Azt hiszem, a 2020-as Ausztrál Open két kulcsfogalma a ‘bozóttüzek’ és a ‘generációváltás’. Ez utóbbi szinte kötelező elemmé vált a férfi verseny kapcsán, hiszen évek óta az tartja lázban a tenisz társadalmat, hogy kik taszíthatják le a trónról a Grand Slam-porondot eluraló három királyokat. Ha tetszik, ha nem, minden egyes tornával egyre közelebb araszolunk ahhoz, hogy ez az elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan folyamat elkezdődjön – Dominic Thiemet csak néhány game választotta el a döntőben attól, hogy végre berúgja az ajtót. De még mielőtt újra napirendre kerülhetett volna a nemzedékek csatája, az ausztráliai tűzvész nyomán hamvas szürkeség borította be a melbourne-i eget, az egészségre káros levegő miatt a halasztás is szóba került. Végül az anyatermészet a maga sajátos módján gondoskodott a megoldásról, míg a játékosok világméretű adománygyűjtést szerveztek a károsultak javára. A sport a kezdeti aggályokat követően előbújhatott a katasztrófa árnyékából, Novak Djokovic pedig rekordgyőzelmével megerősítette a tenisz jelenlegi világrendjét, vagy legalábbis egyelőre sikerült kordában tartania az új világrend képviselőit.

A veszély igenis valós: amennyire fenyegette Melbourne-t a tűzgyűrű, olyannyira fenyegeti Federer, Nadal és Djokovic évtizedes hegemóniáját a trónkövetelő új generáció. Akármilyen elcsépelt is a szó, nem lehet elvitatni, az őrségváltás küszöbére értünk, és most már nem csupán egyetlen fecskéről, ha úgy tetszik szélmalomharcosról van szó. Minden alkalommal valaki más dörömböl az ajtón, legyen az akár a NextGen-, akár a húszas évei közepén járó korosztály valamely képviselője. Noha eleddig a Nagy Hármas állta a sarat a Grand Slam-tornákon, visszaverve a támadásokat, jó kérdés, hármójuk közül ki lesz az, aki először megremeg egy ilyen sorsdöntő helyzetben, és ami még ennél is fontosabb, a (tágabb értelemben vett) fiatalok közül ki lesz az, aki először ér el áttörést – mert semmi kétség, az a valaki egy fékezhetetlen lavinát indít majd el. Az idei Ausztál Openen Thiem, akárcsak a tavalyi US Openen Medvedev hajszálra volt ettől, ám az éppen ügyeletes veterán klasszis (New Yorkban Nadal, Melbourne-ben pedig Djokovic) sikeresen megakadályozta a trónfosztást, tovább őrizve a megingathatatlanság látszatát és fenntartva a status quót. De legbelül ők is érzik, ezt nem lehet a végtelenségig csinálni, az idő nem nekik dolgozik: a feladat tornáról-tornára egyre nehezebb lesz, az ambiciózus ellenfelek pedig tornáról-tornára egyre magabiztosabbá válnak. A fiatalok tenisze megvan, hogy elsöpörjék idoljaikat – kisebb presztízsű versenyeken, Masters-tornákon és az ATP-világbajnokságon nemegyszer el is söpörték őket –, már csak azzal a mentális teherrel kell megbirkózniuk, ami a GOAT-generáció leváltásával jár, hiszen ezáltal vethetnek véget totális Grand Slam-dominanciájuknak (a legutóbbi tizenhármat ők nyerték). 

No, de ugorjunk kicsit vissza a másik, fizikailag is égető problémára, ami eleinte mindenkit aggodalommal töltött el – egyáltalán nem volt biztos, hogy a tornát meg lehet rendezni a szokott idejében. A decemberi hírek nem is szóltak másról, mint az Ausztráliát felemésztő, megállíthatatlanul pusztító bozóttüzekről, amely sajnos főként a szigetország délkeleti részét sújtja-sújtotta, ahol Melbourne is található. A négymilliós város ugyan megmenekült a lángoktól, ám az a fojtogató füst, ami a tűzfészek közelségéről árulkodott, vészjóslóan rátelepedett a környékre. Az Australian Open első selejtezőköre igencsak kétes körülmények között zajlott, hiszen amíg a teniszezők a pályán fuldokoltak (volt, aki a rossz minőségű levegő okozta köhögőroham miatt adott fel mérkőzést), a városvezetés azt tanácsolta a helyi lakosoknak, hogy lehetőleg maradjanak otthon és az ablakokat se nyissák ki… Néhány játékos a történtek után bojkottot helyezett kilátásba, majd maga Roger Federer is felszólalt a témában, precízebb tájékoztatást követelve a szervezőktől az egészségügyi kockázatot illetően. Mindeközben Nick Kyrgios a tenni akarástól fűtve egy rendhagyó jótékonysági gálaestet (Rally for Relief) szervezett: az ügy olyan sztárparádét csődített össze, amilyet még nem látott a teniszvilág – egy nemes cél érdekében, barátságos keretek között is egymásnak feszült a régi és az új generáció (a majdani elődöntős mezőny fényében a tét nélküli Djokovic-Nadal kontra Thiem-Zverev páros rangadó kifejezetten pikáns). Emellett pedig útjára indult egy nagyszabású adománygyűjtő akció is, az Aces for Bushfires, melynek lényege, hogy a játékosok a verseny ideje alatt minden egyes beütött ásszal hozzájárultak az újjáépítési munkálatokhoz. A végösszeg alulról súrolja a hatmillió ausztrál dollárt (5 millió 800 ezer), ami átszámítva nagyjából 1 milliárd kétszázezer forintot jelent az ausztrál vöröskeresztnek. Sosem szabad alábecsülni a sport erejét...

A főtáblás küzdelmek kezdetére megérkezett a jégeső Victoria államba, elverve a port és jelentősen megtisztítva a levegőt: ugyan az égi áldás eme váratlan formája további anyagi károkat okozott, a levegőminőség miatt többé már nem kellett aggódni, így végre a teniszé lett a főszerep a Melbourne Parkban. Számunkra, magyarok számára kiváló hírekkel indult a férfi torna, mivelhogy Fucsovics Márton magabiztos játékkal, és a helyszíni közönség jól hallható támogatását élvezve búcsúztatta a 13. helyen kiemelt kanadai reménységet, Denis Shapovalovot, miután mintha szárnyakat kapott volna. A nyíregyházi teniszező bármiféle megingás nélkül vette a következő két akadályt a regnáló NextGen-világbajnok Jannik Sinner és Tommy Paul személyében – utóbbi ellen egyszer sem bukta el a szerváját. Újfent saját erőből harcolta ki a jogot arra (tehát nem a sorsolás szeszélyeinek köszönhetően), hogy a legjobb 16 között megmérkőzzön Roger Federerrel, akinek számottevően nehezebb útja volt idáig, sőt igazából az volt a kérdés, hogy a 39 esztendős svájci eljut-e egyáltalán Fucsovicsig...

A harmadik fordulóban hirtelen felbolydult az addig papírforma szerint csordogáló torna, ekkor kezdett körömrágóssá válni az idei Ausztrál Nyílt Teniszbajnokság: a generációváltó hadosztály egyik, a végső győzelemre is esélyes tagján, a tavaly berobbanó Stefanos Tsitsipason átgázolt a sérüléshullám után magára találó Milos Raonic, majd a hazaiak első számú favoritja, a tenisz ügyeletes rosszfiúja, Nick Kyrgios 2-0-ás előnyét ellébecolva, őrületes, teátrális jelenetekkel tarkított ötszettes derbin verte Karen Khachanovot – a drámai végjáték során szinte felrobbant a Melbourne Aréna. Előző nap a 21. Grand Slam-trófeáját üldöző Roger Federert ugyancsak megérintette a kiesés szele, hirtelen egy késő esti thriller kellős közepén találta magát egy másik ausztrállal, a legendásan nagy küzdő John Millmannel, aki nemcsak hogy döntő játszmára kényszerítette, a szuper tiebreakben 8-4-es előnyt épített ki ellene, ahonnan egy valódi csodára volt szüksége a fordításhoz. Tulajdonképp az új formátum mentette meg a Maestrót, a régi pontszámítási rendszerben nem élte volna túl ezt a kört: Federer zsinórban hat pontot nyert, kihasználva, hogy ellenfele leblokkolt a vissza nem térő lehetőség kapujában – ez volt az a csoda, amire szüksége volt, hogy létrejöjjön egy újabb Fucsovics-Federer.

Január 26-án elérkezett a magyar szempontból leginkább várt pillanat: Fucsovics ismételten pályára léphetett Roger Federer ellen. Akárcsak két éve ugyanitt, most is a nyolcaddöntőben csapott össze a svájci zsenivel, ám ezúttal jóval kedvezőbb kilátásokkal és merészebb álmokkal várhatta a találkozót. Federer mégiscsak egy négyórás csatát vészelt túl alig két napja, míg ő kevesebb mint feleannyi idő alatt abszolválta az előző mérkőzését. A visszavágásra készülő Fucsovics belevaló teniszével elcsendesítette a Rod Laver Aréna közönségét és magát, a húszszoros GS-bajnokot is zavarba tudta hozni a nyitószettben, azonban ahhoz, hogy reális esélye legyen a történelmi bravúrra, még legalább másfél órán keresztül kellett volna tartania ezt az elképesztő színvonalat, ami – lássuk be – kissé elrugaszkodott kérés lett volna tőle. A lassú kezdést feledtetve Federer rákapcsolt és ellentmondást nem tűrve, rutinból bedarálta az elbizonytalanodó Marcit, akinek persze nincs oka szégyenkezni, hiszen melbourne-i menetelésével újra a top 50 kapuját ostromolja.

Visszatérve a realitások talajára, aligha gondoltuk volna, hogy a negyedik forduló lesz a végállomás a feltörekvő orosz kontingens két legígéretesebb formát mutató tagja számára: az új szezonban mindaddig veretlen, két trófeát begyűjtő Andrey Rublev, és a Nagy Hármas letaszítására bazírozó, nagy mellénnyel érkező Daniil Medvedev is csomagolhatott – igaz, egyikük sem szenvedett vállalhatatlan vereséget. Előbbi attól a Sascha Zverevtől kapott ki, aki végre valahára levetkőzte a Grand Slam-átkot, és amikor már senki sem számolt vele a győzelem szempontjából, rátalált a helyes útra: mindenki legnagyobb döbbenetére szettveszteség nélkül, kettős hibákat is csak elvétve ütve, a radar alatt vitorlázott el a negyeddöntőig, amihez bizonyára hozzájárult az is, hogy az elmúlt évek sorozatos kudarcai miatt már elsősorban nem tőle várták a megváltást a fiatalok közül. Zverev ráadásul az ausztrál szurkolókat is maga mögé állította, mikor az első körös sikerét követően a teljes pénzdíját felajánlotta, amennyiben ő nyerné a bajnokságot. Ami Medvedevet illeti, az eltökélt oroszt nem más, mint egy korábbi Ausztrál Open-győztes, Stan Wawrinka küldte haza, aki úgy tűnik, végleg megszabadult térdproblémáitól és szinte észrevétlenül zárkózik vissza a szűk elithez: az utóbbi négy major versenyen három alkalommal is beverekedte magát a legjobb 8 közé. Ha már korábbi bajnokok, a forduló csúcsmérkőzése a tornát világelsőként kezdő Rafael Nadal és a minden eddiginél motiváltabb Nick Kyrgios között zajlott, aki nemcsak az országáért, az előző este helikopterbalesetben életet vesztő kosárlegendáért, Kobe Bryantért is küzdött, ám hiába volt jó esélye arra, hogy maratonira nyújtsa a találkozót, a negyedik játszma rövidítésében elkövetett néhány taktikai baklövést, miután Nadal klasszisához méltóan megoldotta a továbbjutást. 

A negyeddöntős párosításokban már ott rejlett a nemzedékek csatájának lehetősége: míg a tábla alsó felén a NextGen-vitézek korai kihullásával bőven 30 év fölé csúszott a résztvevők korátlaga, a felső ágon igencsak vegyes volt a kép, végül az ismeretlen terepre lépő trónkövetelők felülkerekedtek a dörzsölt veteránokon. Az egyetlen összecsapás, ahol nem volt semmiféle kérdés, a címvédő Novak Djokovichoz fűződött, aki könyörtelenül átgázolt az addig brillírozó Raonicon, ezzel szemben Roger Federernek egy újabb vaskos csodatételre volt szüksége, hogy kiharcolja a szerb elleni rangadót – szám szerint már az ötvenediket karrierjük során. A hatszoros melbourne-i bajnok svájci nem kevesebb mint hét, azaz 7 meccslabdát hárított a világranglista-100. amerikai Tennys Sandgren ellen (ugyebár, a név kötelez), később viszont kiderült, mégiscsak esendő ember, teste ugyanis beleroppant az erőfeszítésbe… Noha Rafael Nadalról jól tudjuk, hogy az Ausztrál Open a legkevésbé sikeres Grand Slam-tornája (csupán egyszer emelhette magasba a trófeát), egészen a Kyrgiosszal vívott meccsig fel sem merült, hogy bárki is megszorongathatja a fináléig – elvégre makulátlan teljesítménnyel menetelt afelé –, azonban feltűnt a színen az immár mentálisan is igen acélos Dominic Thiem, aki hamarosan átrajzolta az erőviszonyokat. Az még hagyján, hogy az osztrák salakherceg az első két szettben breakhátrányból kapaszkodott vissza, de csak az a valódi kuriózum, hogy három tiebreaket is nyert a spanyol salakkirállyal szemben. Jóllehet, a befejezéshez Nadal hibája is kellett, Thiem korántsem csak a szerencsének köszönhette a győzelmét, az elődöntőben pedig azzal az ihletett formában lévő Alexander Zverevvel találkozott, akitől Wawrinka tudott először játszmát rabolni, ő is csak egyet. Más-más évjárat, két eltérő játékfelfogás, egy közös cél: egyiküknek lehetősége nyílt arra, hogy megtörje a Nagy Hármas hegemóniáját, előmozdítva a generációváltás folyamatát.

A szigorúan a nevek alapján gigászi csatát ígérő 50. Djokovic-Federer elődöntőből a svájci fizikai állapota miatt végül nem válhatott igazi klasszikus, a második sírból visszahozott mérkőzésnek már meglett a böjtje, ami egy ágyéksérülés formájában jelentkezett. Becsületére legyen mondva, Federer erőn felül teljesített az első játszmában, látványosan összezavarva ezzel Nolét, aki elkövette azt a szarvas hibát, hogy értesülvén riválisa sérüléséről, finomított a játékán. A korát újra és újra meghazudtoló svájcinak labdái voltak az 5-1-hez, ám onnantól kezdve, hogy nem sikerült szettelőnyre váltania a breakelőnyeit és a rövidítést is demoralizáló különbséggel bukta el, látszólag beletörődött a sorsába (a meccs előtt is mindössze 3% esélyt jósolt magának), Djokovic pedig gyakorlatilag besétált pályafutása 8. Ausztrál Open-döntőjébe – amennyire Nadal nincs kibékülve ezzel a tornával, a szerb olyannyira érzi otthon magát Melbourne-ben, ami nem véletlen, hiszen talán itt kapja a legnagyobb szeretetet és támogatást… Kárpótlásként a generációváltók ki-ki meccse valamelyest kiegyenlítettebb küzdelmet hozott és hajszál híján döntő szettbe torkollott. Sascha Zverev villámrajtott vett a nálánál 4 évvel idősebb Thiem ellen, aki noha itt még sosem volt tűzközelben, a Roland Garrosról döntős tapasztalatokkal rendelkezik és ennélfogva higgadtabb tudott maradni a sorsdöntő pillanatokban, mint a német, aki korábban egyik Grand Slam-viadalon sem járt a negyeddöntőnél messzebb: az 5. kiemelt osztrák ott folytatta, ahol Rafa ellen abbahagyta, és mindkét lejátszott tiebreaket megnyerte, így kivívva részvételét a vasárnapi fináléban. Nem vitás, kettejük közül ő állt készen arra, hogy feltartóztassa a legjobbakat, bár Wawrinkán kívül senki sem tudott a Nagy Hármas két tagját is legyőzve GS-bajnoki címet szerezni (ld. a 2014-es Australian Opent és a 2015-ös Garrost).

A szenzációéhes szaksajtó hiába várja türelmetlenül a pillanatot, amikor végre az éterbe kiálthatja, hogy megérkeztek a fiatalok, az esélylatolgató elemzők többsége két okból is temette Dominic Thiem győzelmi esélyeit a döntő hajnalán. Egyrészt nem lehetett nem kiemelni, hogy mennyivel több időt töltött addig a pályán, mint a jószerivel akadálytalanul menetelő Djokovic (18 óra a tizenkettővel szemben) – egy-két elbukott szett emitt, némi kis túlóra amott, plusz az eggyel kevesebb pihenőnap, és máris óriásira duzzadt az erőnléti deficit, így pedig félő volt, hogy nem marad benzin a tankban, amikor a leginkább szüksége lesz rá. A másik baljós statisztikai mutató az osztrákra nézve, hogy harmadik alkalommal is olyasvalakivel került szembe egy Grand Slam-fináléban, aki amellett, hogy az adott torna rekordbajnoka, korábban sosem vesztett döntőt az adott helyszínen (kétszer találkozott Nadallal Párizsban, míg most Djokovic állta útját, aki Melbourne-ben veretlen). Az viszont viszont kevés felhangot kapott a felvezető cikkekben, hogy akármilyen valószínűtlenül is hangzik, Thiem bizony az utóbbi öt mérkőzésükből négyet megnyert a szerb ellen (ebből két siker a Roland Garrosról, vagyis major tornáról származik), szóval igenis ismeri Novak Djokovic ellenszerét – habár az Ausztrál Openen szereplő Novak Djokovic más kávéház.

A borúlátó jóslatok a kifogyóban lévő tankról visszaigazolást nyertek, legalábbis úgy tűnt, a vártnál is hamarabb visszaigazolást nyernek, mikor Dominic Thiem rögtön a mérkőzés elején 1-4-es hátrányba sodródott, ám ahogy kiegyenlített, felcsillant a halvány reménysugár: noha végül mégis a nyolcadik bajnoki címéért hajtó Djokovicé lett a nyitószett, az osztrák megtáltosodott a folytatásban és sziporkázó teniszével ideig-óráig sikerült feledtetnie az erőnléti deficitet, sőt apránként elhitette, hogy nagyon is sok keresnivalója van ebben a döntőben. A második játszma végjátékában ugyanis megfordult a momentum, amihez kellett a székbíró is, aki 4-4-es állásnál egy game-en belül kétszer is megintette a notórius labdapattogtató szerbet időhúzásért, miután Nole nemcsak a józan eszét, hanem a szerváját is elvesztette (a térfélcserénél meggondolatlanul odasétált Damien Dumosois-hoz és egy szarkasztikus monológ – „Gratulálok, híres lettél!” – kíséretében megpaskolta a lábát, ami akár leléptetést is vonhatott volna maga után). Djokovic percről-percre egyre mélyebb gödörben találta magát, a 3. szett közepére teljesen indiszponálttá vált, teátrális esdeklése és negatív testbeszéde arról árulkodott, valami nincs rendben (állítólag a dehidratáltság miatt szédelgett, energiaszintje lezuhant és utólag úgy fogalmazott, a vereség szélére került).

Persze ismerjük már ezt a magánszámot, jött is a menetrendszerű ápolás: mikor Thiem 2-1-es vezetésénél már égett a lába alatt a talaj, a szerb szokás szerint kikérte az orvosi szünetet és láss csodát, varázsütésre felgyógyult, egyszersmind visszatért belé a spiritusz és a gyilkos ösztön. Az áttörés kapujában álló osztrák, aki egy (két?) nyeretlen generáció terhét is a vállain cipelte, a 4. játszma közepéig tudta tartani a lépést az újabb Houdini-féle menekülést bemutató riválisával, talán ekkor ütött be nála először a krach, nem is feltétlenül fizikálisan, inkább mentálisan fáradt el, mindenesetre az utolsó két szett során egyetlen breaklabdát sem tudott értékesíteni. Hogy adódott egyáltalán lehetősége (ráadásul három is), azt bizonyítja, hogy nem volt reménytelen a helyzete, Djokovic sem volt épp érinthetetlen, de amikor kellett, a kritikus labdameneteknél a szerbet nem hagyta cserben a koncentrációja – ez az a tényező, ami a Nagy Hármast továbbra is a mezőny fölé emeli, nem a játéktudás, a hatékonyabb szerva vagy a nagyobb tenyeres. Ettől függetlenül Dominic Thiem büszke lehet a teljesítményére, hiszen mint mondta, mindent kiadott magából – ennél többet pedig profi sportoló nem is kívánhat magától és mi sem tőle.

Az őrségváltás gátja tehát már csakis a fejekben keresendő, de évről-évre egyre több olyan újgenerációs teniszező tűnik fel a színen (Thiem, Medvedev és Tsitsipas egyértelműen közéjük tartozik), aki képes lehet ezt ledönteni, el is hiszi magáról, hogy sikerülhet, sőt külön motiválja a kihívás, hogy addig verje meg a legendákat egy Grand Slam-döntőben, míg ők a csúcsformájukat nyújtják. Erre rímel az ötszettes vereséget szenvedő, de magából mindent kiadó Dominic Thiem nyilatkozata is, miszerint bár a feladatot különösen nehézzé teszi, hogy a világ valaha volt három legjobbja ugyanabban az érában teniszezik, még azelőtt szeretné megszerezni az első major trófeáját, hogy Federerék visszavonulnának, hiszen így értékesebb és édesebb is a győzelem. Talán pont a következő torna hozza meg a várva-várt áttörést a huszonévesek számára, ám egyelőre az immáron 17-szeres GS-bajnok, halhatatlanságot hajszoló Novak Djokovic jóvoltából a Nagy Hármasnál maradt a mentális fölény. Más kérdés, hogy a másik két titán, Federer és Nadal mennyire boldog emiatt (a spanyol nem beszélt mellé, szívesebben látta volna, ha Thiem nyer), mivel a kizárólagos GOAT-címre pályázó szerb mégiscsak ott liheg már a nyakukban az örökranglistán...

Novak Djokovic megkésve és kéretlenül toppant be egy patinás privát partira, hogy ellopja a show-t a két sztárvendég, Roger Federer és Rafael Nadal elől. Az elfogult vendégsereg ennél fogva nem zárta őt a szívébe, hiszen belerondított abba a fejedelmi idillbe, amit a két teniszisten párharca teremtett az elmúlt 15 évben. Federer és Nadal a tűz és a víz, a vitézség és az elegancia, az utolsó vérig tartó küzdés és a légies könnyedség ellentétét testesíti meg, ahol látszólag nincs hely egy újabb pólus számára, amit Djokovic képvisel: a szerb a szabadulóművészet magasiskoláját ismertette meg a polarizálódott tenisztársadalommal, a játékában az erős túlélési ösztön mellé ördögi taktikusság és sebészi pontosság párosul, és olyan mély, az arroganciával határos önbizalommal vértezte fel magát, ami által bármely krízishelyzetből képes kilábalni. Erról az idei wimbledoni fináléban is tanúbizonyságott tett, azonban a vérző szívű helyszíni közönség szeretetét és megbecsülését ezúttal sem tudta kivívni. Ez az ő igazi tragédiája, amit az eredményességgel aligha tud kompenzálni, de kétség ne legyen afelől, hogy meg fogja próbálni.

Az idei wimbledoni teniszbajnokság első hete nem a férfi egyesről szólt, sőt, talán ez az egyébként kitüntetett versengés szorult a leginkább háttérbe az újgenerációs csillaghullást követően, hiszen a párosviadal, különös tekintettel a vegyespárosra, illetve a női verseny magára irányította a férfiakat megillető reflertorfényt is. A szokatlan médiafigyelem-eltolódás hátterében két - vagy talán két és fél - once-in-a-lifetime történet húzódott meg: egyszerre felbukkant a színen a 15 éves, tehát bőven junior korú amerikai üdvöske, Cori Gauff, aki csupán wimbledoni szereplése idejére kapott felmentést a leckeírás és a házimunka alól. Ilyenkor gondol bele az ember, hogy ő hol volt és mit csinált tizenöt évesen a nyári vakáció kellős közepén. Valószínűleg nem az All England Club centerpályájának gyepét koptatta kiválóan helyezett tenyereseivel és csak legmerészebb álmaiban győzte le két szettben a sportági legendát, Venus Williamset.

Cori Gauff viszont pontosan ezt tette élete első Grand Slam-főtáblás mérkőzésén, a lehető legnagyobb természetességgel: mentális szilárdsága érett személyiségről és kivételes elhivatottságról árulkodott, sziporkázó játékával pedig izgalmas jövőképet festett a női tenisz egére. A szakértőket letaglózó összeszedettségét és higgadtságát számos éljátékos is megirigyelhette volna - az ifjú Mouratouglou-tanítvány két meccslabdát hárítva fordított Polona Hercog ellen -, nemhogy egy stresszburokban élő átlagos gimnazista. A Gauff-féle tündérmesére persze felkapta a fejét a nemzetközi sportmédia, ámult-bámult a sokat látott szakma és egy emberként szorított érte a teniszkedvelő társadalom. Mindenki azért szorított, hogy ez a mese minél tovább tartson, azonban a nyolcaddöntő volt a végállomás az óriásölő tinilány számára - a későbbi wimbledoni bajnoknő, Simona Halep búcsúztatta őt a legjobb 16 között. De messze nem Cori Gauffé volt az egyetlen side story, ami lázban tartotta a szurkolókat az első hét folyamán.

A teniszőrült brit közönség januárban amiatt aggódhatott, hogy talán örökre elveszíti rajongása legfőbb tárgyát, egyetlen kortárs aduászát, Andy Murray-t, aki az Ausztrál Open előtt a könnyeivel küszködve fontolgatta az azonnali visszavonulás lehetőségét. Azonban egy karriermentő (és mindenekelőtt életbevágó) felszínpótló csípőprotézis műtétet követően a kétszeres wimbledoni győztes skót egy új, ámde számára korántsem idegen műfajban tért vissza a pályára: Feliciano Lopez, a füves borítás veterán specialistájának oldalán párosban mérette meg magát a Queen's Club-i tornán. A közös hullámhosszot hamar megtaláló brit-spanyol kettős egy álomszerű forgatókönyv keretében a trófeáig menetelt, majd egy eastbourne-i pofon után Murray bejelentette indulási szándékát Wimbledonban, ráadásul rögtön két fronton támadt. A férfi páros versenyre a Nicolas Mahut-vel a karrier Grand Slamet beteljesítő Pierre-Hugues Herbert-t "szerződtette le", viszont ez az ad-hoc jellegű együttműködés nem volt igazán gyümölcsöző és az összecsiszolódáshoz szükséges idő szűkében egy második fordulós vereséggel (ideje)korán véget is ért.

A Serena Williamsszel való, közkívánatra köttetett partnersége soha nem látott hype-ot generált a hagyományosan elhanyagolt vegyespáros viadal köré: az interneten a csapatnevet illetően megoszlott a közösség véleménye, de legyen a név akár SerAndy, akár Murena, a világ teniszfanatikusai gyermeki izgatottsággal várták a sztárpár következő fellépését. Mindenki erre volt kíváncsi, mindenki őket akarta látni és kissé elragadtatva a végső sikerüket vizionálta. Popcorn bekészítve, sör kipattintva, fotel bemelegítve: a késő esti (kvázi főműsoridei), oldott hangulatú és kifejezetten szórakoztató vegyespáros-mérkőzéseket több millió rajongó követte figyelemmel a tévéképernyőn keresztül, nem beszélve arról az állandó teltházról, ami a Williams-Murray duó wimbledoni pályafutását kísérte. A pályafutást, ami az együttes tapasztalat és tudáskészlet okán akár az utolsó vasárnapig is tarthatott volna, ám a fellelkesült nézősereg legnagyobb bánatára három forduló után befejeződött: az első helyen kiemelt Soares-Melichar páros szúrta ki a hype-buborékot és amint a rózsaszín köd eloszlott, a figyelem újból a férfi egyesre terelődött.

Ami a férfiakat illeti, az első néhány forduló alatt megtizedelődött a NextGen-korosztály létszáma, különösképp a főtábla felső polcán, ahol a címvédő és világelső Novak Djokovic tanyázott: bármennyire is csalódást keltő a tény, Alexander Zverev azonnali búcsúja kapcsán már senki sem vonja fel a szemöldökét. Mintha valamiféle rontás ülne a vállain, ha major tornára kerül a sor - és ebbe hallgatólagosan bele is törődött a szakma, hiszen Zverev neve fokozatosan kikopott a győzelmi esélyeseket listázó felsorolásokból. Annál váratlanabb volt Stefanos Tsitipas korai buktája, hiszen az arisztotelészi filozófiát a borgi röptével és a beckeri vetődéssel ötvöző görögöt minimum egy negyeddöntős szereplésre prognosztizálta a szakírói többség, azonban a wimbledoni áttörés részéről még várat magára: a nyitókörben elszenvedett ötszettes vereség után Tsitipas újból elmerülhetett a gondolataiban, keresvén a miérteket. A nálánál kipróbáltabb és fél generációval idősebb Dominic Thiem sem tehetett mást, miután a Roland Garros idei döntőse legyőzőjére talált a füves pályás szezonban évről-évre megtáltosodó Sam Querrey személyében, rögtön az első mérkőzésén. Némileg meglepő, hogy az Isner, Anderson és Karlovic nevével fémjelzett szervagyáros trió egy tagja sem élte túl az első hetet, így az ászkirály kategória legjobbja végül az egykori finalista Milos Raonic lett, akit a negyeddöntő kapujában a salakra specializálódott Guido Pella tartóztatott fel.

A nagymértékű papírforma-borulás következtében a Nagy Hármas nem ütközött számottevő ellenállásba csendes menetelése során: elképesztő, hogy a trónról letaszíthatatlan Federer-Nadal-Djokovic hármas jóformán dominánsabb volt az idei wimbledoni bajnokságon, mint az elmúlt tíz évben bárhol, bármikor. A szerb útja, akár egy kellemes séta a tengerparton: egészen a negyeddöntőig egyetlen kiemeltet sem sodort elé a víz - nem mintha a torna későbbi fázisaiban David Goffin vagy Bautista Agut legyőzése különösebb problémát jelentett volna a számára. Ez az állítás persze Nadal kitisztuló negyedére is igaz, bár pusztán a névsor alapján a spanyol klasszis valamivel nívósabb ellenfeleket búcsúztatott, lásd a szeszélyesség mintaszobra, Nick Kyrgios vagy a momentán teljesen erőtlen Jo-Wilfried Tsonga. Mindeközben Roger Federer a 38. születésnapja előtt néhány héttel is ugyanúgy szárnyalt a wimbledoni gyepen vagy éppen afelett, mint huszas évei derekán. A GOAT-versenyt jelenleg vezető svájci az összes útjában álló kiemeltet lesöpörte egy-egy kósza, elhullajtott szett kíséretében: a látványosan lelassított borításon is ült az első szervája (igaz, lényegesebben kevesebb ászt ütött, mint szokott), füstölgött a levegőben úszva megütött tenyerese és pengeéles röptéivel sikeresen ostromolta a hálót. A férfi verseny iránti, addig fél-lángon égő lelkesedés az elődöntőben lobbant igazán lángra, a 40. Fedal-párharc létrejötte ugyanis előcsalogatta a tizenegy évvel ezelőtti gigászi, már-már felülmúlhatatlan színvonalon zajló döntőről őrzött szurkolói emlékeket.

Nem célom magamra haragítani sem a Federert, sem a Nadalt istenítő tábort, de pártatlan szemmel követve az eseményeket, úgy hiszem, hogyha a legendás 2008-as wimbledoni finálé a mérce, az idei elődöntő egészére nem süthető rá a klasszikus jelző - én, egy kerékpáros szakkifejezéssel élve, a fél-klasszikust használnám erre a mérkőzésre. Persze, ezzel lehet vitatkozni, hisz' preferanciáitól függően mindenki más szemüvegen keresztül nézte és másképpen élte meg ezt a négyjátszmás derbit. A teniszvilágot kettéosztó, romanticizált Federer-Nadal rivalizálás újabb felvonása, véleményem szerint, csak részleteiben tartamazott a nagybetűs klasszikusra jellemző ütésváltásokat, a részleteiben alatt pedig a nyitószett teljes terjedelmét és legfőképp az idegörlő végjátékot értem, amit a sportág őszinte szerelmese, szorítson akárkiért, lélegzetvisszafojtva figyelt - beleértve jómagamat is.

Noha a lelassított borítás fényében Rafa Nadal minden eddiginél kedvezőbb pozícióból várhatta ezt a meccset, a tükörsima 2. játszmát leszámítva képtelen volt dominálni: Federer koncentrációkiesése átmeneti fölényhez juttatta a konstans színvonalon teniszező spanyolt, majd a félórás rövidzárlatot követően a Maestro újból magához ragadta az irányítást és többé már nem engedte ki a kezéből a gyeplőt. Attól függetlenül, hogy ki hogyan értékeli ezt a találkozót, klasszikusként vagy fél-klasszikusként, abban nincs vita, hogy a két szóban forgó, klasszis játékos egyidejű, hosszantartó uralma, kortalan zsenialitása és az őket övező szeretet párját ritkítja a sportág történetében. Federer és Nadal rivalizálása kezdetén két jól elkülöníthető, kontrasztos személyiségjegyeket felvonultató stílusvilágot - már-már vallást - teremtett, lefedve a komplett kortárs rajongói bázist. 

Ebbe az elit buliba toppant be 2008-ban - végérvényesen talán 2010-ben -, kissé megkésve Novak Djokovic, aki az idei bajnokságon a saját legénybúcsúját elszalasztó Roberto Bautista Agut-ot múlta felül a felső ági elődöntőben. Amint berobbant a tenisz élmezőnyébe, megingatva a fedali hegemóniát, Djokovic nemcsak egyeduralomra tört, hanem szeretetet is követelt, nemritkán megszállott módon (erről a későbbiekben bővebben is szó lesz). A nézői szíveket azonban nehezebb elnyerni, mint megdönteni az all-time rekordokat: ez az epikus vasárnapi finálé legfőbb tanulsága, ahol leegyszerűsítve egy szentként tisztelt közönségkedvenc és egy trónbitorló antihős küzdött meg egymással - és a túlnyomó többség kívánalma ellenében az utóbbi győzött. Az utóhatás drámai és egyben elgondolkodtató... Először is leszögezném, hogy nem vagyok se Djokovic-, se Federer-drukker, kívülről, részrehajlás nélkül szemléltem ezt a történelmi jelentőségűvé duzzadó csatát. Utólag megpróbáltam belehelyezni magamat mindkét fél, a vesztes és a győztes cipőjébe egyaránt, és rövid mérlegelés után arra jutottam, hogy különböző okokból nem irigylem se Rogert, se Novakot.

Nem irigylem Rogert, mert elveszíteni egy olyan ötórás, döntő szett 13-12-nél rövidítésbe torkolló, öldöklő mérkőzést, mialatt minden egyes statisztikai mutatóban élen jársz, amit tulajdonképpen végig te kontrolláltál, és ahol a saját adogatásod mögött kihasználatlanul hagysz két meccslabdát... szóval, ezt pokoli nehéz lehet megemészteni. Főleg amiatt, mert hiába vagy (jelenleg) a valaha élt legeredményesebb teniszező a Földón, maga a GOAT, 38 évesen és 250 naposan nem tudhatod, hogy lesz-e még hasonló ordító ziccered aktív pályafutásod során, pláne nem Novak Djokovic ellen. Nem tudhatod, hogy jövőre is labdába rúghatsz-e majd Wimbledonban vagy bármely más kiemelt versenyen. És igen, tudom, Roger Federerrel kapcsolatban n+1-szer felvetődött már az a kétely, miszerint nyerhet-e még egyáltalán Grand-Slam tornát, és tudom azt is, hogy a svájci n+1-szer rácáfolt erre, de látni kell, hogy az idő múlása nem az ő pártján áll, ellentétben azzal a tizenötezres tömeggel, amely vele együtt gyászolta ezt az elszalasztott lehetőséget. Federer helyzete a végeredmény szempontjából tehát nem irigylésre méltó, bár egy efféle nehezen emészthető kudarcot követően minden bizonnyal aranyat ér a külvilág támogatása, empátiája és őszinte szeretete, amit a svájci korlátlanul élvez. És ez az, amit győzelemhalmozás útján nem feltétlenül lehet kikényszeríteni.

Habár aznap este a magasba emelhette a trófeát, mégsem irigyeltem különösebben Nolét, mert újfent viharos erősségű, elsöprő ellenszélben játszott, amely közegben csak és kizárólag magára számíthatott. Nem irigyeltem, mert amint később elárulta, olyannyira nem kapott bíztatást a nézőtérről (ami persze a televíziós közvítésből is kiderült), hogy amikor a tömeg Roger nevét skandálta, minden képzelőerejére szüksége volt ahhoz, hogy a saját nevét hallja és ebből merítsen erőt a krízishelyzekben. Nem irigyeltem, mert a piciny csapatát és a családját kivéve mindenki ellene szurkolt ebben a thrillerrel felérő döntőben - legalábbis a helyszínen. Novak Djokovic ATP-szintű szerbiai tenisztorna híján nem ismerheti a hazai pálya fogalmát, és amíg Federer és Nadal vissza nem vonul, a világon sehol sem tapasztalhatja meg azt, hogy a nagyérdemű teljes vállszélességgel mögötte áll - ezt sem lehet egyszerű megemészteni. Djokovic úgy érezhette magát wimbledoni győzelme pillanatában, akár egy ünneprontó, aki a sötét oldalról érkezve elorozta a bajnoki címet az imádott főhős elől.

A világelső pusztán a teljesítménye alapján nem olyan reakciót érdemelt, amilyet a helyszíni közönségtől kapott: való igaz, hogy a modern éra legkiválóbb fogadójaként emlegetett szerb nem nyújtotta élete teniszét, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy két óra 50 percig egyetlen breaklehetőség sem adódott előtte, de a kritikus pillanatokban megidézte a benne szunnyadó Houdinit. Úgy vélem, a mérkőzés legmegdöbbentőbb, egyben kulcsfontosságú mutatója, hogy amíg Federer tizenegyszer hibázott a három lejátszott rövidítésben, addig Djokovic egyszer sem, ami földöntúli koncentrációkészségre vall. A végső győzelem sorsa tisztán fejben dőlt el és e tekintetben Nole messze lekörözi a jelenlegi élmezőnyt - beleértve a Nagy Hármas további tagjait is -, emiatt képes a pokol legmélyebb bugyraiból is visszakapaszkodni és emiatt fordulhatott elő karrierje során három alkalommal is, hogy 2-2 mérkőzéslabdáról fordított Roger Federer ellen - igaz, most először vitte ezt véghez egy GS-döntőben. Az összesített statisztika alapján a szerb nem diadalmaskodhatott volna, de a tenisz nem arról szól, hogy ki gyűjti a legtöbb pontot, elég csupán a fontos labdameneteket megnyerni, és Novak Djokovic pontosan ezt tette.

Ahogyan az utolsó, keretesre sikeredő Federer-tenyeres tovaszállt az éterben és a publikum döbbent morajából tapsvihar fejlődött, Djokovic kaján vigyorral az arcán felsétált a pálya közepére, ahol megállt és nem szólt egy árva szót sem, nem szaggata szét a felsőjét, nem dobálta a szívcsakrákat. Konszolidáltan, önkontrollt gyakorolva, visszafogott melldöngetéssel ünnepelte karrierje legemlékezetesebb sikerét. A tekintetével próbálta kiharcolni az őt megillető tiszteletet, de nem provokálta az ellenszenves tömeget, hiszen tudta, szeretetüket erőszakkal nem sajátíthatja ki. Most nem, esélytelen, lévén a többség legbelül éppen az ellenfelét siratta. Mintha egy pillanatra feladta volna szeretetkoldus magatartását. Az égre mutatott, majd szokásához híven leguggolt, kitépett a pályából egy fűcsomót és a szájába vette - talán a rozsfűben kereste a győzelem édes ízét. Nem irigylem Novak Djokovicot, mert jóllehet, az elkövetkező néhány szezon során beállítja, sőt, túlszárnyalja a federeri rekordokat, viszont nem valószínű, hogy valaha is elérheti azt, amit a legjobban szeretne: a közönség őszinte szeretetét, bármerre is járjon a világban. Az Ausztrál Open kapcsán már felvetettem, hogy vajon mi számít igazán a GOAT-címért zajló versengésben, az eredmények vagy a személyiség? Amennyiben az előbbi, Djokovic belátható időn belül átveheti a vezetést az örökranglistán. Ha az utóbbi, talán sohasem érhet fel oda, ahová Nadal és Federer felért népszerűség és elismertség terén. Ez az ő személyes drámája, de annyi bizonyos, hogy addig nem fog nyugodni, míg legalább a statisztika alapján nem ő lesz a legnagyobb.

Akármennyire is unja Roger Federer a generációváltásra vonatkozó kérdéseket, nem szabadulhatunk a minket, teniszrajongókat  lassan egy évtizede lázban tartó gondolattól, miszerint kik töltik be a nagy négyes utáni űrt, ráadásul jobbnál-jobb indokaink mutatkoznak arra, hogy újra és újra napirendre tűzzük az effajta kérdéseket. A sportágnak ugyanis sürgősen szüksége van egy bíztató jövőképre. Az idei Australian Openen belekóstolhattunk egy post-Federer érába, és valljuk be, nem is volt olyan savanyú, amíg ízlelgethettük. Azt hiszem, mindannyian szívesen képzeltük el a tenisz jövőjét Stefanos Tsitsipas és Frances Tiafoe játékán keresztül. Azonban, kár tagadni, a jelent nem a NextGen-vitézek alakítják. Rafael Nadal és Novak Djokovic kijózanító tenisszel vetettek véget az ábrándozásnak és visszarángattak minket az általuk uralt mostba, ám kettejük hype-máztól áztatott összecsapása egyirányú utcába terelődött.

A tomboló nyárba ágyazódó Ausztrál Open újfent fenekestül felforgatta a hóval borított öreg kontinens mindennapjait, különös tekintettel a teniszfanatikusokra, ám a napperzselte, óceánkék pályákon végül nem következett be fordulat a generációk közötti erőviszonyokat illetően. Ugyan a széles körökben anticipált címvédés elmaradt, azaz Federer ez alkalommal nem szaporította tovább Grand Slam-győzelmei számát, ezzel még magasabbra helyezve a lécet rekordjai túlszárnyalására aspiráló riválisai előtt, a melbourne-i finálé párosítása alapján nyugodt szívvel kijelenthető, hogy érvényesült a papírforma. Ám a papírforma érvényesülése mellett felsejlett néhány megkerülhetetlen mellékszál. Rögtön egy ilyen mellékszál adta meg a melankolikus alaphangot az egyébként Happy Slam-címkével illetett Australian Open számára. A hagyományos verseny előtti sajtótájékoztató-dömping során ugyanis a könnyeit elfojtani képtelen Andy Murray ledobta a visszavonulás-bombát a sportági köztudat állóvízébe, ezzel emlékeztetve az elkényeztetett rajongókat egy karrier törékenységére, egyszersmind rávilágítva az élmezőnybe való beékelődéssel járó extrém terhelés lehetséges következményeire. A fizikai limit állandó feszegetése, a megannyi elérhetetlennek hitt álom beteljesítése, a világelsőség fejvesztett hajszolása és a járulékos fájdalmakkal való dacolás Murray esetében egy makacs csípősérülés formájában bosszulta meg magát, amely nemcsak a pályan okozott kellemetlenségeket, hanem azon kívül is, a civil életben. A skót, aki egyedüli halandóként merészkedett az istenek földjére, testileg-lelkileg meggyötörten zárta le másfél éve húzódó, kilátástalan szélmalomharcát. Másképp nem szabadulhatott teste börtönéből, minthogy szívét elhallgattatva kimondja azt, amit minden áron szeretett volna kimondatlanul hagyni: ez így nem mehet tovább.

Egy sportoló számára - versenyezzen akármilyen szinten - nincs ijesztőbb annál, hogy a kényszer mondatja ki vele a végszót. A bejelentés, mely - az intő jeleket szem előtt tartva - tartalmilag kevésbé, időzítésében viszont annál inkább volt váratlan, a szurkolókat és a versenytársakat egyaránt kővé dermesztette, a tenisztársadalom a megfelelő szavakat keresve, sorra fejezte ki együttérzését. A hajdani nagy négyes hivatalosan is megszűnt létezni, amit lehet akár a vég kezdeteként is értelmezni... Azt hiszem, ennek fényében nem túlzás állítani, hogy a sportági közösség képtelen volt 72 óra alatt kiheverni a sokkot, így a nyitónapot átitatta ez a kissé gyászos, mégis magasztos hangulat. Jobbhíján mindenki a csodában reménykedett, és bár senki sem várhatta el tőle, Murray mégis csodát tett azon a meccsen, ami elképzelhető, hogy számára az utolsó volt, legalábbis a profi pályafutását tekintve: 0-2-es szetthátrányból, nem is a szakadék széléről, hanem a mélybe zuhanás után kapaszkodott vissza Bautista Agut ellen, mielőtt a végzete térdre kényszerítette volna. „Ha ez volt az utolsó mérkőzésem, elégedett vagyok vele” - fogalmazott feltételes módban az egykori világelső, aki ezzel nyitva hagyta a kiskaput, mintha azt üzente volna, hogy ne temesse senki, ő még nem akar meghalni... Akármilyen nehéz is volt elvonatkoztatni ettől az élménytől, az ausztrál teniszexpressz kérlelhetetlenül robogott tovább.

Melbourne-t (újra) elérte a változás szele, amit a sportági jövő formálásával megbízott NextGen-különítmény két újabb üdvöskéje korbácsolt. Ezúttal Stefanos Tsitsipas és Frances Tiafoe mutatott fel egy-egy olyan üdítő alternatívát a sportág kiüresedéstől rettegő szerelmesei számára, amely rajongás tárgyává válthat, miután a Federer-Nadal-Djokovic szentháromság csillaga leáldozott. A megnyerő jelző nem csupán játékukra, személyiségükre is ugyanúgy érvényes: az egyik oldalon ott áll az "öreg lelkű" Tsitsipas, aki Björn Borgra hajazó külsejével, a Roger Federertől kölcsönzött egykezes fonák technikájával és antik görög bölcseket megidéző filozófiájával hívta fel magára a nagyérdemű figyelmét, míg a másik oldalon ott a polgárháború sújtotta Sierra Leonéból menekülő családja életét megváltoztató, elbűvölően őszinte Tiafoe, aki egy felettébb nemes céltól vezérelve beteljesítette az amerikai álmot és most kezdi ízlelgetni az önmegvalósítás gondolatát. A kettejük által táplált őrségváltó-hisztéria a nyolcaddöntőben létrejövő Tsitsipas-Federer mérkőzésen hágott a tetőfokára. A címvédő képtelen volt elrabolni az ihletett tenisszel előrukkoló görög sztárjelölt adogatását (Federer mind a 12 breaklehetőségét eltékozolta, igaz a breaklabda-konvertálás művészete sosem volt az erőssége), ami nem is lett volna akkora tragédia a svájci szempontjából, ha a legalább a sajátját tartja és a szettvégi, rövidített játékokban odateszi magát - akárcsak a Hopman Kupán néhány héttel ezelőtt -, ám részéről se az előbbi, se az utóbbi feltétel sem valósult meg maradéktalanul. Roger Federer ugyan megnyerte az első játszma rövidítését, a továbbiakban azonban teljes csődöt mondott fogadóként a kritikus helyzetekben: két elbukott tiebreak közé becsúszott egy elbukott szervagame is, ami megpecsételte a Maestro sorsát, míg a rajongói szíveket tömegesen elnyerő Tsitsipast a mennyekbe repítette.

De nemcsak Stefanos Tsitsipas bizonyult hatékonynak a rajongó-toborzás terén: az idei Australian Open ideje alatt minden bizonnyal Frances Tiafoe követői bázisa is megsokszorozódott az USA-ban és világszerte. Az egészen a negyeddöntőig merészkedő Tiafoe melbourne-i menetelése során búcsúztatta a tavaly élete szezonját futó Kevin Andersont, illetve a 2017-es világbajnoki címe óta az éterben kóválygó Grigor Dimitrovot is, ezzel pedig kiharcolta az általa idolizált kosárzseni, LeBron James elismerését. A közelgő generációváltáshoz fűzött reményeket azonban Rafael Nadal apró darabokra zúzta szét: előbb Tiafoe-t, majd egy kanyarral később Tsitsipast mosta le a pályáról - vagy lesöpörte őket róla, mindenki döntse el maga, hogy ez esetben mi a találóbb metafora, mindenesetre a spanyol buldózerhez hasonlatos pusztítást végzett a fiatalság körében. Szóval nem, még mindig nem érkezett el az új generáció ideje - amíg a NextGen-vitézek csak egy-egy csata alkalmával képesek legyőzni a regnáló teniszcsászárokat, addig nem jelenthetnek reális veszélyt a trónjukra. Ahhoz a háborút kell megnyerni, amire az ideig még várni kell.

Elsősorban nem is Tsitsipastól vagy Tiafoe-tól lehetett várni az igazi áttörést e téren, hanem Alexander Zverevtől, aki saját generációja előfutáraként szorgosan gyűjtögeti a Masters-trófeákat és tavaly novemberben a világbajnoki serleget is a feje fölé emelhette, ám azt az átkot, amely a Grand Slam-tornákon sújtja, Ivan Lendl segítségével sem képes eloszlatni. A probléma minden bizonnyal Zverev fejben keresendő és minél hamarabbi megoldást kíván, hiszen minden kútba hajított lehetőség exponenciálisan növeli a rá nehezező külső nyomást, és az őt belülről emésztő feszültséget. Erről árulkodott a Marcos Baghdatis ütőaprítási hagyományait felelevenítő dühkitörése is, amelyet a Milos Raonic ellen vívott 4. fordulós mérkőzés egy szünetében produkált - halkan teszem hozzá, hogy talán Tsitsipas előző napi visszhangos sikere is közrejátszhatott a német nyolcaddöntőbeli fiaskójában. Azt a sanszot, amit Sascha Zverev könnyelműen elhullajtott, némi meglepetésre az újonnan Amélie Mauresmo vezényletével készülő Lucas Pouille ragadta meg, aki a surranópályán lopakodott el egészen az elődöntőig - más kérdés, hogy a Djokovic-féle úthenger alaposan kilapította és földbedöngölte, bár Nadal sem volt éppen kíméletes Tsitsipasszal. 

Akár a klasszikus bunyózós filmekben, a két pofozógép, Djokovic és Nadal, miután a babérjaikra törő összes kihívót a padlóra terítette, egymással nézett farkasszemet a fináléban. A sportág szerelmesei bizonyára tisztán még emlékeznek arra, micsoda meccs kerekedett a szerb és a spanyol legutóbbi, egymás ellen vívott melbourne-i döntőjéból, és ugyan a szabályváltoztatások miatt (championship tiebreak bevezetése az 5. szettben) már aligha alakulhatott volna ki egy újabb hatórás gladiátorharc kettejük között, mindannyian egy popcorn bontogatós, fotelből felugrálós gálaszámra helyezkedtünk be - nem mintha vasárnap reggel kilenckor popcornt kívánna az ember, de ettől most a pátosz kedvéért tekintsünk el. Ki gondolta volna, hogy miután mind Nadal, mind Djokovic mészárszéket rendezett a Rod Laver Arénában a maga elődöntőjében, a két hóhér végső összecsapása is hasonlóan asszimetrikus képet fog mutatni? Aktuális forma alapján mindenki egy végletekig kiélezett küzdelemre számított, pedig az ellenkezője is bőven benne volt a pakliban: a többséget elvakította a látszat és nem volt hajlandó tudomást venni a statisztikák által előrejelzett egyenlőtlenségekről. Afelett a tény felett nem szabadott volna elsiklani, hogy Rafael Nadal az előző hét keménypályás mérkőzését elvesztette Novak Djokovic ellen...

A szakma ehelyett azt szajkózta, hogy milyen zseniális Nadal feltunningolt adogatása, és hogy ezt hatékonyan alkalmazva kibabrálhat akár a szerbbel is. Tévedés, vele nem babrálhatott ki: az elmúlt szezonban főnixi feltámadást bemutató Djokovic egyenesen rosszabb fényben tüntette fel a megreformált mozdulatsort, mint a lecserélt formulát - ezt támasztja alá megannyi szakértői elemzés is. A világelső rátapintott az új, agyonajnározott szervatechnika gyengepontjára. Arra az apró, mégis jelentékeny ugrásra, amit Rafa az első adogatása megütése közben tesz a pálya belseje felé. Djokovic mély, vonalközeli returnjeivel szempillantás alatt átvette a kezdeményezést fogadóként és kiszolgáltatott helyzetbe sodorta a spanyolt, aki állandó fáziskésésben találta magát. Ezáltal a szerb kikezdhette ellenfele legendásan stabil alapvonalütéseit is, hatástalanítva a torna korábbi szakaszaiban nyerőket termelő tenyereseket. Nem csoda, hogy Rafael Nadal hamar eltanácstalanodott: ez ellen a Novak Djokovic ellen nem volt fegyvere. Ha ő sem tudta megszorongatni, nem valószínű, hogy bárki más képes lett volna erre. Djokovic ugyanis éhesebb és eltökéltebb mint valaha, útban van a halhatatlanság felé: a következő lépcsőfok a federeri huszas GS-rekord megdöntése, kizárólag ez lebeg most a szemei előtt. Kérdés, ha egyszer valóban megdönti ezt a rekordot, lehet-e ő az egyedüli GOAT a teniszben? Vagy nem csupán ezen múlna? Mi nyom többet a latba: az objektív érvelés alapjául szolgáló statisztika vagy a szubjektíven megítélhető perszóna?

Mint azt az általam elkövetett ábra is mutatja, a GOAT-verseny egyre élesebb: Vajon 5 év múlva is ez lesz a sorrend?

Itt a generációváltás!? Évek óta dobálózunk már ezzel a kifejezéssel a teniszberkeken belül, viszont ahelyett, hogy az újabb nemzedékek együttes erővel átvették volna a hatalmat a trónhoz ragaszkodó nagy négyestől, egyre több évjárat tűnt el a süllyesztőben igazi áttörés nélkül. Egy fecske nem csinál nyarat, mint ahogy egy játékos sem csinál teniszforradalmat. Sascha Zverev sem biztos, hogy fog. Legalábbis nem most azonnal. Az viszont vitathatatlan, hogy ő minden tekintetben egy új éra előfutára, a kiüresedéstől rettegő sportág potenciális megmentője. Zverev azonban nem(csak) a jövő fényes ígérete, Zverev a most üstököse. És azt hiszem, ez a legfőbb előnye saját korosztályával szemben. Ő már kész van. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a világbajnoki trófea, amit az uralkodó szűk elit két oszlopos tagjának legyőzésével hódított el.

Valljuk be, nem az idei volt minden idők legkiélezettebb világbajnoksága, mint ahogy a kiesés szakaszban tündöklő Sascha Zverev sem aratott rajt-cél győzelmet, egyszóval a csoportkör nem volt egy diadalmenet színvonalügyileg. Lehet, hogy az szufla fogyott el, vagy a koncentráció hagyott alább többeknél, mindenesetre akadtak csalódást keltő, küzdelemmentes és a torna presztízséhez képest méltatlanul egyoldalú találkozók. Rögtön az első napon egy érthetetlen Federer-bukta bolygatta fel a közvéleményt: a svájci abszolút indiszponált módon teniszezett egy ugyancsak gyengén muzsikáló Nishikori ellen, aki dacára annak, hogy bőven negatív nyerő-ki nem kényszerített hiba mérleget produkált, megszerezte első (egyben egyetlen) pontját a Lleyton Hewittról elnevezett csoportban. Kettejük teljesítményét kínos kontextusba helyezte, mondhatni beárazta, hogy a következő fordulóban a japán már-már megszégyenítő arányú verést kapott a sziporkázó Kevin Andersontól - Nishikori mindösszesen egy játékot tudott elcsípni ezen a meccsen, majd Thiemmel szemben is kudarcot vallott. A szokásosnál sűrűbb szezonvégi programot vállaló Roger Federer azonban látványosan összekapta magát a kezdeti botladozás után, hozta a kötelezőt Dominic Thiem ellen és egy orrhosszal elorozta a csoportelsőséget Anderson elől.

Lleyton Hewitt-csoport végeredménye	Guga Kuerten-csoport végeredménye

Mindeközben a Guga Kürten nevével fémjelzett kvartett háza táján kivétel nélkül papírforma-eredmények születtek, a győzelem-vereség ráta szimmetrikusan oszlott el a csoport tagjai között, idomulva a kiemelési számokhoz: a reneszánszát élő Novak Djokovic 3 ponttal végzett az élen, a később főszereplővé avanzsáló Alexander Zverev csak a szerbbel szemben maradt alul, míg a kiegyensúlyozott, mégis viszonylag csendes szezont maga mögött hagyó Marin Cilic John Isner ellen könyvelhette el egyszem sikerét, így a karrierje legjobb évét futó amerikai pont nélkül búcsúzott Londontól. Az elődöntő mezőnyére az időnként meglehetősen ingerszegény csoportküzdelmek - talán a sérülés miatt visszalépni kényszerülő Rafael Nadal és Juan Martín Del Potro lehelhettek volna egy kis életet a verseny ezen szakaszába - ellenére nem lehetett panasz: a hirtelen halállal fenyegető kieséses fázisban kialakuló Federer-Zverev és Djokovic-Anderson párosítások egy igazi álomdöntő ígéretével kecsegtettek, ámde a fékezhetetlen gyorsvonat képében érkező Sascha Zverev felülírta a menetrendet, megdöbbentve ezzel a várakozó tömeget. A megdöbbenés tárgyát nem az a két különálló tény szolgáltatta, hogy Zverev ihletett játékkal legyőzte Roger Federert és/vagy Novak Djokovic-ot, hiszen erre már korábban is volt példa, hanem az, hogy mindezt sorozatban, egyik napról a másikra tette, ráadásul a világbajnokság véghajrájában, olykor-olykor az elfogult közönség gerjesztette ellenszélben (lásd Federer elleni elődöntő második szettjének rövidítése).

A NextGen-skatulyába még éppen beletuszkolható, 21. életévét taposó Zverev két különböző profilú mérkőzésen bizonyította, hogy képes megbírkózni a nyomással és nem remeg meg a keze a legkritikusabb pillanatokban sem. A Roger Federerrel vívott, feszült hangulatú, késhegyre menő csatában akár egy-egy gyengébb adogatójáték vagy átmeneti koncentrációkiesés is könnyen a vesztét jelenthette volna, nem beszélve arról a vitákat és nemtetszést kiváltó tiebreakbeli szituációról, ahol a komplett nézőtér ellene fordult. A német mindezek ellenére végig megőrizte hidegvérét és nem hagyta, hogy a külső körülmények kizökkentsék a zónából. Az alapvonalon vagy annak közelében landoló ütéseivel kikezdte a svájci fonákját, akinek fogadóként alig-alig jutott lehetőség a rázúduló szervabombák mellett. A döntő merőben más tészta volt. A dominanciája restaurálásán munkálkodó Novak Djokovic toronymagas favoritként léphetett pályára, ám mind mentális, mind fizikai vonatkozásokban kiütközött rajta az utóbbi félév ámokfutása, másra aligha foghatjuk haloványabb teljesítményét. Ugyan a csoportkörben Zverev képtelen volt megszorítani a világ tetejére visszakapaszkodó szerbet, a fináléban meglepetésre felcserélődtek az erőviszonyok és az underdog minden tekintetben ellopta a show-t. Amikor kell, akkor nyújtotta a legjobbját és ellentmondást nem tűrő tenisszel kényszerítette térdre Djokovic-ot. A dicsőség mellé szerzett néhány új rajongót is hosszúra nyúló, érzelmes, szimpátiát ébresztő győzelmi beszéde során.

Ez a siker korántsem a véletlen műve, tudatos tervezés eredménye: az új generációknak utat törő német hosszútávú befektetései megtérülni látszanak. Ahogyan Boris Becker fogalmazott, Zverev a legjobb akar lenni, ezért a legjobbakkal veszi körül magát: idén augusztustól az Andy Murray-t Grand Slam-győzelemig vezető Ivan Lendl is az ő szakmai stábját erősíti (egyébként nem a kőarcú legenda az egyetlen, aki a skót táborából igazolt át az évek folyamán). És bizony, Masters-trófeákkal a zsebében, világbajnoki serleggel a vitrinjében, ez lesz a következő lecke Alexander Zverev számára: megtanulni Grand Slamet nyerni. Elviekben minden szükséges adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy ezt kivitelezze - világrengető alapvonalütések, bombasztikus szervák, mentális stabilitás - már csak össze kell rakni a puzzle-t. Itt jön a képbe a Lendl-faktor, ami Murray esetében segített összehangolni az egyéni képességeket, kikeverve a bajnokká válás receptjét. Kérdés, hogy Sascha Zverevnél hogyan és milyen ütemben fog ez a hatás érvényesülni.

Adott tehát a kérdés: Lesz-e jövőre Grand Slam-bajnok Sascha Zverev?
Azt hiszem, ez lenne az első jelentős lépés a generációváltás irányába.

EXTRA TARTALOM
Egy saját készítésű, három grafikából álló adatvizualizáció az évvégi világranglista kialakulásáról - főszerepben Djokovic, Nadal, Federer és Zverev, azaz a legjobb 4 játékos. Kattints a lenti címre a nagyobb felbontásért!

Az idei US Openen nem feltétlenül azok kerültek a figyelem középpontjába, akiknek ez kijárt volna. A médiában persze nem újkeletű jelenség, miszerint egy-egy mélyfészkű botrány - pláne, ha olyan kifejezésekkel dobálózik, mint a szexizmus vagy a feminizmus  - hamarabb kerül a címoldalakra, mint egy kimagasló sportolói teljesítmény. Ilyen világban élünk. Ha egyszer kiborul a bili, nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. Órákig lehetne fejtegetni, hogy ki miért és miben hibázott vagy nem hibázott például a női döntő során, de ebben a bejegyzésben egyáltalán nem kívánok ezzel foglalkozni, megtették ezt nálam bölcsebb és kevésbé bölcsebb emberek is az elmúlt napokban. A drámai sárdobálás horizontján ugyanis szinte észrevétlen módon eltűnnek a torna sportszakmai vitapontjai - nem csak női vonalon. Igazán szomorú lenne, ha jövőre csupán szexista székbírók és az önmagából kiforduló Serena Williams jutna eszünkbe a 2018-as US Openről. 

No, akkor negyedóra és néhány bekezdés erejéig próbáljunk meg elvonatkoztatni a 'kócsingolástól', tolvajozástól, kivillanó sportmelltartóktól, szerepköri zavaroktól, túlkapásoktól és minden egyéb etikai vagy szabálykönyvi vétségtől, ami idén végigsöpört és pusztított a Flushing Meadows-ban. Kétségtelen, a show 'el lett lopva'. Nemcsak Naomi Osakától, Novak Djokovictól is, sőt tulajdonképpen az egész férfi versenytől. Maga a sportág szenvedte el a legnagyobb rablást, persze ez a szervezőket nem kellett, hogy különösebben zavarja: így is grandiózus hírverést kapott a torna, a mai napig jelennek meg újabb cikkek a témában és kommentelők hada foglalkozik a történtekkel különböző fórumokon. Az okozott médiahisztéria miatt nyilvánvalóan lehetetlen elhallgatni ezt a kínos fejezetet az aktuális US Open-összefoglalókból, mint ahogy - akármennyire szeretném - én sem tussolhattam el. De nem kívánok rajta tovább lovagolni. Én tényleg csak azt sajnálom, hogy a reflektorfény nem a valódi főszereplőkre irányult, és ezt az egyensúlyeltolódást utólag sem lehet korrigálni, hiába születnek színvonalas értekezések a döntők szakmai oldaláról is. The damage was done.

Már csak azért sem gondolom, hogy a kezemben lenne az az eszköz, amivel kozmetikázni tudnám a helyzetet, mert külföldi tartózkodás okán legfeljebb a kivonatát láttam az idei tornának. Jó, ez nem a teljes igazság. Szurkolóként egy rendkívül aggodalmas időszakon megyek át. Tele vagyok kétségekkel Murray jövőjével kapcsolatban. És bevallom, szívfájdító látni azt, hogy miközben ő azért küzd, hogy egy vállalható szinten folytathassa a karrierjét a csipőműtéte után, a legnagyobb ellenfelei szárnyalnak, felváltva nyerik a major versenyeket és uralják a ranglista elejét. Nem tudhatom biztosan, hogy Murray valaha visszatérhet-e ebbe a kasztba, pedig mindennél jobban szeretném és hiszek abban, hogy így lehet. Végtére is, ilyen legendás visszatérések csak ritkán történnek egyik napról a másikra, megtorpanások és visszaesések nélkül. Általában ezek a folyamatok nem képezhetőek le egyetlen lineárisan felfelé haladó, égbetörő vonallal. És erre a frissen koronázott US Open-bajnok Novak Djokovic esete a legjobb példa, ami reménysugarat ébreszthet a Murray-hez hasonló helyzetben lévő játékosokban. A szerb elmúlt két szezonja sem volt éppen fenékig tejfel: miután a 2016-ban elhódította Párizsban a Muskétások Kupáját, beteljesítve ezzel a nem-naptári és karrier Grand Slamet, a rekordok magaslatáról pillanatok alatt zuhant egy megtippelhetetlen mélységű, sötét verembe. Igaz, ennek elsősorban mentális okai voltak, élén a teljes motivációhiánnyal, de hamarosan képbe került egy makacs könyöksérülés is, amelyre csak a műtét jelentett megoldást. Becker és Vajda ment, Pepe Imaz és Radek Stepanek jött, ám Djokovic az ad hoc jellegű stábcserével csak még mélyebbre ásta magát...

A sorozatos kudarcok szükségszerűen magukkal vonzották a sorozatos kritikákat is: a Djokovic-féle passió legaggasztóbb eleme mégsem az volt, hogy kikapott nála alacsonyabban rangsorolt játékosoktól, hanem ahogyan lereagálta ezeket a vereségeket. Nem volt önmaga, elvakította a béke és a szeretet pátosza. Egy sikeréhes, céltudatos, elkötelezett élsportoló nem nyilatkozik úgy, ahogyan egy szépségverseny nyertese. Egy igazi bajnok semmiképp sem hajlandó megbékélni a lúzer szereppel. Ha ez mégis bekövetkezik, azon nyomban elveszti bajnoki státuszát. Djokovic talán az utolsó pillanatban eszmélt és hívta vissza azokat az embereket maga köré, akik megakadályozhatták abban, hogy végleg beszippantsa az Imaz-mantra és meggyőzhették arról, hogy a pacifista közhelyek helyett a tenyereseit durrogtassa. Ahogyan azt már a wimbledoni összefoglalóban kifejtettem, Marian Vajda volt a csúcsra való visszatérésének katalizátora. Nem véletlen, hogy a tapasztalt szakember csak azzal a feltétellel szegődött újra Djokovic mellé, ha régi-új tanítványa azonnali hatállyal meneszti a spanyol gurut és félreteszi a globális problémákat, hogy végre a sajátjaival foglalkozzon. Nole elismervén, hogy hónapok óta csak bolyongott a tenisz univerzumának határán, eleget tett Vajda kérésének és újra Föld körüli pályára állt. De még ezután sem vezetett egyenes út a világ elitjébe: az idei Garros negyeddöntőjében ugyanis Marco Cecchinato kiosztott neki egy újabb pofont. A jó hír, hogy ez a pofon lángra lobbantotta benne a győzni akarás szikráját. 

A visszanyert motiváció fékezhetetlen tűzvészt generált, amint Djokovic visszatalált önmagához: a fényes wimbledoni diadalt egy mérföldkőnek számító siker követte Cincinnatiben - a tenisztörténelemben először a szerb gyűjtötte be az összes megszerezhető Masters-trófeát. 'He was on fire', ahogy az angol mondja az ilyen és ehhez hasonló győzelmi sorozatok láttán. A lendülete pedig New Yorkba érve sem tört meg. Novak Djokovic mindössze 2 szettet bukott el a torna folyamán (az egyiket pont Fucsovics Marci csente el tőle), és bár megküzdött a perzselő hőséggel, valós veszélybe sosem került. Amíg ő kizökkenthetetlenül menetelt a végső célja felé, legfőbb riválisai sorra hullottak el. Roger Federer vesztét például - saját elmondása szerint - a magas páratartalom okozta, folyamatosan levegő után kapkodott, így az idei US Open ügyeletes meglepetésembere, John Millman átrobogott rajta. Körvonalazódni látszott egy popcorn-gyanús Djokovic-Nadal döntő, ám a (pillanatnyi) világelső kicsúszott az utolsó kanyarban: Rafa jobb térde végleg felmondta a szolgálatot a Del Potro elleni mérkőzésen. A fájdalom fegyvertelenné és kiszolgáltatottá tette a spanyolt, akinek nem volt más választása, mint fájó szívvel feladni a küzdelmet. Előremutató döntést hozott, amiből kiderül, hosszútávra tervez.

Az álomdöntő tehát elmaradt, de ha valakinek őszintén tudott örülni a komplett tenisztársadalom - félretéve a személyes preferációkat -, az Juan Martín Del Potro. A barátságos óriás többszörösen kitaposta már a visszatérés rögös útját: kilenc hosszú esztendő telt el azóta, hogy Del Potro ötszettes csatában legyűrte Roger Federert a 2009-es US Open döntőjében (20 évesen Grand Slamet nyerni, gondoljunk bele, mennyire szürreális lenne ez manapság), ám arra már nem volt lehetősége, hogy megvédje a címét, hiszen a jobb csuklója megakadályozta ebben. Innentől kezdve futószalagon követték egymást a csuklóműtétek - számszerint 4, ráadásul egy ötéves időintervallumba sűrítve. Az argentin épphogy összekaparta magát a földről, lelke újra darabokra hullott. 2016-ban még egyszer, utoljára vette elő a kényszerűségből rongyosra játszott visszatérés-lemezt: a szezon elején a világranglista 1045. helyén jegyezték, gyakorlatilag a nulláról indult. És hová jutott! A riói olimpián Djokovic és Nadal skalpját begyűjtve ezüstérmet szerzett, az év végén pedig győzelemhez segítette hazája válogatottját a Davis Kupában. Mint mindig, a szíve vitte előre... A tehetségét sosem vonta kétségbe senki, a tenyerese szuperszónikus, a küzdeni tudása tiszteletre méltó, az akaratereje világbajnok, a szíve hatalmas. Többek között ezért játszhatott újból Grand Slam-döntőt az idei US Openen.

Józan ésszel mindannyian tudtuk, hogy ennek a döntőnek Novak Djokovic a favoritja, de talán még maga a szerb sem bánta volna *annyira*, ha végül Del Potro emelheti magasba a trófeát. Persze, egy igazi bajnok számára csak a győzelem az elfogadható eredmény, nem sétálhat feltartott kezekkel a pályára. Még akkor sem, ha történetesen egy jóbarát áll a háló másik oldalán. A gyilkos ösztönnek mindig, minden körülmények között működnie kell. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy Djokovic örömmel gratulált volna az argentinnak, ha úgy alakul... Ám Delpo sorsa eleve megpecsételődött azzal, hogy a US Open történetében először tető alatt játszották a finálét. Olyan mértékben lassult le a pálya, hogy képtelen volt kellő mennyiségű nyerőt gyártani tenyeres oldalról. A nagyobb erőbedobás látványosan a precizitás rovására ment Del Potro esetében, ráadásul Djokovic gumifal-üzemmódba kapcsolt és mindent visszaadott, amit fizikailag lehetséges visszaadni. A tandili óriást az adogatásai sem húzták ki a csávából, igaz, ebben ugyancsak meghatározó szerepe volt a szerbnek, aki kivételes fogadónapot fogott ki. Az első szett hamar elszállt, Delpo a játék képe alapján egyre kilátástalanabb helyzetbe került, de véletlenül sem adta fel a küzdelmet. Már csak az érte szorító rajongók miatt sem. Breakhátrányból visszakapaszkodva harcolta ki a rövidítést a 2. játszmában, amit ha sikerül elcsípnie, ki tudja meddig gyűrik még egymást a New York-i éjszakában... Azonban Nole máshogy tervezte az estéjét és nem engedte ki a kezéből a gyeplőt. Tovább robogott a dicsőség felé, zsinórban második Grand Slam-bajnoki címe felé, karrierje 14. major tornagyőzelme felé.

Ki gondolta volna év elején, hogy Djokovic újból ilyen magasságokba juthat, csupán néhány hónap leforgása alatt? Most pedig jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy ki szabhat határt a szárnyalásának?