Ugyan nincs precízen kijelölhető kezdőpontja, szurkolói karrierem lassacskán évtizedes múltra tekint vissza. Ezalatt volt részem világraszóló sikerekben, idegörlő drámákban és sokkoló kudarcokban - az imádott sportolók, még ha olykor érinthetetlennek is tűnnek, hozzánk hasonlóan esendő emberek. A legkiválóbb bajnokok pályafutásának képzeletbeli domborzatát is hullámhegyek és hullámvölgyek tarkítják. Ennél fogva rajongónak lenni olyan, mintha lejárat nélküli bérletet váltanánk egy érzelmi hullámvasútra, amely kimeríthetetlen adrenalinforrásként szolgál. Nincs megállás, versenyről-versenyre új impulzusok érnek és egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy igényli is ezeket - a dráma ugyanis addiktív. Önként vállaljuk, hogy aggódunk: a szívünk egyszer darabokra törik, máskor majd' kiugrik a helyéről, de mindez egy idő után rutinná minősül. Örökérvényű igazság, hogy az elszenvedett kudarcok megédesítik a sikert. A győzelem megrészegítő pillanatai miatt pedig hajlandóak vagyunk elviselni a drámát és felvállalni az aggodalmaskodást. Ilyen egy menthetetlen rajongó élete. 

Az igazat megvallva, az elmúlt tíz év alatt még sosem aggódtam annyit, mint idén. Kifejezetten frusztrált az az ürességtől kongó tanácstalanság, ami a 2018-as esztendő java részét áthatotta, ráadásul több fronton. Nincs az a krízishelyzet, ami elkötelezett, lelkileg edzett rajongóként arra késztetne, hogy elengedjem kedvenc sportolóim kezét. Hiszek bennük és érintettségem mélysége lehetetlenné teszi, hogy közömbössé váljanak a szememben. De nem fogom eltitkolni, hogy ez az év rengeteg kihívást görgetett elém és az aggodalmak parazsát tovább cipelem az újévre is. Tudom, hogy ez a bevezető rettentő gyászosan hangzik és azt sejteti, hogy az idei sportév kizárólag kudarcokat tartogatott számomra, pedig ez közel sincs így. Sírtam örömömben is, nemcsak bánatomban, ám olyan szituációk is adódtak bőven, amelyek az újdonság erejével hatottak és abszolút váratlanul értek, mondhatni lesújtottak. Ez a veszélye annak, ha az ember természetesnek érzékel bizonyos állapotokat, amelyek korántsem azok. Utólag tanuljuk meg értékelni a dolgokat és ezzel a szomorú ténnyel idén több ízben is szembesültem. Mert az nem természetes, hogy egy teniszező - esetemben Andy Murray - minden egyes tornán, ahol elindul, a döntőig menetel. Az sem magától értetődő, hogy Martin Fourcade kilométerekkel veri a biathlon-világkupa mezőnyét. Én mégis belekényelmesedtem ezekbe a helyzetekbe. Szégyellem, de valamilyen szinten hozzászoktam a sikerhez, így pedig nem csoda, ha fejbevág az (átmeneti) sikertelenség. 

Az olimpia, rendezzék bármely évszakban és földrészen, számomra egy valódi ünnep, ahol pártfogoltjaim eredményes szereplése által megtapasztalhatom a tiszta, zsigeri boldogságot. A szívet melengető büszkeség könnyeket csal a szemembe, amikor imádott sportolóim nyakában megcsillan az olimpia érem és arcukon felragyog az őszinte mosoly. Ennél nincs feljebb és szerencsésnek mondhatom magam, amiért annyiszor átélhettem, legutóbb most februárban. Az idei sikerek fő forrása ennek megfelelően a pyeongchangi téli olimpia volt, ahol tulajdonképpen az összes kívánságom teljesült: mintha a legmerészebb álmaim varázslatos módon megelevenedtek volna. Alig mertem hinni a szememnek, hogy mindez valóban megtörténik, annyira szürreálisnak tűnt. Mindenki, akiért szorítottam, nemzeti hősként feszített a dobogón, ahogyan azt számtalanszor elképzeltem. Megkönnyeztem a Chaplin, majd Don Quijote bőrébe bújó szélmalomharcos, Javier Fernandez bronzérmét, és ámulattal csodáltam, ahogyan a Virtue-Moir kettős visszatáncolja magát a jégvilág tetejére. Azonban még mielőtt elmerülhettem volna a korcsolyasport szépségeiben, a biathlon stadionban zajló események kötötték le szurkolói energiáimat.

Fourcade mennybemenetelének előzménye egy aprócska botlás volt, méghozzá egy szükséges botlás, ami kellően felpaprikázta - a sprintverseny csalódása tette őt érinthetetlenné. Az üldözésesben felszínre tőrt a ragadozó énje, senki sem állhatott az útjába azon a napon: elsöprő, ellentmondást nem tűrő teljesítménnyel kaparintotta meg az aranyérmet a 8. helyről indulva. Az egyéni 20 kilométeres számban egészen a 18. korongig kézben tartotta az eseményeket, ám két váratlan lövőhibával letaszította magát a dobogóról. A lendülete azonban ezután sem tört meg, éhsége továbbra sem csillapodott: még volt egy befejezetlen ügye a tömegrajtos futam kapcsán. A 2014-es szocsi olimpián csupán néhány centiméter választotta el a győzelemtől, és a történelem kishíján megismételte önmagát. Amikor Simon Schempp-pel tökéletes szinkronban bevetődtek a célba, megfagyott a levegő és percekig csak találgattuk, melyikük kötése volt előrébb. A célfotó végül Fourcade javára ítélt, és ez a drámai befutó a pyeongchangi ötkarikás játékok egyik ikonikus jelenetévé avanzsált. A francia vegyesváltó tagjaként szerzett újabb arany csak a hab volt a tortán... Most pedig aggódnom kell érte. Aggódnom kell egy olyan kivételes bajnokért, aki raklapszámra szállította a győzelmeket, az érmeket és a kristálygömböket. Martin Fourcade az évek során felépített egy szörnyet - ő maga fogalmazott így -, amely a sajtó által önálló életre kelt és jelen körülmények között elviselhetetlen nyomást helyez a vállaira. Az új szezonban már nem Johannes Boe-vel, hanem ezzel a szörnnyel küzd, így teljesítménye szokatlanul rapszódikussá vált, ami megdöbbentette a sportágat. Nagyon magasra tette a lécet és ezt nehéz megugrani. De én bízom abban, hogy sikerül neki.

CIKKAJÁNLÓ

To reach the unreachable

Maradva a téli sportoknál és az aggodalmaskodásnál, Ammann már hozzászoktatott a szezonvégi rettegéshez. Először a szocsi játékok előtt pengette meg a visszavonulás húrjait, azóta pedig sosem lehetek elég biztos abban, hogy nem az aktuális idénye lesz az utolsó. Ebből kiindulva úgy gondoltam, illetve attól tartottam, hogy az idei pyeongchangi olimpia nemcsak az utolsó ötkarikás mutatványának porondjául szolgál majd, hanem talán az utolsó ugrásainak színhelye is lesz egyben, amivel keretbe foglalhatná pályafutását. Nos, utóbbi félelmem szerencsére nem igazolódott be, Simi nemcsak a tavalyi szezont versenyezte végig, hanem nekivágott az újnak is, bár ebben ezidáig nem volt köszönet. Elkeserítő ugyan, de be kell látni, hogy az év eleji formájához mérten, amikor Bad Mitterndorfban meglepetésre világkupa-dobogóig repült, meglehetősen mélyre került. A neve mellett szereplő helyezési számok egyszerűen nem méltóak egy négyszeres olimpiai bajnok nagyságához. Neki alapesetben nem azért kellene küzdenie, hogy beférjen a második sorozatba és elcsípjen egy-két világkupa-pontot. És mostmár arról sem vagyok meggyőződve, hogy minden egyes pillanatát élvezi annak, amit csinál. Nekem pedig fontos lenne, hogy legalább mosolyogni lássam. Ha kihunyt a tűz, semmi sem fogja visszatántorítani attól, hogy szögre akassza a léceket. Hátha a Négysáncverseny, lélekemelő jellegénél fogva kisegíti a krizisből

Miközben az olimpiai láng Pyeongchang felé araszolt, hogy beragyogja a havas tájat, néhányezer kilométerrel délebbre, Ausztráliában javában tombolt a nyár, ami Melbourne-be csalogatta a teniszvilág krémjét. De Andy Murray nem tarthatott velük, csípője ugyanis megvétózta éveleji visszatérését. Mindenáron szerette volna elkerülni a kétes kimenetelű műtétet, de az elnyújtott rehabilitáció nem hozta meg a kívánt eredményt, így kénytelen volt januárban kés alá feküdni és kórházi ágyból nézni, ahogyan egykori riválisai megharcolnak a bajnoki címért az Ausztrál Openen. Ugyan az orvosok szerint a műtét kiválóan sikerült és Murray tavasszal birtokba vehette az edzőpályákat, óvatos optimizmusa hamar elillant. A nizzai tréningsorozat után hetekig nem ragadott ütőt, újból elöntötték a kétségek. Nem jutott előbbre, pedig ő minden tőle telhetőt megtett, hogy újra versenyképes legyen. Nem siettette a folyamatot, emberfeletti erővel őrizte türelmét. Mindezek ellenére nem tapasztalt szignifikáns fejlődést, nem szabadult a teste béklyói alól. A kitűzött visszatérésének dátuma vészesen közeledett, ám a skót úgy ítélte meg, továbbra sem áll készen a megmérettetésre, ezért az utolsó pillanatban visszatáncolt a s'hertogenboschi tornától.

Ami késik, nem múlik: Andy Murray egy héttel később pályára lépett a Queen's Clubban, ahol a tiszteletteljes londoni közönség vastapssal köszöntötte. Igaz, végül három szettben alulmaradt, de ami ennél jóval lényegesebb, hogy bizalomgerjesztő teljesítménnyel mutatkozott be Kyrgios ellen, ezzel táplálva a szurkolói reményeket. Az első győzelem sem váratott sokat magára: Murray elérzékenyülve ünnepelte a Wawrinka felett aratott sikert Eastbourne-ban, fátyolos tekintete árulkodott töretlen akaraterejéről, őszinte játékszeretetéről és megtépázott önbizalmáról. Szíve szerint megkockáztatta volna a wimbledoni részvételt, az óvatosság jegyében azonban a józan eszére hallgatott és kihagyta a füves pályás Grand Slamet. Idejekorán átnyergelt a kemény borításra, hogy a lehető legideálisabb fizikai állapotban érkezhessen a US Openre. A felkészülés első állomásaként Andy Washingtonba utazott, ahol keserves küzdelemben verekedte el magát az elődöntőig: a Marius Copillal vívott, késő éjszakába nyúló mérkőzése egyszerre merítette ki a thriller és a dráma fogalmát. Sosem láttam még ennyire kiszolgáltatottnak: csak az a hatalmas szíve menthette ki teste börtönéből. De valljuk be, ez nem egy egészséges helyzet. Nem nyerhet mindig a szívével, szüksége van a fizikumára, hiszen ez eredményessége záloga, erre épül a tenisze. Ezt bizonyította az aggodalomra intő cincinnati kudarc, a felemás New York-i szereplés és a shenzeni fiaskó, ami az utolsó csepp volt a pohárban: Murray ezek után már nem vállalta a pekingi jelenést, keserű szájízzel, a tervezettnél korábban zárta le zaklatott szezonját... Annyira szeretném, ha végre a játékra koncentrálhatna és nem kötné gúzsba a fájdalom. Andy Murray megérdemel még egy esélyt.

CIKKAJÁNLÓ
Egyet előre, kettőt hátra	Proving people wrong

Összegezve az eddigieket, Fourcade újabban a démonaival küzd, Ammann ijesztő mélységű krízisbe került, Murray pedig önhibáján kívül nem jut egyről a kettőre. Mitagadás, nem túl fényes a helyzet. Egészen november közepéig Judd Trump sem brillírozott, sőt ősszel annyira elbizonytalanított, hogy az alázatát és a profizmusát vontam kétségbe. Dühös voltam rá, amiért kirakat-életmódot folytat a közösségi médiában és látszólag nem zavarta, hogy mindeközben megalázó vereségeket szenved el a snookerasztal mellett. Úgy éreztem, hogy eltolódtak a prioritásai és a rossz irányba halad. Ugyanúgy viselkedett, mint húszévesen. Nem akartam ahhoz asszisztálni, ahogy elpazarolja a tehetségét. Amíg én ilyen súlyos vádakkal dobálóztam és összeesküvés-elméleteket gyártottam, Judd meghozta karrierje legjobb döntését: rávette öccsét, Jack-et, hogy adja fel a munkáját, költözzön fel hozzá és segédkezzen neki a felkészülés folyamán. Szinte rögtön tapasztalható volt a fejlődés, a testvéri összefogás megmutatkozott Trump javuló eredményeiben, stabilizálódó játékában és exponenciálisan növekvő önbizalmában. Én vagyok a legboldogabb attól, hogy rácáfolt a kritikákra. Az az igazság, hogy képtelen lettem volna rá huzamosabb ideig haragudni, akármekkora hülyeségeket csinál vagy mond. Ehelyett újra büszke lehetek rá, amiért Ronnie O'Sullivant legyőzve tornát nyert és a karácsonyi szünet előtt lökött egy tankönyvbe illő maximumot is. 

Egy rajongó elképesztő mennyiségű felesleges feszültséget emel be az életébe, amit - a mindennapi stresszhez hasonlóan - közel lehetetlen levetkőzni vagy nem tudomást venni róla, hiába jelenti ki az ember dacosan, hogy magasról tesz rá, mi történik. Nekem ez nem megy, akármit kommunikálok kifelé, legbelül akkor is szétvet az ideg. Pedig utálom ezeket a feszült helyzeteket. Ennél már csak az ürességet utálom jobban, amikor nincs miért izgulni. Amikor vége a dalnak, elszáll minden remény és beüt a világvége hangulat. És csak fekszem a szőnyegen, mint egy darab fa, és üveges szemekkel bámulom a plafont, hátha rámesik. Hány ilyen pillanatot éltem át Contador-drukkerként az utóbbi 5-6 évben! És tudjátok mit? Ezek a pillanatok is hiányoznak, nemcsak azok, amikor önkívületi állapotban kiabáltam a tévé előtt, hogy 'Vamos!', egészen addig, amíg hang jött ki a torkomon. Ennek a korszaknak vége. A kerékpárszeretetemet megőriztem, de Contador visszavonulása kiölte belőlem a csodavárás izgatottságát. Végleg kialudt az a parázs, amiből bármelyik pillanatban kipattanhatott volna a tűz. Pontosan azért rettegtek tőle az ellenfelek, amiért a rajongók imádták: senki sem tudhatta előre, mikor lángolnak fel az ösztönei.

No Contador, no party - tartja a mondás. Berci nélkül valóban nem akkora buli egy Tour de France, bár kifejezetten érdekes volt kívülállóként szemlélni a háromhetesek alakulását. Naivan azt gondoltam, hogy majd hátradőlök a fotelban és a feszültségtől megszabadulva élvezem ezeket a versenyeket. Hát a francokat. A pártatlanság nem az én műfajom, megállás nélkül kerestem a kapaszkodókat. Rengeteg új impulzus ért, mivel megszűnt körülöttem a burok és nyitottam a mezőny többi tagja felé: új arcokat fedeztem fel és közben ráébredtem arra, hogy mennyi mindent nem tudtam eddig bizonyos versenyzőkről. Nem titok, voltak olyan kerekesek, akiket megkedveltem az idei év során, de azt hiszem, bennük is Contador szellemét kerestem. Számomra senki sem pótolhatja őt... Ezidáig nem volt szerecsém szemtől-szembe találkozni kedvenc sportolóimmal. Idén augusztusban azonban kihagyhatatlan lehetőség tárult elém: a kicsiny hazai kerékpáros sajtó zengett a hírtől, miszerint Alberto Contador Ceglédre látogat a Tour de Hongrie keretein belül. Még mindig felfoghatatlan, de tényleg így történt. És én ott voltam és feljutottam a dobogóra. A szavam is elállt, amikor rámmosolygott. Örökre hálás leszek azért a pillanatért és az aláírásért.

CIKKAJÁNLÓ

A középső szakasz

Az érettségi időszak kellős közepén járok, ami akár legitimizálhatná a tényt, hogy majd' egy hónapja nem írtam a főoldalra - nem mintha nem lett volna miről -, de nem áll szándékomban kizárólag a tanuláskényszerre fogni a kihagyást, inkább mondanám tudatos döntésnek. A francia nyílt teniszbajnokságra és az olasz kerékpáros körversenyre tartogattam magam, mely két világesemény tulajdonképpen tökéletes váltásban követi egymást: amint a Giro d'Italiának vége, épp aznap kezdődik a Roland Garros. Ez a bejegyzés mégis utóbbira fog koncentrálni, hiszen tegnap került sor a sorsolásra Párizsban. Különben is, kell mostmár egy kis salakos tenisz, hogy megtörje a tavaszi kerékpáros hegemóniát.

Őszinte leszek, az utóbbi hónapokban szégyenyteljes módon csak hosszabb-rövidebb kihagyásokkal követtem az ATP-cirkusz előadásait (no offence). Ennek nyilván egyrészt Murray aggasztóan elhúzódó kihagyása az oka, másrészt nem titok, hogy a salak sosem volt a kedvenc borításom. Ettől függetlenül nem fordítottam hátat a tenisznek, lévén annyira egyik borítást sem tudom utálni, hogy legalább a Masters-versenyek véghajráját ne nézzem meg. A sportág iránt érzett állandó kíváncsiságom semmi esetben sem engedné meg ezt a hanyagságot. Ráadásul a salakszezon hajnalán korántsem volt egyértelmű, hogy Rafa Nadal újabb trófeagyűjtő hadjáratot indít, hiszen az Australian Open negyeddöntőjében egy izomsérülés okán térde kényszerült és távol maradt a márciusi mestertornáktól (Indian Wells, Miami). Viszont amint a spanyol szemcsés talajra tette a lábát, elszálltak a kétségek: Monte-Carlóban kis túlzással felszántotta a salakot, szettveszteség nélkül aratott győzelmet. Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Nem titok, valamelyest ez a már sokszor látott Nadal-féle tarolás is közrejátszott abban, hogy hanyagabb intenzitással követtem az eseményeket. A fonalat persze nem vesztettem el teljesen, de ha egy percet sem csípek el a salakszezonból, az eredmények alapján is ráérezhettem volna, ki a Roland Garros bajnoki címének elsőszámú várományosa. És ebben most semmi cinizmus vagy ellenérzés nincs, ez puszta tény. A salakkirály uralma jelenleg megingathatlannak tűnik.

Amit viszont mostmár lassan 10 éves (higgyétek el, engem lep meg a legjobban ez a szám) szurkolói pályafutásom alatt megtanultam, hogy előre senkinek sem szabad odaítélni a végső győzelmet: a sport mindig magában tartogatja a drámát, pontosan ezért rajongunk érte. Mivel ezt a cikket május 25-e estéjén írom, azt hiszem ez a mai nap legnagyobb tanulsága egyben - jóllehet nem a tenisz háza tájáról származik, de minden sportágra igaz. Akármilyen közhelyesen is hangzik, vitathatlanul igaz - hisz' ez a közhelyek legfőbb jellemzője, nemdebár? És igen, Nadal kétségkívül toronymagas favorit a Garros megnyerésére, per pillanat én sem tudnék másik, vele egy szinten lévő esélyest kikiáltani, de csatlakozva a pártatlan nézők táborához, fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy eredetileg ez a verseny nem egy egyszemélyes show - az eredetileg szóra helyezvén a hangsúlyt, hiszen még válhat azzá a későbbiekben. Beszélni kell Sascha Zverevről, aki a müncheni és a madridi torna megnyerése mellett döntőzött Rómában - Rafa és egy esőszünet zökkentette ki a ritmusból - és jelenleg vezeti a világbajnoki pontversenyt (Race to London), azaz idén ő szerezte a legtöbb ranglistapontot, ami mindenképp figyelemre méltó statisztika a neve mellett. Ám eddigi Grand Slam-szereplései hagynak némi kívánnivalót maguk után, ez gyenge tendencia mindenképp ellene szól: Zverev ugyanis még sosem jutott el a negyeddöntős fázisig egyik major versenyen sem. A növekvő külső nyomás és az egyre szélesedő elvárások pedig esőfelhőkként gyülekeznek a 21 éves német feje felett, akinek előbb-utóbb villantania kell valamit ezen a színtéren is. A játéka alapján képes kell, hogy legyen rá, és fejben sem tartozik a labilis alkatok közé, annyi bizonyos.

Dominic Thiem az évek során rászolgált a salakherceg jelzőre: kétszer is játszott már elődöntőt a Garroson (csak egy topformában lévő Djokovic és maga a salakkirály állták útját, az adott kiírás későbbi bajnokai), illetve tornagyőzelmei túlnyomó hányada is salakról származnak (7/9). Az osztrák azonban idén nem nyújtott maradandót kedvenc borításán, mindössze egy madridi döntőt tud felmutatni, igaz, az odáig vezető úton kisebb meglepetésre búcsúztatta Nadalt. Thiem sosem volt az a lazulós fajta, minden évben előkerül vele kapcsolatban a túlerőltetés kérdése - most is éppen a lyoni 250-es tornán vitézkedik ahelyett, hogy rápihenne a párizsi Slamre. Pechére a második kiemelt Alexander Zverev negyedébe került, így a legjobb 4 közé jutásért kinéz egy igazi ki-ki meccs kettejük főszereplésével, aminek a felső ág tetején helyet kapó Rafa örülhet a legjobban, hiszen csak a fináléban futhat össze valamelyikükkel. Ehhez persze az egyre bíztatóbb formát mutató Novak Djokovicnak is lesz néhány szava, aki a szokatlan 20-as kiemelési szám kíséretében az alsó ág felső negyedéből várja a rajtot. A szebb napokat is megélt szerb könyökpassióból való kiútját egy római elődöntő vetíti előre, ahol egy ellenálhatatlan Nadal torpantotta meg. Mindenesetre az utóbbi néhány tornáján a visszaszerzett versenyképesség és önbizalom jeleit mutatta, ami a klasszisát figyelembe véve felhatalmazza arra, hogy akár a negyeddöntőig gondtalanul meneteljen. 

Számomra homályos zóna, hogy mire számíthatunk például a korábbi győztes Stan Wawrinkától, aki csak elvétve képes mérkőzéseket nyerni idén (legutóbb például Fucsovics Marci fogott ki rajta hazai pályán, Genfben) és továbbra is küszködik a műtött térdével. A szívek bajnoka, Juan Martin Del Potro sosem vitézkedett salakon, ám fekete lóként vele is számolhattunk volna, hanem Rómában egy újabb sérülés miatt feladni kényszerült a Goffin elleni nyolcaddöntőt és veszélybe került a Garros-indulása is. Apropó David Goffin, ő viszont egy balszerencsés időszak után (szemproblémák) újra feltámadni látszik, bár kimagasló eredményt nem tudott felmutatni ezen a borításon, szépen csöndben azért ellopódzott a negyeddöntőkig Monte-Carlóban és Rómában, illetve elődöntőig jutott Barcelonában. Nishikori teljesítményére ugyancsak ráhúzható a felfelé ívelő jelző: a pillanatnyilag a világranglista 21. helyén tanyázó japán például érdekelt volt a monte-carlói döntőben (mondanom sem kell, Rafától kapott ki). A 3. helyen kiemelt Marin Cilic is érdekes lehet, amennyiben egészséges, ugyanis nem szabad elfelejteni azt a fegyvertényt vele kapcsolatban, hogy az utóbbi három GS-tornát tekintve két döntő a mérlege, igaz, a Garrosról a negyeddöntő a legjobbja. A meglepetésemberek skatulyájába sorolható a barcelonai finalista Stefanos Tsitsipas (nem röhög) és Denis Shapovalov is, aki legutóbb Madridban villogott (elődöntős fiaskó Sascha Zverevtől). 

utóirat {május 26.]
A Roland Garrosra való ráhangplódás jegyében rendezett genfi 250-es tornát Fucsovics Márton nyerte meg, a német Peter Gojowczykot két sima szettben felülmúlva a döntőben. Ezzel ő lett 1982 óta az első magyar, aki ATP-trófeát emelhetett a magasba. Mindeközben Dominic Thieam diadalmaskodott Lyonban egy hasonló szintű versenyen, Gilles Simont legyőzve.

× Végzős gimnazista vagyok, három hónap múlva fogok érettségizni, viszont jelenleg képtelen vagyok a (tovább)tanulásra koncentrálni. Ezt a hetet már különösen rosszul viseltem, már az olimpia puszta gondolatától is végigfut rajtam a hideg - mint ahogyan most is, amikor ezt a mondatot írom. Megőrülök. Az elkövetkezendő két-három hétben valószínűleg használhatatlan leszek tanulói- és úgy általánosságban, emberi minőségemben. Riói ámokfutásomból okulva biztos vagyok abban, hogy a számomra fontos és kevésbé fontos pyeongchangi események miatt is fel fogok kelni az éjszaka közepén. Ezt már leírtam másfél éve is, de az élő közvetítés varázsát nem tudja visszadni az ismétlés. Ha valamit, ezt megtanultam szurkolói éveim alatt. Pártfogoltjaim közül természetesen mindkét téli sportoló, Fourcade és Ammann is ott lesz Dél-Koreában, ám nem kizárólag miattuk lesz különleges számomra ez az olimpia, ennyi bizonyos.

   Annó a riói felvezetőben írtam első olimpiai élményeimről, amelyek történetesen télről datálódnak, 12 évvel ezelőttről, azaz a torinói játékokról. Már akkor is műkorcsolyázókat rajzolgattam... Ammann vancouveri győzelmeitől számítom szurkolói karrieremet, hiszen azokra a pillanatokra képszerűen emlékszem: a családdal együtt ültünk a tévé előtt, a magyar idő szerinti főműsoridőben. Látom magam előtt, ahogyan Simi kiugrik a stadionból a normálsáncos verseny 2. sorozatában és fölrémlenek az ünneplés momentumai is. Durva belegondolni, hogy mindez 8 éve volt. Azt pedig még durvább kimondani és leírni, hogy Simon Ammann a 6. olimpiájára készül: 16 évesen már részt vett az 1998-as naganói játékokon (én akkor születtem), a következő nekifutásra pedig, Salt Lake City-ben megcsinálta a duplát, amit megismételt Vancouverben, 8 évvel később... 4 egyéni aranyával korszakos síugró legendának számít. De tagadhatatlan, hogy a diadalmas évek már tovatűntek. És pont ezért rettegek. Rengeteg sportblog bejegyzésben említést tettem már arról, hogy Ammann Szocsit megelőzően is a visszavonulást fontolgatta, azóta viszont mélyen hallgat ebben a témában. Most pedig itt egy újabb olimpia, ami mérföldkő lehet egy pályafutásban, ezt mondanom sem kell. Mardos a kétely, hogy vajon utoljára látom-e versenykörülmények között ugrani, mert bizony még ez is benne lehet a pakliban. Sosem lehetek elég felkészült arra, hogy búcsút vegyek egy kedvencemtől, mert félek, hogy senkit sem leszek képes majd ugyanennyire szeretni, mint őket, az első generációs csapatomat. Ettől függetlenül alig várom, hogy a holnapi normálsáncos selejtezővel elkezdődjön az olimpiai síugró program!

Salt Lake City 2002, nagysánc-arany	Vancouver 2010, normálsánc-arany

   Ha már program, a minap készítettem egy szerény versenynaptárat a legnépszerűbbnek számító sportágak éremosztó eseményeiről. Konkrét kezdési időpontokat nem írtam ki, mert szűkös a hely az oldalsó menüben, de összeségében elmondható, hogy például a biathlon futamok és a síugró sorozatok kivétel nélkül magyar idő szerint a kora délutáni órákban kerülnek megrendezésre. Az alpesi sí és a műkorcsolya szerelmeseinek pedig éjszakáznia kell: a 8 órás időeltolódás miatt (Dél-Koreában ennyivel vannak előrébb) ezek a sportágak az éjszaka folyamán kezdődnek és hajnalban fejeződnek be. Persze felesleges riogatnom bárkit is, az igazi rajongók úgy sem fogják sajnálni az alvásidejüket, mint ahogy én sem, márpedig a műkorcsolya bizonyos számai kifejezetten érdekelnek. Sosem szoktam írni erről a sportról, viszont tényleg régóta követem, az idő előrehaladtával egyre tudatosabban. Nem mintha az Axelen és a Rittbergeren kívül bármelyik más ugrásfajtát stablian felismerném, dehát ez a sport már csak ilyen. Azt viszont tudom, hogy a tévhittel ellentétben a leszúrt Rittberger nem egy rontott elemet vagy esést takar, hiszen ez egy külön ugrásfajta, angolul Toe-Loop. A leszúrt jelző mindössze annyit tesz, hogy a versenyző elrugaszkodáskor "dobbant" egyet a jégen, így szerezvén lendületet a forgáshoz. Oké, megígérem, hogy nem szakmázok többet, de ezt már régóta le akartam írni, hátha tudok újat mondani vele valakinek.

   Természetesen vannak kedvenceim ebben a sportágban is, az egyikük történetesen egy spanyol srác. Igen, spanyol műkorcsolyázó, ráadásul nem is akármilyen! Javier Fernandez kétszeres világ- és hatszoros Európa-bajnok, viszont olimpiai érme még nincs - Szocsiban mindössze 1 pont választotta el a bronztól egy taktikai hiba miatt. Javi rendkívül sokoldalú, fergeteges előadó, programjai kivétel nélkül közönségcsalogatóak: korcsolyázzon akár Rossini klasszikusára, akár Frank Sinatra vagy Elvis kortalan slágereire, garantáltan nyomot hagy a nézőben. Spanyolországban nemzeti hősként tisztelik, pedig előtte mit sem tudtak erről a sportról arrafelé. Őszintén remélem, hogy idén sikerül neki dobogóra állni, már csak azért is, mert jóeséllyel neki sem lesz következő olimpiája. Sőt, lehet, hogy ez az utolsó szezonja... A műkorcsolyánál maradva, az egyéni versenyszámok az ugrások köré épülnek (mindig betegre izgulom magam, amikor Javi egy négyfordulatos ugráshoz készülődik), míg a jégtánc az élekről, az előadásmódról és a nüanszokról szól, így akár félpontok is dönthetnek az aranyérem sorsáról. Tessa Virtue és Scott Moir virtuózaik ennek a műfajnak. Minden elemükben és gesztusukban emberiek, mégis emberfelettinek tűnnek a jégen. Képtelenség róluk levenni a szemünket, különleges érzelmi hatást gyakorolnak a közönségre. Vancouverben olimpiai bajnoki címet, Szocsiban ezüstérmet szereztek, majd még ebben az évben bejelentették visszavonulásukat. Ám nem bírták sokáig adrenalin nélkül: tavalyelőtt visszatértek és újból bizonyították klasszisukat. Micsoda programokkal rukkoltak elő, te jó ég! A Hotel Californiára futott rhumbájuk a latin életérzést és a klasszikus rockzenét ötvözi, míg Moulin Rouge témájú kűrjük egyenesen lehengerlő, érdemes belenézni. 

   Martin Fourcade a 2010-es olimpián bukkant fel először világkupa-újoncként. Senki sem várt tőle érmet, nem úgy, mint bátyjától, Simontól, aki a legnagyobb favoritok közé tartozott akkoriban. A sors furcsa fintora, hogy végül a fiatalabbik Fourcade-fivér állhatott dobogóra: a tömegrajtos versenyben az ezüstérmet kaparintotta meg, amely fordulópontot jelentett karrierjében és testvérével való kapcsolatában egyaránt. Miközben Martin öles léptekkel megindult a halhatatlanság felé, Simon egyre mélyebbre került mind sportszakmailag, mind mentálisan. Be kellett látnia, hogy az öccs még nála is többre hivatott. Feszült viszonyuk csupán másfél-két év múltán normalizálódott. Addigra Martin Fourcade összetett világkupa-győztessé nőtte ki magát és elképesztő frekvenciával gyűjtötte a győzelmeket, illetve a világbajnoki érmeket. 2014-ben, Szocsiban kétszeres olimpiai bajnok lett: kedvenc versenyszáma, az üldözéses után az egyéni indításos futamot is megnyerte, a tömegrajtost pedig mindössze 3 centivel bukta el Svendsennel szemben. Őrületes befutó volt. Tisztán emlékszem a drámára és a döbbenetre, amint Fourcade a norvég szélárnyékából kitörve, utolsó erejével bevetődött a célba...

   A francia fenomén az utóbbi években végigtarolta a világkupát és az örök példakép, Ole Einar Björdalen nyomdokaiba lépett. Pont a minap olvastam egy hosszabb lélegzetvételű cikket vele kapcsolatban ('Az óriás, akit Martin Fourcade-nak hívnak' címmel), amelyben jelenlegi edzője azt nyilatkozta, hogy tanítványa valósággal issza a nyomást. Kiváltképp találónak érzem ezt a kifejezést. Az idei szezon során Martin többször is bebizonyította: nemhogy nem roppan össze a a fokozódó nyomás alatt, hanem egyenesen ebből kovácsol motivációt és (akarat)erőt. Ettől válik érinthetetlenné. Márpedig Johannes Boe helyez rá nyomást bőven és ez valószínűleg PyeongChangban sem lesz másképp. Az ő párharcuk adhatja a biathlonversenyek pikantériáját. De még mielőtt összecsapnának az érmekért, Fourcade abban a megtiszteltetésben részesülhet - ahogyan korábban Ammann, Murray és Fernandez is -, hogy viheti hazája lobogóját a megnyitó ünnepségen  Elmondhatlanul büszke vagyok a kedvenceimre, amikor ilyen szerepben láthatom őket. 

Vancouver 2010, fordulópont	Szocsi 2014, testvéri öröm	Szocsi 2014, tömegrajtos befutó

utóirat
Eljött ez a pillanat is: az Eurosporton követhetek végig egy olimpiát! Nem szeretnék senkit sem megbántani, de az én szurkolói irányvonalammal nehezen összeegyeztethetőek az M4Sport közvetítései és prioritásai. Sosem felejtem el, mennyit nevettem a szocsi olimpia sprintversenye alatt - természetesen biathlonról van szó -, amikor az egyébként általam nagyra tartott Knézy Jenő, azaz Jenci (akinek részben a kerékpárfanatizmusomat köszönhetem) az egyetlen magyar induló, Gombos Károly vesszőfutását kommentálta, miközben javában zajlott a csata a dobogóért a favoritok között. Élmény volt, jól szórakoztam. De idén inkább átkapcsolok.

× Amikor a tavalyi favoritok fele sérült, vagy legalábbis kétes egészségi állapotban van, nehéz mélyremenő elemzésekbe és megalapozott esélylatolgatásokba bocsátkozni. Márpedig a férfi mezőnyt tekintve jelenleg ez a helyzet. Mindössze egyetlen élteniszezőről bizonyos, hogy fizikálisan 100%-os, ráadásul még a formája is közel van ehhez a százalékhoz: a 36 esztendős, tizenkilencszeres Grand Slam-bajnok Roger Federerről. Az előző évek fényében minimum megmosolyogtató a dolog, persze bármiféle negatív felütés nélkül. Egyszerűen csak azon kapom magam, hogy nem találok Rafael Nadalon kívül még egy olyan játékost, aki alapesetben megszorongathatná. Révén ők az első két kiemelt az Australian Openen, a spanyolnak is a döntőig kellene jutnia ezen szcenárió megvalósulásának érdekében...

Hogy is volt ez tavaly? Először is, Andy Murray toronymagasan vezette a világranglistát és minden addiginál nagyobb eséllyel indult egy esetleges Ausztrál Open-győzelemért. Én meg voltam győzödve arról, hogy a 2016-os szezon második felében gyengélkedő Novak Djokovic összekapja és felvértezi magát az új évre, így őt tekintettem második számú favoritnak, ahogyan még sokan mások. A papírforma tehát egy jóféle Murray-Djokovic párharcot ígért a döntőben. Kihagyásaik fényében csak zárójelben mertük megemlíteni a két nagyágyút, Federert és Nadalt. Még ők maguk sem tudhatták biztosan, mire lesznek képesek, hiszen a melbourne-i szereplés jelentette számukra az első meghatározó lépést a sikeres visszatérés útján. Ehhez képest elkápráztatták a teniszvilágot és visszaállították a 10 évvel ezelőtti világrendet. Murrayék idejekorán kihullottak, létrejött egy gigászi ötszettes Fedal-döntő és realizálódott a svájci siker. És idén úgy vágunk neki a tornának, hogy ez tűnik a legvalószínűbb forgatókönyvnek, nem csak egy zárójeles reményhalmaz. Hiszen Murray épp a napokban kezdte meg a rehabilitációt a húzott-halasztott csípőműtéte után, Djokovic pedig ugyan elindul az ausztrál Slamen, de még bevallottan nincs tökéletes állapotban. Akárcsak a térdműtétből visszakapaszkodó, 4 évvel ezelőtti (félelmetes, hogy ennyi idő eltelt azóta) bajnok, Stan Wawrinka, aki egy hónapja még labdameneteket sem tudott játszani. Őszintén szólva nem reális, hogy ők ketten a végső sikerért csatázzanak. Nem mintha Federer tavalyi győzelme előzetesen reális lett volna...

Persze nem ragadhatunk le a megszokott neveknél, mostmár az újabb generációk tagjaival is komolyan számolnunk kell, mert ha nem is sikerül legyőzniük Federert vagy Nadalt, egyértelműen ők lehetnek azok, akik a legközelebb kerülhetnek ehhez örökös riválisaik hiányában. A világbajnok Grigor Dimitrov, a kétszeres Masters-nyerő Sascha Zverev, a kiszámíthatatlanság mintaszobraként emlegetett Nick Kyrgios, a világranglista 4. helyén álló Dominic Thiem vagy az egyre stabliabb és magabiztosabb David Goffin egyaránt esélyes lehet arra, hogy minimum elődöntőbe jusson Ausztráliában. Veszélyt viszont nemcsak ők, hanem az új ausztrál üstökös Alex De Minaur, a tavaly Montréalban legjobb 4 közé jutó Denis Shapovalov, az első NextGen Finals-trófeát elhódító Hyeon Chung és a döntőben alulmaradó Andrey Rublev, vagy a friss sydney-i tornagyőztes Daniil Medvedev is jelenthetnek a magasan kiemelt játékosokra nézve. Minden Grand Slam-tornának megvan a maga felfedezettje, egy-egy váratlan név felbukkanhat akár a negyeddöntők párosításaiban is, pláne, ha ennyire foghíjas az élmezőny. Nem hinném, hogy az első négy kiemelt fogja kisajátítani az elődöntős helyeket. Ha már kiemeltek, az utóbbi időben többen is felvetették, hogy a régóta bevettnek számító 32-ről 16-ra kéne csökkenteni az ily' módon pozitívan megkülönböztetett indulók számát. Egetrengető változások ezzel a módosítással nem következnének be a tornák menetében, de kissé átalakulna a sorsolási szisztéma és adott esetben egy-egy sérülés miatt hátracsúszó nagynevű játékos rögtön az első fordulóban összefuthatna egy kiemelttel, ami nézői szempntból pikáns meccseket ígérne.

Ami az idei Australian Open sorsolását illeti, az egyértelműen kijelenthető, hogy Nadal ága, a felső tűnik a könnyebbnek, méghozzá nem is kevéssel. A negyeddöntőig gyakorlatilag akadálytalanul menetelhet: még ha nincs is topformában, nem valószínű, hogy akár Dzumhur, akár Schwartzman vagy a középmezőnybe szürkülő Isner meglepetést okozhatna neki. A legjobb 8 között a papírforma szerint Ciliccsel találkozhat, aki a tavalyi évet tornagyőzelem nélkül zárta és szakított Murray-től örökölt edzőjétől, Björkmantól. Egy Dimitrov vagy Kyrgios elleni elődöntő már balhés lehet Rafa számára, de ha idáig képes lenne eljutni, mindenképpen ő számítana favoritnak a felső ági döntős pozíció elnyerésére. Vele ellentétben Roger Federernek, ha vért nem is kell izzadnia, de tisztességgel oda kell tennie magát, ha Ausztráliában szeretné megszerezni karrierje 20. GS-bajnoki címét. Nem feltétlenül Gasquet-tól van félnivalója, akivel a harmadik körben csaphatnak össze, és nem is Raonictól vagy Querrey-től kell tartania, hanem azoktól, akik a negyeddöntőben kerülhetnek szembe vele: Del Potro és Goffin tűnik a legsanszosabbnak erre az alsó ág felső negyedéből. A csupaszív óriás argentintól bármi kitelik, ha egészséges a csuklója, a belga pedig csak megverte őt a világbajnoki elődöntőben. Ettől függetlenül kisebb csoda lenne, ha ezt a teljesítményt David Goffin meg tudná ismételni egy három nyert szettre menő mérkőzésen Federer ellen...

× Szigorúan, mint szurkoló, a 2017-es év nem éppen úgy alakult, ahogyan legszebb álmaimban képzeltem, sőt, alkalmanként valósággal sokkolt, vagy legalábbis cserben hagyott. Tavaly ilyenkor eszembe sem jutott, hogy öt kedvencem közül pont Alberto búcsúzik el (ezt még augusztus elején is teljesen elképzelhetetlennek éreztem) és Andy látványos visszaesését sem pont ilyen drámai mértékűre kalkuláltam. Judd világbajnoki reményei megintcsak hamar elszálltak, Simi a szürke középmezőnyből való kitörésen és a telemarkján dolgozott. Martin volt az egyetlen, aki történelmi magasságokba emelkedett és egészen az új, 2017/2018-as szezon kezdetéig egyeduralkodónak számított sportágában. Ez persze nem jelenti azt, hogy kizárólag ő varázsolt mosolyt az arcomra az óévben...

Ha csak egyetlenegy eseményt emelhetnék ki az elmúlt évből - a gondolkodásra való bármilyen igény nélkül - a bűvös Angliru szó lávaként törne fel belőlem. Ellentétben a 2016-os, bőség zavarával átitatott állapotokkal, 2017-re való visszaemlékezésem során nem öntöttek el az örökre szóló emlékek. Csak ez az egy vetülhetett fel bennem, ami alapvetően szomorú megállapítás, ám korántsem volt ennyire komor és sivár ez az időszak. Legalábbis nem végig. Mert lehet, hogy az eredményeket nézve a füstbement tervek éve volt a tavalyi, mégis megvalósulhatott az egyik legrégebb óta dédelgetett álmom: nagylelkű baráti segítséggel eljutottam a Tour de France-ra. Sosem felejtem el azt a 2 düsseldorfi napot. A július eleji dátum ellenére alig haladta meg a 15 fokot a hőmérséklet és bizony, elkélt az esőkabát is, azonban az időjárás nem moshatta el az élmény pátoszát. Igen, eláztam és fáztam is olykor, sőt, rivális szurkolók sikítoztak mellettem a célban, de mindezek leperegtek rólam. Úgy éreztem, jobb helyen nem is lehetnék. Ebben az emelkedett hangulatban álldogáltam csaknem 4 órát, kifejlesztve közben azt a pózot, amivel a legkijjebb tudtam hajolni a kordonon. Végigreszkettem azt a 16 perc 58 másodpercet, amíg Contador az esőtől áztatott, kanyargós városi pályán tekert, majd mintegy megkoronázva aznapi, a körülményekkel vívott küzdelmemet jutalmul végre láthattam kedvencemet néhány pillanat erejéig. Félreértés ne essék, nem keveseltem ezt az időintervallumot, révén ennél többre nem számíthattam. Ez a néhány pillanat volt az, ami után annyi éven keresztül sóvárogtam, akármilyen hülyén is hangzik...

Nem titok, maga az utolsó pisztolylövésig vezető út adta meg az Anglirun aratott győzelem pikantériáját és emelte be az országúti kerékpározás legjelentősebb momentumai közé. Az elcsépelt amerikai akciófilmek forgatókönyveit idézte ez a történet: a visszavonulni készülő öreg harcos megbírkózva a sors osztotta akadályokkal és meghazudtolva a kétkedőket, végül a csúcson fejezi be pályafutását... Még a balul sikerült Tour de France után is meg voltam győzödve arról, hogy Berci folytatja. Heteken keresztül csak arra a bűvös mondatra vártam, hogy indul a Vueltán. Nem kapkodták el ezt a bejelentést, hiszen miközben a sajtó már Contador lehetséges 2018-as versenynaptárát találgatta, a háttérben arról szólt a diskurzus, mikor hozzák nyilvánosságra a visszavonulás hírét. Augusztus 7-én hozták nyilvánosságra, mint ahogy akkor hangzott el az a bűvös mondat is, amire annyira vártam, valamelyest más szövegkörnyezetben. Iszonyú világvége-hangulat tört rám, azt sem tudtam mihez kezdjek hirtelen. Aztán bőgtem egy ideig, mert momentán nem jutott eszembe jobb megoldás... A 2017-es Vuelta több szempontból is történelmi volt. Azóta kiderült egy s más, de utólag már csak nevetni tudok rajta. Nem is számít igazán. Contador ellopta a show-t Froome elől, és számomra ez a lényeg. A pintói főtér július végén még kongott az ürességtől - spanyolországi zarándokutam egyik állomásaként megfordultam Alberto szülőfalujában -, szeptember 12-én viszont teltházas szeretettel várta haza a búcsúzó hőst...

2017-ES KERÉKPÁROS CIKKAJÁNLÓ
	× Grand Départ 2017	➜ düsseldorfi emlékek
	× El triumfo del corazón	➜ Vuelta-összefoglaló

Az év másik sarkallatos pontja Murray rohamtempójú mélyrepülése volt. A józan eszemmel tudtam, hogy ennek az őrült menetelésnek egyszer csak vége lesz és menetrendszerűen következik majd egy kisebb hullámvölgy. De nem gondoltam volna, hogy ez ennyire drasztikus formában nyilvánul meg. Az Ausztrál Open 4. fordulójában elszenvedett veresége intő jelként demonstrálta, hogy ez itt a vég kezdete. És tényleg az volt. Andy egyetlen tornagyőzelmét a dubai 500-as tornán könyvelhette el, ami fals reményekkel kecsegtetett, hogy talán mégsem lesz annyira mély az a gödör. Pedig csak ezután mélyült el igazán... Furcsa módon a világelsőséget még így is egészen sokáig meg tudta őrizni a skót. A Garroson meglepetésre az elődöntőig jutott, amely eredmény ugyancsak fellelkesített: a füves szezonra vártam vissza a régi, igazi Andy Murray-t. Ám nem tért vissza, sőt. A wimbledoni negyeddöntőben megadta magát a csípője. Azóta nem lépett pályára versenykörülmények között, másodszorra is szakított Lendllel és novemberben megszületett 2. kislánya (akiről a nemén kívül semmi mást nem tudni). Murray azt nyilatkozta ősszel, hogy beszélt több csípőspecialistával, de egyikük sem ajánlotta neki elsődleges megoldásként a műtétet, így maradt a bicegés és bizonytalanság. A héten zajló brisbane-i tornára tervezi a visszatérését, ám nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet ez. Még akkor sem, ha már nagyon hiányzik...

Tagadhatatlan, nem a tavalyi volt Trump - természetesen az angol snookeristáról értekezek - legeredményesebb naptári éve. Még az előző szezonban történt, hogy a világbajnokság első körében abszolút váratlanul kizuhant, miután 10-8-ra kikapott Rory McLeodtól. Ez egyike volt azoknak a vereségeknek, amelyekre semmiféle felhatalmazó indok nem mutatkozott. Később aztán kiderült, hogy egy titokzatos vállsérülés vetette vissza, amit a VB előtt néhány nappal szedett össze. Hogy honnan, az azóta is rejtély... Tavaly összel karrierje során először címet védett az European Mastersen, viszont a kedvezőtlenül kialakított versenynaptár rányomta a bélyegét a teljesítményére. Minden év elején elsütöm, de remélem idén tényleg megszerzi a világbajnoki címet. Ideje lenne már... Ammann jelenlegi szituációja meglehetősen komplikált. 2017 az állandó kísérletezés jegyében telt a négyszeres olimpiai bajnok számára. Attól függetlenül, hogy nem jöttek az eredmények, nem tűnt lehangoltnak és törődöttnek, sőt. Az ő esetében a legfontosabb kérdés, hogy korábbi élmenőként meddig lehet élvezni a versenysportot, ha reális esélyed már nem igazán van a győzelemre. Ha már lecsúsztál arról az ideális forgatókönyvről, hogy a csúcson szállj ki... Fourcade hosszú évek dominanciája után méltó kihívóra talált Johannes Boe személyében. A 2016/2017-es szezon összetettjét utcahosszal nyerte meg, rekordot jelentő 14 futamgyőzelmet aratott, ám az olimpia előtt néhány héttel már mi sem érződik ebből a fölényből. Kiegyensúlyozottságában viszont továbbra is bízhat. Egy biztos: nem fog megijedni a feladattól, amit Boe támaszt elé.

utóirat [január 2.]
Tényleg nem volt jó ötlet. Andy visszalépett Brisbane-től és az Ausztrál Open-indulása is erősen kétséges. Egy érzelgős, elkeseredett hangvételű Instagram-posztban adott helyzetjelentést jelenlegi állapotáról. A szívem megszakadt, amikor először olvastam...