Ugyan nincs precízen kijelölhető kezdőpontja, szurkolói karrierem lassacskán évtizedes múltra tekint vissza. Ezalatt volt részem világraszóló sikerekben, idegörlő drámákban és sokkoló kudarcokban - az imádott sportolók, még ha olykor érinthetetlennek is tűnnek, hozzánk hasonlóan esendő emberek. A legkiválóbb bajnokok pályafutásának képzeletbeli domborzatát is hullámhegyek és hullámvölgyek tarkítják. Ennél fogva rajongónak lenni olyan, mintha lejárat nélküli bérletet váltanánk egy érzelmi hullámvasútra, amely kimeríthetetlen adrenalinforrásként szolgál. Nincs megállás, versenyről-versenyre új impulzusok érnek és egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy igényli is ezeket - a dráma ugyanis addiktív. Önként vállaljuk, hogy aggódunk: a szívünk egyszer darabokra törik, máskor majd' kiugrik a helyéről, de mindez egy idő után rutinná minősül. Örökérvényű igazság, hogy az elszenvedett kudarcok megédesítik a sikert. A győzelem megrészegítő pillanatai miatt pedig hajlandóak vagyunk elviselni a drámát és felvállalni az aggodalmaskodást. Ilyen egy menthetetlen rajongó élete. 

Az igazat megvallva, az elmúlt tíz év alatt még sosem aggódtam annyit, mint idén. Kifejezetten frusztrált az az ürességtől kongó tanácstalanság, ami a 2018-as esztendő java részét áthatotta, ráadásul több fronton. Nincs az a krízishelyzet, ami elkötelezett, lelkileg edzett rajongóként arra késztetne, hogy elengedjem kedvenc sportolóim kezét. Hiszek bennük és érintettségem mélysége lehetetlenné teszi, hogy közömbössé váljanak a szememben. De nem fogom eltitkolni, hogy ez az év rengeteg kihívást görgetett elém és az aggodalmak parazsát tovább cipelem az újévre is. Tudom, hogy ez a bevezető rettentő gyászosan hangzik és azt sejteti, hogy az idei sportév kizárólag kudarcokat tartogatott számomra, pedig ez közel sincs így. Sírtam örömömben is, nemcsak bánatomban, ám olyan szituációk is adódtak bőven, amelyek az újdonság erejével hatottak és abszolút váratlanul értek, mondhatni lesújtottak. Ez a veszélye annak, ha az ember természetesnek érzékel bizonyos állapotokat, amelyek korántsem azok. Utólag tanuljuk meg értékelni a dolgokat és ezzel a szomorú ténnyel idén több ízben is szembesültem. Mert az nem természetes, hogy egy teniszező - esetemben Andy Murray - minden egyes tornán, ahol elindul, a döntőig menetel. Az sem magától értetődő, hogy Martin Fourcade kilométerekkel veri a biathlon-világkupa mezőnyét. Én mégis belekényelmesedtem ezekbe a helyzetekbe. Szégyellem, de valamilyen szinten hozzászoktam a sikerhez, így pedig nem csoda, ha fejbevág az (átmeneti) sikertelenség. 

Az olimpia, rendezzék bármely évszakban és földrészen, számomra egy valódi ünnep, ahol pártfogoltjaim eredményes szereplése által megtapasztalhatom a tiszta, zsigeri boldogságot. A szívet melengető büszkeség könnyeket csal a szemembe, amikor imádott sportolóim nyakában megcsillan az olimpia érem és arcukon felragyog az őszinte mosoly. Ennél nincs feljebb és szerencsésnek mondhatom magam, amiért annyiszor átélhettem, legutóbb most februárban. Az idei sikerek fő forrása ennek megfelelően a pyeongchangi téli olimpia volt, ahol tulajdonképpen az összes kívánságom teljesült: mintha a legmerészebb álmaim varázslatos módon megelevenedtek volna. Alig mertem hinni a szememnek, hogy mindez valóban megtörténik, annyira szürreálisnak tűnt. Mindenki, akiért szorítottam, nemzeti hősként feszített a dobogón, ahogyan azt számtalanszor elképzeltem. Megkönnyeztem a Chaplin, majd Don Quijote bőrébe bújó szélmalomharcos, Javier Fernandez bronzérmét, és ámulattal csodáltam, ahogyan a Virtue-Moir kettős visszatáncolja magát a jégvilág tetejére. Azonban még mielőtt elmerülhettem volna a korcsolyasport szépségeiben, a biathlon stadionban zajló események kötötték le szurkolói energiáimat.

Fourcade mennybemenetelének előzménye egy aprócska botlás volt, méghozzá egy szükséges botlás, ami kellően felpaprikázta - a sprintverseny csalódása tette őt érinthetetlenné. Az üldözésesben felszínre tőrt a ragadozó énje, senki sem állhatott az útjába azon a napon: elsöprő, ellentmondást nem tűrő teljesítménnyel kaparintotta meg az aranyérmet a 8. helyről indulva. Az egyéni 20 kilométeres számban egészen a 18. korongig kézben tartotta az eseményeket, ám két váratlan lövőhibával letaszította magát a dobogóról. A lendülete azonban ezután sem tört meg, éhsége továbbra sem csillapodott: még volt egy befejezetlen ügye a tömegrajtos futam kapcsán. A 2014-es szocsi olimpián csupán néhány centiméter választotta el a győzelemtől, és a történelem kishíján megismételte önmagát. Amikor Simon Schempp-pel tökéletes szinkronban bevetődtek a célba, megfagyott a levegő és percekig csak találgattuk, melyikük kötése volt előrébb. A célfotó végül Fourcade javára ítélt, és ez a drámai befutó a pyeongchangi ötkarikás játékok egyik ikonikus jelenetévé avanzsált. A francia vegyesváltó tagjaként szerzett újabb arany csak a hab volt a tortán... Most pedig aggódnom kell érte. Aggódnom kell egy olyan kivételes bajnokért, aki raklapszámra szállította a győzelmeket, az érmeket és a kristálygömböket. Martin Fourcade az évek során felépített egy szörnyet - ő maga fogalmazott így -, amely a sajtó által önálló életre kelt és jelen körülmények között elviselhetetlen nyomást helyez a vállaira. Az új szezonban már nem Johannes Boe-vel, hanem ezzel a szörnnyel küzd, így teljesítménye szokatlanul rapszódikussá vált, ami megdöbbentette a sportágat. Nagyon magasra tette a lécet és ezt nehéz megugrani. De én bízom abban, hogy sikerül neki.

CIKKAJÁNLÓ

To reach the unreachable

Maradva a téli sportoknál és az aggodalmaskodásnál, Ammann már hozzászoktatott a szezonvégi rettegéshez. Először a szocsi játékok előtt pengette meg a visszavonulás húrjait, azóta pedig sosem lehetek elég biztos abban, hogy nem az aktuális idénye lesz az utolsó. Ebből kiindulva úgy gondoltam, illetve attól tartottam, hogy az idei pyeongchangi olimpia nemcsak az utolsó ötkarikás mutatványának porondjául szolgál majd, hanem talán az utolsó ugrásainak színhelye is lesz egyben, amivel keretbe foglalhatná pályafutását. Nos, utóbbi félelmem szerencsére nem igazolódott be, Simi nemcsak a tavalyi szezont versenyezte végig, hanem nekivágott az újnak is, bár ebben ezidáig nem volt köszönet. Elkeserítő ugyan, de be kell látni, hogy az év eleji formájához mérten, amikor Bad Mitterndorfban meglepetésre világkupa-dobogóig repült, meglehetősen mélyre került. A neve mellett szereplő helyezési számok egyszerűen nem méltóak egy négyszeres olimpiai bajnok nagyságához. Neki alapesetben nem azért kellene küzdenie, hogy beférjen a második sorozatba és elcsípjen egy-két világkupa-pontot. És mostmár arról sem vagyok meggyőződve, hogy minden egyes pillanatát élvezi annak, amit csinál. Nekem pedig fontos lenne, hogy legalább mosolyogni lássam. Ha kihunyt a tűz, semmi sem fogja visszatántorítani attól, hogy szögre akassza a léceket. Hátha a Négysáncverseny, lélekemelő jellegénél fogva kisegíti a krizisből

Miközben az olimpiai láng Pyeongchang felé araszolt, hogy beragyogja a havas tájat, néhányezer kilométerrel délebbre, Ausztráliában javában tombolt a nyár, ami Melbourne-be csalogatta a teniszvilág krémjét. De Andy Murray nem tarthatott velük, csípője ugyanis megvétózta éveleji visszatérését. Mindenáron szerette volna elkerülni a kétes kimenetelű műtétet, de az elnyújtott rehabilitáció nem hozta meg a kívánt eredményt, így kénytelen volt januárban kés alá feküdni és kórházi ágyból nézni, ahogyan egykori riválisai megharcolnak a bajnoki címért az Ausztrál Openen. Ugyan az orvosok szerint a műtét kiválóan sikerült és Murray tavasszal birtokba vehette az edzőpályákat, óvatos optimizmusa hamar elillant. A nizzai tréningsorozat után hetekig nem ragadott ütőt, újból elöntötték a kétségek. Nem jutott előbbre, pedig ő minden tőle telhetőt megtett, hogy újra versenyképes legyen. Nem siettette a folyamatot, emberfeletti erővel őrizte türelmét. Mindezek ellenére nem tapasztalt szignifikáns fejlődést, nem szabadult a teste béklyói alól. A kitűzött visszatérésének dátuma vészesen közeledett, ám a skót úgy ítélte meg, továbbra sem áll készen a megmérettetésre, ezért az utolsó pillanatban visszatáncolt a s'hertogenboschi tornától.

Ami késik, nem múlik: Andy Murray egy héttel később pályára lépett a Queen's Clubban, ahol a tiszteletteljes londoni közönség vastapssal köszöntötte. Igaz, végül három szettben alulmaradt, de ami ennél jóval lényegesebb, hogy bizalomgerjesztő teljesítménnyel mutatkozott be Kyrgios ellen, ezzel táplálva a szurkolói reményeket. Az első győzelem sem váratott sokat magára: Murray elérzékenyülve ünnepelte a Wawrinka felett aratott sikert Eastbourne-ban, fátyolos tekintete árulkodott töretlen akaraterejéről, őszinte játékszeretetéről és megtépázott önbizalmáról. Szíve szerint megkockáztatta volna a wimbledoni részvételt, az óvatosság jegyében azonban a józan eszére hallgatott és kihagyta a füves pályás Grand Slamet. Idejekorán átnyergelt a kemény borításra, hogy a lehető legideálisabb fizikai állapotban érkezhessen a US Openre. A felkészülés első állomásaként Andy Washingtonba utazott, ahol keserves küzdelemben verekedte el magát az elődöntőig: a Marius Copillal vívott, késő éjszakába nyúló mérkőzése egyszerre merítette ki a thriller és a dráma fogalmát. Sosem láttam még ennyire kiszolgáltatottnak: csak az a hatalmas szíve menthette ki teste börtönéből. De valljuk be, ez nem egy egészséges helyzet. Nem nyerhet mindig a szívével, szüksége van a fizikumára, hiszen ez eredményessége záloga, erre épül a tenisze. Ezt bizonyította az aggodalomra intő cincinnati kudarc, a felemás New York-i szereplés és a shenzeni fiaskó, ami az utolsó csepp volt a pohárban: Murray ezek után már nem vállalta a pekingi jelenést, keserű szájízzel, a tervezettnél korábban zárta le zaklatott szezonját... Annyira szeretném, ha végre a játékra koncentrálhatna és nem kötné gúzsba a fájdalom. Andy Murray megérdemel még egy esélyt.

CIKKAJÁNLÓ
Egyet előre, kettőt hátra	Proving people wrong

Összegezve az eddigieket, Fourcade újabban a démonaival küzd, Ammann ijesztő mélységű krízisbe került, Murray pedig önhibáján kívül nem jut egyről a kettőre. Mitagadás, nem túl fényes a helyzet. Egészen november közepéig Judd Trump sem brillírozott, sőt ősszel annyira elbizonytalanított, hogy az alázatát és a profizmusát vontam kétségbe. Dühös voltam rá, amiért kirakat-életmódot folytat a közösségi médiában és látszólag nem zavarta, hogy mindeközben megalázó vereségeket szenved el a snookerasztal mellett. Úgy éreztem, hogy eltolódtak a prioritásai és a rossz irányba halad. Ugyanúgy viselkedett, mint húszévesen. Nem akartam ahhoz asszisztálni, ahogy elpazarolja a tehetségét. Amíg én ilyen súlyos vádakkal dobálóztam és összeesküvés-elméleteket gyártottam, Judd meghozta karrierje legjobb döntését: rávette öccsét, Jack-et, hogy adja fel a munkáját, költözzön fel hozzá és segédkezzen neki a felkészülés folyamán. Szinte rögtön tapasztalható volt a fejlődés, a testvéri összefogás megmutatkozott Trump javuló eredményeiben, stabilizálódó játékában és exponenciálisan növekvő önbizalmában. Én vagyok a legboldogabb attól, hogy rácáfolt a kritikákra. Az az igazság, hogy képtelen lettem volna rá huzamosabb ideig haragudni, akármekkora hülyeségeket csinál vagy mond. Ehelyett újra büszke lehetek rá, amiért Ronnie O'Sullivant legyőzve tornát nyert és a karácsonyi szünet előtt lökött egy tankönyvbe illő maximumot is. 

Egy rajongó elképesztő mennyiségű felesleges feszültséget emel be az életébe, amit - a mindennapi stresszhez hasonlóan - közel lehetetlen levetkőzni vagy nem tudomást venni róla, hiába jelenti ki az ember dacosan, hogy magasról tesz rá, mi történik. Nekem ez nem megy, akármit kommunikálok kifelé, legbelül akkor is szétvet az ideg. Pedig utálom ezeket a feszült helyzeteket. Ennél már csak az ürességet utálom jobban, amikor nincs miért izgulni. Amikor vége a dalnak, elszáll minden remény és beüt a világvége hangulat. És csak fekszem a szőnyegen, mint egy darab fa, és üveges szemekkel bámulom a plafont, hátha rámesik. Hány ilyen pillanatot éltem át Contador-drukkerként az utóbbi 5-6 évben! És tudjátok mit? Ezek a pillanatok is hiányoznak, nemcsak azok, amikor önkívületi állapotban kiabáltam a tévé előtt, hogy 'Vamos!', egészen addig, amíg hang jött ki a torkomon. Ennek a korszaknak vége. A kerékpárszeretetemet megőriztem, de Contador visszavonulása kiölte belőlem a csodavárás izgatottságát. Végleg kialudt az a parázs, amiből bármelyik pillanatban kipattanhatott volna a tűz. Pontosan azért rettegtek tőle az ellenfelek, amiért a rajongók imádták: senki sem tudhatta előre, mikor lángolnak fel az ösztönei.

No Contador, no party - tartja a mondás. Berci nélkül valóban nem akkora buli egy Tour de France, bár kifejezetten érdekes volt kívülállóként szemlélni a háromhetesek alakulását. Naivan azt gondoltam, hogy majd hátradőlök a fotelban és a feszültségtől megszabadulva élvezem ezeket a versenyeket. Hát a francokat. A pártatlanság nem az én műfajom, megállás nélkül kerestem a kapaszkodókat. Rengeteg új impulzus ért, mivel megszűnt körülöttem a burok és nyitottam a mezőny többi tagja felé: új arcokat fedeztem fel és közben ráébredtem arra, hogy mennyi mindent nem tudtam eddig bizonyos versenyzőkről. Nem titok, voltak olyan kerekesek, akiket megkedveltem az idei év során, de azt hiszem, bennük is Contador szellemét kerestem. Számomra senki sem pótolhatja őt... Ezidáig nem volt szerecsém szemtől-szembe találkozni kedvenc sportolóimmal. Idén augusztusban azonban kihagyhatatlan lehetőség tárult elém: a kicsiny hazai kerékpáros sajtó zengett a hírtől, miszerint Alberto Contador Ceglédre látogat a Tour de Hongrie keretein belül. Még mindig felfoghatatlan, de tényleg így történt. És én ott voltam és feljutottam a dobogóra. A szavam is elállt, amikor rámmosolygott. Örökre hálás leszek azért a pillanatért és az aláírásért.

CIKKAJÁNLÓ

A középső szakasz

Adhattam volna akár szenzációhajhász címet is ennek a bejegyzésnek, de azokat már elpuffogtatta előttem a sajtó - amúgy sem az én kenyerem az ilyesmi. Ettől függetlenül lehettem volna valamivel lényegretörőbb, ezt aláírom. Persze nem véletlen ez a titokzatosság: eleinte mindössze ezt az információfoszlányt bocsátották a rajongók rendelkezésére a Tour de Hongrie szervezői azzal kapcsolatban, hol lehet majd összefutni Alberto Contadorral. Tudjátok, hány napig töprengtem azon, hogy egy hatnapos versenyen melyik a középső szakasz?

Augusztus 6-án délelőtt robbant a bomba: Ivan Basso és Alberto Contador a Tour de Hongrie-n! A sportággal foglalkozó hírportálok sorra vették át a kézzel fogható információkat mellőző cikket, ráadásul szóról-szóra - kontroll C, kontroll V és mehet is az éterbe. Mindenekelőtt végigböngészhettük a hazánkba érkező spanyol világsztár részben cenzúrázott eredménylistáját, ami kétségtelenül hasznos, bár aki ismeri Contador munkásságát, az aligha lelt benne újdonságot, aki pedig nem, az aligha kattintott rá a tovább gombra. A cenzúrázás csupán azért problémás, mert az a laikus, aki mégis rákattint a tovább gombra, valóban elhiszi, hogy Alberto Contador hétszeres Grand Tour-győztes, hiszen nem rendelkezik mélyebb tudással a karrierjéről, nem látja a teljes képet, csak a felszínt kapargatja. Messzire vezet ez a téma, mindenesetre én foggal-körömmel ragaszkodom a saját megingathatatlan meggyőződésemhez és kedvencemhez igazodva kilenc győzelmet számlálok. Ha már itt tartunk, azt is kissé meredeknek érzem, hogy a Giro d'Italia kétszeres bajnokának, Ivan Bassónak a bemutatását letudták egy 'jóbarát' jelzővel, ami igaznak igaz, mégis keveset árul el róla sportszakmai szempontból. De ez csak egy mellékszál. Az M4Sport közvetítései során Jenci és Dávid az utóbbi esetben pótolta a hiányosságokat.

Visszatérve a középső szakasz misztériumához, valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki ennél valamelyest bővebb tájékoztatásra vágyott, lévén ez egy kihagyhatatlan ziccernek mutatkozott minden magyarországi Contador-fanatikus számára. Oké, tegyük fel, sikerült megfejteni, mire gondolt a szerző. Tekintsünk el az első napi prológtól és nevezzük ki a 3. szakaszt középsőnek. De korántsem mindegy, hogy az aznapi rajtvárosban, Cegléden vagy célállomáson, Hajdúszoboszlón lesz a találka - végtére is, a két település között nagyjából 150 kilométernyi távolság húzódik. Majd' megőrültem, hogy elintézték ennyivel a sajtóközleményt, idézem: „A spanyol csillag várhatóan a helyszínen tekinti majd meg a Tour de Hongrie középső szakaszát”. Ez tényleg nagyszerű hír, sőt, első olvasatra kissé talán szürreális is, de az embert forrni hagyja a kétségek levében. Ezért nem szeretem a szenzációhajhász címeket. Konkrétum egy szál se. Egy elkötelezett rajongó érthető módon MINDENT tudni akar egy ilyen lehetőségről, így nyomozni kezd, hogy csillapítsa információéhségét.

Bízva abban, hogy mást sem hagy nyugodni ez a kérdés, a bejelentés után néhány nappal újból fejest ugrottam a magyar sajtóba, és láss csodát, külön kérésre pontosítottak a szervezők: Contador az Alföld kapujában, Cegléden teszi tiszteletét augusztus 17-én. Tökéletes, ennyit szerettem volna tudni, rögtön szervezkedni kezdtem. Budapestről alig egy óra az út kötött pályán, így a MÁV-on kívül senki sem akadályozhatott meg a céljaim megvalósításában. Végső megoldásként egyedül is szívesen elvonatoztam volna Ceglédre, de sikerült megfűznöm édesanyámat, hogy velem tartson. Figyelembe véve, hogy a ballagásomon elájultam a melegtől, megnyugtatott a tudat, hogyha ez mégegyszer megtörténne, például miközben aláirásért állok sorba, lesz valaki, aki nem tapos keresztül rajtam. Péntek reggel tehát vonatra szálltunk és bármilyen meglepő, késés nélkül futottunk be Ceglédre. Szerencsénk volt, éppen akkor indult egy busz a belváros felé, amikor beestünk a pályaudvarra, így perceken belül a rajthelyszínen találtuk magunkat, ahol már javában zajlott a felvezetés. Szépen lassan gyülekezett a nép a Kossuth téren, várva a világsztárt, akinek az ígéret szerint fél 12 magasságában kellett volna megjelennie a színen, ám nagyjából félórás késéssel érkezett a szomszédos Kossuth Múzeumból, ahol csapata, a Polartec-Kometa képviseletében tartott sajtótájékoztatót. Elnéztük neki. 

Nem vagyok az a rámenős típus, minimalistaként azzal is megelégedtem volna, ha egyáltalán láthatom őt teljes életnagyságban, lévén eddig csak néhány másodperc erejéig sikerült elcsípnem. Az teljesen más élethelyzet volt: az aggodalomtól remegve várakoztam rá az esős düsseldorfi időfutam céljában. Mondhatni, a Tour de France feszültsége rányomta a bélyegét az élményre, de szerencsésnek érzem magam, amiért láthattam őt versenykörülmények között is. A lehető legstílusosabb módon vonult vissza, bár beletelt néhány hónapomba, mire elfogadtam a döntését és feldolgoztam a történteket. Éreztem legbelül, hogy helyesen cselekszik, szurkolóként mégis nehezemre esett beletörődni abba, hogy a kerékpáros cirkusz nélküle dübörög majd tovább. Az általa képviselt mentalitás hiánycikké vált a mezőnyben. No Contador, no party - tartja az egyre gyakrabban ismételt mondás.

Délben a fotósok és a rajongók gyűrűjéből előbukkant Alberto, aki miután a Tour de Hongrie szervezőségével pózolt a színpadon, készségesen állt a közönség rendelkezésére is. Mindenki más-más ereklyét hozott magával az aláirásra, én egy Trek-mezt szorongatva álltam be a kígyózó sorba, remélve, hogy nem ájulok el, mire feljutok a pódiumra. Hogy eltereljem a figyelmem, elhatároztam, hogy bevetem összes spanyol tudásom és saját nyelvén köszöntöm majd. Igen ám, de amikor rám került a sor és átnyújtottam neki a mezt egy ¡Hola! kíséretében, hamar rájöttem, hogy túl magasra tettem a lécet. Kedvencem láthatóan megörült a próbálkozásomnak és reflexből kibuggyant belőle egy ¿Como estás? (Hogy vagy?), de erre már nem tudtam válaszolni, mert szívmelengető mosolyával egy pillanatra blokkolta az agyam azon részét, amely a hézagos spanyol tudásomért felel.

A tavalyi francia körön nem láthattam őt felszabadultan mosolyogni: meggyötört arrcal gurult át a célvonalon. Amikor szemtől-szembe kerülsz egy olyan emberrel, akihez számtalan örökre szóló élményed kötődik, aki miatt megannyi könnycseppet morzsoltál el, és aki nap mint nap visszainteget a telefonod háttérképéről, nem csoda, hogy lefagysz és hirtelen nem találod a szavakat. Pláne egy olyan idegennyelven nem, amit sosem tanultál iskolai keretek között... Egy magabiztosan hangzó 'muchas gracias'-t még sikerült kipréselnem magamból, így legalább méltósággal léphettem le a dobogóról. A közös képhez nem volt elegendő lélekjelenlétem, majd talán jövőre összeszedem hozzá a bátorságom. De van egy dedikált Trek-mezem, ami számomra felbecsülhetetlen értékkel bír. És gazdagabb lettem egy olyan mosollyal is, amit sosem felejtek el.

× Szigorúan, mint szurkoló, a 2017-es év nem éppen úgy alakult, ahogyan legszebb álmaimban képzeltem, sőt, alkalmanként valósággal sokkolt, vagy legalábbis cserben hagyott. Tavaly ilyenkor eszembe sem jutott, hogy öt kedvencem közül pont Alberto búcsúzik el (ezt még augusztus elején is teljesen elképzelhetetlennek éreztem) és Andy látványos visszaesését sem pont ilyen drámai mértékűre kalkuláltam. Judd világbajnoki reményei megintcsak hamar elszálltak, Simi a szürke középmezőnyből való kitörésen és a telemarkján dolgozott. Martin volt az egyetlen, aki történelmi magasságokba emelkedett és egészen az új, 2017/2018-as szezon kezdetéig egyeduralkodónak számított sportágában. Ez persze nem jelenti azt, hogy kizárólag ő varázsolt mosolyt az arcomra az óévben...

Ha csak egyetlenegy eseményt emelhetnék ki az elmúlt évből - a gondolkodásra való bármilyen igény nélkül - a bűvös Angliru szó lávaként törne fel belőlem. Ellentétben a 2016-os, bőség zavarával átitatott állapotokkal, 2017-re való visszaemlékezésem során nem öntöttek el az örökre szóló emlékek. Csak ez az egy vetülhetett fel bennem, ami alapvetően szomorú megállapítás, ám korántsem volt ennyire komor és sivár ez az időszak. Legalábbis nem végig. Mert lehet, hogy az eredményeket nézve a füstbement tervek éve volt a tavalyi, mégis megvalósulhatott az egyik legrégebb óta dédelgetett álmom: nagylelkű baráti segítséggel eljutottam a Tour de France-ra. Sosem felejtem el azt a 2 düsseldorfi napot. A július eleji dátum ellenére alig haladta meg a 15 fokot a hőmérséklet és bizony, elkélt az esőkabát is, azonban az időjárás nem moshatta el az élmény pátoszát. Igen, eláztam és fáztam is olykor, sőt, rivális szurkolók sikítoztak mellettem a célban, de mindezek leperegtek rólam. Úgy éreztem, jobb helyen nem is lehetnék. Ebben az emelkedett hangulatban álldogáltam csaknem 4 órát, kifejlesztve közben azt a pózot, amivel a legkijjebb tudtam hajolni a kordonon. Végigreszkettem azt a 16 perc 58 másodpercet, amíg Contador az esőtől áztatott, kanyargós városi pályán tekert, majd mintegy megkoronázva aznapi, a körülményekkel vívott küzdelmemet jutalmul végre láthattam kedvencemet néhány pillanat erejéig. Félreértés ne essék, nem keveseltem ezt az időintervallumot, révén ennél többre nem számíthattam. Ez a néhány pillanat volt az, ami után annyi éven keresztül sóvárogtam, akármilyen hülyén is hangzik...

Nem titok, maga az utolsó pisztolylövésig vezető út adta meg az Anglirun aratott győzelem pikantériáját és emelte be az országúti kerékpározás legjelentősebb momentumai közé. Az elcsépelt amerikai akciófilmek forgatókönyveit idézte ez a történet: a visszavonulni készülő öreg harcos megbírkózva a sors osztotta akadályokkal és meghazudtolva a kétkedőket, végül a csúcson fejezi be pályafutását... Még a balul sikerült Tour de France után is meg voltam győzödve arról, hogy Berci folytatja. Heteken keresztül csak arra a bűvös mondatra vártam, hogy indul a Vueltán. Nem kapkodták el ezt a bejelentést, hiszen miközben a sajtó már Contador lehetséges 2018-as versenynaptárát találgatta, a háttérben arról szólt a diskurzus, mikor hozzák nyilvánosságra a visszavonulás hírét. Augusztus 7-én hozták nyilvánosságra, mint ahogy akkor hangzott el az a bűvös mondat is, amire annyira vártam, valamelyest más szövegkörnyezetben. Iszonyú világvége-hangulat tört rám, azt sem tudtam mihez kezdjek hirtelen. Aztán bőgtem egy ideig, mert momentán nem jutott eszembe jobb megoldás... A 2017-es Vuelta több szempontból is történelmi volt. Azóta kiderült egy s más, de utólag már csak nevetni tudok rajta. Nem is számít igazán. Contador ellopta a show-t Froome elől, és számomra ez a lényeg. A pintói főtér július végén még kongott az ürességtől - spanyolországi zarándokutam egyik állomásaként megfordultam Alberto szülőfalujában -, szeptember 12-én viszont teltházas szeretettel várta haza a búcsúzó hőst...

2017-ES KERÉKPÁROS CIKKAJÁNLÓ
	× Grand Départ 2017	➜ düsseldorfi emlékek
	× El triumfo del corazón	➜ Vuelta-összefoglaló

Az év másik sarkallatos pontja Murray rohamtempójú mélyrepülése volt. A józan eszemmel tudtam, hogy ennek az őrült menetelésnek egyszer csak vége lesz és menetrendszerűen következik majd egy kisebb hullámvölgy. De nem gondoltam volna, hogy ez ennyire drasztikus formában nyilvánul meg. Az Ausztrál Open 4. fordulójában elszenvedett veresége intő jelként demonstrálta, hogy ez itt a vég kezdete. És tényleg az volt. Andy egyetlen tornagyőzelmét a dubai 500-as tornán könyvelhette el, ami fals reményekkel kecsegtetett, hogy talán mégsem lesz annyira mély az a gödör. Pedig csak ezután mélyült el igazán... Furcsa módon a világelsőséget még így is egészen sokáig meg tudta őrizni a skót. A Garroson meglepetésre az elődöntőig jutott, amely eredmény ugyancsak fellelkesített: a füves szezonra vártam vissza a régi, igazi Andy Murray-t. Ám nem tért vissza, sőt. A wimbledoni negyeddöntőben megadta magát a csípője. Azóta nem lépett pályára versenykörülmények között, másodszorra is szakított Lendllel és novemberben megszületett 2. kislánya (akiről a nemén kívül semmi mást nem tudni). Murray azt nyilatkozta ősszel, hogy beszélt több csípőspecialistával, de egyikük sem ajánlotta neki elsődleges megoldásként a műtétet, így maradt a bicegés és bizonytalanság. A héten zajló brisbane-i tornára tervezi a visszatérését, ám nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet ez. Még akkor sem, ha már nagyon hiányzik...

Tagadhatatlan, nem a tavalyi volt Trump - természetesen az angol snookeristáról értekezek - legeredményesebb naptári éve. Még az előző szezonban történt, hogy a világbajnokság első körében abszolút váratlanul kizuhant, miután 10-8-ra kikapott Rory McLeodtól. Ez egyike volt azoknak a vereségeknek, amelyekre semmiféle felhatalmazó indok nem mutatkozott. Később aztán kiderült, hogy egy titokzatos vállsérülés vetette vissza, amit a VB előtt néhány nappal szedett össze. Hogy honnan, az azóta is rejtély... Tavaly összel karrierje során először címet védett az European Mastersen, viszont a kedvezőtlenül kialakított versenynaptár rányomta a bélyegét a teljesítményére. Minden év elején elsütöm, de remélem idén tényleg megszerzi a világbajnoki címet. Ideje lenne már... Ammann jelenlegi szituációja meglehetősen komplikált. 2017 az állandó kísérletezés jegyében telt a négyszeres olimpiai bajnok számára. Attól függetlenül, hogy nem jöttek az eredmények, nem tűnt lehangoltnak és törődöttnek, sőt. Az ő esetében a legfontosabb kérdés, hogy korábbi élmenőként meddig lehet élvezni a versenysportot, ha reális esélyed már nem igazán van a győzelemre. Ha már lecsúsztál arról az ideális forgatókönyvről, hogy a csúcson szállj ki... Fourcade hosszú évek dominanciája után méltó kihívóra talált Johannes Boe személyében. A 2016/2017-es szezon összetettjét utcahosszal nyerte meg, rekordot jelentő 14 futamgyőzelmet aratott, ám az olimpia előtt néhány héttel már mi sem érződik ebből a fölényből. Kiegyensúlyozottságában viszont továbbra is bízhat. Egy biztos: nem fog megijedni a feladattól, amit Boe támaszt elé.

utóirat [január 2.]
Tényleg nem volt jó ötlet. Andy visszalépett Brisbane-től és az Ausztrál Open-indulása is erősen kétséges. Egy érzelgős, elkeseredett hangvételű Instagram-posztban adott helyzetjelentést jelenlegi állapotáról. A szívem megszakadt, amikor először olvastam...

× Ugyan nem szoktam személyes témájú, sporthoz nem kapcsolható tartalmú bejegyzéseket feltölteni, most mégis úgy érzem, kivételt kell tennem. Ennek ominózus oka, hogy sportbloggeri működésem során először részesültem bármiféle díjban. Megtisztelőnek érzem, hogy Gréti gondolt rám, így az a minimum, hogy megválaszolom a kérdéseit és egyrészt viszonzom a jelölést, másrészt tovább is küldöm azt - bár egyszererre szűkös és tág a listám. Oké, lehet, hogy ez nem egy Pulitzer-díj, de én mégis úgy gondolom, hogy megér egy misét... izé, akarom mondani bejegyzést itt, a főoldalon. 

minden továbbihoz kattints a bővebben linkre!

× A világbajnoki döntő óta eltelt lassan két hét, és erről az eseményről mindenképpen szerettem volna írni néhány szót, de úgy döntöttem, nem sietem el a dolgot, hiszen úgy még extrább egy cikk, ha személyes élményt is bele tudok szőni. Márpedig tudok, hiszen szemtanúja lehettem egy Trump-O'Sullivan gálának Ljubljanában, Szlovéniában. Úgyhogy egy rövidke és tömör szezonösszefoglaló mellett erről is beszámolnék.

Nos, még mielőtt bármit is írnék (leginkább a kritikákra célzok), azt leszögezném - elfogultság nélkül -, hogy az idén látottak alapján egyáltalán nem vitás, ez Mark Selby szezonja volt.  Számomra nincs és. Pedig sokáig úgy tűnt, hogy lesz, hiszen egészen a világbajnokságig pártfogoltam, Judd Trump is rendkívül kiegyensúlyozottan teljesített. Folyamatosan ott volt tűzközelben, Selby-hez hasonlóan - még ha nem is nyert annyi tornát, mint a világelső -, akire hosszú idő után veszélyt jelenthetett volna. Ha a Crucible-ben nagyot alakÍt... Ők ketten voltak a főfavoritok a világbajnoki címre, ráadásul Trumpnak a sorsolás is neki kedvezett, hiszen az alsó ág egyértelműen könnyebbnek tűnt. Mondanám azt, hogy melléállt a szerencse, de ami a fizikai állapotát illeti, arra ez a kijelentés korántsem lenne igaz. És azért azt lenyelni, hogy egy vállsérülésen megy el a világbajnokságod, nem lehetett egyszerű. Ami szerintem ennél is rosszabb, hogy a sokkoló első körös búcsú után nagyon sokan elfelejtették, hogy mit tett le az asztalra ebben a szezonban, vagy legalábbis lekicsinyítették az érdemeit. Ezzel szemben Selby gyakorlatilag zavartalanul menetelt végig az eredetileg nehezebbnek ítélt ágon, egészen az elődöntőig, mert ott azért Ding alaposan megszorongatta és kiszívta az energiáit. Ez vissza is ütött a döntő első két szakaszában, amit abszolút indiszponáltan játszott végig és szinte reménytelennek tűnt a helyzete. Merthogy John Higgins volt az ellenfele, aki végülis Trump kiesése után topfavorittá lépett elő a tábla alsó felén. Egyáltalán nem lepett meg, hogy eljutott a fináléig: a skót nem futott éppen gyenge szezont, bár a pontszerző sikerek elkerülték, talán ezért nem számoltunk vele előztetesen. De ismerjük őt, tudjuk, hogy egy igazi all-rounder, kötélből vannak az idegei és hideg fejjel kezeli a kiélezett szituációkat is, a hosszú mérkőzések pedig vitathatatlanul kedveznek neki. Pontosan ezért gondolhattuk azt, hogy nem adja ki az előnyt a kezéből.

Ám Selby helyzete hiába tűnt reménytelennek, a pihenés rendbetette mentálsan és így újra előtérbe kerülthetett a benne lakozó Houdini. A harmadik szakaszban valósággal állvahagyta Higginst, megnyudtatva a pártatlan nézőket, hogy ez a döntő sem lesz egyoldalú. Selby nemcsak behozta a lemaradását, azzal a lendülettel átvette az irányítást (produkált egy olyan sorozatot, mialatt 14 frame-ből 12-t zsebelt be!) és komoly nyomás alá helyezte Higginst, aki kissé bénultan nézte végig, ahogyan lassan elúszik az esélye az 5. VB-címére. Persze a skót nem adta fel, az nem rá vallott volna, hiszen ő sem gyenge a comeback-műfajban. A hétfő esti, utolsó etap során, 16-12-es hátrányból felküzdötte magát egészen 16-15-ig, és kíváncsian várhattuk, hogy mit lép erre Selby, lesz-e mondjuk döntő frame... De a címvédő nem hagyott minket sokáig kétségek között, hihetetlen teherrel a vállain lökött két magas breaket és harmadszor emelhette a magasba a világbajnoki trófeát. Teljesen megérdemelten. Ezzel pedig újra tetemes előnyre tett szert a világranglistán, míg Higgins a 2. helyre jött fel, kiszorítva Trumpot az elsőszámú üldöző szerepből, aki hiába játszott 5 döntőt és nyert 2 pontszerző versenyt, a sheffieldi betli után mindent kezdhet előről. A World Snooker szervezte idényzáró gálán még a nevét se említették, a fontosabb díjakat mind Selby-nek ítélték oda (számomra kicsit furcsa, hogy a rajongók is őt látták a legjobbnak, mert az valójában egy szimpátia-szavazás), aki mellett még Higginst emelték ki a szezonösszefoglalókban. Ezt nem érzem éppen igazságosnak. És meggyőződésem, hogy ez a világbajnsokság túlsúlyának köszönhető mind a világranglistapontok, mind a játékosok megítélése terén. A Crucible-ben pillanatok alatt le lehet rombolni egy év kemény munkáját.

Kárpótlásul Ljulbjanában láthattam játszani kedvencemet a Best of Snooker keretein belül, méghozzá nem akárki ellen: Ronnie O'Sullivan volt a 2. alkalommal megrendezett szlovéniai gála elsőszámú sztárfellépője. A második alkalmat csak azért fontos kiemelni, mert hiába volt jegyem az elsőre, az időpont csúsztatása miatt lemaradtam róla. Akkor ezt vissza nem térő lehetőségnek gondoltam, de szerencsére néhány hónappal később kitűztek egy újabb dátumot, ráadásul ezzel, a számomra álompárosítással. Még sosem láttam élő snookert, de gondoltam, az a legjobb, ha a pirosak felőli oldalra veszünk jegyet, mert akkor úgy fogjuk látni a mérkőzést, ahogyan a tévében megszokhattuk. Nos, azt tudni kell, hogy ezek a jegyek 100€-nál kezdődtek, szóval nem olcsó mulatság - adott esetben - egy 3 fős családnak. A harmadik sorba szólt a jegyünk, de az rögtön világossá vált, hogy hiába vagyunk közel az asztalhoz, a lényeget nem fogjuk látni, és nem lehettünk olyan pofátlanok, hogy felállunk, mert mögöttünk is ültek. Nem csak a kilátás okozott bosszúságot, hiszen a csarnokba belépve rögtön egy kocsmafolyosóra keveredtünk, amelyen keresztül kellett verekedni magunkat. Az aréna fele üresen maradt, és még így sem volt teltház, főleg nem az előzenekarként funkcionáló Brecel-Oli Lines találkozón. Az ő részvételükre csak néhány héttel a gála előtt derült fény és őszintén szólva nem alkottak maradandót, sajnos több volt a mellé, mint a golyóbelökés. Egy kisebb szünet után jöhetett a főattrakció, a Judd-Ronnie "párharc", amitől joggal remélhettük a százasokat, sőt, még a maximumot is, hiszen Ronnie valósággal szórja a 147-eket a különböző gálákon. De ez a gála nem róla szólt, kifejezetten álmoskásnak, unottnak tűnt, nem is ment neki a játék, így Judd hamar elhúzott az 5 nyert frame-ig tartó mérkőzésen. Az ötszörös világbajnok, akinek jól hallhatóan nagyobb szurkolótábora volt Ljubljanában, 4-1-ről egészen 4-3-ig zárkózott vissza, de a döntő frame elmaradt: Trump egy újabb százassal örvendeztette meg a közönséget és 5-3-ra nyerte ezt a bemutatót, amivel még egy kisebb trófea is járt. Megmentette a show-t.