Sports Fanatic Sportblog
navigation

SPORTS FANATIC SPORTBLOG
Üdv, kedves idegen, sok szeretettel köszöntelek a Sports Fanatic Sportblogon! Ha te is rajongásig szereted a snookert, a teniszt, a kerékpározást, a síugrást, netán a biatlont, akkor a legjobb helyen jársz, hisz itt ezekkel a sportágakkal kapcsolatos cikkeket olvashatsz a főoldalon és a Sportblog hasábjain egyaránt. Emellett pedig közelebbről is megismerkedhetsz kedvenc sportolóimmal, eme szerény blog ihletőivel. Remélem, jössz máskor is! Kellemes időtöltést!

INFORMÁCIÓK
ajánlott felbontás | 1920 x 1080
ajánlott böngésző | chrome, 80%

 
Chatbox

 
articles

SPORTBLOG AJÁNLÓ

  2020. 09. 06. Hard reset
  2020. 04. 06. Shocked but not surprised
  2020. 01. 04. A long time coming
  2019. 09. 04. Brothers in arms
  2019. 05. 11. Make snooker great again

 
schedule

Kedvet kaptál, de nem tudod, mikor és hol tudod nézni a tévében? Kíváncsi vagy, mikor láthatod újra kedvenceidet és a jelenkor legnagyobb sztárjait? Itt egy kis segítség a sportszerető közönség számára! Összeállítottam egy hetente frissített, egyszerű versenynaptárat a blogon tárgyalt öt kiemelt sportággal, hogy ezentúl senki ne maradjon le a történelmi pillanatokról. Jó szurkolást mindenkinek!

SNOOKER
dátum esemény közvetítés
nov. 16-22. Northern Ireland Open Eurosport
11.23.-12.06. UK Championship Eurosport

TENISZ
dátum esemény közvetítés
nov. 15-22. ATP Finals Eurosport

ORSZÁGÚTI KERÉKPÁR

nincs aktuális esemény

SÍUGRÁS

nincs aktuális esemény

BIATHLON

nincs aktuális esemény

*élő tv-közvetítés Magyarországról nem elérhető

 
tweets

 
Trophies

ELITE SITES
 
infobox
Szerkesztő bettina.
Elérhetőség email
Nyitás 2013. július 17.
Tárhely G-Portál
Kategória   sport
Facebook Sports Fanatic
Köszönet LindaDesign
 
crowd
Indulás: 2013-07-17
 

 

 

 

 
Homepage

Francia csodavárásból kolumbiai örömmámor

2019.07.31. 14:41, bettina.
egy felejthetetlen Tour de France margójára

Ha valaki trehányul rápillant a végeredményre, feltéve, hogy egyetlen percet sem látott az idei Tour de France-ból (amit felettébb sajnálhat, hiszen fényévente egyszer ilyen eseménygazdag és nyitott az alapvetően agyonkontrollált francia körverseny), akár azt is gondolhatná, hogy nem történt semmi rendkívüli ezalatt a három hét alatt. Végtére is, a Sky-ból Ineosszá lett brit szupercsapat két versenyzőt delegált a párizsi dobogóra, amit egy holland időfutam-specialista tett teljessé. A rangsort tovább fürkészve talán az ütheti meg először a szemét, hogy egy bizonyos Julian Alaphilippe a top 5-ben zárt. Nos, igen, az az Alaphilippe, akiről nem túlzás állítani, hogy degeszre nyerte magát a tavasz folyamán, versenyezzen a földkerekség bármely pontján. De mégis, mit keres egy világklasszis puncheur a Tour élmezőnyében? Itt kezd gyanússá válni a dolog, persze abszolút pozitív értelemben. Mert hiszen az idei kiírás dúskált a rendkívüliségben és bepótolta mindazt, amit az elmúlt hét évben hiányolt belőle a nagyérdemű: a kiszámíthatatlanságot, a káoszt, a feszültséget, a tűzijátékot, a felfokozott érzelmeket, a reményteljes hangulatot, a hazai győzelem esélyét, a hamisítatlan drámát... Ilyen a Tour de France vintage kiadásban, egy kurta-furcsa fináléval.

Mikor fordult elő utoljára, hogy a Tour de France felülmúlta volna háromhetes szomszédjait, a Giro d'Italiát és/vagy a Vuelta a Españát az izgalmak tekintetében? A kérdés természetesen költői, bár abban széleskörű az egyetértés a rajongók között, hogy az őj évezredben csupán elvétve volt erre példa: a Tour rendszeresen az utolsó helyre sorolható a szórakoztatás szempontjából. Elsősorban amiatt, mert a francia körverseny közelmúltja a domináns csapatokról szólt, legyen a neve akár Sky/Ineos, akár US Postal, akár Banesto. A győztes személye változhat (feltétlenül ki kell emelni, hogy a brit csapat 2011 óta tartó hegemóniája során négy különböző versenyzőjéből is bajnokot faragott), ám a siker receptje nagyjából harminc éve ugyanaz, vagy legalábbis kísértetiesen hasonló. A pénzügyi-technikai fölény, a győzelemcentrikus felfogás, a javarészt védekezésen alapuló, ámde hallatlanul hatékony, méterre kikalkulált taktika és a szigorúan júliusra időzített csúcsforma megteszi a (negatív) hatását: a három Grand Tour közül, lévén nagyobb presztízsű kerékpárverseny nincs a naptárban, a Tour de France lesz az áldozat, melyből idejekorán elillan az izgalom, ha egy domináns csapat eluralja. A verseny menete kiszámítható, a forgatókönyv általában lapos és idővel minden ellenfél, még a legelhivatottabbak is lejjebb adnak az ambícióikból. A (vert) mezőny ezáltal passzivitásba süllyed, a kockázatvállalási kedv mérhetően alábbhagy, a Tour utolsó hetében a pozícióvédés/féltés lesz a jellemző magatartás. A jóhiszemű, elfogulatlan néző, akiből a monotónia lassan kiöli a kezdeti lelkesedést, legfeljebb valamiféle csodában bízhat, ami végül elmarad és érvényesül a papírforma...

Idén azonban megszakadt ez a lelombozó trend, hiszen nem volt se domináns csapat, se domináns versenyző, ami pártatlan szemlélőként kifejezetten üdítő fejlemény, de talán az Ineos szurkolói tábora se bánta. A megszokottnál mozgalmasabb útvonal inspirálta a vállalkozó természetű kerekeseket: a Prudhomme-vezette szervezőség alaposan megnyírbálta az óra elleni kilométereket (más kérdés, hogy ez a tendencia sokakat megoszt), a nyitóhét is változatos karakterisztikájú szakaszokból tevődött össze és ebben az évben bevezetésre került egy újfajta bónuszrendszer is, ösztönözve a minél több, minél gyakoribb akciót és visszacsempészve a szeszélyt a sky-i dominanciától fulladozó francia körverseny menetébe. A fantáziadús vonalvezetés rejtette lehetőségekre a jelenlegi mezőny jolly jokere, a minden skatulyát levetkőző Julian Alaphilippe harapott rá, aki tűzrőlpattant támadásai nyomán fellobbantotta a szikrát, így lángra kaphatott az évekig hamvába holt Tour de France. Alaphilippe ikaroszi szárnyalása mellett a szintén francia Thibaut Pinot hullámvasutazásáról sem szabad megfeledkezni, ami tovább fokozta a hangulatot, felélesztve a szunnyadó szenvedélyt: a kerékpárőrült nemzet két szeretreméltó hősével együtt remélt, ünnepelt és napról-napra egyre jobban hitt a csodában, hogy 35 fájdalmas év elteltével újra hazai bajnokot köszönthet. Reális esély mutatkozott erre... Noha az álom az Alpokban tragikus hirtelenséggel foszlott szét, idén júliusban mindenki szeretett volna legalább egy kicsit francia lenni. A népünnepély végül egy óceánnal és egy kontisenssel arrébb költözött, miként Kolumbia könnyes szemmel borult le első Tour-győztese, a 22 esztendős Egan Bernal előtt, aki egy, a véletlen által kikövezett, kalandos úton ért fel éppen most, a vártnál is hamarabb a sportág csúcsára.

A 2019. évi Tour de France megemlékezett az ikonikus maillot jaune, azaz a sárga trikó centenáriumáról, illetve a Kannibál névre keresztelt legenda, Eddy Merkcx első győzelméről, amit idestova fél évszázada aratott. Az újraéledő Merkcx-mánia jegyében a Grand Départ Brüsszel szívébe, a vásártérre (Grand-Place, avagy Grote Markt) költözött, melyet kitöltött a lüktető, kerékpárfanatikus tömeg. A verseny két (és egy negyed) napig vendégeskedett a sportág őshazájában, Belgiumban, mialatt a Jumbo-Visma csapata tarolt: nagy megdöbbenésre Mike Teunissen vállaira került az első sárga trikó, majd az egyébként is sárga mezes holland együttes hengerelt a másnapi csapatidőfutam alkalmával is. Utólag kijelenthető, hogy Jumbo keretes szerkezetbe foglalta a maga Tourját és valódi egységként tündökölt a Giro alatt tapasztalt dezorganizáltsággal ellentétben - erről bővebben később. Amint a mezőny francia földre lépett, Julian Alaphilippe - a várakozásokat beigazolva - támadásba lendült és a 3. etap ardenneki klasszikusra hajazó fináléjában egy szenvedélyes egyéni akcióval megkaparintotta a napi győzelmet, illetve ezzel együtt a maillot jaune-t is, amitől esze ágában sem volt megválni, igaz, két szakasz erejéig Giulio Ciccone lerángatta róla.

Történt ugyanis, hogy az utóbbi években slágeremelkedővé avanzsáló Planche des Belles Filles-en, amely ezúttal egy murvás útszakasszal bővült ki, hazaért a napi eleji szökés két tagja: ugyan Ciccone másodikként gurult célba Teuns mögött, elegendő előnyt őrzött meg a mozgolódó főmezőnnyel szemben ahhoz, hogy átmenetileg elhódítsa a mezt. Persze, ezt Julian Alaphilippe nem tűrhette szó és tett nélkül, a hajrában hősiesen próbálta menteni a menthetőt egy rá jellemző, robbanékony rohammal, ám 6 másodperc híján hoppon maradt. Karnyújtásnyira a célvonaltól Thomas és Pinot kikerülte a puskaporát túlságosan hamar ellövő Alaphilippe-et, aki tűkön ülve várta az első adandó alkalmat, hogy visszaszerezze azt az áhított ruhadarabot, ami a későbbikben szinte hozzánőtt... 48 órával később a harcias francia honfitársával, Thibaut Pinot-val szövetkezve szántotta fel a dimbes-dombos saint-étienne-i befutót. A hazai közönség körében rendkívül népszerű, ad-hoc összefogás valódi win-win szituációt teremtett: Alaphilippe újból felölthette a sárga trikót, míg Pinot nyert némi időt összetettbeli riválisaival szemben. Mondani sem kell, másnap az összes valamirevaló francia újság címlapján a két hazai hős feszített: beindult az álomgyár, az ország kerékpárlázban égett...

Mígnem az albi környéki oldalszél látszólag elfújta az álom egy részét: az első pihenőnap előtti utolsó etap során többször is felaprózódott a mezőny, miután Thibaut Pinot, egy hagyományosan balszerencsés társaság gyűrűjében - Jakob Fuglsang, Richie Porte és Rigoberto Urán is az echelon áldozatául esett - a hátsó sorban ragadt és 1:40-es hátrányt volt kénytelen elkönyvelni, ami pusztítólag hatott a győzelmi reményeket dédelgető Groupama-FDJ moráljára. Hozzá kell tenni, hogy az akciót természetesen a Deceuninck-Quick-Step vezényelte (Ki más?), habár másodszorra az EF-Education First volt a kezdeményező csapat. A fentebb említett négyesnél csupán Mikel Landa járt szerencsétlenebbül, aki egy kivédhetetlen bukás következtében (Warren Barguil tekegolyóként taszította le őt az aszfaltról) még hátrébb sodródott... Dühítő végkimenetel - főleg, hogy az eszeveszett üldözésre kényszerített Pinot-féle csoport egy ponton rendkívül közel került az élbolyhoz -, de ez is kellett ahhoz, hogy a Pireneusokban olyan sziporkázó verseny kerekedjen, amilyen végül kerekedett. De még mielőtt a francia-spanyol határvonalat képező hegylánc lábához ért volna a verseny, sor került az idei Tour de France egyetlen egyéni időfutamára: a középső hét átmeneti szakaszai után egy kevesebb, mint 30 kilométer hosszúságú, változatos terepviszonyú kronó várt a mezőnyre, ami rövidsége ellenére potenciálisan átszabhatta volna az összetett állását.

Julian Alaphilippe, noha ebben a műfajban is diadalmaskodott már karrierje során, sőt, az aktuális szezonban is (lásd: Vuelta a San Juan), nem egy tipikus időfutam-virtuóz, így arra az eshetőségre is fel kellett készülni, hogy elveszíti a megkülönböztető mezt, vagy legalábbis minimálisra olvad az addig vérrel-verejtékkel felépített előnye. Nos, „Loulou” nemhogy nem veszítette el a mezt, hanem egyenesen kenterbe verte a vérbeli specialistákat Pau-ban és a legjobb idővel csapott a célba (bár a legnagyobb favorit, Rohan Dennis elszalasztotta a maga ziccerét azzal, hogy az előző etap folyamán önkéntesen és önkényesen feladta a küzdelmet, állítólag a Bahrein-Meridában tomboló szakmai csete-paté miatt). Az animátor szerepében tetszelgő Alaphilippe nem először tett csodát az idei Tour alatt, de kétségkívül ez volt az eddigi legelképesztőbb mutatványa: ezúttal is bebizonyosodott, hogy a sárga trikó felbecsülhetetlen erővel bír és a halhatatlanság érzetével vértezi fel mindenkori viselőjét. Mindekőzben Thibaut Pinot tudása legjavát nyújtotta, Steven Kruijswijk teljesítette a kötelezőt, a cÍmvédő Geraint Thomas magához mérten tompa időfutamot tekert, míg a kolumbiai kontingens - leszámítva Uránt - jelentős, de korántsem ledolgozhatatlan veszteségeket szenvedett el. A szakasz mélypontját Wout van Aert horrorisztikus bukása jelentette: a belga all-rounder egy vakmerő kanyarvétel közben akadt bele az útszéli kordon lábába, ami mély, csontig hatoló sebet hasított a jobb combjába (jó hír, hogy töres nélkül megúszta az esetet és azóta már hazamehetett a kórházból).

A tavaly pöttyösben, idén sárgában feszítő Julian Alaphilippe számára július 20-án elérkezett az (első) ítélet napja, ahogy vészjóslóan a Tour de France mezőnye fölé tornyosult a legrettegettebb pireneusi hegycsúcs, a csaknem egyórás erőkifejtést igénylő Col du Tourmalet, megannyi legendás csatározás helyszíne. Mint később kiderült, nem csupán az ő ítélete mondatott ki a frenetikus versenynap során, hiszen rengeteg más felvetülő kérdésre is frappáns választ adott a misztériummal övezett emelkedő: egyrészt fény derült arra, hogy a Sky/Ineos korszakos vezéregyénisége, Chris Froome hiányában (vagy valami egyéb, kifürkészhetetlen okból) igenis sebezhető. A májustól Nagy-Britannia leggazdagabb embere által tulajdonolt birodalmi csapat halványabban muzsikált, mint fennállása óta bármikor, ami abban a szokatlan jelenségben merült ki, hogy a fekete vonat hegyről-hegyre idejekorán felszívódott a favoritokat tartalmazó boly éléről, már ha egyáltalán össze tudott állni tartósan. A kollektív fölény eltüntével kézről-kézre járt a képzeletbeli stafétabot: hol a Thibaut Pinot-val támadó Groupama-FDJ, hol a Steven Kruijswijkkel előretörő Jumbo-Visma, hol a fejetlen, avagy többfejű (mindenki döntse el maga) sárkányként ámokfutó Movistar diktálta az iramot a hegymenetben.

Apropó Movistar - az itthoni cinikus közönség a sokatmondó „Mozisztár” névre keresztelte őket, hiszen a spanyol csapat időnként több ármányt és belviszályt produkál, mint egy zs-kategóriás brazil szappanopera -, az egyénieskedés újfent kikezdte a csapategységet. Hiába tűnt úgy a Giro d'Italia alatt, hogy a megújult szakmai vezetés lemetszi az individualizmus vadhajtásait a közös siker elérése érdekében (májusban Mikel Landa végül beadta a derekát és hősiesen áldozta fel magát Richard Carapaz győzelméért), most megint két - avagy három - szék között a pad alá esett Eusebio Unzué sztárokkal teletűzdelt együttese, a totális káosz és egyet nem értés érzetét keltve: a Movistar a Tourmalet lábától kezdte a fárasztást, ám a legnagyobb megdöbbenésre elsőként saját kiemelt emberét, Nairo Quintanát szakította le, aki sosem rendelkezett még jobb eséllyel a „sárga álom” (sueño amarillo) megvalósítására, mint idén júliusban, mégis csalódást keltően szerepelt. Nem világos, hogy ki hogyan és mit kommunikált (vagy mit nem), illetve, hogy a csapat kezdettől fogva tisztában volt-e Quintana aktuális helyzetével/állapotával, mindenesetre az éppen ügyeletes segítő lassítás nélkül száguldott tovább, mögötte a két további társkapitánnyal, Landával és Valverdével. A dráma következő felvonása rögtön holnap színpadra került...

A széthulló Movistart Thibaut Pinot egyszemélyes hadserege, az aranyat érő fegyverhordozó, David Gaudu váltotta fel, aki a flamme rouge alatt taposott a pedálba, előkészítve vezére támadását: ahogy Pinot megindította a maga rohamát, a sápadtarcú címvédő, Geraint Thomas megrogyni látszott, míg a sárgában vicsorító Alaphilippe belekapaszkodott Bernal hátsó kerekébe és a finisben a győzelem felé menetelő honfitársa nyomába eredt, megkaparintva a 2. helyet a hegytetei célban, no meg némi jóváírást is. Kibírta, de még hogy! Minden emberi számítás szerint el kellett volna veszítenie a mezt, ehhez képest fél perccel megtoldotta összetettbeli előnyét, amely így két perc fölé duzzadt. Az Alaphilippe-féle hype-vonat tovább zakatolt egy álomszerű cél felé... Julian Alaphilippe-et innentől kezdve hiba lett volna nem komolyan venni - alaposan beleköpött a (szintén) kapitánydilemmával küzdő Ineos levesébe. Íme, egy újabb kérdés, amit részben megválaszolt a Tourmalet: Egan Bernal nem B-opció, vagy valamifajta vészmegoldás a brit csapatban, hanem akár egyenlő jogú kapitány is lehet, aki formája alapján és tapasztalatlansága ellenére is szabad kezet érdemelt a szakvezetéstől (és ezt Nicolas Portal sportigazgató idejében belátta). Thomas leszakadása kapcsán ugyanis azt a rádióüzenetet kapta a fülére a kolumbiai szupertehetség, hogy ne várjon... Ami viszont minden válasznál fontosabb és felvillanyozóbb volt a sportág kedvelői számára, hogy végre valahára nyílt a verseny és annyi agyondominált év után sokesélyes egy Tour de France.

Nem volt megállás, a harc tovább folytatódott a Pireneusokban, ahol egy eddig ismeretlen kaptató, a kőkemény befutót ígérő Prat d'Albis került terítékre. Azt hiszem, nem túlzás állítani, hogy ez volt az elmúlt évtized leglebilincselőbb hegyi etapja, már ami a francia körversenyt illeti: talán röhelyes bevallani, de a végét meg is könnyeztem, mert visszavonulása óta először éreztem úgy, hogy a klasszikussá vált szlogen ellenére Contador nélkül is lehet parti. És micsoda parti volt már az elejétől! A nagyságrendileg harminc fős szökevénycsoport összetétele eleve káoszt sejtetett, hiszen elöl tekert a klubtársai által kitaszított Nairo Quintana. Mint később kiderült, nem is annyira önszántából menekült a szökésbe, ő is az aznapi csapattaktika része volt, illetve lett volna, ha kooperál, amikor erre szükség van... Az ugródeszkaként funkcionáló Mur de Peguère-t a Movistar legígéretesebb formát mutató kapitánya, az örökké lázadó Mikel Landa használta ki, aki a foix-i céltól negyven kilométerre dobbantott a főmezőnyből, amit akkor éppen Elia Viviani vezetett. Mármint a sprinter Viviani. Tempót megy. Fölfelé. Miközben a csapat (eredetileg) összetett favoritja, Enric Más éppen elveszíti a kontaktot. Nem semmi, ahogy a sárga trikó huzamos birtoklása miatt felbolydult a Deceuninck-Quick-Step!

Visszatérve Landa a legendás Marco Pantani szellemét megidéző akciójára – amit Alberto Contador extázisban kommentált végig a spanyol Eurosport stúdiójában –, a baszkhoz csakhamar csatlakoztak visszamaradó csapattársai, Soler és Amador: az ő a hathatós segítségükkel az utolsó emelkedő derekáig felzárkózhatott a szökevénycsoport martalékához. Ám amint Mikel Landa elsuhant a leszakadó félben lévő Nairo Quintana mellett, a két movistaros nemhogy nem váltott egy árva szót sem, egymás szemébe sem nézett - akár két kölcsönösen közönyös idegen. Igazán ironikus, hogy egy ilyen zülött társaság (álszent békülős videó ide vagy oda) nyeri évről-évre a csapatversenyt - és ezalól az idei kiírás sem volt kivétel... Eközben az élmezőnyben a Jumbo-Visma vette kézbe gyeplőt: Steven Kruijswijk két szárnysegédje, George Bennett és Laurens De Plus diktálta hosszasan az iramot. A sorsdöntő csapást azonban a Groupama-FDJ kölyökképű hóhérja, David Gaudu mérte az esélyesekre: tempónöveléséből Thibaut Pinot profitált, aki Gaudu farvizén megindította látványos remontadáját, miáltal sikerült lenulláznia azt a tetemes hátrányt, amit még az oldalszélben gyűjtött be.

Parádés támadása során mindenkit lerázott magáról – az alárendelt szerepből végérvényesen felszabaduló Egan Bernal, és az idei kiírás meglepetésembere, Emanuel Buchmann is csupán ideig-óráig tudott vele lépest tartani –, majd a Prat d'Albis csúcsa közelében csatlakozott a magányos farkas Landához. Pinot világszerte megdobogtatta a szurkolói szíveket, arca földöntúli elszántságot tükrözött, bármerre járt, sarkában ott zengett az „Allez Thibaut!” - ösztönszerű fellépésével hőskori romantikát csempészett a sportág kikalkulált, watt-fetisiszta jelenébe. A sorozatos sikerélmény nyomán visszatért a hite, amit Albiban veszített el: kikecmergett a morális hullámvölgyből és immáron meg volt győződve arról, hogy megnyerheti a Tourt... Julian Alaphilippe-et kissé elsodorta a hév, szíve szerint a honfitárssal együtt száguldott volna a halhatatlanság felé, ámulatba ejtve a világot, azonban teste megálljt parancsolt, visszataszítva őt a realitás talajára: azt a fél percet, amit előző nap kiharcolt, most elbukta a címvédővel szemben, de a két pireneusi szakasz után sem szállt ki a versenyből, sőt. A francia győzelem reménye tehát tovább élt, ráadásul minden eddiginél fényesebben ragyogott, az országra sárga köd ereszkedett: újabb címlapsztori.

Rövid összefoglaló a 15. szakaszról [Prat d'Albis]

Az idei Tour de France utolsó, perdöntő hete a szélsőséges időjárás jegyében telt, a természet extremitása pedig rányomta a bélyegét a versenyre - sajnos bizonyos mértékig a végkimenetelre is. A perzselő hőség, amely Nyugat-Európa szerte krízishelyzetet okozott, tovább fokozta a mezőnyben uralkodó feszültséget is, így az alpesi transzfer sem volt éppen zökkenőmentes: a karján zúzódásokat szenvedő Jakob Fuglsang teketóriázás nélküli feladása, illetve a dupla kizárással végződő Luke Rowe kontra Tony Martin ökölcsata (a két versenyző rögtön a célbaérkezést követően elsimította a konfliktust) borzolta a kedélyeket a magashegyi trilógia előtt, ahol megnyílt a Pokol kapuja... A 2600 méter magasan fekvő Galibier-hágó, amely a 18. szakasz programjában szerepelt, a kiaknázatlan lehetőség hegye maradt az Ineos, de főként Egan Bernal számára, illetve a vég kezdetét jelképezte mind Julian Alaphilippe, mind pedig Thibaut Pinot számára - utóbbi aznap szenvedte el az esélyeire nézve katasztrofális (izom)sérülést. Hogy a Movistar mi az ördögöt tervelt ki az Alpokban, az mostanáig talányos, a fejetlenség mégis (rész)sikerbe torkollott: Nairo Quintana mezét egy szimbolikus, vérfolthoz hasonló vörös zselépaca csúfította el, amint szólógyőzelmét ünnepelve magasba emelte a kezét - ezzel Landa elé kúszott vissza az összetettben. A főmezőnyben honoló síri nyugalom megzavarása végett Geraint Thomas buzdította támadásra csapattársát, Egan Bernalt, aki halálos iramban ostromolta a Galibier csúcsát, ám a valloire-i lejtmenet Alaphilippe malmára hajtotta a vizet és a francia egy fékevesztett ereszkedés keretében (egyelőre) kordában tudta tartani a megvaduló kolumbiait. Ha Bernal hamarabb indít... Nos, utólag már lényegtelen.

Végülis csupán idő kérdése volt, hogy Egan Bernal mikor fordítja a maga javára az állást, hiszen egyetlen lehetséges kihívója, Thibaut Pinot feje felett Damoklész kardjaként lebegett tragikus végzete, amit nem kerülhetett el, akárhogy küzdött ellene. Habár legbelül bizonyára tudta, hogy nincs tovább és a végső győzelem karnyújtásnyi közelségből fényévnyi távolságra került tőle, nem volt hajlandó lenyelni egy újabb keserű pirulát, pláne nem egy karrierfordító siker kapujában, két nappal a párizsi befutó előtt: Nem, nem érhet így véget, most nem! Pinot hajthatatlan volt, szétfeszítette a tettvágy, fűtötte a dac, így újfent szembeszállt a sorssal... A 2019-es Tour de France legszívfacsaróbb képsora, ahogy a könnyeivel küszködő Thibaut Pinot a 19. etap rajtjától kezdve az orvosi- és csapatkocsi között ingázott, majd magára maradt belső vívódásával, miután a grupetto utolsó tagja is eltekert mellette. Pinot a bal lábával képtelen volt megforgatni a pedált. A külvilág mit sem tudott arról, hogy a francia egy nappal ezelőtt egy szerencsétlen manőver közben - mellyel éppen egy bukást igyezekett elkerülni - beütötte a térdét a kormányba, az ártalmatlan baleset pedig belső combizomszakadást eredményezett. Nemhogy hajtani, lépni sem tudott. De megpróbálta, mert nem akart csalódást okozni.


Thibaut Pinot zokogva tette meg utolsó kilométereit: csapattársa és hű cimborája, William Bonnet vigasztalásképp visszagurult mellé, átkarolta őt és a fülébe súgta, hogy „Ne aggódj, barátom, bármi történjék is, mi büszkék vagyunk Rád, és bármerre mész, ott leszünk Veled. Semmit sem kell bizonyítanod!” A következő pillanatban Pinot lefékezett, leszállt a kerékpárjáról és arcát a kezébe temetve beült az autóba. Feladta a versenyt... „Elegem van, én befejeztem! Mit tettem, hogy ezt érdemlem?” - fakadt ki néhány órával később csapatfőnöke, Marc Madiot előtt egy négyszemközti beszélgetésben, amelyet egy rendhagyó dokumentumfilm (Avec Thibaut) keretében mutatott be a francia televízió. A csalódottság szólt belőle... „Hogy elfelejthessem a megannyi kudarcot, meg kell nyernem a Tour de France-t. A dobogó többé már nem elég” - nyilatkozta Pinot másnap a hazai sajtóban. Afelől nincs kétség, hogy a kerékpársport leghalandóbb sztárja vissza fog térni a győzelemért, hiszen ahogyan a karján olvasható mottóértékű tetoválás is hirdeti, „solo la vittoria é bella” [csak a győzelem szép].


Pinot passiója sokkolta a nézőket, a kommentátorokat és a versenytársakat egyaránt, ám az alpesi dráma következő felvonása a legelvetemültebb elképzeléseket is felülmúlta: beköszöntött ugyanis az Armageddon. Az egyre halványabb, már csak pislákoló francia remény végleg elhalt, amint Egan Bernal az idei verseny csúcspontját jelképező Col de l'Iseran legmeredekebb szakaszán begyújtotta a rakétákat, megadva a kegyelemdöfést a teljesítőképessége határára sodródó Julian Alaphilippe számára, aki kitekerte szívét-lelkét, de ettől a pillanattól kezdve már nem a saját kezében volt a sorsa. Bernal elképesztő pusztítást végzett: a Tour de France az ő vadászterületére érkezett, a kolumbiai titán pedig úgy hajtott, akár egy felbőszült bika, aki előtt vörös posztót lenget a torreádor. Ember nem állíthatta meg aznap, az anyatermészet viszont igen, végzetes csapdát állítva a lejtmenetben. Égszakadás, földindulás: jégözön takarta be a hegyoldalt és sárlavina torlaszolta el az utakat...

Egan Bernal virtuális éllovasként kapaszkodott fel az Iseran csúcsára, nyomában a mesterhármasra bazírozó Simon Yates-szel, azonban a két szökevény mit sem sejthetetett arról, milyen veszély leselkedett rá a katasztrófa sújtotta tignes-i völgyben. Nem volt ugyanis folytatás, elfogyott a járható aszfalt. A verseny első embere, Christian Prudhomme idejében értesült erről és azonnal elrendelte a neutralizációt. A szakasz tehát félbeszakadt. „Ne, csak most ne!” – hiába az adrenalintól fűtött (él)mezőny felháborodása, a lehető leghamarabb meg kellett hozni ezt a döntést. Nem volt más alternatíva... Az új összetett kihirdetése kapcsán a Col de l'Iseran volt a mérvadó: a rögzönzött hegytetei időmérő pont rajzolta ki a különbségeket a szürreális versenynapot követően. Bernal arcára kiült a döbenettel ötvöződő boldogság, amikor sportigazgatójától megtudta, övé a maillot jaune. Apránként dolgozta fel a történteket, kezében a sárgába öltöztetett plüss oroszlánnal és az elmaradhatatlan virágcsokorral. Álom vagy valóság? Mosolya másodpercről-másodperce húzódott egyre szélesebbre, ahogy könnyekig hatódott családtagjaira pillantott a dobogó legtetejéről: félve bár, de kezdte elhinni, hogy megcsinálta, az álomból hamarosan valóság válhat...

Negyvenöt másodperc nem egy örökkévalóság, Julian Alaphilippe szempontjából mégis áthidalhatatlan különbség volt: Ikarosz túl közel repült a naphoz és megégette magát. Már nem fordíthatta vissza az állást, fizikai korlátait feszegetve, egy ujjal csimpaszkodott a pódium sarkába, végül azonban onnan is lezuhant. No regrets, Julian, you're the real MVP... A természeti sorscsapás következében megkurtított, utolsó hegyi etap a dobogó legalsó fokáért harcoló Jumbo-Visma csapatszintű fölényét hozta, no meg Vincenzo Nibali kalaplengetést érdemlő szólósikerét, aki kizárólag a bahreini sejk parancsára, muszájból állt rajthoz Brüsszelben. Steven Kruijswijk társai fáradságos munkája révén megkaparintotta a bronzérmet, míg az Ineos története során másodszor könyvelhetett el kettős győzelmet, ráadásul a combcsonttöréséből lábadozó Chris Froome távollétében, kollektív dominanciája megszüntével. Egan Bernal, aki tinédzserként a politikai újságírói karrier kedvéért kishíján szögre akasztotta a biciklit, öt évvel később a sárga trikó elhódításával csalt könnyeket hazája, Kolumbia szemébe. Val Thorens-ban egy helyszíni rádiókommentátor elcsukló hangján kürtölte az éterbe, hogy a kerékpárversenyzőit szentként tisztelő ország most végre megfeledkezhet a drogkartellekről, a bandaháborúkról és a sorozatos merényletekről, hogy egy emberként ünnepelje ifjú bajnokát. Mert Egan Bernal nem egy újabb beváltatlan kolumbiai ígéret, ő a jövő legendája. A jövő pedig most van!

Viva Colombia! Vive Le Tour!

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
 1.    Egan Bernal [22 éves] Team INEOS 82:57:00
 2.    Geraint Thomas [33 éves] Team INEOS +1:11
 3.    Steven Kruijswijk [32 éves] Jumbo-Visma +1:31
 4.    Emanuel Buchmann   [26 éves] BORA-hansgrohe +1:56
 5.    Julian Alaphilippe [27 éves] Deceuninck-Quick Step

+4:05

Plan G

2018.08.01. 16:56, bettina.
Címkék: tdf cycling summary
a 2018-as Tour de France összefoglalója

„Nem tudom, mi történik velem” - nyilatkozta Geraint Thomas talpig sárgában, kissé hitetlenül, könnyeivel küszködve, óvatosan ízlelgetve győzelme tényét a 20. szakaszt követően. Mi sem hittük volna, hogy ez megtörténhet vele. Végtére is, egészen a 17. szakaszig nem ő volt a Sky csapat kitüntetett kapitánya -  a fejlemények fényében egyre kínosabban hangzó Froome-mantra legalábbis ezt akarta elhitetni velünk, nézőkkel és a persze versenytársakkal. Akármennyire falsnak éreztünk a helyzetet, ezt kellett hinnünk, hiszen 2012-ben sem feltétlenül Bradley Wiggins tűnt a legerősebbnek a hegyekben, a merev csapatutasítás mégis az ő győzelmét kódolta, így az akkor luxussegítő szerepben sziporkázó Chris Froome kénytelen volt visszafogni magát. Úgy hiszem, valamennyien tartottunk attól, hogy Thomas is hasonló sorsa jut majd idén, igazságtalanul. Hogy végül mégsem így történt, és a Sky zöld utat adott a walesinek, hogy a saját versenyét fussa, kellemes meglepetésként hatott.

Az idei Tour de France központi kérdését és - valljuk be -, egyben az legfőbb izgalomforrását a Sky kétkapitányos felállása szolgáltatta. Az utolsó pillanatig kétségek között vergődött a sajtó és a közönség, hogy vajon egy elsőosztályú domestique, jelen esetben Geraint Thomas nyerhet-e sárga trikót egy eddig megdönthetetlennek látszó hierarchiával rendelkező, elveihez végletekig ragaszkodó, katonás szabályok által működtetett csapatban? Meggyőződésem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki a csalódás elkerülése végett nem volt hajlandó belelovalni magát abba, hogy ez megtörténhet. Nem tudtam szabadulni attól a bosszantó gondolattól, hogy szerencsétlen Thomast előbb-utóbb visszarendelik, vagy szinte észrevétlen módon veszik ki a győzelemért zajló csatából, csupán azért, mert az eredeti terv az volt, hogy Chris Froome-mal nyeretik meg ezt a versenyt. Sosem akartak megfelelni a nézői elvárásoknak, sosem izgatta őket igazán a pozitÍv megítélés, most sem ematt adták ki az ukázt a szerepcserére. A Sky egy abszolút eredménycentrikus csapat. Győzelem minden áron - ennek a mottónak élnek, amióta csak léteznek...

Geraint Thomas sugárzó magabiztossága válaszút elé állította Nicolas Portalékat, ahol a biztos siker elérése érdekében meg kellett fontolniuk az eredeti terv felülírását és a bevált hierarchia mesterséges ledöntését. Bizonyos szempontból persze érthetó, miért erőltették a Froome kapitányságát alátámasztó kommunikációt: Marco Pantani 1998-as sikeres kísérlete óta senki sem került ennyire közel a Giro-Tour duplához. De ha ebben a helyzetben mégis Froome-ra tesznek és Thomast zsoldos szerepbe süllyesztik vissza (amit egyébként alázattal játszott volna el jóbarátja és a csapat kedvéért), könnyen lehet, hogy két szék között a pad alá esnek. Ez pedig nem fért volna bele a Sky életébe, így bizalmat szavaztak a luxussegítő javára, ezzel kialakítva egy humánusabb képet magukról. Geraint Thomas sárga trikóval hálálta meg a bizalmat és ha okosan tárgyal, akár örökre kitörhet a zsoldos szerepből.

A legerősebb nyert - avagy nyerhetett -, éppen ettől lett szép és kerek ez a történet, de ne felejtkezzünk el az előzményekről, és hogy egyáltalán miért alakulhatott ki a Sky-féle kétkapitányos felállás, ami három héten keresztül lázban tartotta a közvéleményt. Ugyanis egy héttel a Tour de France vendée-i rajtja előtt még a levegőben lógott Chris Froome részvétele a rétestésztaként nyúló, ellentmondásos szalbutamol-ügy kapcsán. A csapat akármilyen mélyre nyúlt a zsebében, hogy a lehető legjobb szakembereket alkalmazhassa versenyzője védelmében, egy esetleges szankció Damoklész kardjaként lebegett a fejük felett. Ezért kellett egy tudatosan felépített B-terv, amire bátran támaszkodhatnak, hiszen mégsem indulhattak neki a Tour de France-nak ütőképes kapitány nélkül. Ő lett Geraint Thomas, azaz G, ahogyan versenytársai és a sajtó emlegeti. Nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget, de az egyszerre bennfentes és kívülálló magatartást tanúsító walesi a tavaszi felkészülési időszak során többször is lenyilatkozta, hogy júliusra hegyezi a formáját, nem törődve azzal, hogy mi zajlik a háttérben. Tegyük fel, ha Froome-ot elmeszelik, akkor nincs semmiféle vita arról, hogy ki legyen a Sky kapitánya. Thomas mind fizikálisan, mind mentálisan készen állt arra, hogy betöltse ezt a pozíciót: gondoljunk csak a Critérium du Dauphiné alatt mutatott erődemonstrációra. Így viszont, hogy egyrészt még épp időben felmentették (az ASO kitiltási szándékára misztikus gyorsasággal reagált a híres-hírhedt UCI/WADA duó), másrészt a tárgyalási fázis alatt hagyták versenyezni a négyszeres Tour-győztest, aki epikus comeback nyomán megszerezte a rózsaszín trikót, Thomasnak átmenetileg be kellett érnie egy afféle névleges társkapitányi címmel. Pontosan tudta, hogy amíg Chris Froome-nak egy fikarcnyi esélye is lesz arra, hogy megnyerje a francia kört és véghezvigye a duplát, addig nem kaphat szabad kezet...

Eltelt egy hét a versenyből, és ugyan a sárga trikót ekkor még Greg Van Avermaet viselte, Geraint Thomas cirka egy perces előnnyel rendelkezett minden más potenciális összetett aspiránssal szemben, élükön Chris Froome-mal. Nem volt ebben semmi rendkívüli, hiszen valódi hegyekkel egészen a 10. szakaszig nem találkozott a mezőny - leszámítva a Mur de Bretagne néven futó falacskát, ahol mindössze mechanikai problémák szülhettek különbségeket az esélyesek között (lásd Dumoulin és Bardet incidense). Ha a szívünkre tesszük a kezünket, Thomas nevét az alpesi blokkig zárójelesen kezeltük: a korábbi évek tapasztalatai alapján mindenki arra számított, hogy előbb-utóbb utoléri a végzete és lesz egy rossz napja - jour sans, ahogy a francia mondja -, amikor kiradírozza magát összetettért zajló csatából és menetrendszerűen átadja a stafétát csapattársának. Egy olyan versenyzőtől, aki mindenekelőtt Froome fegyverhordozójaként érkezett, és karrierje során még sosem zárt a legjobb 10 között a Grand Tourokon, nem vártunk csodát.

Ehhez képest, amint százalékokban mérhető módon emelkedni kezdett az út a lábai alatt, Thomas szárnyakat kapott. Tulajdonképpen leuralta az Alpokat: miután a La Rosière-en szinte észrevetlenül tempózott el a kizárólag egymásra koncentráló Dumoulin-Froome sztárpárostól, a 21 ikonikus hajtúkanyarból összefonódő Alpe d'Huezen a maillot jaune-nal a vállain diadalmaskodott, további jóváírás másodperceket bezsebelve. Kár lenne tagadni, mi, fanyalgó, kishitű nézők mindezek ellenére sem vettük őt kellően komolyan - látni véltük lelki szemeink előtt, ahogyan G hátán fehérré fakul a mez a Pireneusok csúcsain. A sajtó persze azonnal ráharapott a Sky berkein belül kialakuló konfliktushelyzetre: Most akkor ki a kapitány? - hangzott az égető kérdés újra meg újra, amint másfél perc fölé kúszott Thomas előnye. Froome - hangzott a minden kétséget kizáró válasz a sportigazgató és maga, a sárga trikós szájából. Ki-ki eldönthette bizalmi alapon, hogy a szemének hisz vagy a fülének.

És akkor a minden szempontból rendhagyó, és ennek megfelelően médiahisztériától övezett 17. etapon lehullott a lánc Geraint Thomas lábairól: a Col du Portet nevű emelkedőn végérvényesen eldőlt a kapitányi cím sorsa. Az esélyesek csokrából Tom Dumoulinnek szúrt szemet legelőször Froome jojózása, ám mivel a pofavizitek alkalmával nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy riválisa csupán altat avagy valóban a vörös zóna kapujába érkezett, ahonnan nincs visszaút, a tettek mezejére lépett. A Sky vezetése egy csapásra döntéskényszerbe került: végre felszabadították a walesit a gályarabságból, vízre bocsátották a B-tervet - ha úgy tetszik, G-tervet. Chris Froome pedálfordulatai egyre szögletesebbé váltak, így kénytelen volt érzékeny búcsút venni a duplától, amitől karnyújtásnyira érezhette magát, mégis súlyos percek választották el tőle. Akármennyire antipatikus számomra, el kell ismernem, úriember módjára bírkózott meg az előtte tornyosuló akadályokkal: megannyi személyes krízisen tekert keretesztül a három hét során (amerre járt, füttyszó kísérte útját), mégsem játszotta el a mártírt, sőt a vereséget is méltósággal viselte. Nem tehetett mást, meg kellett hajolnia csapattársa lehengerlően stabil teljesítménye előtt. Ennek a Geraint Thomasnak még ő sem lehetett ellenfele. Ugyanerre a következtetésre jutott a pánikgombra rátenyerelő Tom Dumoulin is, aki a kiegyensúlyozottság mintaszobraként tündökölt mind a Giro d'Italián, mind a Tour de France-on, mégsem sikerült a dobogó 2. fokánál magasabbra tornáznia magát. Ettől függetlenül maradéktalanul elégedettnek tűnt az újabb ezüsttel - a maximumot nyújtotta mindkét versenyen, így nem volt különösebb oka a csalódottságra. Ha elkerülte volna a Bardet-val való ütközést a Mur de Bretagne lábánál... valószínűleg akkor sem tudta volna megingatni Thomas betonbiztos vezető pozícióját. Az ő példája is további érvényt szerzett azoknak a hangoknak, miszerint a Giro-Tour dupla igenis lehetséges a post-Pantani érában. 

Ha valakinek szintén nincs miért szégyenkeznie, az az elképesztő ütemű fejlődést produkáló egykori síugró, Primoz Roglic, az idei francia kör egyik legígéretesebb revelációja. Minden szezonban új oldaláról ismerhetjük meg a tehetségtől duzzadó szlovént, aki eleinte időfutamképességével hívta fel magára a World Tour-figyelmet, majd több ízben is bizonyította, hogy a lejtmenetekben sem ismer félelmet. Ezalkalommal pedig üstökösként robbant be az nehézsúlyúak küzdelmébe, kishíján leszorítva Chris Froome-ot a dobogóról (meglepő, hogy épp a kronón betlizett). A Pireneusok rámpáin Roglic bizonyult a legaktívabbnak: próbálkozott hegyre fel és hegyről le, állandóan rángatta a favoritok bajszát. Cinkostársával, Steven Kruijswijkkel, akit csak egy hófal tudott megakadályozni abban, hogy megnyerje a 2016-os Giro d'Italiát, felváltva vezették a támadásokat, hol több, hol kevesebb babért aratva. A passzív védekezés számukra nem volt opció, determináltságukkal új színt hoztak a versenybe, amiért mindketten kalaplengetést érdemelnek. A LottoNL-Jumbo csapatszervezési téren is óriási bravúrt vitt véghez, hiszen egyedül nekik sikerült egyensúlyba hozni az összetettbeli célokat (Roglic és Kruijswijk végül a 4-5. helyet kaparintotta meg) a kompetitív sprintvonat felépítésével (Dylan Groenewegen 2 szakaszgyőzelmet ünnepelhetett, igaz, az Alpokban neves kollégáival egyetemben feladta a Tourt).

Noha a józan paraszti logika azt diktálta volna, hogy azok a versenyzők, akik kizárólag a Tour de France-ra koncentrálnak és kvázi frissen érkeznek a startvonalhoz, előnyt élvezhetnek majd a Giro d'Italia brutalitása által megtépázott harcosokkal szemben, előbbi kategória képviselői sorra kudarcot vallottak - ki önhibájából, ki önhibáján kívül. Jóllehet, hogy a későbbi bajnok kivételt képez ezen állítás alól, ám Thomasra előzetesen senki sem tekintett igazi esélyesként, legfőképp segítői besorolása okán nem. Nairo Quintanára annál inkább. A hazájában köztiszteletben álló kolumbiai minden évben győzelmi reményekkel veti bele magát a sárga trikóért zajló csatába, azonban hiába dörömbölt annyiszor az ajtón, továbbra sem találja a kulcsot az áttöréshez. A miértek pedig ezúttal is megválaszolatlanul maradtak, a Movistar szakmai vezetése hallgat, Unzué büntetésből a Vueltára száműzte a háromágú szigony alulteljesítő tagjait. Az összetett 10. helyén záró Quintana a tiszta hegyimenőknek leginkább kedvező 17. szakasz megnyerésével igyekezett kozmetikázni a kozmetikázhatatlant.

Vincenzo Nibalinak nem volt lehetősége arra, hogy bármit is kozmetikázzon. A felkészülési szezonban ugyan ritkán mutatta meg magát a cápa, formája mély tartalékokat sejtetett: szerencsétlenségére, még mielőtt ezek a tartalékok felszínre kerülhettek volna, az Alpe d'Huez rengetegében egy nézői fényképezőgép nyakbaakasztója rácsavarodott a fékkarjára. A jelenet bukással végződött, miután Nibali egyből felpattant, és mint később kiderült, törött csigolyával teljesítette az emelkedő hátralévő részét, limitálva veszteségeit. Másnap nélküle rajtolt a mezőny... És Richie Porte? Ekkor már rég nem képezte a mezőny részét. Mi történt? Csak a szokásos. A tasmán pechszériája a vitatott létjogosultságú kockaköves etapon folytatódott. A diagnózis? Kulcscsontficam. Végeredmény? Feladás.

A Tour de France képzeletbeli Naprendszerének középpontjában a sárga trikó helyezkedik el, amely gravitációs vonzásban tartja a nemzetközi médiafigyelem csaknem egészét, de hiba lenne kitérni a további megkülönböztetett mezeket jelképező kisbolygók elől, hiszen fényükkel ezek is színesítik az égboltot. Visszatérve a Földre, az talán senkit sem ért meglepetésként, hogy Peter Sagan számára kikövezett út vezetett a pontverseny megnyeréséig - a rocksztárosult szlovák nem ütközött semmiféle ellenálásba. Csakhogy diadalmenete váratlan fordulatott vett, amikor a Col de Val Louron-Azet lejtmenetében elmért egy féktávot és az árokban kötött ki. A fájdalomtenger ellenére visszalépésről szó sem lehetett: Sagan jelesre vizsgázott küzdeni tudásból és limitidőn belül érkezett meg a legkegyetlenebb Pireneusokbeli napon, hogy eljuttassa Párizsig a viseltes zöld trikót. Mindeközben Julian Alaphilippe levetkőzte puncheuri mivoltát és a hegyek királyává lépett elő, maga mögé utasítva a bretonok reménységét, Warren Barguilt. A pöttyök elhódítását 2 szakaszgyőzelemmel tette még emlékezetesebbé, ilyen formán hozzájárulva a Quickstep idei sikergyárának működtetéséhez. A legjobb fiatalnak járó fehér trikó Pierre Latour vállait ékesítette, aki ezzel megmentette csapata, az AG2R becsületét - Romain Bardet szereplése ugyanis alulmúlta a hazai közönség várakozásait. A Champs-Élysées Kristoff-i bevételét követő eredményhirdetésen azonban vitathatatlanul a maillot jaune vitte el a show-t: a walesi zászlóba burkolózó Geraint Thomas egy stílszerű mic droppal zárta improvizatív köszönőbeszédét, amit maga Barack Obama is megirigyelhetett volna.

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
 1.    Geraint Thomas   Team Sky 83:17:13
 2.    Tom Dumoulin   Team Sunweb +1:51
 3.    Chris Froome   Team Sky +2:24
 4.    Primoz Roglic   LottoNL-Jumbo +3:22
 5.    Steven Kruijswijk       LottoNL-Jumbo +6:08


utóirat
Nem férhet hozzá kétség, a számomra legkedvesebb emlék erről a Tour de France-ról - azaz a legfényesebben ragyogó kisbolgyó az égbolton - John Degenkolb a Paris-Roubaix ihlette 9. szakaszon aratott győzelme. A lesújtó történet közismert: a 2016 telén a spanyolországi Calpe környékén edzőtáborozó Giant-Alpecin csapat (ex-Sunweb) 6 tagját elgázolta egy szabálytalanul közlekedő autós. Degenkolb még a szerencsésebbek közé tartozott, ám kishíján elvesztette a mutatóujját a balesetben. Azóta kereste az utat vissza a csúcsra... És az olyan világklasszisok, mint ő, előbb-utóbb visszatalálnak. Nem is akárhogy! 

 

John DEGE nkolb (@johndegenkolb) által megosztott bejegyzés,

An appealing route

2017.10.18. 16:35, bettina.
Kenyeret és cirkuszt a népnek!

× ...de legfőkébb cirkuszt. Október 17-én, Párizsban kihirdették a 2018-as Tour de France hivatalos útvonalát, ami első hallásra valóban attraktívnak tűnik. Legalábbis attraktívabbnak, mint az utóbbi 1-2 év útvonalai. Lesz itt minden, kérem: oldalszél, csapatidőfutam, kockakövek, egy kis murva - biztos, ami biztos -, Alpe d'Huez, napi 5000 méteres szintemelkedés, Tourmalet, kifejezetten rövid hegyi etapok és zárásként egy francia baszkföldi le-föl-le-föl típusú egyéni időfutam. Nem rossz, nem rossz. Mindenképpen előremutató, valamelyest unortodox tervezést takar, amellyel Prudhomme-ék nem titkolt célja a klasszikus országúti kerékpározás lassan feledésbe merülő éltetőjét, az intenzitást visszaemelni a Tour de France menetébe. Azt hiszem, pont ez az, amire ennek a versenynek szüksége van/lenne, hogy ne csak a sárga trikó mítosza miatt tekintsük rá elsőszámú háromhetesként.

Még mielőtt túlságosan is elragadtatnám magam  - pedig Tour-útvonalak kapcsán az utóbbi időkben ez meglehetősen ritkán fordult elő velem -, megszakítom a bevezetésben elburjánzott gondolatmenetet. Mindenek előtt néhány szó a 2018-as Grand Départ-ról: jövőre, 1999 és 2011 után a mezőny újra visszatér a Noirmoutier-szigetre, pontosabban a Passage du Gois-ra. Erre egészen pontosan július 7-én kerül sor, a megszokottnál egy héttel később, a Tourral párhuzamosan zajló labdarúgó világbajnokság okán. Az első néhány napon, az óceán közelségéből adódóan bekavarhat az oldalszél, ami nem csak a napi sikerre éhező sprinterek, hanem a sárga trikóban gondolkodó összetett menők számára is valós veszélyt jelenthet (lásd: 2015, Zeeland). A 3. napon lebonyolítanak majd egy 35 km hosszú csapatidőfutamot Cholet körül, amely a legtöbb esélyesnek leginkább a veszteségek minimalizálásáról fog szólni, ellenben különösen kedvezhet egy Froome-mal felálló Sky-nak és/vagy egy Dumoulinnel felálló Sunwebnek, esetleg egy Porte-tal felálló BMC-nek (bár én már nem merném rátenni a zizit a tasmánra). Egy biztos, ki fogják osztani a különbségeket: kinek fél, kinek egy percet. Az első hét második fele a tavaszi klasszikusok jegyében fog telni. Először az ardenneki falakkal találják szemben magukat a versenyzők - a 6. szakaszt a Mûr de Bretagne fémjelzi, amivel kapcsolatban beugorhat a 2011-es Cadel-Contador párharc és Vuillermoz 2015-ös meglepetésgyőzelme -, majd az észak poklában érezhetik magukat, amikor megérkeznek a Paris-Roubaix-ról ismert kockaköves szektorokba. Ezekből számszerint 15-öt tartalmaz a 7. nap programja, köztük az ötcsillagos Mons-en-Pévèle egy részét, az Orchies-t és a Templeuve-öt. Összesen közel 22 kilomértenyi pavén kell átküzdenie magát a mezőnynek, és egy pillanatra sem engedhet ki senki, hiszen a kockakövek végig az etap során kísérteni fogják őket. Jó hír számukra az, hogy a szó szerint pokoli megpróbáltatások után egy pihenőnap vár rájuk július 16-án.

Egy légi transzfert követően a peloton bevonul az Alpokba, ahol hirtelen kegyetlen emelkedők, kegyetlen mennyiségben tornyosulnak előttük. A Le Grand Bornand síközponthoz 4 hegyen kereszül vezet az útjuk, köztük a Col de Romme-mal és a Colombière-rel, miután egy lejtmenetes befutót láthatunk majd, akárcsak 2009-ben, amikor Fränk Schleck diadalmaskodott az akkor sárga trikóban tekerő Contador előtt. Az újítás jegyében a Plateau des Glières-en való átbukást követően egy kissé indokolatlan murvás útszakasz (~2000 méter) fogja megnehezíteni a versenyzők dolgát, de ha bárkinek is valamiféle mechanikai problémája akadna, lesz ideje és tere (konkrétan 90 km) arra, hogy ledolgozza a hátrányát. Másnap egy 108 kilométeres alpesi rohanásra kerül sor Albertville-ből kiindulva, a Bisanne-on keresztül, a végén hegyi befutóval a Rosière-en, ami az agresszívabb szellemben tekerőknek lehet kiváló terep az akciózásra. Az igazi országúti cirkusz azonban csak ezután jön: július 19-én rendezik a királyetapot egy tradícionális útvonalon. Az 5000 méternyi szintkülönbséget tartalmazó 12. napon a 22 km hosszú Madeleine-nel kezdenek a kerekesek, mintegy bemelegítésként, majd felkapaszkodnak az impozáns Montvernier-re (két évvel ezelőttről emlékezhetünk erre a cipőfűzőszerűen kanyargó hegyi útra), ami felvezeti az idei programban is szerepeltetett Croix de Fert - csak 2018-ban éppen a másik irányból támadják meg -, végezetül pedig a Tour de France legikonikusabb emelkedője, a 21 hajtűből álló Alpe d'Huez állítja kihívás elé a favoritokat, meg persze a grupettót is. Ha az ellenfelek nem a dobogós pozíciójukat fogják őrizgetni, hanem mernek jelentősebb offenzívát indítani a Sky-sor ellen, itt akár okozhatnak majd pániktól övezett perceket Chris Froome-nak, akinek nincsenek túlságosan kellemes emlékei erről a környékről (2013-ban és 2015-ben is védekezni kényszerült az huezi hegymenet során).

Az Alpok és a Pireneusok közötti átvezető szakaszok alkalmával a mezőny ellátogat Valence-be, Mende-ba (átrobognak a Massif Centralon) és a világörökség részévé nyilvánított középkori váráról híres Carcassonne-ba, azaz a zöld trikó aspiránsai kerülnek előtérbe a 2. pihenő nap előtt. A pireneusokbeli település, Bagnères-de-Luchon neve ismerősen csenghet minden kerékpárkedvelő számára, egyben a lejtmenetes befutók szinonímájává vált: Carcassonne-ból a spanyol határ felé vezet a résztvevők útja, sőt, néhány kilométer erejéig át is gurulnak Lleida tartományba, közben 'átlendülnek' három konstans meredekségű emelkedőn - utolsóként a Portillonon, végül pedig leereszkednek a luchoni célba. A 2018-as Tour egyik legizgalmasabb szervezői húzása az a mindössze 65 km-es sprintszakasz (nem sprinter!), melynek több, mint fele felfelé halad, ráadásul nem akármilyen módon. Rögtön a Peyresourde-Peyragudes duplával kezdenek, ami gyakorlatilag kihagyhatatlan a Pireneusokbeli hegyek közül - emlékezhetünk, idén talán itt tűnt a legsebezhetőbbnek Froome, hiszen Aru levette róla a sárgát, míg Bardet egy drámai hajrában nyerte az etapot. Amint ezen túljut a mezőny, jöhet a helyenként 10% feletti, de nem vészesen hosszú Col de Val Louron-Azet, 'levezetésként' pedig a 16 km-en keresztül húzódó, átlag ~9%-os Col de Portet, amely 2215 méteren tetőzik. Intenzív nap lesz, az fix. Ezzel még közelsincs vége a küzdelemnek a délnyugat-franciaországi hegyvonulatban, de a verseny tesz egy kisebb kitérőt a síkabb vidékek felé. A túléló sprinterek újból előbújhatnak a pau-i befutó okán, ahol már 70. alkalommal teszi tiszteletét a TdF.

A 19. etapon előkerülnek a tradícionális pireneusi emelkedők: 4700 méternyi szintkülönbség szorult ebbe a 200 km-es napba, amit a Col d'Aspin, a lenyűgöző panorámát nyújtó Tourmalet, a Col des Bordères és az Aubisque könnyebbik oldala adnak ki, ám bánatomra lejtmenetbe torkollik a végjáték. Az összetett viszont nem itt, hanem remélhetőleg az egyéni időfutamon dől majd el, amit a francia baszk területen rendeznek és ha Baszkföld, akkor egyértelmű, hogy nem lesz teljesen sík a terep, sőt. Egy valódi hullámvasútnak ígérkezik a 31 km-es kronó, amelynek legnehezebb részét a Col de Pinodieta szolgáltatja a maga átlag 10%-os meredekségével - igaz, alig 1 km hosszú ez az emelkedő. Ez a dimbes-dombos ITT még egy Quintana- vagy Bardet-típusú versenyzőnek sem egy rémálom, szóval ha esetleg lenne a kolumbiainak 1 perc előnye pl. Froome-mal szemben, akár-akár még meg is őrizheti a sárgát. Azonban hajlok arra, hogy ez, a 2018-as vonalvezetés összességében talán Nibalinak és Dumoulinnek kedvezhet a legjobban. Előbbi egyértelmű gyengepontja a csapatidőfutam, utóbbi hátránya a kissé kevés óra elleni kilométer lehet, ám a kockaköveken mindketten szerezhetnek némi előnyt. De azt a verziót sem zárhatjuk ki, hogy a Sky az utóbbi évekhez hasonlóan eluralja a versenyt és Froome begyűjti az 5. maillot jaune-ját is. Mindenesetre ez az útvonal többet ígér, így első blikkre és sajnálnám, ha nem lenne valódi, ambíciózus harc az összetett 1. helyéért. Nyilván Prudhomme-éknak is ez lenne a céljuk és minden követ megmozgattak azért, hogy egy eseménydús, fordulatos és intenzív Tour de France-t láthassunk. Talán egyel több hegyi befutó belefért volna a programban, de nekem alapvetően tetszik ez az irány. Csak azt sajnálom, hogy egy bizonyos Alberto Contador nem lesz ott a rajtnál... Lenne néhány olyan szakasz, amiből attitűdje nyomán fogalmat teremthetne.

Tour de France 2017

2017.07.31. 13:02, bettina.
Tour de Froome #4

× Pontosan egy hete ért véget az idei Tour de France, nem túl nagy meglepetésre Chris Froome és a Sky sikerével. Nem fogok kertelni: nem értek egyet azokkal, akik pusztán a marseille-i időfutam előtti, viszonylag kis különbségek miatt izgalmasnak kiáltották ki ezt a francia kört. És nem csak az összetettért folyó csatára akarok célozni ezzel, hanem arra a rengeteg 200 kilométer hosszú sík szakaszra, amelyeket félálomban vagy félszemmel néztem végig. Az már egyéni ízlés kérdése, hogy kinek mennyire jönnek be ezek a lejtmenetes vagy sík befutós hegyi etapok. Persze, a szervezők mondhatják, hogy ezek miatt alakult szorosabban az összetett a megszokottnál, de nézői szempontból kevésbé voltak látványosak. Szerintem. Szó, mi szó, nem rágtam le nap mint nap mind a 10 körmömet a Tour alatt.

Tegyük a szívünkre a kezünket: volt olyan pillanat az idei Tour de France-on, amikor úgy igazán veszélyben forgott Froome végső győzelme? Oké, a 15. szakaszon, amikor a Col de Peyra Taillade-on eltört az egyik küllője, kapaszkodnia kellett és nyilván a Sky-on belül kialakult némi pánikhangulat, de annyira kiemelkedtek a mezőnyből, hogy 10 percen belül felhozták a kapitányt az AG2R vezette csoporthoz. Még esetleg akkor lehettek halványka kétségeink Froome erejével és Landa hűségével/szerepével kapcsolatban, amikor a Peyragudes utolsó 500 méterén a sárga trikós leszakadt és az elvileg luxussegítő baszk ahelyett, hogy felvontatta volna a célba, Aruék után eredt. De annak a 20 másodpercnek, amit akkor beszedett a mostanra négyszeres Tour-győztes brit, egyszerűen nem volt semmi jelentősége, figyelembevéve Fabio Aru és Romain Bardet időfutamképességeit - ráadásul mind a ketten kipukkadtak az utolsó hét végére. Ha viszont valakinek ez elég, hogy izgalmasnak tituláljon egy háromhetest, az még nem is látott igazán izgalmas háromhetest. Olyat, mint például a 2012-es Vuelta. Az a helyzet, hogy még ha nem is volt Chris Froome élete legjobb formájában, nem verte bucira a mezőnyt, nem nyert szakaszt és nem mutatott be hétmérföldes támadásokat, a csapata segítségével fenn tudta tartani közel megingathatatlan fölényét. A Kwiatkowski-Landa párosra minden pillanatban számíthatott, még ha a baszk nem különösebben rajongott a luxussegítő szerepéért és egyszer-egyszer úgy tűnt, szívesebben sütögetné a saját pecsenyéjét. Talán egyszer eljön az ő ideje is. Michal Kwiatkowski pedig olyan volt, akárcsak Wout Poels tavaly: mindegy, hogy 5% vagy 10%, rezzenéstelen arccal vitte a tempót felfelé hosszú kilométereken keresztül, és csak akkor borított ki a sor elejéről, amikor már szó szerint vigyázva álltak a lábai. Ilyen szintű segítő(k) senki másnak nem adatik/adatnak meg a mai mezőnyben. 

Mi lehet a hatékony és eredményes taktika ez ellen a Sky ellen? A kiegyensúlyozottság és a stabilitás. Nem az, amit Romain Bardet és az AG2R próbált alkalmazni: a franciák legkomolyabb reménysége volt az, aki a legtöbbször rángatta meg Froome-ékat - gyakorlatilag eredménytelenül -, de mint látjuk, a marseilles-i időfutamra elfogyott a szufla és kishíján a dobogóját is elbukta Landával szemben. A csapata néhány alkalommal kamikaze-szerűen átvette a vezető szerepet a Sky-osoktól, ám ezek az akciók sem hozták meg az áttörést számukra. Ezzel szemben pedig ott volt Rigoberto Uran, az örök ígéret, aki két Giro 2. hely után alaposan beleszürkült a mezőnybe és az utóbbi években alig-alig produkált maradandót. Az idei Tour sem feltétlenül miatta lesz emlékezetes, hiszen nem parádézott a hegyeken, de ügyesen felmérte az erejét és a végsőkig követte a riválisok kerekét, ráadásul a hajrákban rendre szerzett némi jóváírást. Az időfutamokhoz is konzervatívan állt hozzá, Düsseldorfban sem kockáztatott túl sokat, nehogy úgy járjon, mint szegény Valverde, de mint látjuk, ezzel a felfogással lehetett a legközelebb kerülni Froome-hoz. Megelőzni persze nem volt esélye, ahhoz a kronókat is minimum ikszre kellett volna hoznia, de szerintem Uran abszolút elégedett lehet ezzel a 2. hellyel. Kihozta ebből a Tourból a maximumot, kvázi csapat nélkül, plusz hozott egy új szponzort a Cannondale-nek. Néhány szót Fabio Aruról is ejtenünk kell, aki egy-egy pillanatra elhitette velünk, hogy Froome nem érinthetetlen. Sérülésből és komoly mentális hullámvölgyből tért vissza, nem tudhattuk, mire lesz képes a francia körön... és megnyerte rögtön az első hegyi szakaszt egy szóló szökéssel a Planche des Belles Filles-en, majd a Peyragudes tetején átvette a sárgát az állítólag eléhező Chris Froome-tól. Igaz, csak 2 napig viselte a mezt (Rodezben megszakadt előtte a sor) és a 3. hétre kiszállt a dobogóért zajló csatából betegség miatt, de tiszteletre méltóan küzdött a top 5-ért.

Ha már küzdelemről esett szó, Alberto Contador teljesítményéről is elmondható, hogy miután elvesztette az esélyét a sárgára (12. szakasz után jelentette ki), neki sem maradt más, csak a küzdés. Az első hetet majdnem túlélte bukások nélkül, aztán a 9. szakaszon, a Col de la Biche lejtmenetével (Thomas és Majka közvetlenül előtte bukott) elkezdődött a mélyrepülése. A következő napokban többször is földre került és az egyre növekvő hátrány fényében kénytelen volt belátni, hogy elszállt a dobogó, így ráhajtott a szakaszgyőzelemre. A francia nemzeti ünnepen, a mindössze 101 km hosszú Saint Girons-Foix etapon megpróbálta megismételni a legendás Formigalos menetét. Mikel Landával karöltve indultak meg és sokáig úgy tűnt, hogy így ketten hazaérnek, ám az utolsó emelkedőn utolérte őket a Barguil-Quintana duó és a sprintben a pöttyös trikóért hajtó francia bizonyult a legjobbnak. Alberto a 3. helyet kaparintotta meg, miután az utolsó kanyart elnézte és a belső ívet választotta, Warren Barguillal ellentétben. Az Alpokban aztán újra a tettek mezejére lépett a Col de la Croix Fer-en, ahol rekordidőt tekerve ért fel a szökevénycsoportra, amelyben ott voltak legértékesebb segítői, Pantano és Mollema. Ezen a napon végre igazi csapatként működött a Trek, de még ez sem volt elég a részsikerhez, az esélyesek csoportja a Galibier tetején elcsípte Contadort... A marseille-i kronón a 6. legjobb időt tekerte a spanyol és a 9. helyen végzett összetettben. Az eredmény szempontjából ez volt a leggyengébb Tourja, de az az elképesztő támogatás, amit a rajongóktól kapott, valamelyest kompenzálta ezért. Ettől függetlenül meglehet, utoljára láttuk őt a francia háromhetesen tekerni.

Véleményem szerint a 2017-es Tour de France két legnagyobb vesztese mégis Richie Porte és Nairo Quintana. Előbbi Froome legkomolyabb kihívója lehetett volna mind a hegyekben, mind az időfutamokon, miután rendkívül bíztató formát mutatott tavasszal, a felvezető versenyeken és a Dauphinén egyaránt. Viszont Richie esetében mindig benne van a pakliban, hogy történik vele valami a három hét során... És történt is a Mont du Chat lejtmenetében. Ráadásul nagyon csúnyát bukott (csodával határos módon megúszta törések nélkül), magával rántva az idei Tour egyik legkellemesebb meglepetését szolgáltató Dan Martint. Porte azóta otthon, Monacóban lábadozik, míg Martin elért Párizsig és az előkelő 6. helyet szerezte meg összetettben. Később kiderült, hogy az ír repedt csigolyákkal tekert két héten keresztül, amelyek következtében csak bicegve tudott közlekedni, mikor éppen nem ült kerékpáron. A másik nagy vesztes, Nairo Quintana, aki a Giro-Tour dupla gondolatával vágott neki ennek a szezonnak, de kénytelen volt belátni, hogy alaposan mellényúlt. Még szimpla sem lett belőle és a francia hegyeken többnyire ő volt az első az esélyesek csoportjából, aki leszakadt. Ezzel a lehangoló produkcióval pedig jelentősen felértékelődött Contador 2015-ös próbálkozása (Giro: pipa, Tour: 5. hely). Nem magával az elképzeléssel volt a gond, hanem az időzítéssel karrier szinten, mert annak idején Alberto nyugodt szívvel vághatott bele a duplába, három Tour-győzelemmel a háta mögött, míg Nairo-nak még hiányzik az a sárga trikó. Úgy gondolom, hogy a kevés időfutam fényében egy kecsegtető lehetőséget dobott el magától a kolumbiai, aki ha júliusra hegyezi a formát, könnyedén odaérhetett volna a dobogó akár legtetejére.

A sárga trikó sorsa a verseny vége felé nem volt úgy istenigazából kérdéses, ezzel szemben például a zöldért akár minden idők egyik legkiélezettebb csatája is kialakulhatott volna... ha Marcel Kittel nem adja fel a Tourt a 17. etapon egy bukás következtében. A német sprinter egészen addig kenterbe vert mindenkit a mezőnyhajrák során, összesen 5 szakaszgyőzelmet halmazott fel, ám épp amikor megpillantotta az alagút végét, kénytelen volt elbúcsúzni a zöld trikótól. A pontverseny a világbajnok Peter Sagan méltatlan és jogtalan kizárása után (4. szakaszon, korrigált döntéssel) vált többesélyessé és ugyan Kittel behozhatatlannak tűnő előnyt épített fel a harmadik hétre, Michael Matthews a hegyekben megkezdte a felzárkózását. Mire a német rivális elköszönt a Tourtól, az ausztrál a részhajrák megnyerésével minimálisra csökkentette a hátrányát, szóval közel sem érdemtelenül vette át a mezt, amivel végül eltekert Párizsig. A Sunwebnél határtalan volt az öröm, hiszen a 4 szakaszgyőzelmük mellé 2 megkülönböztetett trikót is elhódítottak: a zöldet Matthews, a pöttyöset Barguil révén, aki befért a top10-be összetettben. A legjobb fiatalnak járó fehér trikó családon belül maradt: Simon Yates ikertestvére, Adam nyomdokaiba lépett és gyakorlatilag végig uralta ezt az összesítést, amelyben Louis Meintjessel vívtak különharcot. Visszatérve a maillot jaune-ra, a végső különbség Froome és Uran között 54 másodperc lett, míg Bardet 2:20 hátránnyal állhatott zsinórban másodszor dobogóra, 1 másodperccel megelőzve Landát. Akinek nem való ínyére a totális Sky-dominancia, az örülhet, hogy 54 másodpercről és nem 5 percről beszélünk, én mégis azt kívánom, hogy ennél azért lássunk szorosabb és izgalomdúsabb Tour de France-okat, vagy legalábbis háromheteseket. Utóbbira jelenleg kicsit nagyobb az esély, de majd meglátjuk, hogyan alakul az idei Vuelta. 

extra
Az előző, a Grand Départ-ról szóló bejegyzésben megígértem, hogyha hozzájutok a 2. szakaszon,
Jülicher Straße-Roßstraße sarkán készült videóhoz, mindenképp feltöltöm ide, a blogra.
Nos, ennek most jött el az ideje. Jó szórakozást hozzá!

Tour de France 2017, stage 2

Grand Départ 2017

2017.07.06. 14:17, bettina.
Düsseldorf memories

× Évek óta kerestem a lehetőséget arra, hogy legalább egyszer élőben, verseny közben lássam Contadort. Mivel eredetileg úgy tervezte, 2016-ban visszavonul, egyre égetőbbé vált a helyzet és onnantól kezdve nem telt el úgy nap, hogy ne agyaltam volna azon, hogy hol, mikor és kivel valósítom meg a régóta forralt tervemet. Nem vehettem többé biztosra, hogy a következő évben még láthatom, úgyhogy a tettek mezejére léptem: szüleim folyamatos győzködése mellett megpróbáltam úgy szervezni a családi nyaralást, hogy egyik nap útba ejthessünk egy Tour-szakaszt. Ez tavaly kishíján össze is jött, de mostmár áldom az eget, hogy nem találtunk szállást. Amint bejelentették, hogy idén Düsseldorfban lesz a rajt, egyből elkezdtem kombinálni, hiszen van nekem egy aranyszívű barátnőm, akinek történetesen német vér is csörgedezik az ereiben...

Július 6-a, csütörtök van, javában zajlik az idei Tour de France 6. szakasza. Már három napja itthonról szurkolok, de még mindig a düsseldorfi rajt hatása alatt vagyok, szépen lassan dolgozom csak fel az ott láttottakat. Rengetegszer elképzeltem már, hogy több száz lelkes szurkoló társaságában feszülten várakozom az út szélén és egyszer csak elhalad mellettünk a mezőny, miközben én megpróbálom kiszúrni Contadort a versenyzők tengerében. Mostanra ez az elképzelt jelenet emlékké lett, ráadásul többször is átélhettem - igaz, más és más minőségben. Aki különösebben nem rajong senkiért és semmiért, annak úgy tűnhet, túlmisztifikálom ezt az egészet. De nekem ez valóban sokat jelentett. Szombaton alsó hangon 4 órát álldogálltam a hidegben és az esőben egy kordon tövében, csakhogy végre egyszer megpillantsam a kedvencemet, aki az utolsók között rajtolt az időfutamon. Higgyétek el, bármi más okból aligha vártam volna ennyit ilyen időben. De azt a 3 másodpercet, amíg a szemeim előtt tekert, nem cserélném el semmiért. Ülhettem volna otthon a kényelmes fotelben, jégkrémmmel a kezemben és még akkor többet is látok magából, a versenyből. De nem ezért mentem oda, hanem a Tour-élményért. Azért, hogy élőben is megtapasztalhassam azt a hangulatot, amit csak félmillió kerékpárszurkoló teremthet. Merhogy nyilván nem egyedül álldogálltam az esőben akkor és ott, Düsseldorfban. 

Na, de kanyarodjunk kicsit vissza az előzményekhez. Nagyjából 7 éve élek-halok a sportokért. Sosem tettem fontossági sorrendet a kedvenceim között, de rájöttem valamire az utóbbi néhány év során: a kerékpársport különleges helyet foglal a szívemben. A legjelentéktelenebb versenyeket is képes vagyok megnézni, amikor pedig a legfontosabb eseményekre kerül sor (háromhetesek és klasszikus egynaposok), egyetlen másodpercről sem szeretnék lemaradni. Ez a fene nagy rajongásom egyrészt köszönhető a magyar Eurosportos kommentátoroknak - szerencsém volt még a legendás Sipi-Jenci párost is hallgatni -, másrészt Alberto Contadornak, a versenyzőnek és a magánembernek, egyaránt. Az első emlékeim a 2010-es Tour de France-ról származnak, igaz, csak a 2011-es Giro d'Italián lángolt fel bennem igazán a szurkolói öntudat. Őszintén sajnálom, hogy nem előbb ismertem meg őt, mert így lemaradtam első komoly sikereiről és arról, ahogyan berobbant az élmezőnybe. De kiindulva abból, mennyit aggódtam érte például 2014-ben, amikor elrepedt a sípcsontja (a bukása és feladása után napokig random módon sírógörcsök törtek rám), a lelkemnek mindenképp jobb, hogy 2004-ben még boldog gyermekkoromat éltem és még csak azt sem tudtam, hogy a világon van. Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy én már évek óta elkötelezett rajongója voltam akkor, amikor tudomást szereztem arról, pontosan min ment keresztül 13 évvel ezelőtt: egy spanyol versenyen stroke következtében esett össze, azonnal meg kellett műteni. Egyáltalán nem volt biztos, hogy még valaha kerékpárra ülhet. A kórházi ágyon fogalmazta meg először mottóját: Querer es poder, azaz ahol van akarat, ott van erő is. 2005. januári sikeres visszatérése óta ezzel a felfogással versenyez, amivel világszerte több millió kerékpárszurkolót állított maga mögé. 

Végtelen alázata, a sportág iránti szeretete, küzdeni tudása, mentális ereje és kisugárzása csupán hab a tortán. Ezeknek a tényezőknek is komoly szerepe van abban, hogy ennyien hisznek benne a mai napig, pedig már vitathatatlanul túl van karrierje zenitjén. Alberto Contador személye garancia a váratlan fordulatokra (lásd, például 2012 - Fuente Dé, 2016 - Formigal, 2017 - Párizs-Nizza utolsó szakasza). Ha valakire, rá abszolút nem jellemző, hogy beálljon a sorba és megelégedjen a második hellyel. Dupla vagy semmit játszik. Ha a lábai nem bírják, a szíve viszi előre. Kiváló példa erre a tavalyi Tour 9. szakasza, amikor 2 bukás után, lázas betegen még megpróbálta meglepni az ellenfeleit. Mert addig nem nyugodott, míg legalább meg nem próbálta. 2014-ben törött sípcsonttal tekert fel egy első kategóriás emelkedőre, amivel kapcsolatban később azt nyilatkozta, hogy abban a pillanatban, amikor eldöntötte, hogy feladja, a térde nem fájt, de a szíve igen... Majd napra pontosan 2 hónappal később megnyerte hazája körversenyét, a Vueltát. Szóval, ha valaki azt kérdezi, miért szeretem és miért jelent annyit a puszta látványa számomra, válogathat a felsoroltakból, hozzátéve, hogy még napokig sorolhatnám az okokat. Legyen elég ennyi. Azokat pedig, akik anélkül ítélik meg vagy skatulyázzák be, hogy ismernék a múltját és az emberi értékeit, csak sajnálni tudom. Én, mindenesetre mellette állok és remélem, hogy még sokáig láthatom őt versenyezni azzal a széles mosollyal az arcán.

A bevezetőben említettem, hogy a szüleimet minden próbálkozásom ellenére sem sikerült meggyőznöm, hogy a Tour de France-ra igenis érdemes legalább egyszer ellátogatni. Ők, ahogyan a legtöbb laikus, úgy gondolták és azzal érveltek, hogy teljesen felesleges olyan messze menni azért, hogy aztán a mezőny néhány szempillantás alatt elhúzzon előttünk. Ezzel nagyjából egyet is értettem, de én sosem egy sprintbefutóra vágytam, hanem arra, hogy mondjuk egy jóféle hegyi szakaszon az út széléről szurkolhassak Contadorért. Ahogy korábban írtam, a tavalyi Tourt kénytelen volt feladni. Nos, ez egészen pontosan az andorrai szakasz közben történt, ahol ráadásul a célban jégeső fogadta a versenyzőket és keserítette meg a helyszínen szurkolók helyzetét. És igen, ez volt az a szakasz, amit szerettem volna a nyaralás alkalmával megcélozni, szóval duplán örülök, hogy nem sikerült... Ősszel hirdették ki a 2017-es Tour de France útvonalát és a düsseldorfi rajt kapcsán felvetődött bennem, hogy mivel legjobb barátnőm, Maria német gyökerekkel is rendelkezik, minden bizonnyal akad majd egy rokona, aki a közelben lakik. Nem tévedtem, így miután - számomra meglepő módon - első hallásra beleegyezett abba, hogy eljön velem, elkezdtük megszervezni a németországi kiruccanást. Tavasszal vált biztossá, hogy ingyen szállásunk lesz egy Düsseldorf melletti településen, Maria egyik nagynénje jóvoltából, aki mint kiderült, hozzám hasonlóan a sportok megszállottja. Utólag ki merem jelenteni, hogy ennél jobb helyünk nem is lehetett volna. Június 30-án utaztunk, addigra természetesen mindent a lehető legalaposabban elterveztem. Átbújtam az összes a tájékoztatótót, térképet, útvonalat, ám mégis aggódtam amiatt, hogy mennyit fogok látni az eseményekből és hogy eltévedünk a városban. De ezek a félelmeim, főleg az utóbbi, alaptalanok voltak.

Szombaton egy óra körül érkeztünk a start helyszínére, hogy láthassuk a karnevál hangulatban elhaladó karavánt, amit nem véletlenül ajánlottak olyan sokan azok közül, akik már jártak a Touron. Minden tökéletesen ki volt táblázva, követtük a tömeget, ám körülbelül egy kilométer megtétele után arra lettünk figyelmesek, hogy egyre többen jönnek visszafelé. Kíváncsiak voltunk, honnan özönlenek ennyien, így inkább nem fordultunk vissza. Végül kiderült, hogy a csapatbuszok parkolója felé vezetett az út, szóval egyáltalán nem bántam, hogy elsétáltunk idáig, bár a Treknél akkor még nem volt mozgolódás... A startrámpától kb. 25 méterre vártuk a karavánt, ami tényleg fantasztikus élmény még az abszolút laikus nézők számára is. Az összes szponzor felvonul egy-egy felcicomázott járgánnyal és mindenféle szuvenírekkel halmozzák el a rajongókat. Mi is zsákmányoltunk néhány relikviát, így például egy Skodás sapkát, egy csomag Haribót, egy eső ellen védő nyeregsapkát (amire rájöttünk, mire való...), egy Mickey Mouse-os képregényt, meg egy fél literes Vittelt. Ha már Vittel, ugye ez egy francia vízmárka és amellett, hogy frissítőt osztogattak, meg is locsoltak minket, ami 35 fokban lehet, hogy jól esik, de 15 fokban már kevésbé. Szerencsére volt rajtunk esőkabát. Negyed négykor rajtolt az első versenyző, addig pedig kényelmesen átsétáltunk a célegyenesbe (Rotterdamer Straße).

Egészen pontosan a célvonal után 50 méterrel találtam magamnak egy helyet, közel a pódiumhoz: a bal oldalamon egy olasz házaspár állt, tőlem jobbra pedig walesi szurkolók táboroztak le, akik persze teli torokból üvöltöttek Geraint Thomas szakaszgyőzelme okán (40-50 év közötti hölgyekről van szó, az egyiknek Luke Rowe volt a háttérképe). Ahogyan teltek-múltak az órák, egyre jobban rákezdett az eső, így mire a legjobbak érkeztek, rendkívül veszélyessé váltak a városi, olajfoltos utcák, legfőképpen a kanyarok. Sajnos történt néhány súlyosabb bukás is: Alejandro Valverdének (törött térdkalács) és Ion Izaguirrének (csigolyatörés) rögtön az első nap fel kellett adnia a versenyt. Nem csoda, hogy ezek után - a szó legszorosabb értelmében - rettegtem, hogy mi lesz majd Contadorral. Konkrétan végigremegtem a menetét. 17 perc környékére saccoltam a többiek eredményei alapján, amivel nem lőttem mellé, hiszen végül 16:58-at tekert. Ezzel az idővel teljes mértékig elégedett voltam mindaddig, amíg Chris Froome be nem érkezett. Ő ugyanis kockáztatott és végülis bejött neki, ezzel szerzett magának 42 másodperc előnyt a riválisokkal szemben. Nem kevés, de nem is olyan sok, hogy azt mondjam, megérte volna Contadornak is - divatosan szólva - fullgázon menni. Egy esetleges sérülést nehezebben tudott volna kozmetikázni, mint 42 másodperc hátrányt...

Vasárnap, az első 'normál' szakaszon szerettem volna megnézni a teljes startlista-aláírást, de kicsit késve érkeztünk és, vagy lemaradtunk Contadorról, vagy csak simán elslisszolt, miközben a helyi versenyzőket interjúztatták. Mindenesetre nem láttuk. Ezután úgy terveztem, hogy amint ellövik a neutrál rajtot, visszasétálunk a metróhoz és leszállunk egy olyan helyen, ahol a nap folyamán kétszer is elhalad a mezőny. Ez úgy-ahogy sikerült is, bár a rajt és az első elhaladás alkalmával nem álltunk túl jó helyen, úgyhogy csak reménykedni tudtam abban, hogy a második áthaladásra jobb rálátásunk lesz. A Jülicher Straße és a Roßstraße sarkán még nem alakult ki akkora tömeg, amikor odaértünk, így közvetlenül az út mellé sikerült pozícionálni magunkat. A felfokozódó tapsból és az egyre hangosabb morajlásból sejtettük, hogy közelít a mezőny. Mivel egy viszonylag éles kanyar bejáratánál várakoztunk, nem érkeztek olyan tempóval a kerékpárosok, hogy ne tudjuk kivenni az arcokat. Körülbelül fél méterre tőlünk haladt el a nagyjából 200 fős boly, szóval, ha mondjuk kitettem volna a kezem, tömegbalesetet idézhettem volna elő. Nem is mertem túlságosan behajolni. A csapatok jól elkülöníthető módon követték egymást, így tisztán láttam a Trekeseket is, akik Contadorra vigyáztak. Fotókat, videókat nem készítettem erről a napról, a maga valójában szeretettem volna átélni a pillanatot, de a barátnőm unokatestvére felvette, ahogy elrobognak előttünk, szóval ha eljut hozzám a felvétel, szívesen megosztom.

Miután kihevertük a látottakat, kerestünk egy óriás kivetítőt, ahol megnézhettem a szakasz további részét. A Rajna partján lévő parkban csak néhányan lézengtek, hiszen kb. félóránként érkezett a város felé egy-egy kiadós zápor. Marcel Kittel kiengesztelte a Tony Martin időfutamon elért harmadik helye miatt meglehetősen csalódott hazai közönséget egy sprintben aratott győzelemmel. Akárcsak szombaton, amint véget ért a verseny, egyből kisütött a nap, így még egy kicsit sétálgattunk az aznapi starthely, a Burgplatz környékén. Lehet, hogy nem Düsseldorf a világ legszebb városa, de az örökre szóló emlékek megszépítik a szememben ezt a helyet, hiszen egy régóta dédelgetett álmom vált itt valóra. Persze, egyedül nem mentem volna sokra, a teljes siker eléréséhez kellett drága barátnőm, Maria együttműködése, perfekt német tudása és remek tájékozódóképessége, a lelkes nagynéni segítőkészsége, illetve némi szerencse is. Nem beszélve arról, hogy ez az egész cikk meg sem születik, ha Contador még 2016-ban visszavonul, szóval a sors keze is közreműködött ebben. Akik pedig kacérkodnak a gondolattal, hogy egyszer ellátogatnak a Tour de France-ra, azokat arra bíztatom, hogyha módjuk van rá, mindenképp tegyék meg. Ha mindent alaposan megterveznek és időben érkeznek, felejthetetlen élményben lesz részük. Szerencsével egész közel kerülhetnek kedvencükhöz VIP-hozzáférés nélkül is. És még egy jó tanács: egy éles fotónál sokkal többet ér az, amit a saját szemével lát az ember. Az nem a fényképezőgép memóriájában raktározódik el, hanem az emlékeink között. És kitörölhetetlen.

u.i.: A fenti képek csupán illusztrációként szolgálnak, nem én készítettem őket, de véletlenül találtam egy olyat, amin rajta vagyok, a walesi rajongókkal egyetemben. Az utolsó kép a szombati időfutamon készült és a patináns Rouleur galériájában szúrtam ki. Kicsit eláztam :)

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre