sports fanatic. [story of five true champions]
navigation

Üdv, kedves idegen! Szeretettel köszöntelek a Sports Fanatic Sportblog nevű oldalamon. Te is rajongásig szereted a snookert, a teniszt, az országúti kerékpárt, a biathlont vagy esetleg a síugrást? Ha igen, akkor a legjobb helyen jársz! Itt ezekkel a sportágakkal kapcsolatos cikkeket olvashatsz a főoldalon és a sportblogban egyaránt. Az 5 kedvenc sportolómmal is megismerkedhetsz egy kicsit közelebbről. Remélem, jössz máskor is! Kellemes időtöltést!

INFORMÁCIÓK
ajánlott felbontás | 1920 x 1080
ajánlott böngésző | chrome, 80%

 
Chatbox

 
articles

SPORTBLOG AJÁNLÓ

  2018. 08. 23. Kettőt előre, egyet hátra
  2018. 07. 06. A visszatérés rajtkövén
  2018. 05. 13. Still waiting
  2018. 04. 04. Winter's epilogue
  2018. 03. 03. Pyeongchang dreams

 
schedule

Kedvet kaptál, de nem tudod, mikor és hol tudod nézni? Kíváncsi vagy, mikor láthatod újra kedvenceidet és a jelenkor legnagyobb sztárjait versenyezni? Itt van egy kis segítség a sportszerető közönségnek! Összeállítottam egy egyszerű, folyamatosan frissülő versenynaptárat a kedvenc sportágaimmal, hogy senki ne maradjon le a történelmi pillanatokról. Jó szurkolást mindenkinek!

SNOOKER
dátum esemény neve közvetítés
szept. 24-30. China Championship Eurosport

TENISZ
dátum esemény neve közvetítés
szept. 24-30. Shenzhen 250 [SportTV]
okt. 1-7. Peking 500 SportTV
okt. 1-7. Tokió 500 SportTV

ORSZÁGÚTI KERÉKPÁR
dátum esemény neve közvetítés
szept. 23-30. Világbajnokság, Innsbruck Eurosport

SÍUGRÁS
dátum esemény neve közvetítés
szept. 29-30. Hinzenbach, SGP Eurosport

BIATHLON

nincs aktuális esemény

*televíziós közvetítés Magyarországról nem elérhető

 
tweets

 
Trophies

ELITE SITES
Jelentkezésedet elfogadom, amennyiben...
      × rendszeresen frissíted oldaladat
  × igényes tartalmakat töltesz fel
  × látható módon viszonzod a cserét


 
infobox
Szerkesztő bettina.
Elérhetőség email
Nyitás 2013. júl. 17.
Tárhely G-Portál
Kategória   sport
Facebook Sports Fanatic
Köszönet LindaDesign  
 
crowd
Indulás: 2013-07-17
 
flag counter

Free counters!

 

homepage

nyerő taktika - újragondolva

ez volt a 2018-as spanyol körverseny

Ha esetleg, véletlenül valaki találkozott volna az idei Giro d'Italiáról szóló, egyébként több kilométer hosszú bejegyzéssel, az tisztán kitapinthatta a sorok között azt a belső vívódást, amit az őszinte érzéseim és a száraz tények ellentmondásossága idézett elő. Akkor sem csináltam belőle titkot, Simon Yates teljesen a bűvkörébe vont: ha létezik a kerékpársportban rock 'n' roll, ő két héten keresztül, megállás nélkül azt játszotta. Aztán váratlanul lekeverték a lemezt, miután napokig nem tudtam napirendre térni. Fájt... Az a nyers, kissé talán önpusztító rock 'n' roll, amivel Yates az olasz körön berobbant, némileg finomításra szorult. Igen, lehet, hogy így elveszett belőle a wow-faktor, amivel a bűvkörébe vonta a tömegeket, de az előrelépéshez kénytelen volt moderálni magát. A Vueltán debütáló soft-rock verzió pedig meghozta számára az igazi áttörést.

Mielőtt beleásnám magam a részletekbe, tartozom egy vallomással. Ugyan alapvetően brit drukker vagyok, az országúti kerépár mindig is kivételt képezett ebben a tekintetben. És ennek nem kizárólag Alberto Contador az oka, bár az ő munkássága lenne a kézenfekvő magyarázat arra, hogy miért alakultak úgy a preferenciáim, ahogy alakultak. Az sem utolsó szempont, hogy Contador azzal a Sky csapattal vívott szélmalomharcot karrierje utolsó harmadában, akik éppen a brit országúti szakág felvirágoztatásának céljával érkeztek a mezőnybe. Azonban az általuk meghonosított robotikus, száraz racionalitáson alapuló felfogás sosem imponált számomra. Inkább taszított, így hiába a sorozatos sikerek, egyre távolabb éreztem magamtól a brit kerékpársportot, képtelen voltam azonosulni a főhősökkel. Aztán a fülembe jutott, hogy egy tehetséges észak-angliai ikerpár nemet mondott a Sky-nak. Nemet mondtak a pénzre, és ami még ennél is fontosabb, nemet mondtak a korábban emlegetett robotikus, száraz racionalitáson alapuló felfogásra. Innentől kezdve másképp tekintettem a Yates-testvérekre. Minden tiszteletem az övéké.

Továbbá minden tiszteletem Simon Yates-é, amiért képes volt megőrizni a hitét a Giro d'Italia kudarca után. Úgy hiszem, ezzel alapozta meg a Vuelta-győzelmet: önbizalom nélkül egyik taktika sem lehet nyerő. Ami még ennél is nagyobb sportolói erény, hogy képes volt tanulni a hibáiból és úgy meríteni az Olaszországban szerzett tapasztalatokból, hogy ne kövesse el őket mégegyszer. Képes volt megszelidülni. Nem adta fel az elveit, nem változott meg, nem lett másik versenyző - habár hallani ilyesféle véleményeket is. Meggyőződésem, hogy Simon Yates hű maradt önmagához, hiszen csak így érvényesülhetett, számára ez volt az egyetlen járható út a sikerhez. Mindössze három hónap leforgása alatt rendezte gondolatait, új célokat tűzött ki maga elé és ezeket szem előtt tartva kialakította a saját nyerő taktikáját. Az ösztöneire támaszkodott, semmit sem tervezett meg előre, nem a wattmérőjétől várta a megváltást. Nem volt szükség arra, hogy megváltozzon. Egy feladata volt: hogy megtalálja az egészséges egyensúlyt támadás és védekezés között, agresszivitás és passzivitás között. Bizonyos szituációkban kompromisszumot kellett kötnie önmagával a végső cél elérése érdekében. Akármekkora szíve van, ezúttal nem hagyhatta, hogy elvigye a hév. Józanul vívta meg belső harcait, kontroll alatt tartva forró vérét. Ezért nem omlott össze a harmadik héten és ezért ölthette végül magára a piros trikót Madridban.

Háromhetest háromhetessel összevetni badarság, az ellenfelek és a körülmények merőben különbözhetnek, az útvonalról nem is beszélve. Mégis mindig megkíséreljük elkövetni ezt a badarságot. Ilyen formán az sem teljesen jogos, hogy Yates Giro d'Italián forszírozott stratégiáját elhibázottnak bélyegezzük. Időfutamspecialisták sora lihegett a nyakában, így érthető, hogy minden adandó alkalommal az agresszivitást választotta, amikor csak a lábai engedték. Kamikaze akciónak tűnhetett, mégsem volt más esélye Tom Dumoulinnel és Chris Froome-mal szemben. Nem volt tere a taktikázásra, nem spórolhatott az energiájával a hegyeken. Gyönyörködtető ámokfutásával előidézte a kerékpársport hőskorát, felcsillantva a reményt, hogy az ösztönösség és a szív még a mai mezőnyben is diadalra vezethet, de belehalt a szépségbe és a tündérmese elillant. No regrets...

A Vuelta, ahogy a klasszikus tartja, egy más kávéház. Más, mert a verseny profilja és a mindenkori útvonal általában nem az időfutamspecialistákat favorizálja. Más, mert a harmadik, egyben utolsó háromhetes a naptárban, így a versenyzők formája kifürkészhetetlen, olykor csapongó és rapszódikus lehet - ne feledjük, senki sem az első csúcsformájával érkezik a rajtvonalhoz. Más, mert kevesebb feszültség és pátosz veszi körül. Más, mert sokak számára gyógyírrel szolgál a szezon korábbi szakaszaiban elszenvedett kudarcokra, azaz felkínál egyfajta javítási lehetőséget. Ez a lehetőség lebegett Yates szemei előtt is. Eljött az idő, hogy saját kezébe vegye a sorsát. Nem hajtotta a tatár, nem kényszerült menekülésre, beoszthatta az erejét. Rövid pórázon tartotta azokat, akik potenciálisan veszélyt jelenthettek volna rá összetettben, és egyből reagált, amint az események kontrollálhatóságát kétesnek ítélte. A legjobb védekezés a támadás, nemdebár?

Giro d'Italia 2018, 15. szakasz Vuelta a Espana 2018, 14. szakasz

Korántsem volt annyira egyértelmű, hogy Simon Yates-ről fog szólni az idei Vuelta. Sőt, tulajdonképpen másfél hétig ötletünk sem volt arról, kiről fog szólni az idei Vuelta. Félreértés ne essék, egy háromhetes viadal esetében sosem baj, ha másfél hét után még nem tudjuk megmondani, ki lehet a befutó, sőt. Épp ellenkezőleg, egy ennyire nyitott verseny üdítően hat a wattmérő-szuggerálás és a vonatozás virágkorában. Azonban azt látni kell, hogy a szokásosnál kicsit lassabban körvonalazódott a kép az esélyeket illetően. Nemhogy azt nem tudtuk, ki lesz a befutó, a második heti hegyi trilógia magasságában még arra is nehéz lett volna tippelni, kik végeznek a legjobb 5-ben. Ez talán az útvonal bírálata is - az első másfél hét kissé ellaposodott -, de inkább egy domináns, minden kilométert kontrolláló csapat 'hiánya'. Mindenki kitalálhatta, hogy a Sky-ra vonatkozik a célzás, akik ugyan ott voltak a mezőnyben, tehát a szó fizikai értelmében nem hiányoztak, de egy olyan összeállítású kerettel érkeztek, ami képtelen volt magára ölteni a dominátor szerepet. Mivel helyettük senki sem vállalta fel ezt a megterhelő feladatot, szeszélyesen nyílttá, néha már-már kaotikussá váltak a viszonyok, amit mi sem mutat jobban, hogy sorra születtek a szökevény-győzelmek és a maillot rojo vállról-vállra vándorolt. Egy minden szempontból sterilizált Tour de France-on mindez elképzelhetetlen lenne, ám a spanyol körversenyt éppen a kiszámíthatatlansága, a fordulatokban való gazdagsága, kontrollálhatatlansága teszi különlegessé. 

Amint azonban a mezőny végérvényesen belépett a hegyek birodalmába, akadt egy legény a gáton, akinek sikerült megálljt parancsolnia a hetek óta gyűrűző káosznak. Ugyan a 9. szakaszon, a Covatilla tetején némileg váratlanul Simon Yates ölébe hullott a piros trikó, ekkor még nem érezte magáénak az olcsón szerzett mezt, nem érezte megérdemeltnek a vezető pozíciót, így nem is ragaszkodott hozzá túlságosan, szívélyesen továbbajándékozta azt. Viszont öt nappal később, a Les Praeres rámpáin all-in-t kiáltott, egy határozott mozdulattal rámarkolt a gyeplőre és nem volt az az isten, hogy elengedje Madridig. Megragadta a kínálkozó lehetőséget, hiszen a Colle delle Finestrén való összeomlása óta duzzadt a bizonyítási vágytól. Egy jól időzített kései támadással kiharcolt magának egy szusszanásnyi előnyt tanácstalankodó riválisai előtt, amit megőrzött a célig. Nem döntötte el ezzel az összetettért zajló csatát, de kiosztotta a szerepeket. Innentől kezdve őt kellett megverni, ő kontrollálta az eseményeket, ő határozott arról, milyen versenyt fussanak. Az ellenfelek térfelén pattogott a labda, nekik kellett megoldást találni erre a helyzetre. Ott hibáztak nagyot, hogy a Giro d'Italián látott Yates-ből indultak ki. Abban reménykedtek néhányan - élükön a kétkapitányos felállással újra lebőgő Movistarral -, hogy előbb-utóbb megrogyik a brit és dögkeselyűkként fölészállhatnak, lerángatva róla a piros trikót. Nem számoltak azzal, hogy Simon Yates néhány hónap alatt újragondolta a nyerő taktikát. 

Egyedül talán Miguel Ángel López és az Astana lépéseiben lehetett felfedezni igazi koncepciót. Superman Lópeznek ugyanis annyira gyenge az időfutama, hogy nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy kerekeken utazzon. Menekülésre kényszerült, nem hagyhatott veszni egyetlen apró lehetőséget sem. Mérlegelésre nem volt ideje, így ha érzett erőt a lábaiban, mennie kellett. Ment is. A példa okáért a rettegett Covadongán korait indított, meghálálva csapata munkáját, akik előkészítették számára a terepet, diktálták a tempót egészen a hegy lábáig. Próbálkozását nem koronázta valódi siker: a Movistar Yates-szel a nyomukban hamar levadászta a kolumbiait, míg Thibaut Pinot a farvizet meglovagolva szinte észrevétlenül távolodott el tőlük. Miután lecsendesedett a López-keltette vihar, a ködben lassan kirajzolódott a kép, hogy kik pályázhatnak reális eséllyel a végső győzelemre. A piros trikós kézben tartotta az eseményeket, folyamatosan tesztelgette talpon maradt kihívóit, Alejandro Valverde pedig Nairo Quintana kívánságait leste és lefülelve a kisebb-nagyobb akciókat, oroszlánrészt vállalt a vezetésből. Quintanának esze ágában sem volt kooperálni, aljas módon végig tette a kereket, amiért kapta is az ívet Yates-től, hozzáteszem jogosan. Ez az elit csoport a spanyol utánpótlás legfényesebb üdvöskéjével, Enric Mas-szal és a saját tempóra szavazó Steven Kruijswijkkel egészült ki. A szakaszgyőzelmet megkaparintó Pinot-t is beleszámítva ők heten váltak az ezévi Vuelta főszereplőivé, csupán Rigoberto Urán tudott közéjük beékelődni a későbbiek folyamán.

Lagos de Covadonga, 15. szakasz

A harmadik hét elején egy 32 kilométeres, a csalóka szintrajzzal ellentétben egyáltalán nem palacsintasütőhöz hasonlító terepviszinyú egyéni időfutam, ami ugyan borzolta a kedélyeket, de nem borította fel teljességgel az erősorrendet. Égbekiáltó meglepetés - talán Enric Mas menetét kivéve -, nem született: akitől gyenge időt lehetett várni, azt utolérte a végzete és valóban gyengén szerepelt. Lópeznek és Quintanának kiosztották a másodperceket, Kruijswijk tett egy határozott lépést előre, míg Yates hozta a kötelezőt és ikszelt Valverdével. A két kérdéses figura, Pinot és Urán végül betlizett, de az utóbbi évek tapasztalai alapján erre már fel se kaptuk a fejünket. Arra viszont annál inkább felkaptuk a fejünket, ami a másnapi hegyi etapon történt, hiszen válaszúthoz érkezett a Movistar: a Balcón de Bizkaia nevű emelkedőn egy Valverde-féle offenzíva nyomán Quintana megrogyott, így a kapitányi kérdések bezáródtak. Nairo Quintanának fejet kellett hajtania a veterán spanyol előtt és be kellett állnia a segítők sorába. Más kérdés, hogy ez az újfajta felállás korántsem bizonyult gyümölcsözőnek...

Két nappal később Andorrába látogatott a mezőny, hogy utolsó erőtartalékaikat mozgósítva részt vegyenek egy kétnapos, non-fakultatív túlélőtúrán. Andorrában tudniillik egy centi sík sincs: a határon túl színtiszta szenvedés várt a fásult versenyzőkre. Az ártalmatlannak tűnő Col de la Rabassán végződő 19. szakaszon kibontakozásnak indult a Movistar rémálma. A sors fintora, hogy pont Nairo Quintana ösztökélte a Valverde vesztét okozó akciót: a kolumbiai ugrasztotta előbb a Kruijswijk-Pinot kettőst, majd maga a piros trikós Yates is csatlakozott az egyébként fantáziadús offenzívához. Mindeközben a 38 éves Valverde győzelmi reményei egy szempillantás alatt illantak tova, hisz' a csapat által visszavezényelt Quintana sem tudta kozmetikázni az egyre aggasztóbb helyzetet. A repedő üveget nem tartja össze egy mezei ragtapasz: számukra ez volt a vég kezdete. Simon Yates számára pedig kinyílt a világ, ott állt élete legnagyobb sikerének küszöbén. Mindössze egyetlen nap választotta el attól, hogy örökre lemossa magáról a Corsa Rosa kudarcát, de nem bízhatta el magát...

A rövidre szabott 20. etap hat kategorizált emelkedőt rejtett magában, ami ideális terepet biztosított a merész támadásoknak. Miguel Ángel López nem is késlekedett, az utolsó előtti hegyecske lábához érve beletaposott a pedálba, magával rántva honfitársát, Nairo Quintanát. Még mielőtt azonban a két ambíciózus kolumbiai látóhatáron kívül kerülhetett volna, Yates a nyomukba eredt, hogy eloszlassa az esetleges kételyeket. Andorrai lakosként úgy ismeri a helyi utakat, akár a tenyerét: olyan bátran vetette bele magát a Coll de la Comella lejtmenetének hajtűkanyarjaiba, hogy Enric Mas alig győzött kapaszkodni mögötte. Mire újból emelkedni kezdett volna az út, nyakoncsípték a szökevényeket, ám az egység hamar megbomlott közöttük, sőt talán ki sem alakulhatott. Quintana fülében ott harsogott a sportigazgatói parancs, kénytelen volt visszamaradni a kétségbeesetten a dobogó aljába kapaszkodó Valverdéhez. Simon Yates pedig vett egy mély levegőt és lazított a gyeplőn: hagyta, hogy López és Mas kissé eltempózzon tőle a Coll de la Gallinán. Egy pillanatra sem forgott veszélyben a végső győzelme, egy pillanatra sem vesztette el a kontrollt, nem volt oka a pánikra. Csupán egyedül maradt szerteágazó gondolataival, cikázó érzéseivel, hogy minden idegszálával a célja elérésére koncentrálhasson. Senki sem zökkenthette ki. Ezennel tényleg érinthetetlen volt. Amikor átgurult a célvonalon, sokat mondóan lehajtotta a fejét: megcsinálta. Megcsinálta, igazolva cirka 5 évvel ezelőtti döntését, miszerint széttépve a Sky-os ajánlatot, a Mitchelton-Scotthoz szerződött. Megcsinálta, igazolva, hogy így is lehet. Igazi rocksztár, tekerjen akármilyen stílusban...

Az idei Vuelta bebizonyította a post-Froome éra rátermettségét és megkongatta a generációváltás harangjait. 1965 óta (!) nem volt ilyen fiatal Grand Tour-dobogó: Simon Yates a korelnök a maga 26 évével, a 2. helyen végző Enric Mas 1995-ös születésű, a bronzérmes Miguel Ángel López csak egy évvel idősebb nála, a 24-et töltötte februárban. Hogy lehessen mihez viszonyítani, Alberto Contador 24 évesen nyerte az első sárga trikóját. Ezek a srácok sehonnan se késtek még el! A másik szembetűnő tendencia, amit ezen a spanyol körversenyen megfigyelhettünk, hogy világbajnoki időfutamképességek nélkül is lehet háromhetest nyerni. A favoritok közötti egyetlen igazi specialista, Steven Kruijswijk végül a csalódást keltő 4. helyre csúszott vissza, igaz, mielőtt megmérettette magát spanyol földön, végigtekerte a Tour de France-ot is (ötödikként zárt). Lényeg, hogy ez a verseny nem az időfutam császárairól szólt. Szurkoljunk akárkinek, azt hiszem az mindannyiunk számára felvillanyozó, hogy a siker több irányból is megközelíthető. Valakinek az válik be, hogy a wattmérőjét követi, valakinek az, hogy a szíve után megy és az ösztöneire támaszkodik. Nem létezik egyetlen bevált recept, az évek során minden versenyzőnek meg kell találnia a saját nyerő taktikáját és azt a csapatot, amelyik teljes mellszélességgel támogatja ennek megvalósításában. Tanulni kell a hibákból, tudni kell továbblépni. Merni kell változtatni. De nem feltétlenül kell megváltozni.

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
 1.    Simon Yates [26 éves]   Mitchelton-Scott 82:05:58
 2.    Enric Mas [23 éves]   Quickstep-Floors +1:46
 3.    Miguel Ángel López [24 éves]   Team Astana +2:04
 4.    Steven Kruijswijk [31 éves]   LottoNL-Jumbo +2:54
 5.    Alejandro Valverde [38 éves]   Movistar Team +4:28
2018.09.20. 14:42, bettina.

A középső szakasz

Címkék: cycling tdh personal
élménybeszámoló a Tour de Hongrie-ról

Adhattam volna akár szenzációhajhász címet is ennek a bejegyzésnek, de azokat már elpuffogtatta előttem a sajtó - amúgy sem az én kenyerem az ilyesmi. Ettől függetlenül lehettem volna valamivel lényegretörőbb, ezt aláírom. Persze nem véletlen ez a titokzatosság: eleinte mindössze ezt az információfoszlányt bocsátották a rajongók rendelkezésére a Tour de Hongrie szervezői azzal kapcsolatban, hol lehet majd összefutni Alberto Contadorral. Tudjátok, hány napig töprengtem azon, hogy egy hatnapos versenyen melyik a középső szakasz?

Augusztus 6-án délelőtt robbant a bomba: Ivan Basso és Alberto Contador a Tour de Hongrie-n! A sportággal foglalkozó hírportálok sorra vették át a kézzel fogható információkat mellőző cikket, ráadásul szóról-szóra - kontroll C, kontroll V és mehet is az éterbe. Mindenekelőtt végigböngészhettük a hazánkba érkező spanyol világsztár részben cenzúrázott eredménylistáját, ami kétségtelenül hasznos, bár aki ismeri Contador munkásságát, az aligha lelt benne újdonságot, aki pedig nem, az aligha kattintott rá a tovább gombra. A cenzúrázás csupán azért problémás, mert az a laikus, aki mégis rákattint a tovább gombra, valóban elhiszi, hogy Alberto Contador hétszeres Grand Tour-győztes, hiszen nem rendelkezik mélyebb tudással a karrierjéről, nem látja a teljes képet, csak a felszínt kapargatja. Messzire vezet ez a téma, mindenesetre én foggal-körömmel ragaszkodom a saját megingathatatlan meggyőződésemhez és kedvencemhez igazodva kilenc győzelmet számlálok. Ha már itt tartunk, azt is kissé meredeknek érzem, hogy a Giro d'Italia kétszeres bajnokának, Ivan Bassónak a bemutatását letudták egy 'jóbarát' jelzővel, ami igaznak igaz, mégis keveset árul el róla sportszakmai szempontból. De ez csak egy mellékszál. Az M4Sport közvetítései során Jenci és Dávid az utóbbi esetben pótolta a hiányosságokat.

Visszatérve a középső szakasz misztériumához, valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki ennél valamelyest bővebb tájékoztatásra vágyott, lévén ez egy kihagyhatatlan ziccernek mutatkozott minden magyarországi Contador-fanatikus számára. Oké, tegyük fel, sikerült megfejteni, mire gondolt a szerző. Tekintsünk el az első napi prológtól és nevezzük ki a 3. szakaszt középsőnek. De korántsem mindegy, hogy az aznapi rajtvárosban, Cegléden vagy célállomáson, Hajdúszoboszlón lesz a találka - végtére is, a két település között nagyjából 150 kilométernyi távolság húzódik. Majd' megőrültem, hogy elintézték ennyivel a sajtóközleményt, idézem: „A spanyol csillag várhatóan a helyszínen tekinti majd meg a Tour de Hongrie középső szakaszát”. Ez tényleg nagyszerű hír, sőt, első olvasatra kissé talán szürreális is, de az embert forrni hagyja a kétségek levében. Ezért nem szeretem a szenzációhajhász címeket. Konkrétum egy szál se. Egy elkötelezett rajongó érthető módon MINDENT tudni akar egy ilyen lehetőségről, így nyomozni kezd, hogy csillapítsa információéhségét.

Bízva abban, hogy mást sem hagy nyugodni ez a kérdés, a bejelentés után néhány nappal újból fejest ugrottam a magyar sajtóba, és láss csodát, külön kérésre pontosítottak a szervezők: Contador az Alföld kapujában, Cegléden teszi tiszteletét augusztus 17-én. Tökéletes, ennyit szerettem volna tudni, rögtön szervezkedni kezdtem. Budapestről alig egy óra az út kötött pályán, így a MÁV-on kívül senki sem akadályozhatott meg a céljaim megvalósításában. Végső megoldásként egyedül is szívesen elvonatoztam volna Ceglédre, de sikerült megfűznöm édesanyámat, hogy velem tartson. Figyelembe véve, hogy a ballagásomon elájultam a melegtől, megnyugtatott a tudat, hogyha ez mégegyszer megtörténne, például miközben aláirásért állok sorba, lesz valaki, aki nem tapos keresztül rajtam. Péntek reggel tehát vonatra szálltunk és bármilyen meglepő, késés nélkül futottunk be Ceglédre. Szerencsénk volt, éppen akkor indult egy busz a belváros felé, amikor beestünk a pályaudvarra, így perceken belül a rajthelyszínen találtuk magunkat, ahol már javában zajlott a felvezetés. Szépen lassan gyülekezett a nép a Kossuth téren, várva a világsztárt, akinek az ígéret szerint fél 12 magasságában kellett volna megjelennie a színen, ám nagyjából félórás késéssel érkezett a szomszédos Kossuth Múzeumból, ahol csapata, a Polartec-Kometa képviseletében tartott sajtótájékoztatót. Elnéztük neki. 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Alberto Contador (@acontadoroficial) által megosztott bejegyzés,

Nem vagyok az a rámenős típus, minimalistaként azzal is megelégedtem volna, ha egyáltalán láthatom őt teljes életnagyságban, lévén eddig csak néhány másodperc erejéig sikerült elcsípnem. Az teljesen más élethelyzet volt: az aggodalomtól remegve várakoztam rá az esős düsseldorfi időfutam céljában. Mondhatni, a Tour de France feszültsége rányomta a bélyegét az élményre, de szerencsésnek érzem magam, amiért láthattam őt versenykörülmények között is. A lehető legstílusosabb módon vonult vissza, bár beletelt néhány hónapomba, mire elfogadtam a döntését és feldolgoztam a történteket. Éreztem legbelül, hogy helyesen cselekszik, szurkolóként mégis nehezemre esett beletörődni abba, hogy a kerékpáros cirkusz nélküle dübörög majd tovább. Az általa képviselt mentalitás hiánycikké vált a mezőnyben. No Contador, no party - tartja az egyre gyakrabban ismételt mondás.

Délben a fotósok és a rajongók gyűrűjéből előbukkant Alberto, aki miután a Tour de Hongrie szervezőségével pózolt a színpadon, készségesen állt a közönség rendelkezésére is. Mindenki más-más ereklyét hozott magával az aláirásra, én egy Trek-mezt szorongatva álltam be a kígyózó sorba, remélve, hogy nem ájulok el, mire feljutok a pódiumra. Hogy eltereljem a figyelmem, elhatároztam, hogy bevetem összes spanyol tudásom és saját nyelvén köszöntöm majd. Igen ám, de amikor rám került a sor és átnyújtottam neki a mezt egy ¡Hola! kíséretében, hamar rájöttem, hogy túl magasra tettem a lécet. Kedvencem láthatóan megörült a próbálkozásomnak és reflexből kibuggyant belőle egy ¿Como estás? (Hogy vagy?), de erre már nem tudtam válaszolni, mert szívmelengető mosolyával egy pillanatra blokkolta az agyam azon részét, amely a hézagos spanyol tudásomért felel.

A tavalyi francia körön nem láthattam őt felszabadultan mosolyogni: meggyötört arrcal gurult át a célvonalon. Amikor szemtől-szembe kerülsz egy olyan emberrel, akihez számtalan örökre szóló élményed kötődik, aki miatt megannyi könnycseppet morzsoltál el, és aki nap mint nap visszainteget a telefonod háttérképéről, nem csoda, hogy lefagysz és hirtelen nem találod a szavakat. Pláne egy olyan idegennyelven nem, amit sosem tanultál iskolai keretek között... Egy magabiztosan hangzó 'muchas gracias'-t még sikerült kipréselnem magamból, így legalább méltósággal léphettem le a dobogóról. A közös képhez nem volt elegendő lélekjelenlétem, majd talán jövőre összeszedem hozzá a bátorságom. De van egy dedikált Trek-mezem, ami számomra felbecsülhetetlen értékkel bír. És gazdagabb lettem egy olyan mosollyal is, amit sosem felejtek el.

2018.08.20. 14:01, bettina.

Plan G

Címkék: tdf cycling summary
a 2018-as Tour de France összefoglalója

„Nem tudom, mi történik velem” - nyilatkozta Geraint Thomas talpig sárgában, kissé hitetlenül, könnyeivel küszködve, óvatosan ízlelgetve győzelme tényét a 20. szakaszt követően. Mi sem hittük volna, hogy ez megtörténhet vele. Végtére is, egészen a 17. szakaszig nem ő volt a Sky csapat kitüntetett kapitánya -  a fejlemények fényében egyre kínosabban hangzó Froome-mantra legalábbis ezt akarta elhitetni velünk, nézőkkel és a persze versenytársakkal. Akármennyire falsnak éreztünk a helyzetet, ezt kellett hinnünk, hiszen 2012-ben sem feltétlenül Bradley Wiggins tűnt a legerősebbnek a hegyekben, a merev csapatutasítás mégis az ő győzelmét kódolta, így az akkor luxussegítő szerepben sziporkázó Chris Froome kénytelen volt visszafogni magát. Úgy hiszem, valamennyien tartottunk attól, hogy Thomas is hasonló sorsa jut majd idén, igazságtalanul. Hogy végül mégsem így történt, és a Sky zöld utat adott a walesinek, hogy a saját versenyét fussa, kellemes meglepetésként hatott.

Az idei Tour de France központi kérdését és - valljuk be -, egyben az legfőbb izgalomforrását a Sky kétkapitányos felállása szolgáltatta. Az utolsó pillanatig kétségek között vergődött a sajtó és a közönség, hogy vajon egy elsőosztályú domestique, jelen esetben Geraint Thomas nyerhet-e sárga trikót egy eddig megdönthetetlennek látszó hierarchiával rendelkező, elveihez végletekig ragaszkodó, katonás szabályok által működtetett csapatban? Meggyőződésem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki a csalódás elkerülése végett nem volt hajlandó belelovalni magát abba, hogy ez megtörténhet. Nem tudtam szabadulni attól a bosszantó gondolattól, hogy szerencsétlen Thomast előbb-utóbb visszarendelik, vagy szinte észrevétlen módon veszik ki a győzelemért zajló csatából, csupán azért, mert az eredeti terv az volt, hogy Chris Froome-mal nyeretik meg ezt a versenyt. Sosem akartak megfelelni a nézői elvárásoknak, sosem izgatta őket igazán a pozitÍv megítélés, most sem ematt adták ki az ukázt a szerepcserére. A Sky egy abszolút eredménycentrikus csapat. Győzelem minden áron - ennek a mottónak élnek, amióta csak léteznek...

Geraint Thomas sugárzó magabiztossága válaszút elé állította Nicolas Portalékat, ahol a biztos siker elérése érdekében meg kellett fontolniuk az eredeti terv felülírását és a bevált hierarchia mesterséges ledöntését. Bizonyos szempontból persze érthetó, miért erőltették a Froome kapitányságát alátámasztó kommunikációt: Marco Pantani 1998-as sikeres kísérlete óta senki sem került ennyire közel a Giro-Tour duplához. De ha ebben a helyzetben mégis Froome-ra tesznek és Thomast zsoldos szerepbe süllyesztik vissza (amit egyébként alázattal játszott volna el jóbarátja és a csapat kedvéért), könnyen lehet, hogy két szék között a pad alá esnek. Ez pedig nem fért volna bele a Sky életébe, így bizalmat szavaztak a luxussegítő javára, ezzel kialakítva egy humánusabb képet magukról. Geraint Thomas sárga trikóval hálálta meg a bizalmat és ha okosan tárgyal, akár örökre kitörhet a zsoldos szerepből.

A legerősebb nyert - avagy nyerhetett -, éppen ettől lett szép és kerek ez a történet, de ne felejtkezzünk el az előzményekről, és hogy egyáltalán miért alakulhatott ki a Sky-féle kétkapitányos felállás, ami három héten keresztül lázban tartotta a közvéleményt. Ugyanis egy héttel a Tour de France vendée-i rajtja előtt még a levegőben lógott Chris Froome részvétele a rétestésztaként nyúló, ellentmondásos szalbutamol-ügy kapcsán. A csapat akármilyen mélyre nyúlt a zsebében, hogy a lehető legjobb szakembereket alkalmazhassa versenyzője védelmében, egy esetleges szankció Damoklész kardjaként lebegett a fejük felett. Ezért kellett egy tudatosan felépített B-terv, amire bátran támaszkodhatnak, hiszen mégsem indulhattak neki a Tour de France-nak ütőképes kapitány nélkül. Ő lett Geraint Thomas, azaz G, ahogyan versenytársai és a sajtó emlegeti. Nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget, de az egyszerre bennfentes és kívülálló magatartást tanúsító walesi a tavaszi felkészülési időszak során többször is lenyilatkozta, hogy júliusra hegyezi a formáját, nem törődve azzal, hogy mi zajlik a háttérben. Tegyük fel, ha Froome-ot elmeszelik, akkor nincs semmiféle vita arról, hogy ki legyen a Sky kapitánya. Thomas mind fizikálisan, mind mentálisan készen állt arra, hogy betöltse ezt a pozíciót: gondoljunk csak a Critérium du Dauphiné alatt mutatott erődemonstrációra. Így viszont, hogy egyrészt még épp időben felmentették (az ASO kitiltási szándékára misztikus gyorsasággal reagált a híres-hírhedt UCI/WADA duó), másrészt a tárgyalási fázis alatt hagyták versenyezni a négyszeres Tour-győztest, aki epikus comeback nyomán megszerezte a rózsaszín trikót, Thomasnak átmenetileg be kellett érnie egy afféle névleges társkapitányi címmel. Pontosan tudta, hogy amíg Chris Froome-nak egy fikarcnyi esélye is lesz arra, hogy megnyerje a francia kört és véghezvigye a duplát, addig nem kaphat szabad kezet...

Eltelt egy hét a versenyből, és ugyan a sárga trikót ekkor még Greg Van Avermaet viselte, Geraint Thomas cirka egy perces előnnyel rendelkezett minden más potenciális összetett aspiránssal szemben, élükön Chris Froome-mal. Nem volt ebben semmi rendkívüli, hiszen valódi hegyekkel egészen a 10. szakaszig nem találkozott a mezőny - leszámítva a Mur de Bretagne néven futó falacskát, ahol mindössze mechanikai problémák szülhettek különbségeket az esélyesek között (lásd Dumoulin és Bardet incidense). Ha a szívünkre tesszük a kezünket, Thomas nevét az alpesi blokkig zárójelesen kezeltük: a korábbi évek tapasztalatai alapján mindenki arra számított, hogy előbb-utóbb utoléri a végzete és lesz egy rossz napja - jour sans, ahogy a francia mondja -, amikor kiradírozza magát összetettért zajló csatából és menetrendszerűen átadja a stafétát csapattársának. Egy olyan versenyzőtől, aki mindenekelőtt Froome fegyverhordozójaként érkezett, és karrierje során még sosem zárt a legjobb 10 között a Grand Tourokon, nem vártunk csodát.

Ehhez képest, amint százalékokban mérhető módon emelkedni kezdett az út a lábai alatt, Thomas szárnyakat kapott. Tulajdonképpen leuralta az Alpokat: miután a La Rosière-en szinte észrevetlenül tempózott el a kizárólag egymásra koncentráló Dumoulin-Froome sztárpárostól, a 21 ikonikus hajtúkanyarból összefonódő Alpe d'Huezen a maillot jaune-nal a vállain diadalmaskodott, további jóváírás másodperceket bezsebelve. Kár lenne tagadni, mi, fanyalgó, kishitű nézők mindezek ellenére sem vettük őt kellően komolyan - látni véltük lelki szemeink előtt, ahogyan G hátán fehérré fakul a mez a Pireneusok csúcsain. A sajtó persze azonnal ráharapott a Sky berkein belül kialakuló konfliktushelyzetre: Most akkor ki a kapitány? - hangzott az égető kérdés újra meg újra, amint másfél perc fölé kúszott Thomas előnye. Froome - hangzott a minden kétséget kizáró válasz a sportigazgató és maga, a sárga trikós szájából. Ki-ki eldönthette bizalmi alapon, hogy a szemének hisz vagy a fülének.

És akkor a minden szempontból rendhagyó, és ennek megfelelően médiahisztériától övezett 17. etapon lehullott a lánc Geraint Thomas lábairól: a Col du Portet nevű emelkedőn végérvényesen eldőlt a kapitányi cím sorsa. Az esélyesek csokrából Tom Dumoulinnek szúrt szemet legelőször Froome jojózása, ám mivel a pofavizitek alkalmával nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy riválisa csupán altat avagy valóban a vörös zóna kapujába érkezett, ahonnan nincs visszaút, a tettek mezejére lépett. A Sky vezetése egy csapásra döntéskényszerbe került: végre felszabadították a walesit a gályarabságból, vízre bocsátották a B-tervet - ha úgy tetszik, G-tervet. Chris Froome pedálfordulatai egyre szögletesebbé váltak, így kénytelen volt érzékeny búcsút venni a duplától, amitől karnyújtásnyira érezhette magát, mégis súlyos percek választották el tőle. Akármennyire antipatikus számomra, el kell ismernem, úriember módjára bírkózott meg az előtte tornyosuló akadályokkal: megannyi személyes krízisen tekert keretesztül a három hét során (amerre járt, füttyszó kísérte útját), mégsem játszotta el a mártírt, sőt a vereséget is méltósággal viselte. Nem tehetett mást, meg kellett hajolnia csapattársa lehengerlően stabil teljesítménye előtt. Ennek a Geraint Thomasnak még ő sem lehetett ellenfele. Ugyanerre a következtetésre jutott a pánikgombra rátenyerelő Tom Dumoulin is, aki a kiegyensúlyozottság mintaszobraként tündökölt mind a Giro d'Italián, mind a Tour de France-on, mégsem sikerült a dobogó 2. fokánál magasabbra tornáznia magát. Ettől függetlenül maradéktalanul elégedettnek tűnt az újabb ezüsttel - a maximumot nyújtotta mindkét versenyen, így nem volt különösebb oka a csalódottságra. Ha elkerülte volna a Bardet-val való ütközést a Mur de Bretagne lábánál... valószínűleg akkor sem tudta volna megingatni Thomas betonbiztos vezető pozícióját. Az ő példája is további érvényt szerzett azoknak a hangoknak, miszerint a Giro-Tour dupla igenis lehetséges a post-Pantani érában. 

Ha valakinek szintén nincs miért szégyenkeznie, az az elképesztő ütemű fejlődést produkáló egykori síugró, Primoz Roglic, az idei francia kör egyik legígéretesebb revelációja. Minden szezonban új oldaláról ismerhetjük meg a tehetségtől duzzadó szlovént, aki eleinte időfutamképességével hívta fel magára a World Tour-figyelmet, majd több ízben is bizonyította, hogy a lejtmenetekben sem ismer félelmet. Ezalkalommal pedig üstökösként robbant be az nehézsúlyúak küzdelmébe, kishíján leszorítva Chris Froome-ot a dobogóról (meglepő, hogy épp a kronón betlizett). A Pireneusok rámpáin Roglic bizonyult a legaktívabbnak: próbálkozott hegyre fel és hegyről le, állandóan rángatta a favoritok bajszát. Cinkostársával, Steven Kruijswijkkel, akit csak egy hófal tudott megakadályozni abban, hogy megnyerje a 2016-os Giro d'Italiát, felváltva vezették a támadásokat, hol több, hol kevesebb babért aratva. A passzív védekezés számukra nem volt opció, determináltságukkal új színt hoztak a versenybe, amiért mindketten kalaplengetést érdemelnek. A LottoNL-Jumbo csapatszervezési téren is óriási bravúrt vitt véghez, hiszen egyedül nekik sikerült egyensúlyba hozni az összetettbeli célokat (Roglic és Kruijswijk végül a 4-5. helyet kaparintotta meg) a kompetitív sprintvonat felépítésével (Dylan Groenewegen 2 szakaszgyőzelmet ünnepelhetett, igaz, az Alpokban neves kollégáival egyetemben feladta a Tourt).

Noha a józan paraszti logika azt diktálta volna, hogy azok a versenyzők, akik kizárólag a Tour de France-ra koncentrálnak és kvázi frissen érkeznek a startvonalhoz, előnyt élvezhetnek majd a Giro d'Italia brutalitása által megtépázott harcosokkal szemben, előbbi kategória képviselői sorra kudarcot vallottak - ki önhibájából, ki önhibáján kívül. Jóllehet, hogy a későbbi bajnok kivételt képez ezen állítás alól, ám Thomasra előzetesen senki sem tekintett igazi esélyesként, legfőképp segítői besorolása okán nem. Nairo Quintanára annál inkább. A hazájában köztiszteletben álló kolumbiai minden évben győzelmi reményekkel veti bele magát a sárga trikóért zajló csatába, azonban hiába dörömbölt annyiszor az ajtón, továbbra sem találja a kulcsot az áttöréshez. A miértek pedig ezúttal is megválaszolatlanul maradtak, a Movistar szakmai vezetése hallgat, Unzué büntetésből a Vueltára száműzte a háromágú szigony alulteljesítő tagjait. Az összetett 10. helyén záró Quintana a tiszta hegyimenőknek leginkább kedvező 17. szakasz megnyerésével igyekezett kozmetikázni a kozmetikázhatatlant.

Vincenzo Nibalinak nem volt lehetősége arra, hogy bármit is kozmetikázzon. A felkészülési szezonban ugyan ritkán mutatta meg magát a cápa, formája mély tartalékokat sejtetett: szerencsétlenségére, még mielőtt ezek a tartalékok felszínre kerülhettek volna, az Alpe d'Huez rengetegében egy nézői fényképezőgép nyakbaakasztója rácsavarodott a fékkarjára. A jelenet bukással végződött, miután Nibali egyből felpattant, és mint később kiderült, törött csigolyával teljesítette az emelkedő hátralévő részét, limitálva veszteségeit. Másnap nélküle rajtolt a mezőny... És Richie Porte? Ekkor már rég nem képezte a mezőny részét. Mi történt? Csak a szokásos. A tasmán pechszériája a vitatott létjogosultságú kockaköves etapon folytatódott. A diagnózis? Kulcscsontficam. Végeredmény? Feladás.

A Tour de France képzeletbeli Naprendszerének középpontjában a sárga trikó helyezkedik el, amely gravitációs vonzásban tartja a nemzetközi médiafigyelem csaknem egészét, de hiba lenne kitérni a további megkülönböztetett mezeket jelképező kisbolygók elől, hiszen fényükkel ezek is színesítik az égboltot. Visszatérve a Földre, az talán senkit sem ért meglepetésként, hogy Peter Sagan számára kikövezett út vezetett a pontverseny megnyeréséig - a rocksztárosult szlovák nem ütközött semmiféle ellenálásba. Csakhogy diadalmenete váratlan fordulatott vett, amikor a Col de Val Louron-Azet lejtmenetében elmért egy féktávot és az árokban kötött ki. A fájdalomtenger ellenére visszalépésről szó sem lehetett: Sagan jelesre vizsgázott küzdeni tudásból és limitidőn belül érkezett meg a legkegyetlenebb Pireneusokbeli napon, hogy eljuttassa Párizsig a viseltes zöld trikót. Mindeközben Julian Alaphilippe levetkőzte puncheuri mivoltát és a hegyek királyává lépett elő, maga mögé utasítva a bretonok reménységét, Warren Barguilt. A pöttyök elhódítását 2 szakaszgyőzelemmel tette még emlékezetesebbé, ilyen formán hozzájárulva a Quickstep idei sikergyárának működtetéséhez. A legjobb fiatalnak járó fehér trikó Pierre Latour vállait ékesítette, aki ezzel megmentette csapata, az AG2R becsületét - Romain Bardet szereplése ugyanis alulmúlta a hazai közönség várakozásait. A Champs-Élysées Kristoff-i bevételét követő eredményhirdetésen azonban vitathatatlanul a maillot jaune vitte el a show-t: a walesi zászlóba burkolózó Geraint Thomas egy stílszerű mic droppal zárta improvizatív köszönőbeszédét, amit maga Barack Obama is megirigyelhetett volna.

Vive Le Tour!
ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
 1.    Geraint Thomas   Team Sky 83:17:13
 2.    Tom Dumoulin   Team Sunweb +1:51
 3.    Chris Froome   Team Sky +2:24
 4.    Primoz Roglic   LottoNL-Jumbo +3:22
 5.    Steven Kruijswijk       LottoNL-Jumbo +6:08


utóirat
Nem férhet hozzá kétség, a számomra legkedvesebb emlék erről a Tour de France-ról - azaz a legfényesebben ragyogó kisbolgyó az égbolton - John Degenkolb a Paris-Roubaix ihlette 9. szakaszon aratott győzelme. A lesújtó történet közismert: a 2016 telén a spanyolországi Calpe környékén edzőtáborozó Giant-Alpecin csapat (ex-Sunweb) 6 tagját elgázolta egy szabálytalanul közlekedő autós. Degenkolb még a szerencsésebbek közé tartozott, ám kishíján elvesztette a mutatóujját a balesetben. Azóta kereste az utat vissza a csúcsra... És az olyan világklasszisok, mint ő, előbb-utóbb visszatalálnak. Nem is akárhogy! 

 

John DEGE nkolb (@johndegenkolb) által megosztott bejegyzés,

2018.08.01. 16:56, bettina.

Dramma senza fine

a 2018-as Giro d'Italia összefoglalója

× Most attól eltekintve, hogy ki kinek szurkol és ki kit tart szimpatikusnak vagy kevésbé szimpatikusnak - az igazat megvallva, nekem is nehezemre esik eltemetni a valódi érzéseimet, de igyekszem -, az elmúlt évtized egyik, ha nem a legizgalmasabb háromhetese bontakozott ki a szemünk láttára az idei olasz körverseny keretein belül. Azt hiszem, ebben egyéni preferációktól függetlenül megegyezhetünk. Akit abszolút hidegen hagyott ez a Giro, annak azt javaslom, keressen valami más sportágat, mert ennél aligha számíthat nyíltabb küzdelemre és felfokozottabb izgalmakra. Nincs az a vérbeli kerékpárrajongó, akiből nem váltott ki valamiféle erőteljes érzést ez a versenyt. És ez az utóbbi négy-öt Tour de France-kiírás fényében már önmagában nagy szó, úgy gondolom. Hol máshol történhetett volna meg mindez, mint a Giro d'Italián: a corsa rosa DNS-ébe valósággal kódolva van a dráma. Ezért is szeretjük annyira, mi nézők. 

Én tiszteletben tartom, hogy a Tour de France hagyományosan a legnagyobb presztízsű kerékpárverseny. Nem is tudnék ezzel érdemben vitatkozni, hiszen minden júliusban földöntúli izgatottsággal, kifogyhatatlan kíváncsisággal és kissé talán naiv, mesebeli reményekkel telve ülök le a tévé elé. Aztán előfordul, hogy csalódok. Amikor pedig arcon csap a valóság és tragikus hirtelenséggel szertefoszlanak a reményeim, órákig csak faarccal bámulok magam elé, ne adj' isten elmorzsolok egy-két könnycseppet is. Nem fogok kertelni, az utóbbi néhány évben ez elég gyakran előfordult. A Vuelta a Espana ezek után valamelyest képes volt megvigasztalni, vagy legalább úgy-ahogy feledtetni a csalódásokat, betakarni a sebeket, amelyeket tulajdonképpen saját magamnak okoztam a naivságommal vagy az álmodozásommal. Az új szezon újabb reményeket ébreszt bennem és miután a tavaszi klasszikusok aktívan ápolják a sportág iránt érzett őszinte szeretetemet és bele vetett hitemet, már vágom a centit türelmetlenségemben, hogy a Grande Partenzával végre útjára induljon az a háromhetes, amely kitüntetett szerepet tölt be szurkolói karrieremben és különleges helyet foglal el a szívemben. 2011 óta tart ez a végtelen szerelem, a Giro akkor sebzett meg először, majd fürdetett örömmámorban Contador diadala okán. Száz szónak is egy a vége, bűvkörébe vont ez a viadal... Idén sosem tapasztalt nyitottsággal vártam a rózsaszín mázzal borított varázslatot, hiszen rajongásom tárgyát tavaly el kellett engedjem. Tudtam, hogy az olasz körversenyben nem fogok csalódni. És szigorúan kerékpárversenyi minőségében nem is csalódtam benne. De teljesen váratlanul ejtett rajtam néhány újabb sebet.

Az idei Giro d'Italia kavalkádjában engem Simon Yates működése varázsolt el a leginkább. A 25 éves yorkshire-i srác hozta el számomra azt az érzelmi impulzust, amire vártam: magával ragadott az a hullám, amit valamelyest váratlan szárnyalása keltett. Ösztönös merészsége (mert meggyőződésem, hogy nem kizárólag a kényszer hajtotta, hanem a szíve is) okán pillanatok alatt a szimpatizánsai között tudhatta a kerékpáros közvélemény túlnyomó részét, köztük engem is. Szerettem volna elhinni, hogy újból lehetséges ezzel a felfogással Grand Tourt nyerni. És még mennyien szerették volna ezt hinni! De mindenkinek ott motoszkált a fejében Steven Kruijswijk és Vincenzo Nibali két évvel ezelőtti ominózus esete - visszatekintve kísérteties a hasonlóság a két kiírás forgatókönyvének váza között. Kellő óvatossággal kellett tehát kezelni a Yates-jelenséget, ez az előzmények fényében egyértelmű. Mégis, annyira jó volt hinni a csodában két héten keresztül! Sajnos végül törékenyebbnek bizonyult Simon Yates dominanciája, mint hittük... A Giro újból sokkolt mindnyájunkat, álljunk akármelyik oldalon: nemcsak a trófea és a szerelem végtelen, hanem a dráma is. A drámáknak pedig vannak nyertesei és vesztesei, így mindenkinek saját preferációi szerint kellett feldolgoznia a történteket. 

Azt hiszem, az izraeli rajt minimum annyira minősült megosztónak, mint a verseny későbbi győztesének személye. Pénzorientált világban élünk és az RCS Sport (a Giro d'Italiát szervezező cég) rábólintott egy szemérmetlen összegre - szakmaibb magyarázatot aligha lehet adni a Grande Partenza Szentföldre való kitelepítésére. A jeruzsálemi időfutam kátyúk-szabdalta pályája már a hivatalos verseny megkezdése előtt szedte áldozatait: a pályabejárás során bukott az ötcsillagos favoritok egyike, Chris Froome, míg Kanstantin Siutsou csontöréssel kényszerült visszalépni a küzdelmektől az utolsó pillanatban. És még el se lőtték a rajtot! Tom Dumoulin aztán specialistához méltó teljesítményt nyújtott az alig 10 kilométeres óra elleni versenyben, jutalmul magára ölthette a rózsaszín trikót. A nyitónap kellemes meglepetését Simon Yates szolgáltatta, aki magához képest ragyogó időt tekert, ezzel bejelentkezve az összetettre. Visszatérve a szervezésre, a helyi nézőkre nem lehetett panasz, az érintett településeken, így Jeruzsálemben is tömött sorokban álltak az emberek a kordonok tövében, ami Dohához képest jelentős előrelépés. De azt a mai napig nem értem, hogy miért kellett a mezőnyt keresztülvonszolni a Negev-sivatagon. Ez pont olyan, mintha pálmát ültetnénk a fagyos tundrára, miközben tudjuk, hogy nem fog meggyökerezni... És akkor még szóba sem került a politikai-vallási konfliktusok (ezt a kiírást gyakorlatilag végigkísérték tüntetésképp lengetett palesztin zászlók) jelentette valós veszély, amelynek némi pénzért cserébe kitették a Giro-cirkuszt. Lényeg, hogy a versenyzők javarészt épségben túllendültek az izraeli kiruccanáson és egy pihenőnap után már Szicíliában folytatódott a harc a rózsaszínért: az olasz kör tehát hazatért.

A csizma orránál fekvő szigeten rendezett szakaszok a klasszikusok szintrajzát idézték, így eleinte a puncheurök kerültek reflektorfénybe: Wellens és Battaglin élt az emelkedős befutók nyújtotta lehetőséggel. Chris Froome egy váratlan leszakadással hívta fel magára a figyelmet a 4. etapon, minek következtében kis híján egy percre nőtt a hátránya összetettben (ekkor Rohan Dennishez viszonyítottunk), hiszen a jeruzsálemi kronón ugyancsak alulteljesített - valószínűleg a pályabejáráson történt bukását nyögte, bár ezt csak később ismerte el. A magát a kerékpáros történelemkönyvekbe is beíró aktív vulkán, az Etna idén sem maradhatott ki a programból, ám ezúttal egy új oldaláról ismerhettük meg ezt a hegyet. A Mitchelton-Scott két kapitánya megosztozott a babérokon: Yates ugyan utolérte szökésben lévő csapattársát, Chavest, végül átengedte a szakaszt az örökké mosolygós kolumbiainak, hiszen tisztában volt azzal, hogy elengendő előnyt harcolt ki a riválisokkal szemben a rózsaszín trikó átvételéhez. Ez volt az a momentum, amivel egyrészt elkezdődött Simon Yates szárnyalása, másrészt amivel maga mögé állította a hozzám hasonlóan pártatlan, csodákra szomjazó nézőközönséget.

A esőtől áztatott 8. szakasz fináléja felszínre hozta Richard Carapaz tehetségét, aki egy impozáns szóló után ünnepelhetett, illetve újból földre terítette Froome-ot, ám ezalkalommal a brit viszonylag olcsón megúszta (felfele menet, egy kanyarban csúszott el), nem gyarapította tovább a hátrányát. Nem úgy, mint másnap, amikor a Gran Sassóra kapaszkodott fel a mezőny. Az Astana tempóváltása Fabio Aru leszakadását eredményezte - az olasz bajnok csupán árnyéka volt önmagának hazája körversenyén -, majd Jack Haig élretörésekor Froome is megadta magát. Simon Yates meghálálva legértékesebb segítője munkáját, feltette a pontot az i-re, azaz lehajrázta talpon maradt kihívóit a szakaszgyőzelem elhódításáért. A rózsaszín trikót birtokló ausztrál csapat kétfejű sárkány jellegét a második pihenőnap utáni 10. etap szüntette meg, amely során Esteban Chaves rejtélyes körülmények között 25 percet 'gyűjtött be', így kizuhanva az összetettért zajló csatából. Az immáron megkérdőjelezhetetlen kapitánnyá előlépő Yates azonban ezután sem lassított: az osimói kockaköves emelkedőn - aznap haladt keresztül a mezőny Scarponi szülőfaluján, Filottranón - újabb másodperceket csatolt az előnyéhez és újabb dicsőséget szerzett a Mitchelton-Scottnak. Az élete formáját kiaknázó brit megingathatlannak tetszett, viszont a fontoltan haladó Tom Dumoulin még mindig kedvezőbb pozícióban érezhette magát az időfutamképességei kapcsán. 

Mitchelton-Scott Backstage Pass - 6. szakasz [Etna]

A következő mérföldkő-szintű esemény az összetett verseny alakulásában a jogosan a pokol kapujának nevezett Monte Zoncolan lejtőin bontakozott ki. Az ekkor már 3 perc fölötti lemaradással rendelkező Chris Froome egy klasszikus, ülve pörgetős akcióval kívánta ráhozni a frászt Yates-ékre. A Sky eddig sebezhetőnek tűnő kapitányának váratlan feltámadását kontroll alatt tudta tartani a rózsaszín trikós, aki egyedüliként eredt a nyomába és lépésenként faragta le a köztük kialakult 15-20 másodperces különbséget. Froome érzékelvén a fokozatosan közeledő honfitárs jelentette fenyegetést, indított egy utolsó offenzívát és végül sikerült maga mögött tartania Yates-et. Mondhatni, a szakaszgyőzelembe menekült előle. Mindeközben az üldözőcsoport darabjaira esett szét a végjátékban és Tom Dumoulin kénytelen volt saját tempóra váltani, ám minden igyekezete ellenére újabb fél percet hullajtott el az országúton, aminek az őelőle menekülő Simon Yates örülhetett a legjobban. Ettől függetlenül még mindig a hollandnál volt a lépéselőny, az időfutam pedig vészesen közeledett. Nem csoda, hogy az ambíciózus brit a szűkös előny tudatában további lépésekre szánta el magát a 15. szakaszon: Yates egy  bődületes megindulással hagyta faképnél Dumoulinéket 18 kilométerre a befutótól, melynek eredményeképp 2 perc fölé tornázta a fórját. Froome megfizetett előző napi erőfeszítéseiért és másfél perces veszteséget kellett elkönyvelnie, ezzel eloszlatva a pislákoló reményt, melyet a Zoncolanon ébresztett - gondolhattuk naivan. Fabio Aru mélyrepülése újabb stációba jutott és ezen a napon az olasz végleg kiírta magát az összetettből.

Simon Yates sappadai szólójával áttörte a 2 percet jelölő lélektani határt, a verseny előrehaladtával mégis egyre több okunk volt azt hinni, hogy a kronón nemcsak megőrizheti a mezt Dumoulin kárára, hanem tekintélyesnek nevezhető előnyéből konzerválhat akár egy jelentősebb hányadot is a harmadik hétre. Egyfelől kétségkívül kirobbanó formát mutatott az eddigiekben, másfelől az ő esetében is számíthattunk arra, hogy a megkülönböztetett trikó extra erőtartalékokkal vértezi majd fel. Oké, Yates sem éppen egy időfutam-fenomén, de a Chaves-Pozzovivo-Lopez trinónál mindenképpen magasabb polcra helyezhető a puszta képességeiből kiindulva. A műfaj aktuális királyának, Tom Dumoulinnek tehát fel volt adva a lecke: űridőre lett volna szüksége az állás megfordításához. A Trento és Rovereto között kitűzött 34 kilométer hosszú, se nem teljesen sík, se nem egyértelműen dombos pálya egyiküknek sem kedvezett egyoldalúan - szigórúan a szintrajz alapján -, ám Yates célja nem lehetett más, mint a veszteségek minimalizálása. Ezt a feladatot pedig kiválóan menedzselte, így a rózsaszín trikóval a vállain, csaknem 1 perces előnyből várhatta a folytatást. A nap vesztese címet Thibaut Pinot harcolta ki, aki elkeserítően gyenge idővel vétette észre magát és ennek következményeként elbukta összetettbeli 4. helyét egy bizonyos Chris Froome-mal szemben, akiről mindezek ellenére aligha tudtuk volna elképzelni, hogy a dobogó legalsó fokának megkaparintásánál merészebb vállalkozásba fogjon.

Ilyen előzményekkel kanyarodtunk rá az íteletalkotó alpesi célegyenesre, amely három különböző nehézségű hegyi szakaszt foglalt magában. Előétel gyanánt a Pratonevoso került terítékre: ez az ártalmatlannak tűnő emelkedő a vég kezdetét jelentette Simon Yates számára, aki saját elmondása szerint az időfutam óta pókerjátszmára kényszerült, hiszen teljesítőképessége határához érkezett. A rózsaszín trikós először bizonyult sebezhetőnek a verseny során, így 56 másodperces előnye hirtelen új megvilágításba került. Tom Dumoulin támadására ugyan még tudott reagálni, ám amikor Chris Froome húzta meg a sort, Yates-nek vigyázzba álltak a lábai és addig-addig szugerálta kétségbeesetten holland riválisát, míg az megérezte a vérszagot és dobbantott. A Mitchelton-Scott megpróbálta felvontatni horgonyt vető kapitányát a célba, noha az előny így is lefeleződött: ahogy az angol mondja, the race was on, azaz a királyszakasz hajnalán újra nyílttá vált a küzdelem. A nyugalmat surgárzó Yates nyaka körül szorult a hurok...

Chris Froome-ra abszolút nem jellemző, hogy kilépjen a komfortzónájából - igaz, talán még sosem volt ennyire rászorulva, mint az idei Giro d'Italián. Viszont ahhoz, hogy bármiféle esélye lehessen a rózsaszín trikóra, pontosan ezt kellett tennie. Ő pedig vállalta. Ha valami miatt megosztó jelenséggé válhatott a Sky csapat és a részeként maga Froome is, hogy gyakorlatilag fennállásuk óta egyfajta passzív agresszív viselkedést tanúsítanak és ezzel felvállalják az izgalmak nyíltszintű meggyilkolását. Egy magabiztos előny tudatában persze célravezető taktika az ellenfelek konzervatív jellegű fárasztása. Akármennyire rossz ezt nézni, nincs más teendőjük. De egy ilyen helyzetben, amikor az elsőszámú emberük több, mint 3 perces hátrányban csücsül az összetett 4. helyén, ideiglenesen félre kellett tenni a csúcsra járatott ars poetikát. És a cél érdekében belevetették magukat az ismeretlenbe. Milliméter pontosággal építették fel a kockázatos haditervet (marginal gains rulez) és vakon megbíztak abban a Froome-ban, akit a kerékpáros közvélemény kimondva-kimondatlanul eltemetett a végső győzelem szempontjából. A Sky azonban a legritkábban szokott stratégiai hibákból származó falakba ütközni.

A haditerv azzal a mozzanattal lépett életbe, amikor a Sky-vonat mintegy kirántotta a gyeplőt a Mitchelton-Scott kezéből: Yates emberei azon nyomban lemorzsolódtak a mezőny éléről. A murvás szakaszai okán ikonikussá avanzsáló Colle delle Finestre, azaz az idei Cima Coppi lábához érve a rózsaszín trikós egyre hátrébb sodródott a bolyban, majd néhány kilométerrel később végleg elhúzták előle a sort. Simon Yates tündérmeséje pillanatok alatt horrorfilmbe torkollott: a Giro eddigi főhőse alsórangú statisztává minősült át. Tom Dumoulin néhány perc erejéig nyeregben érezhette magát, virtuálisan vezette az összetettet. Egészen addig, amíg a sky-i taktika következő lépéseként Chris Froome a céltól 80 kilométerre megindította a nagybetűs támadást, ezzel elszabadítva a poklok poklát. Dumoulin ettől még nem esett pánikba, megőrizve hidegvérét saját tempóra váltott és úgy-ahogy kontroll alatt tudta tartani az akciót a hegytetőig. A lejtmenetben viszont ideológiai ellentétek ütötték fel a fejüket az üldözők körében, mivel a fehér trikó két várományosa, Lopez és Carapaz egy centit sem vezetett, Pinot pedig csapattársa, Reichenbach felzárkózásától várta a megváltást... A különbség csak nőtt, csak nőtt. A homokzsákokkal megpakolt üldözőcsoportnak nem sikerült megoldani a patthelyzetet, így Chris Froome lehetetlen küldetése egycsapásra reális célkitűzésnek tűnt. Mégis, ki hitte volna, hogy a nap végén rózsaszínben fogjuk látni? A sokkhatáshoz Simon Yates totális fejreállása - 39 perces hátrányban gurult át a bardonecchiai célvonalon - is hozzájárult: legbelül alighanem egy ideje érezte, hogy elbukja a pókerjátszmát, ám Froome elsöprő sikere minden bizonnyal őt is megdöbbentette. Akárcsak George Bennettet, aki őszinte reakciójával valódi lavinát indított el kerékpáros körökben...

a Giro d'Italia 19. szakaszának összefoglalója

A címvédő Tom Dumoulin számára a 20. szakasz emelkedői szolgálhattak kapaszkodóul, hogy egy utolsó offenzíva keretein belül ledolgozhassa 40 másodperces hátrányát az újdonsült éllovassal szemben: nem volt mese, meg kellett próbálnia, ha más nem, azért, hogy tiszta lelkiismerettel tekinthessen majd vissza az idei Giróra. Ám még mielőtt sor kerülhetett volna az összetettért zajló versenyfutás fináléjára, Thibaut Pinot szenvedéstörténete adott negatív festést ennek a napnak (végigtekerte a szakaszt, de utána egyből kórházba szállították, ahol tüdőgyulladás gyanújával tartották bent éjszakára, így csapata kényszerűségből visszaléptette). Dumoulin egészen a Cerviniáig gyűjtötte a lelki és fizikai erőt a támadásra, ám a holland elkeseredett küzdelme hiábavalónak bizonyult... Chris Froome egy pillanatra sem ingott meg régi-új szerepében és rózsaszín trikóban vonulhatott be Rómába, de csak miután az Elia Viviani és Sam Bennett nevével fémjelzett sprinterpárharc utolsó felvonása ír diadallal lezárult. Annak ellenére, hogy ezt a csatát elvesztette, Viviani elhódította a cikláment a háború, azaz a pontverseny megnyerésével. A legjobb fiatalnak járó fehér mezt a Richard Carapazt sikeresen maga mögött tartó Miguel Angel Lopez zsebelte be, míg az azúrkék hegyi trikó ugyancsak Froome kollekcióját gyarapította.

GIRO D'ITALIA 2018
összetett végeredmény
1.    Chris Froome Team Sky 89:02:39
2.  Tom Dumoulin Team Sunweb +0:46
3.  Miguel Angel Lopez Astana Pro Team +4:57
4.  Richard Carapaz Movistar Team +5:44
5.  Domenico Pozzovivo     Bahrein-Merida +8:03

Csak az igaz szerelem törheti össze az ember szívét - tartja a mondás.
A Giro d'Italiának ezt megbocsátom.
#amoreinfinito1

2018.05.29. 13:30, bettina.

Ardenneki hattyúdal

avagy Valverde trónfosztása

× A tavaszi klasszikus szezon a szokásoknak megfelelően - a tiszteletbeli és valódi - ardenneki viadalokkal zárult. A változó terepviszonyok módosították a mezőny összetételét és értelemszerűen újraírták az esélyesek listáját. Ha a kockaköveken - kimondva-kimondatlanul - mindenki Peter Sagan ellen tekert, akkor az Ardennekben Alejandro Valverde hátsó kereke került a célkeresztbe, a kiemelt médiafigyelem pedig csak tetézte a veterán spanyolra helyezedő nyomást. Valverde uralmának megdöntése érdekében hogy, hogy nem egyedül a Quick-Step tudott előrukkolni működőképes megoldásokkal - legalábbis csapatszinten, hiszen az egyéni ambíciókból természetesen nem volt hiány. A győzeleméhes farkasfalka összehangolt taktikája ezennel sem maradt koronázatlanul...

A kockakövek pora tovaszállt, az Ardennekbe érve ugyan egyenletesebbé vált az útfelület, azonban egyre sűrűbben követték egymást az igénybevevő erdei emelkedők, melyek már kevésbé kedveztek a Flandria körversenyen és a Paris-Roubaix-n vitézkedőknek. Ennek megfelelően új ellenfelet kapott az elsöprő szériában lévő Quick-Step csapata: az immáron 38 éves Alejandro Valverde uralta az elmúlt években ezt a régiót, legyőzhetetlenségének mítosza felhatalmazta a mezőnyt az összefogásra. A spanyol tavalyi súlyos sérülése (a Tour de France düsseldorfi időfutamán bukott és törte el a térdkalácsát) még a további karrierjét is veszélybe sodorhatta volna, ám Bala - ahogyan versenyzőtársai nevezik - nem volt hajlandó feladni a nyerést. Alig néhány hónap elteltével már újra kerékpárra ült és idén elképesztő formában tért vissza, sorozatban szállította a szakaszgyőzelmeket hazája körversenyein, így semmi jel nem mutatott arra, hogy megszakadhat az ardenneki dominanciája. Viszont az idő nem neki dolgozik, ráadásul annyira felpaprikázta a mezőnyt az látszólagos érinthetetlensége, hogy gyakorlatilag csapattársain kívül mindenki ellene tekert. Érthető, hiszen mindnyájan tisztában voltak azzal, ha elviszik Valverdét a célig, aligha verhetik meg, így a csapatok mindent megtettek annak érdekében, hogy izolálják vagy legalábbis gyengítsék a spanyolt. Erre a feladatra pedig egyértelműen a Quick-Step tűnt a legalkalmasabbnak: a belga bejegyzésű együttes soha nem látott egységet és versenyintelligenciát mutat ebben a szezonban. A farkasfalka tagjai között nincs bebetonozott hierarchia, bármikor képesek feláldozni magukat egymásért és félretenni személyes ambícióikat - pontosan azért, mert tudják, hogy fordított esetben a többiek is megtennék értük. És ettől a versenyzői rugalmasságtól és önzetlenségtől válhat gazdagon gyümölcsözővé az előre kidolgozott taktika.

Valverde zsinórban 4-szer nyerte meg a Flèche-Wallonne-t 2014 és 2017 között

Nem véletlenül írtam a bevezetőben, hogy tiszteletbeli és valódi ardenneki viadalok, ugyanis az 53. alkalommal megrendezésre kerülő Amstel Gold Race-nek semmi köze a belga hegyvonulathoz, lévén Hollandiában zajlik, profilja mégis illeszkedik az ardenneki klasszikusok kategóriájába. Egyfajta átmenetet képez tehát a kockakövek és a vallon emelkedők között. Az Amstelen még rajthoz álltak a Saganhoz és Van Avermaethoz hasonló kockaköves specialisták is, hiszen amióta - konkrétan tavaly óta - nem közvetlenül Cauberg után van a befutó, mutatkozik némi sansz egy redukált létszámú mezőnyhajrára. Attól függetlenül, hogy ez a verseny 'csupán' felvezetőként, vagy ha úgy tetszik előételként funkcionál a törzsgyökeres ardenneki klasszikusok előtt, útvonala 35 kategorizált emelkedőt tartalmaz, azaz többet, mint Flèche Wallonne és a Liège-Bastogne-Liège programja együttvéve (!). Persze, ezek a limburgi hegyecskék messze nem olyan félelmetesek, mint az előbb említett két egynaposokat fémjelző társaik (pl. Mur de Huy, Côte de la Redoute, Roche-aux-Faucons...stb.). Az Amstel Gold Race igazi esszenciáját - a Caubergen kívül - a szeszélyesen kanyargó, szűk szervízutak adják, melyek megbosszulják a túlzott passzivitást és a taktikai figyelmetlenségeket (nem megfelelő helyezkedés, pillanatnyi kihagyások).

Az idei kiadás a tavalyi mintájára készült, azaz ahogyan arra az imént utaltam, a Cauberg és a befutó közé további két emelkedő zsúfolódott; a jónevű Guelhemmerberg és a Bemelerberg. A maastrichti rajtot egyperces néma csönd előzte meg a Paris-Roubaix teljesítése közben életét vesztő Goolaertsra emlékezve. Mintha maga a verseny is átvette volna ezt a kissé gyászos alaphangulatot, hiszen egészen az utolsó 35 kilométerig kellett várni az első életerős támadásokra. Az Eyserboswegen Gorka Izagirre szaggatta szét a sort, majd testvére, Jon szólója tovább tetézte a károkat. A Cauberg harmadik, egyben utolsó megmászása előtt Roman Kreuziger dobbantott az egyre fogyatkozó élbolyból, akit az Amstel-specialistának tekinthető, korábbi kétszeres bajnok Enrico Gasparotto követett. Az átmenetileg eredményes együttmükődés keretein belül utolérték a nap eleji szökevénycsoport maradékát és maximálisan fél perc körüli előnyt alakítottak ki. A Caubergen felfelé megindult a mozgolódás az üldözők körében, ám ezek a kontrák meglehetősen rövid életűeknek bizonyultak - igaz, a különbség az akcióláncnak köszönhetően rohamosan csökkent.

Alejandro Valverde a Geulhemmerbergre tartogatta a maga offenzíváját, minek következtében egyrészt jelentősen leredukálódott az esélyesek csoportja, másrészt az utólag felzárkózó Jakob Fuglsang munkájának eredményeképp hátbacsapták a szökevényeket. Az Astana kiválóan használta ki létszámfölényét: Fuglsang folyamatosan puhította az ellenfeleket, ezzel előkészítve a terepet Michael Valgrennek. Az Omloop győztese az utolsó emelkedőn, a Bemelerbergen próbálkozott először, majd miután nem járt sikerrel - Sagan és Wellens levadászta -, 2.5 km-re a befutótól újabb támadást indított és ezennel megragadt az élen. A 2016-ban másodikként végző dánt Kreuziger és kisvártatva Gasparotto vette üldözőbe, miközben hátul Saganék egymás győzelmi esélyeit fecsérelték el látványos megtorpanásukkal. Kreuziger végül elkapta Valgren hátsó kerekét, ám alulmaradt a kétszemélyes sprintben: a cseh készségesen felvezette a hajrát egykori csapattársának, aki újabb sikerével bizonyította rátermettségét és feliratkozott az egynapos menők legszűkebb elitjébe.

Ha Flèche Wallonne, akkor Mur de Huy. És ha Mur de Huy, akkor Alejandro Valverde. Mintha az utóbbi években beakadt volna a lemez, ugyanazt a kottát fújja a mezőny: hiába munkálkodik minden csapat elkeseredetten azon, hogy leszakítsa a főellenségnek kikiáltott spanyolt, végül kudarcot vallannak és bénultan nézik, ahogyan Bala elszáguld mellettük és szórja nyilait a célban. Mindez zsinórban négyszer játszódott le és Valverde szezonbéli eredménysorát tekintve senki sem merte valóban elhinni, hogy idén másképp lehet. Kivéve a Quick-Stepet, ahol nem csak 'az egyszer minden sorozatnak végeszakad' és a 'senki sem verhetetlen' klisékbe kapaszkodhattak, hanem az általuk képviselt űrbéli erődimenzióban, no meg persze taktikai zsenialitásukban, melynek sikerre viteléről a korábbiakban már esett szó. Ardenneki kapitányuk, Julian Alaphilippe kapta a legnagyobb bizalmat a kerékpáros szaksajtó részéről, egyhangúan őt kiáltották ki Valverde elsőszámú kihívójának, miután az elmúlt három évben kétszer is másodikként zárt mögötte. A 2018-ban 82. alkalommal kiírt Flèche Wallonne - a várakozásoknak megfelelően - ugyancsak kettejük párharcát hozta.

Az események a Mur de Huy első teljesítésekor kezdtek felforrósodni, mikor a megszokott forgatókönyvet követve, a legerősebb csapatok az offenzivitás mezejére léptek: Michal Kwiatkowski, Rui Costa és Jelle Vanendert akcióját Mikel Landa kontrollálta, aki egész nap a villámhárító szerepében tetszelgett és oroszlánrészt vállalt a mezőny esélyeinek életben tartásához szükséges munkából. A befutótól nagyjából 45 kilométerre lévő Côte d'Ereffe nevezetű emelkedő többeknek is meghozta a kedvét a támadáshoz: Michael Gogl és Enric Mas tempónövelése ágyazott meg Vincenzo Nibali fellépésének. A három monumentum-győzelmet jegyző olasz forrásba hozta a kedélyeket, fantáziadús kísérletéhez volt csapattársa Tanel Kangert, Jack Haig és a Maximilian Schachmann csatlakozott, csak hogy a Quick-Step is képviseltetve legyen. Nibaliék bekebelezték a szökevénycsoport romjait és bíztató ütemben növelték előnyüket, amely 1 perc környékén kulminált a cél előtt 15 kilométerrel. Egyre szorult a hurok a mezőnyben ülő favoritok nyaka körül, így a Lotto-Soudal és a Bora-hansgrohe is mozgosította erőtartalékait.

Tiesj Benoot egy kategorizálatlan emelkedőn húzta meg a sort, megcsapolva ezzel az élcsoport fórját, ami 15-20 másodperc környékére esett vissza - kezdett kirajzolódni tehát a várva várt Valverde-Alaphilippe összecsapás. Vincenzo Nibali a Côte de Cherave-on még egy utolsót rúgott a pedálba, ám végül feladta az akciót és visszasüllyedt a mezőnybe. Jack Haig és Maximilian Schachmann azonban egészen a Mur-ig kitartott: sarkukban a pelotonnal vághattak neki a rettegett falnak. Miután Haig elfogyott, Schachmann még eljátszotta az űzött vadat, hogy ezzel rákényszerítse a Lotto-Soudalt az üldözésre. Az ő előzetes tervük alapján Jelle Vanendert vezette volna fel a hajrát Tim Wellensnek, viszont az őrült hajsza közben az elsőszámú ember elvesztette segítője kerekét. Vanendert mit sem sejtve levadászta Schachmannt, majd legnagyobb meglepetésére Wellens helyett Julian Alaphilippe lőtt ki mögüle. Alejandro Valverde későn kapcsolt és képtelen volt ledolgozni a rossz helyezkedésból adódó hátrányát, így négy évnyi egyeduralom után meg kellett elégednie a 2. hellyel. Mint utólag kiderült, Alaphilippe azért nem ünnepelt a célban, mert menet közben elromlott a rádiója és meg volt róla győződve, hogy Nibali már beért előttük...

a 2018-as Flèche Wallonne utolsó kilométere - Mur de Huy

La Doyanne, azaz az Öreg Hölgy - így nevezik a klasszikusok klasszikusaként emlegetett Liège-Bastogne-Liège-t, melyet 1892-ben hívtak életre és idén 104. alkalommal tűzték az országúti versenynaptár programjára. Romantikus útvonalát az ardenneki erdők árnyákéban megbújó kegyetlen emelkedők fűszerezik: mióta 1992-ben Ans-ba helyezték át a befutót, tradicionális fináléja érintetlen maradt és a Redoute - Roche-aux-Faucons - Saint-Nicolas szenthármasság lejtőin zajlik. Ugyan a Côte de la Redoute méltán fémjelzi a klasszikus szezon záróviadalát, ám az utóbbi évtizedekben elvesztette sorsdöntő szerepét a céltól való távolsága okán (~40 kilométer), így csak mint potenciális buktató és energiavámpír szerepel az útvonalban. A mezőny csak a legritkább esetben engedélyezi az egyéni akciók érvényre jutását, idén azonban hiba csúszott a mátrixba és a Valverdében bízó Movistar kezéből kirángatták a gyeplőt -  egészen konkrétan a Quick-Step szorította satuba a Flèche-Wallonne-on elszenvedett fiaskó után visszavágni kívánó spanyolt, akinek pályafutása során 4 alkalommal sikerült "megrajzolnia" ellenfeleit az ans-i emelkedőn.

A helyenként 20%-os meredekséggel bíró Redoute idén sem bizonyult kulcsfontosságúnak a végső győzelem szempontjából, noha táptalajt nyújtott a Quick-Step-vonat számára a harmónia megbontására - Enric Mas növelte a tempót a hegymenetben, ezzel megnyújtva a sort és nyomást helyezve a riválisok vállára. A pokol csak a Roche-aux-Faucons-on szabadult el igazán, cirka 20 kilométerre a céltól: előbb Philippe Gilbert, majd Sergio Henao próbálkozott támadással, utóbbi magával húzta Michael Woods és Jakob Fuglsang mellett Bob Jungelst is, aki irgalmatlan iramot diktált a hegytetőig. A luxemburgi bajnok azonban nem elégedett meg ennyivel, és amint lejteni kezdett az út, határozott pedálfordulatokkal hagyta faképnél szökevénytársait - fejsejlik Peter Sagan Paris-Roubaix-n bemutatott manővere. Az üldözők közül jóideig csupán Tim Wellens és Dan Martin erőltette Jungels hajszolását, ám miután az ír versenyző defektet kapott, megcsappant a vállalkozói kedv a Valverde és Alaphilippe nevével felcímkézett csoportban. A hátrányuk alulról nyaldosta az egy percet, mikor a Côte de Saint-Nicolas lábához értek, így nem volt mese, tenni kellett valamit. Jelle Vanendert törte meg a csendet és egymaga lefelezte a különbséget, azonban még mielőtt látótávolságon belülre kerülhetett volna, kifogyott a lóerőkből. Jungels egyenletes erőbeosztása végül kifizetődött, Romain Bardet és Michael Woods kései akciója sem adhatott okot aggodalomra. Győzelemittas kimerültség közepette gurult át a célvonalon, míg a verseny ötcsillagos esélyesei a dobogós helyezésekért csatáztak a messzi távolban. Bob Jungels az Andy Schleck-i taktikát jutatta újra diadalra: 2009-ben honfitársa ugyancsak a Roche-aux-Faucons rámpáin indította nyerő támadását.

2018.04.26. 17:59, bettina.
Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

ANELIATH - varázslat és sárkányvér- Te ki leszel ebben a csavaroS Történetben? - SZEREPJÁTÉK    *****    ANELIATH - varázslat és sárkányvér- Te ki leszel ebben a csavaroS Történetben? - SZEREPJÁTÉK    *****    Gyere és csatlakozz a -Karstjäger- magyar airsoft csapatába!    *****    Szoba gyerekkel kiadó film meg tekinthetõ gportálon klikk ide!    *****    Simonyi ingatlan Debrecen Eladó luxus lakások, házak, telkek, üzletek, lakóparki ingatlanok. Simonyi ingatlan Debrecen    *****    Ajándékozz Horoszkópot! Lepd meg szeretteidet egy Személyre szóló asztrológiai elemzéssel és 1 éves elõrejelzéssel.    *****    A horoszkóp a lélek tükre,egyszer mindenkinek bele kell néznie, ehhez adok én,sok segítséget. Fordulj hozzám bizalommal!    *****    Az asztrológia sok segítséget ad az élet minden területén, de képzett, tapasztalt asztrológus kell hozzá, keress meg!    *****    Születési horoszkóp,3 év elõrejelzés,párkapcsolati elemzés,konzultáció.Tájékoztatás az oldalon! látogass,meg!!!    *****    | WATTPAD | Egy neves gimnázium, egy gazdag, arrogáns srác és egy ösztöndíjas lány nem mindennapi szerelme | WATTPAD |    *****    Bérkalkulátor    *****    Infrashape Horizontal fitness stúdió Debrecen    *****    Infrashape Horizontal fitness stúdió Debrecen    *****    too young and innocent | an aegyo queen | twice | neo culture technology    *****    LÉGY A MAGAD ASZTROLÓGUSA! Regisztrálj oldalamra és én segítelek elsajátítani az asztrológia tudományát!    *****    Tanuld nálam az asztrológiát teljesen ingyen, vagy kérj részletes asztrológiai elemzést „BECSÜLET KASSZÁS” alapon!    *****    Új lovas szerepjáték! * Új lovas szerepjáték! * Lépj be a lovak csodálatos világába! Nevelj te is nálunk!    *****    Születési horoszkóp,3 év elõrejelzés,párkapcsolati elemzés ingyenes konzultáció,tájékoztatás az oldalon! kattints ide!!!    *****    Bûbájos Boszorkák - Charmed - Hírek - Extrák - Érdekességek - Charmed - Bûbájos boszorkák - Sok - sok infó - Charmed -    *****    Pénzkeresés az Interneten! Csak is kipróbáld, tesztelt módszerekkel, melyek tényleg fizetnek!