× Mindenki érezte, hogy a Djokovic- és Murray-féle totális dominanciák nem tarthatóak fenn hosszú szezonokon keresztül és törvényszerű a visszaesésük. Skót szurkulóként is elismerem és bevallom, hogy tavaly ilyenkor egyenesen rettegtem attól, hogy belátható időn belül a világelsőséggel együtt elvész az erőfölény és az érinthetetlenség is. Pontosan így történt, de sokkal drasztikusabb formában, mint ahogyan én arra számíthattam. Az ő hanyatlásukkal egyidőben megindult a két fenomén, Federer és Nadal rohamtempójú újboli felemelkedése, illetve színre léphetett a várva-várt utánpótlás, amely a hiányzók által hátrahagyott űrt igyekezte kitölteni. Sőt, az elveszettnek hitt generáció is jelentős szerephez juthatott, levetkőzve ezzel a beváltatlan ígéretek skatulyáját.

A klasszikus értelemben vett 'nagy négyes' körein belül lezajló, drámai hirtelenségű őrségváltás szele rögtön az Australian Openen arcbacsapta a teniszvilágot. Novak Djokovic, a torna címvédője a második körben zuhant ki Istomin keze által, de a világelső Andy Murray se húzta sokkal tovább, ő az idősebb Zverev-testvértől, Mischától kapott ki a legjobb 16 között. Egyértelműen az utóbbi volt az egetrengetőbb szenzáció, hiszen a szerbtől a - magához képest - félresikerült előző fél éve miatt nem is igazán várhattunk kiemelkedő ereményt. Roger Federer és Rafael Nadal mind mentálisan, mind fizikálisan friss állapotban, sikeréhesen és végtelenül eltökélten tért vissza a pályára Melbourne-ben. Biztosan persze nem tudhattuk, mire lesznek képesek ennyi kihagyás után, ám a negyeddöntők magasságában már sejthettük, hogy egy hollywood-i forgatókönyvbe kívánkozó sztori íródik a szemeink előtt. És valóban megtörtént az, amiről csak a hardcore Fed- és Rafa-fanok mertek ábrándozni a szezon kezdetén: a történelmi jelentőségű döntőben összetalálkozott a két korszakos zseni és egy fordulatokban dús ötszettes csatát vívtak a bajnoki címért. Mint tudjuk, végül Federer emelhette magasba a trófeát, karrierje során már ötödik alkalommal és összességében a 18. Grand Slam-győzelmét aratta, újabb lépést téve a halhatatlanság felé. És ez még csak a kezdet volt!

A hagyományos tavaszi észak-amerikai kitérő során egyértelművé vált, hogy Murray és Djokovic, a világranglista ekkori első két helyezettje menthetetlenül elindult a lejtőn, illetve bebetonozódott Federer erőfölénye Nadallal szemben. A svájci Indian Wellsben a nyolcaddöntőben mosta le a spanyolt, Miamiban pedig a fináléban tette ugyanezt, elhódítva mindkét Masters-serleget gyors egymásutánban. Egy az egyben lemásolta egy bizonyos Novak Djokovic 2016-os teljesítményét: tette mindezt 35 évesen, 8 hónapos kényszerpihenőt és egy térdműtétet követően. Elfogytak a jelzők vele kapcsolatban, pedig még csak április legelején jártunk. Végülis, nem először csinált ilyet; 2006-ban, első virágkora idején hasonló idénykezdetet produkált. Csak közben eltelt 11 év és 90%-ban kicserélődött mögötte a mezőny. A 2006-os miami döntőben például mostani edzője, Ivan Ljubicic volt az ellenfele... De nem csak Federer klasszisa bizonyult állandónak és korszakokon átívelőnek. A salakszezon beköszöntével megnyílt a lehetőség Rafael Nadal előtt, hogy elfeledtesse a keménypályás fiaskókat és átmenetileg a kezébe vegye az irányítást. Nem is késlekedett a spanyol: egyből belecsapott a lecsóba és bezsebelte pályafutása 10. monte-carló-i győzelmét, amit egy 5. madridi diadal követett. Azt persze illik hozzátenni, hogy Roger taktikus megfontolásokból távolmaradt a komplett salakos turnétól, tartalékolva ezzel erőit egy esetleges mélyebb wimbledoni menetelésre.

Visszatérve Nadalra és a vörös földre, nem sikerült a salakkirálynak fenntartani makulátlan mérlegét kedvenc borításán, miután Rómában meglepetésre beleakadt Dominic Thiem hálójába. Ennek következtében előtérbe kerülhetettek egyrészt a fiatalabb generációk képviselői, másrészt Djokovic is, aki egészen a döntőig verekedte magát ezen a tornán. Csak Sascha Zverev tudta őt megállítani, akinek egyre biztosabbnak tűnik a helye a legszűkebb elitben és elkezdte gyártani a Masters-győzelmeket, nem beszélve arról, hogy az előkelő 4. helyen zárta ezt az évet. A Roland Garroson aztán visszarendeződtek az erőviszonyok, Rafa valósággal átgyalogolt a mezőnyön: egy árva szettet sem bukott el a két hét alatt és gyakorlatilag egy másodpercig sem forgott reális veszélyben a végső sikere. Stan Wawrinkára megsemmisítő vereséget mért a döntőben, így június 10-én 'tizedjére is megfürödhetett a Philippe Chatrier salakjában' - írtam akkor, felemelkedett hangulatban a beteljesített Décima margójára... Ezzel búcsút intettünk a salaknak és a következő héten kezdetét vette a wimbledoni felkészülés, immáron füves talajon. Federer szokásához - és szerződéséhez - híven részt vett a hallei 500-as tornán és érvényesítve a papírformát, meg is nyerte, ahogyan azt már korábban 8-szor tette. Mindeközben Queen's-ben elmaradt a kívánt és remélt Murray-féle feltámadás (pedig a Garroson elődöntőig jutott), így jócskán leszűkült azon játékosok névsora, akik egyáltalán versenyre kelhettek Rogerrel az All England Lawn Clubban.

Nadal ugyan rápihent Wimbledonra, azonban még ez a néhány hetes szünet sem vértezte fel arra, hogy beleszóljon a győzelmi kérdésekbe: Gilles Müller útját állta a legjobb 16 között. Ami a még ekkor is világelső Andy Murray-t illeti, az első fordulótól kezdve látszott, hogy nincs minden rendben vele fizikálisan. Ez a probléma a negyeddöntőben csúcsosodott ki Querrey ellen. Murray Végigsántította a mérkőzés második felét és hiába szeretett volna elindulni a US Openen, ez a csípősérülés véget vetett a szezonjának. Örök riválisát, Novak Djokovic-ot ugyancsak a wimbledoni tornán láthattuk utoljára teniszezni 2017-ben: ő könyökfájdalmaira hivatkozva maradt távol az idény hátralevő részétől. Ezzel egyidőben Roger Federer akadályoktól mentesen sétált be a döntőbe, ahol egy közel sem 100%-os Marin Cilic-et intézett el bántóan sima három játszmában, hogy nyolcadjára is kezében tarthassa a legendás aranytrófeát. Nem ez volt az év meccse, de a lényegen nem változtat: a reneszánszát élő svájci elkönyvelhette 19. Grand Slam-sikerét is... A US Opent felvezető ezres versenyek nem éppen a Fedal-párharcról szóltak: ekkor mutatkoztak meg először a fáradtság és a koncentrációhiány jelei a legendás duón. Federer meglepően egyoldalú találkozón kapott ki a Rogers Cup fináléjában Sascha Zverevtől, miután nem vállalta a cincinnati indulást. Nadal pedig mindössze 3 mérkőzést tudott megnyerni a két tornán együttvéve. Az idén újra magára találó Grigor Dimitrov használta ki az adódó lehetőséget, aki a folyamatos motivációhiánnyal küzdő és rendkívül rapszódikus teljesítményt nyújtó Nick Kyrgiost kényszerítette térdre Cincinnatiben, első Masters-trófeáját kaparintva meg ezzel.

A US Open sorsolása - Murray kései visszalépésével - nem tette lehetővé a régóta vágyott Federer-Nadal döntőt, ám végül az elődöntőben sem kerültek szembe egymással a felek, hiszen egy régi ismerős, Juan Martin Del Potro idei legnagyobb győzelmét aratva búcsúztatta Federert. Innentől kezdve pedig egy szemernyi kétségünk sem lehetett afelől, hogy Nadal fogja megnyerni ezt a tornát: az alsó ág leginkább egy szellemtanyára hasonlított, ahonnan végül Kevin Anderson vívta ki a jogot, hogy megküzdhessen a spanyollal. Legyünk őszinték, minden jóindulatunk és igyekezetünk ellenére sem ruházhattuk fel a dél-afrikait valós esélyekkel. Bevállalom, számomra teljes képtelenségnek tűnt még az is, hogy szorossá tegye ezt a döntőt. És nem is tette. Rafa nemcsak a bajnoki címet hódította el New York-ban, hanem időközben megalapozta évvégi világelsőségét is. Az őszi ázsiai körút elhozta a szezon utolsó Fedal-derbit, ám a Shanghai Masters fináléjában is elmaradt a gigászi csata: Federer újból érvényesíteni tudta keménypályás fölényét. Az év vége már abszolút nem róluk, kettejükről szólt, bár a silány felhozatalú világbajnokságon a svájcinak még kinézett egy fényes diadalmenet Nadal kényszerű visszalépésével. Az elődöntőben azonban David Goffin okozott egy álleesős meglepetést a hatszoros világbajnok búcsúztatásával. A belga a kulcsfontosságú pillanatokban sem remegett meg, rá nem jellemző módon kiválóan kezelte a vállaira nehezedő nyomást. Grigor Dimitrovot viszont senki és semmi sem állíthatta meg. A bolgár veretlenül zárta a londoni VB-t és tett egy hatalmas lépést karrierje beteljesítése felé...

Hogy mindezek fényében mi várható jövőre?
Ember legyen a talpán, aki megjósolja!

RANGLISTAVÁLTOZÁSOK

nagyobb méretért kattints a képre!

× Tegnap sorsoltak Párizsban, ennek örömére egy rövidke cikkel készültem az erőviszonyok kapcsán. A helyzet az, hogyha 2 héttel ezelőtt megkérdezik, ki nyeri a Garrost a férfiaknál, egy pillanatig sem haboztam volna, egyértelműen Rafát gondoltam befutónak. Ám azóta picit árnyaltabbá vált a kép - nem mintha most másképp vélekednék a végső győztest illetően -, kicsit több kérdés adódott, illetve számomra a kétségek is növekednek. A világelső még mindig nem tudott kivergődni a gödörből, miközben a második helyen kiemelt riválisa, Djokovic felfelé ívelő tendenciát mutat. Federer meg lelépett. Szó, mi szó, nem biztos, hogy annyira egyértelmű, ki lesz a bajnok.

Már régen regéltem a teniszről, pedig éppen lett volna miről, de megmondom őszintén, nekem nem ez a legkedvesebb szezonom - legalábbis eddig semmiképp sem. Körülbelül 10 évet ugrottuk vissza az időben, Federer és Nadal visszatért és oktatott az év első felében. Nem kell hozzá túl nagy szakértelem, hogy megállapítsuk: kettejük dominanciájának egyik alapfeltétele a hosszú kihagyás volt, legfőkébb a svájci esetében, aki taktikai megfontolásból marad távol idén a salaktól, bízva abban, hogy így jobb esélyekkel indulhat füvön. Rafa a kemény pályán elvesztett döntők után már alig várta, hogy a vörös borítás porát újra felkavarhassa: az utóbbi hetek az ő sokadvirágzását hozták. Nem csoda, hogy a 10. RG-címtől hangos a sajtó, lévén az egyetlen potenciális kihívó visszalépett az év 2. Grand Slamétől. Arról megoszlanak a vélemények, hogy Federer mindezt helyesen tette-e - még az elvakult rajongók között is akadtak páran, akik nem támogatták az ötletet, mivel kedvencük sokáig azzal hitegette őket, hogy láthatják legalább a Garroson. Mindenesetre az tény, hogy az idén a 37-et betöltő legendának nem lehet más esélye a nála jóformán egy évtizeddel fiatalabb riválisokkal szemben. A tenisze elég lenne bárki ellen, mint ahogyan ezt Ausztráliában és Amerikában bebizonyította, ám ha minden tornán résztvenne, ahol a többiek is, a GS-eken aligha tudna maradandót alkotni. Így viszont, hogy megint pihen durván 2 hónapot, füvön is komolyan kell számolni vele. Érdekesség, hogy egészen a Rómáig nem volt olyan major verseny (Mastersek, Grand Slamek) 2017-ben, amelynek a döntőjébe ne jutott volna be a Fed-Rafa duó egyik tagja. 

Mindeközben a világraglista két éllovasa folytatta mélyrepülését, továbbra is az okok után kutatva. Murray nemrégiben azt nyilatkozta, számára sokkal nehezebb volt feljutni a csúcsra, mint ott maradni, ami olyan szempontból valóban érdekes, hogy az elmúlt fél év alatt mindössze egy tornagyőzelmet tudott felmutatni, és még csak meg sem ingott a pozíciója. Tagadhatatlan, pocsékul teniszezett az elmúlt hónapokban, különösképpen az utóbbi két salakos versenyén, ahol összesen 1600 pontot kellett volna megvédenie. Ehhez képest Madridban a harmadik, Rómában pedig mindössze a második körig jutott - már ha lehet ezt második körig jutásnak nevezni. Mindezt azután produkálta, hogy Barcelonában elődöntőt játszott és csak attól a Thiemtól kapott ki, aki később Rafát búcsúztatta olasz földön. Szóval, egy pillanatra úgy tűnt, megtalálta a kiutat, aztán váratlanul még mélyebb gödörbe került. Madridban Corictól, Rómában Fogninitől kapott ki, de nem is a vereségek ténye az igazán aggasztó, hanem a hogyanja: ezon a két meccsen ugyanis abszolút reménytelennek tűnt a helyzete, ő maga pedig végtelenül indiszponáltnak tetszett. Szurkolóként borzalmas volt ezt átélni, hiszen még talán sosem láttam Murray-t ennyire mélyen. Ezzel szemben az örök rivális, Djokovic úgy tűnik, véget vetett a szenvedéseinek. Az általa sokkterápiának titulált folyamat részeként kirúgta komplett csapatát (beleértve Marian Vajdát is), szerződtette André Agassit és átigazolt a Lacoste-hoz. Madridban az elődöntő volt számára a végállomás, majd Rómában bíztató formát mutatva egészen a döntőig menetelt, viszont Sascha Zverev váratlanul lemosta a pályáról. Ennek ellenére jó irányba halad a visszatérés útján és mindenképp jobb lelkiállípotban érkezik a Garrosra, mint Murray. Meglátjuk mire mennek.

Ami a [sorsolást] illeti, a Kuznetsovval kezdő világelső megúszta a nagy halakkal való döntő előtti találkozót: Djokovic és Nadal egy ágra került. Kérdés, megy-e ezzel bármire? A 3. fordulóban összefuthat Del Potróval, akinek néhány napja még nem volt 100%-ig biztos az indulása fizikális problémák miatt, de ha semmi sem hátráltatja az argentint, ez egy késhegyre menő csata lehet. Már, ha Murray egyáltalán eljut odáig - elképzeltetitek, mennyire elszomorít, hogy kettejük közül miatta kell jobban izgulni a közelmúltban mutatott játék alapján. Ráadásul a skót - állítólag - antibiotikumos kezelésre szorult a héten, a nem múló köhögés miatt kénytelen volt edzéseket is elhalasztani. Ez pedig semmiképp sem jó jel néhány nappal a Garros kezdete előtt... Az ő ágán van a friss tornagyőztes Alexander Zverev (potenciális negyeddöntős ellenfél), és Wawrinka is (elődöntőben találkozhatnak), aki Genfben melegít a párizsi salakra. Az alsó ág kicsit sűrűbbnek tűnik, hiszen itt szerepel mind Nadal, mind Djokovic: viszont mielőtt még megküzdenének egymással a legjobb 4 között, előfordulhat, hogy a szerbnek szembe kell néznie Thiemmel, akire ugyan Rómában megsemmisítő vereséget mért, de az osztrák tartogathat számára meglepetéseket. Nadal negyede nem olyan vészes a játékához mérve, nehéz eldönteni, ki jelentheti a legnagyobb veszélyt rá. Nem hinném, hogy akár Sock, akár Raonic, akár Dimitrov a kiesés szélére sodorhatná. Az 1. körben viszont vigyáznia kell Benoit Pairrel, akinél szeszélyesebb játékos aligha van jelenleg a mezőnyben. Ha már első kör, érdemes lesz belenézni a Sascha Zverev-Verdasco, Kohlschreiber-Kyrgios, Thiem-Tomic és, aki egy kis mókára a vágyik, a Dustin Brown-Monfils mérkőzésekbe is.

× Az Australian Openre elvileg mindenki mentálisan és fizikaliag frissen, kipihenten, feltöltődve és motivációtól fűtve érkezik és éppen ezért ez az egyik legkiszámíthatatlanabb torna a szezonban. A bizonyítási vágy és az eltökéltség kombinációja szülhet meglepetéseket, könnyedén belefuthatnak a legjobbak is néhány, a vártnál nehezebb mérkőzésbe akár már az első héten. A papírforma persze egyértelműnek tűnik és az erőviszonyok nagyságrendileg nem változtak tavaly óta, de azért mégsem teljesen mindegy, hogy ki vág neki első kiemeltként az évnek, pláne, ha még ezelőtt nem járt ilyen magasságokban. De senkit sem szabad előre leírni, így oda kell figyelnünk a nagy visszatérőkre, illetve a trónkövetelőkre is. Ugyan másfél hónap alatt csodát senki sem tud tenni, de jut idő az elemzésre, a taktika újragondolására vagy a gyenge pontok kiküszöbölésére.

Melbourne-ben éppen javában tombol a nyár, nem ritka, hogy 35 fok felé csúszik a hőmérő higanyszála a kora délutáni órákban, mégis a legtöbb játékos imádja az ausztrál Grand Slamet. A szívélyes fogadtatás után elkészülnek a jól megszokott koalás és bébi kengurus fotósorozatok, a teniszezők pedig készségesen állnak a média és rajongók rendelkezésére. Amint viszont kiadják a sorsolást, mindenki a saját feladatára összpontosít - pontosabban az első meccsére -, miközben a lelkes szakértők és a teniszt szerető közönség kielemzik a legjobbak útját a döntőig, figyelembe véve azt is, ki hogyan teljesített az év első heteiben. Nem túl meglepő módon én is így fogok tenni. Mostmár valóságos szokássá, rituálévá vált, hogy a Grand Slamek főtábláit kinyomtatom és külön kijegyzetelem azt, hogy a kiemeltek melyik ágon és negyedben kaptak helyet, illetve fel szoktam írni a potenciális negyeddöntőket és az ígéretes első körös párosításokat is. Nem titok, hogy ez alapján állítom össze az ilyesfajta bejegyzéseket - bár ahogy visszapörgettem, az utóbbi két Slam alkalmával erre nem jutott időm. Nos, visszatérve az  idei Ausztrál Open sorsolására, első ránézésre azt kell mondjam, összességében nincs számottevő különbség a felső és az alsó ág között a nehézséget tekintve. Az első és a második kiemeltnek is lesz megoldandó feladata bőven, a papírforma nem akármilyen mérkőzésekkel kecsegtet legfőképp a torna második hetében. Érdekesség, hogy a szigorúan a kiemelések alapján feltételezett potenciális negyeddöntők közül csupán egy-kettő szokott megvalósulni, és erre most is mutatkozik némi esély, hiszen Rafa Nadal neve előtt a 9-es, Roger Federeré előtt pedig a szokatlanul alacsony 17-es szám áll.

A felső ágon kapott helyet, hosszú idő után először, a világelső Andy Murray, aki ugyan vereséget szenvedett Novak Djokovictól a dohai 250-es torna fináléjában, mégis sokaknál ő számít a legfőbb favoritnak a melbourne-i trófea megszerzésére. Karrierje során ötször jutott döntőbe az év első Grand Slamén, ebből négyszer a szerb rivális múlta felül, egyszer pedig az akkor csúcsformában lévő Federer. Kifejezetten szeret itt játszani, jól kezeli a körülményeket és eddigi eredményeiből kiindulva már nagyon érik neki egy győzelem, amire talán minden eddiginél jobb esélyei vannak. Nem csak azért, mert ő a világelső, hanem azért is, mert Djokovic még nincs olyan szinten, mint mondjuk tavaly ilyenkor - legalábbis az alapján, amit Dohában láthattunk tőle. Az viszont vitathatlan tény, hogy a világbajnoki döntőjük óta alaposan összekapta magát - amit én egyébként vártam is tőle - és visszaszerezte azt a tűzet, aminek segtségével agyondominálta az utóbbi éveket, egészen a tavalyi Garrosig. Becker már nem lesz ott a bokszában - ki tudja, hogy pontosan miért vagy ki miatt távozott -, de ott van mellette az a támogató csapat, aki annó Grand Slam bajnokot faragott belőle. De még nem kifogástalan és hibátlan a játéka, ezt bizonyította a Verdasco elleni elődöntője Qatarban, amikor óriási bajba sodorta magát és 5 meccslabdát kellett hárítania. Persze az, hogy ezt a feladatot megoldotta és fordított, azt jelzi, hogy a tőle megszokott küzdőszellem visszaköltözött belé. Az Austalian Open első körében újra összecsap a spanyollal, de van egy olyan érzésem, hogy az a mérkőzés már nem lesz annyira szoros. Ezzel szemben Murray az ukrán Marchenkóval kezd majd és az első komoly feladatot a 3. fordulóban Sam Querrey jelentheti neki.

Federer Murray ágára került, Nadal pedig Djokovicéra, azzal a különbséggel, hogy a svájci már a negyeddöntőben találkozhat a skóttal, míg a spanyol az elődöntőig megúszhatja a hatszoros győztessel való csatázást. Roger meglehetősen biztatóan teniszezett visszatérő versenyén, a Hopman Kupán - már amennyit láttam belőle -, de hogyha el szeretne jutni a legjobb nyolcig, búcsúztatnia kell Berdychet és Nishikorit is, ami ha nem is kivitelezhetetlen, komoly kihívás elé állíthatja. Nadalnak kicsit egyszerűbb az útja, bár Sascha Zverevet nem szabad leírni, hiszen pont Federert verte Perthben, és Monfils is okozhat kellemetlen pillanatokat, de úgy gondolom, hogy a spanyol elverekszi majd magát a Raonic elleni derbiig. Aztán, hogy ott mi történik, az egyelőre nagy talány, mert a kanadai a brisbane-i tornán legyőzte Rafát és ugye azt már tavaly is észrevehettük, hogy mennyit fejlődött magához képest. Nem véletlen, hogy jelengleg a 3. helyen jegyzik a világranglistán és többször is meg tudta szorongatni az immáron világelső Murray-t. Akiről még nem szóltam, az a fekete ló emberi megtestesülése, Stan Wawrinka, aki kikapott Nishikoritól Brisbane-ben, de nála aztán sosem mehetünk biztosra. Rendszerint a Grand Slameken nyújtja a legjobbját és ilyen formában tényleg bárkit képes megverni. Minden attól függ, milyen lábbal kel fel aznap. A 4. körben összejöhet egy rendkívül pikáns Wawrinka-Kyrgios párharc, aminek különös története van, de ha félreteszik a személyeskedést, egy nagyszerű, explozív mérkőzést láthatunk. Én, személy szerint kíváncsi vagyok arra, hogy miként szerepel majd a friss tornagyőztes, Grigor Dimitrov és fizikailag bírja-e ezt a szintű terhelést Dominik Thiem, aki úgy tűnik, nem tanult a tavalyi szezonjából és idén ugyanúgy halmozza a versenyeket. Sydney-ben is pályára lépett és meglehetősen meggyötörtnek látszott, így lehet némi izgulni valója az első héten.

Australian Open, férfi egyes főtábla

jelmagyarázat
a) azok a kiemeltek, akiknek a nevei között nincs szaggatott vonal, már a 3. fordulóban találkozhatnak
b) egy negyeden belül, akiknek a nevei között 1 szaggatott vonal van, a 4. fordulóban találkozhatnak
c) egy negyeden belül, akiknek a nevei között 2 szaggatott vonal van, a negyeddöntőben találkozhatnak
d) középen felül a lehetséges negyeddöntők, alatta az érdekesnek tűnő 1. körös meccsek olvashatóak

× Tavaly nem szenteltem egy külön bejegyzést az év összefoglalására, aminek egyrészt az volt az oka, hogy 2015 számomra nem hagyott maradandó nyomokat, főleg pozitív nyomokat nem, a rosszat meg célszerűbb minél hamarabb elfelejteni, vagy legalábbis túllépni rajta. Idén viszont szerencsére jobbra fordultak a dolgok, és ha azt nem is állíthatom, hogy mind az 5 kedvencem éve szenzációsan alakult, de összességében nem panaszkodhatok. A sport szerelmesei számára rengeteg kiemelkedő eseményt kínált a 2016-os esztendő, elég csak az olimpiát vagy a foci EB-t mondani, szóval mindenki talált valami kedvére valót. De nem csak az események presztízse volt kiemelkedő, hanem időnként a drámaisága is, erre ugyancsak számtalan példát lehetne felhozni.

A saját kedvenceimmel kezdeném a cikket, aztán jön a globális kitekintés. Ha valaki azt kérdezné, mi volt az év pillanata számomra, hirtelen nem is tudnék mit felelni. Ugyanis inkább egy folyamatot emelnék ki, nem csupán egy momentumot. Ez a folyamat pedig egyértelműen Murray útja a világelsőségig. Persze, az a pillanat meghatározó, felemelő és megható volt, amikor kiderült, hogy át fogja venni az első helyet Djokovictól, de ugye az nem a pályán történt, hanem egy visszalépés nyomán az öltözőben. A világbajnoki cím pedig már csak a bónusz volt, illetve a rögös út utáni diadalmas, hősi célbaérkezés, a szinte megismételhetetlen folyamat méltó megünneplése. De ha nagyon muszáj lenne valamit felelnem a fenti kérdésre, talán az olimpiai bajnoki címét mondanám. Mert akkor még szóba sem került a világelsőség és az ahhoz vezető út, vagyis ez az egész folyamat még elméletben sem létezett. Csak egy valami számított: az olimpiai aranyérem. Mindenkinek ez a medál lebegett a szemei előtt, és valóban harcba szállt mindenki azért, hogy megszerezze, kivéve a sérüléssel küzdő Federert. Nem mindig volt ez így, ez az aranyláz a teniszberkekben az utóbbi évtizedek hozadéka. A címvédés még senkinek sem sikerült egyesben, ami további motivációt jelentett Murray-nek, aki jelképesen egy wimbledoni trófeával a zsebében érkezett Brazíliába. Az olimpiai tenisztorna történtetét pedig már nagyon jól ismerjük: azóta is emlegetjük azt a drámát, ami egészen az első fordulótól az utolsó pontig övezte. Szóval, amikor augusztus 14-én éjjel a döntő 4. szettjében egy Del Potro-hiba okán Andy le tudta zárni a meccset, hatalmas kő esett le a szívemről és a bajnokkal együtt én is elmorzsoltam néhány könnycseppet. De még nem is ez a momentum vált a legemlékezetesebbé számomra ebben az évben, hanem az, amikor megszólalt a győztes tiszteletére a brit himnusz. Akkor kívántam azt, hogy bárcsak ez a pillanat örökké tartana... 

Idén először volt lehetőségem élőben látni Ammannt Planicán, miután tavaly legnagyobb bánatomra nem jött össze, és ugyancsak először láthattam volna Contadort is. Egy konkrét tervvel álltam elő: a családi nyaralást szerettem volna összefűzni szurkolói vágyaimmal. Az volt a célom, hogy a Tour de France 9. szakaszára kilátogathassak, ami Andorrába vezetett, ezért Katalóniában, Barcelona közelében nézegettem szállásokat. Kezdett összeállni a kép, kishíján megvalósult a terv, de így, utólag már hálás vagyok azoknak, akik visszautasítottak minket. Hiszen az a szakasz számomra rémálomszerűen alakult - nem mintha az első kettő álomszerű lett volna. Hasonlóan a 2015-ös Tourhoz, most is végig kellett néznem, ahogyan a kedvencem leszáll a bringáról és beül a csapatkocsiba, ráadásul az utolsó, andorrai emelkedőn - ahova ugye ki szerettem volna menni - becsapott a ménkő, azaz eleredt a jégeső. Nos, ennél rosszabb már aligha lehetett volna a helyzetem, esetleg ha ott ázok és arra várok, hogy Contador eltekerjen mellettem... Szerencsémre pont aznap, a csapatkocsis jelenet után néhány órával rendezték a wimbledoni döntőt, ami valódi lélekmentőnek bizonyult. Jövőre pedig teszek egy újabb próbát, méghozzá a düsseldorfi rajtot szeretném megcélozni. Ezzel szemben Murray-t idén novemberben, a londoni világbajnokságon már negyedjére buzdíthattam élőben, ami hatalmas élmény, pláne, hogy a brit közönséggel együtt örülhettem a sikerének. De nem titkoltan az a legnagyobb álmom, hogy mind az ötüket láthassam egyszer versenyezni...

Visszatérve a 2016-os eseményekhez, kiemelném még azt is, hogy úgy álltam neki ennek az évnek, hogy akár két kedvencemet is el kell majd engednem. Ammannál már Szocsi óta benne volt a pakliban, hogy befejezi, de sosem mondott semmi konkrétat - nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy a következő olimpiáig folytatja. Contador pedig azt vette a fejébe még tavaly, hogy a csúcson szeretné abbahagyni, és egy Tour-Olimpia duplával búcsúzna. A sárga trikó volt az elsőszámű célja idén, de fel kellett adni a francia háromhetest, miután az olimpiára sem utazhatott el. Eredetileg az volt a kitétele, hogy csak akkor folytatja 2017-ben is, ha esetleg bukás, sérülés vagy betegség miatt nem tud 100%-osan helytállni. Nos, borzasztó pechére ebből mindhárom alopció megvalósult, de még mielőtt ez megtörtént volna, a baszk körverseny megnyerése után meggondolta magát, mondván bármi lesz is, megy tovább. Én hiszek abban, hogy jó döntést hozott. Azóta Contador új csapathoz igazolt, és jelenleg is gőzerővel készül a Tour de France-ra... Nem szóltam még Trumpról és Fourcade-ról, úgyhogy most ők következnek. Előbbinek felemásan alakult ez a naptári év, de mégiscsak nyert két pontszerzőt, úgyhogy elégedett lehet a teljesítményével, pláne azzal, amit most összel produkált. Mindenki világbajnoki alapanyagnak tartja, egyértelműen benne van a potenciál és mentálisan is megérett egy bajnoki címre. Talán jövőre összejön... Fourcade pedig továbbra is elképesztő. Eddig is az volt, hiszen sorra hódította el az összetetteket, de ahogyan idén kezdte a szezont, az valami csoda. Megingathatatlan az ember, elvétve ad csak lehetőséget a kiéhezett ellenfeleknek. Csak így tovább!

És akkor egy kis kitekintés az idei kiemelt sporteseményekre. Nálam egyértelműen az olimpia volt az év fénypontja, végig tülkön ültem az alatt a 2 hét alatt, egészen az első pillanattól az utolsóig. Élőben néztem a nyitó- és záróceremóniákat és nem sajnáltam magamtól az alvásidőt sem, ha zajlott éppen valami olyan sportág, ami egy kicsit is érdekelt, fennmaradtam éjjel és szurkoltam. És nem csak a teniszmeccsekről vagy a kerékpáros versenyszámokról beszélek, hanem úszó- és atlétikai döntőkről is. Murray sikerén felül óriási élményként éltem meg például Mo Farah vagy Usain Bolt futamait, a műugró versenyeket, Adam Peaty világcsúcsait, azt a bizonyos 100 pillangó finálét, ahol hármas holtverseny alakult ki a 2. helyen, az országúti mezőnyversenyt, illetve Fabian Cancellara győzelmét az időfutamban, Jason Kenny és - mostmár - Laura Kenny tarolását a pályán... reggelig sorolhatnám. Az egyetlen csalódás számomra talán a rúdugró finálé volt, ahol az a brazil srác meglepetésre elorozta az aranyat Renaud Lavillenie elől. A közönség minősítetlenül viselkedett a franciával szemben... Egy valamit sajnálok nagyon, mégpedig azt, hogy nem láttam élőben azt a bizonyos Del Potro-Djokovic összecsapást, mert mindenkitől azt hallottam, hogy őrülten magas színvonalú teniszmérkőzés volt. Az év másik főeseménye, a franciaországi foci EB nekem az izlandiak vastapsa miatt marad emlékezetes, amivel szinte hátborzongató hatást értek és azóta világszerte rengetegen átvették ezt a szurkolási formát. Tetszett az is, hogy kisebb csapatoknak is sikerült sokáig eljutni a tornán - például Izland vagy Wales -, ami megmutatta, hogy nem feltétlenül attól lesz világverő egy nemzeti válogatott, hogy méregdrága játékosok töltik meg. Az egység és a csapatszellem igenis fontos... Azért az idei Giro d'Italia is elég ütősre sikeredett, még kívülállóként is majd' szívrohamot kaptam a 19. szakaszon, amikor a holland Steven Kruijswijk beleütközött a hófalba. Szegény búcsút is inthetett a rózsaszín trikónak, sőt még a dobogónak is.

× Sokat gondolkodtam azon, hogy miről írjak cikket, mert ugyan rengeteg izgalmat és fordulatot tartogatott a sportvilág az elmúlt hetekben, de ezek vagy olyan sportágakban történtek, amelyekkel nem szoktam foglalkozni itt, a blogban (pl. F1), vagy olyan témájúak, amelyekről egész egyszerűen nem szeretnék értekezni (dopping). Ezért inkább úgy döntöttem - pedig Rosberg visszavonulása valóban érdekes alapnak tűnt egy bejegyzéshez és lehet, hogy később még utalok rá -, hogy az idei teniszszezont foglalom össze. Hiszen a tavalyi évvel ellentétben most nem elég néhány szó ahhoz, hogy jellemezzük ezt az évet. Bár egészen júniusig úgy tűnt, ez a szezon sem lesz éppen izgalomdús, később aztán több meglepő fordulat következett be és novemberre némileg átalakultak az erőviszonyok.

Ha még emlékszünk - megvallom őszintén, nekem olyan, mintha évekkel ezelőtt lett volna - 2016 egy papírformaszerű Djokovic-Murray döntővel indult Melbourne-ben, az idény első Grand Slam tornáján és ugyancsak a papírformának megfelelően a szerb nyerte meg. Akkor még ő volt fölényben fizikális és mentális fronton is, utóbbi pedig együtt járt egyfajta érintethetlenséggel. Bár azt pontosan tudta mindenki, hogy ennek a történelmi jelentűségű menetelésnek egyszer vége szakad majd, de azt senki sem tudhatta, hogy mikor. Mert akkor még csak nem is sejtette senki a végét: Djokovic 3 Masters-győzelmet kaparintott meg a soron következő Grand Slamig, és mindössze egy olyan veresége volt, ami aggodalomra adhatott okot. Monte-Carlóban ugyanis szokatlanul korán, a 2. körben Vesely búcsúztatta. Ezt csak azért emlegetem fel, mert ez volt az a meccs, amiután először nyilatkozott olyasféléket, hogy mennyire fontos a család, a béke meg a szeretet az életében. Ezeken a kissé - legalábbis egy élsportoló szájából - furcsa mondatokon gyorsan túltette magát a teniszvilág, szerintem senki se tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, főleg, hogy továbbra is jöttek az eredmények a világelsőtől. A Roland Garroson aztán feltette a pontot az i-re, teljessé tette pályafutását: Murray legyőzésével a döntőben megszerezte a számára még hiányzó GS-trófeát és megcsinálta a non-calendar Slamet is. Valóban megállíthatatlannak tűnt, de ezek után a sajtóban mégis felvetették a kérdést: hogyan tovább? Ami ennél is rosszabb, Djokovic maga is ezen filózott, hiszen elfogytak előle a célok. És igen, ez a céltalanság a pályán is visszaköszönt, sorra kapott ki olyan teniszezőktől a tornák korai szakaszaiban, akiktől előtte sosem. Ami pedig különösen fájhatott neki az az olimpia, ahol szembekerült egy újra éhes és egészséges Del Potróval az első körben. Könnyek között kényszerült elhagyni Riót, és ez biztos, hogy nem javított a mentális állapotán, ami alapból sem volt éppen rózsás.

Mindeközben az ellenfél és legfőbb rivális, Andy Murray szárnyakat kapott és megkezdte elképesztő sorozatát. A füves szezon előtt újraegyesültek Lendllel és ez a borítás meg is hozta az áttörést a szezonjában, habár addig sem szerepelt éppen gyengén. Egy újabb wimbledoni és olimpiai bajnoki cím után pedig hosszú idő után először szóba került a helycsere a világranglista élén. Persze ehhez még hiányzott néhányezer pont. A US Openen Djokovic elbukdácsolt a döntőig (sérülések és visszalépések segítették), ahol azonban kikapott Wawrinkától, aki kissé váratlanul nyerte meg a maga 3. Grand Slamét. Murray már a negyeddötőben búcsúzni kényszerült: ötszettes csatában maradt alul Nishikorival szemben. Egy héttel később egy ugyancsak ötszettes csatát bukott el Del Potro ellen, immáron a Davis Kupa keretein belül. Kicsit messzebb került tehát az elsőségtől, de ezek a fájó vereségek csak mégjobban feltüzelték. Novak folytatta mélyrepülését Ázsiában, míg ő megemberelte magát és mindenkit elsöpört, aki az útjába került. Sorra nyerte a versenyeket, egyszerűen képtelen volt kikapni. Európába visszatérve is folytatta a menetelését. A bécsi diadal után Párizsban összetalálkozott volna Djokoviccsal, de Cilic megakadályozta ezt, Raonic visszalépésével az elődöntőben pedig hivatalossá vált az előzés. A világbajnokságon már ő számított favoritnak és igazolta a hozzáfűzött várakozásokat: minden egyes mérkőzését megnyerte és tovább növelte az előnyét a szerbbel szemben. Ebben a szezonzáró fináléban minden tekintetben Murray kerekedett felül: Djokovic vesztes mentalitással lépett pályára, így esélyt sem kapott. Szakított Beckerrel, aminek az egyik oka bizonyosan az az ember, aki belenevelte ezt a 'szeretet és béke' című hókuszpókot... Mekkorát fordult a világ fél él alatt. Persze ez az év nemcsak kettejükről szólt, a többiekről is illik szólni néhány szót, még ha az élharcból ki is maradtak. 

Aki talán a legtöbbet lépett előre és a leglátványosabb feljődést produkálta ebben a szezonban az Milos Raonic volt, aki Wimbledonban bejutott élete 1. GS-döntőjébe és csak Murray tudta megállítani. Ugyan McEnroe-val viszonylag hamar véget ért az együttműködésük összeférhetetlenség miatt, Moya és Piatti vezényletével egészen a 3. helyig jött előre a világranglistán, még úgy is, hogy csak egy tornagyőzelmet jegyzett. Egyre sokoldalúbb a játéka, nem csak a szerváira támaszkodhat, és még az is elképzelhető, hogy a következő években egyszer-kétszer kijön neki a lépés egy-egy Grand Slamen is. Dominic Thiem bombaformában kezdte 2016-ot, néhány hónap alatt 4 trófeát is bezsebelt, de ezután fokozatosan elfogyott és rengeteg indokolatlan vereséget szenvedett el a szezon második felében. Hiába fiatal és bírja a strapát, ez a túlzsúfolt versenynaptár még neki is betett, úgyhogy a jövőben bölcsebben kell megválasztania neki és edzőjének, Bresniknek, hogy hol induljon el. Az idei év nagy visszatérője, sokak kedvence, Juan Martin Del Potro volt, akinek a nevéhez minimum 3 fergeteges mérkőzés fűződik. Például a Murray elleni olimpiai döntő, vagy a Davis Kupa elődöntője, na meg persze a Cilic elleni 0-2-es fordítás Zágrábban. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, akinek hiányzott az ő karaktere a mezőnyből. Annyi megpróbáltatás és küzdelem után abszolút megérdemelten lett Davis Kupa bajnok novemberben az argentin csapattal. Remélhetőleg jövőre is egészséges tud maradni és felzárkózik a legjobbakhoz. Stan Wawrinka 2016-ban sem hazudtolta meg magát, rendkívül kiegyensúlyozatlanul versenyzett és továbbra sem tud kilépni a sötét ló szerepéből, aki mindig, mindenkire veszélyes, de egyáltalán nem biztos, hogy képes a legjobbját nyújtani. Azért 4 tornagyőzelmet idén is begyűjtött, ezek közül az egyik a US Open volt, úgyhogy folytatódik a tendencia, miszerint minden évben megnyeri valamelyik Slamet - már csak Wimbledon hiányzik neki. 2017 egyik legfontosabb kérdése, hogy mi lesz Federerrel és Nadallal, akiknek idő előtt véget ért ez az idény sérülés miatt. Kíváncsian várom, hogy vissza tudnak-e térni a szűk elitbe és milyen esélyekkel indulnak el a kiemelt versenyeken.