× Úgy gondoltam, összevonom a US Opent és a Vueltát, egy bejegyzésben foglalom össze mindkét versenyt, hiszen sok a párhuzam. A cím mindjárt rávilágít az egyikre, ami talán a legfeltűnőbb: az olaszok tartoltak mind New Yorkban, mind Spanyolországban. Ami a teniszt illeti, a férfiaknál abszolút érvényesült a papírforma - a nőkkel ellentétben, míg a spanyol körversenyen az utolsó pillanatig kétséges volt, ki lesz a befutó, ám hiába vártuk, a csoda elmaradt. Az viszont vitathatatlan tény, hogy ki-ki melyik sportágért rajong, nem kellett unatkoznia egy pillanatig sem.

US OPEN 2015 - NOVAK CONTINUED TO RULE, SERENA FAILED
Igen, így utólag nézve csak szánalmas reménykedés mindaz, amit az idei US Open felvezetőjében írtam Novak Djokovic-ról. A rajongóit leszámítva talán mindenki arra vágyott (miután neki a naptári GS-re nem volt esélye), hogy megtörjön az uralma. A sorozatban két elvesztett észak-amerikai keménypályás döntője szolgáltatott némi okot arra, hogy elkezdjünk spekulálni az állapotával és a formájával kapcsolatban, de nyilván azt nem zárhattuk ki, hogy megnyeri a New York-i Grand Slamet, hiszen így is ő számított a legnagyobb favoritnak. Gondoljunk bele, ha más valaki egymás követő két tornán eljut a fináléig, az egekbe emeljük és arról áradozunk, milyen pazar formában van. Nos, amikor Djokovic-csal történik ilyesmi, egyből valami porszemet akarunk belelátni a gépezetbe és intő jelként könyveljük el azt, hogy a két legnagyobb riválisa le tudta őt győzni. Valóban kissé vicces, hogy idáig jutottunk, de inkább az a félelmetes, hogy Djokovic annyira dominánssá vált az utóbbi években, hogy már egy ilyen aprócska megingásba is hajlamosak vagyunk mindenféle formahanyatlást és mentális fáradtságot belemagyarázni. Pedig erről szó sem volt, az ellenfelei (ne felejtsük el, a világranglista 2. és 3. helyezettjéről beszélünk) egész egyszerűen jobban teniszeztek nála azokon a napokon.

Nole kétségkívül kiváló sorsolást fogott ki New Yorkban, és ahogyan azt előre prognosztizáltam, a negyeddöntőben sem akadt nehézsége, mivel a mélyrepülését folytató Rafael Nadal el sem jutott odáig, hogy mérkőzzenek. Ez valahogy benne volt a levegőben, én nem is igazán lepődtem meg rajta, de az, ahogyan kiesett és akitől kikapott, annál inkább meghökkentő. Történt ugyanis, hogy a harmadik fordulóban Rafa a szélsőségeiről híres Fabio Fogninivel találkozott, és 2-0-ás szettelőnyre tett szert. Semmi nem utalt tehát arra, hogy neki ez lesz a végállomás. A mai napig alig hiszem el, hogy el tudta veszteni ezt a meccset, márpedig így tett. Ízlelgessük egy picit azt a tényt, hogy egy Fognini 0-2-ről jött vissza egy Nadal ellen egy GS harmadik fordulójában. Kész őrület. A pályát elhagyva Nadal is csak a fejét rázta, szinte megállt körülötte a levegő, ahogyan végigsétált a játékoskijárón. Hosszan követte őt a kamera és tökéletesen le lehetett olvasni az arcáról, mekkorát csalódott magában. A sajtó persze egyből a visszavonulásával ijesztgetett, de azt hiszem, ettől egyelőre nem kell tartanunk. Kapott egy óriási pofont, de ismerjük őt, tudjuk mekkora küzdő, ezután sem fog meghátrálni. Egy legendát ilyen korán búcsúzni látni mindig szomorú, főleg, ha ez lassacskán tendenciává válik.

Visszatérve Djokovic-ra, megnyílt - mondhatni teljesen kitisztult - előtte az út és ő meg is látta a fényt az alagút végén, divatosabban fogalmazva vérszemet kapott. Minden elé kerülő akadályt könnyedén vett, senki sem veszélyeztette őt, ezért nem emelek ki egyetlen mérkőzést sem. Innentől kezdve az volt a kérdés, hogy a döntőben ki lehet az ellenfele. Legnagyobb bánatomra Murray kifogott egy élete teniszét nyújtó játékost, névszerint Kevin Andersont, akivel elképesztő csatát vívtak, végül a dél-afrikai lépett tovább a negyeddöntőbe és játszhatott Wawrinkával. Mondanom sem kell, Anderson árnyéka volt önmagának a következő körben. Mindeközben a tábla alján Federer úgy haladt előre, akár kés a vajban. Az elődöntők mérhetetlenül sima ütközeteket hoztak: Novak mindössze 3 game-et bukott el Cilic ellen, míg Roger három könnyed szettben lépett túl honfitársán, Wawrinkán. Probléma megoldva, vasárnap délután (ottani idő szerint) következhetett a nagy finálé. Az időjárás mindezt másképp gondolta, a kisebb záporok miatt órákat kellett várni a kezdésre, magyar idő szerint jócskán éjfél után vonulhattak be az Arthur Ashe-re a főszereplők.

Ebből következik, hogy akármilyen nagy tenisz-fan vagyok, a másnapi koránkelésre tekintekkel nem vártam meg a meccset (senkinek ne legyenek kétségei, ha érintett lettem volna a döntőben, akármeddig vártam volna). Azóta sem láttam a teljes ismétlést, csak néhány részletet, de az eredményből és néhány szakértői véleményből egyértelműen kiderül, mi is történt pontosan. Kezdjük az elején, én ezzel a mondattal szembesültem először a döntő másnapján: Novak Djokovic 4 szettes győzelmének köszönhetően begyűjtötte 10. Grand Slam-trófeáját, idén a harmadikat. És akkor következzenek az okok: először is, Federer nem tudott olyan szinten játszani, mint a korábbi mérkőzésein, ki tudja, miért. Azt azért le kell szögezni, hogy mind a körülmények, mind pedig a várakozás Nolénak kedvezett. A párás levegő miatt a labdák nehezebbek voltak, ami egyáltalán nem segítette Federer gyors teniszét. Emellett rengeteg breaklehetőséget szalasztott el, ráadásul több olyan adogatójátékot is elvesztett, amiben 40-15-je volt. Djokovic rá tudta erőltetni a svájcira a saját akaratát, és amikor ez éppen nem sikerült neki, akkor is nagy százalékban megnyerte a fontos pontokat, ami ebben a sportágban igencsak lényeges információ. Félreértés ne essék, a szerb nem volt verhetetlen aznap, és a Federer sem játszott bűnrosszul, de a korábbiakban sokszor emlegetett mentális erő a világelső felé billentette a mérleget. Így, látatlanban is világos tehát, hogy mi volt a forgatókönyve ennek a döntőnek...

Ritkán szoktam beszámolni a női versenyről, de ez most az ilyen ritka alkalmak egyike. Serena Williamsnak esélye volt arra, hogy történelmet írjon, miután az eddigi három GS-t sikerrel vette ebben az évben. A naptári Slamet utoljára 1988-ban Steffi Graf tudta megcsinálni, és ha a mai mezőnyben valaki képes lehet erre, az mindenképpen Serena. Djokovic-hoz hasonlóan minden segítséget megkapott: alig-alig maradtak kiemeltek az ő ágán, ami arra engedett következtetni, hogy végtelenül simán végigsöpör majd a versenyben maradt riválisain. Egészen az elődöntőig meg is oldotta ezt a feladatot, aztán Roberta Vinci került az útjába. Az a Vinci, aki ütőerőben nem veheti fel vele a versenyt, egyetlen fegyvere van csak: a fonák nyesés. Az első szett Williams szájíze szerint alakult, nem tűnt úgy, hogy bármiféle problémája lehet a későbbiekben. Mégis lett, hiszen szépen lassan Vinci kirángatta a ritmusából a közönségkedvenc amerikait, nyeséseivel megakadályozta őt abban, hogy meggyorsítsa a labdákat. A szimpatikusan küzdő olasz átvette az irányítást, az ő játékát kezdték el játszani, mígnem Serena teljesen elvesztette a fonalat, aztán három szettben a meccset is. Ezzel létrejött a történelmi olasz házidöntő: Vinci vs Pennetta. Az első játszma rendkívül szorosan alakult és tiebreakbe torkollott, amit a 26. kiemelt Pennetta nyert meg. Ezután Vincinek már nem osztottak lapot, belőle többet vett ki a kezdés, úgyhogy minden csak idő kérdése volt. Flavia Pennetta a trófeával a kezében tartogatott a nagyérdeműnek még egy meglepetést: mindenki legnagyobb megdöbbenésére bejelentette visszavonulását. Végülis, minden sportoló arról álmodik, hogy a csúcson fejezze be, ő pedig aligha juthat ennél feljebb 33 évesen.

VUELTA A ESPANA 2015 - THE BIRTH OF A NEW GC CONTENDER
Mielőtt rátérnék a konkrét eseményekre és a végeredményre, szépen csöndben megjegyezném, hogy Tour de France ide, vagy oda, mostmár évek óta a Vuelta szolgáltatja a legtöbb izgalmat a háromhetesek közül. Igaz, idén a Giro is kitett magáért, ha csak a szakaszokat vizsgáljuk, de valljuk be őszintén, az összetett győztes személyét tekintve - a bukások és az ellentámadások ellenére - aligha lehetett bármiféle kétségünk. A spanyol körön viszont az utolsó pillanatig tartott a harc a piros trikóért, mindössze másodpercek választották el az első két helyezettet a 20. szakasz előtt. Ami pedig még különlegesebbé tette a Vueltát, az az, hogy a jól megszokott nevek mellett felfedezhettünk néhány új arcot is, akik a jövőben bizony komoly esélyesekként indulhatnak a nagy körversenyeken. A Tour hősei közül csak kevesen tudtak (újra) a csúcson teljesíteni, úgyhogy megintcsak bebizonyosodott, hogy a duplázás (ezalatt csak az egymást követő Grand Tourokat értem, mert a Giro-Vuelta akár-akár működhet is) közel lehetetlen a mai mezőnyben. A 2015-ös szezon egyik legfontosabb tanulsága ez. Annyira masszív, kiegyensúlyozott és elhivatott a jelenkor pelotonja, és emelett akkora a tempó, illetve a feszültség minden egyes háromhetesen, hogy két atombrutál csúcsforma (ha egyáltalán létezik ilyen) szükségeltetik ehhez a történelmi tetthez, meg persze egy tökéletes téli felkészülés betegségek és bukások nélkül. És akkor még a szerencséről nem is beszéltünk, egyszóval borzasztóan nehéz ezt összehozni. Zárójel bezárva.

Az idei Vuelta első hete (ami 10 naposra sikeredett) rengeteg drámát tartogatott: az utóbbi évek trendje sajnos folytatódott, a tömegbukásokat ezalkalommal sem kerülhettük el. A 2. szakaszon a mezőny fele földre került 30 km-re a céltól, köztük többek között Vincenzo Nibali is, akinek meglehetősen sokat kellett vesztegelnie, mire kapott egy új kerékpárt. Néhány súlyos perc után megkezdhette felzárkózását, visszamaradt hozzá 1-2 csapattárs, és viszonylag jól haladtak afelé, hogy elkapják a főmezőny végét, ám az olasz kissé türelmetlen volt és elkövetett - sportigazgatójával egyetemben - egy banális hibát. Belekapaszkodott a csapatkocsijába, majd a sofőr adott egy kövér gázd és szó szerint felhúzták őt az esélyesek csoportjára. Mivel mindezt az egyik helikopter rögzítette, a zsűri nem tehetett mást, a szabáyok értelmében és a bizonyíték meglétében Nibalit kizárták a versenyből (a további büntetéseket a Vuelta-felvezető végén leírtam). Ezzel az Astana rögtön leegyszerűsítette a képletet: maradt nekik Aru és Landa. Az összetettben eközben - kisebb meglepetésre - Esteban Chaves vette át a vezetést, miután nagy csatában legyűrte Tom Dumoulint. A következő nap a piros trikó szempontjából jelentéktelen volt, viszont én kötelességemnek érzem kiemelni, mert akár hiszitek, akár nem, Peter Sagan megtörte a 2013. július 5-e óta tartó nyeretlenségi sorozatát és újra szakaszgyőzelmet ünnepelhetett egy háromhetes körön.

A nyolcadik - egyébként teljesen sík - etapon aztán elszabadult a pokol: egy újabb brutális tömegbukás után Tejay Van Garderen és Dan Martin feladni kényszerült a versenyt, míg szegény Kris Boeckmanst mesterséges kómában kellett tartani csaknem egy hétig, mivel képtelen volt önállóan lélegezni súlyos tüdősérülései miatt (azóta sokat javult az állapota, a minap személyesen köszönte meg a támogatást, azonban egy arcműtét még vár rá Belgiumban). Még fel sem fogtuk mi történt, amikor a fináléban egy felelőtlenül manőverező neutrálmotoros elcsapta Sagant, aki első- és másodfokú égési sérüléseket szerzett a combján és ugyan beért a célba, de másnap már nem állt rajthoz. A 9. szakaszon egymásnak estek az összetett menők, kapkodhattuk a fejünket. A piros trikós Chaves leszakadt, Froome is ideiglenesen megrogyott, Landa pedig végleg kiszállt a buliból (14 percet kapott). Az első roham után viszont lecsillapodtak a kedélyek, így a Tour győztese visszazárkózhatott, aztán mintha mi sem történt volna, betámadta a többieket. Purito és Dumoulin üldözte őt, és amikor már úgy tűnt, Froome megnyerheti a szakaszt, a holland megindult és döbbenetes módon izomból lesprintelte a hegyen a britet.

Az első pihenőnap után következhetett maga a pokol Andorrában: egy hamisítatlan hegyi etap, Joaquim Rodriguez tervezésében. Már idő előtt megkezdődtek az izgalmak: a rajtot követő első kilométereken Chris Froome egy kanyarban bukott és nagy fájdalmak közepette tudott csak visszaülni a nyeregbe. Nem mozgott túl bíztatóan, időnként csapattársai kerekét is elvesztette, aztán lassacskán összeszedte magát és elcsípte a sor végét. Egyből az élre álltak a Sky-os segítők, de ahelyett, hogy Froome állapotára szabták volna az iramot, kegyetlen tempót kezdtek el diktálni. Hogy miért volt erre szükség, azt a mai napig nem értem. A csapat végül a saját csapdájába esett: egyik pillanatról a másikra megbomlott az egységük, Froome pedig egyre hátrébb sodródott, mígnem az orvosi kocsinál kötött ki és a visszalépés gondolata is megfordult a fejében. Erre ugyan nem került sor, végigszenvedte a napot, míg elöl a többiek óriási csatározásokba kezdtek. Az utolsó emelkedőn Aru vitézkedett, második próbálkozásával le is tudta szakítani az aznap nem túl nagy népszerűségnek örvendő Puritót és egészen a befutóig megőrizte előnyét (a napi győzelmet csapattársa, Mikel Landa szerezte meg). Mögöttük érkezett meg Majka, Dumoulin, Chaves és a két Movistaros, a vírusbetegséggel küzdő Quintana és Valverde. Később kiderült, hogy Chris Froome-nak eltört az egyik csontja a lábfejében és emiatt ő is feladásra kényszerült. A nap legmeghökkentőbb eseményét egy újabb motoros baleset szolgáltatta: az első emelkedő lejtmenetében a Tinkoffos Paulinho ütközött egy út közepén haladó tévés motorossal. Nem esett el a portugál versenyző, ment tovább, de a bal térde alatt csúnyán felszakadt a bőre és rövidesen elviselhetetlenné vált a fájdalma, úgyhogy ő is búcsúzott a Vueltától.

A 14. és 15. szakaszon Dumoulin vesztett némi időt Aru-val szemben, Rodriguez nagyon élt, Quintana pedig elindult a gyógyulás útján és ha már jobban érezte magát, néhányszor bekóstolta a mezőny - többnyire sikertelenül. A második pihenőnap előtt várt még rájuk egy utolsó kihívás: az utolsó emelkedő átlagban 11%-os mutatóval kecsegtetett, de hiába vártuk lélegzetvisszafolytva a támadásokat, csak a legeslegutolsó pillanatban szánták rá magukat az esélyesek az akciózásra. Purito volt közülük a legelszántabb és erőfeszítéseit siker koronázta: 1 mp-vel átvette a piros trikót Fabio Aru-tól. Sokáig azonban nem élvezhette a vezetést, hiszen következett az egyéni időfutam, ami mindig is a gyengepontja volt karrierje során. Ezzel szemben Dumoulin az 1:51-es hátránya ellenére dörzsölhette a tenyerét, toronymagasan kiemelkedett a komplett mezőnyből ebben a műfajban. A hollandok új kedvence érvényesíteni tudta a papírformát, a specialistának számító Bodnart is több, mint 1 perccel verte meg és 3 másodperccel visszavette az összetett első helyet. Aru 1:53-at kapott, úgyhogy mondhatni olcsón megúszta, Rodriguez viszont teljes kudarcot vallott: 3:06-os hátránnyal érkezett célba. Majkának se sikerült túl jól a kronó, visszaesett a 4. helyre, míg Valverde és Quintana életük menetét produkáltak - második, illetve ötödik helyet szereztek, de az összetett megnyerésében még így se reménykedhettek. 

A sorsdöntő harmadik hét elején Dumoulin töretlenül tartotta vezető helyét, úgy tapadt Aru hátsó kerekére, akárcsak a tavalyi kiírásban Contador Froome-éra. A 19. etapon ráadásul meg is tudta lepni az olaszt a kockaköves befutón, további 3 másodpercet pakolt hozzá az előnyéhez, ami a végső győzelem szempontjából nyilván nem jelentett semmit a kőkemény 20. szakasz előtt, de mentálisan igenis erősít(h)ette a hollandot. Csakhát - az ő szavaival élve - egy nappal hosszabb volt a kelleténél ez a Vuelta a számára. Az Astana tökéletes taktikát dolgozott ki a piros trikó visszahódítására: már az utolsóelőtti hegyen megkezdődött az offenzíva, Aruék valósággal szétszaggatták Dumoulin csapatának maradványait (mert azért valljuk be, 2 embernél több sosem védte őt a hegyeken, a Giant nem volt erre a helyzetre felkészülve) és kevéssel a csúcs előtt magát, az összetett elsőt is izolálnia tudták az élbolytól. Tom talán először ezen a versenyen nem mozgott túl jól, a lejtmenetben hiába volt közel ahhoz, hogy visszaérjen, de egész egyszerűen elfogyott belőle a szufla és lassacskán beletörődött a vereségbe. A következő hegy lábáig akkora hátrányt halmozott fel, hogy a dobogós helye is veszélybe került, majd el is úszott, amikor egy bizonyos Nairo Quintana támadott az esélyesek csoportjából és csak egyvalaki tudta követni, mégpedig a 4. helyen álló Rafał Majka. Szépen növelték az előnyüket ők ketten, aztán segítség gyanánt csatlakozott (pontosabban visszamaradt) hozzájuk néhány segítő és így még Rodriguez második pozícióját is fenyegették. A Katyusánál még épp időben megkongatták a vészharangot, rákapcsoltak hátul rendesen és végül megőrizték összetettbeli helyüket. Tom Dumoulin egészen a 6. helyig csúszott hátra (Quintana és Chaves is befért elé), Majka felállhatott a dobogóra, az Astanások pedig extázisban gurultak át a célvonalon. Megcsinálták, és akármit is gondolunk a csapatról úgy általánosságban, azt azért el kell ismerni, hogy ez szép volt.