navigation

Üdv, kedves idegen! Szeretettel köszöntelek a Sports Fanatic Sportblog nevű oldalamon. Te is rajongásig szereted a snookert, a teniszt, az országúti kerékpárt, a biathlont vagy esetleg a síugrást? Ha igen, akkor a legjobb helyen jársz! Itt ezekkel a sportágakkal kapcsolatos cikkeket olvashatsz a főoldalon és a sportblogban egyaránt. Az 5 kedvenc sportolómmal is megismerkedhetsz egy kicsit közelebbről. Remélem, jössz máskor is! Kellemes időtöltést!

    

 
Chatbox

 
articles

SPORTBLOG AJÁNLÓ

  2018. 07. 06. A visszatérés rajtkövén
  2018. 05. 13. Still waiting
  2018. 04. 04. Winter's epilogue
  2018. 03. 03. Pyeongchang dreams
  2018. 01. 30. Visszatalálások

következő cikk a sportblogban  JÚLIUS 30.

 
schedule

Kedvet kaptál, de nem tudod, mikor és hol tudod nézni? Kíváncsi vagy, mikor láthatod újra kedvenceidet és a jelenkor legnagyobb sztárjait versenyezni? Itt van egy kis segítség a sportszerető közönségnek! Összeállítottam egy egyszerű, folyamatosan frissülő versenynaptárat a kedvenc sportágaimmal, hogy senki ne maradjon le a történelmi pillanatokról. Jó szurkolást mindenkinek!

SNOOKER
dátum esemény neve közvetítés
júl. 27-29. Riga Masters Eurosport?

TENISZ
dátum esemény neve közvetítés
júl. 23-29. Hamburg 500 SportTV

ORSZÁGÚTI KERÉKPÁR
dátum esemény neve közvetítés
júl. 7-29. Tour de France Eurosport

SÍUGRÁS
dátum esemény neve közvetítés
júl. 20-22. Wisła SGP Eurosport?

BIATHLON

nincs aktuális esemény

*televíziós közvetítés Magyarországról nem elérhető

 
tweets

 
Trophies

ELITE SITES
Jelentkezésedet elfogadom, amennyiben...
       rendszeresen frissíted oldaladat
   igényes tartalmakat töltesz fel
   látható módon viszonzod a cserét


 
informations
Szerkesztő bettina.
Nyitás 2013. júl. 17.
Tárhely G-Portál
Kategória   sport
Facebook Sports Fanatic
Köszönet LindaDesign  
 
crowd
Indulás: 2013-07-17
 
flag counter

Free counters!

 

homepage

Dramma senza fine

a 2018-as Giro d'Italia összefoglalója

× Most attól eltekintve, hogy ki kinek szurkol és ki kit tart szimpatikusnak vagy kevésbé szimpatikusnak - az igazat megvallva, nekem is nehezemre esik eltemetni a valódi érzéseimet, de igyekszem -, az elmúlt évtized egyik, ha nem a legizgalmasabb háromhetese bontakozott ki a szemünk láttára az idei olasz körverseny keretein belül. Azt hiszem, ebben egyéni preferációktól függetlenül megegyezhetünk. Akit abszolút hidegen hagyott ez a Giro, annak azt javaslom, keressen valami más sportágat, mert ennél aligha számíthat nyíltabb küzdelemre és felfokozottabb izgalmakra. Nincs az a vérbeli kerékpárrajongó, akiből nem váltott ki valamiféle erőteljes érzést ez a versenyt. És ez az utóbbi négy-öt Tour de France-kiírás fényében már önmagában nagy szó, úgy gondolom. Hol máshol történhetett volna meg mindez, mint a Giro d'Italián: a corsa rosa DNS-ébe valósággal kódolva van a dráma. Ezért is szeretjük annyira, mi nézők. 

Én tiszteletben tartom, hogy a Tour de France hagyományosan a legnagyobb presztízsű kerékpárverseny. Nem is tudnék ezzel érdemben vitatkozni, hiszen minden júliusban földöntúli izgatottsággal, kifogyhatatlan kíváncsisággal és kissé talán naiv, mesebeli reményekkel telve ülök le a tévé elé. Aztán előfordul, hogy csalódok. Amikor pedig arcon csap a valóság és tragikus hirtelenséggel szertefoszlanak a reményeim, órákig csak faarccal bámulok magam elé, ne adj' isten elmorzsolok egy-két könnycseppet is. Nem fogok kertelni, az utóbbi néhány évben ez elég gyakran előfordult. A Vuelta a Espana ezek után valamelyest képes volt megvigasztalni, vagy legalább úgy-ahogy feledtetni a csalódásokat, betakarni a sebeket, amelyeket tulajdonképpen saját magamnak okoztam a naivságommal vagy az álmodozásommal. Az új szezon újabb reményeket ébreszt bennem és miután a tavaszi klasszikusok aktívan ápolják a sportág iránt érzett őszinte szeretetemet és bele vetett hitemet, már vágom a centit türelmetlenségemben, hogy a Grande Partenzával végre útjára induljon az a háromhetes, amely kitüntetett szerepet tölt be szurkolói karrieremben és különleges helyet foglal el a szívemben. 2011 óta tart ez a végtelen szerelem, a Giro akkor sebzett meg először, majd fürdetett örömmámorban Contador diadala okán. Száz szónak is egy a vége, bűvkörébe vont ez a viadal... Idén sosem tapasztalt nyitottsággal vártam a rózsaszín mázzal borított varázslatot, hiszen rajongásom tárgyát tavaly el kellett engedjem. Tudtam, hogy az olasz körversenyben nem fogok csalódni. És szigorúan kerékpárversenyi minőségében nem is csalódtam benne. De teljesen váratlanul ejtett rajtam néhány újabb sebet.

Az idei Giro d'Italia kavalkádjában engem Simon Yates működése varázsolt el a leginkább. A 25 éves yorkshire-i srác hozta el számomra azt az érzelmi impulzust, amire vártam: magával ragadott az a hullám, amit valamelyest váratlan szárnyalása keltett. Ösztönös merészsége (mert meggyőződésem, hogy nem kizárólag a kényszer hajtotta, hanem a szíve is) okán pillanatok alatt a szimpatizánsai között tudhatta a kerékpáros közvélemény túlnyomó részét, köztük engem is. Szerettem volna elhinni, hogy újból lehetséges ezzel a felfogással Grand Tourt nyerni. És még mennyien szerették volna ezt hinni! De mindenkinek ott motoszkált a fejében Steven Kruijswijk és Vincenzo Nibali két évvel ezelőtti ominózus esete - visszatekintve kísérteties a hasonlóság a két kiírás forgatókönyvének váza között. Kellő óvatossággal kellett tehát kezelni a Yates-jelenséget, ez az előzmények fényében egyértelmű. Mégis, annyira jó volt hinni a csodában két héten keresztül! Sajnos végül törékenyebbnek bizonyult Simon Yates dominanciája, mint hittük... A Giro újból sokkolt mindnyájunkat, álljunk akármelyik oldalon: nemcsak a trófea és a szerelem végtelen, hanem a dráma is. A drámáknak pedig vannak nyertesei és vesztesei, így mindenkinek saját preferációi szerint kellett feldolgoznia a történteket. 

Azt hiszem, az izraeli rajt minimum annyira minősült megosztónak, mint a verseny későbbi győztesének személye. Pénzorientált világban élünk és az RCS Sport (a Giro d'Italiát szervezező cég) rábólintott egy szemérmetlen összegre - szakmaibb magyarázatot aligha lehet adni a Grande Partenza Szentföldre való kitelepítésére. A jeruzsálemi időfutam kátyúk-szabdalta pályája már a hivatalos verseny megkezdése előtt szedte áldozatait: a pályabejárás során bukott az ötcsillagos favoritok egyike, Chris Froome, míg Kanstantin Siutsou csontöréssel kényszerült visszalépni a küzdelmektől az utolsó pillanatban. És még el se lőtték a rajtot! Tom Dumoulin aztán specialistához méltó teljesítményt nyújtott az alig 10 kilométeres óra elleni versenyben, jutalmul magára ölthette a rózsaszín trikót. A nyitónap kellemes meglepetését Simon Yates szolgáltatta, aki magához képest ragyogó időt tekert, ezzel bejelentkezve az összetettre. Visszatérve a szervezésre, a helyi nézőkre nem lehetett panasz, az érintett településeken, így Jeruzsálemben is tömött sorokban álltak az emberek a kordonok tövében, ami Dohához képest jelentős előrelépés. De azt a mai napig nem értem, hogy miért kellett a mezőnyt keresztülvonszolni a Negev-sivatagon. Ez pont olyan, mintha pálmát ültetnénk a fagyos tundrára, miközben tudjuk, hogy nem fog meggyökerezni... És akkor még szóba sem került a politikai-vallási konfliktusok (ezt a kiírást gyakorlatilag végigkísérték tüntetésképp lengetett palesztin zászlók) jelentette valós veszély, amelynek némi pénzért cserébe kitették a Giro-cirkuszt. Lényeg, hogy a versenyzők javarészt épségben túllendültek az izraeli kiruccanáson és egy pihenőnap után már Szicíliában folytatódott a harc a rózsaszínért: az olasz kör tehát hazatért.

A csizma orránál fekvő szigeten rendezett szakaszok a klasszikusok szintrajzát idézték, így eleinte a puncheurök kerültek reflektorfénybe: Wellens és Battaglin élt az emelkedős befutók nyújtotta lehetőséggel. Chris Froome egy váratlan leszakadással hívta fel magára a figyelmet a 4. etapon, minek következtében kis híján egy percre nőtt a hátránya összetettben (ekkor Rohan Dennishez viszonyítottunk), hiszen a jeruzsálemi kronón ugyancsak alulteljesített - valószínűleg a pályabejáráson történt bukását nyögte, bár ezt csak később ismerte el. A magát a kerékpáros történelemkönyvekbe is beíró aktív vulkán, az Etna idén sem maradhatott ki a programból, ám ezúttal egy új oldaláról ismerhettük meg ezt a hegyet. A Mitchelton-Scott két kapitánya megosztozott a babérokon: Yates ugyan utolérte szökésben lévő csapattársát, Chavest, végül átengedte a szakaszt az örökké mosolygós kolumbiainak, hiszen tisztában volt azzal, hogy elengendő előnyt harcolt ki a riválisokkal szemben a rózsaszín trikó átvételéhez. Ez volt az a momentum, amivel egyrészt elkezdődött Simon Yates szárnyalása, másrészt amivel maga mögé állította a hozzám hasonlóan pártatlan, csodákra szomjazó nézőközönséget.

A esőtől áztatott 8. szakasz fináléja felszínre hozta Richard Carapaz tehetségét, aki egy impozáns szóló után ünnepelhetett, illetve újból földre terítette Froome-ot, ám ezalkalommal a brit viszonylag olcsón megúszta (felfele menet, egy kanyarban csúszott el), nem gyarapította tovább a hátrányát. Nem úgy, mint másnap, amikor a Gran Sassóra kapaszkodott fel a mezőny. Az Astana tempóváltása Fabio Aru leszakadását eredményezte - az olasz bajnok csupán árnyéka volt önmagának hazája körversenyén -, majd Jack Haig élretörésekor Froome is megadta magát. Simon Yates meghálálva legértékesebb segítője munkáját, feltette a pontot az i-re, azaz lehajrázta talpon maradt kihívóit a szakaszgyőzelem elhódításáért. A rózsaszín trikót birtokló ausztrál csapat kétfejű sárkány jellegét a második pihenőnap utáni 10. etap szüntette meg, amely során Esteban Chaves rejtélyes körülmények között 25 percet 'gyűjtött be', így kizuhanva az összetettért zajló csatából. Az immáron megkérdőjelezhetetlen kapitánnyá előlépő Yates azonban ezután sem lassított: az osimói kockaköves emelkedőn - aznap haladt keresztül a mezőny Scarponi szülőfaluján, Filottranón - újabb másodperceket csatolt az előnyéhez és újabb dicsőséget szerzett a Mitchelton-Scottnak. Az élete formáját kiaknázó brit megingathatlannak tetszett, viszont a fontoltan haladó Tom Dumoulin még mindig kedvezőbb pozícióban érezhette magát az időfutamképességei kapcsán. 

Mitchelton-Scott Backstage Pass - 6. szakasz [Etna]

A következő mérföldkő-szintű esemény az összetett verseny alakulásában a jogosan a pokol kapujának nevezett Monte Zoncolan lejtőin bontakozott ki. Az ekkor már 3 perc fölötti lemaradással rendelkező Chris Froome egy klasszikus, ülve pörgetős akcióval kívánta ráhozni a frászt Yates-ékre. A Sky eddig sebezhetőnek tűnő kapitányának váratlan feltámadását kontroll alatt tudta tartani a rózsaszín trikós, aki egyedüliként eredt a nyomába és lépésenként faragta le a köztük kialakult 15-20 másodperces különbséget. Froome érzékelvén a fokozatosan közeledő honfitárs jelentette fenyegetést, indított egy utolsó offenzívát és végül sikerült maga mögött tartania Yates-et. Mondhatni, a szakaszgyőzelembe menekült előle. Mindeközben az üldözőcsoport darabjaira esett szét a végjátékban és Tom Dumoulin kénytelen volt saját tempóra váltani, ám minden igyekezete ellenére újabb fél percet hullajtott el az országúton, aminek az őelőle menekülő Simon Yates örülhetett a legjobban. Ettől függetlenül még mindig a hollandnál volt a lépéselőny, az időfutam pedig vészesen közeledett. Nem csoda, hogy az ambíciózus brit a szűkös előny tudatában további lépésekre szánta el magát a 15. szakaszon: Yates egy  bődületes megindulással hagyta faképnél Dumoulinéket 18 kilométerre a befutótól, melynek eredményeképp 2 perc fölé tornázta a fórját. Froome megfizetett előző napi erőfeszítéseiért és másfél perces veszteséget kellett elkönyvelnie, ezzel eloszlatva a pislákoló reményt, melyet a Zoncolanon ébresztett - gondolhattuk naivan. Fabio Aru mélyrepülése újabb stációba jutott és ezen a napon az olasz végleg kiírta magát az összetettből.

Simon Yates sappadai szólójával áttörte a 2 percet jelölő lélektani határt, a verseny előrehaladtával mégis egyre több okunk volt azt hinni, hogy a kronón nemcsak megőrizheti a mezt Dumoulin kárára, hanem tekintélyesnek nevezhető előnyéből konzerválhat akár egy jelentősebb hányadot is a harmadik hétre. Egyfelől kétségkívül kirobbanó formát mutatott az eddigiekben, másfelől az ő esetében is számíthattunk arra, hogy a megkülönböztetett trikó extra erőtartalékokkal vértezi majd fel. Oké, Yates sem éppen egy időfutam-fenomén, de a Chaves-Pozzovivo-Lopez trinónál mindenképpen magasabb polcra helyezhető a puszta képességeiből kiindulva. A műfaj aktuális királyának, Tom Dumoulinnek tehát fel volt adva a lecke: űridőre lett volna szüksége az állás megfordításához. A Trento és Rovereto között kitűzött 34 kilométer hosszú, se nem teljesen sík, se nem egyértelműen dombos pálya egyiküknek sem kedvezett egyoldalúan - szigórúan a szintrajz alapján -, ám Yates célja nem lehetett más, mint a veszteségek minimalizálása. Ezt a feladatot pedig kiválóan menedzselte, így a rózsaszín trikóval a vállain, csaknem 1 perces előnyből várhatta a folytatást. A nap vesztese címet Thibaut Pinot harcolta ki, aki elkeserítően gyenge idővel vétette észre magát és ennek következményeként elbukta összetettbeli 4. helyét egy bizonyos Chris Froome-mal szemben, akiről mindezek ellenére aligha tudtuk volna elképzelni, hogy a dobogó legalsó fokának megkaparintásánál merészebb vállalkozásba fogjon.

Ilyen előzményekkel kanyarodtunk rá az íteletalkotó alpesi célegyenesre, amely három különböző nehézségű hegyi szakaszt foglalt magában. Előétel gyanánt a Pratonevoso került terítékre: ez az ártalmatlannak tűnő emelkedő a vég kezdetét jelentette Simon Yates számára, aki saját elmondása szerint az időfutam óta pókerjátszmára kényszerült, hiszen teljesítőképessége határához érkezett. A rózsaszín trikós először bizonyult sebezhetőnek a verseny során, így 56 másodperces előnye hirtelen új megvilágításba került. Tom Dumoulin támadására ugyan még tudott reagálni, ám amikor Chris Froome húzta meg a sort, Yates-nek vigyázzba álltak a lábai és addig-addig szugerálta kétségbeesetten holland riválisát, míg az megérezte a vérszagot és dobbantott. A Mitchelton-Scott megpróbálta felvontatni horgonyt vető kapitányát a célba, noha az előny így is lefeleződött: ahogy az angol mondja, the race was on, azaz a királyszakasz hajnalán újra nyílttá vált a küzdelem. A nyugalmat surgárzó Yates nyaka körül szorult a hurok...

Chris Froome-ra abszolút nem jellemző, hogy kilépjen a komfortzónájából - igaz, talán még sosem volt ennyire rászorulva, mint az idei Giro d'Italián. Viszont ahhoz, hogy bármiféle esélye lehessen a rózsaszín trikóra, pontosan ezt kellett tennie. Ő pedig vállalta. Ha valami miatt megosztó jelenséggé válhatott a Sky csapat és a részeként maga Froome is, hogy gyakorlatilag fennállásuk óta egyfajta passzív agresszív viselkedést tanúsítanak és ezzel felvállalják az izgalmak nyíltszintű meggyilkolását. Egy magabiztos előny tudatában persze célravezető taktika az ellenfelek konzervatív jellegű fárasztása. Akármennyire rossz ezt nézni, nincs más teendőjük. De egy ilyen helyzetben, amikor az elsőszámú emberük több, mint 3 perces hátrányban csücsül az összetett 4. helyén, ideiglenesen félre kellett tenni a csúcsra járatott ars poetikát. És a cél érdekében belevetették magukat az ismeretlenbe. Milliméter pontosággal építették fel a kockázatos haditervet (marginal gains rulez) és vakon megbíztak abban a Froome-ban, akit a kerékpáros közvélemény kimondva-kimondatlanul eltemetett a végső győzelem szempontjából. A Sky azonban a legritkábban szokott stratégiai hibákból származó falakba ütközni.

A haditerv azzal a mozzanattal lépett életbe, amikor a Sky-vonat mintegy kirántotta a gyeplőt a Mitchelton-Scott kezéből: Yates emberei azon nyomban lemorzsolódtak a mezőny éléről. A murvás szakaszai okán ikonikussá avanzsáló Colle delle Finestre, azaz az idei Cima Coppi lábához érve a rózsaszín trikós egyre hátrébb sodródott a bolyban, majd néhány kilométerrel később végleg elhúzták előle a sort. Simon Yates tündérmeséje pillanatok alatt horrorfilmbe torkollott: a Giro eddigi főhőse alsórangú statisztává minősült át. Tom Dumoulin néhány perc erejéig nyeregben érezhette magát, virtuálisan vezette az összetettet. Egészen addig, amíg a sky-i taktika következő lépéseként Chris Froome a céltól 80 kilométerre megindította a nagybetűs támadást, ezzel elszabadítva a poklok poklát. Dumoulin ettől még nem esett pánikba, megőrizve hidegvérét saját tempóra váltott és úgy-ahogy kontroll alatt tudta tartani az akciót a hegytetőig. A lejtmenetben viszont ideológiai ellentétek ütötték fel a fejüket az üldözők körében, mivel a fehér trikó két várományosa, Lopez és Carapaz egy centit sem vezetett, Pinot pedig csapattársa, Reichenbach felzárkózásától várta a megváltást... A különbség csak nőtt, csak nőtt. A homokzsákokkal megpakolt üldözőcsoportnak nem sikerült megoldani a patthelyzetet, így Chris Froome lehetetlen küldetése egycsapásra reális célkitűzésnek tűnt. Mégis, ki hitte volna, hogy a nap végén rózsaszínben fogjuk látni? A sokkhatáshoz Simon Yates totális fejreállása - 39 perces hátrányban gurult át a bardonecchiai célvonalon - is hozzájárult: legbelül alighanem egy ideje érezte, hogy elbukja a pókerjátszmát, ám Froome elsöprő sikere minden bizonnyal őt is megdöbbentette. Akárcsak George Bennettet, aki őszinte reakciójával valódi lavinát indított el kerékpáros körökben...

a Giro d'Italia 19. szakaszának összefoglalója

A címvédő Tom Dumoulin számára a 20. szakasz emelkedői szolgálhattak kapaszkodóul, hogy egy utolsó offenzíva keretein belül ledolgozhassa 40 másodperces hátrányát az újdonsült éllovassal szemben: nem volt mese, meg kellett próbálnia, ha más nem, azért, hogy tiszta lelkiismerettel tekinthessen majd vissza az idei Giróra. Ám még mielőtt sor kerülhetett volna az összetettért zajló versenyfutás fináléjára, Thibaut Pinot szenvedéstörténete adott negatív festést ennek a napnak (végigtekerte a szakaszt, de utána egyből kórházba szállították, ahol tüdőgyulladás gyanújával tartották bent éjszakára, így csapata kényszerűségből visszaléptette). Dumoulin egészen a Cerviniáig gyűjtötte a lelki és fizikai erőt a támadásra, ám a holland elkeseredett küzdelme hiábavalónak bizonyult... Chris Froome egy pillanatra sem ingott meg régi-új szerepében és rózsaszín trikóban vonulhatott be Rómába, de csak miután az Elia Viviani és Sam Bennett nevével fémjelzett sprinterpárharc utolsó felvonása ír diadallal lezárult. Annak ellenére, hogy ezt a csatát elvesztette, Viviani elhódította a cikláment a háború, azaz a pontverseny megnyerésével. A legjobb fiatalnak járó fehér mezt a Richard Carapazt sikeresen maga mögött tartó Miguel Angel Lopez zsebelte be, míg az azúrkék hegyi trikó ugyancsak Froome kollekcióját gyarapította.

GIRO D'ITALIA 2018
összetett végeredmény
1.    Chris Froome Team Sky 89:02:39
2.  Tom Dumoulin Team Sunweb +0:46
3.  Miguel Angel Lopez Astana Pro Team +4:57
4.  Richard Carapaz Movistar Team +5:44
5.  Domenico Pozzovivo     Bahrein-Merida +8:03

Csak az igaz szerelem törheti össze az ember szívét - tartja a mondás.
A Giro d'Italiának ezt megbocsátom.
#amoreinfinito1

2018.05.29. 13:30, bettina.

Ardenneki hattyúdal

avagy Valverde trónfosztása

× A tavaszi klasszikus szezon a szokásoknak megfelelően - a tiszteletbeli és valódi - ardenneki viadalokkal zárult. A változó terepviszonyok módosították a mezőny összetételét és értelemszerűen újraírták az esélyesek listáját. Ha a kockaköveken - kimondva-kimondatlanul - mindenki Peter Sagan ellen tekert, akkor az Ardennekben Alejandro Valverde hátsó kereke került a célkeresztbe, a kiemelt médiafigyelem pedig csak tetézte a veterán spanyolra helyezedő nyomást. Valverde uralmának megdöntése érdekében hogy, hogy nem egyedül a Quick-Step tudott előrukkolni működőképes megoldásokkal - legalábbis csapatszinten, hiszen az egyéni ambíciókból természetesen nem volt hiány. A győzeleméhes farkasfalka összehangolt taktikája ezennel sem maradt koronázatlanul...

A kockakövek pora tovaszállt, az Ardennekbe érve ugyan egyenletesebbé vált az útfelület, azonban egyre sűrűbben követték egymást az igénybevevő erdei emelkedők, melyek már kevésbé kedveztek a Flandria körversenyen és a Paris-Roubaix-n vitézkedőknek. Ennek megfelelően új ellenfelet kapott az elsöprő szériában lévő Quick-Step csapata: az immáron 38 éves Alejandro Valverde uralta az elmúlt években ezt a régiót, legyőzhetetlenségének mítosza felhatalmazta a mezőnyt az összefogásra. A spanyol tavalyi súlyos sérülése (a Tour de France düsseldorfi időfutamán bukott és törte el a térdkalácsát) még a további karrierjét is veszélybe sodorhatta volna, ám Bala - ahogyan versenyzőtársai nevezik - nem volt hajlandó feladni a nyerést. Alig néhány hónap elteltével már újra kerékpárra ült és idén elképesztő formában tért vissza, sorozatban szállította a szakaszgyőzelmeket hazája körversenyein, így semmi jel nem mutatott arra, hogy megszakadhat az ardenneki dominanciája. Viszont az idő nem neki dolgozik, ráadásul annyira felpaprikázta a mezőnyt az látszólagos érinthetetlensége, hogy gyakorlatilag csapattársain kívül mindenki ellene tekert. Érthető, hiszen mindnyájan tisztában voltak azzal, ha elviszik Valverdét a célig, aligha verhetik meg, így a csapatok mindent megtettek annak érdekében, hogy izolálják vagy legalábbis gyengítsék a spanyolt. Erre a feladatra pedig egyértelműen a Quick-Step tűnt a legalkalmasabbnak: a belga bejegyzésű együttes soha nem látott egységet és versenyintelligenciát mutat ebben a szezonban. A farkasfalka tagjai között nincs bebetonozott hierarchia, bármikor képesek feláldozni magukat egymásért és félretenni személyes ambícióikat - pontosan azért, mert tudják, hogy fordított esetben a többiek is megtennék értük. És ettől a versenyzői rugalmasságtól és önzetlenségtől válhat gazdagon gyümölcsözővé az előre kidolgozott taktika.

Valverde zsinórban 4-szer nyerte meg a Flèche-Wallonne-t 2014 és 2017 között

Nem véletlenül írtam a bevezetőben, hogy tiszteletbeli és valódi ardenneki viadalok, ugyanis az 53. alkalommal megrendezésre kerülő Amstel Gold Race-nek semmi köze a belga hegyvonulathoz, lévén Hollandiában zajlik, profilja mégis illeszkedik az ardenneki klasszikusok kategóriájába. Egyfajta átmenetet képez tehát a kockakövek és a vallon emelkedők között. Az Amstelen még rajthoz álltak a Saganhoz és Van Avermaethoz hasonló kockaköves specialisták is, hiszen amióta - konkrétan tavaly óta - nem közvetlenül Cauberg után van a befutó, mutatkozik némi sansz egy redukált létszámú mezőnyhajrára. Attól függetlenül, hogy ez a verseny 'csupán' felvezetőként, vagy ha úgy tetszik előételként funkcionál a törzsgyökeres ardenneki klasszikusok előtt, útvonala 35 kategorizált emelkedőt tartalmaz, azaz többet, mint Flèche Wallonne és a Liège-Bastogne-Liège programja együttvéve (!). Persze, ezek a limburgi hegyecskék messze nem olyan félelmetesek, mint az előbb említett két egynaposokat fémjelző társaik (pl. Mur de Huy, Côte de la Redoute, Roche-aux-Faucons...stb.). Az Amstel Gold Race igazi esszenciáját - a Caubergen kívül - a szeszélyesen kanyargó, szűk szervízutak adják, melyek megbosszulják a túlzott passzivitást és a taktikai figyelmetlenségeket (nem megfelelő helyezkedés, pillanatnyi kihagyások).

Az idei kiadás a tavalyi mintájára készült, azaz ahogyan arra az imént utaltam, a Cauberg és a befutó közé további két emelkedő zsúfolódott; a jónevű Guelhemmerberg és a Bemelerberg. A maastrichti rajtot egyperces néma csönd előzte meg a Paris-Roubaix teljesítése közben életét vesztő Goolaertsra emlékezve. Mintha maga a verseny is átvette volna ezt a kissé gyászos alaphangulatot, hiszen egészen az utolsó 35 kilométerig kellett várni az első életerős támadásokra. Az Eyserboswegen Gorka Izagirre szaggatta szét a sort, majd testvére, Jon szólója tovább tetézte a károkat. A Cauberg harmadik, egyben utolsó megmászása előtt Roman Kreuziger dobbantott az egyre fogyatkozó élbolyból, akit az Amstel-specialistának tekinthető, korábbi kétszeres bajnok Enrico Gasparotto követett. Az átmenetileg eredményes együttmükődés keretein belül utolérték a nap eleji szökevénycsoport maradékát és maximálisan fél perc körüli előnyt alakítottak ki. A Caubergen felfelé megindult a mozgolódás az üldözők körében, ám ezek a kontrák meglehetősen rövid életűeknek bizonyultak - igaz, a különbség az akcióláncnak köszönhetően rohamosan csökkent.

Alejandro Valverde a Geulhemmerbergre tartogatta a maga offenzíváját, minek következtében egyrészt jelentősen leredukálódott az esélyesek csoportja, másrészt az utólag felzárkózó Jakob Fuglsang munkájának eredményeképp hátbacsapták a szökevényeket. Az Astana kiválóan használta ki létszámfölényét: Fuglsang folyamatosan puhította az ellenfeleket, ezzel előkészítve a terepet Michael Valgrennek. Az Omloop győztese az utolsó emelkedőn, a Bemelerbergen próbálkozott először, majd miután nem járt sikerrel - Sagan és Wellens levadászta -, 2.5 km-re a befutótól újabb támadást indított és ezennel megragadt az élen. A 2016-ban másodikként végző dánt Kreuziger és kisvártatva Gasparotto vette üldözőbe, miközben hátul Saganék egymás győzelmi esélyeit fecsérelték el látványos megtorpanásukkal. Kreuziger végül elkapta Valgren hátsó kerekét, ám alulmaradt a kétszemélyes sprintben: a cseh készségesen felvezette a hajrát egykori csapattársának, aki újabb sikerével bizonyította rátermettségét és feliratkozott az egynapos menők legszűkebb elitjébe.

Ha Flèche Wallonne, akkor Mur de Huy. És ha Mur de Huy, akkor Alejandro Valverde. Mintha az utóbbi években beakadt volna a lemez, ugyanazt a kottát fújja a mezőny: hiába munkálkodik minden csapat elkeseredetten azon, hogy leszakítsa a főellenségnek kikiáltott spanyolt, végül kudarcot vallannak és bénultan nézik, ahogyan Bala elszáguld mellettük és szórja nyilait a célban. Mindez zsinórban négyszer játszódott le és Valverde szezonbéli eredménysorát tekintve senki sem merte valóban elhinni, hogy idén másképp lehet. Kivéve a Quick-Stepet, ahol nem csak 'az egyszer minden sorozatnak végeszakad' és a 'senki sem verhetetlen' klisékbe kapaszkodhattak, hanem az általuk képviselt űrbéli erődimenzióban, no meg persze taktikai zsenialitásukban, melynek sikerre viteléről a korábbiakban már esett szó. Ardenneki kapitányuk, Julian Alaphilippe kapta a legnagyobb bizalmat a kerékpáros szaksajtó részéről, egyhangúan őt kiáltották ki Valverde elsőszámú kihívójának, miután az elmúlt három évben kétszer is másodikként zárt mögötte. A 2018-ban 82. alkalommal kiírt Flèche Wallonne - a várakozásoknak megfelelően - ugyancsak kettejük párharcát hozta.

Az események a Mur de Huy első teljesítésekor kezdtek felforrósodni, mikor a megszokott forgatókönyvet követve, a legerősebb csapatok az offenzivitás mezejére léptek: Michal Kwiatkowski, Rui Costa és Jelle Vanendert akcióját Mikel Landa kontrollálta, aki egész nap a villámhárító szerepében tetszelgett és oroszlánrészt vállalt a mezőny esélyeinek életben tartásához szükséges munkából. A befutótól nagyjából 45 kilométerre lévő Côte d'Ereffe nevezetű emelkedő többeknek is meghozta a kedvét a támadáshoz: Michael Gogl és Enric Mas tempónövelése ágyazott meg Vincenzo Nibali fellépésének. A három monumentum-győzelmet jegyző olasz forrásba hozta a kedélyeket, fantáziadús kísérletéhez volt csapattársa Tanel Kangert, Jack Haig és a Maximilian Schachmann csatlakozott, csak hogy a Quick-Step is képviseltetve legyen. Nibaliék bekebelezték a szökevénycsoport romjait és bíztató ütemben növelték előnyüket, amely 1 perc környékén kulminált a cél előtt 15 kilométerrel. Egyre szorult a hurok a mezőnyben ülő favoritok nyaka körül, így a Lotto-Soudal és a Bora-hansgrohe is mozgosította erőtartalékait.

Tiesj Benoot egy kategorizálatlan emelkedőn húzta meg a sort, megcsapolva ezzel az élcsoport fórját, ami 15-20 másodperc környékére esett vissza - kezdett kirajzolódni tehát a várva várt Valverde-Alaphilippe összecsapás. Vincenzo Nibali a Côte de Cherave-on még egy utolsót rúgott a pedálba, ám végül feladta az akciót és visszasüllyedt a mezőnybe. Jack Haig és Maximilian Schachmann azonban egészen a Mur-ig kitartott: sarkukban a pelotonnal vághattak neki a rettegett falnak. Miután Haig elfogyott, Schachmann még eljátszotta az űzött vadat, hogy ezzel rákényszerítse a Lotto-Soudalt az üldözésre. Az ő előzetes tervük alapján Jelle Vanendert vezette volna fel a hajrát Tim Wellensnek, viszont az őrült hajsza közben az elsőszámú ember elvesztette segítője kerekét. Vanendert mit sem sejtve levadászta Schachmannt, majd legnagyobb meglepetésére Wellens helyett Julian Alaphilippe lőtt ki mögüle. Alejandro Valverde későn kapcsolt és képtelen volt ledolgozni a rossz helyezkedésból adódó hátrányát, így négy évnyi egyeduralom után meg kellett elégednie a 2. hellyel. Mint utólag kiderült, Alaphilippe azért nem ünnepelt a célban, mert menet közben elromlott a rádiója és meg volt róla győződve, hogy Nibali már beért előttük...

a 2018-as Flèche Wallonne utolsó kilométere - Mur de Huy

La Doyanne, azaz az Öreg Hölgy - így nevezik a klasszikusok klasszikusaként emlegetett Liège-Bastogne-Liège-t, melyet 1892-ben hívtak életre és idén 104. alkalommal tűzték az országúti versenynaptár programjára. Romantikus útvonalát az ardenneki erdők árnyákéban megbújó kegyetlen emelkedők fűszerezik: mióta 1992-ben Ans-ba helyezték át a befutót, tradicionális fináléja érintetlen maradt és a Redoute - Roche-aux-Faucons - Saint-Nicolas szenthármasság lejtőin zajlik. Ugyan a Côte de la Redoute méltán fémjelzi a klasszikus szezon záróviadalát, ám az utóbbi évtizedekben elvesztette sorsdöntő szerepét a céltól való távolsága okán (~40 kilométer), így csak mint potenciális buktató és energiavámpír szerepel az útvonalban. A mezőny csak a legritkább esetben engedélyezi az egyéni akciók érvényre jutását, idén azonban hiba csúszott a mátrixba és a Valverdében bízó Movistar kezéből kirángatták a gyeplőt -  egészen konkrétan a Quick-Step szorította satuba a Flèche-Wallonne-on elszenvedett fiaskó után visszavágni kívánó spanyolt, akinek pályafutása során 4 alkalommal sikerült "megrajzolnia" ellenfeleit az ans-i emelkedőn.

A helyenként 20%-os meredekséggel bíró Redoute idén sem bizonyult kulcsfontosságúnak a végső győzelem szempontjából, noha táptalajt nyújtott a Quick-Step-vonat számára a harmónia megbontására - Enric Mas növelte a tempót a hegymenetben, ezzel megnyújtva a sort és nyomást helyezve a riválisok vállára. A pokol csak a Roche-aux-Faucons-on szabadult el igazán, cirka 20 kilométerre a céltól: előbb Philippe Gilbert, majd Sergio Henao próbálkozott támadással, utóbbi magával húzta Michael Woods és Jakob Fuglsang mellett Bob Jungelst is, aki irgalmatlan iramot diktált a hegytetőig. A luxemburgi bajnok azonban nem elégedett meg ennyivel, és amint lejteni kezdett az út, határozott pedálfordulatokkal hagyta faképnél szökevénytársait - fejsejlik Peter Sagan Paris-Roubaix-n bemutatott manővere. Az üldözők közül jóideig csupán Tim Wellens és Dan Martin erőltette Jungels hajszolását, ám miután az ír versenyző defektet kapott, megcsappant a vállalkozói kedv a Valverde és Alaphilippe nevével felcímkézett csoportban. A hátrányuk alulról nyaldosta az egy percet, mikor a Côte de Saint-Nicolas lábához értek, így nem volt mese, tenni kellett valamit. Jelle Vanendert törte meg a csendet és egymaga lefelezte a különbséget, azonban még mielőtt látótávolságon belülre kerülhetett volna, kifogyott a lóerőkből. Jungels egyenletes erőbeosztása végül kifizetődött, Romain Bardet és Michael Woods kései akciója sem adhatott okot aggodalomra. Győzelemittas kimerültség közepette gurult át a célvonalon, míg a verseny ötcsillagos esélyesei a dobogós helyezésekért csatáztak a messzi távolban. Bob Jungels az Andy Schleck-i taktikát jutatta újra diadalra: 2009-ben honfitársa ugyancsak a Roche-aux-Faucons rámpáin indította nyerő támadását.

2018.04.26. 17:59, bettina.

You gotta love the cobbles!

egy farkasfalka a világbajnok ellen

× Annak ellenére, hogy örök favoritom, Alberto Contador karrierje során sosem indult kockaköves klasszikusokon, évről-évre feszült figyelemmel kísérem végig a tavaszi versenyszezont fémjelző egynapos viadalokat. A kihaló félben lévő offenzív felfogást vadászó szurkolót szinte fojtogatja a látvány, ahogy a technika vívmányaira és a legalitás feszegetésére alapozott dominancia monoton meneteléssé szegényíti a Tour de France-élményt. Talán pontosan emiatt zártam a szívembe a Flandriai kör és a Paris-Roubaix vonzáskörébe tartozó versenyeket, amelyek az izgalmak kifogyhatatlan forrásaiként csillapítják a magamfajta akciófüggők szomját. A könyörtelen pavés szektorok és a félelmetes meredekségű rámpák ugyanis ellehetetlenítik a totális dominanciát: ilyen terepviszonyok között mindenki a hajára kenheti az előre kitervelt taktikát és elfelejtheti a wattmérőt. És pont ez teszi különlegessé ezt az időszakot: megtalálni a pillanatot, ami győzelemre juttatja a nyers erőt.

Az előző bejegyzésben tárgyalt Milánó-Sanremo és Nibali többé-kevésbé váratlan szólógyőzelme megadta az alaphangot a tavaszi klasszikus szezonnak, amely alig egy hét szünet után belga földön folytatódott a kockakövek bűvöletében. Vészesen közeledett ugyanis az a két monumentum, ami minden specialista naptárjában pirossal van szedve, a Flandriai körverseny és a Paris-Roubaix. A jelmezes próba helyszínét az E3 Harelbeke biztosította olyan nevezetes emelkedőkkel, mint a Wolvenberg, Taaienberg, Paterberg vagy éppen az Oude Kwaremont. A farkasfalkákhoz hasonló megbonthatatlan egységbe rendeződő Quick-Step - egy Kossuth-szállóigével élve - továbbra is az események ütőerén tartotta ujjait, megértve annak lüktetését. Egy percre sem engedték ki a kezükből az irányítást, magukra vállalták a főmezőny kormányzását. Egy a céltől több, mint 100 km-re történő bukás nyomán megszakadt a sor, miután a Taaienbergen Terpstra és Lampaert indított támadást, akciójukat pedig hátul Philippe Gilberték fedezték. A kis létszámú üldözőcsoportban ott találtuk a legnagyobb esélyeseket: Van Avermaet, Sagan, Benoot, Stuyven, Vanmarcke mind áldozatul esett a Quick-Step-taktikájának. Mikor a mezőny fenyegető közelségbe ért, Gilbert megpróbált felugrani elöl tekerő társaira, ám hamar belátta, hogy azzal tudja a legjobban szolgálni a csapatérdeket, ha kontrollálja az ellenfeleket. Mindeközben Niki Terpstra és Yves Lampaert sikeres együttműködése a végéhez közeledett, hiszen utóbbi a Paterbergen elhalványulni látszott, majd a céltól nagyjából 25 km-re, az utolsó kockaköves szektor teljesítésekor ténylegesen leszakadt. A korábbi Paris-Roubaix-győztes holland azonban egymaga is gond nélkül végigvitte az offenzívát: Terpstra végül 20 másodperccel utasította maga mögé a kvázi megkötözött lábú üldözőket. Valahogy így működik a farkasfalka-effektus.

Az első világháború flandriai lövészárkai, csatamezei és katonai emlékhelyei mellett végighaladó Gent-Wevelgem útvonala leginkább a strapabíró sprintereknek kedvez, hiszen nincs vészesen sok emelkedő és az utolsó közülük, a pavés Kemmelberg több, mint 30 kilométerre fekszik a befutótól - ez a távolság pedig elegendő lehet a sorok rendezésére és az esetleges hátrányok ledolgozására. A Quick-Step természetesen ezennel sem engedte ki a kezéből a gyeplőt, bár a BMC meghúzgálta a bajszukat és ezen két csapat tempóváltásai által kezdett megnyúlni a mezőny. A Kemmelberg első megmászásakor Philippe Gilbert próbálta meg kiszórni a gyenge embereket: az általa kialakított csekély különbséget azonban Vanmarcke hamar eltűntette, így az élboly létszáma továbbra is tekintetes maradhatott. A nagynevű sprinterek - Kristoff kivételével - túlélték a vihart, és mikor az összes emelkedőt maguk mögött hagyták, egy nagyjából 30 fős csoportban tömörültek. Az egyéni szökési kísérletek hatástalanítását a Quick-Step - főképp Gilbert és Stybar - vállalta magára a síkon. A mezőny keresztülrobogott a történelmi jelentőségű Ypres főutcáján, miközben lassacskán összerendeződtek a sprintervonatok a fináléra. Vanmarcke utolsó kísérlete a hajrá kibontakozásával kudarcba fúlt: a favoritok közül Peter Sagan indított először, kockázatos távolságból. Elia Viviani hiába bizonyult gyorsabbnak nála, eltorlaszolták előtte az utat és kerülni kényszerült, amivel gyakorlatilag elvesztette az esélyét a győzelemre. A világbajnok így harmadjára ünnepelhetett a wevelgemi célban, míg az olasz élete nagy lehetőségét siratta. A Quick-Step nem kesergett sokáig a vereség okán, hiszen a tavaly World Tour-versennyé avanzsáló, egykoron kétnapos Dwars door Vlaanderenen címvédés történt: Yves Lampaert egy erős összeállítású ötösfogatból lógott meg az utolsó métereken - az ellenfelek egész egyszerűen belefeledkeztek egymás fürkészésébe.

Ha a Harelbekére jelmezes próbaként tekintettünk, akkor a Flandriai kör a teltház előtt bemutatott sikerdarab. A 102. alkalommal megrendezett klasszikus programjában 5 kockaköves szektor és 15 különböző emelkedő szerepelt, köztük az előző héten felforrósított Wolvenberggel, Taaienberggel, Oude Kwaremonttal és Paterberggel, kiegészülve az ikonikus gerardsbergeni fallal - igaz, a Kapelmuur a céltól való jelentős távolsága (nagyságrendileg 100 km) miatt nem töltött be sorsdöntő szerepet, csupán eszétikai izgalmakkal szolgált. Az idei verseny úgy istenigazából a Koppenbergen kelt életre, amikor is kialakult egy körülbelül 30 főt számláló szelektív boly, mely magában foglalta az összes előzetes favoritot. Ezzel egy időben a nap eleji szökevénycsoport két állva maradó tagjára felzárkózott az a mindössze 21 esztendős Mads Pedersen, akinek a nevével még találkozunk a későbbiekben. A befutótól 40 km-re fekvő Taaienbergen - amit kerékpáros berkekben újabban Boonenbergnek is neveznek - az időtlen-idők óta a Flandria megnyeréséről álmodó Greg Van Avermaet tovább faragott az esélyesek csoportjának létszámából, ám végzetes károkat nem tudott okozni.

A sorsdöntő támadáshullám ugyanis a Kruisbergen indult meg: a dráma a hegytető után található frissítőzónában érte el tetőpontját. Ekkor az abszolút outsidernek számító Vincenzo Nibali próbált szerencsét, akit mindössze Niki Terpstra tudott lekövetni. Az egyre inkább all-rounderként számon tartott olasz azonban hamar visszahőkölt, míg a holland belekapaszkodott az akció nyújtotta lehetőségbe. Terpstra a Kwaremont harmadszori teljesítése során utolérte az éllovasokat, vagyis inkább kikerülte őket, hiszen azzal a lendülettel tovább is robogott. Az utolsó emelkedőt, a meredeksége miatt rettegett (helyenként 20%), ámbár rövidke Paterberget már egyedül küzdötte le, folyamatosan növelve előnyét. Mads Pedersen látószögéből azonban képtelen volt kikerülni: a dán bajnok ugyan elvesztette vele a közvetlen kontaktot, de makacsul kitartott és a rohamosan csökkenő különbség ellenére sikeresen maga mögött tartotta a Sagan által instruált üldözősort. Niki Terpstra végső győzelméhez, a magányos szökés hazaéréséhez vastagon hozzájárult Philippe Gilbert visszafogott, egyéni céljait a csapatérdeknek alárendelő versenystratégiája is: a farkasfalka törvényeit figyelem előtt tartva természetesen egy centit sem vezetett a riválisoknak, viszont az utolsó kilométeren meglepte őket egy kései támadással, így pedig felállhatott a dobogó legalsó fokára.

Paris-Roubaix, azaz út a pokolba és tovább: menetelő hadseregek legendái, egykori frontvonalak árnya, kihaló félben lévő bányavárosok, tapintható történelem és a kerékpárosok 50 éve visszatérő rémálma. Egy érintetlenségében egyedi, természet által védelmezett, mítoszokkal övezett kockaköves ösvény, amit mindenki csak úgy ismer, Arenberg. A Klasszikusok Királynője senkivel sem kivételez, mindenkivel őszinte, bár sokszor érezhetjük igazságtalannak és különösen kegyetlennek: talán ez az a verseny, ahol a legnagyobb szükség van a szerencsére. Nem elég a puszta erő, sőt, még a tökéletes pillanat megtalálása sem feltétlenül garantálja a sikert. Fortuna csókja nélkül egy taktika sem lehet működőképes. A roubaix-i vélodrome 122 évnyi kerékpáros történelmet őriz: minden egynapos specialista vágyálma, hogy elsőként és egyedül érkezzen meg e szentélyhez olyannyi megrázkódtatás után... Ami a 2018-as, számszerint 116. kiadást illeti, a mezőny a 257 km-es versenytáv körülbelül 20%-át (54.5 km, 30 szektorra elosztva) tette meg kockakövön, kezdve a troisvilles-i pávétól egészen a célváros térköves útjáig. Mivel az eredetileg La Drève des Boules d'Hérin (ebből a 'drève' szócska utal a fasorral övezett útszakaszra) névre hallgató szektor, azaz az Arenberg Roubaix-tól 100 km-re található, igaz rá a kerékpársport talán legelcsépeltebb közhelye, miszerint itt még nem lehet megnyerni a versenyt, elveszteni viszont annál inkább.

Ami a tényleges eseményeket illeti, az Arenberg ezennel nem bizonyult vízválasztónak. A közel 60 km/h-s elképesztő beérkezési sebesség és kockázatos manőverek ellenére ezen a szakaszon szerencsére nem történtek bukások, sőt még a defektektől is megmenekültek az esélyesek. Mike Teunissen és Philippe Gilbert ugyan megkísérelt egy offenzívát, ám a Bora-hansgrohe kontroll alatt tartotta a különbséget és rövid időn belül derékba törték a kibontakozó akciót. Ekkor a főmezőnyt nagyjából 50 versenyző alkotta, a létszám viszont a hagyományoknak megfelelően, a kockaköveken való folyamatos megnyúlásnak köszönhetően egyre csökkent. A céltól 55 kilométerre, a 13. és 12. szektor között félúton következett el a kulcsfontosságú mozzanat, méghozzá a címvédő Greg Van Avermaet kezdeményezésével. A belga fajsúlyos támadása megrengette az esélyesek csoportját, de ebből a káoszhangulatból mégsem ő, hanem Peter Sagan profitált, aki szinte észrevétlenül szivárgott el - maga a világbajnok is alig hitt a szemének, hogy senki sem követi.

Jogos a felvetés, hogy ilyenkor hol volt a Quick-Step és pontosan mire vártak a további ellenfelek, a magyarázat azonban a lényegen nem változtat: Sagan meglógott és pillanatok alatt felzárkózott a szökevényekre. Az előny pedig egyre csak nőtt, hamarosan átlépte az 1 perces álomhatárt. A szlováknak még csak nem is kellett magányos farkasként megküzdenie a Van Avermaet és Niki Terpstra által fémjelzett üldözőbollyal, hiszen Silvan Dillier meglepetésre tudta vele tartani a lépést - egészen a fináléig. A fiatal svájci ráadásul a sík utakon hasznos munkát végzett, ezzel is hozzájárulva az együttműködésük sikeréhez. Az utolsó 15 km-en belülre érve valamelyest csökkent a különbség Terpstra irtózatos tempónövelései okán, utolérésről viszont szó sem lehetett, Sagan valósággal szárnyalt a vélodrome felé. A remek pályás eredményekkel rendelkező, egész napos szökést bevégző Dillier-t ugyan nem sikerült leszakítania, de azt elérte, hogy második helyről kezdhesse a sprintet, amit végül meggyőző fölénnyel nyert meg. Sosem titkoltam el, hogy szimpatizálok Peter Sagannal, így - talán ennyi személyesség megengedhető - majd kiugrottam a bőrömből, amikor elsőként gurult át a célvonalon.

Paris-Roubaix 2018, összefoglaló

A bukások sajnos kódolva vannak az ilyen típusú versenyek menetébe, ám ezeket általában a túlburjánzó feszültség, figyelmetlenség és a terepegyenetlenségek idézik elő. Az idei Paris-Roubaix-t viszont egy szívroham okozta tragikus kimenetelű baleset árnyékolta be. Én kifejezetten érzékeny vagyok az ilyen esetekre, hiszen több szempontból is érintettnek érzem magam: egyrészt Contador kapcsán (az egyik korábbi cikkben részletesen leírtam, ami vele történt karrierje kezdetén), másrészt azért, mert még mindig élénken élnek az emlékezetemben azok a képsorok a 2011-es Giro d'Italiáról... sosem fogom elfelejteni, ahogyan a komplett kerékpáros társadalom Wouter Weylandt életéért izgult. Az a nap örökre megváltoztatott emberként, szurkolóként egyaránt. Amikor pedig olyan információk érkeznek a verseny hevében, hogy szívroham kapcsán újra kellett éleszteni valakit és az orvosi kommüniké szerint élet-halál közt lebeg, semmi jót nem jelent. De a remény hal meg utoljára. A befutó percétől minden ima Michael Goolaertsért szólt. A Véranda's Willems-Crelan 23 éves belga kerekeséről viszont a lehető legborzalmasabb hírek jelentek meg a késő esti órákban: a csapat közlemény formájában értesítette az aggódó sportági közösséget, hogy Goolaerts a lille-i kórházban, családja körében életét vesztette. Nyugodjon békében!

utóirat
A pazar képi illusztrációkért köszönet Kristof Ramonnak (Kramon cyclo-photography) és a CyclingTips-nek!

2018.04.11. 22:18, bettina.

Towards the sun

országúti tavaszköszöntés

× Ha február vége, akkor klasszikus szezonstart: Belgiumban beindul az egynapos versenyek dömpingje, újra életre kelnek a porosodó kockakövek és a legendás németalföldi rámpákat felhevíti a peloton - megkezdődik a felkészülés a tavasz fénypontjainak számító Flandriai körre és a Paris-Roubaix-ra. Ám aki kevésbé göröngyös utakra vágyik, szemeit az év első monumentumára, a Milánó-Sanremóra veti - a Poggio szerpentinszerű lejtmenetével kel és fekszik. A két műfaj közötti átmenetet a Strade Bianche bíztosítja fehér murvás útszakaszaival: az élet Toszkánában sem fenékig tejfel, pláne, ha sártengerré változik a terep. Az élvezetek halmozására is van lehetőség: a hosszabb elfoglaltságra vágyók két egyhetes verseny közül választhatnak - ha a nap felé vennék az irányt, Párizstól Nizzáig tekerhetnek, ha pedig két tenger között gyűjtenék a kilométereket, arra a Tirreno-Adriatico kínál nekik lehetőséget.

Az Omloop Het Nieuwsblad nevű fél-klasszikus ugyan csak tavaly óta képezi a World Tour-naptár részét, mégis jelentős presztízzsel rendelkezik: hagyományosan ezzel a versennyel indul a belga egynapos szezon. Az idei útvonal különlegességét a Flandriai körről megszokott falak szolgáltatták: bekerült a programba a Valkenberg, a Tenbosse, a Kapelmuur - amit egyszerűen csak Muurnek, azaz a falnak neveznek - és zárásként a Bosberg, hiszen nincs is jobb 180 kilométer megtétele után, mint egy kockaköves emelkedő. Ha már kockakövek, a szervezők természetesen etéren is bőkezűek voltak, hiszen 10 szektoron és 14 kilométeren keresztül rázatták a versenyzőket. Az Omloop tradicionálisan a belgák felségterületét képezi: az eddigi - az ideivel együtt - 71 kiadásból 56-ot a hazaiak nyertek, bár az utóbbi években megszaporodott a nemzetközi bajnokok száma. A 2018-as kiírás is ezt a tendenciát erősítette. Hiába beszélünk tavaszi szezonnyitóról, a hőmérő higanyszála éppen csak súrolta a 0 fokot, elkélt tehát a hosszúnadrág és a karvédő. Talán pont a szokásosnál zordabb időjárás vette el a versenyzők kedvét a korai robbantásoktól, mindenesetre az események csak a finisben, a Kapelmuurön forrósodtak fel igazán, addig jellemzően rövid életű próbálkozások követték egymást az emelkedőkön. A geraardsbergeni fal megmászásakor Sep Vanmarcke szaggatta szét a mezőnyt és alakított ki egy szelektív sort, amely a későbbi győztest is adta. Ebbe az elit csoportba a finanszírozási problémákkal küszködő (azóta már megoldódni látszik a helyzetük) Astana három embert is delegált, így ők kontrollálhatták a verseny hátralévő részét. Közülük Michael Valgren volt a legaktívabb, aki képességeire tekintettel mindenképp szerette volna elkerülni a sprintbefutót és addig-addig próbálkozott, mígnem a céltól 2.5 kilométerre a többiek tanácstalansága egérúthoz juttatta. Senki sem vállalta magára a vezetést, minek következményeként a főmezőny hátbacsapta a hoppon maradt üldözőket és az ambiciózus dán szólóját siker koronázta.

Rögtön másnap megrendezésre került az Kuurne-Bruxelles-Kuurne névre hallgató, az Omloop karakterével és múltjával hasonlóságot mutató egynapos, amely 'csupán' Europe Tour-szintre sorolható - persze ettől még eszmei értékük megegyezik. Ami a vonalvezetést illeti, kellemetlen flamand falakból ezen a versenyen sem volt hiány - a mezőny számára többek között a Wolvenberg, a Kruisberg és a híres-hírhedt Kwaremont jelentett kihívást -, bár az utolsó emelkedőt, névszerint a Nokereberget a céltól majd' 50 km-re pozícionálták. Nem csoda, hogy egy ilyen kialakítású útvonalon labdába rúghatnak akár a klasszikus sprinterek is, mint például Mark Cavendish, a 2015-ös kiírás győztese. Ennek feltétele, hogy gyorslábú aspiránsok jelentős hátrány összegyűjtése nélkül maguk mögött tudják a helyenként 15%-ot meghaladó meredekségű ormokat. Idén, akárcsak 2015-ben, teljesült ez a feltétel, hiszen a Kwaremontra való felkapaszkodás után elszakadt egy elit csoport, amely körülbelül egy percnyi előnyt harcolt ki a mezőnnyel szemben - benne Greg Van Avermaettal, Vanmarckéval, Stuyvennel és Démare-ral (!) -, viszont a Lotto-Jumbo és főleg az Astana kitartó munkájának köszönhetően rohamosan csökkenni kezdett a különbség. A KBK két évvel ezelőtti szólóbajnoka, Jasper Stuyven Daniel Oss-szal karöltve - míg az olasz defektet nem kapott - megkísérelt egy utolsó támadást, de 18 km-re a befutótól őt is bekebelezte a nagylétszámú főmezőny, így elkerülhetetlenné vált a sprint. A Champs-Élysées tavalyi királya, Dylan Groenewegen (Lotto-Jumbo) Arnaud Démare szélárnyékából lőtt ki és ellentmondást nem tűrő fölénnyel diadalmaskodott.

És akkor az átmeneti műfaj, a Strade Bianche, amely mindössze 12. alkalommal került kiírásra, mégis olyan, mintha minimum 100 éves múltra tekintene vissza. Fehér murvás utak, tipikus toszkán tájak, impozáns sienai befutó, ódonságot árasztó atmoszféra: nem véletlen, hogy a kerékpáros közvélemény kinevezte a tiszteletbeli 6. monumentumnak. Egyedi arculatával az egyik legeladhatóbb egynapos viadalnak számít az UCI-naptárban, így abszolút megérdemelt helye van a World Touron. Fabian Cancellara minden bizonnyal a szívébe zárta ezt az egzotikusnak beillő versenyen, hiszen háromszor is sikerült megnyernie karrierje során, legutoljára visszavonulása évében, 2016-ban, így az olaszok tiszteletből elnevezték róla a 8. számú murvás szektort. Michal Kwiatkowski nem kevésbé rajong ezért a terepért, ő a Strade Bianche másik többszörös győztese, aki címvédőként, egyben főfavoritként állhatott rajthoz. Természetesen Peter Sagannal szemben is magas elvárásokat támasztott a közönség: a szlovák cyclocrossos múltja semmiképp sem hátrány egy ilyen típusú versenyen. Apropó cyclocross: az idei startlistán ott olvashattuk a sportág regnáló világbajnokának nevét is. Wout van Aert csapatának, a Veranda's Willemsnek ugyanis szabadkártyát biztosított a szervezőség - talán őket is furdalta a kíváncsiság, mire lehet képes a toszkán murván a belga tehetség. A toszkán murván, ami az olvadó hó és az esőzések közreműködésével sártengerré változott - ezzel is növelve van Aert esélyeit, akitől cseppet sem idegen a dagonyázás művészete...

A drámai küzdelem a korábban emlegetett Cancellara-féle 8-as számú emelkedős szektorban (Monte Sante Marie) kezdett kibontakozni, amikor is a sorozatos akciók nyomán létrejött egy erős versenyzőkből álló élcsoport, amelyből nem maradhatott ki Valverde, van Aert, Kwiatkowski, Benoot és Sagan sem. Hozzájuk saját erőből Romain Bardet csatlakozott, aki nem nem vesztegette az időt, egyből kontrázott és mindössze Wout van Aert tudta vele tartani a lépést. A hatékony francia-belga együttműködés eredményeképp az előny egy perc föle nőtt, ám ekkor Tiejs Benoot begyújtotta a rakétákat és honfitársával, Pieter Serry-vel az éllovasok után eredt. Út közben elhagyta - helyesebben inkább teljesen elhasználta - társát, így egyedül volt kénytelen ledolgozni csaknem 40 másodperces hátrányt. A megalkuvást nem tűrő módon törtető belga 15 km-re a céltól elkapta van Aert hátsó kerekét, de nem szándékozott megpihenni. Néhány perc múlva, az utolsó murvás szektor teljesítése során faképnél hagyta két vetélytársát és tovább folytatta menetelését a sienai főtér felé. Ott találkozhattak vele legközelebb. Bardet és van Aert állhatott fel mellé a dobogóra, míg az üldözőcsoportból Alejandro Valverde sprintelt a 4. helyért, Sagan hetedikként zárt, Kwiatkowski sehol. A 23 éves Tiejs Benoot első World-Tour-győzelmét aratta, és minden bizonnyal nem az utolsót. Az ő alakja és a Strade Bianche között is húzható párhuzam, hiszen nekem az a benyomásom vele kapcsolatban, mintha már hosszú szezonok óta az élmezőnybe tartozna, pedig mindössze 3 éve profi. Fényes jövő áll még előtte, efelől semmi kétségem... Érdemes néhány pillantást vetni a képekre - ajánlom a CyclingTips galériáját - és/vagy a verseny összefoglalójára: Benoot olyan, akár az elszántság - sárlepte - mintaszobra.

Strade Bianche 2018 - összefoglaló

Még mielőtt rátérnék az egyhetes eseményekre, be kell valljam, most kezd csak igazán fájni a szívem Contador-szurkolóként: a szóban forgó versenyek egyikén - konkrétan a Párizs-Nizzán - tavaly még rajthoz állt és nem akármilyen csatában maradt alul két nyomorult másodperccel, idén pedig már szakértő kommentátorként funkcionált a Tirreno-Adriatico alatt a spanyol Eurosportnál. Örülök, hogy legalább hallhatom, de nehéz hozzászokni ahhoz, hogy nem láthatom tekerni, miközben ugyanazok a versenyzők, akikkel tavaly megmérkőzött, idén is a győzelemért hajtanak - a Párizs-Nizza utolsó szakaszát például David De la Cruz nyerte, megismételve ezzel egy évvel ezelőtti produkcióját, ami akkor Alberto összetett győzelmébe került a jóváírások eloszlása miatt. De ez egyéni szocprobléma... Út a nap felé, azaz a Párizs környéki ködből az - elvileg - napsütötte Azúr-partig teker a mezőny. Ez lenne tehát a francia egyhetes kívánt forgatókönyve, amit szokás szerint március elején rendeznek. Nos, Nizza nem hozta el a napsütést a kerekesek számára, sőt alaposan eláztatta őket, de legalább mi, nézők szemtanúi lehettünk egy újabb, az utolsó pillanatig kiélezett és nyitott küzdelemnek az összetettért. Ki gondolta volna, hogy egy olyan sztárparádét felvonultató versenyen, ahol kiszúrhatjuk - a teljesség igénye nélkül - a címvédő Sergio Henaót, Wout Poelst, Esteban Chavest, Simon Yatest, Ilnur Zakarint, Dan Martint, Bauke Mollemát, Warren Barguilt vagy éppen Julien Alaphilippe-et, végül egy kevéssé ismert, de kétségtelenül tehetséges fiatal spanyol, Marc Soler lesz a befutó? Okosan csinálta, a contadori-taktikát választotta: a hagyományosan hegyes 8. etapon egy korai indítással sikerült megrogyasztania az aktuális sárga trikóst (a királyszakaszt megnyerő Simon Yatesnek Solerhez viszonyítva 37 másodperces előnye volt) és hiába maradt alul a hajrában honfitársaival szemben, ezúttal működött a recept, 4 másodperccel elhódította az összetettet.

Hogy mit ábrázol a Tirreno-Adriatico szokatlan formájú trófeája? Nos, Neptunusnak, azaz a tenger istenének háromágú aranyszigonyát. Csábítóan hangzik, mégsem ez a szokatlanul impozáns fődíj vonzotta olasz földre az országúti kerékpározás krémjét. Ha a Párizs-Nizzával kapcsolatban sztárparádét emlegettem, a Tirreno mezőnyét talán egy karneváli rengeteghez lehetne hasonlítani. A papírforma viszont a naposabbnak bizonyuló egyhetesen sem jutott érvényre. Tom Dumoulin, Chris Froome, Vincenzo Nibali, Fabio Aru, Romain Bardet, Mikel Landa, Geraint Thomas és Rigoberto Uran: az elmúlt évek háromhetes körversenyeinek legmeghatározóbb figurái - leszámítva a Kolumbiában készülő Nairo Quintanát - sorakoztak fel a Tirrén-tenger partjánál, Lido de Camaioréban. Az összetett győztesének járó kék trikó viszont mindegyikőjüket elkerülte. Ugyanis végül az előzetesen a Sky-féle hierarchia legfeljebb 4. helyére sorolható Michal Kwiatkowski szerezte meg az uralmat a két tenger felett, köszönhetően egy remekbeszabott San Benedetto-i időfutamnak. A versenyt fémjelző nevek mind-mind elhalványultak az összesített értékelésben, egyedül talán Mikel Landa királyetapon mutatott hidegvérű erődemonstrációját lehet kiemelni. Az idei Tirreno-Adriatico legérzelmesebb pillanatai a 6. szakaszhoz kötődtek: a mezőny Michele Scarponi emléke előtt adózott egy felettébb látványos filottranói befutó keretein belül.

Classica di Primavera, azaz a tavaszi klasszikus - a hangsúly a névélőn van. Nemes egyszerűséggel így nevezik az olaszok az év első monumentumát, a Milánó-Sanremót, amire méltán lehetnek büszkék. Nincs kockakő, nincsenek falak, viszont a verseny hajrájában elhelyezett két ominózus emelkedő, a Cipressa és a Poggio minden kerékpár-rajongó számára ismerősen cseng. Hogy lesz-e mezőnyhajrá a sanremói Via Román, csak és kizárólag azon múlik, hogy a felemlegetett Ligúr-parti hegyeken milyen aktivitást mutatnak a sprintet elkerülni kívánó versenyzők. A Poggio csúcsától ugyanis mindössze 5 kilométerre található a cél, azaz ha sikerül felépíteni egy 15-20 másodperces előnyt a mászás során, jóeséllyel zsebben a végső győzelem - persze ehhez elengedhetetlen a bátor lejtmenet és a síkra átmentett lendület. A korábbi bajnokok képesség- és specialitásbeli megoszlása ennek megfelelően rendkívül vegyes: az all-rounder Eddy Merckx például hétszer diadalmaskodott itt, míg nyerni tudtak olyan klasszikus sprinterek is - ráadásul egy időben tömegével -, mint Zabel, Cippolini vagy Cavendish. Általánosságban mégis elmondható, hogy az emelkedőket is korrektul menedzselni képes gyorslábú kerekesek indulnak a legjobb sansszal a bajnoki címre. A 2018-as Milánó-Sanremo azonban valamelyest kilóg a sorból, vagy legalábbis eltér az utóbbi évek eredménysoraitól - minderről Vincenzo Nibali gondoskodott. Amikor már úgy tűnt, egy hagyományos mezőnyhajrára kerül sor a történelmi célegyenesben, a negyszeres háromhetes győztes olasz, aki nem mellesleg 2 lombard monumentumot is a magáének mondhat, a céltól 7 kilométerre a lovak közé csapott és konok céltudatossággal az élre tört. Nibali a hegytetőig összes üldözőjét lerázta, a lejtmenetben pedig senki sem érhetett a nyomába, hiszen az ereszkedés legfőbb erősségei közé tartozik. Félemetes magabiztossággal abszolválta a hajtűkanyarokat, majd ha hajszállal is, de sikerült maga mögött tartania a megvadult sprintervonatokat... Szóval, így érkezett el az országúti mezőny a valódi tavasz kapujába. 

2018.03.19. 17:17, bettina.

an appealing route

Kenyeret és cirkuszt a népnek!

× ...de legfőkébb cirkuszt. Október 17-én, Párizsban kihirdették a 2018-as Tour de France hivatalos útvonalát, ami első hallásra valóban attraktívnak tűnik. Legalábbis attraktívabbnak, mint az utóbbi 1-2 év útvonalai. Lesz itt minden, kérem: oldalszél, csapatidőfutam, kockakövek, egy kis murva - biztos, ami biztos -, Alpe d'Huez, napi 5000 méteres szintemelkedés, Tourmalet, kifejezetten rövid hegyi etapok és zárásként egy francia baszkföldi le-föl-le-föl típusú egyéni időfutam. Nem rossz, nem rossz. Mindenképpen előremutató, valamelyest unortodox tervezést takar, amellyel Prudhomme-ék nem titkolt célja a klasszikus országúti kerékpározás lassan feledésbe merülő éltetőjét, az intenzitást visszaemelni a Tour de France menetébe. Azt hiszem, pont ez az, amire ennek a versenynek szüksége van/lenne, hogy ne csak a sárga trikó mítosza miatt tekintsük rá elsőszámú háromhetesként.

Még mielőtt túlságosan is elragadtatnám magam  - pedig Tour-útvonalak kapcsán az utóbbi időkben ez meglehetősen ritkán fordult elő velem -, megszakítom a bevezetésben elburjánzott gondolatmenetet. Mindenek előtt néhány szó a 2018-as Grand Départ-ról: jövőre, 1999 és 2011 után a mezőny újra visszatér a Noirmoutier-szigetre, pontosabban a Passage du Gois-ra. Erre egészen pontosan július 7-én kerül sor, a megszokottnál egy héttel később, a Tourral párhuzamosan zajló labdarúgó világbajnokság okán. Az első néhány napon, az óceán közelségéből adódóan bekavarhat az oldalszél, ami nem csak a napi sikerre éhező sprinterek, hanem a sárga trikóban gondolkodó összetett menők számára is valós veszélyt jelenthet (lásd: 2015, Zeeland). A 3. napon lebonyolítanak majd egy 35 km hosszú csapatidőfutamot Cholet körül, amely a legtöbb esélyesnek leginkább a veszteségek minimalizálásáról fog szólni, ellenben különösen kedvezhet egy Froome-mal felálló Sky-nak és/vagy egy Dumoulinnel felálló Sunwebnek, esetleg egy Porte-tal felálló BMC-nek (bár én már nem merném rátenni a zizit a tasmánra). Egy biztos, ki fogják osztani a különbségeket: kinek fél, kinek egy percet. Az első hét második fele a tavaszi klasszikusok jegyében fog telni. Először az ardenneki falakkal találják szemben magukat a versenyzők - a 6. szakaszt a Mûr de Bretagne fémjelzi, amivel kapcsolatban beugorhat a 2011-es Cadel-Contador párharc és Vuillermoz 2015-ös meglepetésgyőzelme -, majd az észak poklában érezhetik magukat, amikor megérkeznek a Paris-Roubaix-ról ismert kockaköves szektorokba. Ezekből számszerint 15-öt tartalmaz a 7. nap programja, köztük az ötcsillagos Mons-en-Pévèle egy részét, az Orchies-t és a Templeuve-öt. Összesen közel 22 kilomértenyi pavén kell átküzdenie magát a mezőnynek, és egy pillanatra sem engedhet ki senki, hiszen a kockakövek végig az etap során kísérteni fogják őket. Jó hír számukra az, hogy a szó szerint pokoli megpróbáltatások után egy pihenőnap vár rájuk július 16-án.

Egy légi transzfert követően a peloton bevonul az Alpokba, ahol hirtelen kegyetlen emelkedők, kegyetlen mennyiségben tornyosulnak előttük. A Le Grand Bornand síközponthoz 4 hegyen kereszül vezet az útjuk, köztük a Col de Romme-mal és a Colombière-rel, miután egy lejtmenetes befutót láthatunk majd, akárcsak 2009-ben, amikor Fränk Schleck diadalmaskodott az akkor sárga trikóban tekerő Contador előtt. Az újítás jegyében a Plateau des Glières-en való átbukást követően egy kissé indokolatlan murvás útszakasz (~2000 méter) fogja megnehezíteni a versenyzők dolgát, de ha bárkinek is valamiféle mechanikai problémája akadna, lesz ideje és tere (konkrétan 90 km) arra, hogy ledolgozza a hátrányát. Másnap egy 108 kilométeres alpesi rohanásra kerül sor Albertville-ből kiindulva, a Bisanne-on keresztül, a végén hegyi befutóval a Rosière-en, ami az agresszívabb szellemben tekerőknek lehet kiváló terep az akciózásra. Az igazi országúti cirkusz azonban csak ezután jön: július 19-én rendezik a királyetapot egy tradícionális útvonalon. Az 5000 méternyi szintkülönbséget tartalmazó 12. napon a 22 km hosszú Madeleine-nel kezdenek a kerekesek, mintegy bemelegítésként, majd felkapaszkodnak az impozáns Montvernier-re (két évvel ezelőttről emlékezhetünk erre a cipőfűzőszerűen kanyargó hegyi útra), ami felvezeti az idei programban is szerepeltetett Croix de Fert - csak 2018-ban éppen a másik irányból támadják meg -, végezetül pedig a Tour de France legikonikusabb emelkedője, a 21 hajtűből álló Alpe d'Huez állítja kihívás elé a favoritokat, meg persze a grupettót is. Ha az ellenfelek nem a dobogós pozíciójukat fogják őrizgetni, hanem mernek jelentősebb offenzívát indítani a Sky-sor ellen, itt akár okozhatnak majd pániktól övezett perceket Chris Froome-nak, akinek nincsenek túlságosan kellemes emlékei erről a környékről (2013-ban és 2015-ben is védekezni kényszerült az huezi hegymenet során).

Az Alpok és a Pireneusok közötti átvezető szakaszok alkalmával a mezőny ellátogat Valence-be, Mende-ba (átrobognak a Massif Centralon) és a világörökség részévé nyilvánított középkori váráról híres Carcassonne-ba, azaz a zöld trikó aspiránsai kerülnek előtérbe a 2. pihenő nap előtt. A pireneusokbeli település, Bagnères-de-Luchon neve ismerősen csenghet minden kerékpárkedvelő számára, egyben a lejtmenetes befutók szinonímájává vált: Carcassonne-ból a spanyol határ felé vezet a résztvevők útja, sőt, néhány kilométer erejéig át is gurulnak Lleida tartományba, közben 'átlendülnek' három konstans meredekségű emelkedőn - utolsóként a Portillonon, végül pedig leereszkednek a luchoni célba. A 2018-as Tour egyik legizgalmasabb szervezői húzása az a mindössze 65 km-es sprintszakasz (nem sprinter!), melynek több, mint fele felfelé halad, ráadásul nem akármilyen módon. Rögtön a Peyresourde-Peyragudes duplával kezdenek, ami gyakorlatilag kihagyhatatlan a Pireneusokbeli hegyek közül - emlékezhetünk, idén talán itt tűnt a legsebezhetőbbnek Froome, hiszen Aru levette róla a sárgát, míg Bardet egy drámai hajrában nyerte az etapot. Amint ezen túljut a mezőny, jöhet a helyenként 10% feletti, de nem vészesen hosszú Col de Val Louron-Azet, 'levezetésként' pedig a 16 km-en keresztül húzódó, átlag ~9%-os Col de Portet, amely 2215 méteren tetőzik. Intenzív nap lesz, az fix. Ezzel még közelsincs vége a küzdelemnek a délnyugat-franciaországi hegyvonulatban, de a verseny tesz egy kisebb kitérőt a síkabb vidékek felé. A túléló sprinterek újból előbújhatnak a pau-i befutó okán, ahol már 70. alkalommal teszi tiszteletét a TdF.

A 19. etapon előkerülnek a tradícionális pireneusi emelkedők: 4700 méternyi szintkülönbség szorult ebbe a 200 km-es napba, amit a Col d'Aspin, a lenyűgöző panorámát nyújtó Tourmalet, a Col des Bordères és az Aubisque könnyebbik oldala adnak ki, ám bánatomra lejtmenetbe torkollik a végjáték. Az összetett viszont nem itt, hanem remélhetőleg az egyéni időfutamon dől majd el, amit a francia baszk területen rendeznek és ha Baszkföld, akkor egyértelmű, hogy nem lesz teljesen sík a terep, sőt. Egy valódi hullámvasútnak ígérkezik a 31 km-es kronó, amelynek legnehezebb részét a Col de Pinodieta szolgáltatja a maga átlag 10%-os meredekségével - igaz, alig 1 km hosszú ez az emelkedő. Ez a dimbes-dombos ITT még egy Quintana- vagy Bardet-típusú versenyzőnek sem egy rémálom, szóval ha esetleg lenne a kolumbiainak 1 perc előnye pl. Froome-mal szemben, akár-akár még meg is őrizheti a sárgát. Azonban hajlok arra, hogy ez, a 2018-as vonalvezetés összességében talán Nibalinak és Dumoulinnek kedvezhet a legjobban. Előbbi egyértelmű gyengepontja a csapatidőfutam, utóbbi hátránya a kissé kevés óra elleni kilométer lehet, ám a kockaköveken mindketten szerezhetnek némi előnyt. De azt a verziót sem zárhatjuk ki, hogy a Sky az utóbbi évekhez hasonlóan eluralja a versenyt és Froome begyűjti az 5. maillot jaune-ját is. Mindenesetre ez az útvonal többet ígér, így első blikkre és sajnálnám, ha nem lenne valódi, ambíciózus harc az összetett 1. helyéért. Nyilván Prudhomme-éknak is ez lenne a céljuk és minden követ megmozgattak azért, hogy egy eseménydús, fordulatos és intenzív Tour de France-t láthassunk. Talán egyel több hegyi befutó belefért volna a programban, de nekem alapvetően tetszik ez az irány. Csak azt sajnálom, hogy egy bizonyos Alberto Contador nem lesz ott a rajtnál... Lenne néhány olyan szakasz, amiből attitűdje nyomán fogalmat teremthetne.

2017.10.18. 16:35, bettina.
Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

Légy te is Farmasi tanácsadó! Kötetlen munka, befektetés nékül, minõségi termékek, jó kereseti lehetõség!    *****    Sztárok/Bulvár: Tudj meg friss pletykákat, híreket. Katt!    *****    Outsider - Gay - Creative - Rebel - Tolerant - Furry - Brony - Hipster - Gamer - Otherkin - Geek - Autistic    *****    Xtina Hungary - Minden, ami Christina Aguilera!    *****    Légy Te is AVON tanácsadó *** Nyereményjátékok *** Kereseti lehetõség *** Vásárolj kedvezményesen AVON termékeket!    *****    Nyerj ajándékszettet! Töltsd ki a kérdõívet és nyerj! *** Nyerj ajándékszettet! Töltsd ki a kérdõívet és nyerj!    *****    Jófogás Játékvásár - Jófogás Játékvásár - Jófogás Játékvásár - Jófogás Játékvásár     *****    FRPG ● FANTASY SZEREPJÁTÉK ●「ΒΛSMΛIW」 ● FANTASY SZEREPJÁTÉK ● EGY SZIGET + 24 MÁGUS ● FANTASY SZEREPJÁT&Eacut    *****    Itt megtalálhatod a legfrissebb híreket, cikkeket, képeket a Golden Globe- és Oscar-díjas színésznõrõl! Katt!    *****    Furry Fandom - Antropomorf Állatok - Furry Fandom - Antropomorf Állatok - Furry Fandom - Antropomorf Állatok    *****    Légy Te is AVON tanácsadó *** AVON termékek *** Kereseti lehetõség *** Értékesítõ kollégákat keresek *** sminkek    *****    Esküvõi meghívók! Mindegyik kézzel készült, egyedi. Gyere, nézd meg az oldalamat.    *****    A legfrissebb Anime hírek , mindennap anime ajánló , mondocon képek , és hírek. Csatlakozz közösségünkhöz!    *****    Rendelj bármilyen asztrológiai elemzést,júniusban Te mondod meg,hogy mennyit szeretnél érte fizetni!Várlak az oldalamon!    *****    Egyetemistáknak kiemelt lakások eladóak. www.simonyiingatlan.hu Debrecen eladó kiváló lakások. www.simonyiingatlan.hu    *****    Egyetemistáknak kiemelt lakások eladóak. www.simonyiingatlan.hu Debrecen eladó kiváló lakások. www.simonyiingatlan.hu    *****    NÁLAM NINCSENNEK AKCIÓK, MINDEN ASZTROLÓGIAI ELEMZÉS "BECSÜLET KASSZÁS", A KONZULTÁCIÓ ÉS OKTATÁS INGYENES.    *****    **** Nokedli-lapja****Családi magazin****18-98 éves korosztály mindent megtalál itt, játékoktól a hírekig*****    *****    KÜLÖNLEGES AKCIÓ A CSILLAGJÖVÕ OLDALON JÚNIUSBAN.TE DÖNTHETED EL MENNYIBE KERÜLJÖN A HOROSZKÓP MEGRENDELÉSEID ÁRA!    *****    Minden héten anime/managa hírek , minden nap Anime ajánlók , Mondocon hírek. Itt nem fogsz unatkozni!! :)