Az érettségi időszak kellős közepén járok, ami akár legitimizálhatná a tényt, hogy majd' egy hónapja nem írtam a főoldalra - nem mintha nem lett volna miről -, de nem áll szándékomban kizárólag a tanuláskényszerre fogni a kihagyást, inkább mondanám tudatos döntésnek. A francia nyílt teniszbajnokságra és az olasz kerékpáros körversenyre tartogattam magam, mely két világesemény tulajdonképpen tökéletes váltásban követi egymást: amint a Giro d'Italiának vége, épp aznap kezdődik a Roland Garros. Ez a bejegyzés mégis utóbbira fog koncentrálni, hiszen tegnap került sor a sorsolásra Párizsban. Különben is, kell mostmár egy kis salakos tenisz, hogy megtörje a tavaszi kerékpáros hegemóniát.

Őszinte leszek, az utóbbi hónapokban szégyenyteljes módon csak hosszabb-rövidebb kihagyásokkal követtem az ATP-cirkusz előadásait (no offence). Ennek nyilván egyrészt Murray aggasztóan elhúzódó kihagyása az oka, másrészt nem titok, hogy a salak sosem volt a kedvenc borításom. Ettől függetlenül nem fordítottam hátat a tenisznek, lévén annyira egyik borítást sem tudom utálni, hogy legalább a Masters-versenyek véghajráját ne nézzem meg. A sportág iránt érzett állandó kíváncsiságom semmi esetben sem engedné meg ezt a hanyagságot. Ráadásul a salakszezon hajnalán korántsem volt egyértelmű, hogy Rafa Nadal újabb trófeagyűjtő hadjáratot indít, hiszen az Australian Open negyeddöntőjében egy izomsérülés okán térde kényszerült és távol maradt a márciusi mestertornáktól (Indian Wells, Miami). Viszont amint a spanyol szemcsés talajra tette a lábát, elszálltak a kétségek: Monte-Carlóban kis túlzással felszántotta a salakot, szettveszteség nélkül aratott győzelmet. Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Nem titok, valamelyest ez a már sokszor látott Nadal-féle tarolás is közrejátszott abban, hogy hanyagabb intenzitással követtem az eseményeket. A fonalat persze nem vesztettem el teljesen, de ha egy percet sem csípek el a salakszezonból, az eredmények alapján is ráérezhettem volna, ki a Roland Garros bajnoki címének elsőszámú várományosa. És ebben most semmi cinizmus vagy ellenérzés nincs, ez puszta tény. A salakkirály uralma jelenleg megingathatlannak tűnik.

Amit viszont mostmár lassan 10 éves (higgyétek el, engem lep meg a legjobban ez a szám) szurkolói pályafutásom alatt megtanultam, hogy előre senkinek sem szabad odaítélni a végső győzelmet: a sport mindig magában tartogatja a drámát, pontosan ezért rajongunk érte. Mivel ezt a cikket május 25-e estéjén írom, azt hiszem ez a mai nap legnagyobb tanulsága egyben - jóllehet nem a tenisz háza tájáról származik, de minden sportágra igaz. Akármilyen közhelyesen is hangzik, vitathatlanul igaz - hisz' ez a közhelyek legfőbb jellemzője, nemdebár? És igen, Nadal kétségkívül toronymagas favorit a Garros megnyerésére, per pillanat én sem tudnék másik, vele egy szinten lévő esélyest kikiáltani, de csatlakozva a pártatlan nézők táborához, fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy eredetileg ez a verseny nem egy egyszemélyes show - az eredetileg szóra helyezvén a hangsúlyt, hiszen még válhat azzá a későbbiekben. Beszélni kell Sascha Zverevről, aki a müncheni és a madridi torna megnyerése mellett döntőzött Rómában - Rafa és egy esőszünet zökkentette ki a ritmusból - és jelenleg vezeti a világbajnoki pontversenyt (Race to London), azaz idén ő szerezte a legtöbb ranglistapontot, ami mindenképp figyelemre méltó statisztika a neve mellett. Ám eddigi Grand Slam-szereplései hagynak némi kívánnivalót maguk után, ez gyenge tendencia mindenképp ellene szól: Zverev ugyanis még sosem jutott el a negyeddöntős fázisig egyik major versenyen sem. A növekvő külső nyomás és az egyre szélesedő elvárások pedig esőfelhőkként gyülekeznek a 21 éves német feje felett, akinek előbb-utóbb villantania kell valamit ezen a színtéren is. A játéka alapján képes kell, hogy legyen rá, és fejben sem tartozik a labilis alkatok közé, annyi bizonyos.

Dominic Thiem az évek során rászolgált a salakherceg jelzőre: kétszer is játszott már elődöntőt a Garroson (csak egy topformában lévő Djokovic és maga a salakkirály állták útját, az adott kiírás későbbi bajnokai), illetve tornagyőzelmei túlnyomó hányada is salakról származnak (7/9). Az osztrák azonban idén nem nyújtott maradandót kedvenc borításán, mindössze egy madridi döntőt tud felmutatni, igaz, az odáig vezető úton kisebb meglepetésre búcsúztatta Nadalt. Thiem sosem volt az a lazulós fajta, minden évben előkerül vele kapcsolatban a túlerőltetés kérdése - most is éppen a lyoni 250-es tornán vitézkedik ahelyett, hogy rápihenne a párizsi Slamre. Pechére a második kiemelt Alexander Zverev negyedébe került, így a legjobb 4 közé jutásért kinéz egy igazi ki-ki meccs kettejük főszereplésével, aminek a felső ág tetején helyet kapó Rafa örülhet a legjobban, hiszen csak a fináléban futhat össze valamelyikükkel. Ehhez persze az egyre bíztatóbb formát mutató Novak Djokovicnak is lesz néhány szava, aki a szokatlan 20-as kiemelési szám kíséretében az alsó ág felső negyedéből várja a rajtot. A szebb napokat is megélt szerb könyökpassióból való kiútját egy római elődöntő vetíti előre, ahol egy ellenálhatatlan Nadal torpantotta meg. Mindenesetre az utóbbi néhány tornáján a visszaszerzett versenyképesség és önbizalom jeleit mutatta, ami a klasszisát figyelembe véve felhatalmazza arra, hogy akár a negyeddöntőig gondtalanul meneteljen. 

Számomra homályos zóna, hogy mire számíthatunk például a korábbi győztes Stan Wawrinkától, aki csak elvétve képes mérkőzéseket nyerni idén (legutóbb például Fucsovics Marci fogott ki rajta hazai pályán, Genfben) és továbbra is küszködik a műtött térdével. A szívek bajnoka, Juan Martin Del Potro sosem vitézkedett salakon, ám fekete lóként vele is számolhattunk volna, hanem Rómában egy újabb sérülés miatt feladni kényszerült a Goffin elleni nyolcaddöntőt és veszélybe került a Garros-indulása is. Apropó David Goffin, ő viszont egy balszerencsés időszak után (szemproblémák) újra feltámadni látszik, bár kimagasló eredményt nem tudott felmutatni ezen a borításon, szépen csöndben azért ellopódzott a negyeddöntőkig Monte-Carlóban és Rómában, illetve elődöntőig jutott Barcelonában. Nishikori teljesítményére ugyancsak ráhúzható a felfelé ívelő jelző: a pillanatnyilag a világranglista 21. helyén tanyázó japán például érdekelt volt a monte-carlói döntőben (mondanom sem kell, Rafától kapott ki). A 3. helyen kiemelt Marin Cilic is érdekes lehet, amennyiben egészséges, ugyanis nem szabad elfelejteni azt a fegyvertényt vele kapcsolatban, hogy az utóbbi három GS-tornát tekintve két döntő a mérlege, igaz, a Garrosról a negyeddöntő a legjobbja. A meglepetésemberek skatulyájába sorolható a barcelonai finalista Stefanos Tsitsipas (nem röhög) és Denis Shapovalov is, aki legutóbb Madridban villogott (elődöntős fiaskó Sascha Zverevtől). 

utóirat {május 26.]
A Roland Garrosra való ráhangplódás jegyében rendezett genfi 250-es tornát Fucsovics Márton nyerte meg, a német Peter Gojowczykot két sima szettben felülmúlva a döntőben. Ezzel ő lett 1982 óta az első magyar, aki ATP-trófeát emelhetett a magasba. Mindeközben Dominic Thieam diadalmaskodott Lyonban egy hasonló szintű versenyen, Gilles Simont legyőzve.

× Végzős gimnazista vagyok, három hónap múlva fogok érettségizni, viszont jelenleg képtelen vagyok a (tovább)tanulásra koncentrálni. Ezt a hetet már különösen rosszul viseltem, már az olimpia puszta gondolatától is végigfut rajtam a hideg - mint ahogyan most is, amikor ezt a mondatot írom. Megőrülök. Az elkövetkezendő két-három hétben valószínűleg használhatatlan leszek tanulói- és úgy általánosságban, emberi minőségemben. Riói ámokfutásomból okulva biztos vagyok abban, hogy a számomra fontos és kevésbé fontos pyeongchangi események miatt is fel fogok kelni az éjszaka közepén. Ezt már leírtam másfél éve is, de az élő közvetítés varázsát nem tudja visszadni az ismétlés. Ha valamit, ezt megtanultam szurkolói éveim alatt. Pártfogoltjaim közül természetesen mindkét téli sportoló, Fourcade és Ammann is ott lesz Dél-Koreában, ám nem kizárólag miattuk lesz különleges számomra ez az olimpia, ennyi bizonyos.

   Annó a riói felvezetőben írtam első olimpiai élményeimről, amelyek történetesen télről datálódnak, 12 évvel ezelőttről, azaz a torinói játékokról. Már akkor is műkorcsolyázókat rajzolgattam... Ammann vancouveri győzelmeitől számítom szurkolói karrieremet, hiszen azokra a pillanatokra képszerűen emlékszem: a családdal együtt ültünk a tévé előtt, a magyar idő szerinti főműsoridőben. Látom magam előtt, ahogyan Simi kiugrik a stadionból a normálsáncos verseny 2. sorozatában és fölrémlenek az ünneplés momentumai is. Durva belegondolni, hogy mindez 8 éve volt. Azt pedig még durvább kimondani és leírni, hogy Simon Ammann a 6. olimpiájára készül: 16 évesen már részt vett az 1998-as naganói játékokon (én akkor születtem), a következő nekifutásra pedig, Salt Lake City-ben megcsinálta a duplát, amit megismételt Vancouverben, 8 évvel később... 4 egyéni aranyával korszakos síugró legendának számít. De tagadhatatlan, hogy a diadalmas évek már tovatűntek. És pont ezért rettegek. Rengeteg sportblog bejegyzésben említést tettem már arról, hogy Ammann Szocsit megelőzően is a visszavonulást fontolgatta, azóta viszont mélyen hallgat ebben a témában. Most pedig itt egy újabb olimpia, ami mérföldkő lehet egy pályafutásban, ezt mondanom sem kell. Mardos a kétely, hogy vajon utoljára látom-e versenykörülmények között ugrani, mert bizony még ez is benne lehet a pakliban. Sosem lehetek elég felkészült arra, hogy búcsút vegyek egy kedvencemtől, mert félek, hogy senkit sem leszek képes majd ugyanennyire szeretni, mint őket, az első generációs csapatomat. Ettől függetlenül alig várom, hogy a holnapi normálsáncos selejtezővel elkezdődjön az olimpiai síugró program!

Salt Lake City 2002, nagysánc-arany	Vancouver 2010, normálsánc-arany

   Ha már program, a minap készítettem egy szerény versenynaptárat a legnépszerűbbnek számító sportágak éremosztó eseményeiről. Konkrét kezdési időpontokat nem írtam ki, mert szűkös a hely az oldalsó menüben, de összeségében elmondható, hogy például a biathlon futamok és a síugró sorozatok kivétel nélkül magyar idő szerint a kora délutáni órákban kerülnek megrendezésre. Az alpesi sí és a műkorcsolya szerelmeseinek pedig éjszakáznia kell: a 8 órás időeltolódás miatt (Dél-Koreában ennyivel vannak előrébb) ezek a sportágak az éjszaka folyamán kezdődnek és hajnalban fejeződnek be. Persze felesleges riogatnom bárkit is, az igazi rajongók úgy sem fogják sajnálni az alvásidejüket, mint ahogy én sem, márpedig a műkorcsolya bizonyos számai kifejezetten érdekelnek. Sosem szoktam írni erről a sportról, viszont tényleg régóta követem, az idő előrehaladtával egyre tudatosabban. Nem mintha az Axelen és a Rittbergeren kívül bármelyik más ugrásfajtát stablian felismerném, dehát ez a sport már csak ilyen. Azt viszont tudom, hogy a tévhittel ellentétben a leszúrt Rittberger nem egy rontott elemet vagy esést takar, hiszen ez egy külön ugrásfajta, angolul Toe-Loop. A leszúrt jelző mindössze annyit tesz, hogy a versenyző elrugaszkodáskor "dobbant" egyet a jégen, így szerezvén lendületet a forgáshoz. Oké, megígérem, hogy nem szakmázok többet, de ezt már régóta le akartam írni, hátha tudok újat mondani vele valakinek.

   Természetesen vannak kedvenceim ebben a sportágban is, az egyikük történetesen egy spanyol srác. Igen, spanyol műkorcsolyázó, ráadásul nem is akármilyen! Javier Fernandez kétszeres világ- és hatszoros Európa-bajnok, viszont olimpiai érme még nincs - Szocsiban mindössze 1 pont választotta el a bronztól egy taktikai hiba miatt. Javi rendkívül sokoldalú, fergeteges előadó, programjai kivétel nélkül közönségcsalogatóak: korcsolyázzon akár Rossini klasszikusára, akár Frank Sinatra vagy Elvis kortalan slágereire, garantáltan nyomot hagy a nézőben. Spanyolországban nemzeti hősként tisztelik, pedig előtte mit sem tudtak erről a sportról arrafelé. Őszintén remélem, hogy idén sikerül neki dobogóra állni, már csak azért is, mert jóeséllyel neki sem lesz következő olimpiája. Sőt, lehet, hogy ez az utolsó szezonja... A műkorcsolyánál maradva, az egyéni versenyszámok az ugrások köré épülnek (mindig betegre izgulom magam, amikor Javi egy négyfordulatos ugráshoz készülődik), míg a jégtánc az élekről, az előadásmódról és a nüanszokról szól, így akár félpontok is dönthetnek az aranyérem sorsáról. Tessa Virtue és Scott Moir virtuózaik ennek a műfajnak. Minden elemükben és gesztusukban emberiek, mégis emberfelettinek tűnnek a jégen. Képtelenség róluk levenni a szemünket, különleges érzelmi hatást gyakorolnak a közönségre. Vancouverben olimpiai bajnoki címet, Szocsiban ezüstérmet szereztek, majd még ebben az évben bejelentették visszavonulásukat. Ám nem bírták sokáig adrenalin nélkül: tavalyelőtt visszatértek és újból bizonyították klasszisukat. Micsoda programokkal rukkoltak elő, te jó ég! A Hotel Californiára futott rhumbájuk a latin életérzést és a klasszikus rockzenét ötvözi, míg Moulin Rouge témájú kűrjük egyenesen lehengerlő, érdemes belenézni. 

   Martin Fourcade a 2010-es olimpián bukkant fel először világkupa-újoncként. Senki sem várt tőle érmet, nem úgy, mint bátyjától, Simontól, aki a legnagyobb favoritok közé tartozott akkoriban. A sors furcsa fintora, hogy végül a fiatalabbik Fourcade-fivér állhatott dobogóra: a tömegrajtos versenyben az ezüstérmet kaparintotta meg, amely fordulópontot jelentett karrierjében és testvérével való kapcsolatában egyaránt. Miközben Martin öles léptekkel megindult a halhatatlanság felé, Simon egyre mélyebbre került mind sportszakmailag, mind mentálisan. Be kellett látnia, hogy az öccs még nála is többre hivatott. Feszült viszonyuk csupán másfél-két év múltán normalizálódott. Addigra Martin Fourcade összetett világkupa-győztessé nőtte ki magát és elképesztő frekvenciával gyűjtötte a győzelmeket, illetve a világbajnoki érmeket. 2014-ben, Szocsiban kétszeres olimpiai bajnok lett: kedvenc versenyszáma, az üldözéses után az egyéni indításos futamot is megnyerte, a tömegrajtost pedig mindössze 3 centivel bukta el Svendsennel szemben. Őrületes befutó volt. Tisztán emlékszem a drámára és a döbbenetre, amint Fourcade a norvég szélárnyékából kitörve, utolsó erejével bevetődött a célba...

   A francia fenomén az utóbbi években végigtarolta a világkupát és az örök példakép, Ole Einar Björdalen nyomdokaiba lépett. Pont a minap olvastam egy hosszabb lélegzetvételű cikket vele kapcsolatban ('Az óriás, akit Martin Fourcade-nak hívnak' címmel), amelyben jelenlegi edzője azt nyilatkozta, hogy tanítványa valósággal issza a nyomást. Kiváltképp találónak érzem ezt a kifejezést. Az idei szezon során Martin többször is bebizonyította: nemhogy nem roppan össze a a fokozódó nyomás alatt, hanem egyenesen ebből kovácsol motivációt és (akarat)erőt. Ettől válik érinthetetlenné. Márpedig Johannes Boe helyez rá nyomást bőven és ez valószínűleg PyeongChangban sem lesz másképp. Az ő párharcuk adhatja a biathlonversenyek pikantériáját. De még mielőtt összecsapnának az érmekért, Fourcade abban a megtiszteltetésben részesülhet - ahogyan korábban Ammann, Murray és Fernandez is -, hogy viheti hazája lobogóját a megnyitó ünnepségen  Elmondhatlanul büszke vagyok a kedvenceimre, amikor ilyen szerepben láthatom őket. 

Vancouver 2010, fordulópont	Szocsi 2014, testvéri öröm	Szocsi 2014, tömegrajtos befutó

utóirat
Eljött ez a pillanat is: az Eurosporton követhetek végig egy olimpiát! Nem szeretnék senkit sem megbántani, de az én szurkolói irányvonalammal nehezen összeegyeztethetőek az M4Sport közvetítései és prioritásai. Sosem felejtem el, mennyit nevettem a szocsi olimpia sprintversenye alatt - természetesen biathlonról van szó -, amikor az egyébként általam nagyra tartott Knézy Jenő, azaz Jenci (akinek részben a kerékpárfanatizmusomat köszönhetem) az egyetlen magyar induló, Gombos Károly vesszőfutását kommentálta, miközben javában zajlott a csata a dobogóért a favoritok között. Élmény volt, jól szórakoztam. De idén inkább átkapcsolok.

× Amikor a tavalyi favoritok fele sérült, vagy legalábbis kétes egészségi állapotban van, nehéz mélyremenő elemzésekbe és megalapozott esélylatolgatásokba bocsátkozni. Márpedig a férfi mezőnyt tekintve jelenleg ez a helyzet. Mindössze egyetlen élteniszezőről bizonyos, hogy fizikálisan 100%-os, ráadásul még a formája is közel van ehhez a százalékhoz: a 36 esztendős, tizenkilencszeres Grand Slam-bajnok Roger Federerről. Az előző évek fényében minimum megmosolyogtató a dolog, persze bármiféle negatív felütés nélkül. Egyszerűen csak azon kapom magam, hogy nem találok Rafael Nadalon kívül még egy olyan játékost, aki alapesetben megszorongathatná. Révén ők az első két kiemelt az Australian Openen, a spanyolnak is a döntőig kellene jutnia ezen szcenárió megvalósulásának érdekében...

Hogy is volt ez tavaly? Először is, Andy Murray toronymagasan vezette a világranglistát és minden addiginál nagyobb eséllyel indult egy esetleges Ausztrál Open-győzelemért. Én meg voltam győzödve arról, hogy a 2016-os szezon második felében gyengélkedő Novak Djokovic összekapja és felvértezi magát az új évre, így őt tekintettem második számú favoritnak, ahogyan még sokan mások. A papírforma tehát egy jóféle Murray-Djokovic párharcot ígért a döntőben. Kihagyásaik fényében csak zárójelben mertük megemlíteni a két nagyágyút, Federert és Nadalt. Még ők maguk sem tudhatták biztosan, mire lesznek képesek, hiszen a melbourne-i szereplés jelentette számukra az első meghatározó lépést a sikeres visszatérés útján. Ehhez képest elkápráztatták a teniszvilágot és visszaállították a 10 évvel ezelőtti világrendet. Murrayék idejekorán kihullottak, létrejött egy gigászi ötszettes Fedal-döntő és realizálódott a svájci siker. És idén úgy vágunk neki a tornának, hogy ez tűnik a legvalószínűbb forgatókönyvnek, nem csak egy zárójeles reményhalmaz. Hiszen Murray épp a napokban kezdte meg a rehabilitációt a húzott-halasztott csípőműtéte után, Djokovic pedig ugyan elindul az ausztrál Slamen, de még bevallottan nincs tökéletes állapotban. Akárcsak a térdműtétből visszakapaszkodó, 4 évvel ezelőtti (félelmetes, hogy ennyi idő eltelt azóta) bajnok, Stan Wawrinka, aki egy hónapja még labdameneteket sem tudott játszani. Őszintén szólva nem reális, hogy ők ketten a végső sikerért csatázzanak. Nem mintha Federer tavalyi győzelme előzetesen reális lett volna...

Persze nem ragadhatunk le a megszokott neveknél, mostmár az újabb generációk tagjaival is komolyan számolnunk kell, mert ha nem is sikerül legyőzniük Federert vagy Nadalt, egyértelműen ők lehetnek azok, akik a legközelebb kerülhetnek ehhez örökös riválisaik hiányában. A világbajnok Grigor Dimitrov, a kétszeres Masters-nyerő Sascha Zverev, a kiszámíthatatlanság mintaszobraként emlegetett Nick Kyrgios, a világranglista 4. helyén álló Dominic Thiem vagy az egyre stabliabb és magabiztosabb David Goffin egyaránt esélyes lehet arra, hogy minimum elődöntőbe jusson Ausztráliában. Veszélyt viszont nemcsak ők, hanem az új ausztrál üstökös Alex De Minaur, a tavaly Montréalban legjobb 4 közé jutó Denis Shapovalov, az első NextGen Finals-trófeát elhódító Hyeon Chung és a döntőben alulmaradó Andrey Rublev, vagy a friss sydney-i tornagyőztes Daniil Medvedev is jelenthetnek a magasan kiemelt játékosokra nézve. Minden Grand Slam-tornának megvan a maga felfedezettje, egy-egy váratlan név felbukkanhat akár a negyeddöntők párosításaiban is, pláne, ha ennyire foghíjas az élmezőny. Nem hinném, hogy az első négy kiemelt fogja kisajátítani az elődöntős helyeket. Ha már kiemeltek, az utóbbi időben többen is felvetették, hogy a régóta bevettnek számító 32-ről 16-ra kéne csökkenteni az ily' módon pozitívan megkülönböztetett indulók számát. Egetrengető változások ezzel a módosítással nem következnének be a tornák menetében, de kissé átalakulna a sorsolási szisztéma és adott esetben egy-egy sérülés miatt hátracsúszó nagynevű játékos rögtön az első fordulóban összefuthatna egy kiemelttel, ami nézői szempntból pikáns meccseket ígérne.

Ami az idei Australian Open sorsolását illeti, az egyértelműen kijelenthető, hogy Nadal ága, a felső tűnik a könnyebbnek, méghozzá nem is kevéssel. A negyeddöntőig gyakorlatilag akadálytalanul menetelhet: még ha nincs is topformában, nem valószínű, hogy akár Dzumhur, akár Schwartzman vagy a középmezőnybe szürkülő Isner meglepetést okozhatna neki. A legjobb 8 között a papírforma szerint Ciliccsel találkozhat, aki a tavalyi évet tornagyőzelem nélkül zárta és szakított Murray-től örökölt edzőjétől, Björkmantól. Egy Dimitrov vagy Kyrgios elleni elődöntő már balhés lehet Rafa számára, de ha idáig képes lenne eljutni, mindenképpen ő számítana favoritnak a felső ági döntős pozíció elnyerésére. Vele ellentétben Roger Federernek, ha vért nem is kell izzadnia, de tisztességgel oda kell tennie magát, ha Ausztráliában szeretné megszerezni karrierje 20. GS-bajnoki címét. Nem feltétlenül Gasquet-tól van félnivalója, akivel a harmadik körben csaphatnak össze, és nem is Raonictól vagy Querrey-től kell tartania, hanem azoktól, akik a negyeddöntőben kerülhetnek szembe vele: Del Potro és Goffin tűnik a legsanszosabbnak erre az alsó ág felső negyedéből. A csupaszív óriás argentintól bármi kitelik, ha egészséges a csuklója, a belga pedig csak megverte őt a világbajnoki elődöntőben. Ettől függetlenül kisebb csoda lenne, ha ezt a teljesítményt David Goffin meg tudná ismételni egy három nyert szettre menő mérkőzésen Federer ellen...

× Tegnap sorsoltak Párizsban, ennek örömére egy rövidke cikkel készültem az erőviszonyok kapcsán. A helyzet az, hogyha 2 héttel ezelőtt megkérdezik, ki nyeri a Garrost a férfiaknál, egy pillanatig sem haboztam volna, egyértelműen Rafát gondoltam befutónak. Ám azóta picit árnyaltabbá vált a kép - nem mintha most másképp vélekednék a végső győztest illetően -, kicsit több kérdés adódott, illetve számomra a kétségek is növekednek. A világelső még mindig nem tudott kivergődni a gödörből, miközben a második helyen kiemelt riválisa, Djokovic felfelé ívelő tendenciát mutat. Federer meg lelépett. Szó, mi szó, nem biztos, hogy annyira egyértelmű, ki lesz a bajnok.

Már régen regéltem a teniszről, pedig éppen lett volna miről, de megmondom őszintén, nekem nem ez a legkedvesebb szezonom - legalábbis eddig semmiképp sem. Körülbelül 10 évet ugrottuk vissza az időben, Federer és Nadal visszatért és oktatott az év első felében. Nem kell hozzá túl nagy szakértelem, hogy megállapítsuk: kettejük dominanciájának egyik alapfeltétele a hosszú kihagyás volt, legfőkébb a svájci esetében, aki taktikai megfontolásból marad távol idén a salaktól, bízva abban, hogy így jobb esélyekkel indulhat füvön. Rafa a kemény pályán elvesztett döntők után már alig várta, hogy a vörös borítás porát újra felkavarhassa: az utóbbi hetek az ő sokadvirágzását hozták. Nem csoda, hogy a 10. RG-címtől hangos a sajtó, lévén az egyetlen potenciális kihívó visszalépett az év 2. Grand Slamétől. Arról megoszlanak a vélemények, hogy Federer mindezt helyesen tette-e - még az elvakult rajongók között is akadtak páran, akik nem támogatták az ötletet, mivel kedvencük sokáig azzal hitegette őket, hogy láthatják legalább a Garroson. Mindenesetre az tény, hogy az idén a 37-et betöltő legendának nem lehet más esélye a nála jóformán egy évtizeddel fiatalabb riválisokkal szemben. A tenisze elég lenne bárki ellen, mint ahogyan ezt Ausztráliában és Amerikában bebizonyította, ám ha minden tornán résztvenne, ahol a többiek is, a GS-eken aligha tudna maradandót alkotni. Így viszont, hogy megint pihen durván 2 hónapot, füvön is komolyan kell számolni vele. Érdekesség, hogy egészen a Rómáig nem volt olyan major verseny (Mastersek, Grand Slamek) 2017-ben, amelynek a döntőjébe ne jutott volna be a Fed-Rafa duó egyik tagja. 

Mindeközben a világraglista két éllovasa folytatta mélyrepülését, továbbra is az okok után kutatva. Murray nemrégiben azt nyilatkozta, számára sokkal nehezebb volt feljutni a csúcsra, mint ott maradni, ami olyan szempontból valóban érdekes, hogy az elmúlt fél év alatt mindössze egy tornagyőzelmet tudott felmutatni, és még csak meg sem ingott a pozíciója. Tagadhatatlan, pocsékul teniszezett az elmúlt hónapokban, különösképpen az utóbbi két salakos versenyén, ahol összesen 1600 pontot kellett volna megvédenie. Ehhez képest Madridban a harmadik, Rómában pedig mindössze a második körig jutott - már ha lehet ezt második körig jutásnak nevezni. Mindezt azután produkálta, hogy Barcelonában elődöntőt játszott és csak attól a Thiemtól kapott ki, aki később Rafát búcsúztatta olasz földön. Szóval, egy pillanatra úgy tűnt, megtalálta a kiutat, aztán váratlanul még mélyebb gödörbe került. Madridban Corictól, Rómában Fogninitől kapott ki, de nem is a vereségek ténye az igazán aggasztó, hanem a hogyanja: ezon a két meccsen ugyanis abszolút reménytelennek tűnt a helyzete, ő maga pedig végtelenül indiszponáltnak tetszett. Szurkolóként borzalmas volt ezt átélni, hiszen még talán sosem láttam Murray-t ennyire mélyen. Ezzel szemben az örök rivális, Djokovic úgy tűnik, véget vetett a szenvedéseinek. Az általa sokkterápiának titulált folyamat részeként kirúgta komplett csapatát (beleértve Marian Vajdát is), szerződtette André Agassit és átigazolt a Lacoste-hoz. Madridban az elődöntő volt számára a végállomás, majd Rómában bíztató formát mutatva egészen a döntőig menetelt, viszont Sascha Zverev váratlanul lemosta a pályáról. Ennek ellenére jó irányba halad a visszatérés útján és mindenképp jobb lelkiállípotban érkezik a Garrosra, mint Murray. Meglátjuk mire mennek.

Ami a [sorsolást] illeti, a Kuznetsovval kezdő világelső megúszta a nagy halakkal való döntő előtti találkozót: Djokovic és Nadal egy ágra került. Kérdés, megy-e ezzel bármire? A 3. fordulóban összefuthat Del Potróval, akinek néhány napja még nem volt 100%-ig biztos az indulása fizikális problémák miatt, de ha semmi sem hátráltatja az argentint, ez egy késhegyre menő csata lehet. Már, ha Murray egyáltalán eljut odáig - elképzeltetitek, mennyire elszomorít, hogy kettejük közül miatta kell jobban izgulni a közelmúltban mutatott játék alapján. Ráadásul a skót - állítólag - antibiotikumos kezelésre szorult a héten, a nem múló köhögés miatt kénytelen volt edzéseket is elhalasztani. Ez pedig semmiképp sem jó jel néhány nappal a Garros kezdete előtt... Az ő ágán van a friss tornagyőztes Alexander Zverev (potenciális negyeddöntős ellenfél), és Wawrinka is (elődöntőben találkozhatnak), aki Genfben melegít a párizsi salakra. Az alsó ág kicsit sűrűbbnek tűnik, hiszen itt szerepel mind Nadal, mind Djokovic: viszont mielőtt még megküzdenének egymással a legjobb 4 között, előfordulhat, hogy a szerbnek szembe kell néznie Thiemmel, akire ugyan Rómában megsemmisítő vereséget mért, de az osztrák tartogathat számára meglepetéseket. Nadal negyede nem olyan vészes a játékához mérve, nehéz eldönteni, ki jelentheti a legnagyobb veszélyt rá. Nem hinném, hogy akár Sock, akár Raonic, akár Dimitrov a kiesés szélére sodorhatná. Az 1. körben viszont vigyáznia kell Benoit Pairrel, akinél szeszélyesebb játékos aligha van jelenleg a mezőnyben. Ha már első kör, érdemes lesz belenézni a Sascha Zverev-Verdasco, Kohlschreiber-Kyrgios, Thiem-Tomic és, aki egy kis mókára a vágyik, a Dustin Brown-Monfils mérkőzésekbe is.

× Az Australian Openre elvileg mindenki mentálisan és fizikaliag frissen, kipihenten, feltöltődve és motivációtól fűtve érkezik és éppen ezért ez az egyik legkiszámíthatatlanabb torna a szezonban. A bizonyítási vágy és az eltökéltség kombinációja szülhet meglepetéseket, könnyedén belefuthatnak a legjobbak is néhány, a vártnál nehezebb mérkőzésbe akár már az első héten. A papírforma persze egyértelműnek tűnik és az erőviszonyok nagyságrendileg nem változtak tavaly óta, de azért mégsem teljesen mindegy, hogy ki vág neki első kiemeltként az évnek, pláne, ha még ezelőtt nem járt ilyen magasságokban. De senkit sem szabad előre leírni, így oda kell figyelnünk a nagy visszatérőkre, illetve a trónkövetelőkre is. Ugyan másfél hónap alatt csodát senki sem tud tenni, de jut idő az elemzésre, a taktika újragondolására vagy a gyenge pontok kiküszöbölésére.

Melbourne-ben éppen javában tombol a nyár, nem ritka, hogy 35 fok felé csúszik a hőmérő higanyszála a kora délutáni órákban, mégis a legtöbb játékos imádja az ausztrál Grand Slamet. A szívélyes fogadtatás után elkészülnek a jól megszokott koalás és bébi kengurus fotósorozatok, a teniszezők pedig készségesen állnak a média és rajongók rendelkezésére. Amint viszont kiadják a sorsolást, mindenki a saját feladatára összpontosít - pontosabban az első meccsére -, miközben a lelkes szakértők és a teniszt szerető közönség kielemzik a legjobbak útját a döntőig, figyelembe véve azt is, ki hogyan teljesített az év első heteiben. Nem túl meglepő módon én is így fogok tenni. Mostmár valóságos szokássá, rituálévá vált, hogy a Grand Slamek főtábláit kinyomtatom és külön kijegyzetelem azt, hogy a kiemeltek melyik ágon és negyedben kaptak helyet, illetve fel szoktam írni a potenciális negyeddöntőket és az ígéretes első körös párosításokat is. Nem titok, hogy ez alapján állítom össze az ilyesfajta bejegyzéseket - bár ahogy visszapörgettem, az utóbbi két Slam alkalmával erre nem jutott időm. Nos, visszatérve az  idei Ausztrál Open sorsolására, első ránézésre azt kell mondjam, összességében nincs számottevő különbség a felső és az alsó ág között a nehézséget tekintve. Az első és a második kiemeltnek is lesz megoldandó feladata bőven, a papírforma nem akármilyen mérkőzésekkel kecsegtet legfőképp a torna második hetében. Érdekesség, hogy a szigorúan a kiemelések alapján feltételezett potenciális negyeddöntők közül csupán egy-kettő szokott megvalósulni, és erre most is mutatkozik némi esély, hiszen Rafa Nadal neve előtt a 9-es, Roger Federeré előtt pedig a szokatlanul alacsony 17-es szám áll.

A felső ágon kapott helyet, hosszú idő után először, a világelső Andy Murray, aki ugyan vereséget szenvedett Novak Djokovictól a dohai 250-es torna fináléjában, mégis sokaknál ő számít a legfőbb favoritnak a melbourne-i trófea megszerzésére. Karrierje során ötször jutott döntőbe az év első Grand Slamén, ebből négyszer a szerb rivális múlta felül, egyszer pedig az akkor csúcsformában lévő Federer. Kifejezetten szeret itt játszani, jól kezeli a körülményeket és eddigi eredményeiből kiindulva már nagyon érik neki egy győzelem, amire talán minden eddiginél jobb esélyei vannak. Nem csak azért, mert ő a világelső, hanem azért is, mert Djokovic még nincs olyan szinten, mint mondjuk tavaly ilyenkor - legalábbis az alapján, amit Dohában láthattunk tőle. Az viszont vitathatlan tény, hogy a világbajnoki döntőjük óta alaposan összekapta magát - amit én egyébként vártam is tőle - és visszaszerezte azt a tűzet, aminek segtségével agyondominálta az utóbbi éveket, egészen a tavalyi Garrosig. Becker már nem lesz ott a bokszában - ki tudja, hogy pontosan miért vagy ki miatt távozott -, de ott van mellette az a támogató csapat, aki annó Grand Slam bajnokot faragott belőle. De még nem kifogástalan és hibátlan a játéka, ezt bizonyította a Verdasco elleni elődöntője Qatarban, amikor óriási bajba sodorta magát és 5 meccslabdát kellett hárítania. Persze az, hogy ezt a feladatot megoldotta és fordított, azt jelzi, hogy a tőle megszokott küzdőszellem visszaköltözött belé. Az Austalian Open első körében újra összecsap a spanyollal, de van egy olyan érzésem, hogy az a mérkőzés már nem lesz annyira szoros. Ezzel szemben Murray az ukrán Marchenkóval kezd majd és az első komoly feladatot a 3. fordulóban Sam Querrey jelentheti neki.

Federer Murray ágára került, Nadal pedig Djokovicéra, azzal a különbséggel, hogy a svájci már a negyeddöntőben találkozhat a skóttal, míg a spanyol az elődöntőig megúszhatja a hatszoros győztessel való csatázást. Roger meglehetősen biztatóan teniszezett visszatérő versenyén, a Hopman Kupán - már amennyit láttam belőle -, de hogyha el szeretne jutni a legjobb nyolcig, búcsúztatnia kell Berdychet és Nishikorit is, ami ha nem is kivitelezhetetlen, komoly kihívás elé állíthatja. Nadalnak kicsit egyszerűbb az útja, bár Sascha Zverevet nem szabad leírni, hiszen pont Federert verte Perthben, és Monfils is okozhat kellemetlen pillanatokat, de úgy gondolom, hogy a spanyol elverekszi majd magát a Raonic elleni derbiig. Aztán, hogy ott mi történik, az egyelőre nagy talány, mert a kanadai a brisbane-i tornán legyőzte Rafát és ugye azt már tavaly is észrevehettük, hogy mennyit fejlődött magához képest. Nem véletlen, hogy jelengleg a 3. helyen jegyzik a világranglistán és többször is meg tudta szorongatni az immáron világelső Murray-t. Akiről még nem szóltam, az a fekete ló emberi megtestesülése, Stan Wawrinka, aki kikapott Nishikoritól Brisbane-ben, de nála aztán sosem mehetünk biztosra. Rendszerint a Grand Slameken nyújtja a legjobbját és ilyen formában tényleg bárkit képes megverni. Minden attól függ, milyen lábbal kel fel aznap. A 4. körben összejöhet egy rendkívül pikáns Wawrinka-Kyrgios párharc, aminek különös története van, de ha félreteszik a személyeskedést, egy nagyszerű, explozív mérkőzést láthatunk. Én, személy szerint kíváncsi vagyok arra, hogy miként szerepel majd a friss tornagyőztes, Grigor Dimitrov és fizikailag bírja-e ezt a szintű terhelést Dominik Thiem, aki úgy tűnik, nem tanult a tavalyi szezonjából és idén ugyanúgy halmozza a versenyeket. Sydney-ben is pályára lépett és meglehetősen meggyötörtnek látszott, így lehet némi izgulni valója az első héten.

Australian Open, férfi egyes főtábla

jelmagyarázat
a) azok a kiemeltek, akiknek a nevei között nincs szaggatott vonal, már a 3. fordulóban találkozhatnak
b) egy negyeden belül, akiknek a nevei között 1 szaggatott vonal van, a 4. fordulóban találkozhatnak
c) egy negyeden belül, akiknek a nevei között 2 szaggatott vonal van, a negyeddöntőben találkozhatnak
d) középen felül a lehetséges negyeddöntők, alatta az érdekesnek tűnő 1. körös meccsek olvashatóak