lépett elő: a fapályáról két egyéni üldözéses világbajnoki címe van (ő a szám világcsúcstartója) és az országúton is letette már a névjegyét, hiszen juniorként duplázott Richmondban, viszont az elmúlt években sorozatos sérülésekkel bajlódott és kizárólag a tengerentúlon mérette meg magát – a kerékpársport már csak ilyen, a gyanú mindenkit utolér egy nagyarányú siker után… Az önszántából száműzetésbe vonuló Rohan Dennistől annál inkább várta a szakma a magabiztos győzelmet. A címvédésre készülő ausztrál óriási port kavart azzal, hogy klubcsapatával, a Bahrein-Meridával való nézeteltérései miatt váratlanul feladta a Tour de France-t. Az ominózus esetet követően Dennis a világ zajától távol, mentális tréner segítségével, remeteként vetette bele magát a monoton edzésekbe és a fókuszált, lelkiismeretes munka kifizetődött a számára: elfedett márkajelzésű BMC kerékpárjával utcahosszal diadalmaskodott a 19 esztendős szupertehetség, Remco Evenepoel előtt, aki korát meghazudtoló professzionalizmusával nyűgözte le senior kihívóit.

Az idei világbajnokság legtöbbet vitatott momentuma az U-23-as férfiak mezőnyversenyéhez fűződött és a gúnyos „Eekhoff Gate” címmel vonult be a sportági köztudatba. Történt ugyanis, hogy a harrogate-i céltól nagyjából 125 kilométerre a Sunweb utánpótlás-sorát erősítő Nils Eekhoff bukásba keveredett, kificamodott a válla, amit egyedül, külső segítség nélkül tett a helyére (!), majd hosszú percekig a holland csapatautó mögött stéherezve felkapaszkodott a főmezőny végére, órákkal később pedig a hatfős szökésből hajrázva aranyérmet szerzett. Ám ez a medál sosem kerülhetett jogos tulajdonosa nyakába, a narancsmezes örömmámor hirtelen rémálomba fordult át: bő negyedórával a befutó után súlyos kihágásra hivatkozva az ügyeletes UCI-zsűri diszkvalifikálta Eekhoffot (és további két versenyzőt), így az olasz Samuele Battistella utólag győztessé, a brit Tim Pidcock pedig bronzérmessé avanzsált a hazai közönség legnagyobb örömére.

A kommentháborút előidéző döntés több sebből vérzett (időzítés, a bírói panel összetétele és elfogultsága, figyelmeztetés hiánya), mégis az inkonzisztencia miatt volt a leginkább támadható. Azt senki sem vitatja – a „vétkes” sofőr is elismerte –, hogy Nils Eekhoff szabálytalanul zárkózott vissza, de a karaván által biztosított szélárnyék kihasználása mindennapos gyakorlat: a stéherezés a versenyzés velejárója, egyúttal klasszikus szürke zóna. A szabálykönyv elméletileg tiltja – noha nem fejti ki egyértelműen, mit ért „súlyos kihágás” alatt –, a kerékpáros társadalom viszont bizonyos mértékig szemet huny felette. Az a profi, aki azt állítja, hogy sosem élt efféle „illegális” segítséggel, nyilvánvalóan hazudik, és ez ugyanúgy igaz a sportvezetőkre is a segítségnyújtás szempontjából. Az Eekhoff-fal szolidaritást vállaló, felháborodott mezőny követelése tehát világos: vagy mindenkit ki kell zárni, aki két percnél tovább teker a kísérőkocsi szélárnyékában, vagy senkit. De az a sportág jövőjére nézve tarthatatlan, hogy az UCI egyszer diszkvalifikál valakit emiatt, máskor pedig meg sem inti, sőt, olykor ösztönzi is a szabálysértő magatartást (lásd idei Vuelta 19. szakasza) – pontosan ez a fajta következetlenség és önkény vezet a teljes káoszhoz és az anarchiához. Az megint más kérdés, hogy mennyire etikus a célbaérkezést követően büntetni valakit olyasvalamiért, ami a célbaérkezés előtt három-négy órával történt...  


„A szabálykönyvet mindig abból a célból alkotják, hogy olyannyira igazságos versenykörülményeket biztosítson, amennyire csak lehetséges. Ha a benne foglalt szabálypontokat nem tartatják be közvetkezetességgel, akkor az ítélkezés eredendően igazságtalanná válhat és a szabályozás az eredeti szándékával ellentétes hatást érhet el”

reflektált Nils Eekhoff esetére a CyclingTips nevű ausztrál kerékpáros szakportál újságírója, Neal Rogers.


A legelképesztőbb női teljesítményért járó képzeletbeli különdíjért szoros volt a csata az űridőt tekerő kronó-győztes, Chloé Dygert és a mezőnyverseny veterán bajnoka, Annemiek van Vleuten között, akitől szintén nem áll távol az óra elleni műfaj. Hogy máshogy nyerhetné meg egy dörzsölt időfutam-specialista a tömegrajtos futamot, mint egy jól időzített, magányos szökéssel? A magányos szökés még hagyján, de a hossza az, amitől mindenkinek leesett az álla, aki csak látta: százöt, azaz 105 kilométer, ami a hőskori kerékpározás legendás forgatókönyveit idézi, a diadalmas szólószökések fénykorát. Persze a régóta vágyott vb-győzelem előzménye sem kutya. A holland Van Vleuten a női kerékpársport korszarkos figurája, eredménylajstroma minden idők legjobbjai közé repíti, és olyan, akár a jó bor, a korral lesz egyre jobb – tízéves, sikergazdag profi pályafutása alatt kitapasztalhatta fizikai határait és 36 esztendős, dörzsölt veteránként pontosan tisztában van azzal, mit bír el a teste.

A legfájdalmasabb kudarc sem vette el a kedvét a merész próbálkozásoktól, önbizalma továbbra is töretlen: a riói olimpia mezőnyversenyét vezető pozícióból bukta el – szó szerint –, és csupán a vak szerencsén múlott, hogy nem került tolószékbe. A Vista Chinesa lejtmenetében elvétett egy éles jobbost, kicsúszott és háttal érkezett a padkára, miután percekig mozdulatlanul feküdt a vizes aszfalton. Később ágyéki csigolyasérülésekkel és súlyos agyrázkódással szállították kórházba… Van Vleuten alig egy hónappal később győzedelmesen tért vissza és azóta is megállíthatatlan: begyűjtötte a két legutóbbi időfutam- világbajnoki címet, kétszer nyerte meg a női Giro d’Italia összetettjét, tarolt az idei tavaszi klasszikus szezonban, és mintha mi sem lenne természetesebb, kétórás szólóval zsebelte be karrierje első vb-aranyát a mezőnyversenyeket tekintve. Már csak az olimpiai aranyérem hiányzik a vitrinjéből.

Tipikus Murphy törvénye, hogy a legnagyobb érdeklődéssel övezett esemény, vagyis a férfi mezőnyverseny idejére jósolták a legmostohább időjárást a legtöbb csapadékkal és a legcsípősebb hőmérsékletekkel – mintha önmagában nem lenne elég kegyetlen egy klasszikus, hat-hétórás világbajnoki mezőnyverseny. Yorkshire a legzordabb, legközhelyesebb arcát mutatta a vb utolsó vasárnapján, de éppen ettől lett heroikus – ahogy a művelt amerikai mondja, epikus – a szivárványos mezért folytatott küzdelem, és ezért fogjuk évtizedekkel később is felemlegetni az idei kiírást. Tanulva az U-23-as férfi időfutam tócsafoltos borzalmaiból, a szervezőség lerövidítette a teljesítendő távot és némileg módosította az eredeti útvonalat, kikerülve a dombtövekben felgyülemlett mély, balesetveszélyes pocsolyákat (bár az összeset nem sikerült): két emelkedő is eltűnt a programból, cserébe viszont két városi körrel többet tekert a mezőny. A napi penzum tehát 260 kilométerre mérséklődött, de ezt az egésznapos vacogás és ázás után senki sem bánta. A visszafogott szintkülönbség dacára is túlélőverseny volt ez a javából: a 197 indulóból mindössze 46 ért végül célba, azaz kevesebb mint a társaság negyede (közelítőleg 23 százalék) maradt állva...

A csípős reggeli szitálásban egy tizenegy fős, A-listás szökevénycsoport lépett el a Rohan Dennis, Jos van Emden és Julian Bernard hármas őrsége által felügyelt főmezőnyből, benne egy Grand Tour-bajnok trióval: Quintana, Carapaz és Roglič pünkösdi királysága a körpályára való beérkezésig tartott, ahol elkezdődött a tömeges exodus. A címvédő Valverde szivárványos éve egy csalódást keltő feladással ért véget, az idei Roubaix-győztes Philippe Gilbert pedig egy megmagyarázhatatlan esést és egy kudarcba fulladó visszazárkózási kísérletet követően, a könnyeivel küszködve szállt le a kerékpárjáról – a hű segítő, Remco Evenepoel sem vigasztalhatta, hisz’ talán ez volt az utolsó reális esélye az újabb világbajnoki aranyra.  A verseny végkimenetele szempontjából 67 kilométerrel a befutó előtt történt az első lényeges esemény, ugyanis ekkor dobbantott a tavalyi Tour de France morális hőse, Lawson Craddock, akit kisvártatva követett az időfutam-fenomén Stefan Küng, lóerőt szolgáltatva az akcióhoz. A lószparádé következő hulláma Mads Pedersenhez köthető, aki Mike Teunissennel a hátsó kerekén zárkózott fel az időközben egyedül maradt Küng mögé. A Trentin sikeréért dolgozó olasz válogatott is delegált embert az élre, Gianni Mosconnal bővült kvartetté a csoport. Harminchárom kilométer lehetett hátra, amikor a bukik elsőszámú favoritja, Mathieu van der Poel támadást intézett a mezőny ellen: a holland multitálentum néhány perc leforgása alatt ott termett a szökés sarkában, magával rántva Matteo Trentint, aki legfeljebb valamifajta csodában bízhatott van der Poel pokoli gyorsaságát ismerve.

A csoda pedig mindenki legnagyobb döbbenetére meg is történt, az utolsó kör kapujában ugyanis Mathieu van der Poel drámai hirtelenséggel omlott össze, varázsütésre illant el az erő a testéből. „Mintha egyszer csak valaki lekapcsolta volna a villanyt” – fogalmazott értetlenül az eléhező holland, aki végülis 11 perces hátránnyal gurult át a célvonalon. Érdemes volt figyelni az arcokat, amikor a szédelgő van der Poel visszacsorgott a főmezőny martalékaihoz… A sokkból észhez térve tovább folytatódott a taktikázás: az ex-Európa-bajnok Matteo Trentin soha vissza nem térő ziccerhez jutott, pláne, hogy honfitársa, Moscon az utolsó csepp erejét is feláldozta érte, mielőtt leszakadt volna az élcsoporttól. A háromszoros vb-győztes Peter Sagan kései, kétségbeesett próbálkozását leszámítva a leharcolt hátsó boly beletörődött a sorsába, a végső győzelem lehetősége tehát a három szökevény lábaiban összpontosult. Ha a puszta papírformát és a versenyzői kvalitásokat vesszük alapul, a két talpon maradt rivális, Stefan Küng és Mads Pedersen a hajrában Trentin nyomába se érhetett volna, ám ez a testileg-lelkileg kimerítő nap mindenről szólt, csak épp a papírformáról nem – Yorkshire tartogatott egy utolsó csavart. A sorsdöntő, lankás sprint a kivárás jegyében telt, mígnem Matteo Trentin 150 méterre a célkaputól meglódult. Azonban az olasz alig rúgott néhányat a pedálba, elsavasodott izmai felmondták a szolgálatot – az aranyérem karnyújtásnyi közelségből hirtelen elérhetetlen távolságra került tőle. A zord körülményekhez szokott és abban lubickoló Mads Pedersen előbújt a szélárnyékából és a vb-történelem egyik legnagyobb meglepetését produkálva, öt kerékpárhosszal utasította maga mögé a kapituláló Trentint. Mégiscsak a húszéveseké a világ!?

Másnap délelőtt pedig Harrogate dombjai felett újra kisütött a nap.

Francia csodavárásból kolumbiai örömmámor

2019.07.31. 14:41, bettina.
egy felejthetetlen Tour de France margójára

Ha valaki trehányul rápillant a végeredményre, feltéve, hogy egyetlen percet sem látott az idei Tour de France-ból (amit felettébb sajnálhat, hiszen fényévente egyszer ilyen eseménygazdag és nyitott az alapvetően agyonkontrollált francia körverseny), akár azt is gondolhatná, hogy nem történt semmi rendkívüli ezalatt a három hét alatt. Végtére is, a Sky-ból Ineosszá lett brit szupercsapat két versenyzőt delegált a párizsi dobogóra, amit egy holland időfutam-specialista tett teljessé. A rangsort tovább fürkészve talán az ütheti meg először a szemét, hogy egy bizonyos Julian Alaphilippe a top 5-ben zárt. Nos, igen, az az Alaphilippe, akiről nem túlzás állítani, hogy degeszre nyerte magát a tavasz folyamán, versenyezzen a földkerekség bármely pontján. De mégis, mit keres egy világklasszis puncheur a Tour élmezőnyében? Itt kezd gyanússá válni a dolog, persze abszolút pozitív értelemben. Mert hiszen az idei kiírás dúskált a rendkívüliségben és bepótolta mindazt, amit az elmúlt hét évben hiányolt belőle a nagyérdemű: a kiszámíthatatlanságot, a káoszt, a feszültséget, a tűzijátékot, a felfokozott érzelmeket, a reményteljes hangulatot, a hazai győzelem esélyét, a hamisítatlan drámát... Ilyen a Tour de France vintage kiadásban, egy kurta-furcsa fináléval.

Mikor fordult elő utoljára, hogy a Tour de France felülmúlta volna háromhetes szomszédjait, a Giro d'Italiát és/vagy a Vuelta a Españát az izgalmak tekintetében? A kérdés természetesen költői, bár abban széleskörű az egyetértés a rajongók között, hogy az őj évezredben csupán elvétve volt erre példa: a Tour rendszeresen az utolsó helyre sorolható a szórakoztatás szempontjából. Elsősorban amiatt, mert a francia körverseny közelmúltja a domináns csapatokról szólt, legyen a neve akár Sky/Ineos, akár US Postal, akár Banesto. A győztes személye változhat (feltétlenül ki kell emelni, hogy a brit csapat 2011 óta tartó hegemóniája során négy különböző versenyzőjéből is bajnokot faragott), ám a siker receptje nagyjából harminc éve ugyanaz, vagy legalábbis kísértetiesen hasonló. A pénzügyi-technikai fölény, a győzelemcentrikus felfogás, a javarészt védekezésen alapuló, ámde hallatlanul hatékony, méterre kikalkulált taktika és a szigorúan júliusra időzített csúcsforma megteszi a (negatív) hatását: a három Grand Tour közül, lévén nagyobb presztízsű kerékpárverseny nincs a naptárban, a Tour de France lesz az áldozat, melyből idejekorán elillan az izgalom, ha egy domináns csapat eluralja. A verseny menete kiszámítható, a forgatókönyv általában lapos és idővel minden ellenfél, még a legelhivatottabbak is lejjebb adnak az ambícióikból. A (vert) mezőny ezáltal passzivitásba süllyed, a kockázatvállalási kedv mérhetően alábbhagy, a Tour utolsó hetében a pozícióvédés/féltés lesz a jellemző magatartás. A jóhiszemű, elfogulatlan néző, akiből a monotónia lassan kiöli a kezdeti lelkesedést, legfeljebb valamiféle csodában bízhat, ami végül elmarad és érvényesül a papírforma...

Idén azonban megszakadt ez a lelombozó trend, hiszen nem volt se domináns csapat, se domináns versenyző, ami pártatlan szemlélőként kifejezetten üdítő fejlemény, de talán az Ineos szurkolói tábora se bánta. A megszokottnál mozgalmasabb útvonal inspirálta a vállalkozó természetű kerekeseket: a Prudhomme-vezette szervezőség alaposan megnyírbálta az óra elleni kilométereket (más kérdés, hogy ez a tendencia sokakat megoszt), a nyitóhét is változatos karakterisztikájú szakaszokból tevődött össze és ebben az évben bevezetésre került egy újfajta bónuszrendszer is, ösztönözve a minél több, minél gyakoribb akciót és visszacsempészve a szeszélyt a sky-i dominanciától fulladozó francia körverseny menetébe. A fantáziadús vonalvezetés rejtette lehetőségekre a jelenlegi mezőny jolly jokere, a minden skatulyát levetkőző Julian Alaphilippe harapott rá, aki tűzrőlpattant támadásai nyomán fellobbantotta a szikrát, így lángra kaphatott az évekig hamvába holt Tour de France. Alaphilippe ikaroszi szárnyalása mellett a szintén francia Thibaut Pinot hullámvasutazásáról sem szabad megfeledkezni, ami tovább fokozta a hangulatot, felélesztve a szunnyadó szenvedélyt: a kerékpárőrült nemzet két szeretreméltó hősével együtt remélt, ünnepelt és napról-napra egyre jobban hitt a csodában, hogy 35 fájdalmas év elteltével újra hazai bajnokot köszönthet. Reális esély mutatkozott erre... Noha az álom az Alpokban tragikus hirtelenséggel foszlott szét, idén júliusban mindenki szeretett volna legalább egy kicsit francia lenni. A népünnepély végül egy óceánnal és egy kontisenssel arrébb költözött, miként Kolumbia könnyes szemmel borult le első Tour-győztese, a 22 esztendős Egan Bernal előtt, aki egy, a véletlen által kikövezett, kalandos úton ért fel éppen most, a vártnál is hamarabb a sportág csúcsára.

A 2019. évi Tour de France megemlékezett az ikonikus maillot jaune, azaz a sárga trikó centenáriumáról, illetve a Kannibál névre keresztelt legenda, Eddy Merkcx első győzelméről, amit idestova fél évszázada aratott. Az újraéledő Merkcx-mánia jegyében a Grand Départ Brüsszel szívébe, a vásártérre (Grand-Place, avagy Grote Markt) költözött, melyet kitöltött a lüktető, kerékpárfanatikus tömeg. A verseny két (és egy negyed) napig vendégeskedett a sportág őshazájában, Belgiumban, mialatt a Jumbo-Visma csapata tarolt: nagy megdöbbenésre Mike Teunissen vállaira került az első sárga trikó, majd az egyébként is sárga mezes holland együttes hengerelt a másnapi csapatidőfutam alkalmával is. Utólag kijelenthető, hogy Jumbo keretes szerkezetbe foglalta a maga Tourját és valódi egységként tündökölt a Giro alatt tapasztalt dezorganizáltsággal ellentétben - erről bővebben később. Amint a mezőny francia földre lépett, Julian Alaphilippe - a várakozásokat beigazolva - támadásba lendült és a 3. etap ardenneki klasszikusra hajazó fináléjában egy szenvedélyes egyéni akcióval megkaparintotta a napi győzelmet, illetve ezzel együtt a maillot jaune-t is, amitől esze ágában sem volt megválni, igaz, két szakasz erejéig Giulio Ciccone lerángatta róla.

Történt ugyanis, hogy az utóbbi években slágeremelkedővé avanzsáló Planche des Belles Filles-en, amely ezúttal egy murvás útszakasszal bővült ki, hazaért a napi eleji szökés két tagja: ugyan Ciccone másodikként gurult célba Teuns mögött, elegendő előnyt őrzött meg a mozgolódó főmezőnnyel szemben ahhoz, hogy átmenetileg elhódítsa a mezt. Persze, ezt Julian Alaphilippe nem tűrhette szó és tett nélkül, a hajrában hősiesen próbálta menteni a menthetőt egy rá jellemző, robbanékony rohammal, ám 6 másodperc híján hoppon maradt. Karnyújtásnyira a célvonaltól Thomas és Pinot kikerülte a puskaporát túlságosan hamar ellövő Alaphilippe-et, aki tűkön ülve várta az első adandó alkalmat, hogy visszaszerezze azt az áhított ruhadarabot, ami a későbbikben szinte hozzánőtt... 48 órával később a harcias francia honfitársával, Thibaut Pinot-val szövetkezve szántotta fel a dimbes-dombos saint-étienne-i befutót. A hazai közönség körében rendkívül népszerű, ad-hoc összefogás valódi win-win szituációt teremtett: Alaphilippe újból felölthette a sárga trikót, míg Pinot nyert némi időt összetettbeli riválisaival szemben. Mondani sem kell, másnap az összes valamirevaló francia újság címlapján a két hazai hős feszített: beindult az álomgyár, az ország kerékpárlázban égett...

Mígnem az albi környéki oldalszél látszólag elfújta az álom egy részét: az első pihenőnap előtti utolsó etap során többször is felaprózódott a mezőny, miután Thibaut Pinot, egy hagyományosan balszerencsés társaság gyűrűjében - Jakob Fuglsang, Richie Porte és Rigoberto Urán is az echelon áldozatául esett - a hátsó sorban ragadt és 1:40-es hátrányt volt kénytelen elkönyvelni, ami pusztítólag hatott a győzelmi reményeket dédelgető Groupama-FDJ moráljára. Hozzá kell tenni, hogy az akciót természetesen a Deceuninck-Quick-Step vezényelte (Ki más?), habár másodszorra az EF-Education First volt a kezdeményező csapat. A fentebb említett négyesnél csupán Mikel Landa járt szerencsétlenebbül, aki egy kivédhetetlen bukás következtében (Warren Barguil tekegolyóként taszította le őt az aszfaltról) még hátrébb sodródott... Dühítő végkimenetel - főleg, hogy az eszeveszett üldözésre kényszerített Pinot-féle csoport egy ponton rendkívül közel került az élbolyhoz -, de ez is kellett ahhoz, hogy a Pireneusokban olyan sziporkázó verseny kerekedjen, amilyen végül kerekedett. De még mielőtt a francia-spanyol határvonalat képező hegylánc lábához ért volna a verseny, sor került az idei Tour de France egyetlen egyéni időfutamára: a középső hét átmeneti szakaszai után egy kevesebb, mint 30 kilométer hosszúságú, változatos terepviszonyú kronó várt a mezőnyre, ami rövidsége ellenére potenciálisan átszabhatta volna az összetett állását.

Julian Alaphilippe, noha ebben a műfajban is diadalmaskodott már karrierje során, sőt, az aktuális szezonban is (lásd: Vuelta a San Juan), nem egy tipikus időfutam-virtuóz, így arra az eshetőségre is fel kellett készülni, hogy elveszíti a megkülönböztető mezt, vagy legalábbis minimálisra olvad az addig vérrel-verejtékkel felépített előnye. Nos, „Loulou” nemhogy nem veszítette el a mezt, hanem egyenesen kenterbe verte a vérbeli specialistákat Pau-ban és a legjobb idővel csapott a célba (bár a legnagyobb favorit, Rohan Dennis elszalasztotta a maga ziccerét azzal, hogy az előző etap folyamán önkéntesen és önkényesen feladta a küzdelmet, állítólag a Bahrein-Meridában tomboló szakmai csete-paté miatt). Az animátor szerepében tetszelgő Alaphilippe nem először tett csodát az idei Tour alatt, de kétségkívül ez volt az eddigi legelképesztőbb mutatványa: ezúttal is bebizonyosodott, hogy a sárga trikó felbecsülhetetlen erővel bír és a halhatatlanság érzetével vértezi fel mindenkori viselőjét. Mindekőzben Thibaut Pinot tudása legjavát nyújtotta, Steven Kruijswijk teljesítette a kötelezőt, a cÍmvédő Geraint Thomas magához mérten tompa időfutamot tekert, míg a kolumbiai kontingens - leszámítva Uránt - jelentős, de korántsem ledolgozhatatlan veszteségeket szenvedett el. A szakasz mélypontját Wout van Aert horrorisztikus bukása jelentette: a belga all-rounder egy vakmerő kanyarvétel közben akadt bele az útszéli kordon lábába, ami mély, csontig hatoló sebet hasított a jobb combjába (jó hír, hogy töres nélkül megúszta az esetet és azóta már hazamehetett a kórházból).

A tavaly pöttyösben, idén sárgában feszítő Julian Alaphilippe számára július 20-án elérkezett az (első) ítélet napja, ahogy vészjóslóan a Tour de France mezőnye fölé tornyosult a legrettegettebb pireneusi hegycsúcs, a csaknem egyórás erőkifejtést igénylő Col du Tourmalet, megannyi legendás csatározás helyszíne. Mint később kiderült, nem csupán az ő ítélete mondatott ki a frenetikus versenynap során, hiszen rengeteg más felvetülő kérdésre is frappáns választ adott a misztériummal övezett emelkedő: egyrészt fény derült arra, hogy a Sky/Ineos korszakos vezéregyénisége, Chris Froome hiányában (vagy valami egyéb, kifürkészhetetlen okból) igenis sebezhető. A májustól Nagy-Britannia leggazdagabb embere által tulajdonolt birodalmi csapat halványabban muzsikált, mint fennállása óta bármikor, ami abban a szokatlan jelenségben merült ki, hogy a fekete vonat hegyről-hegyre idejekorán felszívódott a favoritokat tartalmazó boly éléről, már ha egyáltalán össze tudott állni tartósan. A kollektív fölény eltüntével kézről-kézre járt a képzeletbeli stafétabot: hol a Thibaut Pinot-val támadó Groupama-FDJ, hol a Steven Kruijswijkkel előretörő Jumbo-Visma, hol a fejetlen, avagy többfejű (mindenki döntse el maga) sárkányként ámokfutó Movistar diktálta az iramot a hegymenetben.

Apropó Movistar - az itthoni cinikus közönség a sokatmondó „Mozisztár” névre keresztelte őket, hiszen a spanyol csapat időnként több ármányt és belviszályt produkál, mint egy zs-kategóriás brazil szappanopera -, az egyénieskedés újfent kikezdte a csapategységet. Hiába tűnt úgy a Giro d'Italia alatt, hogy a megújult szakmai vezetés lemetszi az individualizmus vadhajtásait a közös siker elérése érdekében (májusban Mikel Landa végül beadta a derekát és hősiesen áldozta fel magát Richard Carapaz győzelméért), most megint két - avagy három - szék között a pad alá esett Eusebio Unzué sztárokkal teletűzdelt együttese, a totális káosz és egyet nem értés érzetét keltve: a Movistar a Tourmalet lábától kezdte a fárasztást, ám a legnagyobb megdöbbenésre elsőként saját kiemelt emberét, Nairo Quintanát szakította le, aki sosem rendelkezett még jobb eséllyel a „sárga álom” (sueño amarillo) megvalósítására, mint idén júliusban, mégis csalódást keltően szerepelt. Nem világos, hogy ki hogyan és mit kommunikált (vagy mit nem), illetve, hogy a csapat kezdettől fogva tisztában volt-e Quintana aktuális helyzetével/állapotával, mindenesetre az éppen ügyeletes segítő lassítás nélkül száguldott tovább, mögötte a két további társkapitánnyal, Landával és Valverdével. A dráma következő felvonása rögtön holnap színpadra került...

A széthulló Movistart Thibaut Pinot egyszemélyes hadserege, az aranyat érő fegyverhordozó, David Gaudu váltotta fel, aki a flamme rouge alatt taposott a pedálba, előkészítve vezére támadását: ahogy Pinot megindította a maga rohamát, a sápadtarcú címvédő, Geraint Thomas megrogyni látszott, míg a sárgában vicsorító Alaphilippe belekapaszkodott Bernal hátsó kerekébe és a finisben a győzelem felé menetelő honfitársa nyomába eredt, megkaparintva a 2. helyet a hegytetei célban, no meg némi jóváírást is. Kibírta, de még hogy! Minden emberi számítás szerint el kellett volna veszítenie a mezt, ehhez képest fél perccel megtoldotta összetettbeli előnyét, amely így két perc fölé duzzadt. Az Alaphilippe-féle hype-vonat tovább zakatolt egy álomszerű cél felé... Julian Alaphilippe-et innentől kezdve hiba lett volna nem komolyan venni - alaposan beleköpött a (szintén) kapitánydilemmával küzdő Ineos levesébe. Íme, egy újabb kérdés, amit részben megválaszolt a Tourmalet: Egan Bernal nem B-opció, vagy valamifajta vészmegoldás a brit csapatban, hanem akár egyenlő jogú kapitány is lehet, aki formája alapján és tapasztalatlansága ellenére is szabad kezet érdemelt a szakvezetéstől (és ezt Nicolas Portal sportigazgató idejében belátta). Thomas leszakadása kapcsán ugyanis azt a rádióüzenetet kapta a fülére a kolumbiai szupertehetség, hogy ne várjon... Ami viszont minden válasznál fontosabb és felvillanyozóbb volt a sportág kedvelői számára, hogy végre valahára nyílt a verseny és annyi agyondominált év után sokesélyes egy Tour de France.

Nem volt megállás, a harc tovább folytatódott a Pireneusokban, ahol egy eddig ismeretlen kaptató, a kőkemény befutót ígérő Prat d'Albis került terítékre. Azt hiszem, nem túlzás állítani, hogy ez volt az elmúlt évtized leglebilincselőbb hegyi etapja, már ami a francia körversenyt illeti: talán röhelyes bevallani, de a végét meg is könnyeztem, mert visszavonulása óta először éreztem úgy, hogy a klasszikussá vált szlogen ellenére Contador nélkül is lehet parti. És micsoda parti volt már az elejétől! A nagyságrendileg harminc fős szökevénycsoport összetétele eleve káoszt sejtetett, hiszen elöl tekert a klubtársai által kitaszított Nairo Quintana. Mint később kiderült, nem is annyira önszántából menekült a szökésbe, ő is az aznapi csapattaktika része volt, illetve lett volna, ha kooperál, amikor erre szükség van... Az ugródeszkaként funkcionáló Mur de Peguère-t a Movistar legígéretesebb formát mutató kapitánya, az örökké lázadó Mikel Landa használta ki, aki a foix-i céltól negyven kilométerre dobbantott a főmezőnyből, amit akkor éppen Elia Viviani vezetett. Mármint a sprinter Viviani. Tempót megy. Fölfelé. Miközben a csapat (eredetileg) összetett favoritja, Enric Más éppen elveszíti a kontaktot. Nem semmi, ahogy a sárga trikó huzamos birtoklása miatt felbolydult a Deceuninck-Quick-Step!

Visszatérve Landa a legendás Marco Pantani szellemét megidéző akciójára – amit Alberto Contador extázisban kommentált végig a spanyol Eurosport stúdiójában –, a baszkhoz csakhamar csatlakoztak visszamaradó csapattársai, Soler és Amador: az ő a hathatós segítségükkel az utolsó emelkedő derekáig felzárkózhatott a szökevénycsoport martalékához. Ám amint Mikel Landa elsuhant a leszakadó félben lévő Nairo Quintana mellett, a két movistaros nemhogy nem váltott egy árva szót sem, egymás szemébe sem nézett - akár két kölcsönösen közönyös idegen. Igazán ironikus, hogy egy ilyen zülött társaság (álszent békülős videó ide vagy oda) nyeri évről-évre a csapatversenyt - és ezalól az idei kiírás sem volt kivétel... Eközben az élmezőnyben a Jumbo-Visma vette kézbe gyeplőt: Steven Kruijswijk két szárnysegédje, George Bennett és Laurens De Plus diktálta hosszasan az iramot. A sorsdöntő csapást azonban a Groupama-FDJ kölyökképű hóhérja, David Gaudu mérte az esélyesekre: tempónöveléséből Thibaut Pinot profitált, aki Gaudu farvizén megindította látványos remontadáját, miáltal sikerült lenulláznia azt a tetemes hátrányt, amit még az oldalszélben gyűjtött be.

Parádés támadása során mindenkit lerázott magáról – az alárendelt szerepből végérvényesen felszabaduló Egan Bernal, és az idei kiírás meglepetésembere, Emanuel Buchmann is csupán ideig-óráig tudott vele lépest tartani –, majd a Prat d'Albis csúcsa közelében csatlakozott a magányos farkas Landához. Pinot világszerte megdobogtatta a szurkolói szíveket, arca földöntúli elszántságot tükrözött, bármerre járt, sarkában ott zengett az „Allez Thibaut!” - ösztönszerű fellépésével hőskori romantikát csempészett a sportág kikalkulált, watt-fetisiszta jelenébe. A sorozatos sikerélmény nyomán visszatért a hite, amit Albiban veszített el: kikecmergett a morális hullámvölgyből és immáron meg volt győződve arról, hogy megnyerheti a Tourt... Julian Alaphilippe-et kissé elsodorta a hév, szíve szerint a honfitárssal együtt száguldott volna a halhatatlanság felé, ámulatba ejtve a világot, azonban teste megálljt parancsolt, visszataszítva őt a realitás talajára: azt a fél percet, amit előző nap kiharcolt, most elbukta a címvédővel szemben, de a két pireneusi szakasz után sem szállt ki a versenyből, sőt. A francia győzelem reménye tehát tovább élt, ráadásul minden eddiginél fényesebben ragyogott, az országra sárga köd ereszkedett: újabb címlapsztori.

Rövid összefoglaló a 15. szakaszról [Prat d'Albis]

Az idei Tour de France utolsó, perdöntő hete a szélsőséges időjárás jegyében telt, a természet extremitása pedig rányomta a bélyegét a versenyre - sajnos bizonyos mértékig a végkimenetelre is. A perzselő hőség, amely Nyugat-Európa szerte krízishelyzetet okozott, tovább fokozta a mezőnyben uralkodó feszültséget is, így az alpesi transzfer sem volt éppen zökkenőmentes: a karján zúzódásokat szenvedő Jakob Fuglsang teketóriázás nélküli feladása, illetve a dupla kizárással végződő Luke Rowe kontra Tony Martin ökölcsata (a két versenyző rögtön a célbaérkezést követően elsimította a konfliktust) borzolta a kedélyeket a magashegyi trilógia előtt, ahol megnyílt a Pokol kapuja... A 2600 méter magasan fekvő Galibier-hágó, amely a 18. szakasz programjában szerepelt, a kiaknázatlan lehetőség hegye maradt az Ineos, de főként Egan Bernal számára, illetve a vég kezdetét jelképezte mind Julian Alaphilippe, mind pedig Thibaut Pinot számára - utóbbi aznap szenvedte el az esélyeire nézve katasztrofális (izom)sérülést. Hogy a Movistar mi az ördögöt tervelt ki az Alpokban, az mostanáig talányos, a fejetlenség mégis (rész)sikerbe torkollott: Nairo Quintana mezét egy szimbolikus, vérfolthoz hasonló vörös zselépaca csúfította el, amint szólógyőzelmét ünnepelve magasba emelte a kezét - ezzel Landa elé kúszott vissza az összetettben. A főmezőnyben honoló síri nyugalom megzavarása végett Geraint Thomas buzdította támadásra csapattársát, Egan Bernalt, aki halálos iramban ostromolta a Galibier csúcsát, ám a valloire-i lejtmenet Alaphilippe malmára hajtotta a vizet és a francia egy fékevesztett ereszkedés keretében (egyelőre) kordában tudta tartani a megvaduló kolumbiait. Ha Bernal hamarabb indít... Nos, utólag már lényegtelen.

Végülis csupán idő kérdése volt, hogy Egan Bernal mikor fordítja a maga javára az állást, hiszen egyetlen lehetséges kihívója, Thibaut Pinot feje felett Damoklész kardjaként lebegett tragikus végzete, amit nem kerülhetett el, akárhogy küzdött ellene. Habár legbelül bizonyára tudta, hogy nincs tovább és a végső győzelem karnyújtásnyi közelségből fényévnyi távolságra került tőle, nem volt hajlandó lenyelni egy újabb keserű pirulát, pláne nem egy karrierfordító siker kapujában, két nappal a párizsi befutó előtt: Nem, nem érhet így véget, most nem! Pinot hajthatatlan volt, szétfeszítette a tettvágy, fűtötte a dac, így újfent szembeszállt a sorssal... A 2019-es Tour de France legszívfacsaróbb képsora, ahogy a könnyeivel küszködő Thibaut Pinot a 19. etap rajtjától kezdve az orvosi- és csapatkocsi között ingázott, majd magára maradt belső vívódásával, miután a grupetto utolsó tagja is eltekert mellette. Pinot a bal lábával képtelen volt megforgatni a pedált. A külvilág mit sem tudott arról, hogy a francia egy nappal ezelőtt egy szerencsétlen manőver közben - mellyel éppen egy bukást igyezekett elkerülni - beütötte a térdét a kormányba, az ártalmatlan baleset pedig belső combizomszakadást eredményezett. Nemhogy hajtani, lépni sem tudott. De megpróbálta, mert nem akart csalódást okozni.


Thibaut Pinot zokogva tette meg utolsó kilométereit: csapattársa és hű cimborája, William Bonnet vigasztalásképp visszagurult mellé, átkarolta őt és a fülébe súgta, hogy „Ne aggódj, barátom, bármi történjék is, mi büszkék vagyunk Rád, és bármerre mész, ott leszünk Veled. Semmit sem kell bizonyítanod!” A következő pillanatban Pinot lefékezett, leszállt a kerékpárjáról és arcát a kezébe temetve beült az autóba. Feladta a versenyt... „Elegem van, én befejeztem! Mit tettem, hogy ezt érdemlem?” - fakadt ki néhány órával később csapatfőnöke, Marc Madiot előtt egy négyszemközti beszélgetésben, amelyet egy rendhagyó dokumentumfilm (Avec Thibaut) keretében mutatott be a francia televízió. A csalódottság szólt belőle... „Hogy elfelejthessem a megannyi kudarcot, meg kell nyernem a Tour de France-t. A dobogó többé már nem elég” - nyilatkozta Pinot másnap a hazai sajtóban. Afelől nincs kétség, hogy a kerékpársport leghalandóbb sztárja vissza fog térni a győzelemért, hiszen ahogyan a karján olvasható mottóértékű tetoválás is hirdeti, „solo la vittoria é bella” [csak a győzelem szép].


Pinot passiója sokkolta a nézőket, a kommentátorokat és a versenytársakat egyaránt, ám az alpesi dráma következő felvonása a legelvetemültebb elképzeléseket is felülmúlta: beköszöntött ugyanis az Armageddon. Az egyre halványabb, már csak pislákoló francia remény végleg elhalt, amint Egan Bernal az idei verseny csúcspontját jelképező Col de l'Iseran legmeredekebb szakaszán begyújtotta a rakétákat, megadva a kegyelemdöfést a teljesítőképessége határára sodródó Julian Alaphilippe számára, aki kitekerte szívét-lelkét, de ettől a pillanattól kezdve már nem a saját kezében volt a sorsa. Bernal elképesztő pusztítást végzett: a Tour de France az ő vadászterületére érkezett, a kolumbiai titán pedig úgy hajtott, akár egy felbőszült bika, aki előtt vörös posztót lenget a torreádor. Ember nem állíthatta meg aznap, az anyatermészet viszont igen, végzetes csapdát állítva a lejtmenetben. Égszakadás, földindulás: jégözön takarta be a hegyoldalt és sárlavina torlaszolta el az utakat...

Egan Bernal virtuális éllovasként kapaszkodott fel az Iseran csúcsára, nyomában a mesterhármasra bazírozó Simon Yates-szel, azonban a két szökevény mit sem sejthetetett arról, milyen veszély leselkedett rá a katasztrófa sújtotta tignes-i völgyben. Nem volt ugyanis folytatás, elfogyott a járható aszfalt. A verseny első embere, Christian Prudhomme idejében értesült erről és azonnal elrendelte a neutralizációt. A szakasz tehát félbeszakadt. „Ne, csak most ne!” – hiába az adrenalintól fűtött (él)mezőny felháborodása, a lehető leghamarabb meg kellett hozni ezt a döntést. Nem volt más alternatíva... Az új összetett kihirdetése kapcsán a Col de l'Iseran volt a mérvadó: a rögzönzött hegytetei időmérő pont rajzolta ki a különbségeket a szürreális versenynapot követően. Bernal arcára kiült a döbenettel ötvöződő boldogság, amikor sportigazgatójától megtudta, övé a maillot jaune. Apránként dolgozta fel a történteket, kezében a sárgába öltöztetett plüss oroszlánnal és az elmaradhatatlan virágcsokorral. Álom vagy valóság? Mosolya másodpercről-másodperce húzódott egyre szélesebbre, ahogy könnyekig hatódott családtagjaira pillantott a dobogó legtetejéről: félve bár, de kezdte elhinni, hogy megcsinálta, az álomból hamarosan valóság válhat...

Negyvenöt másodperc nem egy örökkévalóság, Julian Alaphilippe szempontjából mégis áthidalhatatlan különbség volt: Ikarosz túl közel repült a naphoz és megégette magát. Már nem fordíthatta vissza az állást, fizikai korlátait feszegetve, egy ujjal csimpaszkodott a pódium sarkába, végül azonban onnan is lezuhant. No regrets, Julian, you're the real MVP... A természeti sorscsapás következében megkurtított, utolsó hegyi etap a dobogó legalsó fokáért harcoló Jumbo-Visma csapatszintű fölényét hozta, no meg Vincenzo Nibali kalaplengetést érdemlő szólósikerét, aki kizárólag a bahreini sejk parancsára, muszájból állt rajthoz Brüsszelben. Steven Kruijswijk társai fáradságos munkája révén megkaparintotta a bronzérmet, míg az Ineos története során másodszor könyvelhetett el kettős győzelmet, ráadásul a combcsonttöréséből lábadozó Chris Froome távollétében, kollektív dominanciája megszüntével. Egan Bernal, aki tinédzserként a politikai újságírói karrier kedvéért kishíján szögre akasztotta a biciklit, öt évvel később a sárga trikó elhódításával csalt könnyeket hazája, Kolumbia szemébe. Val Thorens-ban egy helyszíni rádiókommentátor elcsukló hangján kürtölte az éterbe, hogy a kerékpárversenyzőit szentként tisztelő ország most végre megfeledkezhet a drogkartellekről, a bandaháborúkról és a sorozatos merényletekről, hogy egy emberként ünnepelje ifjú bajnokát. Mert Egan Bernal nem egy újabb beváltatlan kolumbiai ígéret, ő a jövő legendája. A jövő pedig most van!

Viva Colombia! Vive Le Tour!

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
 1.    Egan Bernal [22 éves] Team INEOS 82:57:00
 2.    Geraint Thomas [33 éves] Team INEOS +1:11
 3.    Steven Kruijswijk [32 éves] Jumbo-Visma +1:31
 4.    Emanuel Buchmann   [26 éves] BORA-hansgrohe +1:56
 5.    Julian Alaphilippe [27 éves] Deceuninck-Quick Step

+4:05

Az ünneprontó ünnepe

2019.07.16. 17:12, bettina.
a wimbledoni teniszbajnokság áttekintése

Novak Djokovic megkésve és kéretlenül toppant be egy patinás privát partira, hogy ellopja a show-t a két sztárvendég, Roger Federer és Rafael Nadal elől. Az elfogult vendégsereg ennél fogva nem zárta őt a szívébe, hiszen belerondított abba a fejedelmi idillbe, amit a két teniszisten párharca teremtett az elmúlt 15 évben. Federer és Nadal a tűz és a víz, a vitézség és az elegancia, az utolsó vérig tartó küzdés és a légies könnyedség ellentétét testesíti meg, ahol látszólag nincs hely egy újabb pólus számára, amit Djokovic képvisel: a szerb a szabadulóművészet magasiskoláját ismertette meg a polarizálódott tenisztársadalommal, a játékában az erős túlélési ösztön mellé ördögi taktikusság és sebészi pontosság párosul, és olyan mély, az arroganciával határos önbizalommal vértezte fel magát, ami által bármely krízishelyzetből képes kilábalni. Erról az idei wimbledoni fináléban is tanúbizonyságott tett, azonban a vérző szívű helyszíni közönség szeretetét és megbecsülését ezúttal sem tudta kivívni. Ez az ő igazi tragédiája, amit az eredményességgel aligha tud kompenzálni, de kétség ne legyen afelől, hogy meg fogja próbálni.

Az idei wimbledoni teniszbajnokság első hete nem a férfi egyesről szólt, sőt, talán ez az egyébként kitüntetett versengés szorult a leginkább háttérbe az újgenerációs csillaghullást követően, hiszen a párosviadal, különös tekintettel a vegyespárosra, illetve a női verseny magára irányította a férfiakat megillető reflertorfényt is. A szokatlan médiafigyelem-eltolódás hátterében két - vagy talán két és fél - once-in-a-lifetime történet húzódott meg: egyszerre felbukkant a színen a 15 éves, tehát bőven junior korú amerikai üdvöske, Cori Gauff, aki csupán wimbledoni szereplése idejére kapott felmentést a leckeírás és a házimunka alól. Ilyenkor gondol bele az ember, hogy ő hol volt és mit csinált tizenöt évesen a nyári vakáció kellős közepén. Valószínűleg nem az All England Club centerpályájának gyepét koptatta kiválóan helyezett tenyereseivel és csak legmerészebb álmaiban győzte le két szettben a sportági legendát, Venus Williamset.

Cori Gauff viszont pontosan ezt tette élete első Grand Slam-főtáblás mérkőzésén, a lehető legnagyobb természetességgel: mentális szilárdsága érett személyiségről és kivételes elhivatottságról árulkodott, sziporkázó játékával pedig izgalmas jövőképet festett a női tenisz egére. A szakértőket letaglózó összeszedettségét és higgadtságát számos éljátékos is megirigyelhette volna - az ifjú Mouratouglou-tanítvány két meccslabdát hárítva fordított Polona Hercog ellen -, nemhogy egy stresszburokban élő átlagos gimnazista. A Gauff-féle tündérmesére persze felkapta a fejét a nemzetközi sportmédia, ámult-bámult a sokat látott szakma és egy emberként szorított érte a teniszkedvelő társadalom. Mindenki azért szorított, hogy ez a mese minél tovább tartson, azonban a nyolcaddöntő volt a végállomás az óriásölő tinilány számára - a későbbi wimbledoni bajnoknő, Simona Halep búcsúztatta őt a legjobb 16 között. De messze nem Cori Gauffé volt az egyetlen side story, ami lázban tartotta a szurkolókat az első hét folyamán.

A teniszőrült brit közönség januárban amiatt aggódhatott, hogy talán örökre elveszíti rajongása legfőbb tárgyát, egyetlen kortárs aduászát, Andy Murray-t, aki az Ausztrál Open előtt a könnyeivel küszködve fontolgatta az azonnali visszavonulás lehetőségét. Azonban egy karriermentő (és mindenekelőtt életbevágó) felszínpótló csípőprotézis műtétet követően a kétszeres wimbledoni győztes skót egy új, ámde számára korántsem idegen műfajban tért vissza a pályára: Feliciano Lopez, a füves borítás veterán specialistájának oldalán párosban mérette meg magát a Queen's Club-i tornán. A közös hullámhosszot hamar megtaláló brit-spanyol kettős egy álomszerű forgatókönyv keretében a trófeáig menetelt, majd egy eastbourne-i pofon után Murray bejelentette indulási szándékát Wimbledonban, ráadásul rögtön két fronton támadt. A férfi páros versenyre a Nicolas Mahut-vel a karrier Grand Slamet beteljesítő Pierre-Hugues Herbert-t "szerződtette le", viszont ez az ad-hoc jellegű együttműködés nem volt igazán gyümölcsöző és az összecsiszolódáshoz szükséges idő szűkében egy második fordulós vereséggel (ideje)korán véget is ért.

A Serena Williamsszel való, közkívánatra köttetett partnersége soha nem látott hype-ot generált a hagyományosan elhanyagolt vegyespáros viadal köré: az interneten a csapatnevet illetően megoszlott a közösség véleménye, de legyen a név akár SerAndy, akár Murena, a világ teniszfanatikusai gyermeki izgatottsággal várták a sztárpár következő fellépését. Mindenki erre volt kíváncsi, mindenki őket akarta látni és kissé elragadtatva a végső sikerüket vizionálta. Popcorn bekészítve, sör kipattintva, fotel bemelegítve: a késő esti (kvázi főműsoridei), oldott hangulatú és kifejezetten szórakoztató vegyespáros-mérkőzéseket több millió rajongó követte figyelemmel a tévéképernyőn keresztül, nem beszélve arról az állandó teltházról, ami a Williams-Murray duó wimbledoni pályafutását kísérte. A pályafutást, ami az együttes tapasztalat és tudáskészlet okán akár az utolsó vasárnapig is tarthatott volna, ám a fellelkesült nézősereg legnagyobb bánatára három forduló után befejeződött: az első helyen kiemelt Soares-Melichar páros szúrta ki a hype-buborékot és amint a rózsaszín köd eloszlott, a figyelem újból a férfi egyesre terelődött.

Ami a férfiakat illeti, az első néhány forduló alatt megtizedelődött a NextGen-korosztály létszáma, különösképp a főtábla felső polcán, ahol a címvédő és világelső Novak Djokovic tanyázott: bármennyire is csalódást keltő a tény, Alexander Zverev azonnali búcsúja kapcsán már senki sem vonja fel a szemöldökét. Mintha valamiféle rontás ülne a vállain, ha major tornára kerül a sor - és ebbe hallgatólagosan bele is törődött a szakma, hiszen Zverev neve fokozatosan kikopott a győzelmi esélyeseket listázó felsorolásokból. Annál váratlanabb volt Stefanos Tsitipas korai buktája, hiszen az arisztotelészi filozófiát a borgi röptével és a beckeri vetődéssel ötvöző görögöt minimum egy negyeddöntős szereplésre prognosztizálta a szakírói többség, azonban a wimbledoni áttörés részéről még várat magára: a nyitókörben elszenvedett ötszettes vereség után Tsitipas újból elmerülhetett a gondolataiban, keresvén a miérteket. A nálánál kipróbáltabb és fél generációval idősebb Dominic Thiem sem tehetett mást, miután a Roland Garros idei döntőse legyőzőjére talált a füves pályás szezonban évről-évre megtáltosodó Sam Querrey személyében, rögtön az első mérkőzésén. Némileg meglepő, hogy az Isner, Anderson és Karlovic nevével fémjelzett szervagyáros trió egy tagja sem élte túl az első hetet, így az ászkirály kategória legjobbja végül az egykori finalista Milos Raonic lett, akit a negyeddöntő kapujában a salakra specializálódott Guido Pella tartóztatott fel.

A nagymértékű papírforma-borulás következtében a Nagy Hármas nem ütközött számottevő ellenállásba csendes menetelése során: elképesztő, hogy a trónról letaszíthatatlan Federer-Nadal-Djokovic hármas jóformán dominánsabb volt az idei wimbledoni bajnokságon, mint az elmúlt tíz évben bárhol, bármikor. A szerb útja, akár egy kellemes séta a tengerparton: egészen a negyeddöntőig egyetlen kiemeltet sem sodort elé a víz - nem mintha a torna későbbi fázisaiban David Goffin vagy Bautista Agut legyőzése különösebb problémát jelentett volna a számára. Ez az állítás persze Nadal kitisztuló negyedére is igaz, bár pusztán a névsor alapján a spanyol klasszis valamivel nívósabb ellenfeleket búcsúztatott, lásd a szeszélyesség mintaszobra, Nick Kyrgios vagy a momentán teljesen erőtlen Jo-Wilfried Tsonga. Mindeközben Roger Federer a 38. születésnapja előtt néhány héttel is ugyanúgy szárnyalt a wimbledoni gyepen vagy éppen afelett, mint huszas évei derekán. A GOAT-versenyt jelenleg vezető svájci az összes útjában álló kiemeltet lesöpörte egy-egy kósza, elhullajtott szett kíséretében: a látványosan lelassított borításon is ült az első szervája (igaz, lényegesebben kevesebb ászt ütött, mint szokott), füstölgött a levegőben úszva megütött tenyerese és pengeéles röptéivel sikeresen ostromolta a hálót. A férfi verseny iránti, addig fél-lángon égő lelkesedés az elődöntőben lobbant igazán lángra, a 40. Fedal-párharc létrejötte ugyanis előcsalogatta a tizenegy évvel ezelőtti gigászi, már-már felülmúlhatatlan színvonalon zajló döntőről őrzött szurkolói emlékeket.

Nem célom magamra haragítani sem a Federert, sem a Nadalt istenítő tábort, de pártatlan szemmel követve az eseményeket, úgy hiszem, hogyha a legendás 2008-as wimbledoni finálé a mérce, az idei elődöntő egészére nem süthető rá a klasszikus jelző - én, egy kerékpáros szakkifejezéssel élve, a fél-klasszikust használnám erre a mérkőzésre. Persze, ezzel lehet vitatkozni, hisz' preferanciáitól függően mindenki más szemüvegen keresztül nézte és másképpen élte meg ezt a négyjátszmás derbit. A teniszvilágot kettéosztó, romanticizált Federer-Nadal rivalizálás újabb felvonása, véleményem szerint, csak részleteiben tartamazott a nagybetűs klasszikusra jellemző ütésváltásokat, a részleteiben alatt pedig a nyitószett teljes terjedelmét és legfőképp az idegörlő végjátékot értem, amit a sportág őszinte szerelmese, szorítson akárkiért, lélegzetvisszafojtva figyelt - beleértve jómagamat is.

Noha a lelassított borítás fényében Rafa Nadal minden eddiginél kedvezőbb pozícióból várhatta ezt a meccset, a tükörsima 2. játszmát leszámítva képtelen volt dominálni: Federer koncentrációkiesése átmeneti fölényhez juttatta a konstans színvonalon teniszező spanyolt, majd a félórás rövidzárlatot követően a Maestro újból magához ragadta az irányítást és többé már nem engedte ki a kezéből a gyeplőt. Attól függetlenül, hogy ki hogyan értékeli ezt a találkozót, klasszikusként vagy fél-klasszikusként, abban nincs vita, hogy a két szóban forgó, klasszis játékos egyidejű, hosszantartó uralma, kortalan zsenialitása és az őket övező szeretet párját ritkítja a sportág történetében. Federer és Nadal rivalizálása kezdetén két jól elkülöníthető, kontrasztos személyiségjegyeket felvonultató stílusvilágot - már-már vallást - teremtett, lefedve a komplett kortárs rajongói bázist. 

Ebbe az elit buliba toppant be 2008-ban - végérvényesen talán 2010-ben -, kissé megkésve Novak Djokovic, aki az idei bajnokságon a saját legénybúcsúját elszalasztó Roberto Bautista Agut-ot múlta felül a felső ági elődöntőben. Amint berobbant a tenisz élmezőnyébe, megingatva a fedali hegemóniát, Djokovic nemcsak egyeduralomra tört, hanem szeretetet is követelt, nemritkán megszállott módon (erről a későbbiekben bővebben is szó lesz). A nézői szíveket azonban nehezebb elnyerni, mint megdönteni az all-time rekordokat: ez az epikus vasárnapi finálé legfőbb tanulsága, ahol leegyszerűsítve egy szentként tisztelt közönségkedvenc és egy trónbitorló antihős küzdött meg egymással - és a túlnyomó többség kívánalma ellenében az utóbbi győzött. Az utóhatás drámai és egyben elgondolkodtató... Először is leszögezném, hogy nem vagyok se Djokovic-, se Federer-drukker, kívülről, részrehajlás nélkül szemléltem ezt a történelmi jelentőségűvé duzzadó csatát. Utólag megpróbáltam belehelyezni magamat mindkét fél, a vesztes és a győztes cipőjébe egyaránt, és rövid mérlegelés után arra jutottam, hogy különböző okokból nem irigylem se Rogert, se Novakot.

Nem irigylem Rogert, mert elveszíteni egy olyan ötórás, döntő szett 13-12-nél rövidítésbe torkolló, öldöklő mérkőzést, mialatt minden egyes statisztikai mutatóban élen jársz, amit tulajdonképpen végig te kontrolláltál, és ahol a saját adogatásod mögött kihasználatlanul hagysz két meccslabdát... szóval, ezt pokoli nehéz lehet megemészteni. Főleg amiatt, mert hiába vagy (jelenleg) a valaha élt legeredményesebb teniszező a Földón, maga a GOAT, 38 évesen és 250 naposan nem tudhatod, hogy lesz-e még hasonló ordító ziccered aktív pályafutásod során, pláne nem Novak Djokovic ellen. Nem tudhatod, hogy jövőre is labdába rúghatsz-e majd Wimbledonban vagy bármely más kiemelt versenyen. És igen, tudom, Roger Federerrel kapcsolatban n+1-szer felvetődött már az a kétely, miszerint nyerhet-e még egyáltalán Grand-Slam tornát, és tudom azt is, hogy a svájci n+1-szer rácáfolt erre, de látni kell, hogy az idő múlása nem az ő pártján áll, ellentétben azzal a tizenötezres tömeggel, amely vele együtt gyászolta ezt az elszalasztott lehetőséget. Federer helyzete a végeredmény szempontjából tehát nem irigylésre méltó, bár egy efféle nehezen emészthető kudarcot követően minden bizonnyal aranyat ér a külvilág támogatása, empátiája és őszinte szeretete, amit a svájci korlátlanul élvez. És ez az, amit győzelemhalmozás útján nem feltétlenül lehet kikényszeríteni.

Habár aznap este a magasba emelhette a trófeát, mégsem irigyeltem különösebben Nolét, mert újfent viharos erősségű, elsöprő ellenszélben játszott, amely közegben csak és kizárólag magára számíthatott. Nem irigyeltem, mert amint később elárulta, olyannyira nem kapott bíztatást a nézőtérről (ami persze a televíziós közvítésből is kiderült), hogy amikor a tömeg Roger nevét skandálta, minden képzelőerejére szüksége volt ahhoz, hogy a saját nevét hallja és ebből merítsen erőt a krízishelyzekben. Nem irigyeltem, mert a piciny csapatát és a családját kivéve mindenki ellene szurkolt ebben a thrillerrel felérő döntőben - legalábbis a helyszínen. Novak Djokovic ATP-szintű szerbiai tenisztorna híján nem ismerheti a hazai pálya fogalmát, és amíg Federer és Nadal vissza nem vonul, a világon sehol sem tapasztalhatja meg azt, hogy a nagyérdemű teljes vállszélességgel mögötte áll - ezt sem lehet egyszerű megemészteni. Djokovic úgy érezhette magát wimbledoni győzelme pillanatában, akár egy ünneprontó, aki a sötét oldalról érkezve elorozta a bajnoki címet az imádott főhős elől.

A világelső pusztán a teljesítménye alapján nem olyan reakciót érdemelt, amilyet a helyszíni közönségtől kapott: való igaz, hogy a modern éra legkiválóbb fogadójaként emlegetett szerb nem nyújtotta élete teniszét, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy két óra 50 percig egyetlen breaklehetőség sem adódott előtte, de a kritikus pillanatokban megidézte a benne szunnyadó Houdinit. Úgy vélem, a mérkőzés legmegdöbbentőbb, egyben kulcsfontosságú mutatója, hogy amíg Federer tizenegyszer hibázott a három lejátszott rövidítésben, addig Djokovic egyszer sem, ami földöntúli koncentrációkészségre vall. A végső győzelem sorsa tisztán fejben dőlt el és e tekintetben Nole messze lekörözi a jelenlegi élmezőnyt - beleértve a Nagy Hármas további tagjait is -, emiatt képes a pokol legmélyebb bugyraiból is visszakapaszkodni és emiatt fordulhatott elő karrierje során három alkalommal is, hogy 2-2 mérkőzéslabdáról fordított Roger Federer ellen - igaz, most először vitte ezt véghez egy GS-döntőben. Az összesített statisztika alapján a szerb nem diadalmaskodhatott volna, de a tenisz nem arról szól, hogy ki gyűjti a legtöbb pontot, elég csupán a fontos labdameneteket megnyerni, és Novak Djokovic pontosan ezt tette.

Ahogyan az utolsó, keretesre sikeredő Federer-tenyeres tovaszállt az éterben és a publikum döbbent morajából tapsvihar fejlődött, Djokovic kaján vigyorral az arcán felsétált a pálya közepére, ahol megállt és nem szólt egy árva szót sem, nem szaggata szét a felsőjét, nem dobálta a szívcsakrákat. Konszolidáltan, önkontrollt gyakorolva, visszafogott melldöngetéssel ünnepelte karrierje legemlékezetesebb sikerét. A tekintetével próbálta kiharcolni az őt megillető tiszteletet, de nem provokálta az ellenszenves tömeget, hiszen tudta, szeretetüket erőszakkal nem sajátíthatja ki. Most nem, esélytelen, lévén a többség legbelül éppen az ellenfelét siratta. Mintha egy pillanatra feladta volna szeretetkoldus magatartását. Az égre mutatott, majd szokásához híven leguggolt, kitépett a pályából egy fűcsomót és a szájába vette - talán a rozsfűben kereste a győzelem édes ízét. Nem irigylem Novak Djokovicot, mert jóllehet, az elkövetkező néhány szezon során beállítja, sőt, túlszárnyalja a federeri rekordokat, viszont nem valószínű, hogy valaha is elérheti azt, amit a legjobban szeretne: a közönség őszinte szeretetét, bármerre is járjon a világban. Az Ausztrál Open kapcsán már felvetettem, hogy vajon mi számít igazán a GOAT-címért zajló versengésben, az eredmények vagy a személyiség? Amennyiben az előbbi, Djokovic belátható időn belül átveheti a vezetést az örökranglistán. Ha az utóbbi, talán sohasem érhet fel oda, ahová Nadal és Federer felért népszerűség és elismertség terén. Ez az ő személyes drámája, de annyi bizonyos, hogy addig nem fog nyugodni, míg legalább a statisztika alapján nem ő lesz a legnagyobb.

Under the radar

2019.06.06. 13:57, bettina.
a 2019-es Giro d'Italia története

„Így igaz, 21 nappal ezelőtt senki sem sorolt a favoritok közé. Senki sem hitte el, hogy meg tudom csinálni” - nyilatkozta  a veronai arénában a tizenhatmilliós Ecuador újdonsült nemzeti hőse, Richard Carapaz, vállain a hőn áhított maglia rosával, kezében az ikonikus, véget nem érő trófeával, szívében egy egész nép szeretetével. Pontosan ezért tudta megcsinálni: az underdog-szerep volt a leghatékonyabb fegyvere az egymást fürkésző nagykutyákkal szemben. Szinte észrevétlenül suhanhatott el a kertek alatt, lévén nem szerepelt sem az esélylatolgató szakírók, sem a rivális csapatok radarján. Nem tőle várták a sorsdöntő támadásokat. Nem vették őt kellően komolyan. Carapaz vészjósló pedálfordulatokkal dolgozta le tetemes hátrányát az Alpokban, elbizakodott ellenfelei azonban könnyelműen legyintettek rá - úgyszólván arra bazíroztak, hogy előbb-utóbb fejreáll. Nem olvastak a jelekből, és mire reagálhattak volna a fenyegetésre, az ecuadori már messze járt. Richard Carapaz nem állt fejre és a Movistar ezúttal nem esett két szék között a pad alá: profitáltak a mások által elkövetett taktikai baklövésekből és győztesen kerültek ki a hidegháborús patthelyzetekből. 

Érdemes előre leszögezni, hogy a tavalyi, Simon Yates és Chris Froome hőstettei által felejthetetlenné emelt Corsa Rosát már-már képtelenség felülmúlni a drámaiság tekintetében, és versenyt versennyel összehasonlítani sosem szerencsés, pláne, amikor ilyen éles a kontraszt. De nem lehet nem észrevenni, hogy az idei Giro d'Italia menetéből hiányzott a kuriózum, hiányzott valamiféle pikantéria. Ezzel az állítással persze lehet vitatkozni, véleményem szerint azonban hiányozott belőle az, amitől Giro a Giro: a szeszély. Nem volt, ami úgy istenigazából magával sodorhatta volna az embert, ezáltal érzelmileg kevésbé lehetett elmélnyülni az eseményekben - mindezt a kerékpársport pártatlan szerelmeseként, momentán elfogulatlan szemlélőjeként írom. Úgy hiszem, a hiba elsősorban az elszabott útvonalban keresendő és csupán részben a Bolognában felsorakozó mezőny sara: Mauro Vegni versenyigazgató sutba dobta a jól bevált receptet és voltaképpen ellaposította a Giro d'Italia első másfél hetét, egy, a végsőkig nyitott összetett küzdelem reményében. Nem keverte meg alaposan a kártyákat és késleltette, avagy visszatartotta a valódi izgalmakat, ami a rózsaszín trikóért zajló hegyi csatározást illeti. Csavaros terve végül a visszájára sült el és a feszültség sosem hágott a tetőfokára, akár egy fel nem robbant tűzijáték, ám ez a halovány útvonal-kritika mit sem von le a végső győztes érdemeiből.

A téglavörös oszloprengeteg mögé bújó Bologna impozáns hátteret biztosított a 102. Grande Partenzának: egy prológ-hosszúságú hegyi időfuttammal rajtolt az idei olasz körverseny. A befutó helyszínét, a Madonna di San Luca templomot, és az ahhoz felvezető árkádos utat, amely 666 boltívet foglal magában, jól ismerhetjük a koraősszel esedékes Giro dell'Emiliáról - ezúttal a Giro d'Italia illusztris mezőnye is felkapaszkodott a dombtetei szentélyhez. Az amúgy is felfokozott kedélyeket egy hallatlanul merész, már-már öntelt Yates-nyilatkozat tovább borzolta: a tavalyi kiírás elsőszámú animátora a start előtt kerek-perec kijelentette, hogy idén bizony ő a topfavorit és olyanannyira jól sikerült a felkészülése, hogy a riválsai helyében összecsinálná magát (hangsúlyoznám, ez csupán egy finomított, nyomdaképes verzió, nem pontosan ez és így hagyta a Vuelta-győztes száját, de a szavaiban felfedezhető némi fekete humor is). Mielőtt félreértés esne, nincs azzal semmi gond, ha valaki nem a sablonszöveget szajkózza - sőt! -, ahogyan azzal sincs, ha valaki a rajt előtt magabiztosságtól duzzadó interjút ad, ám ez az élces mondat, akár komolyan gondolta, akár viccelődött, csúnyán visszaütött a későbbiekben, állandó beszédtémát szolgáltatva ezzel a szenzációéhes média számára.

Simon Yates tehát a lélektani hadviselés eszközéhez nyúlt, amit persze semmi sem tilt, míg Primož Roglič idei, beleköthetetlen teljesítménye révén üzent, nem volt szüksége holmi szavakra vagy önbizalomfitogató ígérgetésre ahhoz, hogy megfélemlítse bajnokaspiráns kihívóit - tavaszi eredménylajtsromát tekintve, ha valakítől, tőle bőven lehetett félnivalójuk. A síugró cirkuszból átnyergelő szlovén ugyanis ebben a szezonban látszólag elfelejtett veszíteni (ami a szakaszversenyeket illeti, háromból startból három összetett győzelem a mérlege) és a rövidke, már-már prológ-hosszúságú bolognai időfutam során is erődemonstrációt tartott, csaknem 20 másodperccel felülmúlva a bizonyítási vágytól égő britet. A két favorit azonban csak ideig-óráig haladt fej-fej mellett. Roglič üvegtéglákból építette fel törékeny dominanciáját, így előkészítve a (figyelem)elterelő hadműveletet: óra elleni teljesítményével rögtön magára irányította a figyelmet és akaratlanul is megtévesztette a komplett kerékpáros társadalmat, beleértve közvetlen riválisait, saját szurkolóit és a sportág sokat látott szakíróit is. Elhitette mindenkivel, hogy ő a referenciapont.

Az első hét stressztől átitatott mezőnyhajráiban áldozatul esett egy, a rózsaszín trikóért harcba induló nagyágyú is: Roglič későbbi potenciális szövetségese, Tom Dumoulin belekeveredett a 4. szakasz (ami egy bizonyos Richard Carapaz győzelmével zárult) fináléjában történt tömegbukásba és csupán csapattársai támogatásával tudott célbaérni. Sérülése súlyosságáról a bal térdén éktelenkedő hosszanti láncnyom és az abból ömlő vér árulkodott. A Sunweb kapitánya virtuálisan már ekkor kiszállt a versenyből: ebből a helyzetből és ebből hátrányból nem volt számára visszaút... A centenáriumi Giro d'Italia bajnoka másnap csakugyan feladta a küzdelmet. Dumoulin a fiktív rajtot követően, csalódottságtól sújtva huppant be a csapatkocsiba. „Egy esélyessel kevesebb” - kommentálta a hírt keserű iróniával. A show tehát nélküle folytadótt... A Jumbo-Visma a dimbes-bombos hatodik etapon elegánsan megszabadult a maglia rosától, mentesítve ezzel kapitányát, Primož Rogličot a kitüntetett mezzel járó összes kötelezettség alól (értsd pódiumceremónia, nyilatkozatdömping, kötelező doppingvizsgálat és társai), ami köztudottan rengeteg időt és energiát emészt fel. Attól eltekintve, hogy az efféle taktikai manőver illendő-e vagy sem, a holland együttes burkoltan felvállalta, hogy a zöldfülű versenyzőkkel teletűzdelt kerete képtelen kontrollálni az eseményeket - mindez egy héttel később, az Alpok lábához érve be is bizonyosodott.

A kilenc naposra nyúló, hegyszegény nyitóhét egy esőáztatta san marinói kronóval zárult: a Giro mezőnye tizenöt kilométer erejéig (formálisan) kivonult Olaszországból és a IV. század hajnalán alapított törpeállamban vendégeskedett. Amellett, hogy a megingathatatlanság érzetét keltő Primož Roglič földbedöngölte ellenfeleit az óra elleni versenyben, a Movistar háza táján kimondva-kimondatlanul gazdát cserélt a csapatkapitányi cím, mivel Mikel Landa újabb szignifikáns vereséget könyvelhetett el elsőszámú fegyverhordozójával, Richard Carapazzal szemben (az ecuadori összességében csaknem másfél percet mért a spanyolra a két időfutam során, ami némileg talán meglepő). A kétszeres győztes Vincenzo Nibali úgy, ahogy állta a sarat, rutinosan limitálta veszteségeit, így körvonalazódni látszott egy pikáns Roglič-Nibali párharc, míg Simon Yates-et cserbenhagyta az ereje és belebukott a szájkaratéba - utolérte egy tipikus „jour sans”, ahogy a művelt francia mondja.

Ismerve a következményeket, nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a középső hét második felében (13-15. szakasz) tömörult az a három kulcsmomentum, amely meghatározta az összetett verseny kimenetelét és kirajzolta a valós erőviszonyokat: amíg a páratlan szépségű Colle del Nivolet hajtűkanyarjaiban Vincenzo Nibali és Primož Roglič a felelősség terhével dobálózott („Ha hazáig szeretnél követni, csak tessék, szívesen megmutatom a trófeáimat” - szúrta oda az olasz klasszis a hegymenetben), makacsul ignorálva a külvilágot és minden egyéb fenyegetést, addig a Movistar kiengedte a szellemeket a palackból. Azáltal, hogy Mikel Landa szökési kísérlete, tekintélyes hátránya miatt semmiféle válaszreakciót nem váltott ki, a tévesen alábecsült luxussegítő, Richard Carapaz előtt is megnyílt az út: az ecuadori sem késlekedett tovább, hamar felismerte a hidegháborús patthelyzet adta lehetőséget és szinte észrevétlenül szivárgott el - ez a mozzanat a tévéközvetítésből is kimaradt. Csinálhatott bármit, hiszen nem figyelt rá az égegyadta világon senki. Ez a fene nagy jótékonyság egyszer még belefért a tavalyi Giro negyedikjével szemben, kétszer viszont már nem, ahogyan azt a veronai végeredmény is alátámasztja. Carapaz volt a igazi referenciapont.

A szemellenzős Nibali-Roglič duó ott hibázott, hogy nem ismerte fel idejében a Carapazban rejlő potenciált és a courmayeuri befutó alkalmával újabb két percnyi egérúttal ajándékozta őt meg - Primož Roglič, aki valamifajta időfutam-mágiában bízhatott, tálcán kínálta a rózsaszín trikót az Alpokban, ezúttal viszont nem tudatosan. Persze, utólag okos az ember, utólag okos Vincenzo Nibali is, akit felbőszített a szlovén passzivitása és rögeszmésen arra koncentrált, hogy ő ne nyerjen, ahelyett, hogy a saját versenyét futotta volna, mert így eltékozolta a maga esélyét... A mini-Lombardiára hajazó 15. etap fináléjában megkérdőjeleződött Roglič sérthetetlensége: a Civiglio szerpentinjén száguldva mechanikai problémával szembesült, ám hiába remélt egy méretre igazított cserekerékpárt, segélykiáltása tovaszállt az éterben, hiszen a Jumbo-Visma sportvezetése éppen egy egészségügyi szünet keretében húzódott félre. Arcpirító baki. Mire csapattársa, Antwan Tolhoek kisegítette, az egyébiránt kiválóan lejtőző szlovént elöntötte a pánik és a nagy sietségben felkenődött a szalagkorlátra, ami a tompa mellkasfájdalom mellett további időveszteséget is vont maga után - immáron nem volt ura a helyzetnek és ezt nem is tagadta.

A harmadik hét az állandó éberség, illetve a hatékony védekezés jegyében telt a taktikailag megújuló Movistar számára: a BMC-től átigazoló Max Sciandri szakmai vezényletével az Unzué-csapat megfelelő módon mozgósította energiáit és a megfelelő időben játszotta ki ütőkártyáit, maximálisan kiaknázva erő- és létszámbeli fölényét. Noha a konkurencia nem tudta őket kibillenteni a nyeregből, azért bevitt néhány szédítő ütést a Dolomitok csipkés hegyvonulatai által szegélyezett küzdőtéren. Az utolsó pihenőnap átmeneti nyugalmát rögtön eloszlatta a brutális kegyetlenségű Mortirolo-hágó, amely ideális terepet nyújtott egy izomtépő „cápatámadás” számára: Vincenzo Nibali a rettegett kaptató alsó szakaszán villantotta ki foga fehérjét, igyekezvén zavarba hozni a rózsaszín trikóst és spanyol armadáját. A kitűnően előkészített akció sikere Primož Roglič izolálásában mérhető - a meggyötört szlovén győzelmi esélye elúszni látszott -, a Movistar vezérpárosa azonban nem fulladt bele a Nibali keltette hullámokba, Landa és Carapaz az offenzív olasszal együtt kapaszkodott fel a ködfedte, havas esőtől áztatott hegytetőre. A Giro szeszélyét és a kerékpársport heroikus természetét kidomborító, mondhatni, epikus etap végén a hegyi pontversenyt eluraló Giulio Ciccone ünnepelhetett, aki olyanannyira vacogott útban Ponte di Legno felé, hogy szinte hallani lehetett fogai csikorgását... 

A Mortirolo barbárságát követően szükség volt némi szusszanásra, így az összetett szempontjából kevésbé életbevágó, valamelyest szelídebb, szökevény- és sprinterbarát szakaszokat teljesített a mezőny. A Corsa Rosa viszont ezalatt (is) dúskált a személyes drámákban és az érzelemdús momentumokban: az antholzi biathlonstadion kacskaringós aszfaltpályáján Landa, Carapaz, illetve López csipegette a másodperceket, Santa Maria di Salában thrilleri izgalom közepette cserélt gazdát a ciklámen trikó (Damiano Cima, a Nippo-Vini Fantini szökevénybajnoka hősies küzdelemben tartotta maga mögött a megvaduló sprintervonatokat, keresztülhúzva ezzel az FDJ és Arnaud Démare számításait, aki a kudarcba fulladó hajsza nyomán elbukta a pontversenyt német riválisával, Pascal Ackermannal szemben), míg a San Martino di Castrozza-i célban újból felragyogott Esteban Chaves hétmérföldes mosolya, örömkönnyeket csalva a nézőközönség szemébe. „Sosem adtam fel” - nyilakozta a befutó után az alattomos Epstein-Barr-vírus felett (is) diadalmaskodó, csupaszív kolumbiai.

Nem adta fel honfitársa, Miguel Ángel López sem, aki hegyről-hegyre elhivatottan üldözte a dobogó legalsó fokát, és amennyiben létezne ilyesféle elismerés a Giro d'Italia díjpalettáján, méltán kiérdemelte volna a legagresszívabb versenyzőnek járó piros rajtszámot. A fehérben feszítő López az utolsó lehelletéig azon fáradozott, hogy feljebb kúszhasson a rangsorban, ám a technika ördöge rendre derékba törte kísérleteit. A királyszakasz kulcsemelkedőjén, a Monte Avenán Superman szintén támadásra adta a fejét, ezúttal azonban nem holmi technikai gikszer, hanem egy felelőtlen szlovén „szurkoló” pecsételte meg a sorsát, aki futva kísérte a favoritokat tömörítő szelektív csoportot, mígnem hely szűkében felöklelte és földre teperte a kolumbiait: López a dühtől elvakultan felpofozta a delikvenst, és noha szavaiból ítélve utólag megbánta tettét, szabályellenes viselkedésével az azonnal kizárást kockáztatta. Az együttérzést tanúsító versenybíróság, tekintettel a veronai befutó közelségére, szemet hunyt az eset felett, a normális emberi reakció kategóriájába sorolva a lópezi kirohanást (az UCI időközben újravizsgálja a nemzetközi botrányt szító ügyet, mondván López agressziója nem maradhat büntetlenül)...

Amint a López vezette Astana felszívódott az élről, a Movistar vette kézbe a gyeplőt, bebiztosítva Carapaz rózsaszín trikóját, és egyszersmind dobogós pozícióba helyezve Mikel Landát: a rebellis természetű baszkot sejtelmes nyilatkozatai ellenére sem vádolhatjuk önzőséggel, példaértékű módon áldozta fel magát kapitánya sikeréért, aki honorálta a segítséget és készségesen felvezette a hajrát a klubtárs előtt. Ugyan a szakaszgyőzelem szempontjából nem került fel a pont az i-re, a Movistar sikeresen abszolválta az összetettbeli küldetését, megvédve a maglia rosát, így a veronai időfutam puszta formalitássá minősült az éllovas ecuadori számára. A pódiumról átmenetileg letaszított Primož Roglič az óra elleni versenyben visszakaparintotta képzeletbeli bronzérmét, míg Vincenzo Nibali jobb híján megbékélt a második helyezéssel, hiszen a „carchi Lokomotívot”, azaz Richard Carapazt semmiképp sem érhette utol, aki egy csapásra legenda-státuszba emelkedett kicsiny hazájában. Ecuadorban kitört a kerékpárforradalom.

Carapaz úgyszólván „csinált egy Thomast”, de ilyesmit csak egyszer csinálhat az ember.
Többé ugyanis nem underdog. Ezentúl garantáltan szerepelni fog a radarokon.

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
 1.    Richard Carapaz  [26 éves]    Movistar Team 90:01:47
 2.    Vincenzo Nibali [34 éves]   Bahrein-Merida +1:05
 3.    Primož Roglič [29 éves]   Jumbo-Visma +2:30
 4.    Mikel Landa [29 éves]   Movistar Team +2:38
 5.    Bauke Mollema [32 éves]   Trek-Segafredo +5:43


utóirat | Szeretnék a figyelmetekbe ajánlani két fordítást, ami a Hosszabbítás.hu oldalon jelent meg egy gyakornoki program keretében. Szerencsésnek érzem magam, amiért további öt jelentkező mellett (összesen csaknem 100-an pályáztak a programra) lehetőséget kaptam arra, hogy az Eurosport hivatalos magyar nyelvű híroldalán publikáljak. Az alábbi két linkre kattintva elolvashatjátok az első munkáimat: az előbbi a ProCycling magazin májusi anyaga alapján készült és a Giro d'Italia korábbi versenyigazgatójáról, Vincenzo Torrianiról, illetve reformjairól szól, utóbbi pedig három különböző interjú összefésülésének eredménye és a feltörekvő brit tehetséget, Hugh Carthy-t hivatott bemutatni.

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre    *****    Egy asztrológiai elemzés,sok segítséget ad,életünk megtervezéséhez,rendeld meg és küldök egy 3 éves éves elõrejelzést is    *****    Szeretne leadni felesleges kilókat? Szeretné méregteleníteni és tisztítani szervezetét?Csatlakozzon a programhoz még ma!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, kezd az évet azzal, hogy belenézel, én segítek értelmezni amit látsz. A saját akaratod dönt!