× A Tour de France három hete - talán közhelyesen hangzik - gyorsan elszaladt, és végül az az ember nyerte az összetettet, akinek nem akadt különösebb gondja a verseny során. Nem mondanám, hogy Chris Froome volt a legkiegyensúlyozottabb, de a tavalyi évvel ellentétben idén elkerülte a bukásokat, és tulajdonképpen egy előre eltervezett megindulás elégnek bizonyult a győzelem megszerzéséhez. Az akkor kiharcolt jelentős előnyével bátran gazdálkodhatott, gyakorlatilag nem forgott veszélyben a sárga trikó. Quintana már csak kozmetikázni tudta az eredményt utolsó rohamával.

Mielőtt az idei versenyre térnék, érdemes visszagondolni a tavalyira. 2014-ben a 10. szakasz után már két összetett esélyessel voltunk szegényebbek és jött a nevető harmadik Nibali, akinek nem maradt komoly kihívója a hegyekben. Talán pont emiatt tartottunk attól, hogy a 2015-ben rajthoz álló nagy négyes valamely tagja nem fog végigmenni, de hál' istennek, nem ismételte magát a történelem. Nem így dőlt el az összetett, ami számomra óriási pozitívum, hanem ahogy annak lennie is kell, a puszta erő számított. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki megúszta bukás nélkül, sőt, de szerencsére ez nem befolyásolta jelentősen a favoritokat a későbbiekben. Tavaly egyértelműen Vincenzi Nibali állt Fortuna védelme alatt, idén pedig Chris Froome kezét fogták felülről. Félreértés ne essék, nem ezért nyert - ahogy sportos berkekben szokás mondani, a szerencsét ki is kell érdemelni. Általában akkor jön az égi segítség, amikor jól megy az embernek, és ez fordítva is igaz. Froome-nak pedig bizony jól ment ebben a szezonban, eltalálta a formaidőzítést és kiválóan építették fel a versenyt a csapattal, ami piszokerős volt. A Sky-nál volt még körülbelül 4-5 olyan kerekes, aki egy másik, gyengébb együttesben kapitány is lehetett volna. Jól osztották be az erejüket, minden segítőnek volt egy-egy pihenősebb napja, hogy a következő etapon tudjon tartósan - a többiekre nézve - gyilkos tempót menni Froome-nak a hegyeken. Egyszerűen nem volt gyenge pontjuk, nem volt egyetlen gyenge láncszem sem. 

Ahogy azt a címben említettem, az összetett szempontjából 2 sorsdöntő szakasz volt, és a meglepő az, hogy az egyik nem is a hegyekben zajlott, és nem is a kockaköveken. Az benne volt a pakliban, hogy az oldalszél megtépázhatja a mezőnyt Hollandiában, de talán arra nem számítottunk, hogy ez meghatározó nap lesz a sárga trikót tekintve. Minden azzal kezdődött, hogy a duplázásra készülő Contador odakiabált Bennatinak, hogy taposson bele a pedálokba. Ilyen tempónál elég volt egy kisebb bukás is ahhoz, hogy végleg szétszakadjon a sor, ennek pedig a címvédő Nibali és az útvonal miatt toronymagas favoritnak számító Quintana itta meg a levét, hiszen ők hátulragadtak. Az Astanás segítők elfogytak, a Movistarosok nem tudtak olyan iramot diktálni, mint az elöl begomboló Tinkoff és a Sky. A hátrányuk egyre nőtt, közben Nibalinak defektje is volt, és történt még egy bukás a csoportjuk elejében, ami megpecsételte a sorsukat. Másfél perc lett a vége. Ezt a szakaszt szerintem nézni is fárasztó volt, én legalábbis még fél órával a befutó után sem tértem magamhoz teljesen. Teljesen az események hatása alá kerültem, dehát ez az igazi országúti kerékpár. 

A pavés szakasz idén nem okozott gondot senkinek, a nagy négyes minden tagja együtt érkezett meg, még a defektet is megúszták. Froome folyamatosan elöl haladt, Contadort Sagan védte őrangyalként, Quintanának ott volt Valverde, Nibali pedig van annyira jó ebben a műfajban, hogy ne szoruljon segítségre. Többször is megpróbálta növelni a tempót a kockaköves szektorokban, de a Sky nem engedte el egyszer sem, tanultak a tavalyi történésekből. A következő etap, amit kiemelnék, az a szabályokba ütközően későn megrendezésre kerülő csapatidőfutam. Nem is feltétlenül azért, mert valakinek itt ment el az esélye az összetettre, hanem az izgalmas hajrá miatt. A favoritok csapatai mind-mind jól mentek, Froome-ék szakaszgyőzelme érdekes módon a Tinkoffból átigazoló Nicolas Roche-on ment el, aki nagyon nem bírta az utolsó emelkedőt. A többiek próbálták őt 'fölhúzni' a célba - a szó legszorosabb értelmében, de ezzel el is bukták az 5 mp-es előnyüket a BMC-vel szemben, és végül 6 tizeddel kikaptak a szám regnáló világbajnok együttesétől.

Az első pihenőnap után jött az első igazán kemény hegyi szakasz a Pireneusokban, ez volt a másik sorsdöntő versenynap. Nagy tűzijátékra lehetett számítani a La Pierre St. Martin-en, de a kánikula sokakat megviselt, és a várva várt csata elmaradt. Először Nibali adta meg magát 10 km-re a céltól, a következő áldozat Contador volt, aki 6.5-nél szakadt le, amikor is Chris Froome elöl kiállt az utolsó segítő és a brit ámokfutásba kezdett. Egyből a két évvel ezelőtti képek ugrottak be a zord Mont Ventoux-ról, amikor Quintana még egy ideig tudott vele menni, de hamarosan tőle is eltávolodott. A szokásos, nem túl esztétikus stílusában (bocsánat a rajongóitól, de én nem tudok túllépni ezen) Froome faképnél hagyta közvetlen riválisait, és meg sem állt a szakaszgyőzelemig. 3 perc fölé duzzadt az előnye, Nairo Quintana jött fel mögé a második helyre. Contador szavaival élve, mindenki a helyre került. Maradt a magyarázkodás és a sebnyalogatás. Az Astana főnöke, Vinokourov például annyira felhúzta magát Nibali gyenge teljesítményén, hogy felindulásból kijelentette, Fuglsang lesz az új csapatkapitány, mostantól érte fognak dolgozni. Aztán persze maradtak az eredeti felosztásnál, és a harmadik héten kiderült, hogy jól tették. A soron következő két pireneusoki szakasz nem hozott több meglepetést és kicsit mindenki belenyugodott a helyzetébe, legalábbis látszólag. Csak kisebb, erőtlen próbálkozásokat láthattunk, senki sem tudott jelentős különbséget kialakítani Chris Froome-mal szemben. Ebben óriási szerepe volt Geraint Thomasnak, aki őrületesen jól tekert ezekben a napokban és elvette az ellenfelek kedvét a támadástól.

Mindenki az Alpokról beszélt az átvezető etapok során, mindenki oda tartogatta magát és a maradék erejét. És nem kellett csalódnunk, a favoritok be is tartották az ígéreteiket. Contador többször húzott váratlant, ám egyszer sem engedték hátul, hogy végigvigye a tervet, hiszen Nibali sem bírt magával, és hamar felhúzta rá a többieket. A kilencszeres Grand Tour-győztes spanyolnak ráadásul keresztülhúzta a számításait egy lejtmenetben történt bukás (18. szakasz, Col d'Allos), miután kétszer is meg kellett állnia kerékpárt cserélni, és hiába küzdött nagyot, nem tudott felzárkózni a többiekre, ezzel minden esélyét elvesztette a duplázásra. A dobogóra való feljutás lehetett volna a célja, de a Valverde-Nibali duó túl erősnek bizonyult és a bukás következményei is csak nehezítettek az amúgysem könnyű helyzetén. Nairo Quintanától várhattuk volna, hogy csodát tesz a harmadik héten, de egészen az utolsó két hegyi etapig nem tudta leszakítani Froome-ot. Aztán a 19. szakaszon, a Tour során először a kenyai születésű brit bajba került: a Croix de Fer-en akadt egy kisebb mechanikai problémája, és egy pillanatra le kellett tennie a lábát. Ezt a pillanatot használta ki az Astana régi-új elsőszámú embere, Vincenzo Nibali, aki amint látta, hogy Froome lelassít, kilőtt a sor elejéről. A többi rivális nem követte, sőt, azután sem próbálkoztak, hogy a sárga trikós felért, így az olasz meg tudott lógni és egy 60 km-es szökés után ő ünnepelhetett a célban. A brit tetszését nem nyerte el a produkciója: a 2013-as bajnok maga ment el az Astana-buszhoz és kültdte el Nibalit melegebb éghajlatra. Egyrészről meg lehet érteni a reakcióját, tényleg nem volt fairplay-díjas jelenet a címvédőtől, de mivel több, mint 8 perc volt a hátránya összetettben, egyáltalán nem jelentett veszélyt a sárga trikóra. Quintana annál inkább jelenthetett volna, de a kolumbiai hegyimanó túl későn indult és csak fél percet tudott kiharcolni az utolsó emelkedőn.

A 20. szakasz is tartogatott izgalmat bőven, a legendás Alpe d'Huez volt a terítéken. Miközben Hesjedal és Pinot egymást kontrázgatták az élén, egy kicsivel hátrébb a Movistar csinált versenyt. Méghozzá nem is akármilyet! Akció, akció után: először Valverde ugrott meg, előkészítve a terepet Quintanának, aki a hegy lábánál megindította utolsó offenzíváját Chris Froome ellen. Ha most egy hollywoodi történetet szeretnék írni, biztos az lenne a vége, hogy minden idők legszorosabb csatájában végül sikerült átvennie a sárga trikót. A valóságban viszont csak másfél percet tudott levenni a gyengébb napot kifogó angolról, akinek Porte és Poels törte az utat a holland kanyarban őrjöngő tömegben. Valverde árnyékként követte őket, ő karrierje első Tour-dobogójáért hajtott és meg is szerezte. Nibali a hegy lábánál kapott defektnek köszönhetően kimaradt a buliból, csak a leszakadó Contadort érte utol, és ezzel meg is elégedett, ők együtt érkeztek meg. Nairo Quintana pedig hiába tette ki a szívét-lelkét az Huez-en, a dicsőség és a nemzeti hőssé válás felé haladó Thibaut Pinot-t nem tudta megfogni. A top 5-ben nem változott semmi - a különbségeket leszámítva, Froome másodjára hódította el a sárga trikót. 

Az összetett versenyen kívül is van élet, néhány kimagasló teljesítményről még szót kell ejteni. Ha a sprintekre gondolunk, például, akkor hasonló volt André Greipel fölénye, mint tavaly Kittelé. A Lotto Soudal németje 4 szakaszt is nyert, ebből az egyik a párizsi befutó -, a zöld trikót viszont így sem volt esélye megszerezni, hiszen a pontverseny specialista Peter Sagan megint sorra hozta a top 5-ös helyezéseket. A siker megint elkerülte a szlovákot, de aggresszív hozzáállásával, sorozatos szökéseivel bebiztosította magának a mezt. A fehér trikó  volt talán előzetesen is a legegyértelműbb: Quintana a várakozásoknak megfelelően negyedórás előnnyel dominálta a fiatalok mezőnyét. A pöttyösért hiába hajtott a két hegyi etapot nyerő Joaquim Rodriguez és a legaktívabb versenyzőnek megválasztott Romain Bardet, végül ebben az értékelésben is Froome lett a győztes. A két összetett dobogóst adó Movistar pedig - elsősorban a harmadik héten bemutatott sikeres támadásoknak köszönhetően - bizonyult a legjobb csapatnak, legalábbis az időeredmények alapján.

Contador és a Tinkoff-Saxo teljesítményéről bővebben a Sportblogban olvashattok.