× Sportszempontból is véget ért a nyár, legalábbis nekem a US Open és a Vuelta egyfajta lélektani határt jelent. Általában ez a két verseny egyszerre fejeződik be - mint ahogyan idén is történt - és ez a pillanat szimbolikusan lezárja a nyarat az én naptáramban is. Őszintén szólva most egy kicsit üresnek érzem magam, hiányzik mind a tenisz, mind a kerékpár, úgyhogy kell néhány nap, amíg visszarázódom az egyre szürkébb hétköznapokba. De ez a cikk nem rólam szól, hanem a US Open és a Vuelta hőseiről, bajnokairól és legemlékezetesebb pillanatairól. Megpróbálom rövidre fogni a mondandómat, hiszen ha mindent leírnék, ami csak eszembe jut erről a két eseményről, nem lenne vége egyhamar ennek a bejegyzésnek. Vitás szituációk, felejthetetlen történetek, emberfeletti teljesítmények mind-mind említésre kerülnek majd, a teljesség igénye nélkül.

Először, néhány keresetlen szó az év utolsó Grand Slaméről, a US Openről. Nem lehetne azt állítani, hogy beigazolódott a papírforma, még akkor sem, ha olyasvalaki nyert a férfiaknál, aki hibátlan mérleggel érkezett a döntőbe és pontosan tudjuk róla, hogyha tudása legjavát nyújtja, bárkit képes megverni. Ugyanakkor ez a valaki nem a mentális kiegyensúlyozottságáról híres és karrierje túlnyomó részét egy bizonyos Federer nevezetű honfitársa árnyékában töltötte. Rapszódikus teniszező, az egyik legkiszámíthatalanabb a élmezőnyben, a végletek embere, pedig mindenki ellen megvan az ellenszere. Képes arra, hogy borzalmas játékkal kikapjon egy mezei torna első fordulójában, hogy aztán a következő alkalommal egyenesen a győzelemig meneteljen, és fordítva. 30 éves korára érett be, addig csak egy potenciális veszélyforrásként tartottuk számon a nagy négyes szempontjából, arra pedig senki sem gondolt, hogy pályafutása első három GS-döntőjét megnyeri majd az aktuális világelsők ellenében. Ha valakivel kapcsolatban ezt nem tudtuk volna elképzelni néhány évvel ezelőtt, az pont ő. Mert mentálisan nem tartottuk képesnek ilyesféle tettekre. A mesterversenyeken sem vitézkedik, eddig mindössze egy győzelemmel rendelkezik ezekről a tornákról. De a teniszben mégiscsak a Grand Slamek számítanak, abból pedig immárom három van neki. Akárcsak Andy Murray-nek, akinek a karrierje tökéletes tükörképet mutat. A kiegyensúlyozottság és a szeszély megtestesítője ők ketten, mégis ugyanott tartanak. Gondolom mindenki kitalálta, kiről van szó.

Sokáig úgy tűnt, minden körülmény Novak Djokovic kezére dolgozik ezen a US Openen. Ugyan Janowicz-ot csak 4 szettben tudta legyőzni a nyitókörben, ezután egyfajta habostortává változott az ága - az angol 'cakewalk' szó talán jobban kifejezi a helyzetét. A monte-carlói legyőzője, Jiri Vesely ki sem állt ellene, Youzhy 6 játék után adta fel, a negyeddöntőben pedig Tsonga nyújtott kezet két tükörsima játszmát követően. Aligha alakulhatott volna kedvezőbben számára ezt a torna, miután a nyári kudarcsorozata végén bevallota, sérüléssel és magánéleti problémákkal is küzd/küzdött. A Garros megnyerése óta valóban kissé elveszettnek tűnik, még akkor is, ha Torontóban övé lett a trófea. A korai wimbledoni búcsú, az olimpiai rémálom mind-mind azt bizonyítja, hogy valami nem klappol nála. De ha van ember, aki bármilyen mélységből képes győztesként visszatérni, az Djokovic. A könnyített úton menetelő szerb váltig állította - miután illedelmesen minden pórul járt kihívójának jobbulást kívánt -, hogy az indokolatlanul sok pihenő rengeteget segített neki a regenerációban és kezdi visszanyerni a formáját, de a fináléban azért kiderült, hogy még nincs minden rendben nála. Nemcsak fizikálisan, mentálisan sem, és erre már a Monfilsszal vívott elődöntője során is voltak utaló jelek. A francia meglehetősen sokszor ki tudta őt hozni a sodrából a flegmaságával, pedig Djokovic nem arról híres, hogy bármivel is ki lehet zökkenteni, sőt, pontosan rá jellemző az, hogy egy taktikus intermezzóval összezavarja ellenfeleit. Mindezek ellenére ő számított esélyesnek a döntőben, hiszen feleannyi időt töltött a pályán, mint Stan Wawrinka.

Wawrinka jóval göröngyösebb úton jutott el a végelszámolásig, jóformán minden meccsén becsúszott egy kisebb hullámvölgy és kihagyás. A harmadik fordulóban például mérkőzéslabdát kellett hárítania Dan Evans ellen a negyedik szett tiebreakjében, amit nem is akárhogyan oldott meg: másodikra ütött egy ászt és ezzel megmenekült. Kishíján összefutott legjobb barátjával, Nick Kyrgiosszal a következő körben, de a még nála is szeszélyesebb ausztrál visszalépése nyomán Marchenko jutott neki, akinek meglepő módon adományozott egy játszmát. A legjobb 8 között a nagy visszatérő Del Potróval vívott egy magas színvonalú rangadót, amire már alaposan felszívta magát és magabiztosan győzött, majd a hullafáradt Nishikorit búcsúztatta az elődöntőben. Mindenki arra számított, hogy a fáradtság komoly faktor lesz a fináléban, ami végülis így is lett, de fordított előjellel. Ugyanis nem Wawrinka szenvedett a mérkőzés későbbi szakaszaiban, hanem bizony Djokovic. Megmondom őszintén, én még sosem láttam a szerbet fizikálian alulmaradni, de ami még ennél is jobban meglepett, hogy mentálisan sem tudott a svájci fölé emelkedni az első szettet követően. Wawrinka botrányosan kezdett, szórta a hibákat, aztán 20 perc után magához tért és visszajött breakhátrányból, bár sokra nem ment vele, mert a rövidítést úgy, ahogy volt elrontotta. De nem tört meg, nem emésztette magát ezen, hanem nyitott egy tiszta lapot.

Az idő előrehaladtával egyre összeszedettebben teniszezett, Djokovic pedig már nem tudta irányítani a pontokat és a harmadik játszma elvesztése után teljesen kicsúszott a kezéből a kontroll. Sorra jöttek a problémák: előbb a görcs, aztán a lábujjsérülés, amire kétszer is kért ápolást. Arra most nem térnék ki külön, hogy Novak helyes ütemben kérte-e ki az ápolási szüneteket, de én úgy gondolom, hogy nem akart keresztbe tenni ezzel ellenfelének. Alig tudott mozogni, de még így is becsülettel helyállt. Nem tehetett mást, reménykedett abban, hogy majd Stan megremeg és elizgulja a végét, de erre nem került sor, illetve a svájci kivágta magát a nehéz helyzetekből is. Azért nem olyan egyszerű egy láthatóan sérült ellenféllel játszani: muszáj megtartani a koncentrációt és könyörtelenül menni előre a cél elérése érdekében. Wawrinka pedig sikerrel vette ezt az akadályt, nem engedte vissza a meccsbe a címvédőt. Valljuk be, Novak Djokovic meglehetősen szerencsés körülmények között jutott el a döntőig és ha ezek után megszerzi a győzelmet New Yorkban - amire egyébként jelentős esély mutatkozott -, sosem vakarta volna le magáról ezt a dolgot. Ha nagyon gonosz szeretnék lenni, mondhatnám azt, hogy Wawrinka megmentette ettől a kissé kínos helyzettől, de komolyra fordítva a szót, a svájci abszolút megérdemelten emelhette magasba a US Open trófeáját. Az utolsó 11 döntőjét megnyerte, ami nem akármilyen teljesítmény és tökéletesen mutatja, hogy mennyire ütőképes akkor, amikor a legjobb tenisze mellé koncentráció is párosul részéről. Sajnálhatja, hogy csak 30 éves fejjel jutott el erre a szintre.

Számomra a Tour de France minden szempontból csalódást keltően alakult, úgyhogy megpróbáltam minél hamarabb elfelejteni és a Vueltára fókuszálni, ami hasonlóan minőségi mezőnnyel büszkélkedhetett. A legfőbb különbség az a két háromhetes között, hogy a spanyol körön jóval kisebb szerepe van a feszültségnek, ebből adódóan talán nincs annyi tömegbukás és a résztvevők számára is élvezhetőbb a verseny. A szurkolók mindenkit ugyanúgy bíztatnak, nem utálnak ki senkit, a sajtó pedig nem kezdi ki a kerekeseket. Szóval, összességében felszabadultabb a hangulat, lazábbak a körülmények is. Ami az esélyeket illeti, sosem lehet egyértelmű favoritot hirdetni, mert a fáradtság sokkal komolyabb tényező, mint mondjuk a Touron, ahova mindenki a legjobb formájában érkezik. Persze, azért nem fog fenekestül felfordulni az erősorrend, de senki sem tudhatja előre, mi lesz mondjuk a harmadik héten egy hegyi szakaszon. Nem lehetetlen a francia kör után a Vueltán is jól teljesíteni, bár az idei végeredményt nézve a dupla még mindig nem tűnik egyszerű feladatnak. Viszont a zsinórban elért két dobogó abszolút reális, és innentől kezdve elképzelhető az is, hogy előbb-utóbb valakinek sikerül a duplázás - leginkább egy Tour-Vuelta kombó -, mert egyre közelebb kerülnek hozzá a versenyzők. Szerintem abban egyetérthetünk, hogy az év utolsó körversenye vetekszik az elsővel, ami nagy szó, annak fényében, hogy mennyire drámaian alakult az idei Giro. A Vuelta máshogyan és más okból vált igazán izgalmassá, de összegezve a három hetet, elmondhatjuk, hogy a kissé túlhype-olt Tour megint az utolsó helyre szorult ilyen téren.

Remélem valaki még vissza tud emlékezni arra, hogy előzetesen kit tartott a közvélemény az idei Vuelta legfőbb esélyesnek. Igen, ő az, a blog egyik főszereplője. Nos, Alberto Contadornak nem pont úgy alakult ez a verseny, ahogyan azt eltervezte, és kár tagadni, nem volt élete formájában idén. Viszont nehogymár emiatt azt gondolja bárki is, hogy kész, soha többé nem lesz esélye nagy kört nyerni. Azokat az embereket pedig főleg nem értem, akik szerint egyenesen jobb lett volna, ha visszavonul. Most ez komoly? Attól, hogy a Vueltán a negyedik helyet szerezte meg, talán nem kéne még őt temetni. Vagy azt már mindenki elfelejtette, hogy mi történt vele a Touron 2 hónappal ezelőtt? Nem kedvtelésből adta fel, és nem lustaságból nem edzett két hétig rendesen. A balszerencse Spanyolországban is utolérte, de tévedés lenne azt hinni, hogy azért bukott megint, mert elfelejtett volna kerékpározni. Arról meg pláne nem tehet, hogy a csapata milyen, mert sajnos ezen is múlott a dobogó. Nekem az az érzésem, hogyha végül megőrzi a 3. helyet, senki sem kritizálja ennyire élesen. Azoktól pedig, akik visszavonulásra bíztatták, megkérdezném, hogy látták-e a 15. szakaszt. Ha igen, minden bizonnyal évek múlva is emlékezni fognak rá és egyszer talán belátják majd, hogy nem volt igazuk. Ha nem, ajánlom, hogy nézzék vissza, érdemes. Nem túlzás kijelenteni, hogy azon a napon dőlt el a Vuelta, és hogy ebben óriási szerepe volt egy bizonyos Alberto Contadornak. Elnézést ezért az érzelmi kitörésért, de nem tudtam megállni, minden egyéb a sportblogban lesz olvasható.

Rátérve az első helyért folytatott harcra, azt hiszem nem vitás, hogy a hegyeken Nairo Quintana volt a legerősebb. Senki sem tudta őt megrogyasztani, ellenfelei leginkább a veszteségek minimalizálására törekedtek, mert hozni nem igazán lehetett rajta. A kolumbiai újjászületett a Tour de France óta, gyakran láthattuk őt támadni az emelkedőkön. A Movistar pedig ha nem is emelkedett ki a mezőnyből, mint a Sky júliusban, meglehetősen hatékonyan tudta kontrollálni a versenyt. Quintana segítői nem neutralizálták az összetettbeli riválisokat, nem oldották meg a feladatot a kapitányuk helyett, mégis minden úgy zajlott, ahogyan azt elképzelték. Még az is belefért nekik, hogy taktikus okokból leadják a piros trikót az első héten, ráadásul kétszer. Feleslegesen nem szaggatták szét magukat a mezőny elején és teljesen igazuk volt. Sablonos szövegnek tűnhetett részükről - mert az is volt -, hogy majd csak Madidban kell, hogy náluk legyen a piros, de jól tették, hogy bíztak az elsőszámú emberükben és nem erőlködtek eleinte a megtartásán. Quintana nem hiába tartott az egyéni időfutamtól, egészen a legendás formigali szakaszig virtuálisan Chris Froome-ot helyezték az összetett első helyére, de egyetlen pillanatnyi kihagyás rengeteget változtatott ezen a helyzeten. A kolumbiai két csapattársával egyetemben bele tudott kerülni abba a bizonyos Contador-féle szökésbe, míg a brit hátul ragadt, a segítői pedig még nála is rosszabbul pozícionálták magukat a mezőnyben, majd megjöttek 20 perccel a limitidőn kívül...

Nairo három és fél perc előny tudatában vághatott neki a kronónak, pánikolnia tehát nem kellett. Froome hiába repesztett űridőt, másfél perc hátránya így is maradt és az addigi hegymenetekből kiindulva egy kisebb csoda szükségeltetett volna neki, hogy megfordítsa az állást. A csoda elmaradt, a Tour de France címvédője az utolsó pillanatra hagyta az utolsó offenzíváját, és nem is tudott megszabadulni a szorosan a hátsó kerekére tapadó Quintanától. Becsületére legyen mondva, ő megpróbálta, de nem jött be. Nem úgy, mint Esteban Chavesnek, aki a dobogó legalsó fokáért küzdött meg Contadorral. Az időfutamon a háromszoros Vuelta-győztes spanyol ugyan átvette a harmadik helyet a kolumbiaitól, és viszonylag kényelmes helyzetből várhatta az Aitanát, de az Orica kiváló taktikájának sikerét egyedül nem tudta megakadályozni. Chaves 50 km-rel a befutó előtt támadott és csapattásai segítségével két perc körüli előnyt épített fel, amiből megőrzött annyit, hogy végül ő állhasson fel a madridi pódiumra Quintana és Froome mellé. Szépen csinálta, ezt el kell ismerni és ha ez az új generáció ilyen szellemiséggel fog versenyezni, az országúti kerékpár töretlen népszerűsége biztosított a következő 10 évre. De addig még várni kell. Egyelőre még csodálhatjuk Contador, Froome, Nibali és Quintana csatározásait és ez a Vuelta bebizonyította, hogy ezen négyes tagjai, ha egy az egyben egymásnak feszülnek és nem a csapataik dirigálnak, abból rendkívül izgalmas, fordulatos háromhetesek sülhetnek ki. Ez pedig nekünk, rajongóknak a legjobb hír.