navigation

Üdv, kedves idegen! Szeretettel köszöntelek a Sports Fanatic Sportblog nevű oldalamon. Te is rajongásig szereted a snookert, a teniszt, az országúti kerékpárt, a biathlont vagy esetleg a síugrást? Ha igen, akkor a legjobb helyen jársz! Itt ezekkel a sportágakkal kapcsolatos cikkeket olvashatsz a főoldalon és a sportblogban egyaránt. Az 5 kedvenc sportolómmal is megismerkedhetsz egy kicsit közelebbről. Remélem, jössz máskor is! Kellemes időtöltést!

    

 
Chatbox

 
articles

SPORTBLOG AJÁNLÓ

  2018. 05. 13. Still waiting
  2018. 04. 04. Winter's epilogue
  2018. 03. 03. Pyeongchang dreams
  2018. 01. 30. Visszatalálások
  2017. 12. 28. Rusty starts

következő cikk a sportblogban  JÚNIUS 17.

 
schedule

Kedvet kaptál, de nem tudod, mikor és hol tudod nézni? Kíváncsi vagy, mikor láthatod újra kedvenceidet és a jelenkor legnagyobb sztárjait versenyezni? Itt van egy kis segítség a sportszerető közönségnek! Összeállítottam egy egyszerű, folyamatosan frissülő versenynaptárat a kedvenc sportágaimmal, hogy senki ne maradjon le a történelmi pillanatokról. Jó szurkolást mindenkinek!

SNOOKER

nincs aktuális esemény

TENISZ
dátum esemény neve közvetítés
05.27.–06.10. Roland Garros Eurosport

ORSZÁGÚTI KERÉKPÁR
dátum esemény neve közvetítés
máj. 4–27. Giro d'Italia Eurosport

SÍUGRÁS

nincs aktuális esemény

BIATHLON

nincs aktuális esemény

*televíziós közvetítés Magyarországról nem elérhető

 
tweets

 
Trophies

ELITE SITES
Jelentkezésedet elfogadom, amennyiben...
       rendszeresen frissíted oldaladat
   igényes tartalmakat töltesz fel
   látható módon viszonzod a cserét


 
informations
Szerkesztő bettina.
Nyitás 2013. júl. 17.
Tárhely G-Portál
Kategória   sport
Facebook Sports Fanatic
Köszönet LindaDesign  
 
crowd
Indulás: 2013-07-17
 

homepage

Holy dust

Roland Garros preview

Az érettségi időszak kellős közepén járok, ami akár legitimizálhatná a tényt, hogy majd' egy hónapja nem írtam a főoldalra - nem mintha nem lett volna miről -, de nem áll szándékomban kizárólag a tanuláskényszerre fogni a kihagyást, inkább mondanám tudatos döntésnek. A francia nyílt teniszbajnokságra és az olasz kerékpáros körversenyre tartogattam magam, mely két világesemény tulajdonképpen tökéletes váltásban követi egymást: amint a Giro d'Italiának vége, épp aznap kezdődik a Roland Garros. Ez a bejegyzés mégis utóbbira fog koncentrálni, hiszen tegnap került sor a sorsolásra Párizsban. Különben is, kell mostmár egy kis salakos tenisz, hogy megtörje a tavaszi kerékpáros hegemóniát.

Őszinte leszek, az utóbbi hónapokban szégyenyteljes módon csak hosszabb-rövidebb kihagyásokkal követtem az ATP-cirkusz előadásait (no offence). Ennek nyilván egyrészt Murray aggasztóan elhúzódó kihagyása az oka, másrészt nem titok, hogy a salak sosem volt a kedvenc borításom. Ettől függetlenül nem fordítottam hátat a tenisznek, lévén annyira egyik borítást sem tudom utálni, hogy legalább a Masters-versenyek véghajráját ne nézzem meg. A sportág iránt érzett állandó kíváncsiságom semmi esetben sem engedné meg ezt a hanyagságot. Ráadásul a salakszezon hajnalán korántsem volt egyértelmű, hogy Rafa Nadal újabb trófeagyűjtő hadjáratot indít, hiszen az Australian Open negyeddöntőjében egy izomsérülés okán térde kényszerült és távol maradt a márciusi mestertornáktól (Indian Wells, Miami). Viszont amint a spanyol szemcsés talajra tette a lábát, elszálltak a kétségek: Monte-Carlóban kis túlzással felszántotta a salakot, szettveszteség nélkül aratott győzelmet. Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Nem titok, valamelyest ez a már sokszor látott Nadal-féle tarolás is közrejátszott abban, hogy hanyagabb intenzitással követtem az eseményeket. A fonalat persze nem vesztettem el teljesen, de ha egy percet sem csípek el a salakszezonból, az eredmények alapján is ráérezhettem volna, ki a Roland Garros bajnoki címének elsőszámú várományosa. És ebben most semmi cinizmus vagy ellenérzés nincs, ez puszta tény. A salakkirály uralma jelenleg megingathatlannak tűnik.

Amit viszont mostmár lassan 10 éves (higgyétek el, engem lep meg a legjobban ez a szám) szurkolói pályafutásom alatt megtanultam, hogy előre senkinek sem szabad odaítélni a végső győzelmet: a sport mindig magában tartogatja a drámát, pontosan ezért rajongunk érte. Mivel ezt a cikket május 25-e estéjén írom, azt hiszem ez a mai nap legnagyobb tanulsága egyben - jóllehet nem a tenisz háza tájáról származik, de minden sportágra igaz. Akármilyen közhelyesen is hangzik, vitathatlanul igaz - hisz' ez a közhelyek legfőbb jellemzője, nemdebár? És igen, Nadal kétségkívül toronymagas favorit a Garros megnyerésére, per pillanat én sem tudnék másik, vele egy szinten lévő esélyest kikiáltani, de csatlakozva a pártatlan nézők táborához, fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy eredetileg ez a verseny nem egy egyszemélyes show - az eredetileg szóra helyezvén a hangsúlyt, hiszen még válhat azzá a későbbiekben. Beszélni kell Sascha Zverevről, aki a müncheni és a madridi torna megnyerése mellett döntőzött Rómában - Rafa és egy esőszünet zökkentette ki a ritmusból - és jelenleg vezeti a világbajnoki pontversenyt (Race to London), azaz idén ő szerezte a legtöbb ranglistapontot, ami mindenképp figyelemre méltó statisztika a neve mellett. Ám eddigi Grand Slam-szereplései hagynak némi kívánnivalót maguk után, ez gyenge tendencia mindenképp ellene szól: Zverev ugyanis még sosem jutott el a negyeddöntős fázisig egyik major versenyen sem. A növekvő külső nyomás és az egyre szélesedő elvárások pedig esőfelhőkként gyülekeznek a 21 éves német feje felett, akinek előbb-utóbb villantania kell valamit ezen a színtéren is. A játéka alapján képes kell, hogy legyen rá, és fejben sem tartozik a labilis alkatok közé, annyi bizonyos.

Dominic Thiem az évek során rászolgált a salakherceg jelzőre: kétszer is játszott már elődöntőt a Garroson (csak egy topformában lévő Djokovic és maga a salakkirály állták útját, az adott kiírás későbbi bajnokai), illetve tornagyőzelmei túlnyomó hányada is salakról származnak (7/9). Az osztrák azonban idén nem nyújtott maradandót kedvenc borításán, mindössze egy madridi döntőt tud felmutatni, igaz, az odáig vezető úton kisebb meglepetésre búcsúztatta Nadalt. Thiem sosem volt az a lazulós fajta, minden évben előkerül vele kapcsolatban a túlerőltetés kérdése - most is éppen a lyoni 250-es tornán vitézkedik ahelyett, hogy rápihenne a párizsi Slamre. Pechére a második kiemelt Alexander Zverev negyedébe került, így a legjobb 4 közé jutásért kinéz egy igazi ki-ki meccs kettejük főszereplésével, aminek a felső ág tetején helyet kapó Rafa örülhet a legjobban, hiszen csak a fináléban futhat össze valamelyikükkel. Ehhez persze az egyre bíztatóbb formát mutató Novak Djokovicnak is lesz néhány szava, aki a szokatlan 20-as kiemelési szám kíséretében az alsó ág felső negyedéből várja a rajtot. A szebb napokat is megélt szerb könyökpassióból való kiútját egy római elődöntő vetíti előre, ahol egy ellenálhatatlan Nadal torpantotta meg. Mindenesetre az utóbbi néhány tornáján a visszaszerzett versenyképesség és önbizalom jeleit mutatta, ami a klasszisát figyelembe véve felhatalmazza arra, hogy akár a negyeddöntőig gondtalanul meneteljen. 

Számomra homályos zóna, hogy mire számíthatunk például a korábbi győztes Stan Wawrinkától, aki csak elvétve képes mérkőzéseket nyerni idén (legutóbb például Fucsovics Marci fogott ki rajta hazai pályán, Genfben) és továbbra is küszködik a műtött térdével. A szívek bajnoka, Juan Martin Del Potro sosem vitézkedett salakon, ám fekete lóként vele is számolhattunk volna, hanem Rómában egy újabb sérülés miatt feladni kényszerült a Goffin elleni nyolcaddöntőt és veszélybe került a Garros-indulása is. Apropó David Goffin, ő viszont egy balszerencsés időszak után (szemproblémák) újra feltámadni látszik, bár kimagasló eredményt nem tudott felmutatni ezen a borításon, szépen csöndben azért ellopódzott a negyeddöntőkig Monte-Carlóban és Rómában, illetve elődöntőig jutott Barcelonában. Nishikori teljesítményére ugyancsak ráhúzható a felfelé ívelő jelző: a pillanatnyilag a világranglista 21. helyén tanyázó japán például érdekelt volt a monte-carlói döntőben (mondanom sem kell, Rafától kapott ki). A 3. helyen kiemelt Marin Cilic is érdekes lehet, amennyiben egészséges, ugyanis nem szabad elfelejteni azt a fegyvertényt vele kapcsolatban, hogy az utóbbi három GS-tornát tekintve két döntő a mérlege, igaz, a Garrosról a negyeddöntő a legjobbja. A meglepetésemberek skatulyájába sorolható a barcelonai finalista Stefanos Tsitsipas (nem röhög) és Denis Shapovalov is, aki legutóbb Madridban villogott (elődöntős fiaskó Sascha Zverevtől). 

a 2018-as Roland Garros főtáblája ezen a linken böngészhető

utóirat {május 26.]
A Roland Garrosra való ráhangplódás jegyében rendezett genfi 250-es tornát Fucsovics Márton nyerte meg, a német Peter Gojowczykot két sima szettben felülmúlva a döntőben. Ezzel ő lett 1982 óta az első magyar, aki ATP-trófeát emelhetett a magasba. Mindeközben Dominic Thieam diadalmaskodott Lyonban egy hasonló szintű versenyen, Gilles Simont legyőzve.

2018.05.25. 13:08, bettina.

Ardenneki hattyúdal

avagy Valverde trónfosztása

× A tavaszi klasszikus szezon a szokásoknak megfelelően - a tiszteletbeli és valódi - ardenneki viadalokkal zárult. A változó terepviszonyok módosították a mezőny összetételét és értelemszerűen újraírták az esélyesek listáját. Ha a kockaköveken - kimondva-kimondatlanul - mindenki Peter Sagan ellen tekert, akkor az Ardennekben Alejandro Valverde hátsó kereke került a célkeresztbe, a kiemelt médiafigyelem pedig csak tetézte a veterán spanyolra helyezedő nyomást. Valverde uralmának megdöntése érdekében hogy, hogy nem egyedül a Quick-Step tudott előrukkolni működőképes megoldásokkal - legalábbis csapatszinten, hiszen az egyéni ambíciókból természetesen nem volt hiány. A győzeleméhes farkasfalka összehangolt taktikája ezennel sem maradt koronázatlanul...

A kockakövek pora tovaszállt, az Ardennekbe érve ugyan egyenletesebbé vált az útfelület, azonban egyre sűrűbben követték egymást az igénybevevő erdei emelkedők, melyek már kevésbé kedveztek a Flandria körversenyen és a Paris-Roubaix-n vitézkedőknek. Ennek megfelelően új ellenfelet kapott az elsöprő szériában lévő Quick-Step csapata: az immáron 38 éves Alejandro Valverde uralta az elmúlt években ezt a régiót, legyőzhetetlenségének mítosza felhatalmazta a mezőnyt az összefogásra. A spanyol tavalyi súlyos sérülése (a Tour de France düsseldorfi időfutamán bukott és törte el a térdkalácsát) még a további karrierjét is veszélybe sodorhatta volna, ám Bala - ahogyan versenyzőtársai nevezik - nem volt hajlandó feladni a nyerést. Alig néhány hónap elteltével már újra kerékpárra ült és idén elképesztő formában tért vissza, sorozatban szállította a szakaszgyőzelmeket hazája körversenyein, így semmi jel nem mutatott arra, hogy megszakadhat az ardenneki dominanciája. Viszont az idő nem neki dolgozik, ráadásul annyira felpaprikázta a mezőnyt az látszólagos érinthetetlensége, hogy gyakorlatilag csapattársain kívül mindenki ellene tekert. Érthető, hiszen mindnyájan tisztában voltak azzal, ha elviszik Valverdét a célig, aligha verhetik meg, így a csapatok mindent megtettek annak érdekében, hogy izolálják vagy legalábbis gyengítsék a spanyolt. Erre a feladatra pedig egyértelműen a Quick-Step tűnt a legalkalmasabbnak: a belga bejegyzésű együttes soha nem látott egységet és versenyintelligenciát mutat ebben a szezonban. A farkasfalka tagjai között nincs bebetonozott hierarchia, bármikor képesek feláldozni magukat egymásért és félretenni személyes ambícióikat - pontosan azért, mert tudják, hogy fordított esetben a többiek is megtennék értük. És ettől a versenyzői rugalmasságtól és önzetlenségtől válhat gazdagon gyümölcsözővé az előre kidolgozott taktika.

Valverde zsinórban 4-szer nyerte meg a Flèche-Wallonne-t 2014 és 2017 között

Nem véletlenül írtam a bevezetőben, hogy tiszteletbeli és valódi ardenneki viadalok, ugyanis az 53. alkalommal megrendezésre kerülő Amstel Gold Race-nek semmi köze a belga hegyvonulathoz, lévén Hollandiában zajlik, profilja mégis illeszkedik az ardenneki klasszikusok kategóriájába. Egyfajta átmenetet képez tehát a kockakövek és a vallon emelkedők között. Az Amstelen még rajthoz álltak a Saganhoz és Van Avermaethoz hasonló kockaköves specialisták is, hiszen amióta - konkrétan tavaly óta - nem közvetlenül Cauberg után van a befutó, mutatkozik némi sansz egy redukált létszámú mezőnyhajrára. Attól függetlenül, hogy ez a verseny 'csupán' felvezetőként, vagy ha úgy tetszik előételként funkcionál a törzsgyökeres ardenneki klasszikusok előtt, útvonala 35 kategorizált emelkedőt tartalmaz, azaz többet, mint Flèche Wallonne és a Liège-Bastogne-Liège programja együttvéve (!). Persze, ezek a limburgi hegyecskék messze nem olyan félelmetesek, mint az előbb említett két egynaposokat fémjelző társaik (pl. Mur de Huy, Côte de la Redoute, Roche-aux-Faucons...stb.). Az Amstel Gold Race igazi esszenciáját - a Caubergen kívül - a szeszélyesen kanyargó, szűk szervízutak adják, melyek megbosszulják a túlzott passzivitást és a taktikai figyelmetlenségeket (nem megfelelő helyezkedés, pillanatnyi kihagyások).

Az idei kiadás a tavalyi mintájára készült, azaz ahogyan arra az imént utaltam, a Cauberg és a befutó közé további két emelkedő zsúfolódott; a jónevű Guelhemmerberg és a Bemelerberg. A maastrichti rajtot egyperces néma csönd előzte meg a Paris-Roubaix teljesítése közben életét vesztő Goolaertsra emlékezve. Mintha maga a verseny is átvette volna ezt a kissé gyászos alaphangulatot, hiszen egészen az utolsó 35 kilométerig kellett várni az első életerős támadásokra. Az Eyserboswegen Gorka Izagirre szaggatta szét a sort, majd testvére, Jon szólója tovább tetézte a károkat. A Cauberg harmadik, egyben utolsó megmászása előtt Roman Kreuziger dobbantott az egyre fogyatkozó élbolyból, akit az Amstel-specialistának tekinthető, korábbi kétszeres bajnok Enrico Gasparotto követett. Az átmenetileg eredményes együttmükődés keretein belül utolérték a nap eleji szökevénycsoport maradékát és maximálisan fél perc körüli előnyt alakítottak ki. A Caubergen felfelé megindult a mozgolódás az üldözők körében, ám ezek a kontrák meglehetősen rövid életűeknek bizonyultak - igaz, a különbség az akcióláncnak köszönhetően rohamosan csökkent.

Alejandro Valverde a Geulhemmerbergre tartogatta a maga offenzíváját, minek következtében egyrészt jelentősen leredukálódott az esélyesek csoportja, másrészt az utólag felzárkózó Jakob Fuglsang munkájának eredményeképp hátbacsapták a szökevényeket. Az Astana kiválóan használta ki létszámfölényét: Fuglsang folyamatosan puhította az ellenfeleket, ezzel előkészítve a terepet Michael Valgrennek. Az Omloop győztese az utolsó emelkedőn, a Bemelerbergen próbálkozott először, majd miután nem járt sikerrel - Sagan és Wellens levadászta -, 2.5 km-re a befutótól újabb támadást indított és ezennel megragadt az élen. A 2016-ban másodikként végző dánt Kreuziger és kisvártatva Gasparotto vette üldözőbe, miközben hátul Saganék egymás győzelmi esélyeit fecsérelték el látványos megtorpanásukkal. Kreuziger végül elkapta Valgren hátsó kerekét, ám alulmaradt a kétszemélyes sprintben: a cseh készségesen felvezette a hajrát egykori csapattársának, aki újabb sikerével bizonyította rátermettségét és feliratkozott az egynapos menők legszűkebb elitjébe.

Ha Flèche Wallonne, akkor Mur de Huy. És ha Mur de Huy, akkor Alejandro Valverde. Mintha az utóbbi években beakadt volna a lemez, ugyanazt a kottát fújja a mezőny: hiába munkálkodik minden csapat elkeseredetten azon, hogy leszakítsa a főellenségnek kikiáltott spanyolt, végül kudarcot vallannak és bénultan nézik, ahogyan Bala elszáguld mellettük és szórja nyilait a célban. Mindez zsinórban négyszer játszódott le és Valverde szezonbéli eredménysorát tekintve senki sem merte valóban elhinni, hogy idén másképp lehet. Kivéve a Quick-Stepet, ahol nem csak 'az egyszer minden sorozatnak végeszakad' és a 'senki sem verhetetlen' klisékbe kapaszkodhattak, hanem az általuk képviselt űrbéli erődimenzióban, no meg persze taktikai zsenialitásukban, melynek sikerre viteléről a korábbiakban már esett szó. Ardenneki kapitányuk, Julian Alaphilippe kapta a legnagyobb bizalmat a kerékpáros szaksajtó részéről, egyhangúan őt kiáltották ki Valverde elsőszámú kihívójának, miután az elmúlt három évben kétszer is másodikként zárt mögötte. A 2018-ban 82. alkalommal kiírt Flèche Wallonne - a várakozásoknak megfelelően - ugyancsak kettejük párharcát hozta.

Az események a Mur de Huy első teljesítésekor kezdtek felforrósodni, mikor a megszokott forgatókönyvet követve, a legerősebb csapatok az offenzivitás mezejére léptek: Michal Kwiatkowski, Rui Costa és Jelle Vanendert akcióját Mikel Landa kontrollálta, aki egész nap a villámhárító szerepében tetszelgett és oroszlánrészt vállalt a mezőny esélyeinek életben tartásához szükséges munkából. A befutótól nagyjából 45 kilométerre lévő Côte d'Ereffe nevezetű emelkedő többeknek is meghozta a kedvét a támadáshoz: Michael Gogl és Enric Mas tempónövelése ágyazott meg Vincenzo Nibali fellépésének. A három monumentum-győzelmet jegyző olasz forrásba hozta a kedélyeket, fantáziadús kísérletéhez volt csapattársa Tanel Kangert, Jack Haig és a Maximilian Schachmann csatlakozott, csak hogy a Quick-Step is képviseltetve legyen. Nibaliék bekebelezték a szökevénycsoport romjait és bíztató ütemben növelték előnyüket, amely 1 perc környékén kulminált a cél előtt 15 kilométerrel. Egyre szorult a hurok a mezőnyben ülő favoritok nyaka körül, így a Lotto-Soudal és a Bora-hansgrohe is mozgosította erőtartalékait.

Tiesj Benoot egy kategorizálatlan emelkedőn húzta meg a sort, megcsapolva ezzel az élcsoport fórját, ami 15-20 másodperc környékére esett vissza - kezdett kirajzolódni tehát a várva várt Valverde-Alaphilippe összecsapás. Vincenzo Nibali a Côte de Cherave-on még egy utolsót rúgott a pedálba, ám végül feladta az akciót és visszasüllyedt a mezőnybe. Jack Haig és Maximilian Schachmann azonban egészen a Mur-ig kitartott: sarkukban a pelotonnal vághattak neki a rettegett falnak. Miután Haig elfogyott, Schachmann még eljátszotta az űzött vadat, hogy ezzel rákényszerítse a Lotto-Soudalt az üldözésre. Az ő előzetes tervük alapján Jelle Vanendert vezette volna fel a hajrát Tim Wellensnek, viszont az őrült hajsza közben az elsőszámú ember elvesztette segítője kerekét. Vanendert mit sem sejtve levadászta Schachmannt, majd legnagyobb meglepetésére Wellens helyett Julian Alaphilippe lőtt ki mögüle. Alejandro Valverde későn kapcsolt és képtelen volt ledolgozni a rossz helyezkedésból adódó hátrányát, így négy évnyi egyeduralom után meg kellett elégednie a 2. hellyel. Mint utólag kiderült, Alaphilippe azért nem ünnepelt a célban, mert menet közben elromlott a rádiója és meg volt róla győződve, hogy Nibali már beért előttük...

a 2018-as Flèche Wallonne utolsó kilométere - Mur de Huy

La Doyanne, azaz az Öreg Hölgy - így nevezik a klasszikusok klasszikusaként emlegetett Liège-Bastogne-Liège-t, melyet 1892-ben hívtak életre és idén 104. alkalommal tűzték az országúti versenynaptár programjára. Romantikus útvonalát az ardenneki erdők árnyákéban megbújó kegyetlen emelkedők fűszerezik: mióta 1992-ben Ans-ba helyezték át a befutót, tradicionális fináléja érintetlen maradt és a Redoute - Roche-aux-Faucons - Saint-Nicolas szenthármasság lejtőin zajlik. Ugyan a Côte de la Redoute méltán fémjelzi a klasszikus szezon záróviadalát, ám az utóbbi évtizedekben elvesztette sorsdöntő szerepét a céltól való távolsága okán (~40 kilométer), így csak mint potenciális buktató és energiavámpír szerepel az útvonalban. A mezőny csak a legritkább esetben engedélyezi az egyéni akciók érvényre jutását, idén azonban hiba csúszott a mátrixba és a Valverdében bízó Movistar kezéből kirángatták a gyeplőt -  egészen konkrétan a Quick-Step szorította satuba a Flèche-Wallonne-on elszenvedett fiaskó után visszavágni kívánó spanyolt, akinek pályafutása során 4 alkalommal sikerült "megrajzolnia" ellenfeleit az ans-i emelkedőn.

A helyenként 20%-os meredekséggel bíró Redoute idén sem bizonyult kulcsfontosságúnak a végső győzelem szempontjából, noha táptalajt nyújtott a Quick-Step-vonat számára a harmónia megbontására - Enric Mas növelte a tempót a hegymenetben, ezzel megnyújtva a sort és nyomást helyezve a riválisok vállára. A pokol csak a Roche-aux-Faucons-on szabadult el igazán, cirka 20 kilométerre a céltól: előbb Philippe Gilbert, majd Sergio Henao próbálkozott támadással, utóbbi magával húzta Michael Woods és Jakob Fuglsang mellett Bob Jungelst is, aki irgalmatlan iramot diktált a hegytetőig. A luxemburgi bajnok azonban nem elégedett meg ennyivel, és amint lejteni kezdett az út, határozott pedálfordulatokkal hagyta faképnél szökevénytársait - fejsejlik Peter Sagan Paris-Roubaix-n bemutatott manővere. Az üldözők közül jóideig csupán Tim Wellens és Dan Martin erőltette Jungels hajszolását, ám miután az ír versenyző defektet kapott, megcsappant a vállalkozói kedv a Valverde és Alaphilippe nevével felcímkézett csoportban. A hátrányuk alulról nyaldosta az egy percet, mikor a Côte de Saint-Nicolas lábához értek, így nem volt mese, tenni kellett valamit. Jelle Vanendert törte meg a csendet és egymaga lefelezte a különbséget, azonban még mielőtt látótávolságon belülre kerülhetett volna, kifogyott a lóerőkből. Jungels egyenletes erőbeosztása végül kifizetődött, Romain Bardet és Michael Woods kései akciója sem adhatott okot aggodalomra. Győzelemittas kimerültség közepette gurult át a célvonalon, míg a verseny ötcsillagos esélyesei a dobogós helyezésekért csatáztak a messzi távolban. Bob Jungels az Andy Schleck-i taktikát jutatta újra diadalra: 2009-ben honfitársa ugyancsak a Roche-aux-Faucons rámpáin indította nyerő támadását.

2018.04.26. 17:59, bettina.

You gotta love the cobbles!

egy farkasfalka a világbajnok ellen

× Annak ellenére, hogy örök favoritom, Alberto Contador karrierje során sosem indult kockaköves klasszikusokon, évről-évre feszült figyelemmel kísérem végig a tavaszi versenyszezont fémjelző egynapos viadalokat. A kihaló félben lévő offenzív felfogást vadászó szurkolót szinte fojtogatja a látvány, ahogy a technika vívmányaira és a legalitás feszegetésére alapozott dominancia monoton meneteléssé szegényíti a Tour de France-élményt. Talán pontosan emiatt zártam a szívembe a Flandriai kör és a Paris-Roubaix vonzáskörébe tartozó versenyeket, amelyek az izgalmak kifogyhatatlan forrásaiként csillapítják a magamfajta akciófüggők szomját. A könyörtelen pavés szektorok és a félelmetes meredekségű rámpák ugyanis ellehetetlenítik a totális dominanciát: ilyen terepviszonyok között mindenki a hajára kenheti az előre kitervelt taktikát és elfelejtheti a wattmérőt. És pont ez teszi különlegessé ezt az időszakot: megtalálni a pillanatot, ami győzelemre juttatja a nyers erőt.

Az előző bejegyzésben tárgyalt Milánó-Sanremo és Nibali többé-kevésbé váratlan szólógyőzelme megadta az alaphangot a tavaszi klasszikus szezonnak, amely alig egy hét szünet után belga földön folytatódott a kockakövek bűvöletében. Vészesen közeledett ugyanis az a két monumentum, ami minden specialista naptárjában pirossal van szedve, a Flandriai körverseny és a Paris-Roubaix. A jelmezes próba helyszínét az E3 Harelbeke biztosította olyan nevezetes emelkedőkkel, mint a Wolvenberg, Taaienberg, Paterberg vagy éppen az Oude Kwaremont. A farkasfalkákhoz hasonló megbonthatatlan egységbe rendeződő Quick-Step - egy Kossuth-szállóigével élve - továbbra is az események ütőerén tartotta ujjait, megértve annak lüktetését. Egy percre sem engedték ki a kezükből az irányítást, magukra vállalták a főmezőny kormányzását. Egy a céltől több, mint 100 km-re történő bukás nyomán megszakadt a sor, miután a Taaienbergen Terpstra és Lampaert indított támadást, akciójukat pedig hátul Philippe Gilberték fedezték. A kis létszámú üldözőcsoportban ott találtuk a legnagyobb esélyeseket: Van Avermaet, Sagan, Benoot, Stuyven, Vanmarcke mind áldozatul esett a Quick-Step-taktikájának. Mikor a mezőny fenyegető közelségbe ért, Gilbert megpróbált felugrani elöl tekerő társaira, ám hamar belátta, hogy azzal tudja a legjobban szolgálni a csapatérdeket, ha kontrollálja az ellenfeleket. Mindeközben Niki Terpstra és Yves Lampaert sikeres együttműködése a végéhez közeledett, hiszen utóbbi a Paterbergen elhalványulni látszott, majd a céltól nagyjából 25 km-re, az utolsó kockaköves szektor teljesítésekor ténylegesen leszakadt. A korábbi Paris-Roubaix-győztes holland azonban egymaga is gond nélkül végigvitte az offenzívát: Terpstra végül 20 másodperccel utasította maga mögé a kvázi megkötözött lábú üldözőket. Valahogy így működik a farkasfalka-effektus.

Az első világháború flandriai lövészárkai, csatamezei és katonai emlékhelyei mellett végighaladó Gent-Wevelgem útvonala leginkább a strapabíró sprintereknek kedvez, hiszen nincs vészesen sok emelkedő és az utolsó közülük, a pavés Kemmelberg több, mint 30 kilométerre fekszik a befutótól - ez a távolság pedig elegendő lehet a sorok rendezésére és az esetleges hátrányok ledolgozására. A Quick-Step természetesen ezennel sem engedte ki a kezéből a gyeplőt, bár a BMC meghúzgálta a bajszukat és ezen két csapat tempóváltásai által kezdett megnyúlni a mezőny. A Kemmelberg első megmászásakor Philippe Gilbert próbálta meg kiszórni a gyenge embereket: az általa kialakított csekély különbséget azonban Vanmarcke hamar eltűntette, így az élboly létszáma továbbra is tekintetes maradhatott. A nagynevű sprinterek - Kristoff kivételével - túlélték a vihart, és mikor az összes emelkedőt maguk mögött hagyták, egy nagyjából 30 fős csoportban tömörültek. Az egyéni szökési kísérletek hatástalanítását a Quick-Step - főképp Gilbert és Stybar - vállalta magára a síkon. A mezőny keresztülrobogott a történelmi jelentőségű Ypres főutcáján, miközben lassacskán összerendeződtek a sprintervonatok a fináléra. Vanmarcke utolsó kísérlete a hajrá kibontakozásával kudarcba fúlt: a favoritok közül Peter Sagan indított először, kockázatos távolságból. Elia Viviani hiába bizonyult gyorsabbnak nála, eltorlaszolták előtte az utat és kerülni kényszerült, amivel gyakorlatilag elvesztette az esélyét a győzelemre. A világbajnok így harmadjára ünnepelhetett a wevelgemi célban, míg az olasz élete nagy lehetőségét siratta. A Quick-Step nem kesergett sokáig a vereség okán, hiszen a tavaly World Tour-versennyé avanzsáló, egykoron kétnapos Dwars door Vlaanderenen címvédés történt: Yves Lampaert egy erős összeállítású ötösfogatból lógott meg az utolsó métereken - az ellenfelek egész egyszerűen belefeledkeztek egymás fürkészésébe.

Ha a Harelbekére jelmezes próbaként tekintettünk, akkor a Flandriai kör a teltház előtt bemutatott sikerdarab. A 102. alkalommal megrendezett klasszikus programjában 5 kockaköves szektor és 15 különböző emelkedő szerepelt, köztük az előző héten felforrósított Wolvenberggel, Taaienberggel, Oude Kwaremonttal és Paterberggel, kiegészülve az ikonikus gerardsbergeni fallal - igaz, a Kapelmuur a céltól való jelentős távolsága (nagyságrendileg 100 km) miatt nem töltött be sorsdöntő szerepet, csupán eszétikai izgalmakkal szolgált. Az idei verseny úgy istenigazából a Koppenbergen kelt életre, amikor is kialakult egy körülbelül 30 főt számláló szelektív boly, mely magában foglalta az összes előzetes favoritot. Ezzel egy időben a nap eleji szökevénycsoport két állva maradó tagjára felzárkózott az a mindössze 21 esztendős Mads Pedersen, akinek a nevével még találkozunk a későbbiekben. A befutótól 40 km-re fekvő Taaienbergen - amit kerékpáros berkekben újabban Boonenbergnek is neveznek - az időtlen-idők óta a Flandria megnyeréséről álmodó Greg Van Avermaet tovább faragott az esélyesek csoportjának létszámából, ám végzetes károkat nem tudott okozni.

A sorsdöntő támadáshullám ugyanis a Kruisbergen indult meg: a dráma a hegytető után található frissítőzónában érte el tetőpontját. Ekkor az abszolút outsidernek számító Vincenzo Nibali próbált szerencsét, akit mindössze Niki Terpstra tudott lekövetni. Az egyre inkább all-rounderként számon tartott olasz azonban hamar visszahőkölt, míg a holland belekapaszkodott az akció nyújtotta lehetőségbe. Terpstra a Kwaremont harmadszori teljesítése során utolérte az éllovasokat, vagyis inkább kikerülte őket, hiszen azzal a lendülettel tovább is robogott. Az utolsó emelkedőt, a meredeksége miatt rettegett (helyenként 20%), ámbár rövidke Paterberget már egyedül küzdötte le, folyamatosan növelve előnyét. Mads Pedersen látószögéből azonban képtelen volt kikerülni: a dán bajnok ugyan elvesztette vele a közvetlen kontaktot, de makacsul kitartott és a rohamosan csökkenő különbség ellenére sikeresen maga mögött tartotta a Sagan által instruált üldözősort. Niki Terpstra végső győzelméhez, a magányos szökés hazaéréséhez vastagon hozzájárult Philippe Gilbert visszafogott, egyéni céljait a csapatérdeknek alárendelő versenystratégiája is: a farkasfalka törvényeit figyelem előtt tartva természetesen egy centit sem vezetett a riválisoknak, viszont az utolsó kilométeren meglepte őket egy kései támadással, így pedig felállhatott a dobogó legalsó fokára.

Paris-Roubaix, azaz út a pokolba és tovább: menetelő hadseregek legendái, egykori frontvonalak árnya, kihaló félben lévő bányavárosok, tapintható történelem és a kerékpárosok 50 éve visszatérő rémálma. Egy érintetlenségében egyedi, természet által védelmezett, mítoszokkal övezett kockaköves ösvény, amit mindenki csak úgy ismer, Arenberg. A Klasszikusok Királynője senkivel sem kivételez, mindenkivel őszinte, bár sokszor érezhetjük igazságtalannak és különösen kegyetlennek: talán ez az a verseny, ahol a legnagyobb szükség van a szerencsére. Nem elég a puszta erő, sőt, még a tökéletes pillanat megtalálása sem feltétlenül garantálja a sikert. Fortuna csókja nélkül egy taktika sem lehet működőképes. A roubaix-i vélodrome 122 évnyi kerékpáros történelmet őriz: minden egynapos specialista vágyálma, hogy elsőként és egyedül érkezzen meg e szentélyhez olyannyi megrázkódtatás után... Ami a 2018-as, számszerint 116. kiadást illeti, a mezőny a 257 km-es versenytáv körülbelül 20%-át (54.5 km, 30 szektorra elosztva) tette meg kockakövön, kezdve a troisvilles-i pávétól egészen a célváros térköves útjáig. Mivel az eredetileg La Drève des Boules d'Hérin (ebből a 'drève' szócska utal a fasorral övezett útszakaszra) névre hallgató szektor, azaz az Arenberg Roubaix-tól 100 km-re található, igaz rá a kerékpársport talán legelcsépeltebb közhelye, miszerint itt még nem lehet megnyerni a versenyt, elveszteni viszont annál inkább.

Ami a tényleges eseményeket illeti, az Arenberg ezennel nem bizonyult vízválasztónak. A közel 60 km/h-s elképesztő beérkezési sebesség és kockázatos manőverek ellenére ezen a szakaszon szerencsére nem történtek bukások, sőt még a defektektől is megmenekültek az esélyesek. Mike Teunissen és Philippe Gilbert ugyan megkísérelt egy offenzívát, ám a Bora-hansgrohe kontroll alatt tartotta a különbséget és rövid időn belül derékba törték a kibontakozó akciót. Ekkor a főmezőnyt nagyjából 50 versenyző alkotta, a létszám viszont a hagyományoknak megfelelően, a kockaköveken való folyamatos megnyúlásnak köszönhetően egyre csökkent. A céltól 55 kilométerre, a 13. és 12. szektor között félúton következett el a kulcsfontosságú mozzanat, méghozzá a címvédő Greg Van Avermaet kezdeményezésével. A belga fajsúlyos támadása megrengette az esélyesek csoportját, de ebből a káoszhangulatból mégsem ő, hanem Peter Sagan profitált, aki szinte észrevétlenül szivárgott el - maga a világbajnok is alig hitt a szemének, hogy senki sem követi.

Jogos a felvetés, hogy ilyenkor hol volt a Quick-Step és pontosan mire vártak a további ellenfelek, a magyarázat azonban a lényegen nem változtat: Sagan meglógott és pillanatok alatt felzárkózott a szökevényekre. Az előny pedig egyre csak nőtt, hamarosan átlépte az 1 perces álomhatárt. A szlováknak még csak nem is kellett magányos farkasként megküzdenie a Van Avermaet és Niki Terpstra által fémjelzett üldözőbollyal, hiszen Silvan Dillier meglepetésre tudta vele tartani a lépést - egészen a fináléig. A fiatal svájci ráadásul a sík utakon hasznos munkát végzett, ezzel is hozzájárulva az együttműködésük sikeréhez. Az utolsó 15 km-en belülre érve valamelyest csökkent a különbség Terpstra irtózatos tempónövelései okán, utolérésről viszont szó sem lehetett, Sagan valósággal szárnyalt a vélodrome felé. A remek pályás eredményekkel rendelkező, egész napos szökést bevégző Dillier-t ugyan nem sikerült leszakítania, de azt elérte, hogy második helyről kezdhesse a sprintet, amit végül meggyőző fölénnyel nyert meg. Sosem titkoltam el, hogy szimpatizálok Peter Sagannal, így - talán ennyi személyesség megengedhető - majd kiugrottam a bőrömből, amikor elsőként gurult át a célvonalon.

Paris-Roubaix 2018, összefoglaló

A bukások sajnos kódolva vannak az ilyen típusú versenyek menetébe, ám ezeket általában a túlburjánzó feszültség, figyelmetlenség és a terepegyenetlenségek idézik elő. Az idei Paris-Roubaix-t viszont egy szívroham okozta tragikus kimenetelű baleset árnyékolta be. Én kifejezetten érzékeny vagyok az ilyen esetekre, hiszen több szempontból is érintettnek érzem magam: egyrészt Contador kapcsán (az egyik korábbi cikkben részletesen leírtam, ami vele történt karrierje kezdetén), másrészt azért, mert még mindig élénken élnek az emlékezetemben azok a képsorok a 2011-es Giro d'Italiáról... sosem fogom elfelejteni, ahogyan a komplett kerékpáros társadalom Wouter Weylandt életéért izgult. Az a nap örökre megváltoztatott emberként, szurkolóként egyaránt. Amikor pedig olyan információk érkeznek a verseny hevében, hogy szívroham kapcsán újra kellett éleszteni valakit és az orvosi kommüniké szerint élet-halál közt lebeg, semmi jót nem jelent. De a remény hal meg utoljára. A befutó percétől minden ima Michael Goolaertsért szólt. A Véranda's Willems-Crelan 23 éves belga kerekeséről viszont a lehető legborzalmasabb hírek jelentek meg a késő esti órákban: a csapat közlemény formájában értesítette az aggódó sportági közösséget, hogy Goolaerts a lille-i kórházban, családja körében életét vesztette. Nyugodjon békében!

utóirat
A pazar képi illusztrációkért köszönet Kristof Ramonnak (Kramon cyclo-photography) és a CyclingTips-nek!

2018.04.11. 22:18, bettina.

Towards the sun

országúti tavaszköszöntés

× Ha február vége, akkor klasszikus szezonstart: Belgiumban beindul az egynapos versenyek dömpingje, újra életre kelnek a porosodó kockakövek és a legendás németalföldi rámpákat felhevíti a peloton - megkezdődik a felkészülés a tavasz fénypontjainak számító Flandriai körre és a Paris-Roubaix-ra. Ám aki kevésbé göröngyös utakra vágyik, szemeit az év első monumentumára, a Milánó-Sanremóra veti - a Poggio szerpentinszerű lejtmenetével kel és fekszik. A két műfaj közötti átmenetet a Strade Bianche bíztosítja fehér murvás útszakaszaival: az élet Toszkánában sem fenékig tejfel, pláne, ha sártengerré változik a terep. Az élvezetek halmozására is van lehetőség: a hosszabb elfoglaltságra vágyók két egyhetes verseny közül választhatnak - ha a nap felé vennék az irányt, Párizstól Nizzáig tekerhetnek, ha pedig két tenger között gyűjtenék a kilométereket, arra a Tirreno-Adriatico kínál nekik lehetőséget.

Az Omloop Het Nieuwsblad nevű fél-klasszikus ugyan csak tavaly óta képezi a World Tour-naptár részét, mégis jelentős presztízzsel rendelkezik: hagyományosan ezzel a versennyel indul a belga egynapos szezon. Az idei útvonal különlegességét a Flandriai körről megszokott falak szolgáltatták: bekerült a programba a Valkenberg, a Tenbosse, a Kapelmuur - amit egyszerűen csak Muurnek, azaz a falnak neveznek - és zárásként a Bosberg, hiszen nincs is jobb 180 kilométer megtétele után, mint egy kockaköves emelkedő. Ha már kockakövek, a szervezők természetesen etéren is bőkezűek voltak, hiszen 10 szektoron és 14 kilométeren keresztül rázatták a versenyzőket. Az Omloop tradicionálisan a belgák felségterületét képezi: az eddigi - az ideivel együtt - 71 kiadásból 56-ot a hazaiak nyertek, bár az utóbbi években megszaporodott a nemzetközi bajnokok száma. A 2018-as kiírás is ezt a tendenciát erősítette. Hiába beszélünk tavaszi szezonnyitóról, a hőmérő higanyszála éppen csak súrolta a 0 fokot, elkélt tehát a hosszúnadrág és a karvédő. Talán pont a szokásosnál zordabb időjárás vette el a versenyzők kedvét a korai robbantásoktól, mindenesetre az események csak a finisben, a Kapelmuurön forrósodtak fel igazán, addig jellemzően rövid életű próbálkozások követték egymást az emelkedőkön. A geraardsbergeni fal megmászásakor Sep Vanmarcke szaggatta szét a mezőnyt és alakított ki egy szelektív sort, amely a későbbi győztest is adta. Ebbe az elit csoportba a finanszírozási problémákkal küszködő (azóta már megoldódni látszik a helyzetük) Astana három embert is delegált, így ők kontrollálhatták a verseny hátralévő részét. Közülük Michael Valgren volt a legaktívabb, aki képességeire tekintettel mindenképp szerette volna elkerülni a sprintbefutót és addig-addig próbálkozott, mígnem a céltól 2.5 kilométerre a többiek tanácstalansága egérúthoz juttatta. Senki sem vállalta magára a vezetést, minek következményeként a főmezőny hátbacsapta a hoppon maradt üldözőket és az ambiciózus dán szólóját siker koronázta.

Rögtön másnap megrendezésre került az Kuurne-Bruxelles-Kuurne névre hallgató, az Omloop karakterével és múltjával hasonlóságot mutató egynapos, amely 'csupán' Europe Tour-szintre sorolható - persze ettől még eszmei értékük megegyezik. Ami a vonalvezetést illeti, kellemetlen flamand falakból ezen a versenyen sem volt hiány - a mezőny számára többek között a Wolvenberg, a Kruisberg és a híres-hírhedt Kwaremont jelentett kihívást -, bár az utolsó emelkedőt, névszerint a Nokereberget a céltól majd' 50 km-re pozícionálták. Nem csoda, hogy egy ilyen kialakítású útvonalon labdába rúghatnak akár a klasszikus sprinterek is, mint például Mark Cavendish, a 2015-ös kiírás győztese. Ennek feltétele, hogy gyorslábú aspiránsok jelentős hátrány összegyűjtése nélkül maguk mögött tudják a helyenként 15%-ot meghaladó meredekségű ormokat. Idén, akárcsak 2015-ben, teljesült ez a feltétel, hiszen a Kwaremontra való felkapaszkodás után elszakadt egy elit csoport, amely körülbelül egy percnyi előnyt harcolt ki a mezőnnyel szemben - benne Greg Van Avermaettal, Vanmarckéval, Stuyvennel és Démare-ral (!) -, viszont a Lotto-Jumbo és főleg az Astana kitartó munkájának köszönhetően rohamosan csökkenni kezdett a különbség. A KBK két évvel ezelőtti szólóbajnoka, Jasper Stuyven Daniel Oss-szal karöltve - míg az olasz defektet nem kapott - megkísérelt egy utolsó támadást, de 18 km-re a befutótól őt is bekebelezte a nagylétszámú főmezőny, így elkerülhetetlenné vált a sprint. A Champs-Élysées tavalyi királya, Dylan Groenewegen (Lotto-Jumbo) Arnaud Démare szélárnyékából lőtt ki és ellentmondást nem tűrő fölénnyel diadalmaskodott.

És akkor az átmeneti műfaj, a Strade Bianche, amely mindössze 12. alkalommal került kiírásra, mégis olyan, mintha minimum 100 éves múltra tekintene vissza. Fehér murvás utak, tipikus toszkán tájak, impozáns sienai befutó, ódonságot árasztó atmoszféra: nem véletlen, hogy a kerékpáros közvélemény kinevezte a tiszteletbeli 6. monumentumnak. Egyedi arculatával az egyik legeladhatóbb egynapos viadalnak számít az UCI-naptárban, így abszolút megérdemelt helye van a World Touron. Fabian Cancellara minden bizonnyal a szívébe zárta ezt az egzotikusnak beillő versenyen, hiszen háromszor is sikerült megnyernie karrierje során, legutoljára visszavonulása évében, 2016-ban, így az olaszok tiszteletből elnevezték róla a 8. számú murvás szektort. Michal Kwiatkowski nem kevésbé rajong ezért a terepért, ő a Strade Bianche másik többszörös győztese, aki címvédőként, egyben főfavoritként állhatott rajthoz. Természetesen Peter Sagannal szemben is magas elvárásokat támasztott a közönség: a szlovák cyclocrossos múltja semmiképp sem hátrány egy ilyen típusú versenyen. Apropó cyclocross: az idei startlistán ott olvashattuk a sportág regnáló világbajnokának nevét is. Wout van Aert csapatának, a Veranda's Willemsnek ugyanis szabadkártyát biztosított a szervezőség - talán őket is furdalta a kíváncsiság, mire lehet képes a toszkán murván a belga tehetség. A toszkán murván, ami az olvadó hó és az esőzések közreműködésével sártengerré változott - ezzel is növelve van Aert esélyeit, akitől cseppet sem idegen a dagonyázás művészete...

A drámai küzdelem a korábban emlegetett Cancellara-féle 8-as számú emelkedős szektorban (Monte Sante Marie) kezdett kibontakozni, amikor is a sorozatos akciók nyomán létrejött egy erős versenyzőkből álló élcsoport, amelyből nem maradhatott ki Valverde, van Aert, Kwiatkowski, Benoot és Sagan sem. Hozzájuk saját erőből Romain Bardet csatlakozott, aki nem nem vesztegette az időt, egyből kontrázott és mindössze Wout van Aert tudta vele tartani a lépést. A hatékony francia-belga együttműködés eredményeképp az előny egy perc föle nőtt, ám ekkor Tiejs Benoot begyújtotta a rakétákat és honfitársával, Pieter Serry-vel az éllovasok után eredt. Út közben elhagyta - helyesebben inkább teljesen elhasználta - társát, így egyedül volt kénytelen ledolgozni csaknem 40 másodperces hátrányt. A megalkuvást nem tűrő módon törtető belga 15 km-re a céltól elkapta van Aert hátsó kerekét, de nem szándékozott megpihenni. Néhány perc múlva, az utolsó murvás szektor teljesítése során faképnél hagyta két vetélytársát és tovább folytatta menetelését a sienai főtér felé. Ott találkozhattak vele legközelebb. Bardet és van Aert állhatott fel mellé a dobogóra, míg az üldözőcsoportból Alejandro Valverde sprintelt a 4. helyért, Sagan hetedikként zárt, Kwiatkowski sehol. A 23 éves Tiejs Benoot első World-Tour-győzelmét aratta, és minden bizonnyal nem az utolsót. Az ő alakja és a Strade Bianche között is húzható párhuzam, hiszen nekem az a benyomásom vele kapcsolatban, mintha már hosszú szezonok óta az élmezőnybe tartozna, pedig mindössze 3 éve profi. Fényes jövő áll még előtte, efelől semmi kétségem... Érdemes néhány pillantást vetni a képekre - ajánlom a CyclingTips galériáját - és/vagy a verseny összefoglalójára: Benoot olyan, akár az elszántság - sárlepte - mintaszobra.

Strade Bianche 2018 - összefoglaló

Még mielőtt rátérnék az egyhetes eseményekre, be kell valljam, most kezd csak igazán fájni a szívem Contador-szurkolóként: a szóban forgó versenyek egyikén - konkrétan a Párizs-Nizzán - tavaly még rajthoz állt és nem akármilyen csatában maradt alul két nyomorult másodperccel, idén pedig már szakértő kommentátorként funkcionált a Tirreno-Adriatico alatt a spanyol Eurosportnál. Örülök, hogy legalább hallhatom, de nehéz hozzászokni ahhoz, hogy nem láthatom tekerni, miközben ugyanazok a versenyzők, akikkel tavaly megmérkőzött, idén is a győzelemért hajtanak - a Párizs-Nizza utolsó szakaszát például David De la Cruz nyerte, megismételve ezzel egy évvel ezelőtti produkcióját, ami akkor Alberto összetett győzelmébe került a jóváírások eloszlása miatt. De ez egyéni szocprobléma... Út a nap felé, azaz a Párizs környéki ködből az - elvileg - napsütötte Azúr-partig teker a mezőny. Ez lenne tehát a francia egyhetes kívánt forgatókönyve, amit szokás szerint március elején rendeznek. Nos, Nizza nem hozta el a napsütést a kerekesek számára, sőt alaposan eláztatta őket, de legalább mi, nézők szemtanúi lehettünk egy újabb, az utolsó pillanatig kiélezett és nyitott küzdelemnek az összetettért. Ki gondolta volna, hogy egy olyan sztárparádét felvonultató versenyen, ahol kiszúrhatjuk - a teljesség igénye nélkül - a címvédő Sergio Henaót, Wout Poelst, Esteban Chavest, Simon Yatest, Ilnur Zakarint, Dan Martint, Bauke Mollemát, Warren Barguilt vagy éppen Julien Alaphilippe-et, végül egy kevéssé ismert, de kétségtelenül tehetséges fiatal spanyol, Marc Soler lesz a befutó? Okosan csinálta, a contadori-taktikát választotta: a hagyományosan hegyes 8. etapon egy korai indítással sikerült megrogyasztania az aktuális sárga trikóst (a királyszakaszt megnyerő Simon Yatesnek Solerhez viszonyítva 37 másodperces előnye volt) és hiába maradt alul a hajrában honfitársaival szemben, ezúttal működött a recept, 4 másodperccel elhódította az összetettet.

Hogy mit ábrázol a Tirreno-Adriatico szokatlan formájú trófeája? Nos, Neptunusnak, azaz a tenger istenének háromágú aranyszigonyát. Csábítóan hangzik, mégsem ez a szokatlanul impozáns fődíj vonzotta olasz földre az országúti kerékpározás krémjét. Ha a Párizs-Nizzával kapcsolatban sztárparádét emlegettem, a Tirreno mezőnyét talán egy karneváli rengeteghez lehetne hasonlítani. A papírforma viszont a naposabbnak bizonyuló egyhetesen sem jutott érvényre. Tom Dumoulin, Chris Froome, Vincenzo Nibali, Fabio Aru, Romain Bardet, Mikel Landa, Geraint Thomas és Rigoberto Uran: az elmúlt évek háromhetes körversenyeinek legmeghatározóbb figurái - leszámítva a Kolumbiában készülő Nairo Quintanát - sorakoztak fel a Tirrén-tenger partjánál, Lido de Camaioréban. Az összetett győztesének járó kék trikó viszont mindegyikőjüket elkerülte. Ugyanis végül az előzetesen a Sky-féle hierarchia legfeljebb 4. helyére sorolható Michal Kwiatkowski szerezte meg az uralmat a két tenger felett, köszönhetően egy remekbeszabott San Benedetto-i időfutamnak. A versenyt fémjelző nevek mind-mind elhalványultak az összesített értékelésben, egyedül talán Mikel Landa királyetapon mutatott hidegvérű erődemonstrációját lehet kiemelni. Az idei Tirreno-Adriatico legérzelmesebb pillanatai a 6. szakaszhoz kötődtek: a mezőny Michele Scarponi emléke előtt adózott egy felettébb látványos filottranói befutó keretein belül.

Classica di Primavera, azaz a tavaszi klasszikus - a hangsúly a névélőn van. Nemes egyszerűséggel így nevezik az olaszok az év első monumentumát, a Milánó-Sanremót, amire méltán lehetnek büszkék. Nincs kockakő, nincsenek falak, viszont a verseny hajrájában elhelyezett két ominózus emelkedő, a Cipressa és a Poggio minden kerékpár-rajongó számára ismerősen cseng. Hogy lesz-e mezőnyhajrá a sanremói Via Román, csak és kizárólag azon múlik, hogy a felemlegetett Ligúr-parti hegyeken milyen aktivitást mutatnak a sprintet elkerülni kívánó versenyzők. A Poggio csúcsától ugyanis mindössze 5 kilométerre található a cél, azaz ha sikerül felépíteni egy 15-20 másodperces előnyt a mászás során, jóeséllyel zsebben a végső győzelem - persze ehhez elengedhetetlen a bátor lejtmenet és a síkra átmentett lendület. A korábbi bajnokok képesség- és specialitásbeli megoszlása ennek megfelelően rendkívül vegyes: az all-rounder Eddy Merckx például hétszer diadalmaskodott itt, míg nyerni tudtak olyan klasszikus sprinterek is - ráadásul egy időben tömegével -, mint Zabel, Cippolini vagy Cavendish. Általánosságban mégis elmondható, hogy az emelkedőket is korrektul menedzselni képes gyorslábú kerekesek indulnak a legjobb sansszal a bajnoki címre. A 2018-as Milánó-Sanremo azonban valamelyest kilóg a sorból, vagy legalábbis eltér az utóbbi évek eredménysoraitól - minderről Vincenzo Nibali gondoskodott. Amikor már úgy tűnt, egy hagyományos mezőnyhajrára kerül sor a történelmi célegyenesben, a negyszeres háromhetes győztes olasz, aki nem mellesleg 2 lombard monumentumot is a magáének mondhat, a céltól 7 kilométerre a lovak közé csapott és konok céltudatossággal az élre tört. Nibali a hegytetőig összes üldözőjét lerázta, a lejtmenetben pedig senki sem érhetett a nyomába, hiszen az ereszkedés legfőbb erősségei közé tartozik. Félemetes magabiztossággal abszolválta a hajtűkanyarokat, majd ha hajszállal is, de sikerült maga mögött tartania a megvadult sprintervonatokat... Szóval, így érkezett el az országúti mezőny a valódi tavasz kapujába. 

2018.03.19. 17:17, bettina.

To reach the unreachable

pyeongchangi impressziók

× Nem álmodhattam volna ennél szebb olimpiát magamnak. Az általam favorizált és idolizált sportolók, akiket a felvezető cikkben bemutattam Nektek, legmerészebb várakozásaimat is felülmúlták. Azokat az érmeket is megszerezték, amikre én legfeljebb titkon vágyhattam. Egy fikarcnyi hiányérzet sincs bennem: a kezdeti bizonytalanságok és kétségek mintegy varázsütésre illantak el és végül minden a helyére került - stílszerűen, dramatikus események kíséretében, amelyek valódi hősökké avatják az olimpikonokat. A pyeongchangi emlékek örökre velem maradnak és azon élményeim listáját gazdagítják majd, amelyek képesek felsegíteni bármilyen lelki mélységből, ennyi bizonyos.

Elkötelezett szurkolóként nincs annál zseniálisabb élmény, amikor kedvenceid arcán egy pillanatra felfedezed a tökéletes boldogságot. Ez megjelenhet örömkönnyek formájában vagy egy mély, őszinte mosolyban, amelyből visszatükröződik az elmúlt évek, akár évtizedek áldozatos, mélypontokon átívelő munkája. Hogy valójában mit jelenthet számukra az elért siker, kívülállóként sosem tudhatjuk pontosan: nincs az a jelző, amivel lefedhető és felcímkézhető ez az állapot, ez meggyőződésem. De nekünk, szurkolóknak elég ennek a mámoros érzésnek a megsejtése is. Hiszen aki képes legalább megsejteni, mit érezhet egy olimpiai bajnok győzelme pillanatában, az érti és értékeli az aranyéremig tartó utat. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy osztozhassunk ebben a tökéletes boldogságban. Én pedig rendkívül szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy több ilyen tökéletes boldogságnak is a részese lehetettem, amikor azt kívántam, bárcsak a végtelenségig nyújthatnám a pillanatot. A szurkolói lét netovábbjai ezek, amelyek egyre csak megerősítenek abban, hogy a sportújságírói karriert üldözzem.

Minden a február 9-ei megnyitóünnepséggel kezdődött. Természetesen nem maradhattam le arról, ahogyan Martin Fourcade bevezeti a népes francia küldöttséget, így erős késztetést éreztem arra, hogy az előírtnál korábban lelépjek a suliból. Ez egy vissza nem térő alkalom volt, ennek szellemében cselekedtem. Mondanom sem kell, a sportrajongót különleges melegséggel tölti el a mondat: „Az olimpiai játékokat hivatalosan megnyitom”, illetve az a momentum, amikor fellobban az olimpiai láng. Ekkor lehetőségek tárháza villan fel előttünk és átlényegülten várjuk, hogy megkezdődjön a valódi küzdelem. A legjobbakat remélve hiszünk pártfogoltjaink sikerében. Minimális elvárásaink kimondva-kimondatlanul vannak, de azért nem árt a realitások talaján maradni, vagy ahogy az elferdített klasszikus szól, „nem a győzelem részvétel, hanem a fontos”. Bennem 3+1 kívánság fogalmazódott meg a játékok előtt: egyrészt szerettem volna, ha a feljebb már emlegetett Martin Fourcade (biathlon) egy újabb arannyal gazdagítaná gyűjteményét, másrészt szorítottam Javier Fernandeznek (műkorcsolya), hogy megszerezze a maga olimpiai érmét, megkoronázva ezzel páratlan pályafutását. A jeges sportokhoz kötődött harmadik vágyálmom is, miszerint a Tessa Virtue-Scott Moir jégtáncos kettős újra felérjen a csúcsra, hiszen ők köztudottan ezért tértek vissza, miután Szocsiban egy ellentmondásos pontozás során alulmaradtak. A plusz egy pedig a magyar rövidpályás gyorskorcsolyás srácokra vonatkozott: titkon talán mindnyájan reménykedtünk egy egyéni éremben - elsősorban Liu Shaolin Sándor részéről...

Megszédít a tudat, hogy az iménti listáról valamilyen formán mindegyik kívánság teljesült. És még több is.

Vigyázó szemeimet először a biathlonpályára és a lőtérre vetettem, hiszen a 3. versenynapon került sor a férfiak sprintfutamára. A világkupa-eredményekből kiindulva az alábbi két szcenárió tűnt a legvalószínűbbnek: Johannes Boe hibátlanul lő és fölényes győzelmet arat avagy bekrepál a lövészetben és tálcán nyújtja a lehetőséget a félelmetesen stabil, ám a pályán valamivel lassabb Fourcade számára. Gyakorlatilag erre a párharcra volt kihegyezve az egész olimpia biathlonfronton. Ehhez képest aztán mindketten csalódást keltően szerepeltek ebben a versenyszámban: Boe mindössze a 31. legjobb időt produkálta, míg Fourcade a gyenge lövőteljesítmény ellenére tovább küzdött és a 8. helyen zárt. Ami ennél jóval fontosabb, hogy csupán 22 másodperc hátrány szedett össze az aranyérmes Peifferrel szemben. Ez pedig kulcsfontosságúnak bizonyult a későbbiek szempontjából, hiszen az üldözéses viadal során a versenyzők tovább viszik az sprintben összegyűjtőtt különbségeket. A legveszélyesebb ellenfél tehát elszállt, vele abszolút nem kellett számolnia a franciának. Viszont ez a gondolat az adott helyzetben aligha csillapította csalódottságát (ugyanis a sprintverseny megnyerését tűzte ki elsőszámú célul), így mindenekelőtt saját lelkének darabjait kellett összegereblyéznie. És sikerült egy éjszaka alatt túltennie magát a kudarcon. Az üldözéses Fourcade kedvenc versenyszáma: ebben a műfajban aratta legtöbb győzelmét karrierje során. Pyeongchangban címvédőként állhatott rajthoz, hiszen 4 éve ebben a számban szerezte első olimpiai bajnoki címét - akkor a 6. helyről indulva. Ugyan az első lövészetben elkövetett egy hibát, de ezután makulátlan tudott maradni és a riválisok mindeközben egytől-egytig eltűntek a közeléből. Abban a pillanatban, ahogy lelőtte az utolsó korongot, már a nyakában érezhette az aranyérmet, így a célig vezető útját diadalmenetként fogta fel.
Az előzetes elvárását tehát beteljesítette.

A 20 kilométeres egyéni szám újabb hullámvölgyet hozott, pedig egészen a 18. lövéséig ő irányította az eseményeket. Ennek a versenytípusnak az a különlegessége, hogy aki elvét egy korongot, nem büntetőkört kénytelen futni, hanem automatikusan hozzáadnak 1 percet az idejéhez, tehát a precizitás elengedhetetlen a sikerhez. Johannes Boe rögtön egy büntetőperccel kezdett, így megnyílt az út Fourcade előtt, aki ellenfele hibájának tudatában nem kapkodta el a lövészeteket, ami jóideig nyerő taktikának tűnt. A norvég ráadásul újabb hibát követett el, ami még kedvezőbb helyzetbe hozta a franciát, ám mindezen fölény egy csapásra elillant, mikor két utolsó töltényével nem talált célba. Dráma és teljes értetlenség. Fourcade nemcsak az aranyat, a dobogót is elbukta. Az újabb pofon viszont csak még elszántabbá és megszállottabbá tette a további érmek üldözésében. Ez az, amiről a felvezető cikkben értekeztem korábbi edzőjét idézve: 'issza a nyomást'.

A tömegrajtos futamban a legjobb 30 versenyző vehet részt korábban - jelen esetben az olimpián - elért eredményeik alapján. Martin csak a győzelemben gondolkodott, ennek megfelelő mentalitással vágott neki a 15 kilométeres távnak. Viszont eleinte nem éppen úgy alakultak az események, ahogyan azt elképzelte: az első fekvő lövészet során rontott, majd a büntetőkörből kifele jövet megbotlott, így jelentős hátrányt szedett össze az élmezőnnyel szemben. Alig telt el 10 perc, máris elcsípte a sor végét és miután a következő két lövősorozatot hibátlanul abszolválta, egy csapásra az élen találta magát és csak ketten tudták tartani a tempóját. Az érem tehát félig-meddig garantálható volt, de a csavar nem maradhatott el, ami meghatározta annak színét. A 4. lövészetet követően egyetlen ellenfele maradt: Simon Schempp. A német hozzá hasonlóan kiváló sífutó, így arra nem mutatkozott valós esély, hogy az emelkedőn leszakítsa. A végső hajrára hagyták a döntést: a célegyenes bejáratánál még egyértelműen Fourcade volt előrébb, ám Schempp fenyegetően közeledett mellette. Ahogyan szinte tökéletes szinkronban bevetődtek a célba, minden különbség elolvadt kettejük között. Fourcade úgy érezte, megismétlődik a történelem... Aztán néhány pillanattal később a célfotó alapján a franciát hozták ki győztesnek, aki percekig el se merte hinni, amit lát. Szocsiban 3 centivel lecsúszott az aranyról, most 14 centivel (átszámítva 18 milliszekundummal) az ő kötése volt előrébb. Örömmámor.

És akkor ebben az emelkedett lélekállapotban következhetett a vegyesváltó. A váltó minden egyéni sportoló számára különleges élmény és mivel nem csak saját magukért küzdenek, megsokszorozódik bennük a bizonyítási vágy és a motiváció. A franciák az egyik legerősebb összeállításukat küldték harcba az érinthetetlennek tűnő norvégokkal és az olimpián remeklő németekkel szemben. Bízhattak egy éremben, de talán az aranyban nem mertek reménykedni. Első emberük, Marie Dorin-Habert kitűnő kört futott és a 3. helyen adta át a stafétát a váltó második női tagjának, Anais Bescond-nak, aki viszont elrontotta az álló lövészetét és kishíján büntetőkörre kényszerült (a váltók esetében rendelkezésre áll 3 tartaléktöltény is, tehát csak annak kell büntetőkört futnia, aki 4-et vagy annál többet ront a lőtéren). Simon Desthieux csaknem 50 másodperces hátrányt örökölt, ám bravúros lövőteljesítményének köszönhetően újra dobogós pozícióba kerültek. A befutóember nem lehetett más, mint Martin Fourcade, akinek indulásakor a francia csapat 32 másodperccel maradt el az éllovas németektől. A 32 másodperc pedig nem kevés. Ennek eltűntetéséhez szükség volt egyfajta csodára Fourcade-tól és némi bizonytalanságra az ellenfelek részéről. Végül mindkét feltétel teljesült: Arnd Peiffer rettenetes álló lövészetet produkált és elhullajtotta az aranyérmet, amivel a franciák tovább robogtak, hiszen Martin céltáblái mind becsukódtak. Ha egy üzlet beindul...

Szóval, így lett Martin Fourcade minden idők legeredményesebb francia olimpikonja.

Elérni az elérhetetlent. Javier Fernandez pályafutása eleinte szélmalomharcnak tűnhetett, hiszen egy olyan országból indult, ahol egyhén szólva sem népszerűek a jeges sportok. Az őstehetség viszont utat tört magának. Előadói képességével és tanulékonyságával hamar felhívta magára a szakma figyelmét, így még junior korában megkapta a lehetőséget arra, hogy Észak-Amerikában, az őt megillető körülmények között, világklasszis edzők vezényletével készülhessen. A korábbi kiváló egyéni korcsolyázó Brian Orser faragott belőle világbajnokot. Aki pedig világbajnok tud lenni, annak akár az olimpián is kijöhet a lépés, hiszen ugyanazzal a mezőnnyel méri össze tudását. Azt hiszem, ha 2 évvel ezelőtt téli ötkarikás játékokat rendeztek volna, Fernandeznek kiváló esélye lett volna egy aranyéremre. Akkor volt ugyanis karrierje csúcsán és akkoriban vált igazi világsztárrá. Viszont azok után, hogy Szocsiban mindössze 1 ponttal maradt le a dobogóról, talán érthető, hogy nem mindenáron az aranyra hajtott Pyeongchangban. Ő csak az elvesztett olimpiai érmét szerette volna megszerezni. Szerette volna egyszer s mindenkorra feledni és feledtetni a 4 évvel ezelőtt történteket...

Véleményem szerint a műkorcsolyázás rossz irányba halad. Elcsúszni látszik a technika és az előadás egyensúlya. Manapság két különböző négyfordulatos ugrás nélkül a férfi mezőnyben lehetetlen dobogóra kerülni világversenyen. Fernandez pont kettőt tud, viszont egyike a legjobb előadóknak, hacsak nem ő maga a legjobb. Ezzel pedig tudja valamelyest kompenzálni a technikai 'lemaradását' a feltörekvő, tinédzser ugróbajnokokkal szemben, akik futószalagon szállítják a 'kvadrákat' - persze a művészi komponensek rovására. De nekik ez abszolút megéri, ebben rejlik a pontozási rendszer hibája. Pontosan ezért tartottam attól, hogy mi lesz akkor, ha Javi elront akár egyet is a tervezett négyfordulatos ugrásai közül. Nehogy már ezen múljon az érme! Nos, a rövid programban nem volt okom az aggodalomra: a chaplini figurát megidéző spanyol minden ugráselemét tökéletesen kivitelezte, így edzéstársa, Yuzuru Hanyu mögött a 2. helyen állt a sorsdöntő kűr előtt. Mögötte viszont ott sorakoztak a fiatalok, akik eszméletlen technikai pontszámokat képesek produkálni, ha kifognak egy jobb napot. Fernandez Cervantes regényhősét, Don Quijotét, azaz La Mancha lovagját idézte meg kűrje során és ennél testhezállóbb témát nem is választhatott volna ehhez a történelmi tetthez. Nem futott teljesen hibátlanul, ez tény - például egyik négyfordulatosát leduplázta, ami pontszámban nagyságrendileg tizedannyit ér -, de az eszményített célt elérte.

Ő lett Spanyolország első olimpiai érmes műkorcsolyázója - egy bronz medállal lett gazdagabb Pyeongchangban.
És tetejébe amit a gálán művelt... Javier Fernandez egy igazi gyöngyszeme ennek a sportágnak.

Ahogyan Tessa Virtue és Scott Moir egymásra néznek, attól megolvad a jég és valósággal izzik a levegő. Ők az égi harmónia földi megtestesülése, hivatalosan mégsem alkotnak egy párt a való életben. Scott, amikor annak idején arról kérdezték, miért döntött a visszatérés mellett, azt válaszolta: azért, hogy Tessa közelében lehessen. Kifogyhatatlan inspirációval szolgálnak egymás számára és elsöprő szenvedéllyel közvetítik a sportág iránt érzett szeretetüket, elhivatottságukat. Minden egyes előadásukkal elvarázsolják és egy másik dimenzióba kalauzolják a nézőket. Ez a fajta zseniálitás már a vancouveri olimpián is megmutatkozott, de csak mostanra forrott ki igazán. Szüntelen új érzelmi világokat teremtenek, amelyekbe ha egyszer betekintést nyerhetett az ember, sosem tud tőlük szabadulni: a hatás örökre szól... Az elmúlt években nem bénította őket a megfelelési kényszer vagy az ellenfelek által gyakorolt nyomás. Senki sem vonta kétségbe techikai tudásukat és előadói képességeiket: a szurkolók számára sosem lehetett kérdés, hogy ők viszik a prímet, korcsolyázzanak bárhol, bármikor.

Egyedül a zsűri preferációi rondíthattak volna bele ebbe a tündérmesébe. A latin ritmusokra épülő energikus, szívdöglesztő rövidtáncukkal másfél pontos előnyt harcoltak ki a Papadakis-Cizeron duóval szemben, ami a jégtánc ezen szintjén szignifikánsnak mondható, de semmiképp sem behozhatatlan hátrány. Francia riválisaikkal egy jégen, ugyanazon edzőpárossal készülnek, ám a sportághoz való hozzáállásukban szöges ellentétet tapinthatunk: míg Papadakisék egy lírai, laikus szemmel valamivel elvontabb stílust képviselnek és a pontozóbírókat kívánják megnyerni, addig a kanadaiak minduntalan a közönség bevonására törekednek és mozdulataikon keresztül szinte megszólaltatják az interpretálni kívánt történeteiket. Technikailag azonos teljesítményre képesek, így csak az adott zsűritagok szubjektív véleményén múlik, éppen melyik felfogás érdemel győzelmet. Tessa és Scott Moulin Rouge-programja ezennel is frenetikusra sikeredett, jómagam is elmorzsoltam közben néhány könnycseppet. Túlfűtőtt hangulatot árasztó kűrjük befejeztével a főszereplőket is elöntötték az érzelmek és anélkül, hogy ismerték volna a végső pontszámokat, úrrá lett rajtuk az eufória: ez az a pillanat, amiért visszatértek. Az ítészek jégszívét is felolvasztották ezzel a produkcióval, és végül világcsúcs-pontszámmal hódították el az aranyérmet.

Miután a csapatversenyben is felállhattak a dobogó legfelső fokára, pyeongchangi teljesítményükkel minden idők legdekoráltabb jégtáncos párjává léptek elő - gyűjteményük összesen 5 érmet számlál.

És akkor a plusz egy. Megmondom őszintén, nem szoktam figyelemmel követni a shorttrack, azaz a rövidpályás gyorskorcsolya eseményeit, keveset tudok a sportágról azon kívül, hogy a befutó pillanatában senki sem lehet biztos abban, hogy hányadik lett. Az utólagos bírói döntések tehát sorsfordítóak lehetnek a versenyzők számára. Ennek a rendszernek nyilván megvannak a maga hátulütői, de ez a téma messzire vezetne és jelenleg hazánkban senki sem a negatív aspektusokkal foglalkozik, hiszen megtehetjük, hogy megfeledkezzünk róluk... Liu Shaolin Sándor neve az idei téli olimpiát megelőzően egybeforrott a magyar éremesélyekkel. Nem csoda: személyében egy világ- és Európa-bajnok rövidpályás gyorskorcsolyázót tisztelhetünk, aki nemcsak idehaza, hanem Ázsiában is népes szurkolótáborra tett szert az utóbbi évek során. Viszont Pyeonchangban, az egyéni versenyszámokban mintha átok ült volna rajta: a kizárások és kicsúszászok próbára tették és megtépázhatták önbizalmát. Az utolsó reményt a váltó jelentette, ahol testvérével Liu Shaoanggal, Knoch Viktorral és Burján Csabával kiegészülve álltak rajthoz. Mivel alapesetben négyen futják a döntőt ebben a számban is, az éremhez akár egy aprócska szerencse is elengendő lehet, a győzelem viszont a legritkábban múlik a véletlenen. A magyar csapat a remek start ellenére jóideig a 3-4. helyen közlekedett, majd 2 körrel a vége előtt a befutóember, Liu Shaolin Sándor bemutatott egy bravúros előzést, amivel az élre tört és a célvonailg már nem engedte ki a kezéből az irányítást...

Így született meg Magyarország első olimpiai aranyérme a téli olimpiák történetében és ezzel lett teljes olimpiai élményeim listája.

„Bízzatok álmaitokban, mert bennük rejlik a kapu, mely az örökkévalóságra nyílik.”
(Kahlil Gibran)

2018.02.26. 17:32, bettina.
Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

Asztrológiai tanácsadás, részletes elemzésekkel,a legkedvezõbb áron és ingyenes konzultáció,a csillagjövõ oldalon. Katt!    *****    ~~~~ SOS ~ KÉRLEK, KÖVESD BE EZT A PROFILT, DIPLOMAMUNKÁMHOZ SZÜKSÉGES! DOBJ OTT EGY ÜZIT, ÉS VISSZAKÖVETLEK! ~ SOS ~~~~    *****    Rendelj részletes születési horoszkópot,3 éves ajándék elõrejelzéssel. Várlak szeretettel az oldalamon, kattints ide!!!!    *****    3D VIRTUÁLIS VILÁG!REGISZTRÁLJ TÖLSD LE A JÁTÉKOT ÉS ISMERKEDJ VILÁG SZERTE ÚJ EMBEREKKE!CLICKELJ A REGISZTÁLÁSHOZ!!!    *****    Vonatozzunk együtt a gyereknapon! Robogjatok Budapesten vagy Balatonfenyvesen, vagy készítsetek kisvonatot a Mesetárban!    *****    Filmes hírek és kritikák lelõhelye. ÚJ oldal, ami filmekkel és színészekkel foglalkozik. Nézz be most és máskor is!    *****    Az egyetlen magyar forrás a BOSSZÚÁLLÓK univerzumáról | Az egyetlen magyar forrás a BOSSZÚÁLLÓK univerzumáról    *****    HAMAROSAN - DOVE CAMERON RAJONGÓI OLDAL - HAMAROSAN - DOVE CAMERON RAJONGÓI OLDAL - HAMAROSAN - DOVE CAMERON    *****    KÖNYVAJÁNLÓK - ha nem tudod mit olvass, itt találhatsz hozzá inspirációt - BOOKISLAND    *****    Loki rajongók! Fan Fiction és egyéb történetek! Gyere és olvass nálam kedvedre! Ha tetszik, claim loyalty to me! (Loki)    *****    Ayang - Avagy milyen is a világ az én szememmel    *****    LÉGY A MAGAD ASZTROLÓGUSA és segíts másoknak is az asztrológia tanaival!    *****    Társszerkesztõket keresek a dakotajohnson.tk újranyitásához.Ha érdekel és szeretnél jelentkezni kattints a részletekért!    *****    Április 22. a Föld napja! Az ünnep alkalmából cifraszûrös juhászlegény vár benneteket a Mesetárban! Nézzetek be hozzánk!    *****    Asztrológiai tanácsadás, részletes elemzésekkel, a legkedvezõbb áron és teljesen ingyenes konzultáció, idõkorlát nélkül!    *****    Egy jégkorong-rajongó lelkészgyakornok lány blogja - ha van kedved, nézz be, szeretettel látlak :) Gréti    *****    Minden Kedves látogatómat szeretettel várom Asztrológia oldalamon, ahol az oktatás INGYENES, az elemzés BECSÜLET-KASSZÁS    *****    Ayang Avagy milye is a világ az én szememmel    *****    Charmed - Új külsõ - Még több tartalom - Még több információ, érdekesség - CHARMED - Bûbájos boszorkák - Varázslat - Cha    *****    BOOKISLAND -> A könyvek birodalma elvezet a képzeletünk világába! <- BOOKISLAND