× Végzős gimnazista vagyok, három hónap múlva fogok érettségizni, viszont jelenleg képtelen vagyok a (tovább)tanulásra koncentrálni. Ezt a hetet már különösen rosszul viseltem, már az olimpia puszta gondolatától is végigfut rajtam a hideg - mint ahogyan most is, amikor ezt a mondatot írom. Megőrülök. Az elkövetkezendő két-három hétben valószínűleg használhatatlan leszek tanulói- és úgy általánosságban, emberi minőségemben. Riói ámokfutásomból okulva biztos vagyok abban, hogy a számomra fontos és kevésbé fontos pyeongchangi események miatt is fel fogok kelni az éjszaka közepén. Ezt már leírtam másfél éve is, de az élő közvetítés varázsát nem tudja visszadni az ismétlés. Ha valamit, ezt megtanultam szurkolói éveim alatt. Pártfogoltjaim közül természetesen mindkét téli sportoló, Fourcade és Ammann is ott lesz Dél-Koreában, ám nem kizárólag miattuk lesz különleges számomra ez az olimpia, ennyi bizonyos.

   Annó a riói felvezetőben írtam első olimpiai élményeimről, amelyek történetesen télről datálódnak, 12 évvel ezelőttről, azaz a torinói játékokról. Már akkor is műkorcsolyázókat rajzolgattam... Ammann vancouveri győzelmeitől számítom szurkolói karrieremet, hiszen azokra a pillanatokra képszerűen emlékszem: a családdal együtt ültünk a tévé előtt, a magyar idő szerinti főműsoridőben. Látom magam előtt, ahogyan Simi kiugrik a stadionból a normálsáncos verseny 2. sorozatában és fölrémlenek az ünneplés momentumai is. Durva belegondolni, hogy mindez 8 éve volt. Azt pedig még durvább kimondani és leírni, hogy Simon Ammann a 6. olimpiájára készül: 16 évesen már részt vett az 1998-as naganói játékokon (én akkor születtem), a következő nekifutásra pedig, Salt Lake City-ben megcsinálta a duplát, amit megismételt Vancouverben, 8 évvel később... 4 egyéni aranyával korszakos síugró legendának számít. De tagadhatatlan, hogy a diadalmas évek már tovatűntek. És pont ezért rettegek. Rengeteg sportblog bejegyzésben említést tettem már arról, hogy Ammann Szocsit megelőzően is a visszavonulást fontolgatta, azóta viszont mélyen hallgat ebben a témában. Most pedig itt egy újabb olimpia, ami mérföldkő lehet egy pályafutásban, ezt mondanom sem kell. Mardos a kétely, hogy vajon utoljára látom-e versenykörülmények között ugrani, mert bizony még ez is benne lehet a pakliban. Sosem lehetek elég felkészült arra, hogy búcsút vegyek egy kedvencemtől, mert félek, hogy senkit sem leszek képes majd ugyanennyire szeretni, mint őket, az első generációs csapatomat. Ettől függetlenül alig várom, hogy a holnapi normálsáncos selejtezővel elkezdődjön az olimpiai síugró program!

Salt Lake City 2002, nagysánc-arany	Vancouver 2010, normálsánc-arany

   Ha már program, a minap készítettem egy szerény versenynaptárat a legnépszerűbbnek számító sportágak éremosztó eseményeiről. Konkrét kezdési időpontokat nem írtam ki, mert szűkös a hely az oldalsó menüben, de összeségében elmondható, hogy például a biathlon futamok és a síugró sorozatok kivétel nélkül magyar idő szerint a kora délutáni órákban kerülnek megrendezésre. Az alpesi sí és a műkorcsolya szerelmeseinek pedig éjszakáznia kell: a 8 órás időeltolódás miatt (Dél-Koreában ennyivel vannak előrébb) ezek a sportágak az éjszaka folyamán kezdődnek és hajnalban fejeződnek be. Persze felesleges riogatnom bárkit is, az igazi rajongók úgy sem fogják sajnálni az alvásidejüket, mint ahogy én sem, márpedig a műkorcsolya bizonyos számai kifejezetten érdekelnek. Sosem szoktam írni erről a sportról, viszont tényleg régóta követem, az idő előrehaladtával egyre tudatosabban. Nem mintha az Axelen és a Rittbergeren kívül bármelyik más ugrásfajtát stablian felismerném, dehát ez a sport már csak ilyen. Azt viszont tudom, hogy a tévhittel ellentétben a leszúrt Rittberger nem egy rontott elemet vagy esést takar, hiszen ez egy külön ugrásfajta, angolul Toe-Loop. A leszúrt jelző mindössze annyit tesz, hogy a versenyző elrugaszkodáskor "dobbant" egyet a jégen, így szerezvén lendületet a forgáshoz. Oké, megígérem, hogy nem szakmázok többet, de ezt már régóta le akartam írni, hátha tudok újat mondani vele valakinek.

   Természetesen vannak kedvenceim ebben a sportágban is, az egyikük történetesen egy spanyol srác. Igen, spanyol műkorcsolyázó, ráadásul nem is akármilyen! Javier Fernandez kétszeres világ- és hatszoros Európa-bajnok, viszont olimpiai érme még nincs - Szocsiban mindössze 1 pont választotta el a bronztól egy taktikai hiba miatt. Javi rendkívül sokoldalú, fergeteges előadó, programjai kivétel nélkül közönségcsalogatóak: korcsolyázzon akár Rossini klasszikusára, akár Frank Sinatra vagy Elvis kortalan slágereire, garantáltan nyomot hagy a nézőben. Spanyolországban nemzeti hősként tisztelik, pedig előtte mit sem tudtak erről a sportról arrafelé. Őszintén remélem, hogy idén sikerül neki dobogóra állni, már csak azért is, mert jóeséllyel neki sem lesz következő olimpiája. Sőt, lehet, hogy ez az utolsó szezonja... A műkorcsolyánál maradva, az egyéni versenyszámok az ugrások köré épülnek (mindig betegre izgulom magam, amikor Javi egy négyfordulatos ugráshoz készülődik), míg a jégtánc az élekről, az előadásmódról és a nüanszokról szól, így akár félpontok is dönthetnek az aranyérem sorsáról. Tessa Virtue és Scott Moir virtuózaik ennek a műfajnak. Minden elemükben és gesztusukban emberiek, mégis emberfelettinek tűnnek a jégen. Képtelenség róluk levenni a szemünket, különleges érzelmi hatást gyakorolnak a közönségre. Vancouverben olimpiai bajnoki címet, Szocsiban ezüstérmet szereztek, majd még ebben az évben bejelentették visszavonulásukat. Ám nem bírták sokáig adrenalin nélkül: tavalyelőtt visszatértek és újból bizonyították klasszisukat. Micsoda programokkal rukkoltak elő, te jó ég! A Hotel Californiára futott rhumbájuk a latin életérzést és a klasszikus rockzenét ötvözi, míg Moulin Rouge témájú kűrjük egyenesen lehengerlő, érdemes belenézni. 

   Martin Fourcade a 2010-es olimpián bukkant fel először világkupa-újoncként. Senki sem várt tőle érmet, nem úgy, mint bátyjától, Simontól, aki a legnagyobb favoritok közé tartozott akkoriban. A sors furcsa fintora, hogy végül a fiatalabbik Fourcade-fivér állhatott dobogóra: a tömegrajtos versenyben az ezüstérmet kaparintotta meg, amely fordulópontot jelentett karrierjében és testvérével való kapcsolatában egyaránt. Miközben Martin öles léptekkel megindult a halhatatlanság felé, Simon egyre mélyebbre került mind sportszakmailag, mind mentálisan. Be kellett látnia, hogy az öccs még nála is többre hivatott. Feszült viszonyuk csupán másfél-két év múltán normalizálódott. Addigra Martin Fourcade összetett világkupa-győztessé nőtte ki magát és elképesztő frekvenciával gyűjtötte a győzelmeket, illetve a világbajnoki érmeket. 2014-ben, Szocsiban kétszeres olimpiai bajnok lett: kedvenc versenyszáma, az üldözéses után az egyéni indításos futamot is megnyerte, a tömegrajtost pedig mindössze 3 centivel bukta el Svendsennel szemben. Őrületes befutó volt. Tisztán emlékszem a drámára és a döbbenetre, amint Fourcade a norvég szélárnyékából kitörve, utolsó erejével bevetődött a célba...

   A francia fenomén az utóbbi években végigtarolta a világkupát és az örök példakép, Ole Einar Björdalen nyomdokaiba lépett. Pont a minap olvastam egy hosszabb lélegzetvételű cikket vele kapcsolatban ('Az óriás, akit Martin Fourcade-nak hívnak' címmel), amelyben jelenlegi edzője azt nyilatkozta, hogy tanítványa valósággal issza a nyomást. Kiváltképp találónak érzem ezt a kifejezést. Az idei szezon során Martin többször is bebizonyította: nemhogy nem roppan össze a a fokozódó nyomás alatt, hanem egyenesen ebből kovácsol motivációt és (akarat)erőt. Ettől válik érinthetetlenné. Márpedig Johannes Boe helyez rá nyomást bőven és ez valószínűleg PyeongChangban sem lesz másképp. Az ő párharcuk adhatja a biathlonversenyek pikantériáját. De még mielőtt összecsapnának az érmekért, Fourcade abban a megtiszteltetésben részesülhet - ahogyan korábban Ammann, Murray és Fernandez is -, hogy viheti hazája lobogóját a megnyitó ünnepségen  Elmondhatlanul büszke vagyok a kedvenceimre, amikor ilyen szerepben láthatom őket. 

Vancouver 2010, fordulópont	Szocsi 2014, testvéri öröm	Szocsi 2014, tömegrajtos befutó

utóirat
Eljött ez a pillanat is: az Eurosporton követhetek végig egy olimpiát! Nem szeretnék senkit sem megbántani, de az én szurkolói irányvonalammal nehezen összeegyeztethetőek az M4Sport közvetítései és prioritásai. Sosem felejtem el, mennyit nevettem a szocsi olimpia sprintversenye alatt - természetesen biathlonról van szó -, amikor az egyébként általam nagyra tartott Knézy Jenő, azaz Jenci (akinek részben a kerékpárfanatizmusomat köszönhetem) az egyetlen magyar induló, Gombos Károly vesszőfutását kommentálta, miközben javában zajlott a csata a dobogóért a favoritok között. Élmény volt, jól szórakoztam. De idén inkább átkapcsolok.