× Szigorúan, mint szurkoló, a 2017-es év nem éppen úgy alakult, ahogyan legszebb álmaimban képzeltem, sőt, alkalmanként valósággal sokkolt, vagy legalábbis cserben hagyott. Tavaly ilyenkor eszembe sem jutott, hogy öt kedvencem közül pont Alberto búcsúzik el (ezt még augusztus elején is teljesen elképzelhetetlennek éreztem) és Andy látványos visszaesését sem pont ilyen drámai mértékűre kalkuláltam. Judd világbajnoki reményei megintcsak hamar elszálltak, Simi a szürke középmezőnyből való kitörésen és a telemarkján dolgozott. Martin volt az egyetlen, aki történelmi magasságokba emelkedett és egészen az új, 2017/2018-as szezon kezdetéig egyeduralkodónak számított sportágában. Ez persze nem jelenti azt, hogy kizárólag ő varázsolt mosolyt az arcomra az óévben...

Ha csak egyetlenegy eseményt emelhetnék ki az elmúlt évből - a gondolkodásra való bármilyen igény nélkül - a bűvös Angliru szó lávaként törne fel belőlem. Ellentétben a 2016-os, bőség zavarával átitatott állapotokkal, 2017-re való visszaemlékezésem során nem öntöttek el az örökre szóló emlékek. Csak ez az egy vetülhetett fel bennem, ami alapvetően szomorú megállapítás, ám korántsem volt ennyire komor és sivár ez az időszak. Legalábbis nem végig. Mert lehet, hogy az eredményeket nézve a füstbement tervek éve volt a tavalyi, mégis megvalósulhatott az egyik legrégebb óta dédelgetett álmom: nagylelkű baráti segítséggel eljutottam a Tour de France-ra. Sosem felejtem el azt a 2 düsseldorfi napot. A július eleji dátum ellenére alig haladta meg a 15 fokot a hőmérséklet és bizony, elkélt az esőkabát is, azonban az időjárás nem moshatta el az élmény pátoszát. Igen, eláztam és fáztam is olykor, sőt, rivális szurkolók sikítoztak mellettem a célban, de mindezek leperegtek rólam. Úgy éreztem, jobb helyen nem is lehetnék. Ebben az emelkedett hangulatban álldogáltam csaknem 4 órát, kifejlesztve közben azt a pózot, amivel a legkijjebb tudtam hajolni a kordonon. Végigreszkettem azt a 16 perc 58 másodpercet, amíg Contador az esőtől áztatott, kanyargós városi pályán tekert, majd mintegy megkoronázva aznapi, a körülményekkel vívott küzdelmemet jutalmul végre láthattam kedvencemet néhány pillanat erejéig. Félreértés ne essék, nem keveseltem ezt az időintervallumot, révén ennél többre nem számíthattam. Ez a néhány pillanat volt az, ami után annyi éven keresztül sóvárogtam, akármilyen hülyén is hangzik...

Nem titok, maga az utolsó pisztolylövésig vezető út adta meg az Anglirun aratott győzelem pikantériáját és emelte be az országúti kerékpározás legjelentősebb momentumai közé. Az elcsépelt amerikai akciófilmek forgatókönyveit idézte ez a történet: a visszavonulni készülő öreg harcos megbírkózva a sors osztotta akadályokkal és meghazudtolva a kétkedőket, végül a csúcson fejezi be pályafutását... Még a balul sikerült Tour de France után is meg voltam győzödve arról, hogy Berci folytatja. Heteken keresztül csak arra a bűvös mondatra vártam, hogy indul a Vueltán. Nem kapkodták el ezt a bejelentést, hiszen miközben a sajtó már Contador lehetséges 2018-as versenynaptárát találgatta, a háttérben arról szólt a diskurzus, mikor hozzák nyilvánosságra a visszavonulás hírét. Augusztus 7-én hozták nyilvánosságra, mint ahogy akkor hangzott el az a bűvös mondat is, amire annyira vártam, valamelyest más szövegkörnyezetben. Iszonyú világvége-hangulat tört rám, azt sem tudtam mihez kezdjek hirtelen. Aztán bőgtem egy ideig, mert momentán nem jutott eszembe jobb megoldás... A 2017-es Vuelta több szempontból is történelmi volt. Azóta kiderült egy s más, de utólag már csak nevetni tudok rajta. Nem is számít igazán. Contador ellopta a show-t Froome elől, és számomra ez a lényeg. A pintói főtér július végén még kongott az ürességtől - spanyolországi zarándokutam egyik állomásaként megfordultam Alberto szülőfalujában -, szeptember 12-én viszont teltházas szeretettel várta haza a búcsúzó hőst...

2017-ES KERÉKPÁROS CIKKAJÁNLÓ
	× Grand Départ 2017	➜ düsseldorfi emlékek
	× El triumfo del corazón	➜ Vuelta-összefoglaló

Az év másik sarkallatos pontja Murray rohamtempójú mélyrepülése volt. A józan eszemmel tudtam, hogy ennek az őrült menetelésnek egyszer csak vége lesz és menetrendszerűen következik majd egy kisebb hullámvölgy. De nem gondoltam volna, hogy ez ennyire drasztikus formában nyilvánul meg. Az Ausztrál Open 4. fordulójában elszenvedett veresége intő jelként demonstrálta, hogy ez itt a vég kezdete. És tényleg az volt. Andy egyetlen tornagyőzelmét a dubai 500-as tornán könyvelhette el, ami fals reményekkel kecsegtetett, hogy talán mégsem lesz annyira mély az a gödör. Pedig csak ezután mélyült el igazán... Furcsa módon a világelsőséget még így is egészen sokáig meg tudta őrizni a skót. A Garroson meglepetésre az elődöntőig jutott, amely eredmény ugyancsak fellelkesített: a füves szezonra vártam vissza a régi, igazi Andy Murray-t. Ám nem tért vissza, sőt. A wimbledoni negyeddöntőben megadta magát a csípője. Azóta nem lépett pályára versenykörülmények között, másodszorra is szakított Lendllel és novemberben megszületett 2. kislánya (akiről a nemén kívül semmi mást nem tudni). Murray azt nyilatkozta ősszel, hogy beszélt több csípőspecialistával, de egyikük sem ajánlotta neki elsődleges megoldásként a műtétet, így maradt a bicegés és bizonytalanság. A héten zajló brisbane-i tornára tervezi a visszatérését, ám nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet ez. Még akkor sem, ha már nagyon hiányzik...

Tagadhatatlan, nem a tavalyi volt Trump - természetesen az angol snookeristáról értekezek - legeredményesebb naptári éve. Még az előző szezonban történt, hogy a világbajnokság első körében abszolút váratlanul kizuhant, miután 10-8-ra kikapott Rory McLeodtól. Ez egyike volt azoknak a vereségeknek, amelyekre semmiféle felhatalmazó indok nem mutatkozott. Később aztán kiderült, hogy egy titokzatos vállsérülés vetette vissza, amit a VB előtt néhány nappal szedett össze. Hogy honnan, az azóta is rejtély... Tavaly összel karrierje során először címet védett az European Mastersen, viszont a kedvezőtlenül kialakított versenynaptár rányomta a bélyegét a teljesítményére. Minden év elején elsütöm, de remélem idén tényleg megszerzi a világbajnoki címet. Ideje lenne már... Ammann jelenlegi szituációja meglehetősen komplikált. 2017 az állandó kísérletezés jegyében telt a négyszeres olimpiai bajnok számára. Attól függetlenül, hogy nem jöttek az eredmények, nem tűnt lehangoltnak és törődöttnek, sőt. Az ő esetében a legfontosabb kérdés, hogy korábbi élmenőként meddig lehet élvezni a versenysportot, ha reális esélyed már nem igazán van a győzelemre. Ha már lecsúsztál arról az ideális forgatókönyvről, hogy a csúcson szállj ki... Fourcade hosszú évek dominanciája után méltó kihívóra talált Johannes Boe személyében. A 2016/2017-es szezon összetettjét utcahosszal nyerte meg, rekordot jelentő 14 futamgyőzelmet aratott, ám az olimpia előtt néhány héttel már mi sem érződik ebből a fölényből. Kiegyensúlyozottságában viszont továbbra is bízhat. Egy biztos: nem fog megijedni a feladattól, amit Boe támaszt elé.

utóirat [január 2.]
Tényleg nem volt jó ötlet. Andy visszalépett Brisbane-től és az Ausztrál Open-indulása is erősen kétséges. Egy érzelgős, elkeseredett hangvételű Instagram-posztban adott helyzetjelentést jelenlegi állapotáról. A szívem megszakadt, amikor először olvastam...