× Elismerem, az alcím kissé aljas és szubjektív, de én csak a többség véleményét szerettem volna vele szemléltetni, nem feltétlenül a sajátomat. Azt mindenkinek be kell látnia, hogy bizony nem az idei volt minden idők legizgalmasabb Tour de France-a az összetett szempontjából, ám ez nem azt jelenti, hogy eseménytelen és drámától mentes lett volna. Sokan reménykedtek abban, hogy majd valaki - legyen az akár Quintana, akár Contador - meglepi a Sky-t, de erre azt hiszem akkor is meglehetősen kevés esély mutatkozott volna, ha mindketten csúcsformában vannak és elkerülik a bukásokat. Még ha Froome-ot zavarba is hozzák egy-egy emelkedőn, a csapatát aligha tudták volna szétrobbantani. Brutálisan erősek voltak, ez nyilvánvaló. Persze, úgy nem nehéz leiskolázni a mezőnyt, hogy ott van a sorban összesen 5 olyan versenyző, aki kapitánynak is beillene.

Kár tagadnom, bármilyen forgatókönyvnek jobban örültem volna, mint ami végül megvalósult, úgyhogy bocsássatok meg azért, ha csak nehezen tudok ettől elvonatkoztatni. Nekem, személyszerint ez a Tour de France valahol a 9. szakasz közepén befejeződött, de eszembe sem jutott ezután hátat fordítani a versenynek. Szeretem annyira ezt a sportágat és tisztelem annyira a mezőny többi tagját, hogy ne tegyem. Minden egyes nap közel ugyanolyan izgatottan és reményteljesen ültem le a tv elé, mint Contador kiesése előtt. És igen, szemtanúja voltam olyan eseményeknek is, amilyeneket talán életében csak egyszer lát az ember. Ezért nem tudom egyértelműen kijelenteni azt, hogy az idei Tour úgy, ahogy volt, unalmas lett volna. De, ha csőlátással szemléljük a versenyt és csak a hegyi szakaszokra koncentrálunk, amikor a Sky előreállt és senki sem tudott egyetlen értelmezhető támadást sem bemutatni, akkor igen, ez a vélemény abszolút megállja a helyét. Ilyen szempontból valóban csalódnunk kellett, de ez van. Megvallom őszintén, 2014-ben azt gondoltam, hogy Contador simán nyerhetett volna, ha nincs az a lejtmenetes-sípcsonttöréses bukás. Nos, idén ebben annyira nem voltam biztos. Abban viszont igen, hogy ő lett volna az egyetlen a mezőnyben, aki legalább megpróbálja. Neki aztán édesmindegy, hogy második. vagy hetedik, nem védte volna a pozícióját. Az ő hiányában egyértelműen Nairo Quintanától várta mindenki, beleértve engem is, hogy beleköp a Sky és Froome levesébe, de számomra elég hamar kiderült, hogy a kolumbiai nincs csúcsformában. Amikor valaki már a 2. szakasztól kezdve azt hangoztatja, hogy majd a 3. héten, az Alpokban támadunk, az nálam hamar elveszti a hitelességét, hiszen ismerem már ezt az ígérgetést: általában nem sül ki belőle semmi jó. Lehetett volna itt negyedik, ötödik hét is, tele alpesi emelkedőkkel, Quintana bizony akkor sem tudott egy másodpercet sem közeledni Froome-hoz. Mert elrontották a formaidőzítést. 

Viszaolvasva a felvezető-tippelgetős cikkemet a Tour előttről, mindenféle önfényezés nélkül azt kell mondjam, hogy a nagyrésze bejött annak, amit prognosztizáltam. Egyrészt Nibali még csak nem is gondolkodhatott a duplában, valóban alárendelte magát Fabio Arunak, aki aztán a 20. szakaszon úgy elszállt, ahogyan azt kell. Erről persze nem Nibali tehet, és még nem is az Astana: a kazah csapat a harmadik héten tényleg mindent megpróbált, hogy az elsőbálozó Arut behozzák minimum a top 5-be, de végül ők maguk főzték meg a kapitányukat. Szóba került, hogy a Vuelta-győztes olasz megint eléhezhetett, mint tavaly a Girón, ám ő ezt cáfolta. Mindenesetre az tény, hogy egy emelkedő alatt 18 perc hátrányt szedett össze és kizúgott a legjobb 10-ből. Quintanára már kitértem a bevezetőben, benne és a Movistarban csalódtam egy kicsit. Hiába a fantasztikus felkészülési szezon, hiába a többnapos győzelmek, hiába a luxussegítő Valverde, a sárga álom megvalósításától messze volt a kolumbiai. Ahelyett, hogy ő lepte volna meg Froome-ot, pont az ellenkezője történt, ráadásul az időfutamokban borzasztóan sokat kapott a brittől - az oldalszél kishíján felborította a sík kronón -, pedig idei eredményei ebben a számban bizakodásra adhattak okot. A hegyeken képtelen volt egy erőteljes támadást produkálni, örülhetett, ha egyáltalán ott tudott maradni Chris hátsó kerekén. Amikor pedig a sárga trikós indult meg, egyből megadta magát. Sokszor olyan érzése lehetett az embernek, hogy a Movistar két szék között a pad alá esett, hiszen egyszer-egyszer felhasználták Valverdét arra, hogy húzza meg a sort, bízva abban, hogy majd Nairo befejezi az akciót, ami aztán nem történt meg. A harmadik héten elismerték, hogy ez nem fog menni: Quintana hol egy titokzatos allergiával védekezett, hol azzal, hogy még bőven van ideje nyerni... Talán jövőre. Végtére is, azt hiszem, a csapat boldog lehet, hogy az elsőszámú emberük felállhatott a dobogóra és büszkék lehetnek Valverdére is, aki egy Giro 3. hely után csak 6. lett a Touron. 

Aztán ott van az outsiderekről szóló fejezet: én sokat vártam mind Richie Porte-tól, mind Romain Bardet-től és mindketten megfeleltek az elvárásommnak, sőt a francia még túl is teljesítette azt. A BMC-nél hamar kiderült, ki az elsőszámú ember, Van Garderen meglehetősen elhalványult menet közben. Ezzel szemben Porte rendkívül erősnek tűnt a hegyeken, és ha nincs az a bizonyos defekt a 2. szakasz hajrájában, ami 1:45 hátrányt eredményezett, a dobogó kényelmesen összejöhetett volna neki. Úgy látszik, az ausztrál el van átkozva... Amióta viszont eljött a Sky-tól, talán jobban kezeli a kapitányságot, igaz, a legutóbbi háromhetesek eredményei egyelőre ezt nem igazolják, de ahogyan ment Froome előtt/után a hegyeken, annál inkább alátámasztja. Pontosan emiatt kívülről úgy tűnhetett, segít a britnek, de azt remélem senki sem gondolja, hogy valóban ez volt a célja. Romain Bardet-nak sokáig csak a top 5 nézett ki, majd gondolt egyet a 19. szakaszon és egyedüliként ki mert lépni a passzív, védekező szerepből. Egy bátor lejtmenetes támadással megteremtette magának a lehetőséget a dobogóra és erőfeszítését végül siker koronázta. Megszerezte a napi győzelmet, és egészen a 2. helyig jött előre, köszönhetően egyrészt az ösztönös és vakmerő versenyzési stílusának, másrészt Mollema és Yates visszaesésének. Végre nem csak úgy, "véletlenül" kerül egy francia kerekes a Touron a legjobb három közé.

Bauke Mollema teljesítménye is megér egy misét, ha már megemlítettem. Gyakorlatilag 'elkruijswijkezte' a 2. helyét: megpróbált elmenni a Bardet-féle akcióval, ami később a végtét okozta, pedig egészen addig fantasztikusan ment. Kissé felesleges kockázatvállalás volt a részéről, de utólag okos az ember. Nyilván ha nem esik el kétszer is, akkor még jól is elsülhetett volna a dolog, így viszont Aruhoz hasonlóan elbukta a top 10-et is. Jövőre pedig már valószínűleg nem kap a Touron kapitányi szerepet a Treknél... Dicséretet érdemel még Valverde, Bardet és Porte mellett Adam Yates, aki mindössze egy szakaszgyőzelemért jött, helyette az összetett 4. helyét kaparintotta meg és elhódította a fehér trikót. Ebben a kategóriában Louis Mentjes volt a legnagyobb kihívója, aki szépen, csendben, különösebb feltűnés nélkül bejött nyolcadikként. Mindkettejükre igaz, hogy önromboló támadásra nem vetemedtek, de szépen tartották a tempót a legjobbakkal és nem volt drasztikus visszaesésük. Dan Martin valamivel aktívabbnak bizonyult náluk: az Etixx ír kapitánya többször is szerencsét próbált a hegyeken, de valahányszor levadászták őt a Sky-os segítők, végül a 9. lett.  A 20. szakasznak 2 igazi nyertese volt az összetett szempontjából: Roman Kreuziger a reggeli szökésbe keveredett bele és Sagan közreműködésével megszerezte a 10. helyet, míg az év végén búcsúzó Joaquim Rodriguez egy késői támadással és Zakarin segítségével zárkózott fel egészen az előkelő 7. pozícióig. 

A két nagynevű kiesőről még nem szóltam. Egyikük korai búcsúja talán nem akkora meglepetés, Thibaut Pinot felé pontosan amiatt nem támasztottam komoly reményeket, mert vele aztán tényleg mindig történik valami. Nos, ezennel egy vírusfertőzés döntötte le a lábáról, de addigra már az összetettet tekintve elszállt, a pöttyösért volt nagy harcban Rafał Majkával, amikor kissé váratlanul kiszállt a versenyből. Másikuk meglehetősen közel áll a szívemhez és egy világ tört össze bennem, amikor beszállt a csapatkocsiba. Kizárásos alapon Alberto Contadorról van szó, aki lehet, hogy nincs olyan formában, mint mondjuk 2 éve, amikor hasonló körülmények között kellett feladnia a Tourt - bár szerintem nem sokkal marad el az akkori szintjétől -, de mindenképp ő lehetett volna az az ember a mezőnyből, aki a legjobban megizzasztja Chris Froome-ot. Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha nem bukik zsinórban kétszer, ha nem sérül meg, ha nem lesz lázas... stb. Oké, elismerem, kicsit sok a 'ha', valóban felesleges mostmár ezen rágódni. Abban viszont megegyezhetünk, hogy igenis hiányzott Contador mentalitása az idei Tour de France-ról. Nem csak nekem. Mert így nem volt senki, aki legalább egy pillanatra is elfeledtette volna velünk a Sky dominanciáját. Kisése után a Tinkoff mondhatni 'kimaxolta' ezt a Tourt, hiszen amellett, hogy 3 szakaszt nyertek Sagan jóvoltából, két megkülönböztetett trikót is bezsebeltek.

Nem is kell ezt sokáig ragozni: a versenyben maradtak közül Froome kimagaslott, a csapata pedig minden egyes emelkedőn olyan tempót diktált, amiből SZINTE lehetetlen megindulni. Wout Poels munkáját külön kiemelném, hiszen a legtöbb esetben ő verte vissza az ellenfelek offenzíváit, már amennyiben volt ilyen. Idén ő töltötte be Geraint Thomas szerepét. Froome számára pedig, mivel a hegyeken a csapattársak megoldották helyette a feladatot, az időfutamok bizonyultak kulcsfontosságúnak, ebben a műfajban szerezte előnye túlnyomó részét. Emellett egy új oldaláról ismerhettük meg, amikor a Peyresourde lejtmenetében meglepte a mezőnyt, illetve amikor az oldalszeles 11. szakaszon követte a meginduló Sagant. Igazán komoly veszélybe egyszer sem került a sárga trikója, annak ellenére, hogy a Mont Ventoux-n felfelé menet Porte-tal és Mollemával egyetemben beleszálltak egy kísérőmotorosba és miután a kerékpárja tönkrement, tehetetlenségében futásba kezdett (ez az a jelenet, amit életében egyszer lát az ember). A zsűri döntése alapján - amit minden fórumon véget nem érő kommentháború követett - megtarthatta az összetett 1. helyét. A 19. etap során ugyancsak közelebbi viszonyba került az aszfalttal, de az ellenfelek kissé érthetetlen okból nem támadták be, így magabiztosan őrizte a trikót és a 4 perces előnyét egészen Párizsig... További díjazottak: Peter Sagan (zöld trikó + legaktívabb versenyző), Rafał Majka (pöttyös trikó), Adam Yates (fehér trikó), Movistar (csapatverseny).

× Igaz, a Tour de France rajtja még egy kicsit odébb van, de az utolsó felkészülési versenyek mind lezajlottak, az esélyesek mind bizonyíthattak, a szurkolók pedig mind levonhatták a következtetéseket. Bármennyire is szeretnék, én sem látok a jövőbe, így nekem is csak a találgatás marad és az eredményekből, illetve az időkülönbségekből való kissé homályos kép lefestése. A bennem lévő elvakult szurkolónak ugyanúgy van egyfajta véleménye, mint a kivülálló, halkan jajveszékelő kerékpárrajongó énemnek. Ez a két nézőpont olykor tökéletesen lefedi egymást, máskor egyre távolabb kerül egymástól, de szeretném magam távoltartani az olyan hangoktól, melyek szerint ez a Tour is tükörsima lesz. Amíg élünk, remélünk és míg egy lelkes rajongónak az a dolga, hogy vakon bízzon a kedvencében, egy kívülállónak az a legfontosabb, hogy egy végtelenül szoros versenyt lásson.

Nehéz azt elképzelni, hogy az idei Tour győztese nem a Froome-Contador-Quintana hármasból kerül ki, így én is őket helyezem majd a középpontba, de előbb egy jelenleg vakvágánynak tűnő fejezet. Az ember mostanában számtalan elemzést olvashat a 'nagy négyessel' kapcsolatban, ami nem csoda, hiszen végülis mind a négyen rajthoz állnak, ami nem túl gyakran fordul elő. Más kérdés, hogy a céljaik kicsit különbözőek, azaz egyikük luxus segítőként érkezik a Tourra, vagy, ha úgy tetszik "csak" második számú kapitányként. Ez a valaki lenne ugye a Giro-győztes Vincenzo Nibali, úgyhogy vele kezdeném a felsorolást. Az Astana elsőszámú embere elméletileg a fiatalabbik olasz, Fabio Aru lesz, de ha bármi történik vele és mondjuk Nibali elég erősnek érzi magát, lehet, hogy felcserélődnek ezek a szerepek - bár rajta kívül is akad a kazah csapatban olyan, akire nyugodtan átnyergelhetnek menet közben. Csak halkan mondom, a tavalyi Contador-féle sikertelen Giro-Tour dupla után, aligha egy halál torkából visszatáncoló és az rózsaszín trikóért utolsó pillanatig harcoló versenyző fogja ezt a majdnemhogy lehetetlennek tűnő történelmi tettet véghez vinni. Az már tényleg túlzás lenne (legalábbis nekem). De pontosan Nibali példáján/példáin megtanulhattuk, hogy egy háromhetesen bármi megtörténhet, és annak az ellenkezője is. Úgyhogy talán őt sem szabad végérvényesen kihúzni az esélyesek listájáról. Személyszerint én nem gondolom, hogy a Cápa labdába rúghat majd ideális esetben (értsd: a nagy négyes másik három tagja nem bukik, nem betegszik meg, nem cserél olyasvalakivel kereket, akivel nem kéne... stb.). Ameddig pedig a 2015-ben Vueltát nyerő Aru (később még lesz róla szó) tudja tartani a tempót a legnagyobb favoritokkal és nem kerül jelentős hátrányba, nincs is miről beszélni. Ebben az esetben a 'Nibali győzelmi esélyei' című fejezet csak fikció marad.

Folytatva a nagy négyes azon tagjaival, akiknek valós esélye is van a sárga trikóra, elsőként (a sorrendnek természetesen semmi jelentősége nincs) a kétszeres második helyezett törzsfőnököt, Nairo Quintanát említeném. Ő az egyetlen közöttük, akinek még nem sikerült megnyernie a francia kört, de sokan úgy vélik, hogy az idei az ő éve lehet. Ez a vélemény már csak azért is tűnik megalapozottnak, mert Nairo rengeteget fejlődött az időfutamban, ami eddig egyértelműen a gyengeségének számított (elég visszagondolni a Route du Sudre, ahol a 13 km-es dimbes-dombos kronó ő nyerte, de a baszk körről és a San Luisról is van egy-egy 2. helye). Lehet, hogy nem megy majd annyira jól síkon az óra ellen (13. szakasz, táv: 38 km), mint mondjuk Froome vagy Contador, de mindenképp ott lesz a nyomukban, a hegyi időfutamon pedig még meg is előzheti őket. Az oldalszélben viszont még bízhatnak az ellenfelek, hiszen tavaly, a legendás 2. etapon bizony nem helyezkedett megfelelően a kis kolumbiai. Ha csak Quintana idei eredményeit nézzük, akkor is vitathatatlanul megérdemli a legfőbb esélyes címet, hiszen 3 összetettet is nyert a felkészülési szezonban, ebből 2 World Tour versenyekről származik (katalán kör, Romandia), a legfrissebb pedig a Route du Sudről, ami a Tour de France-ra való hangolódás utolsó állomása volt számára. Mondhatni, kerülte a legnagyobb riválisait (Froome-ról és Contadorról van szó), hiszen mindössze egy alkalommal, a március végi katalán körversenyen csapott össze velük, viszont akkor mindkettejüket legyőzte. Szokásához híven kicsit elvonultan készült hazájában, Kolumbiában, míg a többiek a Teidére vagy éppen az olasz hegyekbe jártak edzőtáborozni. Mindenesetre neki biztos nem lesz gondja a 2000 méteres tengerszint feletti magasággal, nem úgy, mint elsőszámú segítőjének, Alejandro Valverdének, aki ugyancsak a Giróról érkezik, kissé megviselt állapotban - ettől függetlenül aranyat érhet.

Akadnak olyanok is, akik mindezek ellenére Quintanát még mindig nem várják a dobogó tetejére és egy újabb Froome-Contador összecsapást vizionálnak. Az utóbbi néhány évben, amikor mindketten rajthoz álltak, mindig velük fémjelezték a Tourt, aztán tudjuk, hogy általában mi lett belőle. Mindenféle áthallás és bántás nélkül, Froome hozzáállása kezd a jóöreg Lance-ére hasonlítani: a brit is mindent alárendel a francia háromhetesnek. A Giróval nem igazán próbálkozik, a Vueltán el-elindul, de eddig csak Franciaországból van Grand Tour-győzelme és úgy tűnik, a továbbiakban is a sárga trikóinak számát szeretné szaporítani. Addig nem is fogja "lejjebb adni" az igényeit, amíg a csapata ennyire erős és domináns. Én sokszor már kínomban nevetek, amikor nézek egy random többnapos versenyt - és most mindegy, hogy ez egy Dauphiné, egy svájci kör, egy Romandia vagy akármi más -, a hegyen felfelé a Sky előreküld minimum 4-5 embert és gyakorlatilag felemésztik a főmezőnyt, a legkülönbözőbb összeállításokban. A Tour de France-ra pedig minden bizonnyal egy olyan keretet vezényelnek ki, akik közül kis túlzással bárki lehetne kapitány egy másik együttesben. Ilyen tekintetben talán az Astana és a Movistar veheti fel velük a harcot, bár Quintanáék szerintem egy szinttel alattuk járnak. Froome egyébként nem produkált olyan kiegyensúlyozott és visszhangos tavaszi-kora nyári szezont, mint mondjuk a kolumbiai vagy Contador, de úgy veszem észre, hogy őt sosem félti senki, amikor márciusban kap egy percet xy-tól a hegyen. A Romandián például nem kevesebb, mint 21 perc hátrányt szedett össze összetettben Quintanához és Pinot-hoz viszonyítva, de Katalóniában is alulmaradt legfőbb riválisaival szemben. Ezek az eredmények viszont senkiben sem vetettek fel kétségeket, mindenki arra kapta csak fel a fejét, amikor fordított előjellel alakultak a különbségek. A Dauphinén valóban ő bizonyult a legerősebbnek, a Vaujany-n sikerült leszakítania Contadort, végül az összetett is az övé lett, én mégis úgy gondolom, hogy emiatt még nem kell őt kikiáltani a Tour győztesének. Majd meglátjuk lesz-e megint akkora fölénye, mint tavaly vagy 3 éve - mutatkozik rá némi esély, ezt nem vitatom -, de előre hiba lenne ráadni a sárgát.

Nem tudtam nem utoljára hagyni azt az embert, akit a legjobban szeretnék végső győztesként látni, ennyi elfogultságot azért engedjetek meg. Tavaly Contador úgy érkezett a Tour de France-ra, hogy a lábaiban volt minden idők egyik legdurvább Girója (nem feltétlenül az útvonal, inkább a tempó és a váratlan események miatt), sőt, intenzív edzés gyanánt a Route du Sudön összemérte az erejét Quintanával is - amit később hibának nevezett, mondván ráfért volna még egy kis pihenés. Meglehetősen fáradtan állt rajthoz, de nem adta fel a célját, vagyis a duplázást, ám viszonylag hamar, a 10. szakaszon be kellett látnia, hogy ez ilyen állapotban, ilyen ellenfelek mellett nem fog menni. Legalább megpróbálta... Ennek a szezonnak úgy vágott neki, hogy ez lesz az utolsó, hiszen a csúcson szeretné abbahagyni, aztán a baszk kör menyerése után meggondolta magát, úgyhogy most éppen azt találgatja mindenki, hogy hol folytatja majd. Ami pedig a formáját illeti, abszolút nem lehetett rá panasz a felkészülési szezon során: ha csak az összetetteket nézzük, 5.-nél hátrébb egyszer sem végzett és minden egyes versenyén az utolsó pillanatig harcolt az elsőségért. Emellett ő maga is azt hangoztatta, hogy jól érzi magát, és ez most nem olyan félrebeszélés, mint 2013-ban. Annyira még nem "idős" 33 évesen, hogy azt mondjuk, 'most vagy soha', de annyi biztos, hogy karrierje utolsó harmadába lépett és ilyenkor már nehezebb feldolgozni egy-egy elszalasztott lehetőséget. Mondhatni, nem áll valami fényesen a Froome elleni párharcban, de ez a rivalizálás valószínűleg csak még jobban motiválja, mert egyáltalán nincs reménytelen helyzetben. Lehet emiatt támadni, de én úgy gondolom, hogy a brit nyerhet akármennyi Tourt, nem lesz nagyobb formátumú kerékpáros, mint Contador. Nem véletlen, hogy a fiatalok - Aru, Bardet és az Astanás csodagyerek, López - mind-mind őt tartját követendő példának versenyfelfogás és stílus terén. Ami viszont problémát jelenthet számára, az a csapata, vagyis a segítők hiánya a hegyeken. Akármennyire is szeretem a megszűnés szélén álló Tinkoffot, Contadornak aligha lesz 3-nál több olyan embere, akire tényleg mindig számÍthat, ráadásul Sagan is igényel némi törődést. De, ha a tavalyi Girót meg tudta oldani, akkor ez a fajta handicap az ellenfelekkel szemben az idei Touron is - nagyjából - ledolgozható.

Végül néhány szó az underdogokról és a francia reményekről. Fabio Aru győzelmét például elég kevesen merik betippelni, ami nem csoda, hiszen nem ment valami bizalomgerjesztően eddig, ebben a szezonban. Egy hatodik hely a legjobbja összetettben, azt is egy 2.1-es versenyen (valenciai kör) szerezte. A baszk kört egy bukás miatt kénytelen volt feladni, Katalóniában mindössze 14. lett másfél perc feletti hátránnyal, a Dauphinén pedig 40 percet kapirgált össze, igaz, nyert egy szakaszt szökésből. Nehéz megmondani, mire lehet képes a Touron, de egy top 5 mindenkép  kinéz neki, a dobogóhoz szerintem szüksége lesz egy kis szerencsére. A hazaiak közül egyértelműen Bardet és Pinot emelkedik ki, utóbbi 2014-ben nem kis meglepetésre - tudjuk az okát/okait - a harmadik helyet szerezte meg összetettben, de én az AG2R elsőszámú emberét várom egy kicsit előrébb. Pinot-nak mindig van valami problémája a körülményekkel: egyszer megsül, máskor megfagy, vagy csak túl párás, illetve száraz neki a levegő. Komolyra fordítva a szót, ő elég könnyen elveszti a motivációját és a kedvét, pedig egyre erősebbnek tűnik, úgyhogy itt lenne az ideje, hogy felmutasson végre valamit. Ahogyan a lejtmenetekben, úgy az időfutamban is sikerült fejlődnie erre az évre, bár még mindig hajlamos a hullámzásra (két kronót is nyert idén, a Dauphiné prológján viszont betlizett). Bardet nekem évről-évre szimpatikusabb, tetszik a versenyekhez való hozzáállása és lassan ő is megérik arra, hogy a legjobbakkal harcoljon a háromheteseken. Nem biztos, hogy ez most júliusban fog bekövetkezni, szóval a dobogó vele kapcsolatban még merész vállalás lenne, de a legjobb 10-ben ott a helye, honfitársával, Pinot-val egyetemben. A BMC két csapatkapitánnyal operál majd, egyikük a tavalyi Tourt betegség miatt feladó Van Garderen, másikuk a luxussegítő szerepéből kilépni vágyó Porte. Közöttük nehéz különbséget tenni az idei teljesítményük alapján, de valószínúleg az első komolyabb hegyi szakaszon eldőlhet, ki lesz a kedvezményezett. Én Richie Porte-tól várom az áttörést, mivel a Dauphinén kifejezetten bíztatóan tekert, míg a svájci körön versenyző amerikainak volt egy komolyabb megingása, de bármikor fordulhat a kocka a három hét alatt.

× Október 20-án a párizsi kongresszusi palotában bemutatták a 2016-os Tour útvonalát is, így kezdődhet a tervezgetés a következő szezonra. Egyelőre úgy tűnik, megint a Giro húzza a rövidebbet, mert a nagy négyesből csak Nibali részvétele valószínű, a többiek mind a Tour de France-ra fognak koncentrálni. A duplázáshoz senki sem kapott kedvet, annak ellenére, hogy a jövő évi olasz kör útvonala talán könnyebb, mint idén volt. A francia háromhetesre visszatérve, a vonalvezetés a többség tetszését elnyerte és első ránézésre nem a tisztán hegyimenőknek kedvez, szükség lesz a kiváló időfutamképességekre is, nem úgy, mint a 2015-ös kiadásban.

Múlthét szerdán, pontban délben Christian Prudhomme leleplezte a 2016-os Tour de France útvonalát. Jóval kevesebb infó szivárgott ki róla, mint a Giro d'Italiával kapcsolatban, tulajdonképpen csak azt lehetett tudni biztosan, hogy Manche régióban lesz a Grand Départ és a lélegzetelállító szépségű Mont-Saint-Michel adja a július 2-ai rajt helyszínét. Az első négy szakasz kivétel nélkül sík, elmondható tehát, hogy jövőre könnyebbnek ígérkezik az első hét, mint idén. Kockakövek, rövid, gonosz emelkedők sehol, egészen az 5. napig kell várni az első igazi hegyekig. A hetedik etapon érkeznek el a Pireneusokba, innentől kezdődik a valódi csata a sárga trikóért: jön - a teljesség igénye nélkül - a Col d'Aspin, a Tourmalet, a Peyresourde és az első emelkedős finálé az Arcalison, Andorrában. A 9. szakasz után kerül sor az első pihenőnapra, a második hét már a Pireneusok és az Alpok közötti átutazásról fog szólni. Július 14-én, a francia nemzeti ünnepen a mezőny megmássza a Mont Ventoux-t, akárcsak két éve. Reméljük ezúttal nem itt fog eldőlni az összetett sorsa és egy kicsit szorosabb küzdelmet láthatunk majd. Másnap rendezik a középhosszú (37 km), hullámvasút-szerű egyéni időfutamot, miután már kialakulhatnak jelentős különbségek az esélyesek között. Nem behozhatatlan különbségek, de számottevőek. A rendkívül kemény harmadik hét előtt még belekóstolnak a kerekesek a Jura-hegységbe (kétszer mennek fel a Colombierre), hogy aztán eltölthessenek egy újabb pihenőnapot a svájci fővárosban, Bernben. A 17. szakasz teljes egészében az alpesi országban zajlik majd, és a Finhaut-Emosson tetején végződik. Ezt követi a második egyéni kronó, ami mindössze 17 km hosszú, de egy közepesen nehéz emelkedő színesíti - az első három kilométere lesz igazán durva, utána kienged és 3 nyeregrész teszi kellemesebbé. Végezetül két klasszikus, Alpok-beli hegyi etap: időrendben haladva, az első befutója a Saint-Gervais Mont Blanc (más néven a Le Bettex) csúcsán lesz, a másik - számszerint a 20. - négy kőkemény emelkedőt tartogat. Az Alpe d'Huez tehát kimarad, ami szerintem sokunk számára hiányozni fog, főleg a tavalyi események után, de nem panaszkodhatunk, rengeteg legendás hegy került be az útvonalba. Érdekesség, hogy jövőre sem a Girón, sem a Touron nem rendeznek csapatidőfutamot.

Végül egy kis statisztikai csokor a 2016-os Tour de France-szal kapcsolatban. Az össztáv 3519 km (nagyjából 250 km-rel több, mint 2015-ben), amiből 54 km időfutam (12 km plusz az ideihez képest). A verseny 3 országba látogat el: az első hét végén a mezőny átteker Spanyolországba és Andorrába, majd a második hét végén a svájci tájjal is megismerkedhetünk. 16 új város és terület kap lehetőséget a szervezőktöl jövőre, köztük a második világháború emlékét őrző Utah Beach, a Lac de Payolle, Bern és a csodálatos kastélyáról híres Chantilly. A szakaszok eloszlása hivatalosan: 9 sík, 1 közepesen nehéz, 9 hegyi - ezek közül 4 tartogat emelkedős befutót (Arcalis, Ventoux, Finhaut, Le Bettex) -, plusz a 2 egyéni időfutam. Összesen öt olyan etap lesz, amikor több, mint 200 km-t teljesít a mezőny, ebből három az első héten kerül lebonyolításra, ráadásul egymás után (3., 4., 5.). 2016-ban 7 év szünetet követően visszatérnek a jóváírások a Tour de France-ra, a szokásos 10-6-4-es elosztásban. A királyszakasz, szigorúan a szintemelkedést figyelembe véve a kilencedik lesz, ahol - ha számításaim pontosak - a versenyzők 4178 métert küzdenek majd le. De ezt igazából a verseny alakulása és az összetettre esélyes kerekesek támadó kedve határozza meg, a számok csak támpontot adnak nekünk, nézőknek.

× A Tour de France három hete - talán közhelyesen hangzik - gyorsan elszaladt, és végül az az ember nyerte az összetettet, akinek nem akadt különösebb gondja a verseny során. Nem mondanám, hogy Chris Froome volt a legkiegyensúlyozottabb, de a tavalyi évvel ellentétben idén elkerülte a bukásokat, és tulajdonképpen egy előre eltervezett megindulás elégnek bizonyult a győzelem megszerzéséhez. Az akkor kiharcolt jelentős előnyével bátran gazdálkodhatott, gyakorlatilag nem forgott veszélyben a sárga trikó. Quintana már csak kozmetikázni tudta az eredményt utolsó rohamával.

Mielőtt az idei versenyre térnék, érdemes visszagondolni a tavalyira. 2014-ben a 10. szakasz után már két összetett esélyessel voltunk szegényebbek és jött a nevető harmadik Nibali, akinek nem maradt komoly kihívója a hegyekben. Talán pont emiatt tartottunk attól, hogy a 2015-ben rajthoz álló nagy négyes valamely tagja nem fog végigmenni, de hál' istennek, nem ismételte magát a történelem. Nem így dőlt el az összetett, ami számomra óriási pozitívum, hanem ahogy annak lennie is kell, a puszta erő számított. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki megúszta bukás nélkül, sőt, de szerencsére ez nem befolyásolta jelentősen a favoritokat a későbbiekben. Tavaly egyértelműen Vincenzi Nibali állt Fortuna védelme alatt, idén pedig Chris Froome kezét fogták felülről. Félreértés ne essék, nem ezért nyert - ahogy sportos berkekben szokás mondani, a szerencsét ki is kell érdemelni. Általában akkor jön az égi segítség, amikor jól megy az embernek, és ez fordítva is igaz. Froome-nak pedig bizony jól ment ebben a szezonban, eltalálta a formaidőzítést és kiválóan építették fel a versenyt a csapattal, ami piszokerős volt. A Sky-nál volt még körülbelül 4-5 olyan kerekes, aki egy másik, gyengébb együttesben kapitány is lehetett volna. Jól osztották be az erejüket, minden segítőnek volt egy-egy pihenősebb napja, hogy a következő etapon tudjon tartósan - a többiekre nézve - gyilkos tempót menni Froome-nak a hegyeken. Egyszerűen nem volt gyenge pontjuk, nem volt egyetlen gyenge láncszem sem. 

Ahogy azt a címben említettem, az összetett szempontjából 2 sorsdöntő szakasz volt, és a meglepő az, hogy az egyik nem is a hegyekben zajlott, és nem is a kockaköveken. Az benne volt a pakliban, hogy az oldalszél megtépázhatja a mezőnyt Hollandiában, de talán arra nem számítottunk, hogy ez meghatározó nap lesz a sárga trikót tekintve. Minden azzal kezdődött, hogy a duplázásra készülő Contador odakiabált Bennatinak, hogy taposson bele a pedálokba. Ilyen tempónál elég volt egy kisebb bukás is ahhoz, hogy végleg szétszakadjon a sor, ennek pedig a címvédő Nibali és az útvonal miatt toronymagas favoritnak számító Quintana itta meg a levét, hiszen ők hátulragadtak. Az Astanás segítők elfogytak, a Movistarosok nem tudtak olyan iramot diktálni, mint az elöl begomboló Tinkoff és a Sky. A hátrányuk egyre nőtt, közben Nibalinak defektje is volt, és történt még egy bukás a csoportjuk elejében, ami megpecsételte a sorsukat. Másfél perc lett a vége. Ezt a szakaszt szerintem nézni is fárasztó volt, én legalábbis még fél órával a befutó után sem tértem magamhoz teljesen. Teljesen az események hatása alá kerültem, dehát ez az igazi országúti kerékpár. 

A pavés szakasz idén nem okozott gondot senkinek, a nagy négyes minden tagja együtt érkezett meg, még a defektet is megúszták. Froome folyamatosan elöl haladt, Contadort Sagan védte őrangyalként, Quintanának ott volt Valverde, Nibali pedig van annyira jó ebben a műfajban, hogy ne szoruljon segítségre. Többször is megpróbálta növelni a tempót a kockaköves szektorokban, de a Sky nem engedte el egyszer sem, tanultak a tavalyi történésekből. A következő etap, amit kiemelnék, az a szabályokba ütközően későn megrendezésre kerülő csapatidőfutam. Nem is feltétlenül azért, mert valakinek itt ment el az esélye az összetettre, hanem az izgalmas hajrá miatt. A favoritok csapatai mind-mind jól mentek, Froome-ék szakaszgyőzelme érdekes módon a Tinkoffból átigazoló Nicolas Roche-on ment el, aki nagyon nem bírta az utolsó emelkedőt. A többiek próbálták őt 'fölhúzni' a célba - a szó legszorosabb értelmében, de ezzel el is bukták az 5 mp-es előnyüket a BMC-vel szemben, és végül 6 tizeddel kikaptak a szám regnáló világbajnok együttesétől.

Az első pihenőnap után jött az első igazán kemény hegyi szakasz a Pireneusokban, ez volt a másik sorsdöntő versenynap. Nagy tűzijátékra lehetett számítani a La Pierre St. Martin-en, de a kánikula sokakat megviselt, és a várva várt csata elmaradt. Először Nibali adta meg magát 10 km-re a céltól, a következő áldozat Contador volt, aki 6.5-nél szakadt le, amikor is Chris Froome elöl kiállt az utolsó segítő és a brit ámokfutásba kezdett. Egyből a két évvel ezelőtti képek ugrottak be a zord Mont Ventoux-ról, amikor Quintana még egy ideig tudott vele menni, de hamarosan tőle is eltávolodott. A szokásos, nem túl esztétikus stílusában (bocsánat a rajongóitól, de én nem tudok túllépni ezen) Froome faképnél hagyta közvetlen riválisait, és meg sem állt a szakaszgyőzelemig. 3 perc fölé duzzadt az előnye, Nairo Quintana jött fel mögé a második helyre. Contador szavaival élve, mindenki a helyre került. Maradt a magyarázkodás és a sebnyalogatás. Az Astana főnöke, Vinokourov például annyira felhúzta magát Nibali gyenge teljesítményén, hogy felindulásból kijelentette, Fuglsang lesz az új csapatkapitány, mostantól érte fognak dolgozni. Aztán persze maradtak az eredeti felosztásnál, és a harmadik héten kiderült, hogy jól tették. A soron következő két pireneusoki szakasz nem hozott több meglepetést és kicsit mindenki belenyugodott a helyzetébe, legalábbis látszólag. Csak kisebb, erőtlen próbálkozásokat láthattunk, senki sem tudott jelentős különbséget kialakítani Chris Froome-mal szemben. Ebben óriási szerepe volt Geraint Thomasnak, aki őrületesen jól tekert ezekben a napokban és elvette az ellenfelek kedvét a támadástól.

Mindenki az Alpokról beszélt az átvezető etapok során, mindenki oda tartogatta magát és a maradék erejét. És nem kellett csalódnunk, a favoritok be is tartották az ígéreteiket. Contador többször húzott váratlant, ám egyszer sem engedték hátul, hogy végigvigye a tervet, hiszen Nibali sem bírt magával, és hamar felhúzta rá a többieket. A kilencszeres Grand Tour-győztes spanyolnak ráadásul keresztülhúzta a számításait egy lejtmenetben történt bukás (18. szakasz, Col d'Allos), miután kétszer is meg kellett állnia kerékpárt cserélni, és hiába küzdött nagyot, nem tudott felzárkózni a többiekre, ezzel minden esélyét elvesztette a duplázásra. A dobogóra való feljutás lehetett volna a célja, de a Valverde-Nibali duó túl erősnek bizonyult és a bukás következményei is csak nehezítettek az amúgysem könnyű helyzetén. Nairo Quintanától várhattuk volna, hogy csodát tesz a harmadik héten, de egészen az utolsó két hegyi etapig nem tudta leszakítani Froome-ot. Aztán a 19. szakaszon, a Tour során először a kenyai születésű brit bajba került: a Croix de Fer-en akadt egy kisebb mechanikai problémája, és egy pillanatra le kellett tennie a lábát. Ezt a pillanatot használta ki az Astana régi-új elsőszámú embere, Vincenzo Nibali, aki amint látta, hogy Froome lelassít, kilőtt a sor elejéről. A többi rivális nem követte, sőt, azután sem próbálkoztak, hogy a sárga trikós felért, így az olasz meg tudott lógni és egy 60 km-es szökés után ő ünnepelhetett a célban. A brit tetszését nem nyerte el a produkciója: a 2013-as bajnok maga ment el az Astana-buszhoz és kültdte el Nibalit melegebb éghajlatra. Egyrészről meg lehet érteni a reakcióját, tényleg nem volt fairplay-díjas jelenet a címvédőtől, de mivel több, mint 8 perc volt a hátránya összetettben, egyáltalán nem jelentett veszélyt a sárga trikóra. Quintana annál inkább jelenthetett volna, de a kolumbiai hegyimanó túl későn indult és csak fél percet tudott kiharcolni az utolsó emelkedőn.

A 20. szakasz is tartogatott izgalmat bőven, a legendás Alpe d'Huez volt a terítéken. Miközben Hesjedal és Pinot egymást kontrázgatták az élén, egy kicsivel hátrébb a Movistar csinált versenyt. Méghozzá nem is akármilyet! Akció, akció után: először Valverde ugrott meg, előkészítve a terepet Quintanának, aki a hegy lábánál megindította utolsó offenzíváját Chris Froome ellen. Ha most egy hollywoodi történetet szeretnék írni, biztos az lenne a vége, hogy minden idők legszorosabb csatájában végül sikerült átvennie a sárga trikót. A valóságban viszont csak másfél percet tudott levenni a gyengébb napot kifogó angolról, akinek Porte és Poels törte az utat a holland kanyarban őrjöngő tömegben. Valverde árnyékként követte őket, ő karrierje első Tour-dobogójáért hajtott és meg is szerezte. Nibali a hegy lábánál kapott defektnek köszönhetően kimaradt a buliból, csak a leszakadó Contadort érte utol, és ezzel meg is elégedett, ők együtt érkeztek meg. Nairo Quintana pedig hiába tette ki a szívét-lelkét az Huez-en, a dicsőség és a nemzeti hőssé válás felé haladó Thibaut Pinot-t nem tudta megfogni. A top 5-ben nem változott semmi - a különbségeket leszámítva, Froome másodjára hódította el a sárga trikót. 

Az összetett versenyen kívül is van élet, néhány kimagasló teljesítményről még szót kell ejteni. Ha a sprintekre gondolunk, például, akkor hasonló volt André Greipel fölénye, mint tavaly Kittelé. A Lotto Soudal németje 4 szakaszt is nyert, ebből az egyik a párizsi befutó -, a zöld trikót viszont így sem volt esélye megszerezni, hiszen a pontverseny specialista Peter Sagan megint sorra hozta a top 5-ös helyezéseket. A siker megint elkerülte a szlovákot, de aggresszív hozzáállásával, sorozatos szökéseivel bebiztosította magának a mezt. A fehér trikó  volt talán előzetesen is a legegyértelműbb: Quintana a várakozásoknak megfelelően negyedórás előnnyel dominálta a fiatalok mezőnyét. A pöttyösért hiába hajtott a két hegyi etapot nyerő Joaquim Rodriguez és a legaktívabb versenyzőnek megválasztott Romain Bardet, végül ebben az értékelésben is Froome lett a győztes. A két összetett dobogóst adó Movistar pedig - elsősorban a harmadik héten bemutatott sikeres támadásoknak köszönhetően - bizonyult a legjobb csapatnak, legalábbis az időeredmények alapján.

Contador és a Tinkoff-Saxo teljesítményéről bővebben a Sportblogban olvashattok.

× Már az előző bejegyzésben is pedzegettem egy kicsit az esélyeket, de a feltételes módú mondatok voltak többségben, vagyis leginkább a sötétben tapogatóztam. Nos, azóta lezajlottak a legfontosabb felkészülési versenyek, amelyeken nagy négyes összes tagját láthattuk tekerni. Persze - ahogyan az lenni szokott -, nem mindegyikük fedte fel, milyen formában van igazából, ők csak egyfajta edzésnek használták ezeket a versenyeket. Közben előtérbe kerültek olyan kerekesek is, akik közvetlenül a győzelemre nem, de egy top 5-ös helyezésre mindenképp esélyesek lehetnek.

A 102. francia körverseny július 4-én, azaz 11 nap múlva kezdődik Utrechtben, egy igencsak rövid, mondhatni prológ hosszúságú egyéni időfutammal. A tavalyi szezonból kiindulva lehettek kétségeink afelől, hogy a nagy négyes összes tagja ott lesz-e a rajtnál, de úgy néz ki - hacsak edzés közben nem történik velük valami -, hogy tényleg minden idők egyik legizgalmasabb Tourja előtt állunk. Valósággal megtippelhetetlen az összetett, mert mind a négyen kiváló formában vannak és lesznek a három hét során. Én őszintén remélem, hogy nem bukások és defektet fogják eldönteni a versenyt, hanem az, hogy melyikük akarja a leginkább a sikert, mert szerintem az erőnléttel nem lesznek problémák. Gondolom most többen is fölhördültek, hogy Contador lábaiban mégiscsak ott van egy Giro, és a többiekhez képest ő hátrányban van a fizikális tartalékokat tekintve, ami persze így is van. De kétlem, hogy a legnagyobb riválisai közül bárki is jobban akarná a sikert. Az ő idei szezonja a dupláról szól, és egy most vagy soha szituációban van. Igaz, 2011-ben is belevágott a duplába, és akkor még nagyobb fölénnyel nyerte a Girót, aztán a Tour első hetén belekeveredett egy bukásba, miután jelentősen megcsappantak az esélyei és végül 'csak' az ötödik hely lett az övé. Szerintem 4 éve nem hitte el magáról, hogy meg tudja csinálni, de azóta történt egy, s más, ami lendíthetett az önbizalmán. Például az, hogy sérült térddel szerezte meg tavaly a piros trikót, vagy hogy 2 bukás ellenére is elhódította idén a rózsaszínt.

Contador a pireneusoki Route du Sudöt választotta felkészülésként, akárcsak Nairo Quintana (bővebben a következő sportblogbejegyzésben). A négynapos viadal 3. szakasza róluk szólt, ám amíg a spanyol többször is meghúzta a sort és tesztelgette a lábait, a kis kolumbiai egy centit se ment, csak tette a kereket. Contador a lejtmenetben tudott meglépni tőle, hiszen sokkal többet kockáztatott, és bátorságát siker koronázta: ő ünnepelhetett a célban. Ha mást nem is, de azt mindenképp leszűrhetjük, hogy Quintanának a Touron is származhat problémája abból, hogy nem elég bevállalós lefelé. Bár, ha ezeket a 15-20 másodperceket felfelé duplán adja vissza riválisainak, akkor persze nem kell aggódnia. És azért tavasszal a Tirrenón szépen kiosztotta a perceket - igaz, azóta eltelt néhány hónap, de a közelmúltban nem voltak olyan eredményei vagy megnyilvánulásai, amikből messzemenő következtetéseket tudnánk levonni. A kockakövektől tarthat még esetleg, alkata miatt elképzelhető, hogy a 4. szakaszon összeszed némi hátrányt, de ha 2 percen belül tud maradni, akkor semmiképp sem írhatjuk le - tavaly pont Contador volt hasonló helyzetben.

Ha már pavé, annak a napnak nagy nyertese lehet az a Vincenzo Nibali, aki a Critérium du Dauphinén melegített a francia háromhetesre. Szó szerint csak melegített és edzegetett, mert hol leszakadt a hegytető előtt 2 kilométerrel, hol pedig szökésben volt és a szakaszgyőzelemért is harcolt. A sárga-kék trikót is viselhette, de csak egy napig, mert még a mez sem motiválta arra, hogy a maximumot nyújtsa. Neki szépen, alaposan ki volt kalkulálva, mikor mennyit mehet, és ahhoz tartotta magát, egy wattal sem ment többet, még véletlenül sem. Dehát ez a taktita bejött neki 2014-ben, miért ne működne 2015-ben is? Viszont idén nagyobb ellenállással kell számolnia az olasznak, nem lehet megint akkora mázlija, mint a tavalyi Touron, ilyen csak szökőévente egyszer történhet meg vele, és ezt szerintem ő is pontosan érzi. Ha így is sikerül neki a címvédés, akkor persze le a kalappal. Itt a nagyszerű lehetőség arra, hogy visszavágjon és bizonyítson azoknak, akik szerint csak a szerencsének köszönhette a sárga trikót - köztük nekem is.

Nem tudatosan, de valamiért - szögezzük le, nem azért, mert őt tartom a legesélyesebbnek, inkább csak azért, mert őt tartom Contador legnagyobb kihívójának - utoljára hagytam Chris Froome-ot, aki ugyancsak a Dauphinét választotta. Azt már az előző esélylatolgatós cikkben is megjegyeztem, hogy ő többet fog tenni Nibalinál az összetett megnyeréséért, és ez így is lett, mondjuk nem volt nehéz túltenni az olaszon ebben a tekintetben. Szóval, Froome azért támadgatott, próbálgatta a lábait az Alpokban és mindenkit le tudott szakítani egy ember kivéve, őt pedig Tejay Van Garderennek hívják. Az amerikai sokáig képes volt tartani vele a lépést, és a Pra-Loup-n, amikor a brit kissé megfáradt az utolsó kilométerre, utolérte őt és meg is előzte. Ám az utolsó két, rendkívül kemény hegyi etapon egyértelműen Froome dominált és hiába küzdött nagyot Van Garderen, nem tudta megtartani a vezetést. A 2013-as Tour de France győztese is a lehető legjobban hangolt, és amit még fontos kiemelni vele kapcsolatban az, hogy nem bukott, mert a tavalyi szezon során zavarbaejtően sokszor esett. Sokan ezt a sajátságos stílusának tudták be, de egyre valószínűbb, hogy csak szimplán peches volt. Mindenesetre jobb lelkiállapotban vághat neki az idei Tournak.

És ha már említettem egy top 5-ös esélyest Van Garderen személyében, érdemes szót eljteni a svájci körön remeklő Pinot-ról, vagy a Dauphinén szakaszt nyerő Bardet-ról is. A két fiatal francia is tényező lehet a hegyekben, és ahogyan tavaly, most is megeshet velük, hogy valamelyikük odafér a dobogóra. Azt hiszem, a végső sikerre még várniuk kell néhány évet a hazaiaknak, de a hegyi trikóért mindketten csatázhatnak. A legjobb fiatalnak járó fehér viszont eléggé kinéz Quintanának: ha nem esik ki a versenyből, nem vehetik el tőle. A veteránok közül kiemelkedik Purito Rodriguez, aki talán a legjobb Grand Tour-győzelem nélkül álló kerekes. Lassan kifut az időből és az erőből is, aligha lesz képes megverni a nála 5-10 évvel fiatalabb csúcsformában lévő riválisokat. Szerintem neki a Vuelta jelenti az egyetlen esélyt, és az is csak akkor, ha a nagy négyesből senki sem bukik a francia körön. De nem győzöm elégszer mondani, reménykedjünk, hogy egy végsőkig kiélezett összecsapást látunk majd, mert mi, szurkolók is megérdemeljük a 2014-es dráma után.