A szivárványszínű trikót soha senki nem szerzi meg véletlenül és/vagy érdemtelenül – ez az örökérvényű állítás az idei világbajnoki mezőnyversenyre hatványozottan igaz volt. Aki ezután a nyomorúságos nap után, a hűvös esőtől ázott meze alatt dideregve begurult a harrogate-i célba, helyezéstől és hátránytól függetlenül, kivétel nélkül rászolgált a medálra és a maximális tiszteletre, mégis csupán egyetlen célbaérkező lehetett felhőtlenül boldog. „Nem teremsport” – szól a sokszor ismételt klasszikus: az időjárás a játék (szerves) része, a vigasztalhatatlanul borús Yorkshire viszont kisajátította a főszerepet és elmosta a papírformát. Egy emlékezetes, kaotikus versenyhét méltó megkoronázása volt ez: a váratlan fordulatok láncolata nyomán meglepetés-győztes született a férfiaknál.

Annyi bizonyos, hogy a yorkshire-i országúti világbajnokságot nem fogjuk egyhamar elfelejteni: a két záporos vasárnap közé ágyazódó ’szivárványvadászat’ bőven szolgáltatott beszéd- és vitatémát, van tehát mit kivesézni. Mialatt ámuldozva és szájtátva figyeltük a történelmi jelentőségű sportolói teljesítményeket, sokadjára is ízekre szedtük a homályos megfogalmazású – emiatt számtalan különböző módon értelmezhető – UCI-szabálykönyvet, illetve a következetlenül ítélkező bírói panelt, ami ezúttal sem a valódi problémákra koncentrált (lásd szőrszálhasogató zoknihossz-méricskélés körzővel-vonalzóval, míg sérülésveszélyes körülmények közepette zajlott az U-23-as férfi időfutam). Szinte az összes világbajnoki versenyszám tartogatott valamifajta (média)szenzációt, beleértve a drámai csavarokat, a vert mezőny szempontjából már-már megalázó erődemonstrációkat, a szívszorító emberi történeteket, no és persze a kerékpáros társadalmat apró véleményszigetekre tagoló zsűridöntéseket. Ráadásul a hírhedten borongós angliai időjárás sem könyörült, újfent igazolva a mindennapos eső sztereotípiáját: a vb ideje alatt a szokványosnál is több csapadék zúdult a rendező városra, Harrogate-re és környékére, bosszúságot okozva versenyző és néző számára egyaránt. A szakadatlanul ömlő égi áldás megölte a fergetesesre tervezett (buli)hangulatot, de tagadhatatlanul hozzájárult az epikus légkör megteremtéséhez, amely hősöket faragott a legátlagosabb résztvevőkből is. 

A világbajnokság tradicionálisan az óra elleni versenyekkel veszi kezdetét – idén sem volt ez másként, bár a nemzetiközi kerékpáros unió a gender-érzékenység jegyében újraértelmezte a csapatidőfutam fogalmát, felsorakozva az utóbbi évtized legmarkánsabb sporttrendjéhez, amely elindította a vegyes- és mixed váltók forradalmát (lásd úszás, atlétika, biathlon, síugrás…stb.). Mint ismeretes, 2012 és 2018 között mindkét nem a saját klubcsapatát képviselve, hatosával mérte össze az erejét – ebből a szempontból kissé kakukktojássá vált a csapatidőfutam, ennek ellenére a többség nem vette féllvállról, sőt, volt aki kifejezetten erre a számra specializálódott. Tavaly ilyenkor még arról szólt a fáma, hogy a kozmopolita klubcsapat-éra véget ér, és 25 év elteltével újra nemzeti válogatott szinten folytatódhat a küzdelem, alkalmazkodva a világversenyeneket jellemző nacionalista eszméhez.

Ám ahelyett, hogy hölgyek és urak külön-külön szálltak volna harcba a szivárványos mezért, az UCI kiötlötte az ún. mixed váltót, amelyet három női és három férfi versenyző alkot: amint a férfi trió célba ér, elrajtolhat a női szakasz. A némiképp bizarr formátum az idei Európa-bajnokságon debütált és ott sem aratott elsöprő sikert, a yorkshire-i vb-n is mindössze 10 (kivétel nélkül európai) válogatott próbált szerencsét, persze senki sem a legjobbjait vonultatta fel, ami jól mutatja a verseny komoly(talan)ságát – a holland arany szinte előre borítékolható volt. Noha a szándék értékelendő, a kezdeményezés sorsa hamar megpecsételődhet, ha egyrészt a többi kontinens (kiváltképp Észak-Amerika és Ausztrália) továbbra is bojkottálja a viadalt, másrészt amíg az európai országok sem az A-csapataikat állítják ki. A nemi egyenlőségre való törekvés kétségtelenül fontos, de a jól bevált, homogén női és férfi csapatidőfutam nagyobb presztízsre tehetne szert.

Ami az egyéni időfutam-küzdelmeket illeti, a junior korcsoportban mind a majdani női, mind a férfi bajnok átvészelt egy kisebb-nagyobb pánikhelyzetet: Aigul Gareeva a céltól alig néhányszáz méterre letért a pályáról, de ezzel együtt is megőrzött 4 másodpercet az előnyéből, míg Antonio Tiberi már a startrámpáról legurulva technikai problémával szembesült, kerékpárcserére kényszerült, de a számottevő időveszteséget eltűntetve, bődületes hajrával végül megkaparintotta az aranyat. A másnapi U-23-as férfi kronóról nem is annyira a végső győztes személye, (a dán Mikkel Bjerg zsinórban harmadszor nyerte meg ezt a számot) mint inkább a szervezőség felelőtlensége miatt kell beszélni, mivel a hatalmas vízátfolyásokkal tarkított útvonal nemcsak alkalmatlanná vált a versenyzésre, de közvetlenül veszélyeztette a bokáig elmerülő sportolók testi épségét is, amit Valter Attila és Johan Price-Pejtersen ijesztő – egyébiránt rendkívül látványos – bukása példázott. Az igazságosság és a biztonság érdekében minimum fontolóra kellett volna venni a halasztás vagy a pályamódosítás gondolatát, de a saját magát kifigurázó UCI jobbára azzal foglalkozott, nehogy valaki fél milliméterrel magasabbra húzza a kamásliját...

A királykategóriás időfutamokat két félelmetesen domináns teljesítmény fémjelzett, melyből legfeljebb az egyikre lehetett előzetesen is számítani. Chloé Dygert-Owen megsemmisítő vereséget mért a női elit mezőnyre, rekordkülönbséggel elhódítva a világbajnoki címet. A 22 éves amerikai hölgy 30 kilométer alatt több, mint másfél percet vert az ezüstérmes van der Breggenre és hét előtte induló riválisa mellett is elszáguldott, bődületes időeredményével pedig ámulatba ejtette a szakértőket. A rosszmájú vádakkal ellentétben Dygert nem a semmiből lépett elő: a fapályáról két egyéni üldözéses világbajnoki címe van (ő a szám világcsúcstartója) és az országúton is letette már a névjegyét, hiszen juniorként duplázott Richmondban, viszont az elmúlt években sorozatos sérülésekkel bajlódott és kizárólag a tengerentúlon mérette meg magát – a kerékpársport már csak ilyen, a gyanú mindenkit utolér egy nagyarányú siker után… Az önszántából száműzetésbe vonuló Rohan Dennistől annál inkább várta a szakma a magabiztos győzelmet. A címvédésre készülő ausztrál óriási port kavart azzal, hogy klubcsapatával, a Bahrein-Meridával való nézeteltérései miatt váratlanul feladta a Tour de France-t. Az ominózus esetet követően Dennis a világ zajától távol, mentális tréner segítségével, remeteként vetette bele magát a monoton edzésekbe és a fókuszált, lelkiismeretes munka kifizetődött a számára: elfedett márkajelzésű BMC kerékpárjával utcahosszal diadalmaskodott a 19 esztendős szupertehetség, Remco Evenepoel előtt, aki korát meghazudtoló professzionalizmusával nyűgözte le senior kihívóit.

Az idei világbajnokság legtöbbet vitatott momentuma az U-23-as férfiak mezőnyversenyéhez fűződött és a gúnyos „Eekhoff Gate” címmel vonult be a sportági köztudatba. Történt ugyanis, hogy a harrogate-i céltól nagyjából 125 kilométerre a Sunweb utánpótlás-sorát erősítő Nils Eekhoff bukásba keveredett, kificamodott a válla, amit egyedül, külső segítség nélkül tett a helyére (!), majd hosszú percekig a holland csapatautó mögött stéherezve felkapaszkodott a főmezőny végére, órákkal később pedig a hatfős szökésből hajrázva aranyérmet szerzett. Ám ez a medál sosem kerülhetett jogos tulajdonosa nyakába, a narancsmezes örömmámor hirtelen rémálomba fordult át: bő negyedórával a befutó után súlyos kihágásra hivatkozva az ügyeletes UCI-zsűri diszkvalifikálta Eekhoffot (és további két versenyzőt), így az olasz Samuele Battistella utólag győztessé, a brit Tim Pidcock pedig bronzérmessé avanzsált a hazai közönség legnagyobb örömére.

A kommentháborút előidéző döntés több sebből vérzett (időzítés, a bírói panel összetétele és elfogultsága, figyelmeztetés hiánya), mégis az inkonzisztencia miatt volt a leginkább támadható. Azt senki sem vitatja – a „vétkes” sofőr is elismerte –, hogy Nils Eekhoff szabálytalanul zárkózott vissza, de a karaván által biztosított szélárnyék kihasználása mindennapos gyakorlat: a stéherezés a versenyzés velejárója, egyúttal klasszikus szürke zóna. A szabálykönyv elméletileg tiltja – noha nem fejti ki egyértelműen, mit ért „súlyos kihágás” alatt –, a kerékpáros társadalom viszont bizonyos mértékig szemet huny felette. Az a profi, aki azt állítja, hogy sosem élt efféle „illegális” segítséggel, nyilvánvalóan hazudik, és ez ugyanúgy igaz a sportvezetőkre is a segítségnyújtás szempontjából. Az Eekhoff-fal szolidaritást vállaló, felháborodott mezőny követelése tehát világos: vagy mindenkit ki kell zárni, aki két percnél tovább teker a kísérőkocsi szélárnyékában, vagy senkit. De az a sportág jövőjére nézve tarthatatlan, hogy az UCI egyszer diszkvalifikál valakit emiatt, máskor pedig meg sem inti, sőt, olykor ösztönzi is a szabálysértő magatartást (lásd idei Vuelta 19. szakasza) – pontosan ez a fajta következetlenség és önkény vezet a teljes káoszhoz és az anarchiához. Az megint más kérdés, hogy mennyire etikus a célbaérkezést követően büntetni valakit olyasvalamiért, ami a célbaérkezés előtt három-négy órával történt...  

„A szabálykönyvet mindig abból a célból alkotják, hogy olyannyira igazságos versenykörülményeket biztosítson, amennyire csak lehetséges. Ha a benne foglalt szabálypontokat nem tartatják be közvetkezetességgel, akkor az ítélkezés eredendően igazságtalanná válhat és a szabályozás az eredeti szándékával ellentétes hatást érhet el”

– reflektált Nils Eekhoff esetére a CyclingTips nevű ausztrál kerékpáros szakportál újságírója, Neal Rogers.

A legelképesztőbb női teljesítményért járó képzeletbeli különdíjért szoros volt a csata az űridőt tekerő kronó-győztes, Chloé Dygert és a mezőnyverseny veterán bajnoka, Annemiek van Vleuten között, akitől szintén nem áll távol az óra elleni műfaj. Hogy máshogy nyerhetné meg egy dörzsölt időfutam-specialista a tömegrajtos futamot, mint egy jól időzített, magányos szökéssel? A magányos szökés még hagyján, de a hossza az, amitől mindenkinek leesett az álla, aki csak látta: százöt, azaz 105 kilométer, ami a hőskori kerékpározás legendás forgatókönyveit idézi, a diadalmas szólószökések fénykorát. Persze a régóta vágyott vb-győzelem előzménye sem kutya. A holland Van Vleuten a női kerékpársport korszarkos figurája, eredménylajstroma minden idők legjobbjai közé repíti, és olyan, akár a jó bor, a korral lesz egyre jobb – tízéves, sikergazdag profi pályafutása alatt kitapasztalhatta fizikai határait és 36 esztendős, dörzsölt veteránként pontosan tisztában van azzal, mit bír el a teste.

A legfájdalmasabb kudarc sem vette el a kedvét a merész próbálkozásoktól, önbizalma továbbra is töretlen: a riói olimpia mezőnyversenyét vezető pozícióból bukta el – szó szerint –, és csupán a vak szerencsén múlott, hogy nem került tolószékbe. A Vista Chinesa lejtmenetében elvétett egy éles jobbost, kicsúszott és háttal érkezett a padkára, miután percekig mozdulatlanul feküdt a vizes aszfalton. Később ágyéki csigolyasérülésekkel és súlyos agyrázkódással szállították kórházba… Van Vleuten alig egy hónappal később győzedelmesen tért vissza és azóta is megállíthatatlan: begyűjtötte a két legutóbbi időfutam- világbajnoki címet, kétszer nyerte meg a női Giro d’Italia összetettjét, tarolt az idei tavaszi klasszikus szezonban, és mintha mi sem lenne természetesebb, kétórás szólóval zsebelte be karrierje első vb-aranyát a mezőnyversenyeket tekintve. Már csak az olimpiai aranyérem hiányzik a vitrinjéből.

Tipikus Murphy törvénye, hogy a legnagyobb érdeklődéssel övezett esemény, vagyis a férfi mezőnyverseny idejére jósolták a legmostohább időjárást a legtöbb csapadékkal és a legcsípősebb hőmérsékletekkel – mintha önmagában nem lenne elég kegyetlen egy klasszikus, hat-hétórás világbajnoki mezőnyverseny. Yorkshire a legzordabb, legközhelyesebb arcát mutatta a vb utolsó vasárnapján, de éppen ettől lett heroikus – ahogy a művelt amerikai mondja, epikus – a szivárványos mezért folytatott küzdelem, és ezért fogjuk évtizedekkel később is felemlegetni az idei kiírást. Tanulva az U-23-as férfi időfutam tócsafoltos borzalmaiból, a szervezőség lerövidítette a teljesítendő távot és némileg módosította az eredeti útvonalat, kikerülve a dombtövekben felgyülemlett mély, balesetveszélyes pocsolyákat (bár az összeset nem sikerült): két emelkedő is eltűnt a programból, cserébe viszont két városi körrel többet tekert a mezőny. A napi penzum tehát 260 kilométerre mérséklődött, de ezt az egésznapos vacogás és ázás után senki sem bánta. A visszafogott szintkülönbség dacára is túlélőverseny volt ez a javából: a 197 indulóból mindössze 46 ért végül célba, azaz kevesebb mint a társaság negyede (közelítőleg 23 százalék) maradt állva...

A csípős reggeli szitálásban egy tizenegy fős, A-listás szökevénycsoport lépett el a Rohan Dennis, Jos van Emden és Julian Bernard hármas őrsége által felügyelt főmezőnyből, benne egy Grand Tour-bajnok trióval: Quintana, Carapaz és Roglič pünkösdi királysága a körpályára való beérkezésig tartott, ahol elkezdődött a tömeges exodus. A címvédő Valverde szivárványos éve egy csalódást keltő feladással ért véget, az idei Roubaix-győztes Philippe Gilbert pedig egy megmagyarázhatatlan esést és egy kudarcba fulladó visszazárkózási kísérletet követően, a könnyeivel küszködve szállt le a kerékpárjáról – a hű segítő, Remco Evenepoel sem vigasztalhatta, hisz’ talán ez volt az utolsó reális esélye az újabb világbajnoki aranyra.  A verseny végkimenetele szempontjából 67 kilométerrel a befutó előtt történt az első lényeges esemény, ugyanis ekkor dobbantott a tavalyi Tour de France morális hőse, Lawson Craddock, akit kisvártatva követett az időfutam-fenomén Stefan Küng, lóerőt szolgáltatva az akcióhoz. A lószparádé következő hulláma Mads Pedersenhez köthető, aki Mike Teunissennel a hátsó kerekén zárkózott fel az időközben egyedül maradt Küng mögé. A Trentin sikeréért dolgozó olasz válogatott is delegált embert az élre, Gianni Mosconnal bővült kvartetté a csoport. Harminchárom kilométer lehetett hátra, amikor a bukik elsőszámú favoritja, Mathieu van der Poel támadást intézett a mezőny ellen: a holland multitálentum néhány perc leforgása alatt ott termett a szökés sarkában, magával rántva Matteo Trentint, aki legfeljebb valamifajta csodában bízhatott van der Poel pokoli gyorsaságát ismerve.

A csoda pedig mindenki legnagyobb döbbenetére meg is történt, az utolsó kör kapujában ugyanis Mathieu van der Poel drámai hirtelenséggel omlott össze, varázsütésre illant el az erő a testéből. „Mintha egyszer csak valaki lekapcsolta volna a villanyt” – fogalmazott értetlenül az eléhező holland, aki végülis 11 perces hátránnyal gurult át a célvonalon. Érdemes volt figyelni az arcokat, amikor a szédelgő van der Poel visszacsorgott a főmezőny martalékaihoz… A sokkból észhez térve tovább folytatódott a taktikázás: az ex-Európa-bajnok Matteo Trentin soha vissza nem térő ziccerhez jutott, pláne, hogy honfitársa, Moscon az utolsó csepp erejét is feláldozta érte, mielőtt leszakadt volna az élcsoporttól. A háromszoros vb-győztes Peter Sagan kései, kétségbeesett próbálkozását leszámítva a leharcolt hátsó boly beletörődött a sorsába, a végső győzelem lehetősége tehát a három szökevény lábaiban összpontosult. Ha a puszta papírformát és a versenyzői kvalitásokat vesszük alapul, a két talpon maradt rivális, Stefan Küng és Mads Pedersen a hajrában Trentin nyomába se érhetett volna, ám ez a testileg-lelkileg kimerítő nap mindenről szólt, csak épp a papírformáról nem – Yorkshire tartogatott egy utolsó csavart. A sorsdöntő, lankás sprint a kivárás jegyében telt, mígnem Matteo Trentin 150 méterre a célkaputól meglódult. Azonban az olasz alig rúgott néhányat a pedálba, elsavasodott izmai felmondták a szolgálatot – az aranyérem karnyújtásnyi közelségből hirtelen elérhetetlen távolságra került tőle. A zord körülményekhez szokott és abban lubickoló Mads Pedersen előbújt a szélárnyékából és a vb-történelem egyik legnagyobb meglepetését produkálva, öt kerékpárhosszal utasította maga mögé a kapituláló Trentint. Mégiscsak a húszéveseké a világ!?

Másnap délelőtt pedig Harrogate dombjai felett újra kisütött a nap.

Ha valaki trehányul rápillant a végeredményre, feltéve, hogy egyetlen percet sem látott az idei Tour de France-ból (amit felettébb sajnálhat, hiszen fényévente egyszer ilyen eseménygazdag és nyitott az alapvetően agyonkontrollált francia körverseny), akár azt is gondolhatná, hogy nem történt semmi rendkívüli ezalatt a három hét alatt. Végtére is, a Sky-ból Ineosszá lett brit szupercsapat két versenyzőt delegált a párizsi dobogóra, amit egy holland időfutam-specialista tett teljessé. A rangsort tovább fürkészve talán az ütheti meg először a szemét, hogy egy bizonyos Julian Alaphilippe a top 5-ben zárt. Nos, igen, az az Alaphilippe, akiről nem túlzás állítani, hogy degeszre nyerte magát a tavasz folyamán, versenyezzen a földkerekség bármely pontján. De mégis, mit keres egy világklasszis puncheur a Tour élmezőnyében? Itt kezd gyanússá válni a dolog, persze abszolút pozitív értelemben. Mert hiszen az idei kiírás dúskált a rendkívüliségben és bepótolta mindazt, amit az elmúlt hét évben hiányolt belőle a nagyérdemű: a kiszámíthatatlanságot, a káoszt, a feszültséget, a tűzijátékot, a felfokozott érzelmeket, a reményteljes hangulatot, a hazai győzelem esélyét, a hamisítatlan drámát... Ilyen a Tour de France vintage kiadásban, egy kurta-furcsa fináléval.

Mikor fordult elő utoljára, hogy a Tour de France felülmúlta volna háromhetes szomszédjait, a Giro d'Italiát és/vagy a Vuelta a Españát az izgalmak tekintetében? A kérdés természetesen költői, bár abban széleskörű az egyetértés a rajongók között, hogy az őj évezredben csupán elvétve volt erre példa: a Tour rendszeresen az utolsó helyre sorolható a szórakoztatás szempontjából. Elsősorban amiatt, mert a francia körverseny közelmúltja a domináns csapatokról szólt, legyen a neve akár Sky/Ineos, akár US Postal, akár Banesto. A győztes személye változhat (feltétlenül ki kell emelni, hogy a brit csapat 2011 óta tartó hegemóniája során négy különböző versenyzőjéből is bajnokot faragott), ám a siker receptje nagyjából harminc éve ugyanaz, vagy legalábbis kísértetiesen hasonló. A pénzügyi-technikai fölény, a győzelemcentrikus felfogás, a javarészt védekezésen alapuló, ámde hallatlanul hatékony, méterre kikalkulált taktika és a szigorúan júliusra időzített csúcsforma megteszi a (negatív) hatását: a három Grand Tour közül, lévén nagyobb presztízsű kerékpárverseny nincs a naptárban, a Tour de France lesz az áldozat, melyből idejekorán elillan az izgalom, ha egy domináns csapat eluralja. A verseny menete kiszámítható, a forgatókönyv általában lapos és idővel minden ellenfél, még a legelhivatottabbak is lejjebb adnak az ambícióikból. A (vert) mezőny ezáltal passzivitásba süllyed, a kockázatvállalási kedv mérhetően alábbhagy, a Tour utolsó hetében a pozícióvédés/féltés lesz a jellemző magatartás. A jóhiszemű, elfogulatlan néző, akiből a monotónia lassan kiöli a kezdeti lelkesedést, legfeljebb valamiféle csodában bízhat, ami végül elmarad és érvényesül a papírforma...

Idén azonban megszakadt ez a lelombozó trend, hiszen nem volt se domináns csapat, se domináns versenyző, ami pártatlan szemlélőként kifejezetten üdítő fejlemény, de talán az Ineos szurkolói tábora se bánta. A megszokottnál mozgalmasabb útvonal inspirálta a vállalkozó természetű kerekeseket: a Prudhomme-vezette szervezőség alaposan megnyírbálta az óra elleni kilométereket (más kérdés, hogy ez a tendencia sokakat megoszt), a nyitóhét is változatos karakterisztikájú szakaszokból tevődött össze és ebben az évben bevezetésre került egy újfajta bónuszrendszer is, ösztönözve a minél több, minél gyakoribb akciót és visszacsempészve a szeszélyt a sky-i dominanciától fulladozó francia körverseny menetébe. A fantáziadús vonalvezetés rejtette lehetőségekre a jelenlegi mezőny jolly jokere, a minden skatulyát levetkőző Julian Alaphilippe harapott rá, aki tűzrőlpattant támadásai nyomán fellobbantotta a szikrát, így lángra kaphatott az évekig hamvába holt Tour de France. Alaphilippe ikaroszi szárnyalása mellett a szintén francia Thibaut Pinot hullámvasutazásáról sem szabad megfeledkezni, ami tovább fokozta a hangulatot, felélesztve a szunnyadó szenvedélyt: a kerékpárőrült nemzet két szeretreméltó hősével együtt remélt, ünnepelt és napról-napra egyre jobban hitt a csodában, hogy 35 fájdalmas év elteltével újra hazai bajnokot köszönthet. Reális esély mutatkozott erre... Noha az álom az Alpokban tragikus hirtelenséggel foszlott szét, idén júliusban mindenki szeretett volna legalább egy kicsit francia lenni. A népünnepély végül egy óceánnal és egy kontisenssel arrébb költözött, miként Kolumbia könnyes szemmel borult le első Tour-győztese, a 22 esztendős Egan Bernal előtt, aki egy, a véletlen által kikövezett, kalandos úton ért fel éppen most, a vártnál is hamarabb a sportág csúcsára.

A 2019. évi Tour de France megemlékezett az ikonikus maillot jaune, azaz a sárga trikó centenáriumáról, illetve a Kannibál névre keresztelt legenda, Eddy Merkcx első győzelméről, amit idestova fél évszázada aratott. Az újraéledő Merkcx-mánia jegyében a Grand Départ Brüsszel szívébe, a vásártérre (Grand-Place, avagy Grote Markt) költözött, melyet kitöltött a lüktető, kerékpárfanatikus tömeg. A verseny két (és egy negyed) napig vendégeskedett a sportág őshazájában, Belgiumban, mialatt a Jumbo-Visma csapata tarolt: nagy megdöbbenésre Mike Teunissen vállaira került az első sárga trikó, majd az egyébként is sárga mezes holland együttes hengerelt a másnapi csapatidőfutam alkalmával is. Utólag kijelenthető, hogy Jumbo keretes szerkezetbe foglalta a maga Tourját és valódi egységként tündökölt a Giro alatt tapasztalt dezorganizáltsággal ellentétben - erről bővebben később. Amint a mezőny francia földre lépett, Julian Alaphilippe - a várakozásokat beigazolva - támadásba lendült és a 3. etap ardenneki klasszikusra hajazó fináléjában egy szenvedélyes egyéni akcióval megkaparintotta a napi győzelmet, illetve ezzel együtt a maillot jaune-t is, amitől esze ágában sem volt megválni, igaz, két szakasz erejéig Giulio Ciccone lerángatta róla.

Történt ugyanis, hogy az utóbbi években slágeremelkedővé avanzsáló Planche des Belles Filles-en, amely ezúttal egy murvás útszakasszal bővült ki, hazaért a napi eleji szökés két tagja: ugyan Ciccone másodikként gurult célba Teuns mögött, elegendő előnyt őrzött meg a mozgolódó főmezőnnyel szemben ahhoz, hogy átmenetileg elhódítsa a mezt. Persze, ezt Julian Alaphilippe nem tűrhette szó és tett nélkül, a hajrában hősiesen próbálta menteni a menthetőt egy rá jellemző, robbanékony rohammal, ám 6 másodperc híján hoppon maradt. Karnyújtásnyira a célvonaltól Thomas és Pinot kikerülte a puskaporát túlságosan hamar ellövő Alaphilippe-et, aki tűkön ülve várta az első adandó alkalmat, hogy visszaszerezze azt az áhított ruhadarabot, ami a későbbikben szinte hozzánőtt... 48 órával később a harcias francia honfitársával, Thibaut Pinot-val szövetkezve szántotta fel a dimbes-dombos saint-étienne-i befutót. A hazai közönség körében rendkívül népszerű, ad-hoc összefogás valódi win-win szituációt teremtett: Alaphilippe újból felölthette a sárga trikót, míg Pinot nyert némi időt összetettbeli riválisaival szemben. Mondani sem kell, másnap az összes valamirevaló francia újság címlapján a két hazai hős feszített: beindult az álomgyár, az ország kerékpárlázban égett...

Mígnem az albi környéki oldalszél látszólag elfújta az álom egy részét: az első pihenőnap előtti utolsó etap során többször is felaprózódott a mezőny, miután Thibaut Pinot, egy hagyományosan balszerencsés társaság gyűrűjében - Jakob Fuglsang, Richie Porte és Rigoberto Urán is az echelon áldozatául esett - a hátsó sorban ragadt és 1:40-es hátrányt volt kénytelen elkönyvelni, ami pusztítólag hatott a győzelmi reményeket dédelgető Groupama-FDJ moráljára. Hozzá kell tenni, hogy az akciót természetesen a Deceuninck-Quick-Step vezényelte (Ki más?), habár másodszorra az EF-Education First volt a kezdeményező csapat. A fentebb említett négyesnél csupán Mikel Landa járt szerencsétlenebbül, aki egy kivédhetetlen bukás következtében (Warren Barguil tekegolyóként taszította le őt az aszfaltról) még hátrébb sodródott... Dühítő végkimenetel - főleg, hogy az eszeveszett üldözésre kényszerített Pinot-féle csoport egy ponton rendkívül közel került az élbolyhoz -, de ez is kellett ahhoz, hogy a Pireneusokban olyan sziporkázó verseny kerekedjen, amilyen végül kerekedett. De még mielőtt a francia-spanyol határvonalat képező hegylánc lábához ért volna a verseny, sor került az idei Tour de France egyetlen egyéni időfutamára: a középső hét átmeneti szakaszai után egy kevesebb, mint 30 kilométer hosszúságú, változatos terepviszonyú kronó várt a mezőnyre, ami rövidsége ellenére potenciálisan átszabhatta volna az összetett állását.

Julian Alaphilippe, noha ebben a műfajban is diadalmaskodott már karrierje során, sőt, az aktuális szezonban is (lásd: Vuelta a San Juan), nem egy tipikus időfutam-virtuóz, így arra az eshetőségre is fel kellett készülni, hogy elveszíti a megkülönböztető mezt, vagy legalábbis minimálisra olvad az addig vérrel-verejtékkel felépített előnye. Nos, „Loulou” nemhogy nem veszítette el a mezt, hanem egyenesen kenterbe verte a vérbeli specialistákat Pau-ban és a legjobb idővel csapott a célba (bár a legnagyobb favorit, Rohan Dennis elszalasztotta a maga ziccerét azzal, hogy az előző etap folyamán önkéntesen és önkényesen feladta a küzdelmet, állítólag a Bahrein-Meridában tomboló szakmai csete-paté miatt). Az animátor szerepében tetszelgő Alaphilippe nem először tett csodát az idei Tour alatt, de kétségkívül ez volt az eddigi legelképesztőbb mutatványa: ezúttal is bebizonyosodott, hogy a sárga trikó felbecsülhetetlen erővel bír és a halhatatlanság érzetével vértezi fel mindenkori viselőjét. Mindekőzben Thibaut Pinot tudása legjavát nyújtotta, Steven Kruijswijk teljesítette a kötelezőt, a cÍmvédő Geraint Thomas magához mérten tompa időfutamot tekert, míg a kolumbiai kontingens - leszámítva Uránt - jelentős, de korántsem ledolgozhatatlan veszteségeket szenvedett el. A szakasz mélypontját Wout van Aert horrorisztikus bukása jelentette: a belga all-rounder egy vakmerő kanyarvétel közben akadt bele az útszéli kordon lábába, ami mély, csontig hatoló sebet hasított a jobb combjába (jó hír, hogy töres nélkül megúszta az esetet és azóta már hazamehetett a kórházból).

A tavaly pöttyösben, idén sárgában feszítő Julian Alaphilippe számára július 20-án elérkezett az (első) ítélet napja, ahogy vészjóslóan a Tour de France mezőnye fölé tornyosult a legrettegettebb pireneusi hegycsúcs, a csaknem egyórás erőkifejtést igénylő Col du Tourmalet, megannyi legendás csatározás helyszíne. Mint később kiderült, nem csupán az ő ítélete mondatott ki a frenetikus versenynap során, hiszen rengeteg más felvetülő kérdésre is frappáns választ adott a misztériummal övezett emelkedő: egyrészt fény derült arra, hogy a Sky/Ineos korszakos vezéregyénisége, Chris Froome hiányában (vagy valami egyéb, kifürkészhetetlen okból) igenis sebezhető. A májustól Nagy-Britannia leggazdagabb embere által tulajdonolt birodalmi csapat halványabban muzsikált, mint fennállása óta bármikor, ami abban a szokatlan jelenségben merült ki, hogy a fekete vonat hegyről-hegyre idejekorán felszívódott a favoritokat tartalmazó boly éléről, már ha egyáltalán össze tudott állni tartósan. A kollektív fölény eltüntével kézről-kézre járt a képzeletbeli stafétabot: hol a Thibaut Pinot-val támadó Groupama-FDJ, hol a Steven Kruijswijkkel előretörő Jumbo-Visma, hol a fejetlen, avagy többfejű (mindenki döntse el maga) sárkányként ámokfutó Movistar diktálta az iramot a hegymenetben.

Apropó Movistar - az itthoni cinikus közönség a sokatmondó „Mozisztár” névre keresztelte őket, hiszen a spanyol csapat időnként több ármányt és belviszályt produkál, mint egy zs-kategóriás brazil szappanopera -, az egyénieskedés újfent kikezdte a csapategységet. Hiába tűnt úgy a Giro d'Italia alatt, hogy a megújult szakmai vezetés lemetszi az individualizmus vadhajtásait a közös siker elérése érdekében (májusban Mikel Landa végül beadta a derekát és hősiesen áldozta fel magát Richard Carapaz győzelméért), most megint két - avagy három - szék között a pad alá esett Eusebio Unzué sztárokkal teletűzdelt együttese, a totális káosz és egyet nem értés érzetét keltve: a Movistar a Tourmalet lábától kezdte a fárasztást, ám a legnagyobb megdöbbenésre elsőként saját kiemelt emberét, Nairo Quintanát szakította le, aki sosem rendelkezett még jobb eséllyel a „sárga álom” (sueño amarillo) megvalósítására, mint idén júliusban, mégis csalódást keltően szerepelt. Nem világos, hogy ki hogyan és mit kommunikált (vagy mit nem), illetve, hogy a csapat kezdettől fogva tisztában volt-e Quintana aktuális helyzetével/állapotával, mindenesetre az éppen ügyeletes segítő lassítás nélkül száguldott tovább, mögötte a két további társkapitánnyal, Landával és Valverdével. A dráma következő felvonása rögtön holnap színpadra került...

A széthulló Movistart Thibaut Pinot egyszemélyes hadserege, az aranyat érő fegyverhordozó, David Gaudu váltotta fel, aki a flamme rouge alatt taposott a pedálba, előkészítve vezére támadását: ahogy Pinot megindította a maga rohamát, a sápadtarcú címvédő, Geraint Thomas megrogyni látszott, míg a sárgában vicsorító Alaphilippe belekapaszkodott Bernal hátsó kerekébe és a finisben a győzelem felé menetelő honfitársa nyomába eredt, megkaparintva a 2. helyet a hegytetei célban, no meg némi jóváírást is. Kibírta, de még hogy! Minden emberi számítás szerint el kellett volna veszítenie a mezt, ehhez képest fél perccel megtoldotta összetettbeli előnyét, amely így két perc fölé duzzadt. Az Alaphilippe-féle hype-vonat tovább zakatolt egy álomszerű cél felé... Julian Alaphilippe-et innentől kezdve hiba lett volna nem komolyan venni - alaposan beleköpött a (szintén) kapitánydilemmával küzdő Ineos levesébe. Íme, egy újabb kérdés, amit részben megválaszolt a Tourmalet: Egan Bernal nem B-opció, vagy valamifajta vészmegoldás a brit csapatban, hanem akár egyenlő jogú kapitány is lehet, aki formája alapján és tapasztalatlansága ellenére is szabad kezet érdemelt a szakvezetéstől (és ezt Nicolas Portal sportigazgató idejében belátta). Thomas leszakadása kapcsán ugyanis azt a rádióüzenetet kapta a fülére a kolumbiai szupertehetség, hogy ne várjon... Ami viszont minden válasznál fontosabb és felvillanyozóbb volt a sportág kedvelői számára, hogy végre valahára nyílt a verseny és annyi agyondominált év után sokesélyes egy Tour de France.

Nem volt megállás, a harc tovább folytatódott a Pireneusokban, ahol egy eddig ismeretlen kaptató, a kőkemény befutót ígérő Prat d'Albis került terítékre. Azt hiszem, nem túlzás állítani, hogy ez volt az elmúlt évtized leglebilincselőbb hegyi etapja, már ami a francia körversenyt illeti: talán röhelyes bevallani, de a végét meg is könnyeztem, mert visszavonulása óta először éreztem úgy, hogy a klasszikussá vált szlogen ellenére Contador nélkül is lehet parti. És micsoda parti volt már az elejétől! A nagyságrendileg harminc fős szökevénycsoport összetétele eleve káoszt sejtetett, hiszen elöl tekert a klubtársai által kitaszított Nairo Quintana. Mint később kiderült, nem is annyira önszántából menekült a szökésbe, ő is az aznapi csapattaktika része volt, illetve lett volna, ha kooperál, amikor erre szükség van... Az ugródeszkaként funkcionáló Mur de Peguère-t a Movistar legígéretesebb formát mutató kapitánya, az örökké lázadó Mikel Landa használta ki, aki a foix-i céltól negyven kilométerre dobbantott a főmezőnyből, amit akkor éppen Elia Viviani vezetett. Mármint a sprinter Viviani. Tempót megy. Fölfelé. Miközben a csapat (eredetileg) összetett favoritja, Enric Más éppen elveszíti a kontaktot. Nem semmi, ahogy a sárga trikó huzamos birtoklása miatt felbolydult a Deceuninck-Quick-Step!

Visszatérve Landa a legendás Marco Pantani szellemét megidéző akciójára – amit Alberto Contador extázisban kommentált végig a spanyol Eurosport stúdiójában –, a baszkhoz csakhamar csatlakoztak visszamaradó csapattársai, Soler és Amador: az ő a hathatós segítségükkel az utolsó emelkedő derekáig felzárkózhatott a szökevénycsoport martalékához. Ám amint Mikel Landa elsuhant a leszakadó félben lévő Nairo Quintana mellett, a két movistaros nemhogy nem váltott egy árva szót sem, egymás szemébe sem nézett - akár két kölcsönösen közönyös idegen. Igazán ironikus, hogy egy ilyen zülött társaság (álszent békülős videó ide vagy oda) nyeri évről-évre a csapatversenyt - és ezalól az idei kiírás sem volt kivétel... Eközben az élmezőnyben a Jumbo-Visma vette kézbe gyeplőt: Steven Kruijswijk két szárnysegédje, George Bennett és Laurens De Plus diktálta hosszasan az iramot. A sorsdöntő csapást azonban a Groupama-FDJ kölyökképű hóhérja, David Gaudu mérte az esélyesekre: tempónöveléséből Thibaut Pinot profitált, aki Gaudu farvizén megindította látványos remontadáját, miáltal sikerült lenulláznia azt a tetemes hátrányt, amit még az oldalszélben gyűjtött be.

Parádés támadása során mindenkit lerázott magáról – az alárendelt szerepből végérvényesen felszabaduló Egan Bernal, és az idei kiírás meglepetésembere, Emanuel Buchmann is csupán ideig-óráig tudott vele lépest tartani –, majd a Prat d'Albis csúcsa közelében csatlakozott a magányos farkas Landához. Pinot világszerte megdobogtatta a szurkolói szíveket, arca földöntúli elszántságot tükrözött, bármerre járt, sarkában ott zengett az „Allez Thibaut!” - ösztönszerű fellépésével hőskori romantikát csempészett a sportág kikalkulált, watt-fetisiszta jelenébe. A sorozatos sikerélmény nyomán visszatért a hite, amit Albiban veszített el: kikecmergett a morális hullámvölgyből és immáron meg volt győződve arról, hogy megnyerheti a Tourt... Julian Alaphilippe-et kissé elsodorta a hév, szíve szerint a honfitárssal együtt száguldott volna a halhatatlanság felé, ámulatba ejtve a világot, azonban teste megálljt parancsolt, visszataszítva őt a realitás talajára: azt a fél percet, amit előző nap kiharcolt, most elbukta a címvédővel szemben, de a két pireneusi szakasz után sem szállt ki a versenyből, sőt. A francia győzelem reménye tehát tovább élt, ráadásul minden eddiginél fényesebben ragyogott, az országra sárga köd ereszkedett: újabb címlapsztori.

Rövid összefoglaló a 15. szakaszról [Prat d'Albis]

Az idei Tour de France utolsó, perdöntő hete a szélsőséges időjárás jegyében telt, a természet extremitása pedig rányomta a bélyegét a versenyre - sajnos bizonyos mértékig a végkimenetelre is. A perzselő hőség, amely Nyugat-Európa szerte krízishelyzetet okozott, tovább fokozta a mezőnyben uralkodó feszültséget is, így az alpesi transzfer sem volt éppen zökkenőmentes: a karján zúzódásokat szenvedő Jakob Fuglsang teketóriázás nélküli feladása, illetve a dupla kizárással végződő Luke Rowe kontra Tony Martin ökölcsata (a két versenyző rögtön a célbaérkezést követően elsimította a konfliktust) borzolta a kedélyeket a magashegyi trilógia előtt, ahol megnyílt a Pokol kapuja... A 2600 méter magasan fekvő Galibier-hágó, amely a 18. szakasz programjában szerepelt, a kiaknázatlan lehetőség hegye maradt az Ineos, de főként Egan Bernal számára, illetve a vég kezdetét jelképezte mind Julian Alaphilippe, mind pedig Thibaut Pinot számára - utóbbi aznap szenvedte el az esélyeire nézve katasztrofális (izom)sérülést. Hogy a Movistar mi az ördögöt tervelt ki az Alpokban, az mostanáig talányos, a fejetlenség mégis (rész)sikerbe torkollott: Nairo Quintana mezét egy szimbolikus, vérfolthoz hasonló vörös zselépaca csúfította el, amint szólógyőzelmét ünnepelve magasba emelte a kezét - ezzel Landa elé kúszott vissza az összetettben. A főmezőnyben honoló síri nyugalom megzavarása végett Geraint Thomas buzdította támadásra csapattársát, Egan Bernalt, aki halálos iramban ostromolta a Galibier csúcsát, ám a valloire-i lejtmenet Alaphilippe malmára hajtotta a vizet és a francia egy fékevesztett ereszkedés keretében (egyelőre) kordában tudta tartani a megvaduló kolumbiait. Ha Bernal hamarabb indít... Nos, utólag már lényegtelen.

Végülis csupán idő kérdése volt, hogy Egan Bernal mikor fordítja a maga javára az állást, hiszen egyetlen lehetséges kihívója, Thibaut Pinot feje felett Damoklész kardjaként lebegett tragikus végzete, amit nem kerülhetett el, akárhogy küzdött ellene. Habár legbelül bizonyára tudta, hogy nincs tovább és a végső győzelem karnyújtásnyi közelségből fényévnyi távolságra került tőle, nem volt hajlandó lenyelni egy újabb keserű pirulát, pláne nem egy karrierfordító siker kapujában, két nappal a párizsi befutó előtt: Nem, nem érhet így véget, most nem! Pinot hajthatatlan volt, szétfeszítette a tettvágy, fűtötte a dac, így újfent szembeszállt a sorssal... A 2019-es Tour de France legszívfacsaróbb képsora, ahogy a könnyeivel küszködő Thibaut Pinot a 19. etap rajtjától kezdve az orvosi- és csapatkocsi között ingázott, majd magára maradt belső vívódásával, miután a grupetto utolsó tagja is eltekert mellette. Pinot a bal lábával képtelen volt megforgatni a pedált. A külvilág mit sem tudott arról, hogy a francia egy nappal ezelőtt egy szerencsétlen manőver közben - mellyel éppen egy bukást igyezekett elkerülni - beütötte a térdét a kormányba, az ártalmatlan baleset pedig belső combizomszakadást eredményezett. Nemhogy hajtani, lépni sem tudott. De megpróbálta, mert nem akart csalódást okozni.

Thibaut Pinot zokogva tette meg utolsó kilométereit: csapattársa és hű cimborája, William Bonnet vigasztalásképp visszagurult mellé, átkarolta őt és a fülébe súgta, hogy „Ne aggódj, barátom, bármi történjék is, mi büszkék vagyunk Rád, és bármerre mész, ott leszünk Veled. Semmit sem kell bizonyítanod!” A következő pillanatban Pinot lefékezett, leszállt a kerékpárjáról és arcát a kezébe temetve beült az autóba. Feladta a versenyt... „Elegem van, én befejeztem! Mit tettem, hogy ezt érdemlem?” - fakadt ki néhány órával később csapatfőnöke, Marc Madiot előtt egy négyszemközti beszélgetésben, amelyet egy rendhagyó dokumentumfilm (Avec Thibaut) keretében mutatott be a francia televízió. A csalódottság szólt belőle... „Hogy elfelejthessem a megannyi kudarcot, meg kell nyernem a Tour de France-t. A dobogó többé már nem elég” - nyilatkozta Pinot másnap a hazai sajtóban. Afelől nincs kétség, hogy a kerékpársport leghalandóbb sztárja vissza fog térni a győzelemért, hiszen ahogyan a karján olvasható mottóértékű tetoválás is hirdeti, „solo la vittoria é bella” [csak a győzelem szép].

Pinot passiója sokkolta a nézőket, a kommentátorokat és a versenytársakat egyaránt, ám az alpesi dráma következő felvonása a legelvetemültebb elképzeléseket is felülmúlta: beköszöntött ugyanis az Armageddon. Az egyre halványabb, már csak pislákoló francia remény végleg elhalt, amint Egan Bernal az idei verseny csúcspontját jelképező Col de l'Iseran legmeredekebb szakaszán begyújtotta a rakétákat, megadva a kegyelemdöfést a teljesítőképessége határára sodródó Julian Alaphilippe számára, aki kitekerte szívét-lelkét, de ettől a pillanattól kezdve már nem a saját kezében volt a sorsa. Bernal elképesztő pusztítást végzett: a Tour de France az ő vadászterületére érkezett, a kolumbiai titán pedig úgy hajtott, akár egy felbőszült bika, aki előtt vörös posztót lenget a torreádor. Ember nem állíthatta meg aznap, az anyatermészet viszont igen, végzetes csapdát állítva a lejtmenetben. Égszakadás, földindulás: jégözön takarta be a hegyoldalt és sárlavina torlaszolta el az utakat...

Egan Bernal virtuális éllovasként kapaszkodott fel az Iseran csúcsára, nyomában a mesterhármasra bazírozó Simon Yates-szel, azonban a két szökevény mit sem sejthetetett arról, milyen veszély leselkedett rá a katasztrófa sújtotta tignes-i völgyben. Nem volt ugyanis folytatás, elfogyott a járható aszfalt. A verseny első embere, Christian Prudhomme idejében értesült erről és azonnal elrendelte a neutralizációt. A szakasz tehát félbeszakadt. „Ne, csak most ne!” – hiába az adrenalintól fűtött (él)mezőny felháborodása, a lehető leghamarabb meg kellett hozni ezt a döntést. Nem volt más alternatíva... Az új összetett kihirdetése kapcsán a Col de l'Iseran volt a mérvadó: a rögzönzött hegytetei időmérő pont rajzolta ki a különbségeket a szürreális versenynapot követően. Bernal arcára kiült a döbenettel ötvöződő boldogság, amikor sportigazgatójától megtudta, övé a maillot jaune. Apránként dolgozta fel a történteket, kezében a sárgába öltöztetett plüss oroszlánnal és az elmaradhatatlan virágcsokorral. Álom vagy valóság? Mosolya másodpercről-másodperce húzódott egyre szélesebbre, ahogy könnyekig hatódott családtagjaira pillantott a dobogó legtetejéről: félve bár, de kezdte elhinni, hogy megcsinálta, az álomból hamarosan valóság válhat...

Negyvenöt másodperc nem egy örökkévalóság, Julian Alaphilippe szempontjából mégis áthidalhatatlan különbség volt: Ikarosz túl közel repült a naphoz és megégette magát. Már nem fordíthatta vissza az állást, fizikai korlátait feszegetve, egy ujjal csimpaszkodott a pódium sarkába, végül azonban onnan is lezuhant. No regrets, Julian, you're the real MVP... A természeti sorscsapás következében megkurtított, utolsó hegyi etap a dobogó legalsó fokáért harcoló Jumbo-Visma csapatszintű fölényét hozta, no meg Vincenzo Nibali kalaplengetést érdemlő szólósikerét, aki kizárólag a bahreini sejk parancsára, muszájból állt rajthoz Brüsszelben. Steven Kruijswijk társai fáradságos munkája révén megkaparintotta a bronzérmet, míg az Ineos története során másodszor könyvelhetett el kettős győzelmet, ráadásul a combcsonttöréséből lábadozó Chris Froome távollétében, kollektív dominanciája megszüntével. Egan Bernal, aki tinédzserként a politikai újságírói karrier kedvéért kishíján szögre akasztotta a biciklit, öt évvel később a sárga trikó elhódításával csalt könnyeket hazája, Kolumbia szemébe. Val Thorens-ban egy helyszíni rádiókommentátor elcsukló hangján kürtölte az éterbe, hogy a kerékpárversenyzőit szentként tisztelő ország most végre megfeledkezhet a drogkartellekről, a bandaháborúkról és a sorozatos merényletekről, hogy egy emberként ünnepelje ifjú bajnokát. Mert Egan Bernal nem egy újabb beváltatlan kolumbiai ígéret, ő a jövő legendája. A jövő pedig most van!

Viva Colombia! Vive Le Tour!

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
1.		Egan Bernal	[22 éves]	Team INEOS	82:57:00
2.		Geraint Thomas	[33 éves]	Team INEOS	+1:11
3.		Steven Kruijswijk	[32 éves]	Jumbo-Visma	+1:31
4.		Emanuel Buchmann	[26 éves]	BORA-hansgrohe	+1:56
5.		Julian Alaphilippe	[27 éves]	Deceuninck-Quick Step	+4:05

„Így igaz, 21 nappal ezelőtt senki sem sorolt a favoritok közé. Senki sem hitte el, hogy meg tudom csinálni” - nyilatkozta  a veronai arénában a tizenhatmilliós Ecuador újdonsült nemzeti hőse, Richard Carapaz, vállain a hőn áhított maglia rosával, kezében az ikonikus, véget nem érő trófeával, szívében egy egész nép szeretetével. Pontosan ezért tudta megcsinálni: az underdog-szerep volt a leghatékonyabb fegyvere az egymást fürkésző nagykutyákkal szemben. Szinte észrevétlenül suhanhatott el a kertek alatt, lévén nem szerepelt sem az esélylatolgató szakírók, sem a rivális csapatok radarján. Nem tőle várták a sorsdöntő támadásokat. Nem vették őt kellően komolyan. Carapaz vészjósló pedálfordulatokkal dolgozta le tetemes hátrányát az Alpokban, elbizakodott ellenfelei azonban könnyelműen legyintettek rá - úgyszólván arra bazíroztak, hogy előbb-utóbb fejreáll. Nem olvastak a jelekből, és mire reagálhattak volna a fenyegetésre, az ecuadori már messze járt. Richard Carapaz nem állt fejre és a Movistar ezúttal nem esett két szék között a pad alá: profitáltak a mások által elkövetett taktikai baklövésekből és győztesen kerültek ki a hidegháborús patthelyzetekből. 

Érdemes előre leszögezni, hogy a tavalyi, Simon Yates és Chris Froome hőstettei által felejthetetlenné emelt Corsa Rosát már-már képtelenség felülmúlni a drámaiság tekintetében, és versenyt versennyel összehasonlítani sosem szerencsés, pláne, amikor ilyen éles a kontraszt. De nem lehet nem észrevenni, hogy az idei Giro d'Italia menetéből hiányzott a kuriózum, hiányzott valamiféle pikantéria. Ezzel az állítással persze lehet vitatkozni, véleményem szerint azonban hiányozott belőle az, amitől Giro a Giro: a szeszély. Nem volt, ami úgy istenigazából magával sodorhatta volna az embert, ezáltal érzelmileg kevésbé lehetett elmélnyülni az eseményekben - mindezt a kerékpársport pártatlan szerelmeseként, momentán elfogulatlan szemlélőjeként írom. Úgy hiszem, a hiba elsősorban az elszabott útvonalban keresendő és csupán részben a Bolognában felsorakozó mezőny sara: Mauro Vegni versenyigazgató sutba dobta a jól bevált receptet és voltaképpen ellaposította a Giro d'Italia első másfél hetét, egy, a végsőkig nyitott összetett küzdelem reményében. Nem keverte meg alaposan a kártyákat és késleltette, avagy visszatartotta a valódi izgalmakat, ami a rózsaszín trikóért zajló hegyi csatározást illeti. Csavaros terve végül a visszájára sült el és a feszültség sosem hágott a tetőfokára, akár egy fel nem robbant tűzijáték, ám ez a halovány útvonal-kritika mit sem von le a végső győztes érdemeiből.

A téglavörös oszloprengeteg mögé bújó Bologna impozáns hátteret biztosított a 102. Grande Partenzának: egy prológ-hosszúságú hegyi időfuttammal rajtolt az idei olasz körverseny. A befutó helyszínét, a Madonna di San Luca templomot, és az ahhoz felvezető árkádos utat, amely 666 boltívet foglal magában, jól ismerhetjük a koraősszel esedékes Giro dell'Emiliáról - ezúttal a Giro d'Italia illusztris mezőnye is felkapaszkodott a dombtetei szentélyhez. Az amúgy is felfokozott kedélyeket egy hallatlanul merész, már-már öntelt Yates-nyilatkozat tovább borzolta: a tavalyi kiírás elsőszámú animátora a start előtt kerek-perec kijelentette, hogy idén bizony ő a topfavorit és olyanannyira jól sikerült a felkészülése, hogy a riválsai helyében összecsinálná magát (hangsúlyoznám, ez csupán egy finomított, nyomdaképes verzió, nem pontosan ez és így hagyta a Vuelta-győztes száját, de a szavaiban felfedezhető némi fekete humor is). Mielőtt félreértés esne, nincs azzal semmi gond, ha valaki nem a sablonszöveget szajkózza - sőt! -, ahogyan azzal sincs, ha valaki a rajt előtt magabiztosságtól duzzadó interjút ad, ám ez az élces mondat, akár komolyan gondolta, akár viccelődött, csúnyán visszaütött a későbbiekben, állandó beszédtémát szolgáltatva ezzel a szenzációéhes média számára.

Simon Yates tehát a lélektani hadviselés eszközéhez nyúlt, amit persze semmi sem tilt, míg Primož Roglič idei, beleköthetetlen teljesítménye révén üzent, nem volt szüksége holmi szavakra vagy önbizalomfitogató ígérgetésre ahhoz, hogy megfélemlítse bajnokaspiráns kihívóit - tavaszi eredménylajtsromát tekintve, ha valakítől, tőle bőven lehetett félnivalójuk. A síugró cirkuszból átnyergelő szlovén ugyanis ebben a szezonban látszólag elfelejtett veszíteni (ami a szakaszversenyeket illeti, háromból startból három összetett győzelem a mérlege) és a rövidke, már-már prológ-hosszúságú bolognai időfutam során is erődemonstrációt tartott, csaknem 20 másodperccel felülmúlva a bizonyítási vágytól égő britet. A két favorit azonban csak ideig-óráig haladt fej-fej mellett. Roglič üvegtéglákból építette fel törékeny dominanciáját, így előkészítve a (figyelem)elterelő hadműveletet: óra elleni teljesítményével rögtön magára irányította a figyelmet és akaratlanul is megtévesztette a komplett kerékpáros társadalmat, beleértve közvetlen riválisait, saját szurkolóit és a sportág sokat látott szakíróit is. Elhitette mindenkivel, hogy ő a referenciapont.

Az első hét stressztől átitatott mezőnyhajráiban áldozatul esett egy, a rózsaszín trikóért harcba induló nagyágyú is: Roglič későbbi potenciális szövetségese, Tom Dumoulin belekeveredett a 4. szakasz (ami egy bizonyos Richard Carapaz győzelmével zárult) fináléjában történt tömegbukásba és csupán csapattársai támogatásával tudott célbaérni. Sérülése súlyosságáról a bal térdén éktelenkedő hosszanti láncnyom és az abból ömlő vér árulkodott. A Sunweb kapitánya virtuálisan már ekkor kiszállt a versenyből: ebből a helyzetből és ebből hátrányból nem volt számára visszaút... A centenáriumi Giro d'Italia bajnoka másnap csakugyan feladta a küzdelmet. Dumoulin a fiktív rajtot követően, csalódottságtól sújtva huppant be a csapatkocsiba. „Egy esélyessel kevesebb” - kommentálta a hírt keserű iróniával. A show tehát nélküle folytadótt... A Jumbo-Visma a dimbes-bombos hatodik etapon elegánsan megszabadult a maglia rosától, mentesítve ezzel kapitányát, Primož Rogličot a kitüntetett mezzel járó összes kötelezettség alól (értsd pódiumceremónia, nyilatkozatdömping, kötelező doppingvizsgálat és társai), ami köztudottan rengeteg időt és energiát emészt fel. Attól eltekintve, hogy az efféle taktikai manőver illendő-e vagy sem, a holland együttes burkoltan felvállalta, hogy a zöldfülű versenyzőkkel teletűzdelt kerete képtelen kontrollálni az eseményeket - mindez egy héttel később, az Alpok lábához érve be is bizonyosodott.

A kilenc naposra nyúló, hegyszegény nyitóhét egy esőáztatta san marinói kronóval zárult: a Giro mezőnye tizenöt kilométer erejéig (formálisan) kivonult Olaszországból és a IV. század hajnalán alapított törpeállamban vendégeskedett. Amellett, hogy a megingathatatlanság érzetét keltő Primož Roglič földbedöngölte ellenfeleit az óra elleni versenyben, a Movistar háza táján kimondva-kimondatlanul gazdát cserélt a csapatkapitányi cím, mivel Mikel Landa újabb szignifikáns vereséget könyvelhetett el elsőszámú fegyverhordozójával, Richard Carapazzal szemben (az ecuadori összességében csaknem másfél percet mért a spanyolra a két időfutam során, ami némileg talán meglepő). A kétszeres győztes Vincenzo Nibali úgy, ahogy állta a sarat, rutinosan limitálta veszteségeit, így körvonalazódni látszott egy pikáns Roglič-Nibali párharc, míg Simon Yates-et cserbenhagyta az ereje és belebukott a szájkaratéba - utolérte egy tipikus „jour sans”, ahogy a művelt francia mondja.

Ismerve a következményeket, nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a középső hét második felében (13-15. szakasz) tömörult az a három kulcsmomentum, amely meghatározta az összetett verseny kimenetelét és kirajzolta a valós erőviszonyokat: amíg a páratlan szépségű Colle del Nivolet hajtűkanyarjaiban Vincenzo Nibali és Primož Roglič a felelősség terhével dobálózott („Ha hazáig szeretnél követni, csak tessék, szívesen megmutatom a trófeáimat” - szúrta oda az olasz klasszis a hegymenetben), makacsul ignorálva a külvilágot és minden egyéb fenyegetést, addig a Movistar kiengedte a szellemeket a palackból. Azáltal, hogy Mikel Landa szökési kísérlete, tekintélyes hátránya miatt semmiféle válaszreakciót nem váltott ki, a tévesen alábecsült luxussegítő, Richard Carapaz előtt is megnyílt az út: az ecuadori sem késlekedett tovább, hamar felismerte a hidegháborús patthelyzet adta lehetőséget és szinte észrevétlenül szivárgott el - ez a mozzanat a tévéközvetítésből is kimaradt. Csinálhatott bármit, hiszen nem figyelt rá az égegyadta világon senki. Ez a fene nagy jótékonyság egyszer még belefért a tavalyi Giro negyedikjével szemben, kétszer viszont már nem, ahogyan azt a veronai végeredmény is alátámasztja. Carapaz volt a igazi referenciapont.

A szemellenzős Nibali-Roglič duó ott hibázott, hogy nem ismerte fel idejében a Carapazban rejlő potenciált és a courmayeuri befutó alkalmával újabb két percnyi egérúttal ajándékozta őt meg - Primož Roglič, aki valamifajta időfutam-mágiában bízhatott, tálcán kínálta a rózsaszín trikót az Alpokban, ezúttal viszont nem tudatosan. Persze, utólag okos az ember, utólag okos Vincenzo Nibali is, akit felbőszített a szlovén passzivitása és rögeszmésen arra koncentrált, hogy ő ne nyerjen, ahelyett, hogy a saját versenyét futotta volna, mert így eltékozolta a maga esélyét... A mini-Lombardiára hajazó 15. etap fináléjában megkérdőjeleződött Roglič sérthetetlensége: a Civiglio szerpentinjén száguldva mechanikai problémával szembesült, ám hiába remélt egy méretre igazított cserekerékpárt, segélykiáltása tovaszállt az éterben, hiszen a Jumbo-Visma sportvezetése éppen egy egészségügyi szünet keretében húzódott félre. Arcpirító baki. Mire csapattársa, Antwan Tolhoek kisegítette, az egyébiránt kiválóan lejtőző szlovént elöntötte a pánik és a nagy sietségben felkenődött a szalagkorlátra, ami a tompa mellkasfájdalom mellett további időveszteséget is vont maga után - immáron nem volt ura a helyzetnek és ezt nem is tagadta.

A harmadik hét az állandó éberség, illetve a hatékony védekezés jegyében telt a taktikailag megújuló Movistar számára: a BMC-től átigazoló Max Sciandri szakmai vezényletével az Unzué-csapat megfelelő módon mozgósította energiáit és a megfelelő időben játszotta ki ütőkártyáit, maximálisan kiaknázva erő- és létszámbeli fölényét. Noha a konkurencia nem tudta őket kibillenteni a nyeregből, azért bevitt néhány szédítő ütést a Dolomitok csipkés hegyvonulatai által szegélyezett küzdőtéren. Az utolsó pihenőnap átmeneti nyugalmát rögtön eloszlatta a brutális kegyetlenségű Mortirolo-hágó, amely ideális terepet nyújtott egy izomtépő „cápatámadás” számára: Vincenzo Nibali a rettegett kaptató alsó szakaszán villantotta ki foga fehérjét, igyekezvén zavarba hozni a rózsaszín trikóst és spanyol armadáját. A kitűnően előkészített akció sikere Primož Roglič izolálásában mérhető - a meggyötört szlovén győzelmi esélye elúszni látszott -, a Movistar vezérpárosa azonban nem fulladt bele a Nibali keltette hullámokba, Landa és Carapaz az offenzív olasszal együtt kapaszkodott fel a ködfedte, havas esőtől áztatott hegytetőre. A Giro szeszélyét és a kerékpársport heroikus természetét kidomborító, mondhatni, epikus etap végén a hegyi pontversenyt eluraló Giulio Ciccone ünnepelhetett, aki olyanannyira vacogott útban Ponte di Legno felé, hogy szinte hallani lehetett fogai csikorgását... 

A Mortirolo barbárságát követően szükség volt némi szusszanásra, így az összetett szempontjából kevésbé életbevágó, valamelyest szelídebb, szökevény- és sprinterbarát szakaszokat teljesített a mezőny. A Corsa Rosa viszont ezalatt (is) dúskált a személyes drámákban és az érzelemdús momentumokban: az antholzi biathlonstadion kacskaringós aszfaltpályáján Landa, Carapaz, illetve López csipegette a másodperceket, Santa Maria di Salában thrilleri izgalom közepette cserélt gazdát a ciklámen trikó (Damiano Cima, a Nippo-Vini Fantini szökevénybajnoka hősies küzdelemben tartotta maga mögött a megvaduló sprintervonatokat, keresztülhúzva ezzel az FDJ és Arnaud Démare számításait, aki a kudarcba fulladó hajsza nyomán elbukta a pontversenyt német riválisával, Pascal Ackermannal szemben), míg a San Martino di Castrozza-i célban újból felragyogott Esteban Chaves hétmérföldes mosolya, örömkönnyeket csalva a nézőközönség szemébe. „Sosem adtam fel” - nyilakozta a befutó után az alattomos Epstein-Barr-vírus felett (is) diadalmaskodó, csupaszív kolumbiai.

Nem adta fel honfitársa, Miguel Ángel López sem, aki hegyről-hegyre elhivatottan üldözte a dobogó legalsó fokát, és amennyiben létezne ilyesféle elismerés a Giro d'Italia díjpalettáján, méltán kiérdemelte volna a legagresszívabb versenyzőnek járó piros rajtszámot. A fehérben feszítő López az utolsó lehelletéig azon fáradozott, hogy feljebb kúszhasson a rangsorban, ám a technika ördöge rendre derékba törte kísérleteit. A királyszakasz kulcsemelkedőjén, a Monte Avenán Superman szintén támadásra adta a fejét, ezúttal azonban nem holmi technikai gikszer, hanem egy felelőtlen szlovén „szurkoló” pecsételte meg a sorsát, aki futva kísérte a favoritokat tömörítő szelektív csoportot, mígnem hely szűkében felöklelte és földre teperte a kolumbiait: López a dühtől elvakultan felpofozta a delikvenst, és noha szavaiból ítélve utólag megbánta tettét, szabályellenes viselkedésével az azonnal kizárást kockáztatta. Az együttérzést tanúsító versenybíróság, tekintettel a veronai befutó közelségére, szemet hunyt az eset felett, a normális emberi reakció kategóriájába sorolva a lópezi kirohanást (az UCI időközben újravizsgálja a nemzetközi botrányt szító ügyet, mondván López agressziója nem maradhat büntetlenül)...

Amint a López vezette Astana felszívódott az élről, a Movistar vette kézbe a gyeplőt, bebiztosítva Carapaz rózsaszín trikóját, és egyszersmind dobogós pozícióba helyezve Mikel Landát: a rebellis természetű baszkot sejtelmes nyilatkozatai ellenére sem vádolhatjuk önzőséggel, példaértékű módon áldozta fel magát kapitánya sikeréért, aki honorálta a segítséget és készségesen felvezette a hajrát a klubtárs előtt. Ugyan a szakaszgyőzelem szempontjából nem került fel a pont az i-re, a Movistar sikeresen abszolválta az összetettbeli küldetését, megvédve a maglia rosát, így a veronai időfutam puszta formalitássá minősült az éllovas ecuadori számára. A pódiumról átmenetileg letaszított Primož Roglič az óra elleni versenyben visszakaparintotta képzeletbeli bronzérmét, míg Vincenzo Nibali jobb híján megbékélt a második helyezéssel, hiszen a „carchi Lokomotívot”, azaz Richard Carapazt semmiképp sem érhette utol, aki egy csapásra legenda-státuszba emelkedett kicsiny hazájában. Ecuadorban kitört a kerékpárforradalom.

Carapaz úgyszólván „csinált egy Thomast”, de ilyesmit csak egyszer csinálhat az ember.
Többé ugyanis nem underdog. Ezentúl garantáltan szerepelni fog a radarokon.

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
1.		Richard Carapaz	[26 éves]	Movistar Team	90:01:47
2.		Vincenzo Nibali	[34 éves]	Bahrein-Merida	+1:05
3.		Primož Roglič	[29 éves]	Jumbo-Visma	+2:30
4.		Mikel Landa	[29 éves]	Movistar Team	+2:38
5.		Bauke Mollema	[32 éves]	Trek-Segafredo	+5:43

utóirat | Szeretnék a figyelmetekbe ajánlani két fordítást, ami a Hosszabbítás.hu oldalon jelent meg egy gyakornoki program keretében. Szerencsésnek érzem magam, amiért további öt jelentkező mellett (összesen csaknem 100-an pályáztak a programra) lehetőséget kaptam arra, hogy az Eurosport hivatalos magyar nyelvű híroldalán publikáljak. Az alábbi két linkre kattintva elolvashatjátok az első munkáimat: az előbbi a ProCycling magazin májusi anyaga alapján készült és a Giro d'Italia korábbi versenyigazgatójáról, Vincenzo Torrianiról, illetve reformjairól szól, utóbbi pedig három különböző interjú összefésülésének eredménye és a feltörekvő brit tehetséget, Hugh Carthy-t hivatott bemutatni.

Az imádott-utált kockakövek ünnepélyes koptatása után az országúti mezőny elhagyja az elcsendesedő Flandriát és az erdős-hegyvidékes dél felé veszi az irányt: a tavaszi klasszikus szezon utolsó felvonására tradícionálisan - egy hollandiai kitérővel - az Ardennekben kerül sor. Az enyhe, mégis jelentős terepviszony-változás felülírja, átrendezi az esélyesek listáját: a keménykötésú rouleurök és a robosztus sprinterek némileg háttérbe szorulnak, miként a robbanékony puncheurök, illetve a háromhetes körversenyek kipróbált hegymászói újból rivaldafénybe kerülnek. Azok az arcok, akik március elején a Strade Bianche murvadombjain villogtak, ismét feltűntek a szigorúan vett élbolyban és készségesen animálták a történéseket, így keretbe foglalva a rangos egynaposok által fémjelzett időszakot. Az ardenneki küzdelemsorozat idei mérlege egy sokáig emlékezetes húsvéti feltámadás, egy, a papírformát maximálisan beteljesítő hegyi befutó és egy győzedelmes szólószökés, amit a nemezisétől megszabaduló majdnem-ember mutatott be.

Az Észak Poklából csak felfelé vezet az út, a kockakövek keltette hisztérikus hype azonban érezhetően lecsillapodik, amint a testileg-lelkileg elnyűtt kerekesek kigurulnak az ikonikus roubaix-i velodrome-ból. Ezzel valóban lezárul egy fejezet az országúti versenynaptárban. Ráadásul egy olyan kitüntetett fejezet, amelyet minden kerékpárfanatikus áhitattal, tűkön ülve és kézdörzsölgetve várt, akárcsak a Trónok Harca-fandom az adott évad utolsó epizódját. Megkaptuk azt a drámát, amire vágytunk, a por leülepedett, így érthető, hogy a Szent Hét után valamelyest alábbhagy a szurkolók lelkesedése. De a kockaköveken túl is van élet a tavaszi klasszikus szezonban: kétségtelen, hogy az egy teljes hetet és három eltérő karakterisztikájú viadalt magába foglaló, kevésbé misztifikált ardenneki epilógus nem kelt akkora visszhangot, mint egy Flandriai Körverseny vagy egy Párizs-Roubaix, ellenben egyfajta békés átmenetet biztosít, amire - úgy vélem - szükség van, mielőtt fejest ugranánk a rózsaszín keretes Giro-őrületbe.

Való igaz, hogy amikor a tél beköszöntével visszaidézzük az aktuális év leglátványosabb futamait, a best-of felsorolásokból általában kimarad a Cauberggel variáló Amstel Gold Race, nem is beszélve a Mur de Huy-vel riogató Flèche Wallonne-ról - nem csoda, hisz' utóbbi az egyik legkiszámíthatóbb verseny a World Tour-palettán -, ám biztos vagyok benne, hogy idén ez másképp lesz. Na, nem feltétlenül a Flèche Wallonne kivárásra intő befutója, hanem elsősorban az Amstel Gold Race észveszejtő fináléja miatt, ami, bátran állíthatom, a legvadabb álmainkat is felülmúlta és homlokegyenest szembement a sportági trendekkel. Továbbá garantáltan emlékezni fogunk az elégtételt szolgáltató Liège-Bastogne-Liège-re is, ami szintén tartalmazott egy szívinfarktus-közeli momentumot, de nem annyira a verseny menete, mint inkább a győztes személye tölthetett el minket, nézőket elégedettséggel. Ugyan tisztában vagyunk a ténnyel, miszerint az egyetemes sport nem így működik, gyakran játszunk el azzal a gondolattal, hogy XY igazán megérdemelné a sikert, mert ő a legerősebb, vagy mert ő a legkitartóbb mind közül, ám ez csak a legritkább esetben valósul meg. A Liège-Bastogne-Liège idei kiírása viszont kivételt képez e tekintetben.

Bizonyára sokakat meglep a tény, miszerint a dimbes-dombos Limburg tartományban kacskaringózó Amstel Gold Race - ami valójában tehát nem is érinti az Ardennek vallóniai vonulatait - a gazdag kerékpáros kultúrával büszkélkedő Hollandia egyetlen World Tour-szintű egynapos viadala. A világhírű sörfőzde által szponzorált (és tulajdonolt) kerékpárversenyt a '60-as évek második felében hívták életre, azzal a nem titkolt szervezői szándékkal, hogy kreáljanak egy hamisítatlanul holland klasszikust, amely méltó kihívója lehet akár a legnagyobb presztízzsel rendelkező Monumentumoknak is, mint amilyen a Ronde van Vlaanderen vagy a Milánó-Sanremo. A kalandos történelmű Amstel Gold Race az utóbbi évtizedek folyamán csakugyan betagozódott a piros betűkkel szedett tavaszi klasszikusok közé, végérvényesen stabilizálva a helyét a mindenkori versenynaptárban az ardenneki hét nyitányaként, ám továbbra is keresi identitását.

Az izgalomfaktor növelését célzó identitáskeresés keretében az útvonalat állandó kísérletezésnek vetik alá: hol a célváros, hol a rettegett Cauberg pozíciója változik. A befutó újrarajzolása által a szervezők gyakorlatilag kényükre-kedvükre bővítik vagy éppen szűkítik az esélyesek táborát: a Cauberget ezúttal két további emelkedő követte a programban, a célvonalat pedig - az előző hat kiíráshoz hasonlóan - Berg en Terblijtben festették fel, bő 6 kilométerre az utolsó kihívást jelentő Bemelerberg csúcsától. Az idei útvonal nem kevesebb, mint 35 (!) rövid, ámde annál intenzívebb erőkifejtést rejtett magában, amivel az Amstel Gold Race bőven túltesz Monumentum-státuszú rokonain, szigorúan a mennyiségi adatokat tekintve.

A szűkös, kanyargós limburgi utakon elnyúló mezőnyből a Brabant Nyíl-győzelemmel hangoló Mathieu van der Poel - akit Julian Alaphilippe egyenesen 'jelenség'-nek titulált - dobbantott először: az interdiszciplináris tehetség a céltól tekintélyes távolságra fekvő Gulpenbergen vetett véget a látszólagos amerikázásnak, a Gorka Izagirrével köttetett együttműködés azonban tiszavirág-életűnek bizonyult. Az országútra csupán kirándulni járó van der Poel átmenetileg mellékszereplővé alacsonyodott, amikor az Eyserbosweg tövében a Dries Devenyns szélárnyékából előbújó Julian Alaphilippe megindította a sorsdöntő(nek hitt) offenzívát. Az élete szezonját futó franciával csupán Jakob Fuglsang tudta tartani a lépést, újabb fejezetet nyitva ezzel kettejük kiegyenlíthetetlennek tűnő párharcában. Az eleinte hatékonyan összedolgozó sztárpáros elsőszámú üldözője, Michał Kwiatkowski hol Matteo Trentin társaságában, hol magányosan igyekezett csökkenésre bírni a különbséget, reménykedve abban, hogy a két éllovas között húzódó képességbeli szakadék előbb-utóbb érdekellentéteket szül és a kooperáció összeomlik. A közelgő taktikai patthelyzet első jelei a Bemelerberg lábánál mutatkoztak meg: a biztos vereség elkerülése érdekében Jakob Fuglsang több kísérletet is tett arra, hogy leválassza a hátsó kerekéről a végsebességében bízó Julian Alaphilippe-et, mindhiába, a francia rivális ugyanis árnyékként követte.

Az ígéretes akció halálos ítéletét az Astana sportigazgatója suttogta Fuglsang fülébe, világos utasítást adva a dán versenyzőnek arra, hogy e perctől kezdve egy centit se tekerjen az élen. A görcsökre hivatkozó Alaphilippe ugyancsak vonakodott a vezetéstől, így az a tetemes előny, amit együttes erővel harcoltak ki, és amit a tévéképernyők előtt ülve behozhatatlannak kiáltottunk ki, egyik pillanatról a másikra olvadt el. Egy filmvászonra kívánkozó sportdráma elevenedett meg a szemeink előtt, ahogy a félperces hátrányból visszakapaszkodó Michał Kwiatkowski a flamme rouge alatt elcsípte a döbbenettől sújtott szökevényeket, akik csupán a célegyenesben eszméltek rá, hogy a versenyrádióban fals számadatokat közöltek velük: bizonyára meghűlt a vér az ereikben, amikor a távolban kirajzolódott Mathieu van der Poel sziluettje, nyomában az üldözőboly foszlányaival.

Az Alaphilippe-Fuglsang kettős egy csapásra elvesztette az irányítást az események felett és a Strade Bianchével ellentétben az Amstel Gold Race-en megfizettek kockázatos játszmáikért. A célvonal látványától megvaduló van der Poel irtózatos sebességgel száguldott el mellettük és csodaszámba menő feltámadásával - amit történetesen Húsvét vasárnapján mutatott be - valóságos hangrobbanást idézett elő a helyszíni szurkolók körében. Szinte felfoghatatlan, amit a holland fenomén művelt azon az áprilisi délutánon. Ne felejtsük el, hogy az édesapja nyomdokaiba lépő Mathieu van der Poel jelentős, közel 50 másodperces hendikepet tűntetett el a hajrában, mielőtt megrajzolta volna a klasszikus mezőny krémjét. Mindezt egyes-egyedül, pusztán nyers erejére támaszkodva, stratégiai baklövések tucatját elkövetve. Aki látta, sosem felejti el, aki nem, annak ajánlom megtekintésre az alábbi felvételt a verseny utolsó kilométeréről.

A Flèche Wallonne neve röpke három évtized alatt egybeforrt az 1982-ben felfedezett Mur de Huy-vel, azaz a Kápolnák Ösvényével (franciául: Chemin des chapelles, utalva ezzel az út mentén elhelyezkedő hat kegyhelyre). „Csupán 1300 méter hosszú, de mintha sohasem érne véget” - öntötte szavakba tapasztalatait a 2002-ben diadalmaskodó Mario Aerts. A könyörtelen meredekségű fal - a legendás S-kanyar belső íve a 30%-ot súrolja, ahol már az ima sem segíthet - megtorolja a türelmetlenséget, kivárásra intve a mindenkori bajnok-aspiránsokat: nem véletlen, hogy a hegytetőn bevégződő ardenneki klasszikuson utoljára 2003-ban született szökevénygyőzelem, akkor a baszk Igor Astarloa törte fel a kódot. A Mur de Huy egyedi identitást kölcsönzött a Flèche Wallonne-nak, igaz, egyben az egyik legkiszámíthatóbb forgatókönyv alapján zajló World Tour-viadallá alacsonyította. Kiszámítható abban a tekintetben, hogy a fájdalomosztó finis gyakorlatilag halálra ítéli a távoli próbálkozásokat, amelyek ennél fogva legfeljebb energiaelvonó funkciót tölthetnek be. A siker kulcsa tehát a hidegvér és az időzítés. Mindettől függetlenül az eleve kódolt kudarc az idei, 83. kiírás alkalmával sem riasztotta vissza a kísérletezni vágyókat, és ez valahol jól is van így - jobb, mintha a favoritokat tömörítő főmezőny ölbetett kézzel várná az utolsó kilométert.

A háromszor teljesítendő Meuse-parti körpálya hegyi trilógiája többek fantáziáját is megmozgatta: Cesare Benedetti, Damiano Caruso és Pierre-Luc Périchon a Côte de Cherave-on próbált szerencsét, akikhez a következő körben Nathan Haas, Tom-Jelte Slagter, Tomas Marczynski és Michael Gogl csatlakozott, segédkezve a nap eleji szökevénycsoport tagjainak levadászásában. A vadászat ugyan sikerrel zárult, ám a heteket rövidesen elsöpörte egy újabb akció, amit Bjorg Lambrecht és Giulio Ciccone kezdeményezett a Mur de Huy tetején. A rekordbajnok Alejandro Valverdével felálló Movistar önként vállalta a piszkos munkát és alig kevesebb mint 10 kilométer leforgása alatt újraegyesítették a kettészakított mezőnyt. Az utolérést követő átmeneti nyugalmat kihasználva Marczynski ismét elszivárgott, Matej Mohoric kisvártatva követte, amint viszont a hajrá közeledtével a Deceuninck-Quick Step kézbe vette a gyeplőt, kettejük sorsa megpecsételődött.

A Julian Alaphilippe sikeréért dolgozó Dries Devenyns és Enric Mas a hagyományos forgatókönyvnek megfelelően hatástalanította a kései támadást, ezzel előkészítve a terepet a végső összecsapáshoz. Azáltal, hogy a Mur de Huy-ön szembeszél uralkodott, tovább nőtt az időzítés jelentősége, a bombaformában érkező Jakob Fuglsang viszont mit sem törődött a nehezítő körülményekkel, bátran vetette bele magát a sokak álmát derékba törő S-kanyarba, némi egérutat nyerve mumusa, Alaphilippe előtt, aki a nagyon is valós fenyegetés ellenére nem esett pánikba, józanul osztotta be erejét és az utolsó pillanatig kivárt a sprint megindításával. Az újgenerációs francia szupersztár keserves küzdelem árán végül megvédte a címét - a tavalyival ellentétben ezúttal tudatában volt a győzelmének. Ugye-ugye, a türelem rózsát terem.

„Nem utálom őt. Csupán különböző versenyzői kvalitásokkal rendelkezünk - míg ő az egynapos viadalokon tarol, én a szakaszversenyeken. Nem vagyunk egyenlőek, de legalább megharcolhatunk egymással. Verseny nélkül kevésbé lenne szórakoztató.”

Jakob Fuglsang a Julian Alaphilippe-pel folytatott tavaszi rivalizálásáról

Az Öreg Hölgy 27 évnyi távollét után hazatért: a Liège-Bastogne-Liège szervezősége szakított Ans városával és a verseny nevéhez hűen Liège szívébe, a Meuse-menti Boulevard d'Anvoy-ra helyezte vissza a befutót. Ha nincs Ans, nincs dombtetei finis és nincs a Côte de Saint-Nicolas sem, amit a célhelyszín módosításával egy időben kiradíroztak a szintrajzból. A patinás szakportálok szerzői szinte kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy a történelmi jelentőségű költöztetés megbolygathatja a vallon Monumentum dinamikáját, agresszivitásba lovallva a hegymenetre specializálódott kerekeseket, akik attól tartanak, hogy egy tömeges sprint esetén kudarcot vallanának gyorslábú ellenfeleikkel szemben. Az újragondolt, ereszkedős finálé azonban önmagában nem garantálja a vélt-remélt extra izgalmakat, sőt, a jószándékkal eszközölt útvonal-változtatás akár balul is elsülhetett volna.

Ahhoz, hogy boruljon a papírforma, mindenekelőtt kellett, hogy legyen valaki, aki vállalja a kockázatot és megakadályozza a szakírók által predesztinált kiscsoportos hajrát. Erre a szerepre keresve sem lehetett volna alkalmasabb figurát találni a jelenlegi mezőnyben, mint Jakob Fuglsang. Az egynapos versenyzés ízére ráérző dán all-rounder ugyanis túl sokszor kapott ki az idei tavasz során ahhoz, hogy legalább egyszer ne nyerjen. Már csak ezért sem tehette meg, hogy ne fusson neki még egyszer, utoljára, vállalva a kockázatot. Az erő vele volt, no meg a szerencse is. A sors tartozott neki egy klasszikus győzelemmel és végül a Liège-Bastogne-Liège-en törlesztett. A majdnem-embert azon a zimankós vasárnapon nem lehetett megállítani, legyen a befutó akár sík, akár dombtetei.

Április utolsó napjaiban Vallóniába visszalopódzott a lucskos tél: a fagypont közeli hőmérsékleten didergő versenyzők lehelletfelhőket fújtattak az Ardennek erdeiben. Az anyatermészet voltaképp megkönyörült a Liège-Bastogne-Liège mezőnyén, hiszen a csapadékot ezúttal sűrű eső formájában mérte rájuk, nem úgy, mint a három évvel ezelőtti, behavazott futamon. A nyomorúságos időjárás ettől függetlenül számos neves áldozatot szedett, egyetemben az erőtpróbáló hegy-völgyes útvonallal: a szivárványszínű trikó átkával sújtott Alejandro Valverde, aki a legendás Eddy Merckx győzelmi rekordját üldözte, a táv kétharmadánál határozott úgy, hogy beszáll a csapatkocsiba, véget vetve ardenneki vesszőfutásának. Hasonló döntésre szánta el magát a Flandriai Körverseny idei meglepetésbajnoka, Alberto Bettiol és a hullámvölgyből kikecmeregni képtelen Dan Martin is. Mindeközben a főmezőny élén táncoló Greg Van Avermaet más jellegű terveket szövögetett: a CCC magányos farkasa a Côte de la Haute-Levée csúcsa közelében kapta szét az elemekkel küzdő sort, magával rántva egy illusztris társaságot, melyben ott tömörült Vincenzo Nibali, Philippe Gilbert, Enric Mas, Max Schachmann, Ilnur Zakarin, Gorka Izagirre és jónéhány felszabadult Movistar-segítő is, ám a Col du Rosier lábához érve a csoportos offenzívának befellegzett. A megadásra nem hajlandó Tanel Kangert Omar Fraile személyében cinkostársra talált, akivel eredményes kontratámadást szerveztek, melyet a sokcsillagos esélyesek testőrei felügyeltek, mígnem Kangert szólóban folytatta.

Noha a Philippe Gilbert keresztnevével telepingált Côte de la Redoute felett kiderült az ég, a keskeny aszfaltcsíkon felkapaszkodó bolyban vihar előtti csend honolt. Az első vészjósló mennydörgéseket a Côte des Forges lejtmenetében előretörekedő Astana csapat hatfős delegációja keltette - igaz, Gorka Izagirre besokallt egy éles balosban. Az ugródeszkaként funkcionáló Roche-aux-Faucons középső szakaszán Michael Woods szöktette meg Davide Formolót, illetve Jakob Fuglsangot, aki megkönnyebbülten lélegezhetett fel, miután az idei tavasz folyamán először sikerült leráznia magáról az ősellenséget, Julian Alaphilippe-et. Eme felettébb pozitív fejlemény olyannyira felbátorította a sikerre szomjazó dánt, hogy a liège-i befutótól tizenöt kilométerre egyéni akcióra adta a fejét. A babaarcú gyilkos eszeveszett száguldása kishíján katasztrófába torkollott: kommentátor és szurkoló világszerte egy emberként sikoltott fel, ahogy a cél felé igyekvő Fuglsang hátsó kereke megbicsaklott abban az ominózus balkanyarban. De nem, egy csúszós felfestés sem állhatott a siker útjába. Jakob Fuglsang elképesztő lélekjelenlétről tanúbizonyságot téve, két keréken hordta ki a szívrohamot, hogy aztán kezeit a magasba emelve ünnepelhesse, hogy majdnem-emberből Monumentum-győztessé avanzsált. Minden jó, ha vége jó, nem igaz?

„Pillanatokkal azelőtt, hogy megkezdtük volna a Redoute lábához vezető gyors lejtmenetet, figyeltem az arcát, hátha sikerül leolvasnom róla valami jelet azzal kapcsolatban, hogyan érzi magát, mire ő visszanézett rám, és azt mondta: 'remélem, ma te nyersz'”

- idézi vissza Julian Alaphilippe fairplay-díjas gesztusát a későbbi győztes, Jakob Fuglsang.

A (kocka)kövek játéka kegyetlen játék. Egy olyan játék, ahol erő és szerencse kéz a kézben jár - e két faktor szétválaszthatatlanul fonódik össze. Ha valamelyiknek híján vagy, üres kézzel távozol. Nincs olyan kerékpárverseny, melynek megnyeréséhez ne lenne szükség néminemű szerencsére, legyen az akár a Tour de France, akár a Párizs-Nizza, akár a Párizs-Roubaix maga. Utóbbi azonban, kiegészülve az összes, kockakövekkel ékeskedő északi rokonával, egy külön kasztot képez a kerékpársport berkein belül. Nemcsak azért, mert ezekről a kitüntetett viadalokról általánosságban elmondható, hogy legalább annyi mázlit igényelnek, mint amennyi kraftot. Hanem elsősorban azért, mert az északi klasszikusok minden szent kilométerét áthatja egyfajta vallásos fanatizmus, különösképp Belgium flamand régiójában, a sportág bölcsőjében. A kerékpáros társadalom a keresztény hagyomány áhitatából táplálkozva megalkotta a saját Szent Hetét, melyet egy böjt-hosszúságú előkészületi időszak előz meg, tele jeles eseményekkel. A különbség csupán az, hogy a kerekesek Szent Hete a Pokolban végződik. Igaz, aki a Pokolban nyer, az a Mennybe jut.

Mindemellett a kövek játéka egy igencsak addiktív játék is, ami előbb-utóbb minden résztvevőt kizsigerel, egyeseket össze is roppant - mind fizikálisan, mind lelkileg. Nincs olyan év, amikor valaki bele ne sérülne ebbe a játékba - a csonttörés és az agyrázkódás a kockaköveken való vetélkedés velejárója (lásd Niki Terpstra). De a legelhivatottabb versenyzők fel fognak állni a földről és jövőre újrakezdik - hiába, a misztikum beszippant. Vagy gondoljunk azokra az elátkozott kerekesekre, akik szezonról-szezonra állhatatosan próbálkoznak a tavaszi időszakban, versenyről-versenyre tűzközelbe tornázzák magukat a pavén, a csúcsra viszont szerencse híján sosem érnek fel - mintha a győzelem sorsszerűen elkerülné őket (lásd Sep Vanmarcke). Ennek ellenére az utóbbi évszázadban mindig akadt egy mezőnyrevaló - pozitív értelemben vett - őrült, akinek megérte kockáztatni és a megváltás reményében letekerte a keresztutat Genttől (tradicionálisan innen rajtolt a Nyitó Hétvége szombati viadala, az Omloop) a roubaix-i velodrome-ig.

És mindig akadt néhány millió, ámulatba ejtett szurkoló is, aki mindezt figyelemmel kísérte, akár élőben az utak mellől, akár lélekben a televíziók elől, buzdítva az elemekkel küzdő hősöket, akik a sportág legszentebb helyszínein csatáznak. Az elismerés nemcsak a bajnokoknak, minden célbaérkezőnek kijár, így a vesztesek is hősöknek érezhetik magukat - hozzáteszem, teljes joggal. A limitidő a Szent Héten a kutyát sem érdekli: aki teljesíteni akarja a zarándoklatot, az teljesíteni is fogja. A célbaérés morális paranccsá minősül a tárgyalt versenyeken, erről árulkodnak a meggyötört arcok, a kisemmizett testek, az elfeslett mezek és a távolba révedő, üveges tekintetek. Néhány órával és párszáz kilométerrel ezelőtt ezek az arcok őszinte lelkesedést tükröztek, ezek a testek az erőtől és energiától duzzadtak, ezek a mezek élénk valójukban pompáztak és ezek a tekintetek céltudatosságot sugároztak. Nos, igen, ezt műveli a pelotonnal a kockakövek játéka.

A két bejegyzéssel ezelőtt tárgyalt belga Nyitó Hétvége, amely az Omloop Het Nieuwsbladot és a Kuurne-Brüsszel-Kuurnét foglalja magában, meghozta versenyző és néző étvágyát egyaránt, ám az igazi csemegékre további heteket kellett várni: március végnapjain forrósodtak fel újra a rettegett flamand hellingek kockakövei. A szabados, provokatív plakátkampányairól elhíresült E3 Harelbeke BinckBank Classic néven debütált a versenynaptárban - a botrány középpontjában ezúttal két meztelen, ámde testfestett női modell állt, akik egymást átfonva formáltak meg egy békaalakot. 'Ki koronázhatja magát herceggé Harelbekében?' - hangzott a világszerte ismert gyerekmesét megidéző reklámszöveg. A túláradó kreativitás nem nyűgözte le a nemzetközi szövetséget, így az UCI egy helytelenítő ejnye-benyje kiséretében betiltotta a művészi ihletésű, vitatott létjogosultságú hirdetéseket, elmarasztalva a határokat feszegető szervezőket, akik ezután az internetes közönséghez fordultak újabb ötletekért az üresen meredező fehér háttér kitöltésére. A varázserejű csók tehát elmaradt, a Flandriai Körverseny ösvényeit bebarangoló fél-klasszikus azonban a szenzációhajhász poszterek nélkül is eladja magát. Kwaremont és Paterberg - egy kerékpárrajongó számára ez a két szócska is bőven megteszi...

Bob Jungels, felbuzdulva a KBK hajrájában bemutatott diadalmas szólóján, az E3 Harelbekén (a szponzorszagú BinckBank Classic elnevezést aligha lehet lenyomni a hagyományokhoz konokul ragaszkodó szakma torkán) is magányos szökésre adta a fejét, csak éppen kétszer olyan messziről indult - nem csoda, hogy idejekorán kifogyott a munícióból. A luxemburgi bajnok a pavés burkolatú, indokolatlanul sok 'e' betűt tartalmazó Steenbeeekdries nevű emelkedőn zárkózott fel a korábbi szökevénycsoport hátsó traktusához, és noha néhány kalandos kilométeren keresztül elviselte a társaságukat, a fináléhoz közeledve igyekezett tőlük megszabadulni. A Kemmelbeekstraat, vagy, ha úgy jobban tetszik, a Varjúhegy (Helling van Kraai) kiváló táptalajt nyújtott az efféle tervek megvalósításához: a burjánzó erdő által szegélyezett útszakaszon Jungels beletaposott a pedálba és faképnél hagyta a fásult szökevénytársakat - ekkor kerek 30 kilométer volt hátra a versenyből.

A mezőnyben lapuló favoritok ilyformán lépéskényszerbe kerültek. Greg Van Avermaet reagált elsőként a fenyegetésre, aki felvállalta a végleges szelekció beindítását és az épkézláb üldözőmunka megszervezését: a CCC kapitánya az utolsó kaptatón, a Tiegembergen gyújtotta be a rakétákat, lefelezve Bob Jungels fórját. A Van Avermaet keltette vihart csupán Wout Van Aert, Alberto Bettiol és Zdenek Stybar élte túl - utóbbi a nehezék szerepét töltötte be. Dacára annak, hogy Stybar stratégiai megfontolásból vonakodott a kooperációtól, negyedórányi lánctalpazást követően nyakon csípték a saját kardjába dőlő Jungelst, aki félretéve személyes céljait, feláldozta magát a csapatsiker oltárán. A Deceuninck-Quick Step színeit képviselő sztárpáros egy taktikai macska-egér játékkal készült a hajrára, állandó éberséget követelve az ellenfelektől, akik ugyan sikeresen neutralizálták a lószokat, elsavasodott lábakkal labdába sem rúghattak a sprintben: Zdenek Stybar feltette a pontot az i-re, tovább szaporítva a Patrick Lefevere által irányított szupercsapat győzelmeinek számát.

Flandria, a kerékpársport bölcsője [kattints a nagyobb méretért]

A nyugat-flandriai Westhoek régióban keringő Gent-Wevelgem az első világháború legvéresebb ütközeteinek helyszíneit járja be: a mezőny katonai emlékhelyek tucatjai mellett halad el, így tisztelegve a lövészárkok hősei előtt - nem véletlen, hogy az 1934-ben életre hívott viadal logóján újabban egy vérvörös pipacs díszeleg. A legenda szerint a harcok elültével a flandriai mezőket pipacstenger borította be - az elesett katonák sírjai fölött nyíló virág szimbólum-státuszát egy 'In Flanders Fields' (Flandria mezején) című költemény alapozta meg, melyet egy kanadai katonaorvos, John McCrae vetett papírra 1915-ben, miután jóbarátja és tanítványa életét vesztette a második ypres-i csatában. A Gent-Wevelgem szervezősége az első világháború kitörésének centenáriumának alkalmából, 2014-ben határozott az arculatváltásról. A verseny ebben az évben vette fel az 'In Flanders Fields' nevet és tűzte ki a zászlajára a feljebb említett vérvörös pipacsot... Az (oldal)szeles klasszikus útvonala magában hordozza a totális káosz lehetőségét: a keménykötésú sprintereket favorizáló futam első fele gyakorlatilag a tengerszinten zajlik. Az időjárás viszontagságainak kitett szakaszon nem lehet más a cél, mint a túlélés.

Az idei 81. kiírás tökéletesen illeszkedett a felvázolt sémába: a káosz enyhe kifejezés arra, ami a verseny első órájában történt. Az oldalszél ugyanis atomjaira szaggatta a főmezőnyt, a kerekesek kétségbeesetten kapaszkodtak az aszfaltcsík peremébe, miközben igyekeztek felvenni az ilyenkor szokványos echelon-formációt - mindez madártávlatból elképesztő látványt nyújtott. A fejetlenséget a rombolásra kész Jumbo-Visma lovagolta meg: csapatszintű offenzívájuk nyomán kialakult egy hallatlanul erős szökevénycsoport, melyben olyan nevek bújtak meg, mint Peter Sagan, Wout Van Aert, Mathieu van der Poel, Matteo Trentin, John Degenkolb, Jasper Stuyven és Fernando Gaviria. A Deceuninck-Quick Step mindössze 1 embert delegált a nagyjából 20 fős élbolyba, így önként és dalolva vállaltak oroszlánrészt az üldözésből. Amint az oldalszél lecsillapodott, a szökevények előnye is csökkenésnek indult - nyilvánvalóva vált, hogy egy süllyedő hajón utaznak.

Mike Teunissen még azelőtt dobbantott, hogy a farkasfalka becserkészhette volna a fuldoklókat: Sagan, Theuns és Trentin vele együtt menekült a királykék veszedelem elől. A kvartett csakhamar kvintetté bővült, miként Luke Rowe áthidalta a mezőny és az éllovasok közti távolságot. Alexander Kristoff is hasonló terveket szövögetett, mikor a Baneberg lábánál támadásba lendült, ám a Wout Van Aerttal és Zdenek Stybarral való összefogás nem vezetett sikerre. Ahogy a széltépázta sereg keresztülrobogott Ypres történelmi főutcáján, kétség sem férhetett ahhoz, hogy a tömeges hajrát vizionáló peloton bekebelezi a Sagan-féle csoportot. Így is történt, csakhogy az utolérést követően a szabad vegyértékek ficánkolni kezdtek: Mads Pedersen és Jasper Stuyven nem fért a bőrébe az utolsó 10 kilométeren, újabb feladat elé állítva ezzel a felvezető vonatokat, akik azonban úrrá lettek a lószparádén. A wevelgemi sprintben Alexander Kristoff ragadta magához a kezdeményezést, aki a 300 méteres tábla árnyékában indította meg a végső rohamot. A dörzsölt csapattárs, Fernando Gaviria könyökkel szorított helyet magának a termetes norvég hátsó kereke mögött és egy jól időzített fékezéssel leválasztotta Kristoffról a szélárnyékra éhező konkurenciát, akár egy mozdonyról a szerelvényt. 

Dwars door Vlaanderen, azaz keresztül-kasul Flandrián: a Waregem-központú, kissé alulértékelt egynapos viadal, amely eredetileg két napot ölelt fel és Dwars door België néven futott, a kétezres évek elején indult hódító útjára - a nemzetközi kerékpáros szövetség 2017-ben illesztette be a World Tour-naptárba, megkoronázva a 15 éve tartó dinamikus fejlődést. A hétközi töltelékfutam tehát teljes értékű flamand (fél-)klasszikussá avanzsált. Az időpontváltoztatáson áttesett Dwars door Vlaanderen a Flandriai Körversenyre való közvetlen ráhangolódást szolgálja, hiszen immáron a Ronde hetében kerül megrendezésre. Az ezévi kiírás egy zűrzavaros neutralizáció, no meg persze a cyclocross szakágból átnyergelő fiatal generáció újabb diadala nyomán maradhat emlékezetes. Egy, a női mezőnyt megtizedelő bukás miatt a zsűri kénytelen volt feltartóztatni a később startoló férfiversenyt, ám az elégtelen információáramlás kisebb káoszt eredményezett, mert a piros zászló ellenére tovább folytatódott a lökdösődés a pozíciókért. A felfordulás közepette az egyik szökevény, Lukas Pöstlberger elmulasztotta az újraindítás mozzanatát - a figyelmetlen osztrák a Sporza kísérőmotorjába kapaszkodva nyerhette vissza a neutralizációt megelőzően kiharcolt kétperces egérutat.

Amint lecsillapodtak a kedélyek és kigyulladtak a képzetletbeli zöld fények, ölremenő harc kezdődött a végső győzelemért. A kétszeres cyclocross-világbajnok Mathieu van der Poel kapva-kapott az alkalmon és két cinkostársával karöltve üldözőbe vette a verseny elejét. A friss tagokkal kiegészülő szökevénycsoport hellingről-hellingre veszített a fórjából és a Knokteberg utolsó megmászásakor olyan közel sodródott a főmezőnyhöz, hogy aki érzett magában némi erőt és ambíciót, felugorhatott hozzájuk - ezt a közelséget használta ki Bob Jungels és Tiejs Benoot. Az élre törő soklóerős ötösfogat  - Van der Poel, Turgis, Pöstlberger, illetve Jungels és Benoot - együttműködése gyümölcsözőnek bizonyult, tetemes előnyt talpaltak össze, ezzel egyértelműsítve, hogy a nyerőember az ő társaságukból kerülhet ki: a szűk körű sprintet a kilométerek óta a sor végén sunnyogó Anthony Turgis robbantotta be, ám a munkában aktívan résztvevő Mathieu van der Poel ellentmondást nem tűrő módon száguldott el mellette.

„Csak azok mondhatják, hogy a Ronde nem olyan nehéz, akik csúcsformában érkeznek ide. Mindenki másnak a Keresztúttal ér fel” - fogalmazott a Flandriai Körverseny 2002. évi bajnoka, Andrea Tafi, a Gladiátor maga. Egy bizonyos Alberto Bettiol két tavasszal ezelőtt egy, a CyclingTips-nek adott interjújában a következőképpen visszhangozta ezeket a szavakat: „A Flandriai Körversenyt rendkívül nehéz megnyerni, de ha jól érzed magad, a futam nem tűnik olyan nehéznek. [...] Miután végbemegy a szelekció, minden a lábaidon múlik. Nincs semmi dolgod, csupán elölmaradni és tekerni.” Az akkor 23 éves Bettiol nem lódított. Tudta, mit beszél és miért beszéli azt. A szakma még csak ízlelgette a nevét, amikor ő már tudta, hogy ez az a klasszikus, ami a versenyzői kvalitásait tekintve a leginkább kedvez neki és ahol igazán nagyot alkothat. A fellengzős nyilatkozat azonban elkallódott az éterben, mivel a hitelét alátámasztani képes, világraszóló sikerek hiányoztak a fiatal olasz karrier-lajtsromából: Alberto Bettiol egészen addig a szent vasárnapig nem jegyzett egyetlen profi győzelmet sem.

Miért is kellett volna számolnunk vele idén Flandriában? A felvetés jogos, hiszen egy nyeretlen versenylótól sem feltétlenül várjuk el, hogy besöpörje a legrangosabb derbit. Mégis észre kellett volna vennünk, hogy Bettiol ott kopogtat az ajtón. Ki is volt az a srác, aki kiugrasztotta a nyulat - konkrétan a későbbi győztes Julian Alaphilippe-et - a bokorból a Milánó-Sanremo végjátékában? Na, ugye. Ha ez önmagában nem indokolná a favorit címkét, vessünk egy pillantást a néhány bekezdéssel feljebb tárgyalt E3 Harelbeke eredménylistájára. Igen, ez a srác kivette a részét egy másik nyerő megmozdulásból is, ezúttal a kockakövek és a hellingek birodalmában - Bettiol centiméterekkel szorult le a dobogóról a Ronde jelmezes főpróbáján. A premieren pedig berúgta az ajtót. 

'It's the most wonderful time of the year' - a nyugati keresztény kultúrkörben minden kétséget kizáróan a karácsony közeledtével köszönt be az év legcsodálatosabb időszaka. Az országúti kerékpározás saját világában a Szent Hét feleltethető meg a karácsonyi ünnepcsokornak. Igaz, közel sem olyan békés és szeretetcentrikus, de szentebb mindennél, amit a sportág valaha látott. Az az átszellemült embertömeg, amely április első hetében kitódul a Flamand Ardennekbe és csodaváró hangulatban lesi a két keréken suhanó messiásokat, többet mond minden szónál. A kerékpárszerető néző szíve világszerte együtt dobban a szenvedélyes házigazdákéval. A Flandriai Körversenyt övező szelíd őrületből a mindenkori rajtvárosban is ízelítőt kaphatunk: az ünnepélyes startlista-aláírás aprorójából ezúttal is több ezer lelkes rajongó gyülekezett az antwerpeni vásártéren.

A harcrakész kerekeseket szívmelengető fogadtatás mellett bocsátották útjukra. A legtekintélyesebb, egyben leghangosabb szurkolóbázis az Oude Kwaremont mentén helyezkedett, ám hiába keltettek hangorkánt a kordonok tövében, az első áthaladáskor vihar előtti csend honolt a résztvevők soraiban. A Sky klasszikusokra specializálódott kontingense a Kortekeer lábánál a szó legszorosabb értelmében behúzta a kéziféket - a hátsó traktus kénytelen volt kivenni a lábát a pedálból. Amennyiben az országúti kerékpározás egy vallás - márpedig Belgium-szerte nem csupán világszínvonalon művelik, fanatikusan vallják is a kerékpársportot -, úgy a Kapelmuur a szentélye. Ugyan az áldott kövekkel kirakott emelkedő kellően messze található a befutótól ahhoz, hogy ne szólhasson bele a győzelem sorsába, arra nagyon is alkalmas, hogy szétzilálja a bolyt. A Deceuninck-Quick Step opportunista módon ugrott fel a megnyúló mezőny bakjára, hogy előidézze a szakadást, ez a momentum viszont nem bizonyult vízválasztónak a verseny kimenetelére vonatkozóan.

Az idei Rondén nyújtott fergeteges alakításáért a kerékpáros társadalom egyhangúlag ítélte oda Mathieu van der Poel részére a legjobb mellékszereplőnek járó díját. A generációváltás szelét felkorbácsoló holland kálváriája azzal kezdődött, hogy hely szűkében felugratott egy útszéli virágágyásra, minek következtében eltört az elülső kereke. A gyors cserére előkészülve félrehúzódott a térköves járdára, ám addig-addig egyensúlyozott féllábon, mígnem belehajtott egy kisebb kátyúba és szándékán kívül bemutatott egy tízpontos előreszaltót. A történetben az az igazán fergeteges, hogy az ominózus talajfogás után kevesebb, mint fél órával van der Poel már az élbolyban tekert. Mindeközben az előretolt ékek új szökevénybandát alapítottak: Sep Vanmarcke és Stijn Vandenbergh a Kwaremont kockaköves rámpáit használta ugródeszkának a támadásra, Casper Asgreen a Paterbergen indított offenzívát, míg Dylan van Baarle közvetlenül a Taaienberg előtt csatlakozott fel a vonatra. A gyenge láncszemek áldozatul estek a verseny brutalitásának, a Ronde saját kezűleg végezte el a szelekciót az elcsigázott főmezőnyben: a végeredmény egy megközelítőleg 20 lelket számláló bivalyerős üldözőcsoport, melyben csúcskategóriás sprinterek (Kristoff, Matthews), rouleurök (Politt, Jungels) és puncheurök (Sagan, Van Avermaet, Valverde, Benoot) egyaránt tömörültek. Ez a sokrétű potenciál okozta a vesztüket - nem mutattak hajlandóságot arra, hogy kikaparják egymásnak a gesztenyét.

A legszembeötlőbb fejlemény mégis az EF-Education First felülreprezentáltsága volt - és nem csupán a neonrózsaszín mez miatt -, hiszen háromfős különítményük a Deceuninck-Quick Step képviseletével vetekedett. Ebből a pinkben feszítő háromfős különítményből a bevezetésben idézett Alberto Bettiol próbált szerencsét az Oude Kwaremont harmadszori teljesítése során: kiválóan ütemezett akcióját hátul Langeveld fedezte, aki szerény termete ellenére ott és akkor kellemetlenkedett, ahol és amikor csak tudott. Mialatt a hitehagyott favoritok dühödten lóbálták a könyöküket, Bettiol felvette a légellenállás szempontjából legelőnyösebb aero-pozíciót és kitempózott a lesújtott ellenfelek látóköréből. Az oudenaardei célvonalon átgurulva egy igazi győztes válhatott belőle: a Flandriai Körverseny győztese. Tett arról, hogy figyeljünk rá.

Philippe Gilbert nem az a versenyző, aki egyszer volt. Kiteljesedett. A 'Gilbert-típusú versenyző' mint olyan, kinőtte azt a beszűkült jelentést, amit annak idején a magyar nyelvű szakzsargon kölcsönzött neki. Sokkal több, sokkal összetettebb annál. Mostmár nem egy hegymenetre specializálódott, robbanékony sprintert értünk alatta, hanem egy minden hájjal megkent, fineszes all-roundert, aki a legkülönbözőbb terepviszonyok között is képes ellopni a show-t. A varázslatos átalakulás hátterében egy monumentálisra duzzasztott álom és egy precízen előkészített terv húzódik meg: Project Roubaix. „Ez nem pénz, csupán ambíció kérdése volt a részéről. Meg akarta nyerni a Flandriai Körversenyt és a Paris-Roubaix-t, és azt mondta, hogy mi vagyunk az egyetlen csapat, amely segíthet abban, hogy ezt véghez vigye” - árulta el a két évvel ezelőtti szerződéskötés részleteivel kapcsolatban Patrick Lefevere, a Deceuninck-Quick Step tulajdonosa. Gilbert tudta, mit akar és tudta, hogy kik azok az emberek, akik által ezt elérheti, így tehát az önmegvalósítás reményében alárendelte magát a szakértelmüknek. És íme, itt az eredménye, a Project Roubaix bevégeztetett és a kör majdhogynem bezárult. A lombard hegyvidék, a dél-ardenneki dombság és a kelet-flandriai falak bevétele után Philippe Gilbert az Észak Poklára is kiterjesztette vadászterületét. Egy, a Via Román aratott győzelem választja el a halhatatlanságtól: egyetlen egy trófea hiányzik a gyűjteményéből, a Milánó-Sanremo. „Nem lehet olyan nehéz megnyerni, hiszen Eddy Merckxnek hétszer is sikerült” - vette le a terhet saját vállairól a Roubaix-ban diadalmaskodó 36 éves belga, aki jövőre a legszeszélyesebb Monumentum megszelídítésére készül à la Philippe.

„Mindenki egy történettel fejezi be” - véli a rutinos öregróka, Heinrich Haussler, aki 173 (sors)társával együtt idén is felsorakozott a compiègne-i rajtvonalnál. Ő már csak tudja, hiszen pályafutása alatt nem kevesebb, mint 13 alkalommal szelte át a Poklot és tizenegyszer célba is ért. Noha megannyiszor megégette magát, a viszontagságok ellenére sem nem hagyná ki a legkönyörtelenebb klasszikust. A Paris-Roubaix egy külön állatfaj: a fájdalom nyelvén folytat párbeszédet a kockaköveken bukdácsoló kerekesekkel. Apropó kockakövek, egyes információk szerint 6 millió 76 ezer darab lapul az útvonalban, ami összesen 55 kilométernyi zötykölödést jelent 29 kategorizált szektoron keresztül. Fel van adva a lecke. De, ahogy azt a felvezetőben megpedzettem, egy évszázad óta mindig akad egy mezőnyrevaló őrült, aki megpróbálja megfejteni. Ez a bravúr azonban évente csak egy bátor jelentkezőnek sikerülhet.

A Paris-Roubaix elveszi a kerékpárversenyzők józan eszét, de mi, nézők ezt egy percig sem bánjuk. Káoszt, drámát és csodákat szeretnénk látni, ezért tapadunk a televízióképernyőkre minden áldott esztendőben, amikor a jónevű peloton alászáll a Pokol legmélyebb bugyraiba... A Klasszikusok Királynője élénk északi széllel köszöntötte a szerencsejátékosokat és a természeti erőkkel szövetkezve összeterelt egy izgalmas kompozíciójú szökevény-nyájat, amely két későbbi főszereplőt is tartalmazott - Nils Polittot és Yves Lampaertot. Az üldözőverseny egészen az arenbergi erdőig folytatódott: a rettegett kockaköves átkelő bejárata előtt egyesült a mezőny. Az emblematikus szektor kishíján két nagynevű áldozatot is követelt, hiszen a cyclocross-zseni Wout van Aert lesodródott a göröngyös útról és magával rántotta a címvédő Peter Sagant is. A szlovák számottevő veszteség nélkül úszta meg a kalandot, és szinte azonnal visszasorolt, ám a reflektorfényben fürdő belgát feltartóztatta egy makacs mechanikai probléma. Pascal Eenkhoorn személyében érkezett hozzá a segítség, aki a saját kerékpárját ajánlotta fel pórul járt csapattársa számára.

Van Aert a cserebringával visszatornázta magát közvetlen riválisai társaságába, majd átnyergelt egy méretre szabott biciklire. A feje fölött gomolygó aggodalmakat tetézte az a fájdalmas pillanat, amikor a kocsik között lavírozva váratlanul elterült egy jobbkanyarban. A benne munkálkodó adrenalinnak köszönhetően néhány kilométer múltán újból megjelent a döbbent arcokat vágó élmezőnyben - Wout van Aert zárkózása minimum annyira volt impresszív, mint Mathieu van der Poelé a Flandriai Körversenyen. Ha már felzárkózott, nem maradhatott ki a sorsdöntő akcióból: Nils Politt két kockaköves blokk között, a céltól 67 kilométerre lévő frissítőzónában sunnyogott el a bajnoki cím várományosai mellől. A potenciális veszélyt jelentő németet Peter Sagan vette üldözőbe Orchies határában, a címvédő szélárnyékában pedig ott lapult Philippe Gilbert, Yves Lampaert, Sep Vanmarcke és természetesen Wout van Aert is. Aki bújt, aki nem, a végső győzelem lehetősége eme 6 szökevény lábaiban összpontosult. A küldetéstudattal felvértezett Deceuninck-Quick Step kiválóan játszotta ki a létszámfölény-kártyát a hajrában: Gilbert és Lampaert felváltva húzgálta a versenyban maradt kihívók bajszát, felbosszantva ezzel Polittot, aki a Gruson nevezetű szektorban megkontrázta a farkasokat.

Egyedül Gilbert tudott megkapaszkodni a német agresszor hátsó kerekében és a sikeréhes duó csakhamar nyerő különbségre tett szert. Az utolsó energiatartalékait is felélő Wout van Aert már percekkel korábban meglobogtatta a fehér zászlót, míg az őrmester szerepében tetszelgő Yves Lampaert szándékosan akadályozta Vanmarcke és Sagan előrejutását - előbbi egy last-minute kerékpárcsere okán intett búcsút a dobogónak, utóbbit pedig újfent cserben hagyta elégtelen erőnléte. A közönség izgatottságteli morajlása vad szurkolásba csapott át, amikor az André-Pétrieux velodrome kapujában felbukkant a tétova Nils Politt, aki kénytelen-kelletlen felvezette az egy-az-egy elleni sprintet a mindenre elszánt ex-világbajnok előtt. Ahogy arra számítani lehetett, Philippe Gilbert megragadta a soha vissza nem térő alkalmat, körbetáncolta Polittot és beteljesítette régóta dédelgetett álmát: egy év leforgása alatt realizálta a Flandria-Roubaix duplát. Szóval, milyen is az a 'Gilbert-típusú versenyző'?