× Ugyanazon a napon, szeptember 10-én ért véget a teniszezők számára az év utolsó Grand Slame, illetve a kerékpárosok számára az év utolsó háromhetese. Mindkét sportágban és versenyen érvényesült a papírforma, a topfavorit vitte a prímet mind a US Openen, mind a Vueltán. Ennek ellenére egyik esemény sem mellőzte az izgalmakat és címlapsztorikat, csakhogy mi, nézők se unatkozzunk. Őszintén szólva számomra a US Open idén kicsit perifériára került, a Vueltával érthető okokból többet foglalkoztam, de természetesen követtem a New York-i történéseket is. A tenisz férfi élmezőnye alaposan fellazult, rengeteg a sérült, ráadásul elmaradt a várva várt Fedal-párharc is, ami még egyértelműbbé tette az esélyeket. Míg a kerékpárosoknál, ha nem is az 1. helyért, legalább a dobogóért megharcoltak a felek, ám akadt valaki, aki teljességgel ellopta a show-t előlük.

Ha valaki beleolvasott a felvezetőbe, minden mondatomból érezhette, hogy totális Nadal-Federer-fölényt prognosztizáltam. Ugyan ezt így konkrétan nem írtam le, de egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy ebből a párosból kerül ki a győztes, tehát kettejük elődöntője előrehozott döntőként funkcionált volna. És a volnán van a hangsúly. Mert, ha a legjobb 4 között valóban létrejön az ominózus Fedal, legalább marad némi izgalom a torna utolsó napjaira is - bár a fináléra aligha. Így pedig gyakorlatilag már a negyeddöntőben kikristályosodott a kép. Kis túlzással ha Rafa Nadal ellen kiáll mind a három másik elődöntős egyszerre, akkor sem verték volna meg. Oké, ha összebeszélnek, lett volna némi esélyük. A viccet félretéve, mindez azért alakulhatott így, mert az alsó ág Murray kései visszalépésével (a brit Djokovichoz hasonlóan kihagyja a szezon hátramaradó részét)  eleve gyengének ígérkezett, ráadásul a harmadik forduló után egyáltalán nem maradt ütőképes ember a tábla ezen felén. Sascha Zverev, akit én annó beharangoztam, hogy na, majd ő lehet az, aki a nagynevű hiányzók farvizén előreléphet, a 2. körben búcsúzott, csakúgy, mint Jo-Wilfried Tsonga. A korábbi bajnok, Marin Cilic is csak egy kanyarral bírta tovább, Diego Schwartzman kezétől esett el. Ha már Schwartzman, az argentin egészen a negyeddöntőig merészkedett, aminek eddig még csak a közelében sem járt Grand Slam-tornán. Mondjuk Pablo Carreno Busta sem gyakori vendég az elődöntőkben... Zverev korai kiesésével megnyílt az út a szervakirályok előtt: Querrey, Isner és Anderson harcolhatott az esetleges US Open-fináléért. Végül a dél-afrikai járt sikerrel, aki így megnyerte magának a lehetőséget, hogy Nadal ellen játszhasson, amiben aztán nem volt sok köszönet.

Olyan érzéseim támadtak az ő - viszonylag egyoldalú - mérkőzésüket nézve, mint amikor a tavalyi wimbledoni döntőben Murray és Raonic találkozott. Persze, szurkolóként nem bízza el magát ennyire az ember, de amikor kívülállóként tekint egy ilyen párosításra, hajlamos abszolút esélytelennek titulálni az alacsonyabban rangsorolt teniszezőt, jelen esetben Kevin Andersont. Pedig korántsem rossz játékos ő, sőt, ha kifog egy igazán jó napot, igenis képes a meglepetésre, mint ahogy kedvencemet, Murray-t is verte néhány éve ugyanitt, a 4. fordulóban. De valahogy azt nehéz volt elképzelni, hogy pont élete első GS-döntőjében lepi meg Nadalt. Azt a Nadalt, aki ha nem is olyan látványosan masírozott, mint Párizsban, de jórészt akadálytalanul menetelt. Döntő szettre például egyszer sem kényszerült és a verseny második felében a legjobbjához rendkívül közeli formát mutatott. Alexandr Dolgopolov és Andrey Rublev ellen valósággal szárnyalt, nem beszélve a finálében mutatott teljesítményéről. A címlapsztorit szolgáltató Del Potróval összehozhattak volna akár egy klasszikust, és egy ideig ebbe az irányba is tendáltak, de miután Rafa kiosztott a Federert búcsúztató argentinnak egy hatnullát, jelentősen megváltozott a meccs képe. Mindezek ellenére szerintem mindenki - a Fed-fanokat leszámítva - örült annak, hogy Delpo nem csupán csatában volt a legjobbakal, hanem egyiküket meg is verte. Visszatéve a régi-új világelső lehengerlő döntőbéli teljesítményére, az mindent elmond a fölényéről, hogy Kevin Anderson a mérkőzés legelejétől kezdve csak szenvedett a szervájával. Szégyenkeznie egy percig sem kell emiatt, valószínűleg legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy eddig eljut ezen a tornán. De valljuk be, izgalmat nem tudott csempészni a New York-i fináléba... És igen, idén a Roger-Rafa páros osztozott a GS-trófeákon. Szép kis sormintát hoztak össze ők ketten így, 2017-ben.

...És akkor bebizonyosodott, hogy a dupla a mai mezőnyben is lehetséges. Legalábbis a Tour-Vuelta igen. Chris Froome-nak sikerült először, mióta ilyen sorrendben és időpontban rendezik a háromheteseket (1995 előtt a Vuelta kishíján egybecsúszott a Giróval, általában április közepén-végén kezdődött). Le a kalappal előtte. Tényleg. Emlékezhetünk, a Dauphinén mutatott halványabb szereplése után többen elkezdtek kételkedtek abban, hogy képes lesz-e fenntartani a dominanciáját ebben a szezonban is. És tessék, szeptember közepén arról kell beszélni, hogy megcsinálta a duplát. Maradjunk annyiban, hogy tudatosan fogta vissza magát júniusban. Az egész éve a tudatosságról szólt, nem is láttunk tőle látványos akciókat, mint mondjuk tavaly vagy 2013-ban. De kétségtelenül eredményes, ebbe nem lehet belekötni. Az már más kérdés, hogy nekem, személyszerint mennyire tetszik ez a hozzáállás, viszont nem akarok elmenni ebbe az irányba. Bevallom, nehezemre esik nem szubjektvan tekinteni erre a Vueltára. Contador-rajongóként talán ez megbocsátható. Számomra ez a három hét senki másról nem szólt, csak róla és a csapatáról. A Sportblogban a minap töltöttem fel egy érzelgős cikket vele/velük kapcsolatban, úgyhogy aki az elfogult énemre kíváncsi és hozzám hasonlóan szimpatizál Albertóval, annak ajánlom, hogy olvassa el. Mert az vitathatatlan, akárkinek is szurkol az ember, hogy ez a Vuelta nem Froome duplája körül forgott. Hanem Alberto Contador búcsúja körül.

Persze, mindenki méltatta Chris Froome-ot a teljesítménye kapcsán, hiszen mégiscsak történelmi magasságokba emelkedett tettével. De nem ő csinálta a versenyt, ez kétségtelen. A spanyol nézőket pedig a verseny érdekelte, nem a vonatozás - oké, megígértem, hogy nem megyek el ebbe az irányba. És most utólag bárki okoskodhat, hogy ha Contador nem támad minden nap és nem vállal sokak által feleslegesnek ítélt kockázatot, akkor előrébb is végezhetett volna összetettben. Igen, lehet, de ha ezt teszi, akkor saját magát hazudtolja meg. Ráadásul, ha ő nem támad, akkor mégis ki más próbálta volna meg a favoritok közül újra és újra? Valljuk be, kockázatvállalásai nélkül jóeséllyel kibontakozott volna a Tour de France spanyolországi verziója. Most őszintén, szórakoztatóbb lett volna? Kétlem. Az andorrai 2:30-as veszteség fényében pedig Alberto bátran támadhatott, amikor csak kedve volt: eleinte a Sky minden akciójára ugrott, majd idővel belátták, hogy ez nem összeegyeztethető az ő konzervatív ars poeticájukkal és bizonyos keretek között hagyták meglógni. Aztán vagy látták még a célvonalig, vagy nem. Mindössze három alkalommal fordult elő, hogy a számukra kellemetlenebb verzió következett be. Antequerában Froome 2 bukása miatt kényszerültek üldözésre, a Los Machucoson rosszul esett a tempó a főnöknek, az Anglirun pedig túl későn eredtek a nyomába. Lényeg, hogy a második héttől kezdve Nibalira tették a kereket, hiszen ő jelenthette volna a legkomolyabb veszélyt a piros trikóra. Azért csak volna, mert a Bahrein ugyan próbálkozott becsülettel, de sosem jutottak igazán messzire, ráadásul a Cápa az Angliru lábánál bukott és ezek után örülhettek, hogy egyáltalán meg tudta tartani a 2. helyét Froome mögött (később kiderült, hogy elrepedt a bordája).

A dobogó legalsó fokáért többen is versengtek az utolsó héten: ugyan a Kelderman-Zakarin kettősnek volt némi helyzeti előnye, ám az időfutam után az 5. helyre felkapaszkodó Contador még beleszólhatott volna a csatába. Igaz, nem ezt nevezte meg elsőszámú céljának, egyetlen lehetőséget sem hagyott veszni a különbség csökkentésére, így Keldermanéknak észnél kellett lenniük. Végülis nem sikerült a bravúr a spanyol klasszisnak, de a hőn áhított szakaszgyőzelmet megszerezte. Hol máshol, mint az Angliru tetején. Az egész verseny ennek a hegynek a bűvöletében zajlott: Alberto nem is választhatott volna méltóbb helyet az utolsó pisztolylövésre... A 3. hely végül Zakarin 'zsebébe vándorolt', akinek az utóbbi évek teljesítménye után kijárt ez az eredmény, nem mintha Kelderman dobogója abszolút érdemtelen lett volna. Az első hét hét hőse, Chaves elcsúszott a kronó jelentette banánhéjon, a Yates-tesók pedig ezúttal nem alkottak maradandót, így az Orica háromfejű sárkányként beharangozott csapata nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az Astanában folyamatos belső harc dúlt a kapitányi címért Aru és López között - közülük a kolumbiai bizonyult stabilabbnak, aki 2 szakaszt nyert és a 8. helyen zárt összetettben. Az olasz az Anglirun krapált be és egyenesen kizuhant a top 10-ből, miután negyed óra hátrányban érkezett be Contadorhoz képest. A mezőnyhajrákat tekintve Matteo Trentin uralmát hozta ez a spanyol kör, aki négyszer emelhette magasba a kezét, ám ez sem volt elegendő a zöld trikó megszerzéséhez: a meglehetősen szürreális pontszámítás Froome-nak kedvezett, aki nem engedte, hogy a Quickstep az utolsó pillanatban lerángassa róla a mezt. Talán el kéne gondolkodni azon, hogy a Vueltán is átvegyék a Touron alkalmazott pontrendszert, hogy a sprinterek ne bojkottálják a versenyt, de ez egy másik téma... 

utóirat
Lehet, hogy kissé mégis elragadtattam magam, ezért bocsánat, de utoljára tehettem meg.
Brace yourselves, jön a wattmérős korszak.
#GraciasAlberto

Újratervezés. Ezt a cikket tegnap, azaz szombat délelőtt kezdtem el, miután kinyomtattam a versenytáblát és egy külön papírra kiírogattam a kiemelteket, ahogyan azt mindig is szoktam a Grand Slamek előtt. Aztán megírtam a bevezetőt és az első mondatot, többre pedig nem volt időm. Szerencsére. Történt ugyanis, hogy szombat este Murray (is) visszalépett a US Opentől, legnagyobb bánatomra és sokak bosszúságára. Merthogy így nem lesz Fedal-döntő, az alsó ágon pedig szabad a gazda. A szabályok értelmében át kellett rendezni a kiemelteket is, szóval kicsit megkavarodott a főtábla. Nagyon sok a sérült a férfiak élmezőnyében: először Djokovic, majd Wawrinka, Nishikori, Raonic és végül Murray is visszatáncolt. A top 11-ből 5-en fognak hiányozni New Yorkból...

Ez a US Open - józan ésszel szemlélve a végleges sorsolást - kétesélyes. És valószínűleg nem a döntőben fog, hanem legkésőbb az elődöntőben, de lehet, hogy még annál is előbb. Persze, a meglepetéseket sosem lehet kizárni, hiszen ettől szép és izgalmas a sport. A papírforma nem szentírás. Ha pedig az alsó ágra tekintünk, összesen 4 GS-döntőt számolhatunk össze 3 teniszező részéről (1x Tsonga, 1x Ferrer, 2x Cilic), ezek közül mindössze egy végződött a szóban forgó játékosok sikerével (Cilic, 2014, US Open), igaz, az pont a Flushing Meadowsban történt. De ember legyen a talpán, aki megmondja, erről az ágról ki fog döntőbe jutni. Vajon Sascha Zverev képes két hétig koncentrálni? Vagy győz a rutin és Cilic zsinórban 2. GS-fináléját játszhatja? Bármelyikük is legyen a befutó, nem sok esélyt adok neki a trófeaemelgetésre. Mindössze egy fontos kérdés maradt: Roger Federer háta bírja-e majd a kiképzést? Mert ha nem, akkor megnyílhat az út Dominic Thiem vagy - ha ő is úgy akarja - Nick Kyrgios előtt egy Nadal-elleni elődöntőre. Szívesen idesoroltam volna Del Potrót is, de visszatérése óta - leszámítva az olimpiai ezüstöt - nem tudott komoly eredményt felmutatni. Pedig a közönség nagyon adná, meg én is, ha már hoppon maradtam Murray kapcsán. Apropó Murray, a bevezetőben említettem, hogy a Nadal- és Federer-fanok körében *kisebb* felhördülést váltott ki késői visszalépése. Lévén, ha korábban meghozza ezt a döntést, akkor Roger lett volna a 2. kiemelt és ő került volna a tábla aljára, azaz akár lehetett volna egy klasszikus Fedal-döntő is, idén már sokadjára.

És azért ebbe is érdemes belegondolni. Murray ide vagy oda, a torna két legnagyobb favoritja Nadal és Federer. 2017-ben. A US Opent követően jóeséllyel ők fognak állni a világranglista első két helyén. És ha beigazolódik a szigorúan vett papírforma, azaz ha kettejük közül kerül ki a bajnok, akkor az idei összes Grand Slam-trófea náluk landol. Mégegyszer mondom, 2017-ben. Madness. A riválisaik pedig a kórházi ágyból vagy otthonról, a kedvenc foteljükből nézik ezt végig, tehetetlenül. Visszaütött az elmúlt évek őrült száguldása Djokovicnál és Murray-nél, így nem csoda, hogy a szerb megpróbálkozik egy Federer-féle féléves kihagyással (pontosan ugyanazon a napon jelentette be, mint a svájci tavaly), a skót pedig - aki a múlthéten elbukta világelsőségét, amit a gyatra idei eredménysora ellenére egészen 8 hónapig őrzött - hasonló gondolattal kacérkodik. A tegnapi sajtótájékoztatón elmondta, hogy néhány nap múlva határoz erről, miután konzultált a csapatával. Tényleg szeretett volna játszani, nem csupán taplóságból lépett vissza 2 nappal a US Open kezdete előtt... Azt tudni kell, hogy már egy hete New Yorkban edzett és mindent megtett azért, hogy készen álljon az év utolsó Grand Slamére. Lehet, hogy el tudott volna indulni a fájdalmak ellenére, de egy második körös búcsúért aligha érte volna meg kockáztatni. A csípője nem engedte, hogy a győzelemért is harcba szálljon, ennyi. Pontosan úgy, ahogyan Djokovic sem lehet itt az elhúzódó könyöksérülése miatt, csak ő kicsit hamarabb elfogadta a helyzetet. Murray-nek, világelsőként nehezebben ment. De hogyha újra világelsők akarnak lenni, muszáj türelmesnek lenniük és pihenniük, ha már az elmúlt években ezt nem tették meg. Még télen sem feltétlenül.

Visszatérve a sorsolásra, a felső ágon Nadal-Dimitrov és Federer-Thiem negyeddöntőkre van kilátás a kiemelési számok alapján. Dimitrov csak megnyerte az utolsó felvezetőtornát, a cincinnati ezrest, Thiem pedig talán jobb fizikai állapotban van, mint tavaly ilyenkor. Az elműlt néhány hét az új generációkról szólt és valóban nem ártana a tenisznek, ha kikristályosodna a kép arról, mi lesz Federerék után. Végre előtérbe kerülhet az 'elveszett generáció' - élén Dimitrovval és Thiemmel -, vagy jönnek a még fiatalabbak Sascha Zverev vezetésével? Egyelőre nem beszélhetünk róluk 5 csillagos esélyesekként, de valakinek majd ki kell töltenie az űrt a nagy négyes után. Ha viszont a főfavoritok elcsúsznak egy Fognini- vagy Kyrgios-féle banánhéjon, vérszemet kaphatnak. Addig csak potenciális veszélyforrások a nagy bajnokok számára. Az alsó ág jelentősen átrendeződött Murray visszalépése nyomán: a szabály szerint, ha az első 4 kiemelt közül az utolsó pillanatban visszamondja valaki a szereplést, az ő helyét az 5. kiemelt ((jelen esetben Cilic) veszi át  Cilic Gilles Simon ellen kezdett volna, szóval ha valaki, ő aztán nagyon örülhet ennek a kavarásnak. Folytatva a sort, az alsó ág tetejére a 17. kiemelt Querrey került, aki megnyerte magának Simont. A tábla felső felét annyiban módosították, hogy Querrey helyét Kohlschreiber vette át, aki alapjáraton nem lett volna kiemelt, de így megkapta a neve elé a kissé szokatlan 33-as számot. Az esélyeket annyiban döntötte fel ez a variálgatás, hogy az eredetileg Cilic által fémjelzett 3. negyedben Alexander Zverev lépett elő elsőszámú contenderré az elődöntős pozícióra, amiért majd az ugyancsak nagyot szerváló amerikaiakkal kell megküzdenie (szembejöhet Sock, Isner és Querrey is). A tábla alján egy Tsonga-Cilic csatára van kilátás a legjobb 8 között: a jelenlegi formája alapján nem gondolnám, hogy Pouille meglepné a korábbi bajnok horvátot a 4. fordulóban.

× Sportszempontból is véget ért a nyár, legalábbis nekem a US Open és a Vuelta egyfajta lélektani határt jelent. Általában ez a két verseny egyszerre fejeződik be - mint ahogyan idén is történt - és ez a pillanat szimbolikusan lezárja a nyarat az én naptáramban is. Őszintén szólva most egy kicsit üresnek érzem magam, hiányzik mind a tenisz, mind a kerékpár, úgyhogy kell néhány nap, amíg visszarázódom az egyre szürkébb hétköznapokba. De ez a cikk nem rólam szól, hanem a US Open és a Vuelta hőseiről, bajnokairól és legemlékezetesebb pillanatairól. Megpróbálom rövidre fogni a mondandómat, hiszen ha mindent leírnék, ami csak eszembe jut erről a két eseményről, nem lenne vége egyhamar ennek a bejegyzésnek. Vitás szituációk, felejthetetlen történetek, emberfeletti teljesítmények mind-mind említésre kerülnek majd, a teljesség igénye nélkül.

Először, néhány keresetlen szó az év utolsó Grand Slaméről, a US Openről. Nem lehetne azt állítani, hogy beigazolódott a papírforma, még akkor sem, ha olyasvalaki nyert a férfiaknál, aki hibátlan mérleggel érkezett a döntőbe és pontosan tudjuk róla, hogyha tudása legjavát nyújtja, bárkit képes megverni. Ugyanakkor ez a valaki nem a mentális kiegyensúlyozottságáról híres és karrierje túlnyomó részét egy bizonyos Federer nevezetű honfitársa árnyékában töltötte. Rapszódikus teniszező, az egyik legkiszámíthatalanabb a élmezőnyben, a végletek embere, pedig mindenki ellen megvan az ellenszere. Képes arra, hogy borzalmas játékkal kikapjon egy mezei torna első fordulójában, hogy aztán a következő alkalommal egyenesen a győzelemig meneteljen, és fordítva. 30 éves korára érett be, addig csak egy potenciális veszélyforrásként tartottuk számon a nagy négyes szempontjából, arra pedig senki sem gondolt, hogy pályafutása első három GS-döntőjét megnyeri majd az aktuális világelsők ellenében. Ha valakivel kapcsolatban ezt nem tudtuk volna elképzelni néhány évvel ezelőtt, az pont ő. Mert mentálisan nem tartottuk képesnek ilyesféle tettekre. A mesterversenyeken sem vitézkedik, eddig mindössze egy győzelemmel rendelkezik ezekről a tornákról. De a teniszben mégiscsak a Grand Slamek számítanak, abból pedig immárom három van neki. Akárcsak Andy Murray-nek, akinek a karrierje tökéletes tükörképet mutat. A kiegyensúlyozottság és a szeszély megtestesítője ők ketten, mégis ugyanott tartanak. Gondolom mindenki kitalálta, kiről van szó.

Sokáig úgy tűnt, minden körülmény Novak Djokovic kezére dolgozik ezen a US Openen. Ugyan Janowicz-ot csak 4 szettben tudta legyőzni a nyitókörben, ezután egyfajta habostortává változott az ága - az angol 'cakewalk' szó talán jobban kifejezi a helyzetét. A monte-carlói legyőzője, Jiri Vesely ki sem állt ellene, Youzhy 6 játék után adta fel, a negyeddöntőben pedig Tsonga nyújtott kezet két tükörsima játszmát követően. Aligha alakulhatott volna kedvezőbben számára ezt a torna, miután a nyári kudarcsorozata végén bevallota, sérüléssel és magánéleti problémákkal is küzd/küzdött. A Garros megnyerése óta valóban kissé elveszettnek tűnik, még akkor is, ha Torontóban övé lett a trófea. A korai wimbledoni búcsú, az olimpiai rémálom mind-mind azt bizonyítja, hogy valami nem klappol nála. De ha van ember, aki bármilyen mélységből képes győztesként visszatérni, az Djokovic. A könnyített úton menetelő szerb váltig állította - miután illedelmesen minden pórul járt kihívójának jobbulást kívánt -, hogy az indokolatlanul sok pihenő rengeteget segített neki a regenerációban és kezdi visszanyerni a formáját, de a fináléban azért kiderült, hogy még nincs minden rendben nála. Nemcsak fizikálisan, mentálisan sem, és erre már a Monfilsszal vívott elődöntője során is voltak utaló jelek. A francia meglehetősen sokszor ki tudta őt hozni a sodrából a flegmaságával, pedig Djokovic nem arról híres, hogy bármivel is ki lehet zökkenteni, sőt, pontosan rá jellemző az, hogy egy taktikus intermezzóval összezavarja ellenfeleit. Mindezek ellenére ő számított esélyesnek a döntőben, hiszen feleannyi időt töltött a pályán, mint Stan Wawrinka.

Wawrinka jóval göröngyösebb úton jutott el a végelszámolásig, jóformán minden meccsén becsúszott egy kisebb hullámvölgy és kihagyás. A harmadik fordulóban például mérkőzéslabdát kellett hárítania Dan Evans ellen a negyedik szett tiebreakjében, amit nem is akárhogyan oldott meg: másodikra ütött egy ászt és ezzel megmenekült. Kishíján összefutott legjobb barátjával, Nick Kyrgiosszal a következő körben, de a még nála is szeszélyesebb ausztrál visszalépése nyomán Marchenko jutott neki, akinek meglepő módon adományozott egy játszmát. A legjobb 8 között a nagy visszatérő Del Potróval vívott egy magas színvonalú rangadót, amire már alaposan felszívta magát és magabiztosan győzött, majd a hullafáradt Nishikorit búcsúztatta az elődöntőben. Mindenki arra számított, hogy a fáradtság komoly faktor lesz a fináléban, ami végülis így is lett, de fordított előjellel. Ugyanis nem Wawrinka szenvedett a mérkőzés későbbi szakaszaiban, hanem bizony Djokovic. Megmondom őszintén, én még sosem láttam a szerbet fizikálian alulmaradni, de ami még ennél is jobban meglepett, hogy mentálisan sem tudott a svájci fölé emelkedni az első szettet követően. Wawrinka botrányosan kezdett, szórta a hibákat, aztán 20 perc után magához tért és visszajött breakhátrányból, bár sokra nem ment vele, mert a rövidítést úgy, ahogy volt elrontotta. De nem tört meg, nem emésztette magát ezen, hanem nyitott egy tiszta lapot.

Az idő előrehaladtával egyre összeszedettebben teniszezett, Djokovic pedig már nem tudta irányítani a pontokat és a harmadik játszma elvesztése után teljesen kicsúszott a kezéből a kontroll. Sorra jöttek a problémák: előbb a görcs, aztán a lábujjsérülés, amire kétszer is kért ápolást. Arra most nem térnék ki külön, hogy Novak helyes ütemben kérte-e ki az ápolási szüneteket, de én úgy gondolom, hogy nem akart keresztbe tenni ezzel ellenfelének. Alig tudott mozogni, de még így is becsülettel helyállt. Nem tehetett mást, reménykedett abban, hogy majd Stan megremeg és elizgulja a végét, de erre nem került sor, illetve a svájci kivágta magát a nehéz helyzetekből is. Azért nem olyan egyszerű egy láthatóan sérült ellenféllel játszani: muszáj megtartani a koncentrációt és könyörtelenül menni előre a cél elérése érdekében. Wawrinka pedig sikerrel vette ezt az akadályt, nem engedte vissza a meccsbe a címvédőt. Valljuk be, Novak Djokovic meglehetősen szerencsés körülmények között jutott el a döntőig és ha ezek után megszerzi a győzelmet New Yorkban - amire egyébként jelentős esély mutatkozott -, sosem vakarta volna le magáról ezt a dolgot. Ha nagyon gonosz szeretnék lenni, mondhatnám azt, hogy Wawrinka megmentette ettől a kissé kínos helyzettől, de komolyra fordítva a szót, a svájci abszolút megérdemelten emelhette magasba a US Open trófeáját. Az utolsó 11 döntőjét megnyerte, ami nem akármilyen teljesítmény és tökéletesen mutatja, hogy mennyire ütőképes akkor, amikor a legjobb tenisze mellé koncentráció is párosul részéről. Sajnálhatja, hogy csak 30 éves fejjel jutott el erre a szintre.

Számomra a Tour de France minden szempontból csalódást keltően alakult, úgyhogy megpróbáltam minél hamarabb elfelejteni és a Vueltára fókuszálni, ami hasonlóan minőségi mezőnnyel büszkélkedhetett. A legfőbb különbség az a két háromhetes között, hogy a spanyol körön jóval kisebb szerepe van a feszültségnek, ebből adódóan talán nincs annyi tömegbukás és a résztvevők számára is élvezhetőbb a verseny. A szurkolók mindenkit ugyanúgy bíztatnak, nem utálnak ki senkit, a sajtó pedig nem kezdi ki a kerekeseket. Szóval, összességében felszabadultabb a hangulat, lazábbak a körülmények is. Ami az esélyeket illeti, sosem lehet egyértelmű favoritot hirdetni, mert a fáradtság sokkal komolyabb tényező, mint mondjuk a Touron, ahova mindenki a legjobb formájában érkezik. Persze, azért nem fog fenekestül felfordulni az erősorrend, de senki sem tudhatja előre, mi lesz mondjuk a harmadik héten egy hegyi szakaszon. Nem lehetetlen a francia kör után a Vueltán is jól teljesíteni, bár az idei végeredményt nézve a dupla még mindig nem tűnik egyszerű feladatnak. Viszont a zsinórban elért két dobogó abszolút reális, és innentől kezdve elképzelhető az is, hogy előbb-utóbb valakinek sikerül a duplázás - leginkább egy Tour-Vuelta kombó -, mert egyre közelebb kerülnek hozzá a versenyzők. Szerintem abban egyetérthetünk, hogy az év utolsó körversenye vetekszik az elsővel, ami nagy szó, annak fényében, hogy mennyire drámaian alakult az idei Giro. A Vuelta máshogyan és más okból vált igazán izgalmassá, de összegezve a három hetet, elmondhatjuk, hogy a kissé túlhype-olt Tour megint az utolsó helyre szorult ilyen téren.

Remélem valaki még vissza tud emlékezni arra, hogy előzetesen kit tartott a közvélemény az idei Vuelta legfőbb esélyesnek. Igen, ő az, a blog egyik főszereplője. Nos, Alberto Contadornak nem pont úgy alakult ez a verseny, ahogyan azt eltervezte, és kár tagadni, nem volt élete formájában idén. Viszont nehogymár emiatt azt gondolja bárki is, hogy kész, soha többé nem lesz esélye nagy kört nyerni. Azokat az embereket pedig főleg nem értem, akik szerint egyenesen jobb lett volna, ha visszavonul. Most ez komoly? Attól, hogy a Vueltán a negyedik helyet szerezte meg, talán nem kéne még őt temetni. Vagy azt már mindenki elfelejtette, hogy mi történt vele a Touron 2 hónappal ezelőtt? Nem kedvtelésből adta fel, és nem lustaságból nem edzett két hétig rendesen. A balszerencse Spanyolországban is utolérte, de tévedés lenne azt hinni, hogy azért bukott megint, mert elfelejtett volna kerékpározni. Arról meg pláne nem tehet, hogy a csapata milyen, mert sajnos ezen is múlott a dobogó. Nekem az az érzésem, hogyha végül megőrzi a 3. helyet, senki sem kritizálja ennyire élesen. Azoktól pedig, akik visszavonulásra bíztatták, megkérdezném, hogy látták-e a 15. szakaszt. Ha igen, minden bizonnyal évek múlva is emlékezni fognak rá és egyszer talán belátják majd, hogy nem volt igazuk. Ha nem, ajánlom, hogy nézzék vissza, érdemes. Nem túlzás kijelenteni, hogy azon a napon dőlt el a Vuelta, és hogy ebben óriási szerepe volt egy bizonyos Alberto Contadornak. Elnézést ezért az érzelmi kitörésért, de nem tudtam megállni, minden egyéb a sportblogban lesz olvasható.

Rátérve az első helyért folytatott harcra, azt hiszem nem vitás, hogy a hegyeken Nairo Quintana volt a legerősebb. Senki sem tudta őt megrogyasztani, ellenfelei leginkább a veszteségek minimalizálására törekedtek, mert hozni nem igazán lehetett rajta. A kolumbiai újjászületett a Tour de France óta, gyakran láthattuk őt támadni az emelkedőkön. A Movistar pedig ha nem is emelkedett ki a mezőnyből, mint a Sky júliusban, meglehetősen hatékonyan tudta kontrollálni a versenyt. Quintana segítői nem neutralizálták az összetettbeli riválisokat, nem oldották meg a feladatot a kapitányuk helyett, mégis minden úgy zajlott, ahogyan azt elképzelték. Még az is belefért nekik, hogy taktikus okokból leadják a piros trikót az első héten, ráadásul kétszer. Feleslegesen nem szaggatták szét magukat a mezőny elején és teljesen igazuk volt. Sablonos szövegnek tűnhetett részükről - mert az is volt -, hogy majd csak Madidban kell, hogy náluk legyen a piros, de jól tették, hogy bíztak az elsőszámú emberükben és nem erőlködtek eleinte a megtartásán. Quintana nem hiába tartott az egyéni időfutamtól, egészen a legendás formigali szakaszig virtuálisan Chris Froome-ot helyezték az összetett első helyére, de egyetlen pillanatnyi kihagyás rengeteget változtatott ezen a helyzeten. A kolumbiai két csapattársával egyetemben bele tudott kerülni abba a bizonyos Contador-féle szökésbe, míg a brit hátul ragadt, a segítői pedig még nála is rosszabbul pozícionálták magukat a mezőnyben, majd megjöttek 20 perccel a limitidőn kívül...

Nairo három és fél perc előny tudatában vághatott neki a kronónak, pánikolnia tehát nem kellett. Froome hiába repesztett űridőt, másfél perc hátránya így is maradt és az addigi hegymenetekből kiindulva egy kisebb csoda szükségeltetett volna neki, hogy megfordítsa az állást. A csoda elmaradt, a Tour de France címvédője az utolsó pillanatra hagyta az utolsó offenzíváját, és nem is tudott megszabadulni a szorosan a hátsó kerekére tapadó Quintanától. Becsületére legyen mondva, ő megpróbálta, de nem jött be. Nem úgy, mint Esteban Chavesnek, aki a dobogó legalsó fokáért küzdött meg Contadorral. Az időfutamon a háromszoros Vuelta-győztes spanyol ugyan átvette a harmadik helyet a kolumbiaitól, és viszonylag kényelmes helyzetből várhatta az Aitanát, de az Orica kiváló taktikájának sikerét egyedül nem tudta megakadályozni. Chaves 50 km-rel a befutó előtt támadott és csapattásai segítségével két perc körüli előnyt épített fel, amiből megőrzött annyit, hogy végül ő állhasson fel a madridi pódiumra Quintana és Froome mellé. Szépen csinálta, ezt el kell ismerni és ha ez az új generáció ilyen szellemiséggel fog versenyezni, az országúti kerékpár töretlen népszerűsége biztosított a következő 10 évre. De addig még várni kell. Egyelőre még csodálhatjuk Contador, Froome, Nibali és Quintana csatározásait és ez a Vuelta bebizonyította, hogy ezen négyes tagjai, ha egy az egyben egymásnak feszülnek és nem a csapataik dirigálnak, abból rendkívül izgalmas, fordulatos háromhetesek sülhetnek ki. Ez pedig nekünk, rajongóknak a legjobb hír.

× Úgy gondoltam, összevonom a US Opent és a Vueltát, egy bejegyzésben foglalom össze mindkét versenyt, hiszen sok a párhuzam. A cím mindjárt rávilágít az egyikre, ami talán a legfeltűnőbb: az olaszok tartoltak mind New Yorkban, mind Spanyolországban. Ami a teniszt illeti, a férfiaknál abszolút érvényesült a papírforma - a nőkkel ellentétben, míg a spanyol körversenyen az utolsó pillanatig kétséges volt, ki lesz a befutó, ám hiába vártuk, a csoda elmaradt. Az viszont vitathatatlan tény, hogy ki-ki melyik sportágért rajong, nem kellett unatkoznia egy pillanatig sem.

US OPEN 2015 - NOVAK CONTINUED TO RULE, SERENA FAILED
Igen, így utólag nézve csak szánalmas reménykedés mindaz, amit az idei US Open felvezetőjében írtam Novak Djokovic-ról. A rajongóit leszámítva talán mindenki arra vágyott (miután neki a naptári GS-re nem volt esélye), hogy megtörjön az uralma. A sorozatban két elvesztett észak-amerikai keménypályás döntője szolgáltatott némi okot arra, hogy elkezdjünk spekulálni az állapotával és a formájával kapcsolatban, de nyilván azt nem zárhattuk ki, hogy megnyeri a New York-i Grand Slamet, hiszen így is ő számított a legnagyobb favoritnak. Gondoljunk bele, ha más valaki egymás követő két tornán eljut a fináléig, az egekbe emeljük és arról áradozunk, milyen pazar formában van. Nos, amikor Djokovic-csal történik ilyesmi, egyből valami porszemet akarunk belelátni a gépezetbe és intő jelként könyveljük el azt, hogy a két legnagyobb riválisa le tudta őt győzni. Valóban kissé vicces, hogy idáig jutottunk, de inkább az a félelmetes, hogy Djokovic annyira dominánssá vált az utóbbi években, hogy már egy ilyen aprócska megingásba is hajlamosak vagyunk mindenféle formahanyatlást és mentális fáradtságot belemagyarázni. Pedig erről szó sem volt, az ellenfelei (ne felejtsük el, a világranglista 2. és 3. helyezettjéről beszélünk) egész egyszerűen jobban teniszeztek nála azokon a napokon.

Nole kétségkívül kiváló sorsolást fogott ki New Yorkban, és ahogyan azt előre prognosztizáltam, a negyeddöntőben sem akadt nehézsége, mivel a mélyrepülését folytató Rafael Nadal el sem jutott odáig, hogy mérkőzzenek. Ez valahogy benne volt a levegőben, én nem is igazán lepődtem meg rajta, de az, ahogyan kiesett és akitől kikapott, annál inkább meghökkentő. Történt ugyanis, hogy a harmadik fordulóban Rafa a szélsőségeiről híres Fabio Fogninivel találkozott, és 2-0-ás szettelőnyre tett szert. Semmi nem utalt tehát arra, hogy neki ez lesz a végállomás. A mai napig alig hiszem el, hogy el tudta veszteni ezt a meccset, márpedig így tett. Ízlelgessük egy picit azt a tényt, hogy egy Fognini 0-2-ről jött vissza egy Nadal ellen egy GS harmadik fordulójában. Kész őrület. A pályát elhagyva Nadal is csak a fejét rázta, szinte megállt körülötte a levegő, ahogyan végigsétált a játékoskijárón. Hosszan követte őt a kamera és tökéletesen le lehetett olvasni az arcáról, mekkorát csalódott magában. A sajtó persze egyből a visszavonulásával ijesztgetett, de azt hiszem, ettől egyelőre nem kell tartanunk. Kapott egy óriási pofont, de ismerjük őt, tudjuk mekkora küzdő, ezután sem fog meghátrálni. Egy legendát ilyen korán búcsúzni látni mindig szomorú, főleg, ha ez lassacskán tendenciává válik.

Visszatérve Djokovic-ra, megnyílt - mondhatni teljesen kitisztult - előtte az út és ő meg is látta a fényt az alagút végén, divatosabban fogalmazva vérszemet kapott. Minden elé kerülő akadályt könnyedén vett, senki sem veszélyeztette őt, ezért nem emelek ki egyetlen mérkőzést sem. Innentől kezdve az volt a kérdés, hogy a döntőben ki lehet az ellenfele. Legnagyobb bánatomra Murray kifogott egy élete teniszét nyújtó játékost, névszerint Kevin Andersont, akivel elképesztő csatát vívtak, végül a dél-afrikai lépett tovább a negyeddöntőbe és játszhatott Wawrinkával. Mondanom sem kell, Anderson árnyéka volt önmagának a következő körben. Mindeközben a tábla alján Federer úgy haladt előre, akár kés a vajban. Az elődöntők mérhetetlenül sima ütközeteket hoztak: Novak mindössze 3 game-et bukott el Cilic ellen, míg Roger három könnyed szettben lépett túl honfitársán, Wawrinkán. Probléma megoldva, vasárnap délután (ottani idő szerint) következhetett a nagy finálé. Az időjárás mindezt másképp gondolta, a kisebb záporok miatt órákat kellett várni a kezdésre, magyar idő szerint jócskán éjfél után vonulhattak be az Arthur Ashe-re a főszereplők.

Ebből következik, hogy akármilyen nagy tenisz-fan vagyok, a másnapi koránkelésre tekintekkel nem vártam meg a meccset (senkinek ne legyenek kétségei, ha érintett lettem volna a döntőben, akármeddig vártam volna). Azóta sem láttam a teljes ismétlést, csak néhány részletet, de az eredményből és néhány szakértői véleményből egyértelműen kiderül, mi is történt pontosan. Kezdjük az elején, én ezzel a mondattal szembesültem először a döntő másnapján: Novak Djokovic 4 szettes győzelmének köszönhetően begyűjtötte 10. Grand Slam-trófeáját, idén a harmadikat. És akkor következzenek az okok: először is, Federer nem tudott olyan szinten játszani, mint a korábbi mérkőzésein, ki tudja, miért. Azt azért le kell szögezni, hogy mind a körülmények, mind pedig a várakozás Nolénak kedvezett. A párás levegő miatt a labdák nehezebbek voltak, ami egyáltalán nem segítette Federer gyors teniszét. Emellett rengeteg breaklehetőséget szalasztott el, ráadásul több olyan adogatójátékot is elvesztett, amiben 40-15-je volt. Djokovic rá tudta erőltetni a svájcira a saját akaratát, és amikor ez éppen nem sikerült neki, akkor is nagy százalékban megnyerte a fontos pontokat, ami ebben a sportágban igencsak lényeges információ. Félreértés ne essék, a szerb nem volt verhetetlen aznap, és a Federer sem játszott bűnrosszul, de a korábbiakban sokszor emlegetett mentális erő a világelső felé billentette a mérleget. Így, látatlanban is világos tehát, hogy mi volt a forgatókönyve ennek a döntőnek...

Ritkán szoktam beszámolni a női versenyről, de ez most az ilyen ritka alkalmak egyike. Serena Williamsnak esélye volt arra, hogy történelmet írjon, miután az eddigi három GS-t sikerrel vette ebben az évben. A naptári Slamet utoljára 1988-ban Steffi Graf tudta megcsinálni, és ha a mai mezőnyben valaki képes lehet erre, az mindenképpen Serena. Djokovic-hoz hasonlóan minden segítséget megkapott: alig-alig maradtak kiemeltek az ő ágán, ami arra engedett következtetni, hogy végtelenül simán végigsöpör majd a versenyben maradt riválisain. Egészen az elődöntőig meg is oldotta ezt a feladatot, aztán Roberta Vinci került az útjába. Az a Vinci, aki ütőerőben nem veheti fel vele a versenyt, egyetlen fegyvere van csak: a fonák nyesés. Az első szett Williams szájíze szerint alakult, nem tűnt úgy, hogy bármiféle problémája lehet a későbbiekben. Mégis lett, hiszen szépen lassan Vinci kirángatta a ritmusából a közönségkedvenc amerikait, nyeséseivel megakadályozta őt abban, hogy meggyorsítsa a labdákat. A szimpatikusan küzdő olasz átvette az irányítást, az ő játékát kezdték el játszani, mígnem Serena teljesen elvesztette a fonalat, aztán három szettben a meccset is. Ezzel létrejött a történelmi olasz házidöntő: Vinci vs Pennetta. Az első játszma rendkívül szorosan alakult és tiebreakbe torkollott, amit a 26. kiemelt Pennetta nyert meg. Ezután Vincinek már nem osztottak lapot, belőle többet vett ki a kezdés, úgyhogy minden csak idő kérdése volt. Flavia Pennetta a trófeával a kezében tartogatott a nagyérdeműnek még egy meglepetést: mindenki legnagyobb megdöbbenésére bejelentette visszavonulását. Végülis, minden sportoló arról álmodik, hogy a csúcson fejezze be, ő pedig aligha juthat ennél feljebb 33 évesen.

VUELTA A ESPANA 2015 - THE BIRTH OF A NEW GC CONTENDER
Mielőtt rátérnék a konkrét eseményekre és a végeredményre, szépen csöndben megjegyezném, hogy Tour de France ide, vagy oda, mostmár évek óta a Vuelta szolgáltatja a legtöbb izgalmat a háromhetesek közül. Igaz, idén a Giro is kitett magáért, ha csak a szakaszokat vizsgáljuk, de valljuk be őszintén, az összetett győztes személyét tekintve - a bukások és az ellentámadások ellenére - aligha lehetett bármiféle kétségünk. A spanyol körön viszont az utolsó pillanatig tartott a harc a piros trikóért, mindössze másodpercek választották el az első két helyezettet a 20. szakasz előtt. Ami pedig még különlegesebbé tette a Vueltát, az az, hogy a jól megszokott nevek mellett felfedezhettünk néhány új arcot is, akik a jövőben bizony komoly esélyesekként indulhatnak a nagy körversenyeken. A Tour hősei közül csak kevesen tudtak (újra) a csúcson teljesíteni, úgyhogy megintcsak bebizonyosodott, hogy a duplázás (ezalatt csak az egymást követő Grand Tourokat értem, mert a Giro-Vuelta akár-akár működhet is) közel lehetetlen a mai mezőnyben. A 2015-ös szezon egyik legfontosabb tanulsága ez. Annyira masszív, kiegyensúlyozott és elhivatott a jelenkor pelotonja, és emelett akkora a tempó, illetve a feszültség minden egyes háromhetesen, hogy két atombrutál csúcsforma (ha egyáltalán létezik ilyen) szükségeltetik ehhez a történelmi tetthez, meg persze egy tökéletes téli felkészülés betegségek és bukások nélkül. És akkor még a szerencséről nem is beszéltünk, egyszóval borzasztóan nehéz ezt összehozni. Zárójel bezárva.

Az idei Vuelta első hete (ami 10 naposra sikeredett) rengeteg drámát tartogatott: az utóbbi évek trendje sajnos folytatódott, a tömegbukásokat ezalkalommal sem kerülhettük el. A 2. szakaszon a mezőny fele földre került 30 km-re a céltól, köztük többek között Vincenzo Nibali is, akinek meglehetősen sokat kellett vesztegelnie, mire kapott egy új kerékpárt. Néhány súlyos perc után megkezdhette felzárkózását, visszamaradt hozzá 1-2 csapattárs, és viszonylag jól haladtak afelé, hogy elkapják a főmezőny végét, ám az olasz kissé türelmetlen volt és elkövetett - sportigazgatójával egyetemben - egy banális hibát. Belekapaszkodott a csapatkocsijába, majd a sofőr adott egy kövér gázd és szó szerint felhúzták őt az esélyesek csoportjára. Mivel mindezt az egyik helikopter rögzítette, a zsűri nem tehetett mást, a szabáyok értelmében és a bizonyíték meglétében Nibalit kizárták a versenyből (a további büntetéseket a Vuelta-felvezető végén leírtam). Ezzel az Astana rögtön leegyszerűsítette a képletet: maradt nekik Aru és Landa. Az összetettben eközben - kisebb meglepetésre - Esteban Chaves vette át a vezetést, miután nagy csatában legyűrte Tom Dumoulint. A következő nap a piros trikó szempontjából jelentéktelen volt, viszont én kötelességemnek érzem kiemelni, mert akár hiszitek, akár nem, Peter Sagan megtörte a 2013. július 5-e óta tartó nyeretlenségi sorozatát és újra szakaszgyőzelmet ünnepelhetett egy háromhetes körön.

A nyolcadik - egyébként teljesen sík - etapon aztán elszabadult a pokol: egy újabb brutális tömegbukás után Tejay Van Garderen és Dan Martin feladni kényszerült a versenyt, míg szegény Kris Boeckmanst mesterséges kómában kellett tartani csaknem egy hétig, mivel képtelen volt önállóan lélegezni súlyos tüdősérülései miatt (azóta sokat javult az állapota, a minap személyesen köszönte meg a támogatást, azonban egy arcműtét még vár rá Belgiumban). Még fel sem fogtuk mi történt, amikor a fináléban egy felelőtlenül manőverező neutrálmotoros elcsapta Sagant, aki első- és másodfokú égési sérüléseket szerzett a combján és ugyan beért a célba, de másnap már nem állt rajthoz. A 9. szakaszon egymásnak estek az összetett menők, kapkodhattuk a fejünket. A piros trikós Chaves leszakadt, Froome is ideiglenesen megrogyott, Landa pedig végleg kiszállt a buliból (14 percet kapott). Az első roham után viszont lecsillapodtak a kedélyek, így a Tour győztese visszazárkózhatott, aztán mintha mi sem történt volna, betámadta a többieket. Purito és Dumoulin üldözte őt, és amikor már úgy tűnt, Froome megnyerheti a szakaszt, a holland megindult és döbbenetes módon izomból lesprintelte a hegyen a britet.

Az első pihenőnap után következhetett maga a pokol Andorrában: egy hamisítatlan hegyi etap, Joaquim Rodriguez tervezésében. Már idő előtt megkezdődtek az izgalmak: a rajtot követő első kilométereken Chris Froome egy kanyarban bukott és nagy fájdalmak közepette tudott csak visszaülni a nyeregbe. Nem mozgott túl bíztatóan, időnként csapattársai kerekét is elvesztette, aztán lassacskán összeszedte magát és elcsípte a sor végét. Egyből az élre álltak a Sky-os segítők, de ahelyett, hogy Froome állapotára szabták volna az iramot, kegyetlen tempót kezdtek el diktálni. Hogy miért volt erre szükség, azt a mai napig nem értem. A csapat végül a saját csapdájába esett: egyik pillanatról a másikra megbomlott az egységük, Froome pedig egyre hátrébb sodródott, mígnem az orvosi kocsinál kötött ki és a visszalépés gondolata is megfordult a fejében. Erre ugyan nem került sor, végigszenvedte a napot, míg elöl a többiek óriási csatározásokba kezdtek. Az utolsó emelkedőn Aru vitézkedett, második próbálkozásával le is tudta szakítani az aznap nem túl nagy népszerűségnek örvendő Puritót és egészen a befutóig megőrizte előnyét (a napi győzelmet csapattársa, Mikel Landa szerezte meg). Mögöttük érkezett meg Majka, Dumoulin, Chaves és a két Movistaros, a vírusbetegséggel küzdő Quintana és Valverde. Később kiderült, hogy Chris Froome-nak eltört az egyik csontja a lábfejében és emiatt ő is feladásra kényszerült. A nap legmeghökkentőbb eseményét egy újabb motoros baleset szolgáltatta: az első emelkedő lejtmenetében a Tinkoffos Paulinho ütközött egy út közepén haladó tévés motorossal. Nem esett el a portugál versenyző, ment tovább, de a bal térde alatt csúnyán felszakadt a bőre és rövidesen elviselhetetlenné vált a fájdalma, úgyhogy ő is búcsúzott a Vueltától.

A 14. és 15. szakaszon Dumoulin vesztett némi időt Aru-val szemben, Rodriguez nagyon élt, Quintana pedig elindult a gyógyulás útján és ha már jobban érezte magát, néhányszor bekóstolta a mezőny - többnyire sikertelenül. A második pihenőnap előtt várt még rájuk egy utolsó kihívás: az utolsó emelkedő átlagban 11%-os mutatóval kecsegtetett, de hiába vártuk lélegzetvisszafolytva a támadásokat, csak a legeslegutolsó pillanatban szánták rá magukat az esélyesek az akciózásra. Purito volt közülük a legelszántabb és erőfeszítéseit siker koronázta: 1 mp-vel átvette a piros trikót Fabio Aru-tól. Sokáig azonban nem élvezhette a vezetést, hiszen következett az egyéni időfutam, ami mindig is a gyengepontja volt karrierje során. Ezzel szemben Dumoulin az 1:51-es hátránya ellenére dörzsölhette a tenyerét, toronymagasan kiemelkedett a komplett mezőnyből ebben a műfajban. A hollandok új kedvence érvényesíteni tudta a papírformát, a specialistának számító Bodnart is több, mint 1 perccel verte meg és 3 másodperccel visszavette az összetett első helyet. Aru 1:53-at kapott, úgyhogy mondhatni olcsón megúszta, Rodriguez viszont teljes kudarcot vallott: 3:06-os hátránnyal érkezett célba. Majkának se sikerült túl jól a kronó, visszaesett a 4. helyre, míg Valverde és Quintana életük menetét produkáltak - második, illetve ötödik helyet szereztek, de az összetett megnyerésében még így se reménykedhettek. 

A sorsdöntő harmadik hét elején Dumoulin töretlenül tartotta vezető helyét, úgy tapadt Aru hátsó kerekére, akárcsak a tavalyi kiírásban Contador Froome-éra. A 19. etapon ráadásul meg is tudta lepni az olaszt a kockaköves befutón, további 3 másodpercet pakolt hozzá az előnyéhez, ami a végső győzelem szempontjából nyilván nem jelentett semmit a kőkemény 20. szakasz előtt, de mentálisan igenis erősít(h)ette a hollandot. Csakhát - az ő szavaival élve - egy nappal hosszabb volt a kelleténél ez a Vuelta a számára. Az Astana tökéletes taktikát dolgozott ki a piros trikó visszahódítására: már az utolsóelőtti hegyen megkezdődött az offenzíva, Aruék valósággal szétszaggatták Dumoulin csapatának maradványait (mert azért valljuk be, 2 embernél több sosem védte őt a hegyeken, a Giant nem volt erre a helyzetre felkészülve) és kevéssel a csúcs előtt magát, az összetett elsőt is izolálnia tudták az élbolytól. Tom talán először ezen a versenyen nem mozgott túl jól, a lejtmenetben hiába volt közel ahhoz, hogy visszaérjen, de egész egyszerűen elfogyott belőle a szufla és lassacskán beletörődött a vereségbe. A következő hegy lábáig akkora hátrányt halmozott fel, hogy a dobogós helye is veszélybe került, majd el is úszott, amikor egy bizonyos Nairo Quintana támadott az esélyesek csoportjából és csak egyvalaki tudta követni, mégpedig a 4. helyen álló Rafał Majka. Szépen növelték az előnyüket ők ketten, aztán segítség gyanánt csatlakozott (pontosabban visszamaradt) hozzájuk néhány segítő és így még Rodriguez második pozícióját is fenyegették. A Katyusánál még épp időben megkongatták a vészharangot, rákapcsoltak hátul rendesen és végül megőrizték összetettbeli helyüket. Tom Dumoulin egészen a 6. helyig csúszott hátra (Quintana és Chaves is befért elé), Majka felállhatott a dobogóra, az Astanások pedig extázisban gurultak át a célvonalon. Megcsinálták, és akármit is gondolunk a csapatról úgy általánosságban, azt azért el kell ismerni, hogy ez szép volt.

× Tegnap sorsolták a US Open főtábláját, és azt kell mondjam, kellett ez az egy nap ahhoz, hogy kigyógyuljak a sokkból. Mindig is voltak és vannak mázlisták, még ebben a kiegyenlített mezőnyben is, és ezt most mindenféle rosszindulat nélkül jegyzem meg. Ritkán fordul elő olyan, hogy mindkét ág hasonlóan erős, és ez az idei utolsó Grand Slamen sem alakult így. Ha szigorúan a nevekből indulunk ki, azt mondhatnánk, hogy minden nagynak nehéz lesz a dolga, de ha a jelenlegi formákat nézzük, már egészen más a helyzet.

US OPEN 2015 - NOLE GOT WHAT HE NEEDED
A US Open Series során Murray és Federer egymást előzgették a világranglista második helyén, míg végül a svájcié lett a kedvezőbb pozíció, így ő az, aki egészen a döntőig kikerüli Djokovic-ot. Mindezzel a sorsolás után sokra nem ment - konkrétan a hajára kenheti a kiemelését, hiszen egy ágra kerültek Murray-vel, azaz előbb kettejüknek kell megküzdeni, mielőtt a világelsővel találkoznának. Szerencsére nem jött létre a 'halálág', a nagy négyes szépen eloszlott a táblán. Djokovic a negyeddöntőben megújíthatja Nadallal való rivalizálását, már ha egyátalán eljutnak odáig. És most nem csak Rafára céloztam, hanem bizony a szerbre is. A pártatlan teniszrajongók nem is tudom minek örülnének jobban: egy Djokovic-Nadal rangadónak, vagy annak, ha mindketten nagy meglepetésre idejekorán búcsúznának, mert valakik életük teniszét nyújtanák ellenük (ez a kritérium a legfontosabb). Persze, ez a párosítás igazi csemege, de baj az, ha néha nem érvényesül a papírforma? Oké, ebben benne van a kockázat, hogy azok, akik mondjuk legyőzik őket, a döntőben megsemmisülnének Federer vagy Murray által. Szerintem igen is kell az, legalább egy évben egyszer, hogy egy meglepetés-döntőst lássunk az egyik Grand Slamen, netán egy meglepetés-döntőt, akárcsak tavaly New Yorkban.

Igaz, utóbbi megismétlődése nehezen elképzelhető, mert az alsó ágon csücsülő két nagyágyú fergeteges formát mutatott mostanában. Közülük nem igazán lehet megtippelni, ki jut be a fináléba, mert mindketten rendkívül éhesek a sikkere. Federer nyilván azért, mert a 2012-es Wimbledon óta nem nyert ilyen szintű tornát, Murray pedig nagyon szeretné mostmár tovább szaporítani GS-győzelmei számát, mert hihetetlen módon azóta Stan Wawrinka beérte, és ha a második számú svájci még egyet behúzna, veszélyeztetné az ő nagy négyesben elfoglalt helyét, vagy legalábbis megkérdőjelezné azt. Minden bizonnyal az elődöntőben mutatott teljesítményük fogja eldönteni, melyikük lesz a befutó, addig nem szabad jósolgatni, legalábbis én teljesen feleslegesnek tartom. Még akkor is, ha például Roger porig alázná első heti ellenfeleit, míg Murray-nek lenne egy-két szenvedősebb mérkőzése (egyébként ez a verzó a sorsolást tekintve elég sanszos). Azért egy ilyen hosszú, két hétig tartó versenyen már nagyobb szerepet játszik a kor is, amiben a skót feltétlenül jobban áll. Nade, egy picit pihentessük ezt a kérdést, és kanyarodjunk vissza a felső ágra, ami nekem valamiért homályosabb, hiába van ott Djokovic és Nadal. Nem érzem úgy, hogy onnan bárkinek is bérelt helye lenne a fináléban, ellentétben az alsó ági párossal - ott csak a döntős személye nem egyértelmű.

Szóval, ahogy a bevezetőben is említettem, a nevek alapján azt gondolhatnánk, hogy a tábla kiegyenlített, de szerintem egyértelműen a Federer-Murray-Wawrinka trióvel fémjelzett ág felé billen a mérleg. Az indoklásom pedig egyszerű: vessünk egy pillantást Nadal, Nishikori, Tsonga, Cilic, Dimitrov, vagy éppen Ferrer szezonjára. Egyikük sem remekelt idén, sőt, magukhoz képest csúnyán alulteljesítettek, vagy éppen sérülésekkel küzdöttek. Novak Djokovicra ez kétségkívül nem igaz, de ő Montréalban és Cincinnatiben nem volt túl meggyőző, még akkor sem, ha mindkét versenyen a döntőig menetelt. A mentális fáradtság jeleit lehetett felfedezni rajta, de az is lehet, hogy amikor ránézett a sorsolására, egyből meggyógyult és feltöltődött energiával. Neki ebben az állapotában pontosan erre volt szüksége: formán kívül játszó, legyőzésére képtelen riválisokra. Viszont, ha átesik a ló túlsó oldalára, és túlságosan is elbízza magát, könnyedén kerülhet a kiesés szélére, de csak akkor, ha akad valaki körülötte, aki komolyan elhiszi, hogy meg tudja őt verni. Játszhat egy top 50-es teniszező akármilyen jól, ha megijed attól, hogy elbúcsúztathatja a világelsőt egy Grand Slam második vagy harmadik fordulójában. Ha ez a gondolat beleférkőzik a fejébe és egyre több kétsége támad, a előbb-utóbb a 'Djokovic-mítosz' áldozatává válik. Ez történt Gulbis-szal Montreálban, és ezt történt Goffin-nel Cincinntiben. És ha ezeket a brusztolós meccseket Novak valahogy megnyeri, akkor ő elsétál a döntőig is. Aztán, hogy ott mi lesz vele, az már egy újabb kérdés. Mindenesetre nem szabad azt hinni, hogy Djokovic verhetetlen, mert most érzésem szerint nem az. Nadalról alig esett szó, de vele kapcsolatban nem is tudok sok okosságot felhozni, őszintén szólva fogalman sincs, mire lehet képes a US Openen. Neki is kijárna már egy jó GS-szereplés, de nem érzem elég stabilnak ahhoz, hogy nyerjen.

A nagyokat azt hiszem minden oldalról kielemeztem, úgyhogy zárásként néhány érdekes első fordulós összecsapás: négy kiemelkedő párosítás jött össze, azok viszont kihagyhatatlanok. Ebből a number one, a Kyrgios-Murray, amit én első ránézésre el se hittem, annyira brutálisnak tűnt. A szabadszájú ausztrál nem lehet túl jó idegállapotban azután, hogy felfüggesztve 28 napos eltiltás kapott az ATP-től. Felmerülhet sokakban a kérdés, hogy akkor miért indulhat New Yorkban, amire az a magyarázat, hogy a Grand Slameket nem az ATP szervezi. A párharc másik pikantériája pedig az, hogy az egyetlen olyan topjátékos, aki kiállt Kyrgios mellett, az pont Andy Murray volt. Persze, ő sem dicsérte meg azért, amit mondott, de a reflektorfény és a hirtelen jött sztárság kellemetlen velejárójának tartja azt, hogy Nick időnként ilyen szinten képes kibújni a bőréből a pályán. Egy másik figyelemre méltó találkozó a Coric-Nadal, ami azért különleges, mert a fiatal horvát már győzte le a spanyol klasszist korábban. Emellett még érdemes lesz megnézni a Nishikori-Paire és a Kokkinakis-Gasquet mérkőzéseket is, mert ezek is izgalmakban gazdag órákat ígérnek.

US OPEN 2015 - MAIN DRAW