sports fanatic. [story of five true champions]
navigation

Üdv, kedves idegen! Szeretettel köszöntelek a Sports Fanatic Sportblog nevű oldalamon. Te is rajongásig szereted a snookert, a teniszt, az országúti kerékpárt, a biathlont vagy esetleg a síugrást? Ha igen, akkor a legjobb helyen jársz! Itt ezekkel a sportágakkal kapcsolatos cikkeket olvashatsz a főoldalon és a sportblogban egyaránt. Az 5 kedvenc sportolómmal is megismerkedhetsz egy kicsit közelebbről. Remélem, jössz máskor is! Kellemes időtöltést!

INFORMÁCIÓK
ajánlott felbontás | 1920 x 1080
ajánlott böngésző | chrome, 80%

 
Chatbox

 
articles

SPORTBLOG AJÁNLÓ

  2018. 11. 25. Proving people wrong
  2018. 10. 12. Kapaszkodni a múltba
  2018. 08. 23. Kettőt előre, egyet hátra
  2018. 07. 06. A visszatérés rajtkövén
  2018. 05. 13. Still waiting

 
schedule

Kedvet kaptál, de nem tudod, mikor és hol tudod nézni? Kíváncsi vagy, mikor láthatod újra kedvenceidet és a jelenkor legnagyobb sztárjait versenyezni? Itt van egy kis segítség a sportszerető közönségnek! Összeállítottam egy egyszerű, folyamatosan frissülő versenynaptárat a kedvenc sportágaimmal, hogy senki ne maradjon le a történelmi pillanatokról. Jó szurkolást mindenkinek!

SNOOKER
dátum esemény neve közvetítés
11.27.-12.09. UK Championship Eurosport

TENISZ

nincs aktuális esemény

ORSZÁGÚTI KERÉKPÁR

nincs aktuális esemény

SÍUGRÁS
dátum esemény neve közvetítés
dec. 7-9. Titisee-Neustadt Eurosport

BIATHLON
dátum esemény neve közvetítés
dec. 2-9. Pokljuka Eurosport

nincs aktuális esemény

*televíziós közvetítés Magyarországról nem elérhető

 
tweets

 
Trophies

ELITE SITES
Jelentkezésedet elfogadom, amennyiben...
      × rendszeresen frissíted oldaladat
  × igényes tartalmakat töltesz fel
  × látható módon viszonzod a cserét


 
infobox
Szerkesztő bettina.
Elérhetőség email
Nyitás 2013. júl. 17.
Tárhely G-Portál
Kategória   sport
Facebook Sports Fanatic
Köszönet LindaDesign  
 
crowd
Indulás: 2013-07-17
 

homepage

hulló falevelek, országút, Itália

a trittico d'autunno áttekintése

Ahogyan a kiemelten kezelt tavaszinak, úgy a némileg háttérbe szoruló őszi klasszikus szezonnak is megvan a maga szépsége. A piemonti domboldalak sárguló szőlőtőkéin és a festői szépségű lombardiai tavak tükrén megcsillanó, aranyló napfény magában hordoz egyfajta búcsúélményt. Az európai országúti idény eme ünnepélyes keretek között zárul le Észak-Olaszországban. A lehulló falevelek klasszikusaként emlegetett lombard körverseny a lélegzetelállító díszlet mellett színvonalas előadást is ígér, így nem véletlen, hogy egyike az öt kerékpáros monumentumnak. Egy érzelmes, drámai záróakkord, melynek viharos történelmű, ugyancsak nagymúltú félklasszikusok adják meg az alaphangot. A szezonzáró őszi egynaposok anekdotikus elemekkel tarkított összefoglalója következik.

Azok, akik rendszeresen néznek kerékpárversenyeket és egész évben figyelemmel követik a profi mezőnyt, bizonyára kívülről fújják a megszokott menetrendet: szeptember közepén megünnepeljük a piros trikóst Madridban, miután mindenkit elragad a világbajnokság szivárványos álomvilága, majd a lombardiai hattyúdallal int búcsút a peloton az öreg kontinensnek. Tiszta sor. Azonban azt már csak a legkiműveltebb magyarországi rajongók tudhatják, hogy a világbajnokság és a lombard körverseny között pezsgő kerékpáros élet zajlik Észak-Olaszországban, hiszen közvetítések híján eddig nem volt teljeskörű rálátásunk erre az időszakra. Mostmár gyakorlatilag az összes olasz egynapost élőben izgulhatjuk végig, beleértve a Trittico d'autunno eseményeit, melyet a bevezetőben körülírt Il Lombardia tetőz be. De mégis, mi a csuda az a Trittico d'autunno? Amíg utána nem olvastam, számomra sem volt egészen világos, mit takar ez az egyébként hangzatos fogalom. A trittico szó - megfosztva a vallási vonatkozásaitól - hármas egységet jelent, az autunno pedig az évszakra utal, amelyben ez a hármas egység megrendezésre kerül. Az olasz szaksajtó egészen pontosan a Milánó-Torinó, a Gran Piemonte és az Il Lombardia által alkotott trilógiát érti ezalatt. Ám ezek a versenyek nem jártak mindig kéz a kézben fennállásuk során: a Milánó-Torinó csak 1987-ben vált végérvényesen őszi klasszikussá, ebben az évben született meg tehát a nem hivatalos elnevezés, ami összekötötte ezeket a nagymúltú kerékpáros eseményeket.

Milano-Torino
A legantikabb klasszikusként tartják számon, először 1876-ban rendezték meg, ekkor mindössze 8-an álltak rajthoz, közülük 4-en értek célba. 1894-ben írták ki legközelebb, 1913-tól vált úgy-ahogy rendszeressé, az idei volt a 99. kiírása. Ikonikus emelkedője a Superga, melynek neve egybeforrt a legendás 'Grande Torino' 1949-es tragédiájával [további információkért kattints ide]. A kor kiemelkedő focicsapata Lisszabonból tartott hazafelé, amikor repülőjük a supergai bazilikába csapódott. A balesetet senki sem élte túl.

Hogy mennyire nem volt rálátásunk erre az időszakra, mi sem bizonyítja jobban, hogy mielőtt Alberto Contador 2012-ben megnyerte volna, sosem hallottam a Milánó-Torinó nevű versenyről, kis túlzással azt se tudtam, hogy eszik vagy isszák - nem csoda, hisz' 2008 és 2011 között meg sem rendezték. Emlékszem, mekkora sprintet vágtam ki a buszmegállótól hazáig, hogy egy élő, olasz nyelvű, szöveges közvetítésen keresztül követhessem az utolsó kilométereket. Lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket, miközben le sem vettem az ujjamat a frissítés gombról... A Milánó-Torinó azonnal belopta magát a szívembe, mondhatni, a megszállottja lettem, elsősorban azért, mert a torinói hegyi befutó esélyt ad a Contadorhoz hasonló mászóbajnokoknak a klasszikus győzelem megszerzésére, amire Flandriában vagy az Ardennekben nincs esélyük. Az idei év sem volt kivétel ezen trend alól: az utolsó 25 kilométeren belül kétszer kellett felkapaszkodnia a mezőnynek a tragikus történetű bazilikához. A 2012-es, Contador által fémjelzett kiírás sikerén felbuzdulva - nem túlzás állítani, a spanyol klasszis diadala újból felhelyezte a térképre ezt az antik versenyt, felújítva népszerűségét - a szervezők nem változtattak a finálén, mondhatni, a dupla-Superga hagyománnyá lett.

A Milánó-Torinó évről-évre egyre nagyobb sztársűrűségű startlistákat tud felmutatni: az innsbrucki világbajnokság főszereplői mellett a lombard körversenyre aspiráló kerekesek is megmérettették itt magukat. A szivárványba burkolózó Alejandro Valverde kapva-kapott az alkalmon, a Superga első teljesítésekor egy komplett akcióhullámmal kinálta meg a riválisokat, melynek követketményeként látványosan leredukálódott a mezőny - igaz, az emelkedőn leszakadók közül többen is elcsípték a sor végét a lejtmenetben. A végjátékban az előretolt ékek kollaboratív megindulása miatt izzott fel a levegő: az FDJ képviseletében David Gaudu (a verseny MVP-je), az Astana színeiben Jakob Fuglsang, míg az EF helytartójaként Daniel Martinez lépett a tettek mezejére. Hamarosan a csapatkapitányaik is felbukkantak az élen, kiegészülve a friss világbajnokkal, aki kissé egyedül érezhette magát a tandemek között. Thibaut Pinot menetrendszerűen érkezett meg Gaudu hátsó kerekére és együtt vitték tovább az offenzívát, magukkal rántva Miguel Ángel Lópezt és a magányos Valverdét. A dráma másfél kilométerre a céltól hágott a tetőfokára. David Gaudu, felélve utolsó erőtartalékait, éppen kiborított a négyesfogat elejéről, mikor López támadásra adta a fejét. A kolumbiai egy pillanatra hátranézett, konstatálva Valverde kapitulációját és összeütközött az útját keresztező versenytárssal. A kölcsönös figyelmetlenségből fakadó incidens nyomán Thibaut Pinot előtt megnyílt az út a győzelem felé: ugyan López hamar visszapattant a nyeregbe, már csak Valverdét vadászhatta le, a franciát legfeljebb a tekintetével tudta követni.

Gran Piemonte
1906-ban hívták életre, 2009-ben keresztelték át Gran Piemontéra (eredetileg Giro del Piemonte), az idei volt a 102. kiírása. A kétezres évek elején a szervezőség súlyos finanszírozási problémákkal és állandó szponzorhiánnyal küzdött (2007-ben, 2013-ban és 2014-ben törölni kellett). ​2017-ben rendhagyó módon az olasz országúti bajnokság keretein belül, júniusban került megrendezésre, így kizárólag olasz versenyzők vehettek rajta részt (Fabio Aru nyert az autóbalesetben elhunyt Michele Scarponi mezében).

A Gran Piemonte, az állandó változásban lévő ún. félklasszikus volt a trittico következő állomása, ráadásul rögtön másnap. Az egykori piemonti körverseny karakterisztikája nehezen meghatározható egy szóban, nincs bevett vonalvezetése, illetve a start- és célvárosai sincsenek kőbe vésve. A 2018-as kiadáshoz készített útvonal a strapabíró sprintereknek, illetve a rouleuröknek kedvezett, de ha elmélyedünk a korábbi győztesek névsorában (Constante Girardengo, Rudi Altig, Eddy Merckx, Felice Gimondi, Richard Virenque, továbbá a mostani mezőnyből Rigoberto Urán és Fabio Aru), láthatjuk, hogy akadtak hegyesebb kiírások is. Kétségtelen, az idei nem ezek közé tartozott. Ettől fogva azok a versenyzők, akik a Supergán kulmináló Milánó-Torinón villogtak, egyből Bergamo felé vették az irányt, átadva a terepet gyorslábú kollégáiknak. A Gran Piemonte befutóját ezúttal az UNESCO világörökség részét képező stupinigi vadászkastély tövében tűzték ki, amit érdemes felkeresni, ha Torinó közelében jár az ember.

Ami viszont még a pazar célhelyszínnel is érdekesebb, pláné nekünk, magyar kerékpárrajongóknak, hogy a nívós mezőnyben felfedezhettük a Quickstepnél gyakornokoskodó Peák Barnabást, aki nemcsak hogy tartotta a tempót a legjobbakkal, elsőszámú szökevénygyilkossá lépett elő, magára vonva ezzel a nemzetközi szaksajtó figyelmét. A 19 éves magyar tehetség a verseny utolsó kilométerein oroszlánrészt vállalt a munkából, lefülelte a last-minute akciókat, így pozícióba hozva csapata kiemelt emberét, Florian Sénéchalt, aki végül a 2. helyen végzett, miután nem bírt el az esős sprintekre specializálódott Sonny Colbrellivel. Barna végül szorosan az élmezőny mögött, kilencedikként gurult át a célvonalon, jelenleg pedig a Quickstep döntésére vár a jövőjével kapcsolatban. Magyar versenyző a World Tour-mezőnyben!? Jól hangzik, nemde? Márpedig ezután a produkció után reális esély mutatkozik rá. Gratulálunk az eredményhez, szorítunk a szerződésért!

Il Lombardia
1905-ös alapítású verseny, idén már 112. alkalommal írták ki (csak a II. világháború alatt szünetelt, 1943 és 1944 között). Az 5 monumentum egyike, az egyetlen, amit ősszel rendeznek meg. Az olaszok a hulló falevelek klasszikusának nevezik (la classica delle foglie morte). A verseny a comói-tó bűvkörében zajlik, a Bergamo-Como útvonal 2014-ben stabilizálódott, mindössze az irányt szokták változtatni. Két ikonikus emelkedője a Passo dello Ghisallo és a Muro di Sormano. Előbbi azért különleges, mert a hegytetőn található kápolnát a kerékpárosok védőszentjének, a ghisallói Madonnának ajánlották, így az épület belsejét muzeális értékű kerékpáros relikviák díszítik [megnézem].

Ilyen előzményekkel érkeztünk el az európai országúti szezon záróakkordjához, egyben a Trittico d'autunno utolsó felvonáláshoz, a hulló falevelek klasszikusához. Olaszországban olyanannyira büszkék a monumentumi rangot kiérdemlő lombard körversenyre, hogy amíg a világbajnokságot nyár végén rendezték, ezt a futamot az ősz világbajnokságának kiáltották ki, nem csupán nagyképűségből - az UCI 1995-ben kivitelezett naptárreformja fosztotta meg ettől a címtől. Ugyan őszi világbajnokságként elvesztette létjogosultságát, a versenyt átszövő romantikus hangulat, a festői tájakat átszelő útvonal és búcsúzásélményből származtatott nosztalgia különleges, kellemes egyveleget alkot, ami miatt maguk a kerekesek is szeretettel reflektálnak a Lombardiára. Az ideérkező, kissé fásult mezőnyben felolvad a feszültség: az eredménykényszer csak keveseket üldöz, hiszen mindenki érzi, ha eddig nem sikerült bizonyítani, ezen az egy napon képtelenség kozmetikázni egy egész évnyi haloványabb teljesítményt - ennek megfelelően ritkán születnek meglepetések. Ez a kitüntetett nap csupán - talán nem is annyira csupán - arra ad lehetőséget, hogy a versenyző pozitív benyomásokkal zárhassa le a szezonját, még ha nincs is feltétlen harcban a végső győzelemért. Úgy gondolom, ezt a klasszikust nem érdemes muszájból abszolválni, szívből kell letekerni, hiszen csak így lehet megnyerni, ez a kulcs. Ezt pedig az idei kiírás két főszereplője, Thibaut Pinot és Vincenzo Nibali is pontosan tudja.

A lombard körverseny idei, 112. kiadásának útvonala Bergamóból haladt Comó felé, ami közvetítési szempontból mindenképp szerencsésebb, mint az ellenkező irány. A szintrajzot a tradícionális emelkedők, a Passo dello Ghisallo, a Muro di Sormano és a Civigilo díszítette, ám földcsuszamlás miatt a San Fermo della Battaglia kikerült a programból, a valamivel lankásabb Monte Olimpino helyettesítette. A verseny a sormanói falat mászva kelt életre: az ex-síugró Primoz Roglic korai indítása megkongatta a vészharangokat az esélyesek körében. Közülük elsőként Vincenzo Nibali vette üldözőbe a szlovént, de Thibaut Pinot sem késlekedett sokat, hiszen legbelül érezte, hogy a címvédő eltalálta a tökéletes pillanatot. Miután hármasban átbuktak a hegytetőn, Nibali, a műfaj egyik legjobbjaként levezényelte a tópartig tartó ereszkedést. Az éllovasok fórja minden kanyarral egyre nőtt a Valverde-féle elit csoporttal szemben, bár a síkon a sérülésből visszatérő Egan Bernalnak még sikerült kiharcolnia a kontaktot velük.

A civigliói kaptatón manifesztálódott a klasszikus adok-kapok a két főfavorit, Pinot és Nibali között: az élete formáját meglovagoló francia valódi támadáscunamit zúdított a címvédő nyakába, aki ugyan ideg-óráig állta a sarat, a csúcs közelében megadta magát. Szinte exponenciális léptekben növekedett a különbség kettejük között. Pinot a győzelem mellett az életéért is küzdött a lefelében, de sikerült megőriznie az emelkedőn kialakított előnyének zömét. Mindeközben a hoppon maradt Nibalit hátbacsapta egy illusztris felhozatalú üldözősor - benne Dan Martinnal, Uránnal, Wellensszel, Majkával, Teunsszel és két csapattárssal, Pozzovivóval és Ion Izagirrével -, ám ahelyett, hogy fehér zászlót lengetett volna, egy második hullámos kontrával újból faképnél hagyta őket, ragaszkodva a 2. helyhez. A comói cél felé repülő Thibaut Pinot, „a profi kerékpározás leghalandóbb sztárja”, szívből tekerve végül beteljesítette a lombard körversenyhez fűződő románcát. The End.

2018.10.19. 15:17, bettina.

Alejandro el Grande

gondolatok az országúti világbajnokságról

Végre, gondolhattuk mi, pártatlan, nyílt sisakos küzdelemre éhező nézők, akik az innsbrucki világbajnokság útvonalának nyilvánosságra kerülése óta dörzsöltük a tenyerünket. Végre, gondolhatták a vérbeli hegyimenők, akik éveken keresztül mellőzöttnek érezhették magukat a világbajnoki mezőnyversenyeken és most lehetőséghez jutottak. Végre, gondolhatja a korát újra és újra meghazudtoló Alejandro Valverde, aki egész karrierje során a szivárványt üldözte és idén magára ölthette. Azt hiszem, ha a győztes személyével nincs is mindenki kibékülve, maga a verseny minden szurkolói igényt kielégített. Végy egy izzasztó alpesi körpályát, fűszerezd meg egy - szó szerint - pokoli emelkedővel és adj hozzá egy lejtmenetes finálét: az osztrákok rátaláltak az intenzív, ösztönök irányította csatározás receptjére. Még több ilyet!

Tavaly hosszasan méltattam a pazar norvég rendezést (igaz, a színvonaltalan dohai bohóckodást nem volt nehéz felülmúlni), véleményem szerint azonban Innsbruck minimum annyira volt jó választás, mint annak idején Bergen. Sőt, szakmailag még lehet, hogy jobb választásnak is bizonyult az osztrák helyszín. Ami a hivatalos nézőszámokat illeti, Bergen tömött utcáit aligha lehet felülmúlni, de így utólag ki merem jelenteni, abba a pályába többet láttunk bele, mint amit valójában nyújtani tudott. Pontosan azért, mert az utóbbi évek klasszikus mezőnyhajrái után ki voltunk éhezve egy hegyes világbajnoki pályára. De nem, egy olyan pályát nem címkézhetünk hegyesnek, ahol Peter Sagan egész napos bujkálást követően nyerni tud, Alexander Kristoffot lehajrázva - ettől függetlenül nagyszerű versenyt láthattunk, csak abban hibáztunk, hogy a szintrajz alapján túlbecsültük az útvonalat színesítő emelkedő nehézségét. Ha az ismert földrajzi fogalmakat a profi kerékpársport kontextusába helyezzünk, azt mondhatnánk, hogy amit még Sagan kibír, ott ér véget a dombság, és amit már nem bír ki, ott kezdődik a hegyvidék. Nem tudom, ki mennyire emlékszik, de amikor a bergeni pályarajz nyilvánosságra került, benne a Höttinger Höllhöz képest kispályás Lazac-heggyel, a sajtó sietve írta le a szlovákot, mondván ez a szintkülönbség bőven sok lesz neki. Tévedtek. Ám akkor még csak nem is sejtettük, mit tartogat számunkra Innsbruck. És igen, amit az osztrákok tűztek, az volt az igazi hegyes pálya, amihez a kétszeres címvédő hozzá sem szagolhatott. Nemcsak a Höttinger Höll 28%-os rámpái mondatták ezt velünk, a hétszer teljesítendő igls-i kaptató is nyomós érvnek tűnt, hiszen kiválóan alkalmas arra, hogy elvégezze a szelekciót a mezőnyben, kiszórva a flandriai falakon vigéckedő tagokat. Akármekkora klasszis Peter Sagan, ezt már nem bírhatta ki, így három év után érzékeny búcsút kellett vennie a szivárványszínű trikótól...

Még mielőtt elmélyednénk a főesemény, a vasárnapi mezőnyverseny részleteiben, megvizsgálnánk Sagan trónfosztásának körülményeit és felavatnánk az új világbajnokot, ugorjunk vissza az időben és koncentráljunk az óra elleni küzdelmekre. Az országúti világbajnokság programja a hagyományoknak megfelelően a csapatidőfutamokkal vette kezdetét. Az idei volt az utolsó olyan év, hogy ebben a viszonylag fiatal versenyszámban, a futball nyelvén szólva 'klubcsapatok' mérik össze tudásukat, hiszen jövőre már a nemzeti válogatottaké lesz a főszerep. Ha már klubcsapatok, a 2012-ben életre hívott speciális műfaj a Quickstep-Floors, a BMC, a Mitchelton-Scott és a Sunweb váltógazdaságát hozta, ezek azok az együttesek, amelyek állandó jelleggel képviseltették magukat a világbajnoki dobogón. Ami a 2018-as kiírást illeti, az Ötztal és Innsbruck között megrajzolt, összességében 63 kilométer hosszú pálya legkritikusabb szakasza az axams-i mászás volt, ami a táv utolsó harmadában várt a versenyzőkre. Az erőteljes kezdés ennek fényében nem volt célravezető, a Mitchelton-Scott bele is bukott, ám az emelkedőre való energiaösszpontosítás sem hozott aranyat a konyhára a Tom Dumoulinnel felálló Sunwebnek. A legkiegyensúlyozottabb teljesítményt a Quickstep-Floors hatosfogata produkálta: közepesen erős kezdés, egyenletes iram a hegymenetben és egy zseniális hajrá. Ez a taktikai képlet hozta meg a sikert a Niki Terpstra, Maximilian Schachmann, Yves Lampaert, Bob Jungels, Laurens De Plus, Kasper Asgreen összeállítású belga csapat számára. Az elsőszámú favoritnak kikiáltott BMC kishíján elorozta az ezüstöt a Sunweb elől, végül azonban Rohan Denniséknek be kellett érniük a pódium legalsó fokával.

Az egyéni időfutam egy pikáns Dumoulin-Dennis párharcot ígért: ugyan csapatszinten egyikük sem ért fel a csúcsra, egy az egy ellen lemeccselhették egymás között az aranyérmet. A valamivel több, mint 52 kilométernyi tömény monotonitást a mezőnyverseny útvonalában is visszaköszönő gnadenwaldi emelkedő törte meg, amely 14%-os meredekségű szakaszokat is tartalmaz. A pályának ezen eleme egyértelműen azoknak az időfutammenőknek kedvezett, akik nem riadnak vissza a jelentősebb szintkülönbségektől sem, ellenben a síkra specializálódott lokomotívok - a kategória mintapéldánya a négyszeres bajnok, Tony Martin - sorsát megpecsélte. Az előbbi csoportba tartozó Rohan Dennis önbizalomnövelő győzelmekkel hangolt a Dumoulin elleni összecsapásra: az ausztrál kétségkívül uralta a Vueltát kronó-fronton, tekintélyt parancsoló, mondhatni, üzenetértékű fölénnyel nyerte a harmadik hét elején lebonyolított időfutamot. Mégsem vettük őt kellően komolyan. Pedig ő a lehető legkomolyabban állt hozzá ehhez a világbajnoki futamhoz. Ezt tükrözte a végeredmény is. Pusztán a helyezési számokat tekintve gondolhatnánk, papírforma született, azonban ha a különbségekre pillantunk, egyből más megvilágításba kerül Dennis teljesítménye. Tom Dumoulin hiába hajtotta ki magát, a nyomába sem érthetett, sőt, még az emelkedőn is kapott eltökélt ausztrál riválisától. Erre aztán végképp nem számított senki. Dumoulin arca is árulkodó volt: 2. hely és egy perc, 21 másodperc hátrány?! Mégis, mit csinált Dennis? Döbbenet. Azt hiszem, valahogy így definiálható az erődemonstráció fogalma a sportban. Kérem, nem volt itt semmiféle párharc az aranyért. A hollandnak leginkább hátrafelé kellett kacsingatnia, mert csak egy hajszálon múlott - konkrétan öt tizedmásodpercen -, hogy nem Victor Campanaerts lett az ezüstérmes. Dennis győzelmét az égvilágon senki és semmi nem fenyegette. Érinthetetlen volt.

Ilyen előzmények után kanyarodtunk rá a várva várt mezőnyversenyre. A Kufsteint Innsbruckkal összekötő, 258 kilométeres pályába 4670 kilométernyi szintkülönbség szorult, ami ugyan a sokrésztvevős sprintbefutókhoz szokott közönség számára szokatlan látvány, a világbajnokságok történetében korántsem példátlan adat - ebben a tekintetben a 1966-ban, a Nürburgringen megrendezett futam a csúcstartó, a maga 5844 méterével. A jelenlegi mezőny tagjai még nem tekerhettek ilyen jellegű útvonalon, így egy merőben új megközelítés szükségeltetett a sikerhez. Az esélyeket illetően egybehangzottak a vélemények: Julian Alaphilippe és Alejandro Valverde neve kivétel nélkül minden előzetesben szerepelt. Az ardenneki egynaposok dominátorai nemcsak robbanékonyságukkal érdemelték ki az ötcsillagos favorit-státuszt, a háromheteseken bizonyított szívósságuk is felhatalmazta őket erre a címre. A spanyol körversenyen edződő Peter Sagan szereplése két táborra osztotta a kerépáros társadalmat: egyesek a bergeni tévedésből kiindulva nem merték leírni, míg mások egyenesen kizártnak tartották, hogy éremközelbe érjen. Azt hiszem, Sagan legbelül érezte, hogy az utóbbi tábornak lesz igaza, de megbirkózott a lehetlennel. A szivárványszínű trikó szinte már a második bőrévé vált, érthető, hogy nehezen mondott le róla...

A konkrétumok mezejére lépve, nagyjából 20 kilométer megtétele után alakult ki a nap szökése, ami hemzsegett az úgynevezett rouleur típusú, robosztus termetű versenyzőktől, mint például Ryan Mullen vagy Tobias Ludvigsson. A mezőny olyannyira elégedett volt a 11 fős élboly összetételével, hogy boldogan húzták be a kéziféket, 19 percnyi egérutat biztosítva az elvetemült próbálkozóknak. Az igls-i emelkedőt tartalmazó olimpiai körpályára érve egyre fogyatkozott a szökevénycsoport létszáma, viszont a különbség csak akkor indult rohamos csökkenésnek, amikor a győzelemben érdekelt válogatottak (spanyolok, franciák, olaszok) véget vetettek a henyélésnek és kézbe vették a gyeplőt. Az utolsó 100 kilométerre fordulva megkezdődött a valódi szelekció: ahogyan arra számítani lehetett, a fokozatosan növekvő, hegyi segítők által diktált tempó kiszórta a nehezékeket a főmezőnyből. Ennek az iramváltásnak esett áldozatul Peter Sagan is, aki mosollyal az arcán viselte a trónfoszott bajnok szerepét - a rendezők gondoskodtak arról, hogy a későbbiekben még reflekterfénybe kerülhessen. Az újabb címvédés tehát elmaradt, de az események csak ezután forrósodtak fel igazán. Az utolsó előtti körben egy Greg Van Avermaet-féle támadás borzolta a kedélyeket, ám az olaszok és a spanyolok egy-egy előretolt ék segítségével lefülelték az akciót. A szállingózó kontrák eredményeképp alaposan megnyúlt a sor és látványos csillaghullás következett be: a leszakadók közt felfedezhettünk a friss Vuelta-győztes Simon Yates-et, az újdonsült apuka Dan Martint, és a korábbi világbajnok Michal Kwiatkowskit is.

A szökevénycsoport martalékait a céltól 23 kilométerre kebelezte be a mezőny, és szinte ezzel egyidőben Peter Kennaugh lépett a tettek mezejére, Michael Valgrennel a hátsó kerekén. A vakmerő dán saját kezébe vette a sorsát, a kaptatón faképnél hagyta üldözőit és félperces előnnyel suhant át az innsbrucki óvároson. Közeledett az igazság pillanata. Welcome to Höll! - hirdette a felirat a völgyben. És valóban, ami a talpon maradt harcosokra várt, az maga volt a Pokol. Az idei világbajnokság szenzációja, a Thomas Rohregger (ex-profi) által felfedezett, megközelítőleg 3 kilométer hosszú Höttinger Höll középső szakasza 28%-os meredékséggel fenyegetett. Amint Valgren szembetalálta magát a rettegett fallal, reményei azon nyomban szertefoszlottak: az esélyeseket tömörítő, francia armada vezette csoport csakhamar elszáguldott mellette. A gallok Julian Alaphilippe-et igyekeztek helyzetbe hozni, azonban kiemelt versenyzőjük váratlanul megrogyott, így életbe lépett a B-terv. Romain Bardet nem késlekedett sokáig, élt az adódó lehetőséggel és felvette a kesztyűt. A jelenlétével kellemes meglepetést okozó Michael Woods-szal felváltva vezették végig a pokoli hegyet, míg a toronymagas favorit, Alejandro Valverde megpihent mögöttük, rendezve gondolatait a finálé előtt. Az azúrkékeket képviselő Gianni Moscon egy rossz mozdulat miatt vesztette el a kontaktot: a mezőny ügyeletes rosszfiúja elmért egy kanyart és lecsúszott az útról, miután kiesett a ritmusból. A küszködő olasz árnyékában felbukkant egy narancssárga mez: a helyenként halszálkázva közlekedő Tom Dumoulin lépésről-lépésre közeledett az éllovasokhoz.

A lejtmenetben a szivárványos lázban égő Valverde vette át az irányítást, ám még ő sem tudta megakadályozni, hogy a kiváló tempómenő hírében álló holland felérjen a síkon. Egy riválissal több, vagy kevesebb, oda se neki. Valverdének egyiküktől sem volt félnivalója, csak hinnie kellett magában. Ezzel pedig sosem volt problémája. A többiek is érezték, hogy ezt csak ő ronthatja el. A veterán spanyol rákényszerült arra, hogy az élről kezdje meg a sprintet, de egy pillanatra sem jött zavarba. Korait nyitott, 300 méterre a céltól indította meg élete legfontosabb hajráját. Bardet és Woods kétségbeesetten loholtak utána, Dumoulinnek nem maradt ereje az érmekért való versenyfutásra... Az ember, aki hatszor állhatott világbajnoki dobogón, de egyszer sem a legfelsőbb fokán, most megkaparintotta az aranyat. Az ember, aki egész karrierje során a szivárványt üldözte, most magára ölthette azt. Alejandro Valverdének nincs makulátlan előélete sportolóként, ez tény. Emiatt joggal lehetnek fenntartásaink. De talán szerencsésebb a történet emberi oldalát szemlélni. A múlt harsány felhántorgatása közben ugyanis azt sokan elfelejtik, hogy tavaly Düsseldorfban, a Tour de France nyitószakaszán Valverde eltörte a térdkalácsát. A baleset a visszavonulás szélére sodorta a spanyolt. Alig több mint egy évvel később ez az ember világbajnok lett Innsbruckban. Akárki akármit mond, ez tiszteletreméltó eredmény.

2018.10.03. 16:23, bettina.

nyerő taktika - újragondolva

ez volt a 2018-as spanyol körverseny

Ha esetleg, véletlenül valaki találkozott volna az idei Giro d'Italiáról szóló, egyébként több kilométer hosszú bejegyzéssel, az tisztán kitapinthatta a sorok között azt a belső vívódást, amit az őszinte érzéseim és a száraz tények ellentmondásossága idézett elő. Akkor sem csináltam belőle titkot, Simon Yates teljesen a bűvkörébe vont: ha létezik a kerékpársportban rock 'n' roll, ő két héten keresztül, megállás nélkül azt játszotta. Aztán váratlanul lekeverték a lemezt, miután napokig nem tudtam napirendre térni. Fájt... Az a nyers, kissé talán önpusztító rock 'n' roll, amivel Yates az olasz körön berobbant, némileg finomításra szorult. Igen, lehet, hogy így elveszett belőle a wow-faktor, amivel a bűvkörébe vonta a tömegeket, de az előrelépéshez kénytelen volt moderálni magát. A Vueltán debütáló soft-rock verzió pedig meghozta számára az igazi áttörést.

Mielőtt beleásnám magam a részletekbe, tartozom egy vallomással. Ugyan alapvetően brit drukker vagyok, az országúti kerépár mindig is kivételt képezett ebben a tekintetben. És ennek nem kizárólag Alberto Contador az oka, bár az ő munkássága lenne a kézenfekvő magyarázat arra, hogy miért alakultak úgy a preferenciáim, ahogy alakultak. Az sem utolsó szempont, hogy Contador azzal a Sky csapattal vívott szélmalomharcot karrierje utolsó harmadában, akik éppen a brit országúti szakág felvirágoztatásának céljával érkeztek a mezőnybe. Azonban az általuk meghonosított robotikus, száraz racionalitáson alapuló felfogás sosem imponált számomra. Inkább taszított, így hiába a sorozatos sikerek, egyre távolabb éreztem magamtól a brit kerékpársportot, képtelen voltam azonosulni a főhősökkel. Aztán a fülembe jutott, hogy egy tehetséges észak-angliai ikerpár nemet mondott a Sky-nak. Nemet mondtak a pénzre, és ami még ennél is fontosabb, nemet mondtak a korábban emlegetett robotikus, száraz racionalitáson alapuló felfogásra. Innentől kezdve másképp tekintettem a Yates-testvérekre. Minden tiszteletem az övéké.

Továbbá minden tiszteletem Simon Yates-é, amiért képes volt megőrizni a hitét a Giro d'Italia kudarca után. Úgy hiszem, ezzel alapozta meg a Vuelta-győzelmet: önbizalom nélkül egyik taktika sem lehet nyerő. Ami még ennél is nagyobb sportolói erény, hogy képes volt tanulni a hibáiból és úgy meríteni az Olaszországban szerzett tapasztalatokból, hogy ne kövesse el őket mégegyszer. Képes volt megszelidülni. Nem adta fel az elveit, nem változott meg, nem lett másik versenyző - habár hallani ilyesféle véleményeket is. Meggyőződésem, hogy Simon Yates hű maradt önmagához, hiszen csak így érvényesülhetett, számára ez volt az egyetlen járható út a sikerhez. Mindössze három hónap leforgása alatt rendezte gondolatait, új célokat tűzött ki maga elé és ezeket szem előtt tartva kialakította a saját nyerő taktikáját. Az ösztöneire támaszkodott, semmit sem tervezett meg előre, nem a wattmérőjétől várta a megváltást. Nem volt szükség arra, hogy megváltozzon. Egy feladata volt: hogy megtalálja az egészséges egyensúlyt támadás és védekezés között, agresszivitás és passzivitás között. Bizonyos szituációkban kompromisszumot kellett kötnie önmagával a végső cél elérése érdekében. Akármekkora szíve van, ezúttal nem hagyhatta, hogy elvigye a hév. Józanul vívta meg belső harcait, kontroll alatt tartva forró vérét. Ezért nem omlott össze a harmadik héten és ezért ölthette végül magára a piros trikót Madridban.

Háromhetest háromhetessel összevetni badarság, az ellenfelek és a körülmények merőben különbözhetnek, az útvonalról nem is beszélve. Mégis mindig megkíséreljük elkövetni ezt a badarságot. Ilyen formán az sem teljesen jogos, hogy Yates Giro d'Italián forszírozott stratégiáját elhibázottnak bélyegezzük. Időfutamspecialisták sora lihegett a nyakában, így érthető, hogy minden adandó alkalommal az agresszivitást választotta, amikor csak a lábai engedték. Kamikaze akciónak tűnhetett, mégsem volt más esélye Tom Dumoulinnel és Chris Froome-mal szemben. Nem volt tere a taktikázásra, nem spórolhatott az energiájával a hegyeken. Gyönyörködtető ámokfutásával előidézte a kerékpársport hőskorát, felcsillantva a reményt, hogy az ösztönösség és a szív még a mai mezőnyben is diadalra vezethet, de belehalt a szépségbe és a tündérmese elillant. No regrets...

Giro d'Italia 2018, 15. szakasz Vuelta a Espana 2018, 14. szakasz

A Vuelta, ahogy a klasszikus tartja, egy más kávéház. Más, mert a verseny profilja és a mindenkori útvonal általában nem az időfutamspecialistákat favorizálja. Más, mert a harmadik, egyben utolsó háromhetes a naptárban, így a versenyzők formája kifürkészhetetlen, olykor csapongó és rapszódikus lehet - ne feledjük, senki sem az első csúcsformájával érkezik a rajtvonalhoz. Más, mert kevesebb feszültség és pátosz veszi körül. Más, mert sokak számára gyógyírrel szolgál a szezon korábbi szakaszaiban elszenvedett kudarcokra, azaz felkínál egyfajta javítási lehetőséget. Ez a lehetőség lebegett Yates szemei előtt is. Eljött az idő, hogy saját kezébe vegye a sorsát. Nem hajtotta a tatár, nem kényszerült menekülésre, beoszthatta az erejét. Rövid pórázon tartotta azokat, akik potenciálisan veszélyt jelenthettek volna rá összetettben, és egyből reagált, amint az események kontrollálhatóságát kétesnek ítélte. A legjobb védekezés a támadás, nemdebár?

Korántsem volt annyira egyértelmű, hogy Simon Yates-ről fog szólni az idei Vuelta. Sőt, tulajdonképpen másfél hétig ötletünk sem volt arról, kiről fog szólni az idei Vuelta. Félreértés ne essék, egy háromhetes viadal esetében sosem baj, ha másfél hét után még nem tudjuk megmondani, ki lehet a befutó, sőt. Épp ellenkezőleg, egy ennyire nyitott verseny üdítően hat a wattmérő-szuggerálás és a vonatozás virágkorában. Azonban azt látni kell, hogy a szokásosnál kicsit lassabban körvonalazódott a kép az esélyeket illetően. Nemhogy azt nem tudtuk, ki lesz a befutó, a második heti hegyi trilógia magasságában még arra is nehéz lett volna tippelni, kik végeznek a legjobb 5-ben. Ez talán az útvonal bírálata is - az első másfél hét kissé ellaposodott -, de inkább egy domináns, minden kilométert kontrolláló csapat 'hiánya'. Mindenki kitalálhatta, hogy a Sky-ra vonatkozik a célzás, akik ugyan ott voltak a mezőnyben, tehát a szó fizikai értelmében nem hiányoztak, de egy olyan összeállítású kerettel érkeztek, ami képtelen volt magára ölteni a dominátor szerepet. Mivel helyettük senki sem vállalta fel ezt a megterhelő feladatot, szeszélyesen nyílttá, néha már-már kaotikussá váltak a viszonyok, amit mi sem mutat jobban, hogy sorra születtek a szökevény-győzelmek és a maillot rojo vállról-vállra vándorolt. Egy minden szempontból sterilizált Tour de France-on mindez elképzelhetetlen lenne, ám a spanyol körversenyt éppen a kiszámíthatatlansága, a fordulatokban való gazdagsága, kontrollálhatatlansága teszi különlegessé. 

Amint azonban a mezőny végérvényesen belépett a hegyek birodalmába, akadt egy legény a gáton, akinek sikerült megálljt parancsolnia a hetek óta gyűrűző káosznak. Ugyan a 9. szakaszon, a Covatilla tetején némileg váratlanul Simon Yates ölébe hullott a piros trikó, ekkor még nem érezte magáénak az olcsón szerzett mezt, nem érezte megérdemeltnek a vezető pozíciót, így nem is ragaszkodott hozzá túlságosan, szívélyesen továbbajándékozta azt. Viszont öt nappal később, a Les Praeres rámpáin all-in-t kiáltott, egy határozott mozdulattal rámarkolt a gyeplőre és nem volt az az isten, hogy elengedje Madridig. Megragadta a kínálkozó lehetőséget, hiszen a Colle delle Finestrén való összeomlása óta duzzadt a bizonyítási vágytól. Egy jól időzített kései támadással kiharcolt magának egy szusszanásnyi előnyt tanácstalankodó riválisai előtt, amit megőrzött a célig. Nem döntötte el ezzel az összetettért zajló csatát, de kiosztotta a szerepeket. Innentől kezdve őt kellett megverni, ő kontrollálta az eseményeket, ő határozott arról, milyen versenyt fussanak. Az ellenfelek térfelén pattogott a labda, nekik kellett megoldást találni erre a helyzetre. Ott hibáztak nagyot, hogy a Giro d'Italián látott Yates-ből indultak ki. Abban reménykedtek néhányan - élükön a kétkapitányos felállással újra lebőgő Movistarral -, hogy előbb-utóbb megrogyik a brit és dögkeselyűkként fölészállhatnak, lerángatva róla a piros trikót. Nem számoltak azzal, hogy Simon Yates néhány hónap alatt újragondolta a nyerő taktikát. 

Lagos de Covadonga, 15. szakasz

Egyedül talán Miguel Ángel López és az Astana lépéseiben lehetett felfedezni igazi koncepciót. Superman Lópeznek ugyanis annyira gyenge az időfutama, hogy nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy kerekeken utazzon. Menekülésre kényszerült, nem hagyhatott veszni egyetlen apró lehetőséget sem. Mérlegelésre nem volt ideje, így ha érzett erőt a lábaiban, mennie kellett. Ment is. A példa okáért a rettegett Covadongán korait indított, meghálálva csapata munkáját, akik előkészítették számára a terepet, diktálták a tempót egészen a hegy lábáig. Próbálkozását nem koronázta valódi siker: a Movistar Yates-szel a nyomukban hamar levadászta a kolumbiait, míg Thibaut Pinot a farvizet meglovagolva szinte észrevétlenül távolodott el tőlük. Miután lecsendesedett a López-keltette vihar, a ködben lassan kirajzolódott a kép, hogy kik pályázhatnak reális eséllyel a végső győzelemre. A piros trikós kézben tartotta az eseményeket, folyamatosan tesztelgette talpon maradt kihívóit, Alejandro Valverde pedig Nairo Quintana kívánságait leste és lefülelve a kisebb-nagyobb akciókat, oroszlánrészt vállalt a vezetésből. Quintanának esze ágában sem volt kooperálni, aljas módon végig tette a kereket, amiért kapta is az ívet Yates-től, hozzáteszem jogosan. Ez az elit csoport a spanyol utánpótlás legfényesebb üdvöskéjével, Enric Mas-szal és a saját tempóra szavazó Steven Kruijswijkkel egészült ki. A szakaszgyőzelmet megkaparintó Pinot-t is beleszámítva ők heten váltak az ezévi Vuelta főszereplőivé, csupán Rigoberto Urán tudott közéjük beékelődni a későbbiek folyamán.

A harmadik hét elején egy 32 kilométeres, a csalóka szintrajzzal ellentétben egyáltalán nem palacsintasütőhöz hasonlító terepviszonyú egyéni időfutam, ami ugyan borzolta a kedélyeket, de nem borította fel teljességgel az erősorrendet. Égbekiáltó meglepetés - talán Enric Mas menetét kivéve -, nem született: akitől gyenge időt lehetett várni, azt utolérte a végzete és valóban gyengén szerepelt. Lópeznek és Quintanának kiosztották a másodperceket, Kruijswijk tett egy határozott lépést előre, míg Yates hozta a kötelezőt és ikszelt Valverdével. A két kérdéses figura, Pinot és Urán végül betlizett, de az utóbbi évek tapasztalai alapján erre már fel se kaptuk a fejünket. Arra viszont annál inkább felkaptuk a fejünket, ami a másnapi hegyi etapon történt, hiszen válaszúthoz érkezett a Movistar: a Balcón de Bizkaia nevű emelkedőn egy Valverde-féle offenzíva nyomán Quintana megrogyott, így a kapitányi kérdések bezáródtak. Nairo Quintanának fejet kellett hajtania a veterán spanyol előtt és be kellett állnia a segítők sorába. Más kérdés, hogy ez az újfajta felállás korántsem bizonyult gyümölcsözőnek...

Két nappal később Andorrába látogatott a mezőny, hogy utolsó erőtartalékaikat mozgósítva részt vegyenek egy kétnapos, non-fakultatív túlélőtúrán. Andorrában tudniillik egy centi sík sincs: a határon túl színtiszta szenvedés várt a fásult versenyzőkre. Az ártalmatlannak tűnő Col de la Rabassán végződő 19. szakaszon kibontakozásnak indult a Movistar rémálma. A sors fintora, hogy pont Nairo Quintana ösztökélte a Valverde vesztét okozó akciót: a kolumbiai ugrasztotta előbb a Kruijswijk-Pinot kettőst, majd maga a piros trikós Yates is csatlakozott az egyébként fantáziadús offenzívához. Mindeközben a 38 éves Valverde győzelmi reményei egy szempillantás alatt illantak tova, hisz' a csapat által visszavezényelt Quintana sem tudta kozmetikázni az egyre aggasztóbb helyzetet. A repedő üveget nem tartja össze egy mezei ragtapasz: számukra ez volt a vég kezdete. Simon Yates számára pedig kinyílt a világ, ott állt élete legnagyobb sikerének küszöbén. Mindössze egyetlen nap választotta el attól, hogy örökre lemossa magáról a Corsa Rosa kudarcát, de nem bízhatta el magát...

a 19. szakasz összefoglalója - Col de la Rabassa

A rövidre szabott 20. etap hat kategorizált emelkedőt rejtett magában, ami ideális terepet biztosított a merész támadásoknak. Miguel Ángel López nem is késlekedett, az utolsó előtti hegyecske lábához érve beletaposott a pedálba, magával rántva honfitársát, Nairo Quintanát. Még mielőtt azonban a két ambíciózus kolumbiai látóhatáron kívül kerülhetett volna, Yates a nyomukba eredt, hogy eloszlassa az esetleges kételyeket. Andorrai lakosként úgy ismeri a helyi utakat, akár a tenyerét: olyan bátran vetette bele magát a Coll de la Comella lejtmenetének hajtűkanyarjaiba, hogy Enric Mas alig győzött kapaszkodni mögötte. Mire újból emelkedni kezdett volna az út, nyakoncsípték a szökevényeket, ám az egység hamar megbomlott közöttük, sőt talán ki sem alakulhatott. Quintana fülében ott harsogott a sportigazgatói parancs, kénytelen volt visszamaradni a kétségbeesetten a dobogó aljába kapaszkodó Valverdéhez. Simon Yates pedig vett egy mély levegőt és lazított a gyeplőn: hagyta, hogy López és Mas kissé eltempózzon tőle a Coll de la Gallinán. Egy pillanatra sem forgott veszélyben a végső győzelme, egy pillanatra sem vesztette el a kontrollt, nem volt oka a pánikra. Csupán egyedül maradt szerteágazó gondolataival, cikázó érzéseivel, hogy minden idegszálával a célja elérésére koncentrálhasson. Senki sem zökkenthette ki. Ezennel tényleg érinthetetlen volt. Amikor átgurult a célvonalon, sokat mondóan lehajtotta a fejét: megcsinálta. Megcsinálta, igazolva cirka 5 évvel ezelőtti döntését, miszerint széttépve a Sky-os ajánlatot, a Mitchelton-Scotthoz szerződött. Megcsinálta, igazolva, hogy így is lehet. Igazi rocksztár, tekerjen akármilyen stílusban...

Az idei Vuelta bebizonyította a post-Froome éra rátermettségét és megkongatta a generációváltás harangjait. 1965 óta (!) nem volt ilyen fiatal Grand Tour-dobogó: Simon Yates a korelnök a maga 26 évével, a 2. helyen végző Enric Mas 1995-ös születésű, a bronzérmes Miguel Ángel López csak egy évvel idősebb nála, a 24-et töltötte februárban. Hogy lehessen mihez viszonyítani, Alberto Contador 24 évesen nyerte az első sárga trikóját. Ezek a srácok sehonnan se késtek még el! A másik szembetűnő tendencia, amit ezen a spanyol körversenyen megfigyelhettünk, hogy világbajnoki időfutamképességek nélkül is lehet háromhetest nyerni. A favoritok közötti egyetlen igazi specialista, Steven Kruijswijk végül a csalódást keltő 4. helyre csúszott vissza, igaz, mielőtt megmérettette magát spanyol földön, végigtekerte a Tour de France-ot is (ötödikként zárt). Lényeg, hogy ez a verseny nem az időfutam császárairól szólt. Szurkoljunk akárkinek, azt hiszem az mindannyiunk számára felvillanyozó, hogy a siker több irányból is megközelíthető. Valakinek az válik be, hogy a wattmérőjét követi, valakinek az, hogy a szíve után megy és az ösztöneire támaszkodik. Nem létezik egyetlen bevált recept, az évek során minden versenyzőnek meg kell találnia a saját nyerő taktikáját és azt a csapatot, amelyik teljes mellszélességgel támogatja ennek megvalósításában. Tanulni kell a hibákból, tudni kell továbblépni. Merni kell változtatni. De nem feltétlenül kell megváltozni.

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
 1.    Simon Yates [26 éves]   Mitchelton-Scott 82:05:58
 2.    Enric Mas [23 éves]   Quickstep-Floors +1:46
 3.    Miguel Ángel López [24 éves]   Team Astana +2:04
 4.    Steven Kruijswijk [31 éves]   LottoNL-Jumbo +2:54
 5.    Alejandro Valverde [38 éves]   Movistar Team +4:28
2018.09.20. 14:42, bettina.

A középső szakasz

Címkék: cycling tdh personal
élménybeszámoló a Tour de Hongrie-ról

Adhattam volna akár szenzációhajhász címet is ennek a bejegyzésnek, de azokat már elpuffogtatta előttem a sajtó - amúgy sem az én kenyerem az ilyesmi. Ettől függetlenül lehettem volna valamivel lényegretörőbb, ezt aláírom. Persze nem véletlen ez a titokzatosság: eleinte mindössze ezt az információfoszlányt bocsátották a rajongók rendelkezésére a Tour de Hongrie szervezői azzal kapcsolatban, hol lehet majd összefutni Alberto Contadorral. Tudjátok, hány napig töprengtem azon, hogy egy hatnapos versenyen melyik a középső szakasz?

Augusztus 6-án délelőtt robbant a bomba: Ivan Basso és Alberto Contador a Tour de Hongrie-n! A sportággal foglalkozó hírportálok sorra vették át a kézzel fogható információkat mellőző cikket, ráadásul szóról-szóra - kontroll C, kontroll V és mehet is az éterbe. Mindenekelőtt végigböngészhettük a hazánkba érkező spanyol világsztár részben cenzúrázott eredménylistáját, ami kétségtelenül hasznos, bár aki ismeri Contador munkásságát, az aligha lelt benne újdonságot, aki pedig nem, az aligha kattintott rá a tovább gombra. A cenzúrázás csupán azért problémás, mert az a laikus, aki mégis rákattint a tovább gombra, valóban elhiszi, hogy Alberto Contador hétszeres Grand Tour-győztes, hiszen nem rendelkezik mélyebb tudással a karrierjéről, nem látja a teljes képet, csak a felszínt kapargatja. Messzire vezet ez a téma, mindenesetre én foggal-körömmel ragaszkodom a saját megingathatatlan meggyőződésemhez és kedvencemhez igazodva kilenc győzelmet számlálok. Ha már itt tartunk, azt is kissé meredeknek érzem, hogy a Giro d'Italia kétszeres bajnokának, Ivan Bassónak a bemutatását letudták egy 'jóbarát' jelzővel, ami igaznak igaz, mégis keveset árul el róla sportszakmai szempontból. De ez csak egy mellékszál. Az M4Sport közvetítései során Jenci és Dávid az utóbbi esetben pótolta a hiányosságokat.

Visszatérve a középső szakasz misztériumához, valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki ennél valamelyest bővebb tájékoztatásra vágyott, lévén ez egy kihagyhatatlan ziccernek mutatkozott minden magyarországi Contador-fanatikus számára. Oké, tegyük fel, sikerült megfejteni, mire gondolt a szerző. Tekintsünk el az első napi prológtól és nevezzük ki a 3. szakaszt középsőnek. De korántsem mindegy, hogy az aznapi rajtvárosban, Cegléden vagy célállomáson, Hajdúszoboszlón lesz a találka - végtére is, a két település között nagyjából 150 kilométernyi távolság húzódik. Majd' megőrültem, hogy elintézték ennyivel a sajtóközleményt, idézem: „A spanyol csillag várhatóan a helyszínen tekinti majd meg a Tour de Hongrie középső szakaszát”. Ez tényleg nagyszerű hír, sőt, első olvasatra kissé talán szürreális is, de az embert forrni hagyja a kétségek levében. Ezért nem szeretem a szenzációhajhász címeket. Konkrétum egy szál se. Egy elkötelezett rajongó érthető módon MINDENT tudni akar egy ilyen lehetőségről, így nyomozni kezd, hogy csillapítsa információéhségét.

Bízva abban, hogy mást sem hagy nyugodni ez a kérdés, a bejelentés után néhány nappal újból fejest ugrottam a magyar sajtóba, és láss csodát, külön kérésre pontosítottak a szervezők: Contador az Alföld kapujában, Cegléden teszi tiszteletét augusztus 17-én. Tökéletes, ennyit szerettem volna tudni, rögtön szervezkedni kezdtem. Budapestről alig egy óra az út kötött pályán, így a MÁV-on kívül senki sem akadályozhatott meg a céljaim megvalósításában. Végső megoldásként egyedül is szívesen elvonatoztam volna Ceglédre, de sikerült megfűznöm édesanyámat, hogy velem tartson. Figyelembe véve, hogy a ballagásomon elájultam a melegtől, megnyugtatott a tudat, hogyha ez mégegyszer megtörténne, például miközben aláirásért állok sorba, lesz valaki, aki nem tapos keresztül rajtam. Péntek reggel tehát vonatra szálltunk és bármilyen meglepő, késés nélkül futottunk be Ceglédre. Szerencsénk volt, éppen akkor indult egy busz a belváros felé, amikor beestünk a pályaudvarra, így perceken belül a rajthelyszínen találtuk magunkat, ahol már javában zajlott a felvezetés. Szépen lassan gyülekezett a nép a Kossuth téren, várva a világsztárt, akinek az ígéret szerint fél 12 magasságában kellett volna megjelennie a színen, ám nagyjából félórás késéssel érkezett a szomszédos Kossuth Múzeumból, ahol csapata, a Polartec-Kometa képviseletében tartott sajtótájékoztatót. Elnéztük neki. 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Alberto Contador (@acontadoroficial) által megosztott bejegyzés,

Nem vagyok az a rámenős típus, minimalistaként azzal is megelégedtem volna, ha egyáltalán láthatom őt teljes életnagyságban, lévén eddig csak néhány másodperc erejéig sikerült elcsípnem. Az teljesen más élethelyzet volt: az aggodalomtól remegve várakoztam rá az esős düsseldorfi időfutam céljában. Mondhatni, a Tour de France feszültsége rányomta a bélyegét az élményre, de szerencsésnek érzem magam, amiért láthattam őt versenykörülmények között is. A lehető legstílusosabb módon vonult vissza, bár beletelt néhány hónapomba, mire elfogadtam a döntését és feldolgoztam a történteket. Éreztem legbelül, hogy helyesen cselekszik, szurkolóként mégis nehezemre esett beletörődni abba, hogy a kerékpáros cirkusz nélküle dübörög majd tovább. Az általa képviselt mentalitás hiánycikké vált a mezőnyben. No Contador, no party - tartja az egyre gyakrabban ismételt mondás.

Délben a fotósok és a rajongók gyűrűjéből előbukkant Alberto, aki miután a Tour de Hongrie szervezőségével pózolt a színpadon, készségesen állt a közönség rendelkezésére is. Mindenki más-más ereklyét hozott magával az aláirásra, én egy Trek-mezt szorongatva álltam be a kígyózó sorba, remélve, hogy nem ájulok el, mire feljutok a pódiumra. Hogy eltereljem a figyelmem, elhatároztam, hogy bevetem összes spanyol tudásom és saját nyelvén köszöntöm majd. Igen ám, de amikor rám került a sor és átnyújtottam neki a mezt egy ¡Hola! kíséretében, hamar rájöttem, hogy túl magasra tettem a lécet. Kedvencem láthatóan megörült a próbálkozásomnak és reflexből kibuggyant belőle egy ¿Como estás? (Hogy vagy?), de erre már nem tudtam válaszolni, mert szívmelengető mosolyával egy pillanatra blokkolta az agyam azon részét, amely a hézagos spanyol tudásomért felel.

A tavalyi francia körön nem láthattam őt felszabadultan mosolyogni: meggyötört arrcal gurult át a célvonalon. Amikor szemtől-szembe kerülsz egy olyan emberrel, akihez számtalan örökre szóló élményed kötődik, aki miatt megannyi könnycseppet morzsoltál el, és aki nap mint nap visszainteget a telefonod háttérképéről, nem csoda, hogy lefagysz és hirtelen nem találod a szavakat. Pláne egy olyan idegennyelven nem, amit sosem tanultál iskolai keretek között... Egy magabiztosan hangzó 'muchas gracias'-t még sikerült kipréselnem magamból, így legalább méltósággal léphettem le a dobogóról. A közös képhez nem volt elegendő lélekjelenlétem, majd talán jövőre összeszedem hozzá a bátorságom. De van egy dedikált Trek-mezem, ami számomra felbecsülhetetlen értékkel bír. És gazdagabb lettem egy olyan mosollyal is, amit sosem felejtek el.

2018.08.20. 14:01, bettina.

Plan G

Címkék: tdf cycling summary
a 2018-as Tour de France összefoglalója

„Nem tudom, mi történik velem” - nyilatkozta Geraint Thomas talpig sárgában, kissé hitetlenül, könnyeivel küszködve, óvatosan ízlelgetve győzelme tényét a 20. szakaszt követően. Mi sem hittük volna, hogy ez megtörténhet vele. Végtére is, egészen a 17. szakaszig nem ő volt a Sky csapat kitüntetett kapitánya -  a fejlemények fényében egyre kínosabban hangzó Froome-mantra legalábbis ezt akarta elhitetni velünk, nézőkkel és a persze versenytársakkal. Akármennyire falsnak éreztünk a helyzetet, ezt kellett hinnünk, hiszen 2012-ben sem feltétlenül Bradley Wiggins tűnt a legerősebbnek a hegyekben, a merev csapatutasítás mégis az ő győzelmét kódolta, így az akkor luxussegítő szerepben sziporkázó Chris Froome kénytelen volt visszafogni magát. Úgy hiszem, valamennyien tartottunk attól, hogy Thomas is hasonló sorsa jut majd idén, igazságtalanul. Hogy végül mégsem így történt, és a Sky zöld utat adott a walesinek, hogy a saját versenyét fussa, kellemes meglepetésként hatott.

Az idei Tour de France központi kérdését és - valljuk be -, egyben az legfőbb izgalomforrását a Sky kétkapitányos felállása szolgáltatta. Az utolsó pillanatig kétségek között vergődött a sajtó és a közönség, hogy vajon egy elsőosztályú domestique, jelen esetben Geraint Thomas nyerhet-e sárga trikót egy eddig megdönthetetlennek látszó hierarchiával rendelkező, elveihez végletekig ragaszkodó, katonás szabályok által működtetett csapatban? Meggyőződésem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki a csalódás elkerülése végett nem volt hajlandó belelovalni magát abba, hogy ez megtörténhet. Nem tudtam szabadulni attól a bosszantó gondolattól, hogy szerencsétlen Thomast előbb-utóbb visszarendelik, vagy szinte észrevétlen módon veszik ki a győzelemért zajló csatából, csupán azért, mert az eredeti terv az volt, hogy Chris Froome-mal nyeretik meg ezt a versenyt. Sosem akartak megfelelni a nézői elvárásoknak, sosem izgatta őket igazán a pozitÍv megítélés, most sem ematt adták ki az ukázt a szerepcserére. A Sky egy abszolút eredménycentrikus csapat. Győzelem minden áron - ennek a mottónak élnek, amióta csak léteznek...

Geraint Thomas sugárzó magabiztossága válaszút elé állította Nicolas Portalékat, ahol a biztos siker elérése érdekében meg kellett fontolniuk az eredeti terv felülírását és a bevált hierarchia mesterséges ledöntését. Bizonyos szempontból persze érthetó, miért erőltették a Froome kapitányságát alátámasztó kommunikációt: Marco Pantani 1998-as sikeres kísérlete óta senki sem került ennyire közel a Giro-Tour duplához. De ha ebben a helyzetben mégis Froome-ra tesznek és Thomast zsoldos szerepbe süllyesztik vissza (amit egyébként alázattal játszott volna el jóbarátja és a csapat kedvéért), könnyen lehet, hogy két szék között a pad alá esnek. Ez pedig nem fért volna bele a Sky életébe, így bizalmat szavaztak a luxussegítő javára, ezzel kialakítva egy humánusabb képet magukról. Geraint Thomas sárga trikóval hálálta meg a bizalmat és ha okosan tárgyal, akár örökre kitörhet a zsoldos szerepből.

A legerősebb nyert - avagy nyerhetett -, éppen ettől lett szép és kerek ez a történet, de ne felejtkezzünk el az előzményekről, és hogy egyáltalán miért alakulhatott ki a Sky-féle kétkapitányos felállás, ami három héten keresztül lázban tartotta a közvéleményt. Ugyanis egy héttel a Tour de France vendée-i rajtja előtt még a levegőben lógott Chris Froome részvétele a rétestésztaként nyúló, ellentmondásos szalbutamol-ügy kapcsán. A csapat akármilyen mélyre nyúlt a zsebében, hogy a lehető legjobb szakembereket alkalmazhassa versenyzője védelmében, egy esetleges szankció Damoklész kardjaként lebegett a fejük felett. Ezért kellett egy tudatosan felépített B-terv, amire bátran támaszkodhatnak, hiszen mégsem indulhattak neki a Tour de France-nak ütőképes kapitány nélkül. Ő lett Geraint Thomas, azaz G, ahogyan versenytársai és a sajtó emlegeti. Nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget, de az egyszerre bennfentes és kívülálló magatartást tanúsító walesi a tavaszi felkészülési időszak során többször is lenyilatkozta, hogy júliusra hegyezi a formáját, nem törődve azzal, hogy mi zajlik a háttérben. Tegyük fel, ha Froome-ot elmeszelik, akkor nincs semmiféle vita arról, hogy ki legyen a Sky kapitánya. Thomas mind fizikálisan, mind mentálisan készen állt arra, hogy betöltse ezt a pozíciót: gondoljunk csak a Critérium du Dauphiné alatt mutatott erődemonstrációra. Így viszont, hogy egyrészt még épp időben felmentették (az ASO kitiltási szándékára misztikus gyorsasággal reagált a híres-hírhedt UCI/WADA duó), másrészt a tárgyalási fázis alatt hagyták versenyezni a négyszeres Tour-győztest, aki epikus comeback nyomán megszerezte a rózsaszín trikót, Thomasnak átmenetileg be kellett érnie egy afféle névleges társkapitányi címmel. Pontosan tudta, hogy amíg Chris Froome-nak egy fikarcnyi esélye is lesz arra, hogy megnyerje a francia kört és véghezvigye a duplát, addig nem kaphat szabad kezet...

Eltelt egy hét a versenyből, és ugyan a sárga trikót ekkor még Greg Van Avermaet viselte, Geraint Thomas cirka egy perces előnnyel rendelkezett minden más potenciális összetett aspiránssal szemben, élükön Chris Froome-mal. Nem volt ebben semmi rendkívüli, hiszen valódi hegyekkel egészen a 10. szakaszig nem találkozott a mezőny - leszámítva a Mur de Bretagne néven futó falacskát, ahol mindössze mechanikai problémák szülhettek különbségeket az esélyesek között (lásd Dumoulin és Bardet incidense). Ha a szívünkre tesszük a kezünket, Thomas nevét az alpesi blokkig zárójelesen kezeltük: a korábbi évek tapasztalatai alapján mindenki arra számított, hogy előbb-utóbb utoléri a végzete és lesz egy rossz napja - jour sans, ahogy a francia mondja -, amikor kiradírozza magát összetettért zajló csatából és menetrendszerűen átadja a stafétát csapattársának. Egy olyan versenyzőtől, aki mindenekelőtt Froome fegyverhordozójaként érkezett, és karrierje során még sosem zárt a legjobb 10 között a Grand Tourokon, nem vártunk csodát.

Ehhez képest, amint százalékokban mérhető módon emelkedni kezdett az út a lábai alatt, Thomas szárnyakat kapott. Tulajdonképpen leuralta az Alpokat: miután a La Rosière-en szinte észrevetlenül tempózott el a kizárólag egymásra koncentráló Dumoulin-Froome sztárpárostól, a 21 ikonikus hajtúkanyarból összefonódő Alpe d'Huezen a maillot jaune-nal a vállain diadalmaskodott, további jóváírás másodperceket bezsebelve. Kár lenne tagadni, mi, fanyalgó, kishitű nézők mindezek ellenére sem vettük őt kellően komolyan - látni véltük lelki szemeink előtt, ahogyan G hátán fehérré fakul a mez a Pireneusok csúcsain. A sajtó persze azonnal ráharapott a Sky berkein belül kialakuló konfliktushelyzetre: Most akkor ki a kapitány? - hangzott az égető kérdés újra meg újra, amint másfél perc fölé kúszott Thomas előnye. Froome - hangzott a minden kétséget kizáró válasz a sportigazgató és maga, a sárga trikós szájából. Ki-ki eldönthette bizalmi alapon, hogy a szemének hisz vagy a fülének.

És akkor a minden szempontból rendhagyó, és ennek megfelelően médiahisztériától övezett 17. etapon lehullott a lánc Geraint Thomas lábairól: a Col du Portet nevű emelkedőn végérvényesen eldőlt a kapitányi cím sorsa. Az esélyesek csokrából Tom Dumoulinnek szúrt szemet legelőször Froome jojózása, ám mivel a pofavizitek alkalmával nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy riválisa csupán altat avagy valóban a vörös zóna kapujába érkezett, ahonnan nincs visszaút, a tettek mezejére lépett. A Sky vezetése egy csapásra döntéskényszerbe került: végre felszabadították a walesit a gályarabságból, vízre bocsátották a B-tervet - ha úgy tetszik, G-tervet. Chris Froome pedálfordulatai egyre szögletesebbé váltak, így kénytelen volt érzékeny búcsút venni a duplától, amitől karnyújtásnyira érezhette magát, mégis súlyos percek választották el tőle. Akármennyire antipatikus számomra, el kell ismernem, úriember módjára bírkózott meg az előtte tornyosuló akadályokkal: megannyi személyes krízisen tekert keretesztül a három hét során (amerre járt, füttyszó kísérte útját), mégsem játszotta el a mártírt, sőt a vereséget is méltósággal viselte. Nem tehetett mást, meg kellett hajolnia csapattársa lehengerlően stabil teljesítménye előtt. Ennek a Geraint Thomasnak még ő sem lehetett ellenfele. Ugyanerre a következtetésre jutott a pánikgombra rátenyerelő Tom Dumoulin is, aki a kiegyensúlyozottság mintaszobraként tündökölt mind a Giro d'Italián, mind a Tour de France-on, mégsem sikerült a dobogó 2. fokánál magasabbra tornáznia magát. Ettől függetlenül maradéktalanul elégedettnek tűnt az újabb ezüsttel - a maximumot nyújtotta mindkét versenyen, így nem volt különösebb oka a csalódottságra. Ha elkerülte volna a Bardet-val való ütközést a Mur de Bretagne lábánál... valószínűleg akkor sem tudta volna megingatni Thomas betonbiztos vezető pozícióját. Az ő példája is további érvényt szerzett azoknak a hangoknak, miszerint a Giro-Tour dupla igenis lehetséges a post-Pantani érában. 

Ha valakinek szintén nincs miért szégyenkeznie, az az elképesztő ütemű fejlődést produkáló egykori síugró, Primoz Roglic, az idei francia kör egyik legígéretesebb revelációja. Minden szezonban új oldaláról ismerhetjük meg a tehetségtől duzzadó szlovént, aki eleinte időfutamképességével hívta fel magára a World Tour-figyelmet, majd több ízben is bizonyította, hogy a lejtmenetekben sem ismer félelmet. Ezalkalommal pedig üstökösként robbant be az nehézsúlyúak küzdelmébe, kishíján leszorítva Chris Froome-ot a dobogóról (meglepő, hogy épp a kronón betlizett). A Pireneusok rámpáin Roglic bizonyult a legaktívabbnak: próbálkozott hegyre fel és hegyről le, állandóan rángatta a favoritok bajszát. Cinkostársával, Steven Kruijswijkkel, akit csak egy hófal tudott megakadályozni abban, hogy megnyerje a 2016-os Giro d'Italiát, felváltva vezették a támadásokat, hol több, hol kevesebb babért aratva. A passzív védekezés számukra nem volt opció, determináltságukkal új színt hoztak a versenybe, amiért mindketten kalaplengetést érdemelnek. A LottoNL-Jumbo csapatszervezési téren is óriási bravúrt vitt véghez, hiszen egyedül nekik sikerült egyensúlyba hozni az összetettbeli célokat (Roglic és Kruijswijk végül a 4-5. helyet kaparintotta meg) a kompetitív sprintvonat felépítésével (Dylan Groenewegen 2 szakaszgyőzelmet ünnepelhetett, igaz, az Alpokban neves kollégáival egyetemben feladta a Tourt).

Noha a józan paraszti logika azt diktálta volna, hogy azok a versenyzők, akik kizárólag a Tour de France-ra koncentrálnak és kvázi frissen érkeznek a startvonalhoz, előnyt élvezhetnek majd a Giro d'Italia brutalitása által megtépázott harcosokkal szemben, előbbi kategória képviselői sorra kudarcot vallottak - ki önhibájából, ki önhibáján kívül. Jóllehet, hogy a későbbi bajnok kivételt képez ezen állítás alól, ám Thomasra előzetesen senki sem tekintett igazi esélyesként, legfőképp segítői besorolása okán nem. Nairo Quintanára annál inkább. A hazájában köztiszteletben álló kolumbiai minden évben győzelmi reményekkel veti bele magát a sárga trikóért zajló csatába, azonban hiába dörömbölt annyiszor az ajtón, továbbra sem találja a kulcsot az áttöréshez. A miértek pedig ezúttal is megválaszolatlanul maradtak, a Movistar szakmai vezetése hallgat, Unzué büntetésből a Vueltára száműzte a háromágú szigony alulteljesítő tagjait. Az összetett 10. helyén záró Quintana a tiszta hegyimenőknek leginkább kedvező 17. szakasz megnyerésével igyekezett kozmetikázni a kozmetikázhatatlant.

Vincenzo Nibalinak nem volt lehetősége arra, hogy bármit is kozmetikázzon. A felkészülési szezonban ugyan ritkán mutatta meg magát a cápa, formája mély tartalékokat sejtetett: szerencsétlenségére, még mielőtt ezek a tartalékok felszínre kerülhettek volna, az Alpe d'Huez rengetegében egy nézői fényképezőgép nyakbaakasztója rácsavarodott a fékkarjára. A jelenet bukással végződött, miután Nibali egyből felpattant, és mint később kiderült, törött csigolyával teljesítette az emelkedő hátralévő részét, limitálva veszteségeit. Másnap nélküle rajtolt a mezőny... És Richie Porte? Ekkor már rég nem képezte a mezőny részét. Mi történt? Csak a szokásos. A tasmán pechszériája a vitatott létjogosultságú kockaköves etapon folytatódott. A diagnózis? Kulcscsontficam. Végeredmény? Feladás.

A Tour de France képzeletbeli Naprendszerének középpontjában a sárga trikó helyezkedik el, amely gravitációs vonzásban tartja a nemzetközi médiafigyelem csaknem egészét, de hiba lenne kitérni a további megkülönböztetett mezeket jelképező kisbolygók elől, hiszen fényükkel ezek is színesítik az égboltot. Visszatérve a Földre, az talán senkit sem ért meglepetésként, hogy Peter Sagan számára kikövezett út vezetett a pontverseny megnyeréséig - a rocksztárosult szlovák nem ütközött semmiféle ellenálásba. Csakhogy diadalmenete váratlan fordulatott vett, amikor a Col de Val Louron-Azet lejtmenetében elmért egy féktávot és az árokban kötött ki. A fájdalomtenger ellenére visszalépésről szó sem lehetett: Sagan jelesre vizsgázott küzdeni tudásból és limitidőn belül érkezett meg a legkegyetlenebb Pireneusokbeli napon, hogy eljuttassa Párizsig a viseltes zöld trikót. Mindeközben Julian Alaphilippe levetkőzte puncheuri mivoltát és a hegyek királyává lépett elő, maga mögé utasítva a bretonok reménységét, Warren Barguilt. A pöttyök elhódítását 2 szakaszgyőzelemmel tette még emlékezetesebbé, ilyen formán hozzájárulva a Quickstep idei sikergyárának működtetéséhez. A legjobb fiatalnak járó fehér trikó Pierre Latour vállait ékesítette, aki ezzel megmentette csapata, az AG2R becsületét - Romain Bardet szereplése ugyanis alulmúlta a hazai közönség várakozásait. A Champs-Élysées Kristoff-i bevételét követő eredményhirdetésen azonban vitathatatlanul a maillot jaune vitte el a show-t: a walesi zászlóba burkolózó Geraint Thomas egy stílszerű mic droppal zárta improvizatív köszönőbeszédét, amit maga Barack Obama is megirigyelhetett volna.

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
 1.    Geraint Thomas   Team Sky 83:17:13
 2.    Tom Dumoulin   Team Sunweb +1:51
 3.    Chris Froome   Team Sky +2:24
 4.    Primoz Roglic   LottoNL-Jumbo +3:22
 5.    Steven Kruijswijk       LottoNL-Jumbo +6:08


utóirat
Nem férhet hozzá kétség, a számomra legkedvesebb emlék erről a Tour de France-ról - azaz a legfényesebben ragyogó kisbolgyó az égbolton - John Degenkolb a Paris-Roubaix ihlette 9. szakaszon aratott győzelme. A lesújtó történet közismert: a 2016 telén a spanyolországi Calpe környékén edzőtáborozó Giant-Alpecin csapat (ex-Sunweb) 6 tagját elgázolta egy szabálytalanul közlekedő autós. Degenkolb még a szerencsésebbek közé tartozott, ám kishíján elvesztette a mutatóujját a balesetben. Azóta kereste az utat vissza a csúcsra... És az olyan világklasszisok, mint ő, előbb-utóbb visszatalálnak. Nem is akárhogy! 

 

John DEGE nkolb (@johndegenkolb) által megosztott bejegyzés,

2018.08.01. 16:56, bettina.
Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

Duguláselhárítás Debrecen    *****    Visszaszámlálás indul! A popzene 2018-as évét foglaljuk össze. Dalok, albumok, videoklipek.    *****    STAR STABLE ONLINE - R A J O N G Ó I O L D A L - Daisy Doveer - STAR STABLE ONLINE    *****    Aranysárkányok korának 617-edik esztendejében...    *****    If this is the end in fire we should burn together    *****    Keresett karakterek // Szerepjáték // Csatlakozz // Varázslat és Sárkányvér // Aneliath    *****    snowflakes in the wrong place    *****    ♛ ANELIATH ☉ varázslat és sárkányvér    *****    every monster was a (wo)man first    *****    Fedett lovardák,kör karámok, angol lovas bokszok, gép-takarmány tárolók gyártás,szerelését, építését vállaljuk!    *****    Meditációk az okkult életrõl    *****    SZÉP AJÁNDÉK EGY SZEMÉLYES HOROSZKÓP.SZEREZZ ÖRÖMET SZERETTEIDNEK KARÁCSONYRA,EGY SZEMÉLYISÉG ÉS SORS ANALÍZISSEL!VÁRLAK    *****    MINDIG SZÉP AJÁNDÉK EGY SZEMÉLYES HOROSZKÓP. Szerezz örömet SZERETTEIDNEK Karácsonyra egy tartalmas elemzéssel!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek bele kell néznie. Tegyél egy próbát, én segítek az értelmezésben. Várlak!    *****    Rendelj szeretteidnek, asztrológiai elemzéseket, a 20-25 oldalas születési horoszkóp elõrejelzéssel,nagyon szép ajándék!    *****    Hamarosan, karácsony:rendelj, születési, elõrejelzési, párkapcsolati, fogamzási,hold horoszkópot, biotérképet ajándékba!    *****    szekelyhirdeto    *****    Te mit tennél, hogy a legnagyobb titkod, titok is maradjon?    *****    BLACK FRIDAY AKCIÓ!! Részletek ide kattintva!    *****    READ&SPEAK BLOG-Könyvek,filmek,sorozatok-Read&Speak Blog-rsblog.hu