Ugyan nincs precízen kijelölhető kezdőpontja, szurkolói karrierem lassacskán évtizedes múltra tekint vissza. Ezalatt volt részem világraszóló sikerekben, idegörlő drámákban és sokkoló kudarcokban - az imádott sportolók, még ha olykor érinthetetlennek is tűnnek, hozzánk hasonlóan esendő emberek. A legkiválóbb bajnokok pályafutásának képzeletbeli domborzatát is hullámhegyek és hullámvölgyek tarkítják. Ennél fogva rajongónak lenni olyan, mintha lejárat nélküli bérletet váltanánk egy érzelmi hullámvasútra, amely kimeríthetetlen adrenalinforrásként szolgál. Nincs megállás, versenyről-versenyre új impulzusok érnek és egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy igényli is ezeket - a dráma ugyanis addiktív. Önként vállaljuk, hogy aggódunk: a szívünk egyszer darabokra törik, máskor majd' kiugrik a helyéről, de mindez egy idő után rutinná minősül. Örökérvényű igazság, hogy az elszenvedett kudarcok megédesítik a sikert. A győzelem megrészegítő pillanatai miatt pedig hajlandóak vagyunk elviselni a drámát és felvállalni az aggodalmaskodást. Ilyen egy menthetetlen rajongó élete. 

Az igazat megvallva, az elmúlt tíz év alatt még sosem aggódtam annyit, mint idén. Kifejezetten frusztrált az az ürességtől kongó tanácstalanság, ami a 2018-as esztendő java részét áthatotta, ráadásul több fronton. Nincs az a krízishelyzet, ami elkötelezett, lelkileg edzett rajongóként arra késztetne, hogy elengedjem kedvenc sportolóim kezét. Hiszek bennük és érintettségem mélysége lehetetlenné teszi, hogy közömbössé váljanak a szememben. De nem fogom eltitkolni, hogy ez az év rengeteg kihívást görgetett elém és az aggodalmak parazsát tovább cipelem az újévre is. Tudom, hogy ez a bevezető rettentő gyászosan hangzik és azt sejteti, hogy az idei sportév kizárólag kudarcokat tartogatott számomra, pedig ez közel sincs így. Sírtam örömömben is, nemcsak bánatomban, ám olyan szituációk is adódtak bőven, amelyek az újdonság erejével hatottak és abszolút váratlanul értek, mondhatni lesújtottak. Ez a veszélye annak, ha az ember természetesnek érzékel bizonyos állapotokat, amelyek korántsem azok. Utólag tanuljuk meg értékelni a dolgokat és ezzel a szomorú ténnyel idén több ízben is szembesültem. Mert az nem természetes, hogy egy teniszező - esetemben Andy Murray - minden egyes tornán, ahol elindul, a döntőig menetel. Az sem magától értetődő, hogy Martin Fourcade kilométerekkel veri a biathlon-világkupa mezőnyét. Én mégis belekényelmesedtem ezekbe a helyzetekbe. Szégyellem, de valamilyen szinten hozzászoktam a sikerhez, így pedig nem csoda, ha fejbevág az (átmeneti) sikertelenség. 

Az olimpia, rendezzék bármely évszakban és földrészen, számomra egy valódi ünnep, ahol pártfogoltjaim eredményes szereplése által megtapasztalhatom a tiszta, zsigeri boldogságot. A szívet melengető büszkeség könnyeket csal a szemembe, amikor imádott sportolóim nyakában megcsillan az olimpia érem és arcukon felragyog az őszinte mosoly. Ennél nincs feljebb és szerencsésnek mondhatom magam, amiért annyiszor átélhettem, legutóbb most februárban. Az idei sikerek fő forrása ennek megfelelően a pyeongchangi téli olimpia volt, ahol tulajdonképpen az összes kívánságom teljesült: mintha a legmerészebb álmaim varázslatos módon megelevenedtek volna. Alig mertem hinni a szememnek, hogy mindez valóban megtörténik, annyira szürreálisnak tűnt. Mindenki, akiért szorítottam, nemzeti hősként feszített a dobogón, ahogyan azt számtalanszor elképzeltem. Megkönnyeztem a Chaplin, majd Don Quijote bőrébe bújó szélmalomharcos, Javier Fernandez bronzérmét, és ámulattal csodáltam, ahogyan a Virtue-Moir kettős visszatáncolja magát a jégvilág tetejére. Azonban még mielőtt elmerülhettem volna a korcsolyasport szépségeiben, a biathlon stadionban zajló események kötötték le szurkolói energiáimat.

Fourcade mennybemenetelének előzménye egy aprócska botlás volt, méghozzá egy szükséges botlás, ami kellően felpaprikázta - a sprintverseny csalódása tette őt érinthetetlenné. Az üldözésesben felszínre tőrt a ragadozó énje, senki sem állhatott az útjába azon a napon: elsöprő, ellentmondást nem tűrő teljesítménnyel kaparintotta meg az aranyérmet a 8. helyről indulva. Az egyéni 20 kilométeres számban egészen a 18. korongig kézben tartotta az eseményeket, ám két váratlan lövőhibával letaszította magát a dobogóról. A lendülete azonban ezután sem tört meg, éhsége továbbra sem csillapodott: még volt egy befejezetlen ügye a tömegrajtos futam kapcsán. A 2014-es szocsi olimpián csupán néhány centiméter választotta el a győzelemtől, és a történelem kishíján megismételte önmagát. Amikor Simon Schempp-pel tökéletes szinkronban bevetődtek a célba, megfagyott a levegő és percekig csak találgattuk, melyikük kötése volt előrébb. A célfotó végül Fourcade javára ítélt, és ez a drámai befutó a pyeongchangi ötkarikás játékok egyik ikonikus jelenetévé avanzsált. A francia vegyesváltó tagjaként szerzett újabb arany csak a hab volt a tortán... Most pedig aggódnom kell érte. Aggódnom kell egy olyan kivételes bajnokért, aki raklapszámra szállította a győzelmeket, az érmeket és a kristálygömböket. Martin Fourcade az évek során felépített egy szörnyet - ő maga fogalmazott így -, amely a sajtó által önálló életre kelt és jelen körülmények között elviselhetetlen nyomást helyez a vállaira. Az új szezonban már nem Johannes Boe-vel, hanem ezzel a szörnnyel küzd, így teljesítménye szokatlanul rapszódikussá vált, ami megdöbbentette a sportágat. Nagyon magasra tette a lécet és ezt nehéz megugrani. De én bízom abban, hogy sikerül neki.

CIKKAJÁNLÓ

To reach the unreachable

Maradva a téli sportoknál és az aggodalmaskodásnál, Ammann már hozzászoktatott a szezonvégi rettegéshez. Először a szocsi játékok előtt pengette meg a visszavonulás húrjait, azóta pedig sosem lehetek elég biztos abban, hogy nem az aktuális idénye lesz az utolsó. Ebből kiindulva úgy gondoltam, illetve attól tartottam, hogy az idei pyeongchangi olimpia nemcsak az utolsó ötkarikás mutatványának porondjául szolgál majd, hanem talán az utolsó ugrásainak színhelye is lesz egyben, amivel keretbe foglalhatná pályafutását. Nos, utóbbi félelmem szerencsére nem igazolódott be, Simi nemcsak a tavalyi szezont versenyezte végig, hanem nekivágott az újnak is, bár ebben ezidáig nem volt köszönet. Elkeserítő ugyan, de be kell látni, hogy az év eleji formájához mérten, amikor Bad Mitterndorfban meglepetésre világkupa-dobogóig repült, meglehetősen mélyre került. A neve mellett szereplő helyezési számok egyszerűen nem méltóak egy négyszeres olimpiai bajnok nagyságához. Neki alapesetben nem azért kellene küzdenie, hogy beférjen a második sorozatba és elcsípjen egy-két világkupa-pontot. És mostmár arról sem vagyok meggyőződve, hogy minden egyes pillanatát élvezi annak, amit csinál. Nekem pedig fontos lenne, hogy legalább mosolyogni lássam. Ha kihunyt a tűz, semmi sem fogja visszatántorítani attól, hogy szögre akassza a léceket. Hátha a Négysáncverseny, lélekemelő jellegénél fogva kisegíti a krizisből

Miközben az olimpiai láng Pyeongchang felé araszolt, hogy beragyogja a havas tájat, néhányezer kilométerrel délebbre, Ausztráliában javában tombolt a nyár, ami Melbourne-be csalogatta a teniszvilág krémjét. De Andy Murray nem tarthatott velük, csípője ugyanis megvétózta éveleji visszatérését. Mindenáron szerette volna elkerülni a kétes kimenetelű műtétet, de az elnyújtott rehabilitáció nem hozta meg a kívánt eredményt, így kénytelen volt januárban kés alá feküdni és kórházi ágyból nézni, ahogyan egykori riválisai megharcolnak a bajnoki címért az Ausztrál Openen. Ugyan az orvosok szerint a műtét kiválóan sikerült és Murray tavasszal birtokba vehette az edzőpályákat, óvatos optimizmusa hamar elillant. A nizzai tréningsorozat után hetekig nem ragadott ütőt, újból elöntötték a kétségek. Nem jutott előbbre, pedig ő minden tőle telhetőt megtett, hogy újra versenyképes legyen. Nem siettette a folyamatot, emberfeletti erővel őrizte türelmét. Mindezek ellenére nem tapasztalt szignifikáns fejlődést, nem szabadult a teste béklyói alól. A kitűzött visszatérésének dátuma vészesen közeledett, ám a skót úgy ítélte meg, továbbra sem áll készen a megmérettetésre, ezért az utolsó pillanatban visszatáncolt a s'hertogenboschi tornától.

Ami késik, nem múlik: Andy Murray egy héttel később pályára lépett a Queen's Clubban, ahol a tiszteletteljes londoni közönség vastapssal köszöntötte. Igaz, végül három szettben alulmaradt, de ami ennél jóval lényegesebb, hogy bizalomgerjesztő teljesítménnyel mutatkozott be Kyrgios ellen, ezzel táplálva a szurkolói reményeket. Az első győzelem sem váratott sokat magára: Murray elérzékenyülve ünnepelte a Wawrinka felett aratott sikert Eastbourne-ban, fátyolos tekintete árulkodott töretlen akaraterejéről, őszinte játékszeretetéről és megtépázott önbizalmáról. Szíve szerint megkockáztatta volna a wimbledoni részvételt, az óvatosság jegyében azonban a józan eszére hallgatott és kihagyta a füves pályás Grand Slamet. Idejekorán átnyergelt a kemény borításra, hogy a lehető legideálisabb fizikai állapotban érkezhessen a US Openre. A felkészülés első állomásaként Andy Washingtonba utazott, ahol keserves küzdelemben verekedte el magát az elődöntőig: a Marius Copillal vívott, késő éjszakába nyúló mérkőzése egyszerre merítette ki a thriller és a dráma fogalmát. Sosem láttam még ennyire kiszolgáltatottnak: csak az a hatalmas szíve menthette ki teste börtönéből. De valljuk be, ez nem egy egészséges helyzet. Nem nyerhet mindig a szívével, szüksége van a fizikumára, hiszen ez eredményessége záloga, erre épül a tenisze. Ezt bizonyította az aggodalomra intő cincinnati kudarc, a felemás New York-i szereplés és a shenzeni fiaskó, ami az utolsó csepp volt a pohárban: Murray ezek után már nem vállalta a pekingi jelenést, keserű szájízzel, a tervezettnél korábban zárta le zaklatott szezonját... Annyira szeretném, ha végre a játékra koncentrálhatna és nem kötné gúzsba a fájdalom. Andy Murray megérdemel még egy esélyt.

CIKKAJÁNLÓ
Egyet előre, kettőt hátra	Proving people wrong

Összegezve az eddigieket, Fourcade újabban a démonaival küzd, Ammann ijesztő mélységű krízisbe került, Murray pedig önhibáján kívül nem jut egyről a kettőre. Mitagadás, nem túl fényes a helyzet. Egészen november közepéig Judd Trump sem brillírozott, sőt ősszel annyira elbizonytalanított, hogy az alázatát és a profizmusát vontam kétségbe. Dühös voltam rá, amiért kirakat-életmódot folytat a közösségi médiában és látszólag nem zavarta, hogy mindeközben megalázó vereségeket szenved el a snookerasztal mellett. Úgy éreztem, hogy eltolódtak a prioritásai és a rossz irányba halad. Ugyanúgy viselkedett, mint húszévesen. Nem akartam ahhoz asszisztálni, ahogy elpazarolja a tehetségét. Amíg én ilyen súlyos vádakkal dobálóztam és összeesküvés-elméleteket gyártottam, Judd meghozta karrierje legjobb döntését: rávette öccsét, Jack-et, hogy adja fel a munkáját, költözzön fel hozzá és segédkezzen neki a felkészülés folyamán. Szinte rögtön tapasztalható volt a fejlődés, a testvéri összefogás megmutatkozott Trump javuló eredményeiben, stabilizálódó játékában és exponenciálisan növekvő önbizalmában. Én vagyok a legboldogabb attól, hogy rácáfolt a kritikákra. Az az igazság, hogy képtelen lettem volna rá huzamosabb ideig haragudni, akármekkora hülyeségeket csinál vagy mond. Ehelyett újra büszke lehetek rá, amiért Ronnie O'Sullivant legyőzve tornát nyert és a karácsonyi szünet előtt lökött egy tankönyvbe illő maximumot is. 

Egy rajongó elképesztő mennyiségű felesleges feszültséget emel be az életébe, amit - a mindennapi stresszhez hasonlóan - közel lehetetlen levetkőzni vagy nem tudomást venni róla, hiába jelenti ki az ember dacosan, hogy magasról tesz rá, mi történik. Nekem ez nem megy, akármit kommunikálok kifelé, legbelül akkor is szétvet az ideg. Pedig utálom ezeket a feszült helyzeteket. Ennél már csak az ürességet utálom jobban, amikor nincs miért izgulni. Amikor vége a dalnak, elszáll minden remény és beüt a világvége hangulat. És csak fekszem a szőnyegen, mint egy darab fa, és üveges szemekkel bámulom a plafont, hátha rámesik. Hány ilyen pillanatot éltem át Contador-drukkerként az utóbbi 5-6 évben! És tudjátok mit? Ezek a pillanatok is hiányoznak, nemcsak azok, amikor önkívületi állapotban kiabáltam a tévé előtt, hogy 'Vamos!', egészen addig, amíg hang jött ki a torkomon. Ennek a korszaknak vége. A kerékpárszeretetemet megőriztem, de Contador visszavonulása kiölte belőlem a csodavárás izgatottságát. Végleg kialudt az a parázs, amiből bármelyik pillanatban kipattanhatott volna a tűz. Pontosan azért rettegtek tőle az ellenfelek, amiért a rajongók imádták: senki sem tudhatta előre, mikor lángolnak fel az ösztönei.

No Contador, no party - tartja a mondás. Berci nélkül valóban nem akkora buli egy Tour de France, bár kifejezetten érdekes volt kívülállóként szemlélni a háromhetesek alakulását. Naivan azt gondoltam, hogy majd hátradőlök a fotelban és a feszültségtől megszabadulva élvezem ezeket a versenyeket. Hát a francokat. A pártatlanság nem az én műfajom, megállás nélkül kerestem a kapaszkodókat. Rengeteg új impulzus ért, mivel megszűnt körülöttem a burok és nyitottam a mezőny többi tagja felé: új arcokat fedeztem fel és közben ráébredtem arra, hogy mennyi mindent nem tudtam eddig bizonyos versenyzőkről. Nem titok, voltak olyan kerekesek, akiket megkedveltem az idei év során, de azt hiszem, bennük is Contador szellemét kerestem. Számomra senki sem pótolhatja őt... Ezidáig nem volt szerecsém szemtől-szembe találkozni kedvenc sportolóimmal. Idén augusztusban azonban kihagyhatatlan lehetőség tárult elém: a kicsiny hazai kerékpáros sajtó zengett a hírtől, miszerint Alberto Contador Ceglédre látogat a Tour de Hongrie keretein belül. Még mindig felfoghatatlan, de tényleg így történt. És én ott voltam és feljutottam a dobogóra. A szavam is elállt, amikor rámmosolygott. Örökre hálás leszek azért a pillanatért és az aláírásért.

CIKKAJÁNLÓ

A középső szakasz