× Nem álmodhattam volna ennél szebb olimpiát magamnak. Az általam favorizált és idolizált sportolók, akiket a felvezető cikkben bemutattam Nektek, legmerészebb várakozásaimat is felülmúlták. Azokat az érmeket is megszerezték, amikre én legfeljebb titkon vágyhattam. Egy fikarcnyi hiányérzet sincs bennem: a kezdeti bizonytalanságok és kétségek mintegy varázsütésre illantak el és végül minden a helyére került - stílszerűen, dramatikus események kíséretében, amelyek valódi hősökké avatják az olimpikonokat. A pyeongchangi emlékek örökre velem maradnak és azon élményeim listáját gazdagítják majd, amelyek képesek felsegíteni bármilyen lelki mélységből, ennyi bizonyos.

Elkötelezett szurkolóként nincs annál zseniálisabb élmény, amikor kedvenceid arcán egy pillanatra felfedezed a tökéletes boldogságot. Ez megjelenhet örömkönnyek formájában vagy egy mély, őszinte mosolyban, amelyből visszatükröződik az elmúlt évek, akár évtizedek áldozatos, mélypontokon átívelő munkája. Hogy valójában mit jelenthet számukra az elért siker, kívülállóként sosem tudhatjuk pontosan: nincs az a jelző, amivel lefedhető és felcímkézhető ez az állapot, ez meggyőződésem. De nekünk, szurkolóknak elég ennek a mámoros érzésnek a megsejtése is. Hiszen aki képes legalább megsejteni, mit érezhet egy olimpiai bajnok győzelme pillanatában, az érti és értékeli az aranyéremig tartó utat. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy osztozhassunk ebben a tökéletes boldogságban. Én pedig rendkívül szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy több ilyen tökéletes boldogságnak is a részese lehetettem, amikor azt kívántam, bárcsak a végtelenségig nyújthatnám a pillanatot. A szurkolói lét netovábbjai ezek, amelyek egyre csak megerősítenek abban, hogy a sportújságírói karriert üldözzem.

Minden a február 9-ei megnyitóünnepséggel kezdődött. Természetesen nem maradhattam le arról, ahogyan Martin Fourcade bevezeti a népes francia küldöttséget, így erős késztetést éreztem arra, hogy az előírtnál korábban lelépjek a suliból. Ez egy vissza nem térő alkalom volt, ennek szellemében cselekedtem. Mondanom sem kell, a sportrajongót különleges melegséggel tölti el a mondat: „Az olimpiai játékokat hivatalosan megnyitom”, illetve az a momentum, amikor fellobban az olimpiai láng. Ekkor lehetőségek tárháza villan fel előttünk és átlényegülten várjuk, hogy megkezdődjön a valódi küzdelem. A legjobbakat remélve hiszünk pártfogoltjaink sikerében. Minimális elvárásaink kimondva-kimondatlanul vannak, de azért nem árt a realitások talaján maradni, vagy ahogy az elferdített klasszikus szól, „nem a győzelem részvétel, hanem a fontos”. Bennem 3+1 kívánság fogalmazódott meg a játékok előtt: egyrészt szerettem volna, ha a feljebb már emlegetett Martin Fourcade (biathlon) egy újabb arannyal gazdagítaná gyűjteményét, másrészt szorítottam Javier Fernandeznek (műkorcsolya), hogy megszerezze a maga olimpiai érmét, megkoronázva ezzel páratlan pályafutását. A jeges sportokhoz kötődött harmadik vágyálmom is, miszerint a Tessa Virtue-Scott Moir jégtáncos kettős újra felérjen a csúcsra, hiszen ők köztudottan ezért tértek vissza, miután Szocsiban egy ellentmondásos pontozás során alulmaradtak. A plusz egy pedig a magyar rövidpályás gyorskorcsolyás srácokra vonatkozott: titkon talán mindnyájan reménykedtünk egy egyéni éremben - elsősorban Liu Shaolin Sándor részéről...

Megszédít a tudat, hogy az iménti listáról valamilyen formán mindegyik kívánság teljesült. És még több is.

Vigyázó szemeimet először a biathlonpályára és a lőtérre vetettem, hiszen a 3. versenynapon került sor a férfiak sprintfutamára. A világkupa-eredményekből kiindulva az alábbi két szcenárió tűnt a legvalószínűbbnek: Johannes Boe hibátlanul lő és fölényes győzelmet arat avagy bekrepál a lövészetben és tálcán nyújtja a lehetőséget a félelmetesen stabil, ám a pályán valamivel lassabb Fourcade számára. Gyakorlatilag erre a párharcra volt kihegyezve az egész olimpia biathlonfronton. Ehhez képest aztán mindketten csalódást keltően szerepeltek ebben a versenyszámban: Boe mindössze a 31. legjobb időt produkálta, míg Fourcade a gyenge lövőteljesítmény ellenére tovább küzdött és a 8. helyen zárt. Ami ennél jóval fontosabb, hogy csupán 22 másodperc hátrány szedett össze az aranyérmes Peifferrel szemben. Ez pedig kulcsfontosságúnak bizonyult a későbbiek szempontjából, hiszen az üldözéses viadal során a versenyzők tovább viszik az sprintben összegyűjtőtt különbségeket. A legveszélyesebb ellenfél tehát elszállt, vele abszolút nem kellett számolnia a franciának. Viszont ez a gondolat az adott helyzetben aligha csillapította csalódottságát (ugyanis a sprintverseny megnyerését tűzte ki elsőszámú célul), így mindenekelőtt saját lelkének darabjait kellett összegereblyéznie. És sikerült egy éjszaka alatt túltennie magát a kudarcon. Az üldözéses Fourcade kedvenc versenyszáma: ebben a műfajban aratta legtöbb győzelmét karrierje során. Pyeongchangban címvédőként állhatott rajthoz, hiszen 4 éve ebben a számban szerezte első olimpiai bajnoki címét - akkor a 6. helyről indulva. Ugyan az első lövészetben elkövetett egy hibát, de ezután makulátlan tudott maradni és a riválisok mindeközben egytől-egytig eltűntek a közeléből. Abban a pillanatban, ahogy lelőtte az utolsó korongot, már a nyakában érezhette az aranyérmet, így a célig vezető útját diadalmenetként fogta fel. Az előzetes elvárását tehát beteljesítette.

A 20 kilométeres egyéni szám újabb hullámvölgyet hozott, pedig egészen a 18. lövéséig ő irányította az eseményeket. Ennek a versenytípusnak az a különlegessége, hogy aki elvét egy korongot, nem büntetőkört kénytelen futni, hanem automatikusan hozzáadnak 1 percet az idejéhez, tehát a precizitás elengedhetetlen a sikerhez. Johannes Boe rögtön egy büntetőperccel kezdett, így megnyílt az út Fourcade előtt, aki ellenfele hibájának tudatában nem kapkodta el a lövészeteket, ami jóideig nyerő taktikának tűnt. A norvég ráadásul újabb hibát követett el, ami még kedvezőbb helyzetbe hozta a franciát, ám mindezen fölény egy csapásra elillant, mikor két utolsó töltényével nem talált célba. Dráma és teljes értetlenség. Fourcade nemcsak az aranyat, a dobogót is elbukta. Az újabb pofon viszont csak még elszántabbá és megszállottabbá tette a további érmek üldözésében. Ez az, amiről a felvezető cikkben értekeztem korábbi edzőjét idézve: 'issza a nyomást'.

A tömegrajtos futamban a legjobb 30 versenyző vehet részt korábban - jelen esetben az olimpián - elért eredményeik alapján. Martin csak a győzelemben gondolkodott, ennek megfelelő mentalitással vágott neki a 15 kilométeres távnak. Viszont eleinte nem éppen úgy alakultak az események, ahogyan azt elképzelte: az első fekvő lövészet során rontott, majd a büntetőkörből kifele jövet megbotlott, így jelentős hátrányt szedett össze az élmezőnnyel szemben. Alig telt el 10 perc, máris elcsípte a sor végét és miután a következő két lövősorozatot hibátlanul abszolválta, egy csapásra az élen találta magát és csak ketten tudták tartani a tempóját. Az érem tehát félig-meddig garantálható volt, de a csavar nem maradhatott el, ami meghatározta annak színét. A 4. lövészetet követően egyetlen ellenfele maradt: Simon Schempp. A német hozzá hasonlóan kiváló sífutó, így arra nem mutatkozott valós esély, hogy az emelkedőn leszakítsa. A végső hajrára hagyták a döntést: a célegyenes bejáratánál még egyértelműen Fourcade volt előrébb, ám Schempp fenyegetően közeledett mellette. Ahogyan szinte tökéletes szinkronban bevetődtek a célba, minden különbség elolvadt kettejük között. Fourcade úgy érezte, megismétlődik a történelem... Aztán néhány pillanattal később a célfotó alapján a franciát hozták ki győztesnek, aki percekig el se merte hinni, amit lát. Szocsiban 3 centivel lecsúszott az aranyról, most 14 centivel (átszámítva 18 milliszekundummal) az ő kötése volt előrébb. Örömmámor.

És akkor ebben az emelkedett lélekállapotban következhetett a vegyesváltó. A váltó minden egyéni sportoló számára különleges élmény és mivel nem csak saját magukért küzdenek, megsokszorozódik bennük a bizonyítási vágy és a motiváció. A franciák az egyik legerősebb összeállításukat küldték harcba az érinthetetlennek tűnő norvégokkal és az olimpián remeklő németekkel szemben. Bízhattak egy éremben, de talán az aranyban nem mertek reménykedni. Első emberük, Marie Dorin-Habert kitűnő kört futott és a 3. helyen adta át a stafétát a váltó második női tagjának, Anais Bescond-nak, aki viszont elrontotta az álló lövészetét és kishíján büntetőkörre kényszerült (a váltók esetében rendelkezésre áll 3 tartaléktöltény is, tehát csak annak kell büntetőkört futnia, aki 4-et vagy annál többet ront a lőtéren). Simon Desthieux csaknem 50 másodperces hátrányt örökölt, ám bravúros lövőteljesítményének köszönhetően újra dobogós pozícióba kerültek. A befutóember nem lehetett más, mint Martin Fourcade, akinek indulásakor a francia csapat 32 másodperccel maradt el az éllovas németektől. A 32 másodperc pedig nem kevés. Ennek eltűntetéséhez szükség volt egyfajta csodára Fourcade-tól és némi bizonytalanságra az ellenfelek részéről. Végül mindkét feltétel teljesült: Arnd Peiffer rettenetes álló lövészetet produkált és elhullajtotta az aranyérmet, amivel a franciák tovább robogtak, hiszen Martin céltáblái mind becsukódtak. Ha egy üzlet beindul...

Szóval, így lett Martin Fourcade minden idők legeredményesebb francia olimpikonja.

Elérni az elérhetetlent. Javier Fernandez pályafutása eleinte szélmalomharcnak tűnhetett, hiszen egy olyan országból indult, ahol egyhén szólva sem népszerűek a jeges sportok. Az őstehetség viszont utat tört magának. Előadói képességével és tanulékonyságával hamar felhívta magára a szakma figyelmét, így még junior korában megkapta a lehetőséget arra, hogy Észak-Amerikában, az őt megillető körülmények között, világklasszis edzők vezényletével készülhessen. A korábbi kiváló egyéni korcsolyázó Brian Orser faragott belőle világbajnokot. Aki pedig világbajnokságot tud nyerni, annak akár az olimpián is kijöhet a lépés, hiszen ugyanazzal a mezőnnyel méri össze tudását. Azt hiszem, ha 2 évvel ezelőtt téli ötkarikás játékokat rendeztek volna, Fernandeznek kiváló esélye lett volna egy aranyéremre. Akkor volt ugyanis karrierje csúcsán és akkoriban vált igazi világsztárrá. Viszont azok után, hogy Szocsiban mindössze 1 ponttal maradt le a dobogóról, talán érthető, hogy nem mindenáron az aranyra hajtott Pyeongchangban. Ő csak az elvesztett olimpiai érmét szerette volna megszerezni. Szerette volna egyszer s mindenkorra feledni és feledtetni a 4 évvel ezelőtt történteket...

Véleményem szerint a műkorcsolyázás rossz irányba halad. Elcsúszni látszik a technika és az előadás egyensúlya. Manapság két különböző négyfordulatos ugrás nélkül a férfi mezőnyben lehetetlen dobogóra kerülni világversenyen. Fernandez pont kettőt tud, viszont egyike a legjobb előadóknak, hacsak nem ő maga a legjobb. Ezzel pedig tudja valamelyest kompenzálni a technikai 'lemaradását' a feltörekvő, tinédzser ugróbajnokokkal szemben, akik futószalagon szállítják a 'kvadrákat' - persze a művészi komponensek rovására. De nekik ez abszolút megéri, ebben rejlik a pontozási rendszer hibája. Pontosan ezért tartottam attól, hogy mi lesz akkor, ha Javi elront akár egyet is a tervezett négyfordulatos ugrásai közül. Nehogy már ezen múljon az érme! Nos, a rövid programban nem volt okom az aggodalomra: a chaplini figurát megidéző spanyol minden ugráselemét tökéletesen kivitelezte, így edzéstársa, Yuzuru Hanyu mögött a 2. helyen állt a sorsdöntő kűr előtt. Mögötte viszont ott sorakoztak a fiatalok, akik eszméletlen technikai pontszámokat képesek produkálni, ha kifognak egy jobb napot. Fernandez Cervantes regényhősét, Don Quijotét, azaz La Mancha lovagját idézte meg kűrje során és ennél testhezállóbb témát nem is választhatott volna ehhez a történelmi tetthez. Nem futott teljesen hibátlanul, ez tény - például egyik négyfordulatosát leduplázta, ami pontszámban nagyságrendileg tizedannyit ér -, de az eszményített célt elérte.

Ő lett Spanyolország első olimpiai érmes műkorcsolyázója - egy bronz medállal lett gazdagabb Pyeongchangban.
És tetejébe amit a gálán művelt... Javier Fernandez egy igazi gyöngyszeme ennek a sportágnak.

Ahogyan Tessa Virtue és Scott Moir egymásra néznek, attól megolvad a jég és valósággal izzik a levegő. Ők az égi harmónia földi megtestesülése, hivatalosan mégsem alkotnak egy párt a való életben. Scott, amikor annak idején arról kérdezték, miért döntött a visszatérés mellett, azt válaszolta: azért, hogy Tessa közelében lehessen. Kifogyhatatlan inspirációval szolgálnak egymás számára és elsöprő szenvedéllyel közvetítik a sportág iránt érzett szeretetüket, elhivatottságukat. Minden egyes előadásukkal elvarázsolják és egy másik dimenzióba kalauzolják a nézőket. Ez a fajta zseniálitás már a vancouveri olimpián is megmutatkozott, de csak mostanra forrott ki igazán. Szüntelen új érzelmi világokat teremtenek, amelyekbe ha egyszer betekintést nyerhetett az ember, sosem tud tőlük szabadulni: a hatás örökre szól... Az elmúlt években nem bénította őket a megfelelési kényszer vagy az ellenfelek által gyakorolt nyomás. Senki sem vonta kétségbe techikai tudásukat és előadói képességeiket: a szurkolók számára sosem lehetett kérdés, hogy ők viszik a prímet, korcsolyázzanak bárhol, bármikor.

Egyedül a zsűri preferációi rondíthattak volna bele ebbe a tündérmesébe. A latin ritmusokra épülő energikus, szívdöglesztő rövidtáncukkal másfél pontos előnyt harcoltak ki a Papadakis-Cizeron duóval szemben, ami a jégtánc ezen szintjén szignifikánsnak mondható, de semmiképp sem behozhatatlan hátrány. Francia riválisaikkal egy jégen, ugyanazon edzőpárossal készülnek, ám a sportághoz való hozzáállásukban szöges ellentétet tapinthatunk: míg Papadakisék egy lírai, laikus szemmel valamivel elvontabb stílust képviselnek és a pontozóbírókat kívánják megnyerni, addig a kanadaiak minduntalan a közönség bevonására törekednek és mozdulataikon keresztül szinte megszólaltatják az interpretálni kívánt történeteiket. Technikailag azonos teljesítményre képesek, így csak az adott zsűritagok szubjektív véleményén múlik, éppen melyik felfogás érdemel győzelmet. Tessa és Scott Moulin Rouge-programja ezennel is frenetikusra sikeredett, jómagam is elmorzsoltam közben néhány könnycseppet. Túlfűtőtt hangulatot árasztó kűrjük befejeztével a főszereplőket is elöntötték az érzelmek és anélkül, hogy ismerték volna a végső pontszámokat, úrrá lett rajtuk az eufória: ez az a pillanat, amiért visszatértek. Az ítészek jégszívét is felolvasztották ezzel a produkcióval, és végül világcsúcs-pontszámmal hódították el az aranyérmet.

Miután a csapatversenyben is felállhattak a dobogó legfelső fokára, pyeongchangi teljesítményükkel minden idők legdekoráltabb jégtáncos párjává léptek elő - gyűjteményük összesen 5 érmet számlál.

És akkor a plusz egy. Megmondom őszintén, nem szoktam figyelemmel követni a shorttrack, azaz a rövidpályás gyorskorcsolya eseményeit, keveset tudok a sportágról azon kívül, hogy a befutó pillanatában senki sem lehet biztos abban, hogy hányadik lett. Az utólagos bírói döntések tehát sorsfordítóak lehetnek a versenyzők számára. Ennek a rendszernek nyilván megvannak a maga hátulütői, de ez a téma messzire vezetne és jelenleg hazánkban senki sem a negatív aspektusokkal foglalkozik, hiszen megtehetjük, hogy megfeledkezzünk róluk... Liu Shaolin Sándor neve az idei téli olimpiát megelőzően egybeforrott a magyar éremesélyekkel. Nem csoda: személyében egy világ- és Európa-bajnok rövidpályás gyorskorcsolyázót tisztelhetünk, aki nemcsak idehaza, hanem Ázsiában is népes szurkolótáborra tett szert az utóbbi évek során. Viszont Pyeonchangban, az egyéni versenyszámokban mintha átok ült volna rajta: a kizárások és kicsúszászok próbára tették és megtépázhatták önbizalmát. Az utolsó reményt a váltó jelentette, ahol testvérével Liu Shaoanggal, Knoch Viktorral és Burján Csabával kiegészülve álltak rajthoz. Mivel alapesetben négyen futják a döntőt ebben a számban is, az éremhez akár egy aprócska szerencse is elengendő lehet, a győzelem viszont a legritkábban múlik a véletlenen. A magyar csapat a remek start ellenére jóideig a 3-4. helyen közlekedett, majd 2 körrel a vége előtt a befutóember, Liu Shaolin Sándor bemutatott egy bravúros előzést, amivel az élre tört és a célvonailg már nem engedte ki a kezéből az irányítást...

Így született meg Magyarország első olimpiai aranyérme a téli olimpiák történetében és ezzel lett teljes olimpiai élményeim listája.

„Bízzatok álmaitokban, mert bennük rejlik a kapu, mely az örökkévalóságra nyílik.”
(Kahlil Gibran)

× Végzős gimnazista vagyok, három hónap múlva fogok érettségizni, viszont jelenleg képtelen vagyok a (tovább)tanulásra koncentrálni. Ezt a hetet már különösen rosszul viseltem, már az olimpia puszta gondolatától is végigfut rajtam a hideg - mint ahogyan most is, amikor ezt a mondatot írom. Megőrülök. Az elkövetkezendő két-három hétben valószínűleg használhatatlan leszek tanulói- és úgy általánosságban, emberi minőségemben. Riói ámokfutásomból okulva biztos vagyok abban, hogy a számomra fontos és kevésbé fontos pyeongchangi események miatt is fel fogok kelni az éjszaka közepén. Ezt már leírtam másfél éve is, de az élő közvetítés varázsát nem tudja visszadni az ismétlés. Ha valamit, ezt megtanultam szurkolói éveim alatt. Pártfogoltjaim közül természetesen mindkét téli sportoló, Fourcade és Ammann is ott lesz Dél-Koreában, ám nem kizárólag miattuk lesz különleges számomra ez az olimpia, ennyi bizonyos.

   Annó a riói felvezetőben írtam első olimpiai élményeimről, amelyek történetesen télről datálódnak, 12 évvel ezelőttről, azaz a torinói játékokról. Már akkor is műkorcsolyázókat rajzolgattam... Ammann vancouveri győzelmeitől számítom szurkolói karrieremet, hiszen azokra a pillanatokra képszerűen emlékszem: a családdal együtt ültünk a tévé előtt, a magyar idő szerinti főműsoridőben. Látom magam előtt, ahogyan Simi kiugrik a stadionból a normálsáncos verseny 2. sorozatában és fölrémlenek az ünneplés momentumai is. Durva belegondolni, hogy mindez 8 éve volt. Azt pedig még durvább kimondani és leírni, hogy Simon Ammann a 6. olimpiájára készül: 16 évesen már részt vett az 1998-as naganói játékokon (én akkor születtem), a következő nekifutásra pedig, Salt Lake City-ben megcsinálta a duplát, amit megismételt Vancouverben, 8 évvel később... 4 egyéni aranyával korszakos síugró legendának számít. De tagadhatatlan, hogy a diadalmas évek már tovatűntek. És pont ezért rettegek. Rengeteg sportblog bejegyzésben említést tettem már arról, hogy Ammann Szocsit megelőzően is a visszavonulást fontolgatta, azóta viszont mélyen hallgat ebben a témában. Most pedig itt egy újabb olimpia, ami mérföldkő lehet egy pályafutásban, ezt mondanom sem kell. Mardos a kétely, hogy vajon utoljára látom-e versenykörülmények között ugrani, mert bizony még ez is benne lehet a pakliban. Sosem lehetek elég felkészült arra, hogy búcsút vegyek egy kedvencemtől, mert félek, hogy senkit sem leszek képes majd ugyanennyire szeretni, mint őket, az első generációs csapatomat. Ettől függetlenül alig várom, hogy a holnapi normálsáncos selejtezővel elkezdődjön az olimpiai síugró program!

Salt Lake City 2002, nagysánc-arany	Vancouver 2010, normálsánc-arany

   Ha már program, a minap készítettem egy szerény versenynaptárat a legnépszerűbbnek számító sportágak éremosztó eseményeiről. Konkrét kezdési időpontokat nem írtam ki, mert szűkös a hely az oldalsó menüben, de összeségében elmondható, hogy például a biathlon futamok és a síugró sorozatok kivétel nélkül magyar idő szerint a kora délutáni órákban kerülnek megrendezésre. Az alpesi sí és a műkorcsolya szerelmeseinek pedig éjszakáznia kell: a 8 órás időeltolódás miatt (Dél-Koreában ennyivel vannak előrébb) ezek a sportágak az éjszaka folyamán kezdődnek és hajnalban fejeződnek be. Persze felesleges riogatnom bárkit is, az igazi rajongók úgy sem fogják sajnálni az alvásidejüket, mint ahogy én sem, márpedig a műkorcsolya bizonyos számai kifejezetten érdekelnek. Sosem szoktam írni erről a sportról, viszont tényleg régóta követem, az idő előrehaladtával egyre tudatosabban. Nem mintha az Axelen és a Rittbergeren kívül bármelyik más ugrásfajtát stablian felismerném, dehát ez a sport már csak ilyen. Azt viszont tudom, hogy a tévhittel ellentétben a leszúrt Rittberger nem egy rontott elemet vagy esést takar, hiszen ez egy külön ugrásfajta, angolul Toe-Loop. A leszúrt jelző mindössze annyit tesz, hogy a versenyző elrugaszkodáskor "dobbant" egyet a jégen, így szerezvén lendületet a forgáshoz. Oké, megígérem, hogy nem szakmázok többet, de ezt már régóta le akartam írni, hátha tudok újat mondani vele valakinek.

   Természetesen vannak kedvenceim ebben a sportágban is, az egyikük történetesen egy spanyol srác. Igen, spanyol műkorcsolyázó, ráadásul nem is akármilyen! Javier Fernandez kétszeres világ- és hatszoros Európa-bajnok, viszont olimpiai érme még nincs - Szocsiban mindössze 1 pont választotta el a bronztól egy taktikai hiba miatt. Javi rendkívül sokoldalú, fergeteges előadó, programjai kivétel nélkül közönségcsalogatóak: korcsolyázzon akár Rossini klasszikusára, akár Frank Sinatra vagy Elvis kortalan slágereire, garantáltan nyomot hagy a nézőben. Spanyolországban nemzeti hősként tisztelik, pedig előtte mit sem tudtak erről a sportról arrafelé. Őszintén remélem, hogy idén sikerül neki dobogóra állni, már csak azért is, mert jóeséllyel neki sem lesz következő olimpiája. Sőt, lehet, hogy ez az utolsó szezonja... A műkorcsolyánál maradva, az egyéni versenyszámok az ugrások köré épülnek (mindig betegre izgulom magam, amikor Javi egy négyfordulatos ugráshoz készülődik), míg a jégtánc az élekről, az előadásmódról és a nüanszokról szól, így akár félpontok is dönthetnek az aranyérem sorsáról. Tessa Virtue és Scott Moir virtuózaik ennek a műfajnak. Minden elemükben és gesztusukban emberiek, mégis emberfelettinek tűnnek a jégen. Képtelenség róluk levenni a szemünket, különleges érzelmi hatást gyakorolnak a közönségre. Vancouverben olimpiai bajnoki címet, Szocsiban ezüstérmet szereztek, majd még ebben az évben bejelentették visszavonulásukat. Ám nem bírták sokáig adrenalin nélkül: tavalyelőtt visszatértek és újból bizonyították klasszisukat. Micsoda programokkal rukkoltak elő, te jó ég! A Hotel Californiára futott rhumbájuk a latin életérzést és a klasszikus rockzenét ötvözi, míg Moulin Rouge témájú kűrjük egyenesen lehengerlő, érdemes belenézni. 

   Martin Fourcade a 2010-es olimpián bukkant fel először világkupa-újoncként. Senki sem várt tőle érmet, nem úgy, mint bátyjától, Simontól, aki a legnagyobb favoritok közé tartozott akkoriban. A sors furcsa fintora, hogy végül a fiatalabbik Fourcade-fivér állhatott dobogóra: a tömegrajtos versenyben az ezüstérmet kaparintotta meg, amely fordulópontot jelentett karrierjében és testvérével való kapcsolatában egyaránt. Miközben Martin öles léptekkel megindult a halhatatlanság felé, Simon egyre mélyebbre került mind sportszakmailag, mind mentálisan. Be kellett látnia, hogy az öccs még nála is többre hivatott. Feszült viszonyuk csupán másfél-két év múltán normalizálódott. Addigra Martin Fourcade összetett világkupa-győztessé nőtte ki magát és elképesztő frekvenciával gyűjtötte a győzelmeket, illetve a világbajnoki érmeket. 2014-ben, Szocsiban kétszeres olimpiai bajnok lett: kedvenc versenyszáma, az üldözéses után az egyéni indításos futamot is megnyerte, a tömegrajtost pedig mindössze 3 centivel bukta el Svendsennel szemben. Őrületes befutó volt. Tisztán emlékszem a drámára és a döbbenetre, amint Fourcade a norvég szélárnyékából kitörve, utolsó erejével bevetődött a célba...

   A francia fenomén az utóbbi években végigtarolta a világkupát és az örök példakép, Ole Einar Björdalen nyomdokaiba lépett. Pont a minap olvastam egy hosszabb lélegzetvételű cikket vele kapcsolatban ('Az óriás, akit Martin Fourcade-nak hívnak' címmel), amelyben jelenlegi edzője azt nyilatkozta, hogy tanítványa valósággal issza a nyomást. Kiváltképp találónak érzem ezt a kifejezést. Az idei szezon során Martin többször is bebizonyította: nemhogy nem roppan össze a a fokozódó nyomás alatt, hanem egyenesen ebből kovácsol motivációt és (akarat)erőt. Ettől válik érinthetetlenné. Márpedig Johannes Boe helyez rá nyomást bőven és ez valószínűleg PyeongChangban sem lesz másképp. Az ő párharcuk adhatja a biathlonversenyek pikantériáját. De még mielőtt összecsapnának az érmekért, Fourcade abban a megtiszteltetésben részesülhet - ahogyan korábban Ammann, Murray és Fernandez is -, hogy viheti hazája lobogóját a megnyitó ünnepségen  Elmondhatlanul büszke vagyok a kedvenceimre, amikor ilyen szerepben láthatom őket. 

Vancouver 2010, fordulópont	Szocsi 2014, testvéri öröm	Szocsi 2014, tömegrajtos befutó

utóirat
Eljött ez a pillanat is: az Eurosporton követhetek végig egy olimpiát! Nem szeretnék senkit sem megbántani, de az én szurkolói irányvonalammal nehezen összeegyeztethetőek az M4Sport közvetítései és prioritásai. Sosem felejtem el, mennyit nevettem a szocsi olimpia sprintversenye alatt - természetesen biathlonról van szó -, amikor az egyébként általam nagyra tartott Knézy Jenő, azaz Jenci (akinek részben a kerékpárfanatizmusomat köszönhetem) az egyetlen magyar induló, Gombos Károly vesszőfutását kommentálta, miközben javában zajlott a csata a dobogóért a favoritok között. Élmény volt, jól szórakoztam. De idén inkább átkapcsolok.

× Lezárult, véget ért, eltelt. Előtte mindenki rettegett, ki a zika, ki a közbiztonság miatt, de végül látszólag rendben lezajlott a riói nyári olimpia. Tokió megkapta a stafétát és a karneváli hangulat közepette kialudt a láng a Maracanában. Ez a szimbolikus pillanat sokkal nagyobbat üt, mint amikor a NOB elnök hivatalosan is lezárja az olimpiát. Ürességet idéz elő az emberben, mégis rengeteg zseniális emléket őrzünk majd meg Rióból. Mindenki más és más momentumot visz magával. Lehetnek ezek pozitív és negatív élmények, lehet szó hazai vagy akár külhoni sportolóról, bármilyen sportágról. Különbözően élünk meg egy-egy olimpiát, különbözően reagálunk a történéseire, különböző érzelmeket vált ki belőlünk minden eseménye. Attól függetlenül, hogy kinek szorítunk és hogy ő milyen eredményt ér el, mindenkiben ott kell legyen némi büszkeség. És egy olimpiai 14. helyezettjére is lehet büszkének lenni, sőt, már arra is, aki sikeresen kijutott.

Nem fogok titkolózni senki kedvéért, nem érdekel a kritika vagy ha bárki csúnyán néz majd rám emiatt, de nekem a szívem egyik fele a briteké. És ez nem egy erőltetett dolog. Tudok ugyanolyan vadul szurkolni egy britnek, mint egy magyarnak. Elnézve az ő teljesítményüket, számomra ez egy kifejezetten örömteli olimpia volt: Nagy-Britannia Kínát maga mögött tartva 2. lett az éremtáblán. Mindez annak fényében óriási fegyvertény, hogy az 1996-os atlantai játékokon mindössze 1, azaz egy aranyat szereztek. Jól fektettek be, és itt van az eredménye. Persze, akadt egy brit arany Rióban, aminek mindennél jobban örültem, mint az összes többinek együttvéve. Azt pedig - nem nehéz kitalálni - Andy Murray szerezte. Akárcsak Szilágyi Áron, ő is zászlóvivőként védett címet, ezzel pedig sporttörténelmet írt, hiszen előtte még egyetlen teniszező sem jutott ilyen magasságokba egyesben az olimpián. Esélyesként érkezett, aranyéremmel távozott Brazíliából, amit csak kevesen mondhatnak el magukról. Azt meg pláne kevesebben, hogy kétszeres olimpiai bajnokok. Sajnos nem mindenkinek sikerül megkoronáznia 4 év kőkemény munkáját győzelemmel vagy akár éremmel. Ha már britek, például az előző bejegyzésben emlegetett Tom Daley sem tudott maradandót alkotni egyéniben, pedig odahaza nagyon várták tőle az érmet, teljes joggal. A toronyugrás selejtezőiben álomszerűen teljesített, mindkét kínai kihívóját megelőzve jutott be a másnapi elődöntőbe. Öröm volt nézni az ugrásait, a zsűritagok nem győzték nyomogatni a 9-eseket, sőt néhány 10-es is befigyelt, ami selejtezőben rendkívül ritka. Aztán az elődöntőben Daley három, az ő szintjén abszolút rontott ugrást mutatott be, és nemhogy nem kvalifikált a döntőbe, az utolsó helyen végzett. A szinkronban szerzett bronzérmével vigasztalódhatott. Ilyen a sport, néha kegyetlen. 

A férfi rúdugrás fináléja ugyancsak tartogatott - számomra kellemetlen - meglepetéseket. A francia Renaud Lavillenie toronymagasan kiemelkedett a mezőnyből, ő a világcsúcstartó 6 méter 16 centivel, többszörös Európa- és kétszeres fedettpályás világbajnok, illetve London olimpiai bajnoka. Idén az amszterdami Európa Bajnokságon három érvénytelen kísérlettel kiesett, miután elmérte a kezdőmagasságát, de fogadkozott, hogy majd Rióban kiköszörüli ezt a csorbát. Erre minden esélye megvolt és a verseny tökéletesen alakult a számára, minden magasságon elsőre átjutott. Amikor az 5 méter 98 centit gond nélkül átvitte, aligha gondolta volna bárki is, hogy valaki még elveheti tőle az aranyat. Aztán jött Thiago Braz, aki 5 m 93 cm-es egyéni csúccsal érkezett az olimpiára és megdöbbentette az egész világot. Egy teljesen reménytelennek tűnő első próbálkozás után átugrotta a 6 méter 3 centit, ezzel rendkívül nehéz helyzetbe hozva Lavillenie-t, akinek emiatt az utolsó kísérletét át kellett tetetnie 6.08-ra. Mielőtt nekifutott volna, a brazil közönség füttykoncertbe kezdett, mire a francia lefelé mutató hüvelykujjal reagált, majd leverte a lécet. Kicsúszott a kezéből a győzelem, sportszerűtlen fogadtatásban részesült, érthető, hogy kiakadt. Mondott valami olyat, amit nem kellett volna, emiatt elnézést is kért, de másnap az eredményhirdetésen, amikor átvette az ezüstöt, a brazilok újra kifújolták. A győztes Braz és a legendás rúdugró, Sergey Bubka vigasztalta, miután elsírta magát a dobogón. Lavillenie valóban hibázott, amikor a berlini olimpia közönségével vont párhuzamot, de amit a házigazdák műveltek vele, az példátlan az atlétikai versenyeken. És ők nem kértek elnézést. De ugyanez megtörtént a tenisztorna során is rengetegszer, amikor például egy bizonyos argentin srác lépett pályára. Ha valami miatt lehet kritizálni a rendezőket, hát ez az.

Ezt a két, kissé csalódást keltő eseményt kivéve én csak pozitívumokat viszek tovább ebből az olimpiából. A személyes kedvenceim sikerei mellett szerencsésnek érzem magam amiatt is, hogy láthatok olyan sportembereket, mint például Usain Bolt, Michael Phelps, vagy éppen a két magyar éremhalmozó hölgy, Katinka és Danuta. A 100 méteres síkfutás fináléjában a atlétika becsülete volt a tét véleményem szerint, mert ha ott Justin Gatlin megveri Boltot, sokaknak megrendült volna a bizalma a sportággal kapcsolatban. Nos, a korábban kétszer eltiltott amerikai sprinter kudarcot vallott, míg a nagy Usain megindult a történelmi tripla-tripla felé. 200 méteren Gatlin be se jutott a döntőbe, így az a futam csak arról szólt, hogy Bolt komoly kihívó híján fut-e újabb világcsúcsot, ám végül ez nem sikerült neki, legnagyobb bánatára. A 4x100-es jamaicai váltó aztán megtette neki azt a szívességet, hogy nem dobták el a botot, úgyhogy a történelemírás megtörtént. Usain Boltnak 9 olimpiai aranyérme van, kihozta pályafutásából a maximumot, így nem csoda, hogy a visszavonulását fontolgatja az atlétika legfényesebb csillaga. Mindeközben a medencében Michael Phelps begyűjtötte 23. aranyát is, egyértelműen ő mindenidők legeredményesebb olimpikonja, de jóeséllyel őt is utoljára láttuk az ötkarikás játékokon. De legalább láttuk őket, ami azoknak már nem fog megadatni, akik csak most születnek. Ezt meg kell becsülni. Minthogy azokat a magyar lányokat is, akik ketten összesen 6 aranyat gyűjtöttek, többet, mint például a skandináviai országok (Svédország, Dánia és Norvégia) együttvéve. Biztos vannak olyan cinikusok, akiknek az éremtábla 12. helye nem hangzik túl fényesen, de ha csak európai kontinenset vesszük figyelembe, Magyarország az előkelő 7. helyen végzett, megelőzve többek között a 46 millió lakosú Spanyolországot.

Végezetül még néhány örökre emlékezetes pillanat. Ugye arról már volt szó a teniszversenyekkel kapcsolatban, hogy a férfi egyest Andy Murray nyerte, akinek a győzelme talán senkit sem lépett meg, nem úgy, mint Monica Puig sikere a nők mezőnyében, aki Puerto Ricónak szerzett történelmi aranyat. Díjugratásban egy 58 éves brit úriember, Nick Skelton lett a nyerő a kiváló képességekkel rendelkező Big Star nyergében. A ló fantasztikusan jó napot fogott ki, hibátlanul ugrott mindhárom fordulóban és olimpiai bajnoki címhez juttatta 7. olimpián résztvevő lovasát. 100 méteres pillangóúszásban a szám három legkiemelkedőbb alakja állhatott fel egyszerre a dobogó második fokára: Cseh Laci, Michael Phelps és Chad Le Clos, akik az utóbbi 5 évben uralták ezt az úszásnemet, a fiatal feltörekvő Joseph Schoolinggal szemben maradtak alul. Ebben a sportban persze nem ritka a holtverseny, hiszen csak századokig mérnek, de azért hármas döntetlen nem fordul elő, csak szökőévente egyszer, vagy még akkor sem. A velodrome-ban a britek taroltak, de nem is maga, a söprésük az emlékezetes, mivel ezt már Londonban is bemutatták, hanem az, hogy az életben egy párt alkotó Laura Trott és Jason Kenny összesen 5 aranyat gyűjtött. Trott minden idők legeredményesebb brit női olimpikonja lett, Kenny pedig jelenleg 6 arannyal áll, amivel a legdekoráltabb brit sportolók közé emelkedett. Imre Géza ezüstjét se fogjuk egyhamar elfelejteni, hiszen gyakorlatilag a nyakában érezhette már az aranyat, de az az egy hiányzó tus nem akart összejönni, ami valószínűleg örökre kísérteni fogja szegényt, főleg hogy 41 évesen már aligha tud ezen a következő olimpián kozmetikázni. De az ezüst is szépen csillog.

× Ahogyan az a bemutatkozó szövegemben is olvasható, nekem az olimpia a legnagyobb ünnep a világon. Ilyenkor jövök csak rá igazán, hogy mennyire szeretem, úgy általánosságban a sportot, bármiről is legyen szó. Látván a szeretett sportolóimat  versenyezni, helytállni, érmeket nyerni, nevetni vagy éppen sírni az ötkarikás játékokon, rengeteg érzelmet vált ki belőlem. Ők azok a sportolók, akiknek évek óta figyelemmel kísérem a karrierjüket, illetve azok, akik mindig is közel álltak a szívemhez valami miatt és kivívták minden tiszteletemet. Egyik szemem sír, másik nevet, hiszen két kedvencem is ott lehetett volna Rióban, végül csak az egyikük utazott el, igaz, ő nem akármilyen feladatot kapott. De a többiek sikereinek is szívből tudok örülni, akikről eddig még szó sem esett a blogban vagy olyan sportágak képviselői, amelyekről még sosem írtam. Most szó esik róluk is, ezt megígérhetem.

Megőrülök az olimpia miatt, ezt nem is tudnám tagadni. Ahogyan telnek a versenynapok, úgy szippant be egyre jobban a hangulat és hogy ne maradjak le semmiről, hajlandó vagyok felkelni az éjszaka kellős közepén is. Már napok óta ezt csinálom, menthetetlen vagyok. Hol a tenisz miatt, hol az úszódöntők kedvéért, hol a vívás okán virrasztok, ami például egy olyan sportág, amit én gyakorlatilag az olimpián kívül sosem nézek. De most érdekel és ha már mondjuk az elődöntőt végigizgultam, nem hagyom ki a döntőt sem, hiszen pont az a lényeg, ott osztják a medálokat. Megnézhetném másnap, felvételről, de higgyétek el, az nem ugyanaz. Egyrészt azért, mert úgy is eljut az emberhez addigra a hír a végeredményről, másrészt az élő közvetítésnek van egy különleges hangulata, egy magával ragadó ereje, amit az ismétlés nem adhat vissza. Nos, ezért maradok inkább fent... Az első olimpiai emlékeim 2006-ra datálódnak vissza. Akkor még közel nem voltam ennyire fertőzött a sport által, nem voltak kedvenceim, nem rajongtam senkiért, mégis néztem valamiért. Bizonyítékom is van róla. De most komolyan, egyszer pakolás közben a kezembe akadt egy rajz: egy műkorcsolyázónőt örökítettem meg, ahogyan elsiklik a jeget szegélyező 'Torino 2006' feliratú palánk előtt. Annyira azért nem jól sikerült mű, hogy mutogassam, dehát istenem, sosem tudtam embert rajzolni. Konkrét emlékképem, szurkolói élményem persze nincs arról a téli olmpiáról, de annyi bizonyos, hogy már akkor is érdekelt a sport, mint olyan.

A pekingi játékokról talán a megnyitó maradt meg a legjobban, ahogyan megnyújtották a lángot és ahogyan a kínaiak megpróbálták lenyűgúzni az egész világot. Azt hiszem, engem sikerült is nekik, hiszen magam előtt látom a grandiózus jeleneteket. Az úszókról van még egy-két emlékfoszlányom, például Phelps söprése kapcsán. A 2010-es vancouveri volt az első olyan olimpiám, ahol már rajongói öntudatomra ébredvén szívből szorítottam Ammann sikeréért. A svájci szerzett is 2 aranyat, akkoriban őt tartották a legjobb síugrónak a világon, úgyhogy érvényesült a papírforma, bár mindkét sáncon nyerni fantasztikus teljesítmény.. London pedig maga volt a csoda számomra. Négy évvel ezelőtt is már mindenkinek a kedvenc sportolóimmal büszkélkedtem és ez azóta sem változott. Kitartottam mellettük győzelemben és vereségben egyaránt és egy percre sem bántam meg. Murray aranya az egyik legnagyszerűbb szurkolói emlékem valaha, ami ugródeszkaként funkcionált a skótnak: az az érem kovácsolt belőle igazi, nagy bajnokot. Most címvédőként bizonyíthat Rióban. És vihette a brit zászlót a megnyitón!  Naná, hogy végignéztem az egész ceremóniát, semmi pénzért nem hagytam volna ki. Azért ez nem akármilyen megtiszteltetés, ha belegondol az ember. Vinni hazád lobogóját és bevezetni a nemzeti olimpiai válogatottat a stadionba... Ha már a zászlóvívőknél tartunk, megemlíteném, hogy mind Ammann, mind pedig Fourcade részesült már hasonló elismerésben, ami sokat elmond sportolói nagyságukról. Büszke vagyok rájuk, na.

A Szilágyi Liliánáéhoz hasonló őszinteségi roham után rátérnék a riói olimpián eddig, engem ért élményekhez, amelyekről valójában írni akartam. Először is a megnyitó: érthető okokból a sportolók bevonulását vártam a legjobban, mégis csak az az egész esemény fénypontja, de nekem a felvezetés is tetszett. A pillanat, amikor megláttam Murray-t, ahogyan a brit csapat élén belép az arénába, felbecsülhetetlen. Mintha minimum érmet nyert volna, úgy ugráltam a nappaliban örömömben hajnali 4 környékén... Az első nap főeseménye számomra a férfi országúti mezőnyverseny volt, amiből fantasztikusan izgalmas egynapos viadal kerekedett a végére. És igen, az egyik szemem azért sírt, mert Contador is ott lehetett volna abban a mezőnyben, és vezethette volna a bivalyerős spanyol válogatottat, de a sors elvette tőle ezt a lehetőséget, amit azért sajnálok különösen, mert neki már valószínűleg nem lesz következő olimpiája... A magyar közvetítési szokásokról inkább nem is ejtek szót, én mindenesetre meg tudtam oldani, hogy végignézzem a versenyt, méghozzá olasz kommentárral. Ezt csak azért hangsúlyozom ki, mert az olasz csapat taktikája és teljesítménye kalaplengetést érdemelt, viszont pechjükre a siker elmaradt.

Hárman tekertek elöl közülük, Caruso és Aru is Nibali aranyáért dolgozott. A spanyolok kicsit elaludtak, Valverde tűzoltása nem járt sikerrel, Puritónak egyedül kellett felküzdenie magát az élcsoportra, csakúgy, mint Froome-nak. Előbbi fel is ért, utóbbi nem és egészen a befutóig légüres térben kellett tekernie. Mindeközben legelöl Nibali támadott, vele tartott Henao és Majka, majd az utolsó emelkedő lejtmenetében következett az igazi dráma. Az egyik kanyarban a Giro-győztes olasz és a kolumbiai bukott, egyedül a lengyel tudott sértetlenül továbbmenni. Nibali aranyérmes reményeinek tehát lőttek, pedig azt kell mondjam, most megérdemelte volna a sikert, mert megcsinálta a versenyt. Majka 20-25 másodperces előnnyel rendelkezett az üldözőkkel szemben, amikor megérkezett a Copacabanára. A szivem majd kiugrott a helyéről, nagyon lassan teltek a kilométerek a síkon. Aztán hátul megindult Van Avermaet és Fuglsang és rohamosan elkezdett csökkeni a különbség. Kb. másfél kilométer lehetett hátra, amikor utolérték és akkor már tudtam, hogy ki fog nyerni. Nem volt nehéz megtippelni, hármójuk közül egyértelműen Van Avermaet a leggyorsabb. És igen, lehajrázta őket. Fuglsangé lett az ezüst, Majkáé a bronz. Végtelenül sajnáltam a befutó pillanatában a lengyelt, nagyon szerettem volna az ő nyakában látni az aranyat, de a női mezőnyverseny fényében már máshogy látom a dolgokat. Abbottot az utolsó 500 méteren érték utol hárman, így neki végül érem se jutott, nem is beszélve a lejtmenetben élen tekerő, majd félelmeteset bukó Van Vleutenről...

Az időfutamot 4 nappal később rendezték, ahol mindenki egy Dumoulin-Froome párharcra számított. Cancellaráról bántóan kevés szó esett előzetesen, ami egyrészt érthető, hiszen mégiscsak hegyes volt az útvonal, másrészt érthetetlen, mert miért másért állt volna rajthoz élete utolsó olimpiáján, minthogy nyerjen. És így is tett. Szépen csöndben készült fel erre a kronóra, tudta, hogy nem őt tartják a legfőbb esélyesnek és előnyt kovácsolt ebből a helyzetből. Eddig mindig, mindenhol, ahol rajthoz állt, mindenki rá figyelt, és ha nem is ő volt a legnagyobb favorit, sosem feledkeztek el félkövérrel szedni a nevét a felvezető cikkekben. Idén, az olimpián ez másképpen alakult, mert a legtöbben Tom Dumoulin sikerét várták, még akkor is, ha a Touron bukott és egy ideig még a részvétele sem volt biztos. Én, őszintén szólva alaposan meglepődtem volna, ha Chris Froome megcsinálja azt, amit négy éve Londonban megcsinált Wiggins, de mindenképp odavártam a dobogóra, pontosan a szintrajz miatt. Aztán, látván Cancellara részidejeit tátva maradt a szám. Sosem voltam elvakult Spartacus-rajongó, de mindig is nagyra tartottam a svájcit, és igen, megkönnyeztem a sikerét. Elképesztő pályafutás az övé, amit nem is lehetne tökéletesebben lezárni, mint egy második olimpiai arannyal. Még az emelkedőn is rávert a többiekre, amit pedig a 2. és a 3. ellenőrzőpont között művelt, az valami embertelen. Dennist sajnáltam egy kicsit, hogy a majdnem biztos érmét el kellett cserélnie egy új kerékpárra. Az ausztrál ezzel megteremtette a lehetőséget Dumoulinnek és Froome-nak, hogy előrébblépjen, akik éltek is ezzel, övék lett az ezüst és a bronz, bár a Tour-győztesnek nagyot kellett hajráznia, mert Castroviejo kishíján elhalászta előle a 3. helyet. Cancellara teljesítményére pedig tényleg nincsenek szavak.

Néhány szó essen a férfi tenisztornáról is, ami sajnálatos módon csak elvétve kerül műsorra - nemcsak itthon egyébként -, ami egyáltalán nem méltó ehhez a sportághoz, sőt kifejezetten degradáló. Pedig micsoda meccset vívott egymással Del Potro és Djokovic az első fordulóban! Megmondom őszintén, én nem láttam belőle egyetlen pillanatot sem élőben, utólag találtam szembe magam egy rövidke videóval a meccslabdáról, de ennyi, semmi több. Viszont láttam a képeket Djokovic-ról, ahogyan könnyek között hagyja el a pályát és olvastam jónéhány nézői, szakértői véleményt, miszerint ez egy végtelenül magas színvonalú mérkőzés volt, egy igazi öldöklő harc és én ezt vakon elhiszem. Pontosan azért, mert Novak Djokovic nem véletlenül sírt. Meg akarta nyerni az aranyat a hazájának, Szerbiának. Mondhat bárki bármit, szerintem az olimpiai bajnoki cím minden sportban a csúcsot jelenti. Még a teniszben is. Hiába van ott Wimbledon, vagy az összes többi Grand Slam torna, az olimpiai arany egy teljesen más szint. És tudom, hogy a tenisz hosszú-hosszú évtizedeken keresztül még csak nem szerepelt az ötkarikás játékok programjában, de mostmár jóideje visszakerült a palettára és világsztárok is visszatértek a mezőnybe, nem csak mutatóba vagy muszájból. Azért mentek ki, hogy képviselhessék saját országukat és olimpiai bajnokok legyenek. Teljesen más a nemzeti színeket képviselve játszani, annak súlya van. Djokovic pedig azért könnyezte meg a búcsút, mert úgy érezte, cserbenhagyta a hazáját és ezt a csorbát csak újabb 4 év elteltével tudja kijavítani. Londonban épphogy lemaradt az éremről, Rióban nagyon messze volt tőle.

És akkor egy kis egyveleg. Kezdeném az úszással, amiről itt, a blogon nem szoktam tudósítani, de évek óta nézek miden világversenyt, ismerem az erőviszonyokat, voltak/vannak kedvenceim. A volt kedvenceim közé tartozik Gyurta Dani, akiben idén én rettenetesen nagyon csalódtam és még véletlenül sem azért, mert az olimpián kiesett a 200 mell előfutamai során. Valamiért kifordult magából, már nem azt a végtelenül szerény, alázatos srácot látom, mint Londonban, akiért szívből tudtam szurkolni. Ezt sajnálom, persze ettől függetlenül még óriási sportembernek tartom. Jelenlegi kedvenceim között van viszont egy brit mellúszó, illetve két magyar pillangós. Adam Peaty karrierjét a 2014-es Nemzetközösségi Játékok óta követem figyelemmel, fantasztikus fejlődésen ment keresztül, mostanra a rövidtávú mellúszó mezőny legjobbja lett. Azóta Európa- és világbajnoknak is mondhatja magát, Nagy-Britanniában mindenki a csodájára jár a 21 éves (!) srácnak. Nem tudom, Magyarországon kihez jutott el az infó, hogy Peaty már a 100 méteres előfutamok során is világcsúcsot úszott, majd a döntőben tovább faragott a saját rekordján és toronymagasan nyerte a versenyszámot, akárcsak Katinka 400 méter vegyesen. Pedig csak 100 méter volt a táv, hangsúlyoznám...

Nem panaszkodom amiatt, hogy egy brit úszó nem kerül itthon reflektorfénybe, mert ez így természetes, de nekem ő az egyik szívem csücske ebben a sportágban, úgyhogy nagyon örültem, amikor elsőként csapott a célba. A másik úszószám, ami kifejezetten érdekelt, az a 200 méteres pillangóúszás. A döntője valamikor hajnali fél négykor volt, magyar idő szerint, de felkeltem és megnéztem. Boldog lettem volna, ha Cseh Laci végre behúzza, mert ő aztán tényleg megérdemelné azt az olimpiai aranyat, de arra is kíváncsi voltam, mire megy majd Kenderesi Tamás, aki mind az előfutamban, mind az elődöntőben megverte az úszófenomén Michael Phelps-et. Végül Tamás bronzot szerzett, Laci a csalódást keltő 7. helyen érkezett be, szóval magyar szempontból nem pont úgy alakultak az események, ahogyan azt várni lehetett, de Phelps az Phelps. Nem kevesebb, mint 22, azaz huszonkettő olimpiai aranyéremmel büszkélkedhet, ami páratlan teljesítmény a sportvilágban. Nem szégyen tőle kikapni. Kenderesi sajtbureszes nyilatkozata pedig igazi gyöngyszemmé nőtte ki magát a magyar sajtóban. Csakúgy, mint Adam Peaty, ő is szemtelenül fiatal, úgyhogy az idő az ő oldalukon áll, övék a jövő. 

Még csak 6 nap telt el a riói nyári olimpiából, de ha minden egyes élményemet elmesélném, ennek a bejegyzésnek talán sose lenne vége. Azért még pár dolog belefér. Például a vívás, ami - ahogyan azt már a bevezetőben is megemlítettem - tipikusan egy olyan sportág, amit csak az olimpián nézek, bár lehet, hogy a későbbiekben ez meg fog változni. A tegnapi férfi karddöntő miatt is érdemes volt fennmaradni, Szilágyi Áron előtt le a kalappal, hogy megvédte londoni bajnoki címét. Nem értek hozzá, de szerintem a döntőben bravúrosan vívott, így jóval könnyedébben tudott nyerni, mint az azt megelőző asszóiban. Magyarországon nem túl népszerú sportág a műugrás, amit viszont én nagyon szeretek és szívesen nézek, különösképpen a toronyugrást. Tom Daley a személyes kedvencem, aki Londonban egyéniben szerzett bronzot, most szikronban, Goodfellow-val az oldalán tette ugyanezt, és a fő száma még hátra van. Róla tudni kell, hogy már a 2008-as pekingi játékokon is ott volt 14 évesen, egy évvel később pedig világbajnok lett a fenőtt mezőnyben! A brit műugrás ugyancsak óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi 4-5 évben, aminek Daley volt talán a kulcsszemélyisége, de mostmár jónéhányan felzárkóztak mellé, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a Mears/Laugher páros tegnap 3 méteren legyőzte az egyeduralkodó kínaiakat és így az ő nyakukba került az aranyérem... Folyt. köv.

× Kicsit feltorlódtak a tennivalók, ezen a héten sok munkám lesz az oldalon. Egyrészt ide, a főoldalra szeretnék írni egy kis olimpiai összefoglalót - amit most meg is teszek -, másrészt a Sportblogba legkésőbb 26-én tervezek feltenni egy új bejegyzést, amit lassan el is kell kezdenem... Mindenekelőtt el kell ismernem, hogy kellemesen csalódtam az orosz szervezésben. A játékok előtt én is tartottam attól, hogy lesznek problémák bőséggel, de szerencsére minden verseny rendben lezajlott Szocsiban, ami óriási pozitívum.

× HOT. COOL. YOURS.
Egy szóba nem tudom besűríteni mindazt, amit erről a téli olimpiáról gondolok, ami végülis jó, mert ha gond lett volna a szervezéssel vagy a pályák minőségével, akkor ezt megtehetném. Igen, a szocsi játékokat nagyon sok aggodalom előzte meg, csak emlékeztetőként néhány téma: a közvetítési jogok, a terrorveszély, de említhetném az enyhe időjárást is. Nem mondhatjuk, hogy mindent megúsztunk, de abban egyetérthetünk, hogy jobban alakultak a dolgok a vártnál. Persze vannak negatív tapasztalataim is, például hogy az MTVA mennyire amatőr módon állt az olimpiához - a lehető legrosszabbkor szúrták be a reklámszüneteket, fontos versenyekről az ismétlések miatt nem kaptunk képet, és túlságosan magyarcentrikus volt az egész -, ebből kifolyólag én a német és francia adókon követtem végig az eseményeket. Ez még önmagában nem olyan nagy katasztrófa, mert a legkevésbé sem érdekelt a kommentár. Számomra az volt a lényeg, hogy láthassam a kedvenceim versenyeit és szurkolhassak nekik...

A szocsi körülményekről annyit, hogy egészen jól kivágták magukat az oroszok, és a 10-15 fokos 'melegben' is mindent megtettek azért a szervezők, hogy megfelelő pályájat biztosítsanak az olimpikonoknak. Azt hiszem, ez többé-kevésbé sikerült is nekik, egyedül talán az alpesi sízők sínylették meg az enyhébb napokat, náluk sok volt a kieső a sózott, fröcskölő, puha hó miatt. Biathlonban is történt egy-két bukás az első héten, mert egy veszélyes kanyarban nem volt rendesen eldolgozva a hó, de tanultak belőle a házigazdák, és egyrészt felhúztak oda egy szivacsfalat, másrészt a következő alkalmakra jobban készítették elő a pályát. Más hiányosságot nemigen tudok felhozni, úgyhogy ugorjunk a versenyeredményekre és a bajnokokra, a teljesség igénye nélkül.

Sportágakra bontanám ezt a fejezetet, ha nem bánjátok. Alpesí síben meg kell említeni Matthias Mayer meglepetés-győzelmét lesiklásban, illetve óriási dicséret jár Kjetil Jansrudnak (bronz lesiklásban, arany szuper óriásban), és Kristof Innerhofernek (ezüst lesiklásban, bronz kombinációban). A nőknél Tina Maze-ról, Maria Höfl-Rieschről és Anna Fenningerről szólt leginkább ez a kicsit több, mint 2 hét. Biathlonban a 40 éves klasszis, Ole Einer Björndalen (arany a sprintben és a vegyesváltóban) és a jelenkor egyik legnagyobb sztárja, Martin Fourcade (2 arany, 1 ezüst!!!) voltak a figyelem középpontjában. A gyengébbik nemnél Daria Domracheva tarolt 3 aranyával. Sífutásban a férfiaknál a sérülésből visszatérő Dario Cologna (két arany), illetve a svédek domináltak. Női vonalon Marit Björgen 3 olimpiai bajnoki címe mindenképp megsüvegelendő. Ha a síugrást nézzük, akkor sok átgondolnivaló nincs, egyértelmű volt Kamil Stoch fölénye (2/2 győzelem) - akárcsak egy bizonyos Simon Ammanné Vancouverben, míg a nőknél először rendeztek versenyt, amit Karina Vogt nyert meg. A rövidpályás gyorskorcsolyában a hollandok, szánkóban a németek, curlingben és jégkorongban a kanadaiak teljesítettek lehengerlően. Műkorcsolyában a házigazdák örülhettek a legtöbbször, és emiatt a sportbírok kaptak is bőven kritikát... Természetesen voltak olyan sportágak, amiket nem követtem figyelemmel, azokról nem tudok nyilatkozni, de azoknak a sportolóknak is kijár a tisztelet, akik ezekben a versenyszámokban értek el gyönyörű eredményeket, nem bántásból hagytam ki őket az iménti felsorolásból.

Egy biztos, nekem borzasztóan hiányozni fog az olimpia, sok boldogságot csempészett a szürke hétköznapjaimba. Minden pillanatát élveztem ennek a csodálatos 18 napnak és imádtam az egészet, úgy ahogy volt.

képek nincsenek, mert egész egyszerűen nem tudok választani az emlékezetes pillanatok közül :)