Azt hiszem, a 2020-as Ausztrál Open két kulcsfogalma a ‘bozóttüzek’ és a ‘generációváltás’. Ez utóbbi szinte kötelező elemmé vált a férfi verseny kapcsán, hiszen évek óta az tartja lázban a tenisz társadalmat, hogy kik taszíthatják le a trónról a Grand Slam-porondot eluraló három királyokat. Ha tetszik, ha nem, minden egyes tornával egyre közelebb araszolunk ahhoz, hogy ez az elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan folyamat elkezdődjön – Dominic Thiemet csak néhány game választotta el a döntőben attól, hogy végre berúgja az ajtót. De még mielőtt újra napirendre kerülhetett volna a nemzedékek csatája, az ausztráliai tűzvész nyomán hamvas szürkeség borította be a melbourne-i eget, az egészségre káros levegő miatt a halasztás is szóba került. Végül az anyatermészet a maga sajátos módján gondoskodott a megoldásról, míg a játékosok világméretű adománygyűjtést szerveztek a károsultak javára. A sport a kezdeti aggályokat követően előbújhatott a katasztrófa árnyékából, Novak Djokovic pedig rekordgyőzelmével megerősítette a tenisz jelenlegi világrendjét, vagy legalábbis egyelőre sikerült kordában tartania az új világrend képviselőit.

A veszély igenis valós: amennyire fenyegette Melbourne-t a tűzgyűrű, olyannyira fenyegeti Federer, Nadal és Djokovic évtizedes hegemóniáját a trónkövetelő új generáció. Akármilyen elcsépelt is a szó, nem lehet elvitatni, az őrségváltás küszöbére értünk, és most már nem csupán egyetlen fecskéről, ha úgy tetszik szélmalomharcosról van szó. Minden alkalommal valaki más dörömböl az ajtón, legyen az akár a NextGen-, akár a húszas évei közepén járó korosztály valamely képviselője. Noha eleddig a Nagy Hármas állta a sarat a Grand Slam-tornákon, visszaverve a támadásokat, jó kérdés, hármójuk közül ki lesz az, aki először megremeg egy ilyen sorsdöntő helyzetben, és ami még ennél is fontosabb, a (tágabb értelemben vett) fiatalok közül ki lesz az, aki először ér el áttörést – mert semmi kétség, az a valaki egy fékezhetetlen lavinát indít majd el. Az idei Ausztál Openen Thiem, akárcsak a tavalyi US Openen Medvedev hajszálra volt ettől, ám az éppen ügyeletes veterán klasszis (New Yorkban Nadal, Melbourne-ben pedig Djokovic) sikeresen megakadályozta a trónfosztást, tovább őrizve a megingathatatlanság látszatát és fenntartva a status quót. De legbelül ők is érzik, ezt nem lehet a végtelenségig csinálni, az idő nem nekik dolgozik: a feladat tornáról-tornára egyre nehezebb lesz, az ambiciózus ellenfelek pedig tornáról-tornára egyre magabiztosabbá válnak. A fiatalok tenisze megvan, hogy elsöpörjék idoljaikat – kisebb presztízsű versenyeken, Masters-tornákon és az ATP-világbajnokságon nemegyszer el is söpörték őket –, már csak azzal a mentális teherrel kell megbirkózniuk, ami a GOAT-generáció leváltásával jár, hiszen ezáltal vethetnek véget totális Grand Slam-dominanciájuknak (a legutóbbi tizenhármat ők nyerték). 

No, de ugorjunk kicsit vissza a másik, fizikailag is égető problémára, ami eleinte mindenkit aggodalommal töltött el – egyáltalán nem volt biztos, hogy a tornát meg lehet rendezni a szokott idejében. A decemberi hírek nem is szóltak másról, mint az Ausztráliát felemésztő, megállíthatatlanul pusztító bozóttüzekről, amely sajnos főként a szigetország délkeleti részét sújtja-sújtotta, ahol Melbourne is található. A négymilliós város ugyan megmenekült a lángoktól, ám az a fojtogató füst, ami a tűzfészek közelségéről árulkodott, vészjóslóan rátelepedett a környékre. Az Australian Open első selejtezőköre igencsak kétes körülmények között zajlott, hiszen amíg a teniszezők a pályán fuldokoltak (volt, aki a rossz minőségű levegő okozta köhögőroham miatt adott fel mérkőzést), a városvezetés azt tanácsolta a helyi lakosoknak, hogy lehetőleg maradjanak otthon és az ablakokat se nyissák ki… Néhány játékos a történtek után bojkottot helyezett kilátásba, majd maga Roger Federer is felszólalt a témában, precízebb tájékoztatást követelve a szervezőktől az egészségügyi kockázatot illetően. Mindeközben Nick Kyrgios a tenni akarástól fűtve egy rendhagyó jótékonysági gálaestet (Rally for Relief) szervezett: az ügy olyan sztárparádét csődített össze, amilyet még nem látott a teniszvilág – egy nemes cél érdekében, barátságos keretek között is egymásnak feszült a régi és az új generáció (a majdani elődöntős mezőny fényében a tét nélküli Djokovic-Nadal kontra Thiem-Zverev páros rangadó kifejezetten pikáns). Emellett pedig útjára indult egy nagyszabású adománygyűjtő akció is, az Aces for Bushfires, melynek lényege, hogy a játékosok a verseny ideje alatt minden egyes beütött ásszal hozzájárultak az újjáépítési munkálatokhoz. A végösszeg alulról súrolja a hatmillió ausztrál dollárt (5 millió 800 ezer), ami átszámítva nagyjából 1 milliárd kétszázezer forintot jelent az ausztrál vöröskeresztnek. Sosem szabad alábecsülni a sport erejét...

A főtáblás küzdelmek kezdetére megérkezett a jégeső Victoria államba, elverve a port és jelentősen megtisztítva a levegőt: ugyan az égi áldás eme váratlan formája további anyagi károkat okozott, a levegőminőség miatt többé már nem kellett aggódni, így végre a teniszé lett a főszerep a Melbourne Parkban. Számunkra, magyarok számára kiváló hírekkel indult a férfi torna, mivelhogy Fucsovics Márton magabiztos játékkal, és a helyszíni közönség jól hallható támogatását élvezve búcsúztatta a 13. helyen kiemelt kanadai reménységet, Denis Shapovalovot, miután mintha szárnyakat kapott volna. A nyíregyházi teniszező bármiféle megingás nélkül vette a következő két akadályt a regnáló NextGen-világbajnok Jannik Sinner és Tommy Paul személyében – utóbbi ellen egyszer sem bukta el a szerváját. Újfent saját erőből harcolta ki a jogot arra (tehát nem a sorsolás szeszélyeinek köszönhetően), hogy a legjobb 16 között megmérkőzzön Roger Federerrel, akinek számottevően nehezebb útja volt idáig, sőt igazából az volt a kérdés, hogy a 39 esztendős svájci eljut-e egyáltalán Fucsovicsig...

A harmadik fordulóban hirtelen felbolydult az addig papírforma szerint csordogáló torna, ekkor kezdett körömrágóssá válni az idei Ausztrál Nyílt Teniszbajnokság: a generációváltó hadosztály egyik, a végső győzelemre is esélyes tagján, a tavaly berobbanó Stefanos Tsitsipason átgázolt a sérüléshullám után magára találó Milos Raonic, majd a hazaiak első számú favoritja, a tenisz ügyeletes rosszfiúja, Nick Kyrgios 2-0-ás előnyét ellébecolva, őrületes, teátrális jelenetekkel tarkított ötszettes derbin verte Karen Khachanovot – a drámai végjáték során szinte felrobbant a Melbourne Aréna. Előző nap a 21. Grand Slam-trófeáját üldöző Roger Federert ugyancsak megérintette a kiesés szele, hirtelen egy késő esti thriller kellős közepén találta magát egy másik ausztrállal, a legendásan nagy küzdő John Millmannel, aki nemcsak hogy döntő játszmára kényszerítette, a szuper tiebreakben 8-4-es előnyt épített ki ellene, ahonnan egy valódi csodára volt szüksége a fordításhoz. Tulajdonképp az új formátum mentette meg a Maestrót, a régi pontszámítási rendszerben nem élte volna túl ezt a kört: Federer zsinórban hat pontot nyert, kihasználva, hogy ellenfele leblokkolt a vissza nem térő lehetőség kapujában – ez volt az a csoda, amire szüksége volt, hogy létrejöjjön egy újabb Fucsovics-Federer.

Január 26-án elérkezett a magyar szempontból leginkább várt pillanat: Fucsovics ismételten pályára léphetett Roger Federer ellen. Akárcsak két éve ugyanitt, most is a nyolcaddöntőben csapott össze a svájci zsenivel, ám ezúttal jóval kedvezőbb kilátásokkal és merészebb álmokkal várhatta a találkozót. Federer mégiscsak egy négyórás csatát vészelt túl alig két napja, míg ő kevesebb mint feleannyi idő alatt abszolválta az előző mérkőzését. A visszavágásra készülő Fucsovics belevaló teniszével elcsendesítette a Rod Laver Aréna közönségét és magát, a húszszoros GS-bajnokot is zavarba tudta hozni a nyitószettben, azonban ahhoz, hogy reális esélye legyen a történelmi bravúrra, még legalább másfél órán keresztül kellett volna tartania ezt az elképesztő színvonalat, ami – lássuk be – kissé elrugaszkodott kérés lett volna tőle. A lassú kezdést feledtetve Federer rákapcsolt és ellentmondást nem tűrve, rutinból bedarálta az elbizonytalanodó Marcit, akinek persze nincs oka szégyenkezni, hiszen melbourne-i menetelésével újra a top 50 kapuját ostromolja.

Visszatérve a realitások talajára, aligha gondoltuk volna, hogy a negyedik forduló lesz a végállomás a feltörekvő orosz kontingens két legígéretesebb formát mutató tagja számára: az új szezonban mindaddig veretlen, két trófeát begyűjtő Andrey Rublev, és a Nagy Hármas letaszítására bazírozó, nagy mellénnyel érkező Daniil Medvedev is csomagolhatott – igaz, egyikük sem szenvedett vállalhatatlan vereséget. Előbbi attól a Sascha Zverevtől kapott ki, aki végre valahára levetkőzte a Grand Slam-átkot, és amikor már senki sem számolt vele a győzelem szempontjából, rátalált a helyes útra: mindenki legnagyobb döbbenetére szettveszteség nélkül, kettős hibákat is csak elvétve ütve, a radar alatt vitorlázott el a negyeddöntőig, amihez bizonyára hozzájárult az is, hogy az elmúlt évek sorozatos kudarcai miatt már elsősorban nem tőle várták a megváltást a fiatalok közül. Zverev ráadásul az ausztrál szurkolókat is maga mögé állította, mikor az első körös sikerét követően a teljes pénzdíját felajánlotta, amennyiben ő nyerné a bajnokságot. Ami Medvedevet illeti, az eltökélt oroszt nem más, mint egy korábbi Ausztrál Open-győztes, Stan Wawrinka küldte haza, aki úgy tűnik, végleg megszabadult térdproblémáitól és szinte észrevétlenül zárkózik vissza a szűk elithez: az utóbbi négy major versenyen három alkalommal is beverekedte magát a legjobb 8 közé. Ha már korábbi bajnokok, a forduló csúcsmérkőzése a tornát világelsőként kezdő Rafael Nadal és a minden eddiginél motiváltabb Nick Kyrgios között zajlott, aki nemcsak az országáért, az előző este helikopterbalesetben életet vesztő kosárlegendáért, Kobe Bryantért is küzdött, ám hiába volt jó esélye arra, hogy maratonira nyújtsa a találkozót, a negyedik játszma rövidítésében elkövetett néhány taktikai baklövést, miután Nadal klasszisához méltóan megoldotta a továbbjutást. 

A negyeddöntős párosításokban már ott rejlett a nemzedékek csatájának lehetősége: míg a tábla alsó felén a NextGen-vitézek korai kihullásával bőven 30 év fölé csúszott a résztvevők korátlaga, a felső ágon igencsak vegyes volt a kép, végül az ismeretlen terepre lépő trónkövetelők felülkerekedtek a dörzsölt veteránokon. Az egyetlen összecsapás, ahol nem volt semmiféle kérdés, a címvédő Novak Djokovichoz fűződött, aki könyörtelenül átgázolt az addig brillírozó Raonicon, ezzel szemben Roger Federernek egy újabb vaskos csodatételre volt szüksége, hogy kiharcolja a szerb elleni rangadót – szám szerint már az ötvenediket karrierjük során. A hatszoros melbourne-i bajnok svájci nem kevesebb mint hét, azaz 7 meccslabdát hárított a világranglista-100. amerikai Tennys Sandgren ellen (ugyebár, a név kötelez), később viszont kiderült, mégiscsak esendő ember, teste ugyanis beleroppant az erőfeszítésbe… Noha Rafael Nadalról jól tudjuk, hogy az Ausztrál Open a legkevésbé sikeres Grand Slam-tornája (csupán egyszer emelhette magasba a trófeát), egészen a Kyrgiosszal vívott meccsig fel sem merült, hogy bárki is megszorongathatja a fináléig – elvégre makulátlan teljesítménnyel menetelt afelé –, azonban feltűnt a színen az immár mentálisan is igen acélos Dominic Thiem, aki hamarosan átrajzolta az erőviszonyokat. Az még hagyján, hogy az osztrák salakherceg az első két szettben breakhátrányból kapaszkodott vissza, de csak az a valódi kuriózum, hogy három tiebreaket is nyert a spanyol salakkirállyal szemben. Jóllehet, a befejezéshez Nadal hibája is kellett, Thiem korántsem csak a szerencsének köszönhette a győzelmét, az elődöntőben pedig azzal az ihletett formában lévő Alexander Zverevvel találkozott, akitől Wawrinka tudott először játszmát rabolni, ő is csak egyet. Más-más évjárat, két eltérő játékfelfogás, egy közös cél: egyiküknek lehetősége nyílt arra, hogy megtörje a Nagy Hármas hegemóniáját, előmozdítva a generációváltás folyamatát.

A szigorúan a nevek alapján gigászi csatát ígérő 50. Djokovic-Federer elődöntőből a svájci fizikai állapota miatt végül nem válhatott igazi klasszikus, a második sírból visszahozott mérkőzésnek már meglett a böjtje, ami egy ágyéksérülés formájában jelentkezett. Becsületére legyen mondva, Federer erőn felül teljesített az első játszmában, látványosan összezavarva ezzel Nolét, aki elkövette azt a szarvas hibát, hogy értesülvén riválisa sérüléséről, finomított a játékán. A korát újra és újra meghazudtoló svájcinak labdái voltak az 5-1-hez, ám onnantól kezdve, hogy nem sikerült szettelőnyre váltania a breakelőnyeit és a rövidítést is demoralizáló különbséggel bukta el, látszólag beletörődött a sorsába (a meccs előtt is mindössze 3% esélyt jósolt magának), Djokovic pedig gyakorlatilag besétált pályafutása 8. Ausztrál Open-döntőjébe – amennyire Nadal nincs kibékülve ezzel a tornával, a szerb olyannyira érzi otthon magát Melbourne-ben, ami nem véletlen, hiszen talán itt kapja a legnagyobb szeretetet és támogatást… Kárpótlásként a generációváltók ki-ki meccse valamelyest kiegyenlítettebb küzdelmet hozott és hajszál híján döntő szettbe torkollott. Sascha Zverev villámrajtott vett a nálánál 4 évvel idősebb Thiem ellen, aki noha itt még sosem volt tűzközelben, a Roland Garrosról döntős tapasztalatokkal rendelkezik és ennélfogva higgadtabb tudott maradni a sorsdöntő pillanatokban, mint a német, aki korábban egyik Grand Slam-viadalon sem járt a negyeddöntőnél messzebb: az 5. kiemelt osztrák ott folytatta, ahol Rafa ellen abbahagyta, és mindkét lejátszott tiebreaket megnyerte, így kivívva részvételét a vasárnapi fináléban. Nem vitás, kettejük közül ő állt készen arra, hogy feltartóztassa a legjobbakat, bár Wawrinkán kívül senki sem tudott a Nagy Hármas két tagját is legyőzve GS-bajnoki címet szerezni (ld. a 2014-es Australian Opent és a 2015-ös Garrost).

A szenzációéhes szaksajtó hiába várja türelmetlenül a pillanatot, amikor végre az éterbe kiálthatja, hogy megérkeztek a fiatalok, az esélylatolgató elemzők többsége két okból is temette Dominic Thiem győzelmi esélyeit a döntő hajnalán. Egyrészt nem lehetett nem kiemelni, hogy mennyivel több időt töltött addig a pályán, mint a jószerivel akadálytalanul menetelő Djokovic (18 óra a tizenkettővel szemben) – egy-két elbukott szett emitt, némi kis túlóra amott, plusz az eggyel kevesebb pihenőnap, és máris óriásira duzzadt az erőnléti deficit, így pedig félő volt, hogy nem marad benzin a tankban, amikor a leginkább szüksége lesz rá. A másik baljós statisztikai mutató az osztrákra nézve, hogy harmadik alkalommal is olyasvalakivel került szembe egy Grand Slam-fináléban, aki amellett, hogy az adott torna rekordbajnoka, korábban sosem vesztett döntőt az adott helyszínen (kétszer találkozott Nadallal Párizsban, míg most Djokovic állta útját, aki Melbourne-ben veretlen). Az viszont viszont kevés felhangot kapott a felvezető cikkekben, hogy akármilyen valószínűtlenül is hangzik, Thiem bizony az utóbbi öt mérkőzésükből négyet megnyert a szerb ellen (ebből két siker a Roland Garrosról, vagyis major tornáról származik), szóval igenis ismeri Novak Djokovic ellenszerét – habár az Ausztrál Openen szereplő Novak Djokovic más kávéház.

A borúlátó jóslatok a kifogyóban lévő tankról visszaigazolást nyertek, legalábbis úgy tűnt, a vártnál is hamarabb visszaigazolást nyernek, mikor Dominic Thiem rögtön a mérkőzés elején 1-4-es hátrányba sodródott, ám ahogy kiegyenlített, felcsillant a halvány reménysugár: noha végül mégis a nyolcadik bajnoki címéért hajtó Djokovicé lett a nyitószett, az osztrák megtáltosodott a folytatásban és sziporkázó teniszével ideig-óráig sikerült feledtetnie az erőnléti deficitet, sőt apránként elhitette, hogy nagyon is sok keresnivalója van ebben a döntőben. A második játszma végjátékában ugyanis megfordult a momentum, amihez kellett a székbíró is, aki 4-4-es állásnál egy game-en belül kétszer is megintette a notórius labdapattogtató szerbet időhúzásért, miután Nole nemcsak a józan eszét, hanem a szerváját is elvesztette (a térfélcserénél meggondolatlanul odasétált Damien Dumosois-hoz és egy szarkasztikus monológ – „Gratulálok, híres lettél!” – kíséretében megpaskolta a lábát, ami akár leléptetést is vonhatott volna maga után). Djokovic percről-percre egyre mélyebb gödörben találta magát, a 3. szett közepére teljesen indiszponálttá vált, teátrális esdeklése és negatív testbeszéde arról árulkodott, valami nincs rendben (állítólag a dehidratáltság miatt szédelgett, energiaszintje lezuhant és utólag úgy fogalmazott, a vereség szélére került).

Persze ismerjük már ezt a magánszámot, jött is a menetrendszerű ápolás: mikor Thiem 2-1-es vezetésénél már égett a lába alatt a talaj, a szerb szokás szerint kikérte az orvosi szünetet és láss csodát, varázsütésre felgyógyult, egyszersmind visszatért belé a spiritusz és a gyilkos ösztön. Az áttörés kapujában álló osztrák, aki egy (két?) nyeretlen generáció terhét is a vállain cipelte, a 4. játszma közepéig tudta tartani a lépést az újabb Houdini-féle menekülést bemutató riválisával, talán ekkor ütött be nála először a krach, nem is feltétlenül fizikálisan, inkább mentálisan fáradt el, mindenesetre az utolsó két szett során egyetlen breaklabdát sem tudott értékesíteni. Hogy adódott egyáltalán lehetősége (ráadásul három is), azt bizonyítja, hogy nem volt reménytelen a helyzete, Djokovic sem volt épp érinthetetlen, de amikor kellett, a kritikus labdameneteknél a szerbet nem hagyta cserben a koncentrációja – ez az a tényező, ami a Nagy Hármast továbbra is a mezőny fölé emeli, nem a játéktudás, a hatékonyabb szerva vagy a nagyobb tenyeres. Ettől függetlenül Dominic Thiem büszke lehet a teljesítményére, hiszen mint mondta, mindent kiadott magából – ennél többet pedig profi sportoló nem is kívánhat magától és mi sem tőle.

Az őrségváltás gátja tehát már csakis a fejekben keresendő, de évről-évre egyre több olyan újgenerációs teniszező tűnik fel a színen (Thiem, Medvedev és Tsitsipas egyértelműen közéjük tartozik), aki képes lehet ezt ledönteni, el is hiszi magáról, hogy sikerülhet, sőt külön motiválja a kihívás, hogy addig verje meg a legendákat egy Grand Slam-döntőben, míg ők a csúcsformájukat nyújtják. Erre rímel az ötszettes vereséget szenvedő, de magából mindent kiadó Dominic Thiem nyilatkozata is, miszerint bár a feladatot különösen nehézzé teszi, hogy a világ valaha volt három legjobbja ugyanabban az érában teniszezik, még azelőtt szeretné megszerezni az első major trófeáját, hogy Federerék visszavonulnának, hiszen így értékesebb és édesebb is a győzelem. Talán pont a következő torna hozza meg a várva-várt áttörést a huszonévesek számára, ám egyelőre az immáron 17-szeres GS-bajnok, halhatatlanságot hajszoló Novak Djokovic jóvoltából a Nagy Hármasnál maradt a mentális fölény. Más kérdés, hogy a másik két titán, Federer és Nadal mennyire boldog emiatt (a spanyol nem beszélt mellé, szívesebben látta volna, ha Thiem nyer), mivel a kizárólagos GOAT-címre pályázó szerb mégiscsak ott liheg már a nyakukban az örökranglistán...

Akármennyire is unja Roger Federer a generációváltásra vonatkozó kérdéseket, nem szabadulhatunk a minket, teniszrajongókat  lassan egy évtizede lázban tartó gondolattól, miszerint kik töltik be a nagy négyes utáni űrt, ráadásul jobbnál-jobb indokaink mutatkoznak arra, hogy újra és újra napirendre tűzzük az effajta kérdéseket. A sportágnak ugyanis sürgősen szüksége van egy bíztató jövőképre. Az idei Australian Openen belekóstolhattunk egy post-Federer érába, és valljuk be, nem is volt olyan savanyú, amíg ízlelgethettük. Azt hiszem, mindannyian szívesen képzeltük el a tenisz jövőjét Stefanos Tsitsipas és Frances Tiafoe játékán keresztül. Azonban, kár tagadni, a jelent nem a NextGen-vitézek alakítják. Rafael Nadal és Novak Djokovic kijózanító tenisszel vetettek véget az ábrándozásnak és visszarángattak minket az általuk uralt mostba, ám kettejük hype-máztól áztatott összecsapása egyirányú utcába terelődött.

A tomboló nyárba ágyazódó Ausztrál Open újfent fenekestül felforgatta a hóval borított öreg kontinens mindennapjait, különös tekintettel a teniszfanatikusokra, ám a napperzselte, óceánkék pályákon végül nem következett be fordulat a generációk közötti erőviszonyokat illetően. Ugyan a széles körökben anticipált címvédés elmaradt, azaz Federer ez alkalommal nem szaporította tovább Grand Slam-győzelmei számát, ezzel még magasabbra helyezve a lécet rekordjai túlszárnyalására aspiráló riválisai előtt, a melbourne-i finálé párosítása alapján nyugodt szívvel kijelenthető, hogy érvényesült a papírforma. Ám a papírforma érvényesülése mellett felsejlett néhány megkerülhetetlen mellékszál. Rögtön egy ilyen mellékszál adta meg a melankolikus alaphangot az egyébként Happy Slam-címkével illetett Australian Open számára. A hagyományos verseny előtti sajtótájékoztató-dömping során ugyanis a könnyeit elfojtani képtelen Andy Murray ledobta a visszavonulás-bombát a sportági köztudat állóvízébe, ezzel emlékeztetve az elkényeztetett rajongókat egy karrier törékenységére, egyszersmind rávilágítva az élmezőnybe való beékelődéssel járó extrém terhelés lehetséges következményeire. A fizikai limit állandó feszegetése, a megannyi elérhetetlennek hitt álom beteljesítése, a világelsőség fejvesztett hajszolása és a járulékos fájdalmakkal való dacolás Murray esetében egy makacs csípősérülés formájában bosszulta meg magát, amely nemcsak a pályan okozott kellemetlenségeket, hanem azon kívül is, a civil életben. A skót, aki egyedüli halandóként merészkedett az istenek földjére, testileg-lelkileg meggyötörten zárta le másfél éve húzódó, kilátástalan szélmalomharcát. Másképp nem szabadulhatott teste börtönéből, minthogy szívét elhallgattatva kimondja azt, amit minden áron szeretett volna kimondatlanul hagyni: ez így nem mehet tovább.

Egy sportoló számára - versenyezzen akármilyen szinten - nincs ijesztőbb annál, hogy a kényszer mondatja ki vele a végszót. A bejelentés, mely - az intő jeleket szem előtt tartva - tartalmilag kevésbé, időzítésében viszont annál inkább volt váratlan, a szurkolókat és a versenytársakat egyaránt kővé dermesztette, a tenisztársadalom a megfelelő szavakat keresve, sorra fejezte ki együttérzését. A hajdani nagy négyes hivatalosan is megszűnt létezni, amit lehet akár a vég kezdeteként is értelmezni... Azt hiszem, ennek fényében nem túlzás állítani, hogy a sportági közösség képtelen volt 72 óra alatt kiheverni a sokkot, így a nyitónapot átitatta ez a kissé gyászos, mégis magasztos hangulat. Jobbhíján mindenki a csodában reménykedett, és bár senki sem várhatta el tőle, Murray mégis csodát tett azon a meccsen, ami elképzelhető, hogy számára az utolsó volt, legalábbis a profi pályafutását tekintve: 0-2-es szetthátrányból, nem is a szakadék széléről, hanem a mélybe zuhanás után kapaszkodott vissza Bautista Agut ellen, mielőtt a végzete térdre kényszerítette volna. „Ha ez volt az utolsó mérkőzésem, elégedett vagyok vele” - fogalmazott feltételes módban az egykori világelső, aki ezzel nyitva hagyta a kiskaput, mintha azt üzente volna, hogy ne temesse senki, ő még nem akar meghalni... Akármilyen nehéz is volt elvonatkoztatni ettől az élménytől, az ausztrál teniszexpressz kérlelhetetlenül robogott tovább.

Melbourne-t (újra) elérte a változás szele, amit a sportági jövő formálásával megbízott NextGen-különítmény két újabb üdvöskéje korbácsolt. Ezúttal Stefanos Tsitsipas és Frances Tiafoe mutatott fel egy-egy olyan üdítő alternatívát a sportág kiüresedéstől rettegő szerelmesei számára, amely rajongás tárgyává válthat, miután a Federer-Nadal-Djokovic szentháromság csillaga leáldozott. A megnyerő jelző nem csupán játékukra, személyiségükre is ugyanúgy érvényes: az egyik oldalon ott áll az "öreg lelkű" Tsitsipas, aki Björn Borgra hajazó külsejével, a Roger Federertől kölcsönzött egykezes fonák technikájával és antik görög bölcseket megidéző filozófiájával hívta fel magára a nagyérdemű figyelmét, míg a másik oldalon ott a polgárháború sújtotta Sierra Leonéból menekülő családja életét megváltoztató, elbűvölően őszinte Tiafoe, aki egy felettébb nemes céltól vezérelve beteljesítette az amerikai álmot és most kezdi ízlelgetni az önmegvalósítás gondolatát. A kettejük által táplált őrségváltó-hisztéria a nyolcaddöntőben létrejövő Tsitsipas-Federer mérkőzésen hágott a tetőfokára. A címvédő képtelen volt elrabolni az ihletett tenisszel előrukkoló görög sztárjelölt adogatását (Federer mind a 12 breaklehetőségét eltékozolta, igaz a breaklabda-konvertálás művészete sosem volt az erőssége), ami nem is lett volna akkora tragédia a svájci szempontjából, ha a legalább a sajátját tartja és a szettvégi, rövidített játékokban odateszi magát - akárcsak a Hopman Kupán néhány héttel ezelőtt -, ám részéről se az előbbi, se az utóbbi feltétel sem valósult meg maradéktalanul. Roger Federer ugyan megnyerte az első játszma rövidítését, a továbbiakban azonban teljes csődöt mondott fogadóként a kritikus helyzetekben: két elbukott tiebreak közé becsúszott egy elbukott szervagame is, ami megpecsételte a Maestro sorsát, míg a rajongói szíveket tömegesen elnyerő Tsitsipast a mennyekbe repítette.

De nemcsak Stefanos Tsitsipas bizonyult hatékonynak a rajongó-toborzás terén: az idei Australian Open ideje alatt minden bizonnyal Frances Tiafoe követői bázisa is megsokszorozódott az USA-ban és világszerte. Az egészen a negyeddöntőig merészkedő Tiafoe melbourne-i menetelése során búcsúztatta a tavaly élete szezonját futó Kevin Andersont, illetve a 2017-es világbajnoki címe óta az éterben kóválygó Grigor Dimitrovot is, ezzel pedig kiharcolta az általa idolizált kosárzseni, LeBron James elismerését. A közelgő generációváltáshoz fűzött reményeket azonban Rafael Nadal apró darabokra zúzta szét: előbb Tiafoe-t, majd egy kanyarral később Tsitsipast mosta le a pályáról - vagy lesöpörte őket róla, mindenki döntse el maga, hogy ez esetben mi a találóbb metafora, mindenesetre a spanyol buldózerhez hasonlatos pusztítást végzett a fiatalság körében. Szóval nem, még mindig nem érkezett el az új generáció ideje - amíg a NextGen-vitézek csak egy-egy csata alkalmával képesek legyőzni a regnáló teniszcsászárokat, addig nem jelenthetnek reális veszélyt a trónjukra. Ahhoz a háborút kell megnyerni, amire az ideig még várni kell.

Elsősorban nem is Tsitsipastól vagy Tiafoe-tól lehetett várni az igazi áttörést e téren, hanem Alexander Zverevtől, aki saját generációja előfutáraként szorgosan gyűjtögeti a Masters-trófeákat és tavaly novemberben a világbajnoki serleget is a feje fölé emelhette, ám azt az átkot, amely a Grand Slam-tornákon sújtja, Ivan Lendl segítségével sem képes eloszlatni. A probléma minden bizonnyal Zverev fejben keresendő és minél hamarabbi megoldást kíván, hiszen minden kútba hajított lehetőség exponenciálisan növeli a rá nehezező külső nyomást, és az őt belülről emésztő feszültséget. Erről árulkodott a Marcos Baghdatis ütőaprítási hagyományait felelevenítő dühkitörése is, amelyet a Milos Raonic ellen vívott 4. fordulós mérkőzés egy szünetében produkált - halkan teszem hozzá, hogy talán Tsitsipas előző napi visszhangos sikere is közrejátszhatott a német nyolcaddöntőbeli fiaskójában. Azt a sanszot, amit Sascha Zverev könnyelműen elhullajtott, némi meglepetésre az újonnan Amélie Mauresmo vezényletével készülő Lucas Pouille ragadta meg, aki a surranópályán lopakodott el egészen az elődöntőig - más kérdés, hogy a Djokovic-féle úthenger alaposan kilapította és földbedöngölte, bár Nadal sem volt éppen kíméletes Tsitsipasszal. 

Akár a klasszikus bunyózós filmekben, a két pofozógép, Djokovic és Nadal, miután a babérjaikra törő összes kihívót a padlóra terítette, egymással nézett farkasszemet a fináléban. A sportág szerelmesei bizonyára tisztán még emlékeznek arra, micsoda meccs kerekedett a szerb és a spanyol legutóbbi, egymás ellen vívott melbourne-i döntőjéból, és ugyan a szabályváltoztatások miatt (championship tiebreak bevezetése az 5. szettben) már aligha alakulhatott volna ki egy újabb hatórás gladiátorharc kettejük között, mindannyian egy popcorn bontogatós, fotelből felugrálós gálaszámra helyezkedtünk be - nem mintha vasárnap reggel kilenckor popcornt kívánna az ember, de ettől most a pátosz kedvéért tekintsünk el. Ki gondolta volna, hogy miután mind Nadal, mind Djokovic mészárszéket rendezett a Rod Laver Arénában a maga elődöntőjében, a két hóhér végső összecsapása is hasonlóan asszimetrikus képet fog mutatni? Aktuális forma alapján mindenki egy végletekig kiélezett küzdelemre számított, pedig az ellenkezője is bőven benne volt a pakliban: a többséget elvakította a látszat és nem volt hajlandó tudomást venni a statisztikák által előrejelzett egyenlőtlenségekről. Afelett a tény felett nem szabadott volna elsiklani, hogy Rafael Nadal az előző hét keménypályás mérkőzését elvesztette Novak Djokovic ellen...

A szakma ehelyett azt szajkózta, hogy milyen zseniális Nadal feltunningolt adogatása, és hogy ezt hatékonyan alkalmazva kibabrálhat akár a szerbbel is. Tévedés, vele nem babrálhatott ki: az elmúlt szezonban főnixi feltámadást bemutató Djokovic egyenesen rosszabb fényben tüntette fel a megreformált mozdulatsort, mint a lecserélt formulát - ezt támasztja alá megannyi szakértői elemzés is. A világelső rátapintott az új, agyonajnározott szervatechnika gyengepontjára. Arra az apró, mégis jelentékeny ugrásra, amit Rafa az első adogatása megütése közben tesz a pálya belseje felé. Djokovic mély, vonalközeli returnjeivel szempillantás alatt átvette a kezdeményezést fogadóként és kiszolgáltatott helyzetbe sodorta a spanyolt, aki állandó fáziskésésben találta magát. Ezáltal a szerb kikezdhette ellenfele legendásan stabil alapvonalütéseit is, hatástalanítva a torna korábbi szakaszaiban nyerőket termelő tenyereseket. Nem csoda, hogy Rafael Nadal hamar eltanácstalanodott: ez ellen a Novak Djokovic ellen nem volt fegyvere. Ha ő sem tudta megszorongatni, nem valószínű, hogy bárki más képes lett volna erre. Djokovic ugyanis éhesebb és eltökéltebb mint valaha, útban van a halhatatlanság felé: a következő lépcsőfok a federeri huszas GS-rekord megdöntése, kizárólag ez lebeg most a szemei előtt. Kérdés, ha egyszer valóban megdönti ezt a rekordot, lehet-e ő az egyedüli GOAT a teniszben? Vagy nem csupán ezen múlna? Mi nyom többet a latba: az objektív érvelés alapjául szolgáló statisztika vagy a szubjektíven megítélhető perszóna?

Mint azt az általam elkövetett ábra is mutatja, a GOAT-verseny egyre élesebb: Vajon 5 év múlva is ez lesz a sorrend?

× Ha tavaly volt Décima, akkor idén ennek mintájára bevezethetjük a Zwanzigstét is. Roger Federer ugyanis 20. Grand Slam-győzelmét aratta vasárnap az Ausztrál Openen. Az igazat megvallva, ez a siker korántsem volt annyira meglepő, mint a tavalyi, sőt kifejezetten erre a forgatókönyvre mutatkozott a legnagyobb esély. Az álomdöntő nem ismétlődött meg: Nadal kiesése teremtett tiszta ziccerhelyzetet Federer számára, akit nem hátráltatott semmiféle sérülés és szettveszteség nélkül, művészi könnyedséggel jutott el a fináléig. Menetelése során több meglepetésemberrel is összecsapott - köztük egy bizonyos Fucsovics Mártonnal -, de az újszerű feladatok sem hozták zavarba, a legfontosabb pillanatokat mesterien menedzselte. Pártatlan nézőként szemlélve az eseményeket, kétség sem férhetett ahhoz, hogy idén is ő fogja a magasba emelni Normant, azaz a melbourne-i trófeát.

A tavalyi Ausztrál Openről alkotott véleményemcikkemből is kiderült, hogy sosem voltam a federeri tenisz megszállotja - még mielőtt bárki bármivel vádolna, ez ugyanígy igaz a nadali teniszre is. Én egy alternatív, kevesek által járt utat választottam a sportágon belül azzal, hogy Murray táborában vertem sátrat. Ezt a döntésemet egy pillanatra sem bántam, dacára a kudarcoknak és a jelenlegi helyzetnek. Nem árulok zsákbamacskát azzal, ha kijelentem, nem az idei Ausztrál Open volt életem legkedvesebb teniszélménye. Esetenként kifejezetten mardosott a tudat, hogy az a játékos, aki miatt szívesen megcsapolnám az amúgy is kevés alvásidőmet, nincs ott a főtáblán. Ez főleg az első hét során töltött el keserűséggel: akkor úgy éreztem, mindenről lemaradok és alig tudok majd összekaparni egy bejegyzésre való gondolatot a torna kapcsán. Később aztán beletörődtem szurkolói balsorsomba, és a második hétre fordulva belevetettem magam a melbourne-i teniszdömpingbe. Megtehettem, hiszen betegen feküdtem otthon és ha akartam se tudtam volna 6 óránál többet aludni, így inkább együtt keltem a nappal és állapotomhoz mérten a lehető legtöbb időt töltöttem meccsnézéssel. Még ha pártatlan is az ember, a sportág rajongójaként óhatatlan, hogy a küzdelmek hevében egy-egy játékossal jobban szimpatizáljon, mint a másikkal. Nekem például kifejezetten tetszett Hyeon Chung produkciója, akit ezelőtt legfeljebb hébe-hóba láttam teniszezni. De brit fanatikus lévén Kyle Edmund teljesítménye ugyancsak kellemes meglepetésként ért - bár róla eddig is tudtam, hogy sokra hivatott.

Ami pedig Federert illeti... mit is mondhatnék még róla, ami tavaly nem hangzott el? A szuperlatívuszokat már mind elsütöttük vele kapcsolatban. Még feljebb helyezte a rekordokokat szimbolizáló lécet: olyan magasra, hogy a belátható jövőben senki se tudja azt átugrani a férfi mezőnyből. Persze még számára is maradt elérendő cél, és talán pont ez az oka annak, hogy a kerek szám ellenére sem jelentette be - csúcson való - visszavonulását. Serena Williams 23-as rekordja például Roger aktuális formájában és a sportág jelen helyzetében abszolút nem tűnik elérhetetlennek, bár ehhez szüksége lenne még az idein kívül 1-2 jó évre, amit családját előtérbe helyezvén egyáltalán nem biztos, hogy elvállal. Egyelőre nem nyilatkozott ez ügyben semmi konkrétumot. Idén tölti a 37-et, de a kora nem lehet akadály, amíg egészséges. Ellentétben ellenfeleivel, akikről az Ausztrál Openen kiderült, elhamarkodták a visszatérést. Murray még két héttel a torna kezdete előtt hőkölt vissza és a melbourne-i szereplés helyett a csípőműtétet vállalta el - azt hiszem, helyesen tette. Wawrinka az utolsó pillanatban tette le voksát az indulás mellett, de utólag már valószínűleg ő is bánja. Egész egyszerűen nem állt még készen a feladatra, és ez a 2. fordulóban, a jónevű Tennys Sangren ellen bizonyosodott be. Novak Djokovic a vártnál gördülékenyebben haladt előre és jutott egyre messzebb az év első Grand Slamén, ám amikor már úgy tűnt, megcáfolván jóslatomat elverekszi magát a végjátékig, a nyolcaddöntőben Hyeon Chung és a fájós könyöke megpecsételte sorsát. Hiába alakították át a szerváját és hiába érkezett a maximálishoz közeli erőnléti állapotban a tornára, a sérülése és koreai tükörképe végül térdre kényszerítette. 

Mindeközben az ujjatlan viseletét felújító Rafael Nadalnál nem mutatkoztak még csak nyomai sem a sérülésnek. Ennek ellenére valahogy nem volt benne a levegőben az újabb Fedal döntő, legalábbis nekem efféle megérzéseim támadtak a második hét hajnalán. Pedig Rafa még a Marin Cilic-csel vívott negyeddöntője során is sokáig nyerésre állt: a 4. szettben azonban fordult a kocka egy combizomsérülés következtében. A spanyol a tavaly Wimbledonban látott Murray-hez hasonló módon, sebzett vadként sántikált a pályán, hirtelen teljesen kilátástalan helyzetbe került. Korábban még sosem láttam ennyire fájdalmas arccal teniszezni, kishíján elsírta magát a labdamenetek között. Miután elbukta a szerváját a döntő játszma elején, kezet nyújtott horvát ellenfelének, ami aztán végképp nem jellemző rá. Ez volt az a momentum, ami megágyazott Roger Federer 20. Grand Slam-győzelmének. Félreértés ne essék, a világért sem akarom lebecsülni Cilic-et, de nehezemre esett elképzelni, hogy majd pont ő fogja keresztülhúzni a svájci számításait. És ha róla nem tudtam elképzelni, nyilván Edmundról és Chungról sem, akármennyire is kedvelem őket. A britek reménysége az aznap érthetetlenül alulteljesítő Dimitrovot (pedig Kyrgiosszal a torna meccsét játszották) búcsúztatta a legjobb 8 között, míg az új közösségkedvenc koreai a szenzációt szenzációra halmozó Sandgrent (aki begyűjtötte Thiem skalpját is) múlta felül az elődöntőért.

Igazság szerint se Federernek, se Cilicnek nem kellett vért izzadnia a döntő bebiztosításáért. Hyeon Chung kevesebb, mint 2 szettnyi játék után feladásra kényszerült a talpán lévő vízhólyagok miatt (akinek a vízhólyag nem elég indok a visszalépésre, annak érdemes megnézni a Chung lábáról készült képet), míg Edmund csak egy játszma errejéig tudta felvenni a versenyt a horváttal. Létrejött tehát a tavalyi wimbledoni döntő visszavágója... Még el sem kezdődött a finálé, Cilic koporsójába beütötték az első szöget azzal, hogy behúzták a tetőt a Rod Laveren a hőségre hivatkozva. Rendben, ettől még éppen nyerhetett is volna, de amit az első szettben mutatott, mindenkire sokkolóan hatott. Federer sem lehetett valami nyugodt legbelül a misztikus 20-as szám fényében, ám Marin Cilic görcsössége egyértelműen kiült a pályára. A 2. szettre aztán sikerült lehiggadnia és ekkor kezdődött csak a valódi meccs kettejük között: mindketten tartották a szerváikat, a tiebreakben pedig a horvát kerekedett felül, bizonyítván, hogy nem véletlenül jutott el idáig. Az erőviszonyok ettől még nem fordultak át, Roger egy gyors 6-3-mal lehűtötte a kedélyeket, viszont ezután váratlanul megremegett. A svájci maestrónak labdája volt a 3-0-ához a 4. játszmában, amit ha megcsinál, karnyújtásnyira került volna a trófeától. Még ha a dupla breakelőny nem is jött össze, a 3-1-es állás is kecsegtetőnek tűnt Roger szempontjából. Ki gondolta volna, hogy 4 Cilic-nyerte game következik zsinórban?! Az oka az lehetett, hogy a mérkőzés ezen szakaszában Marin Cilic valójában elhitte, hogy van keresnivalója. Ez azonban csupán egy múló állapot volt: amint Federerből előtört a gyilkos ösztön a döntő szett elején, elillantak a horvát reményei...

Szóval, valahogy így valósult meg a Zwanzigste. És nem hinném, hogy ez lenne a végállomás a Fed-expressz számára.

utóirat
Nem felejtkeztem el a magyar vonatkozású sikerekről sem, bár be kell vallanom, Babos Timi egyetlen meccsét se láttam élőben (kövezzetek meg, de se a péntek, se a vasárnap hajnali 6 óra nem éppen barátságos időpont egy középiskolás diák szempontjából), ettől függetlenül abszolút megérdemeltnek tartom a Mladenovic-csal aratott GS-győzelmet, hiszen már régóta ott kopogtatott az ajtón. Fucsót csak Federer ellen láttam teniszezni, és azt hiszem nem lehet vitás, hogy tisztességgel helytállt. Marci az utóbbi néhány évben sorra elvérzett a Grand Slam-tornák selejtezőiben, minekután itthon sokan leírták, ám a Davis Kupa-szereplés új lendületet adott karrierjének. Én, személy szerint örülök, hogy érdemben sikerült előre lépnie Sávolt Attila vezényletével és egészen a top 50 küszöbéig tornázta fel magát a világranglistán. Ezen a hétvégén pedig újból a Davis Kupában bizonyíthat: a világcsoportban a tavalyi döntős belgákkal találkoznak a magyarok.

× Még mielőtt nekikezdtem volna ennek a bejegyzésnek, gyorsan visszapörgettem a felvezető idevágó részleteit. Azt azért nem mondanám, hogy előre láttam, mi fog történni, mert ez messze nem igaz, de valamilyen szinten azért ráreztem, kikre kell majd odafigyelni. A végső győztesre nem mertem tippelni, bár nyilván arra számítottam, hogy a Murray-Djokovic duóból kerülhet ki a bajnok. A nagynevű visszatérők útjára külön kitértem és egy újabb későbbi elődöntősről, Dimitrovról is esett szó, hiszen kifejezetten kíváncsi voltam, mire lehet képes. Namármost, nekem meglehetősen furcsa volt végignézni egy Slam 2. hetét úgy, hogy nincs kinek szorítanom, de meg kell valljam, onnantól kezdve, hogy a két főfavorit búcsúzott, nem láttam akadályát annak a bizonyos álomdöntőnek. Nem fogom meghazudtolni magam, ezzel nem az én álmom vált valóra, de utólag már nem bánom, hogy így alakult.

A tenisztársadalom túlnyomó része most tökéletesen boldog, hálás, elégedett és/vagy büszke. Miért is ne lenne az, hiszen egy legendás rivalizálás újabb felvonását nézhette és izgulhatta végig. Mindenki más és más módon élt együtt a mérkőzéssel: a legfanatikusabb szurkolóknak valószínűleg a torkukban dobogott a szívük és kicsit könnybe is lábadt a szemük, amikor megpillantották kedvencüket a játékoskijáróban, akik pedig kívülállókként szemlélték az eseményeket - ha létezik egyáltalán ilyen egy Federer-Nadal döntő kapcsán -, egy utánozhatatlan teniszélménnyel lettek gazdagabbak múlthét vasárnap. Én is csak kapkodtam a fejem a fantasztikusabbnál-fantasztikusabb megoldások láttán - még ha közvetlenül nem is voltam érintett. Szándékosan nem ütéseket írtam, mivel ez a mérkőzés nem kizárólag a tévé előtt kiabálós nyerőkről szólt, hanem a nagy megoldásokról és a fel nem adásról is. Az esélylatolgatások során oly' sokszor felemlegetett egymás elleni mérleg egyértelműen Rafa sikerét prognosztizálta - egyesek még látnoki képességekre is szert tettek ennek tudatában. Ennél is jobban befolyásolhatta a rajongókat az a tendencia, miszerint hiába Federeré az agresszívabb, monumentálisabb tenisz, Nadalnak rendszerint sikerült kikezdenie a svájci fonákját a magasra pörgetett labdákkal. Persze ezek a labdák még véletlenül sem az egyes Fedfanok által tévesen antitenisznek titulált játék elemei, hanem a spanyol arzenáljának védjeggyé vált ütései. Ezúttal viszont a pörgetések sem hoztak győzelmet Rafael Nadal számára, pedig sokáig úgy tűnt, igenis fognak, már megint. Elvégre a 14-szeres GS-bajnok spanyol a döntő szettben 3-2-re vezetett breakkel, ráadásul 30-0-je volt az adogatógame-jében. De Federer talált megoldást a korábban annyiszor megoldatlanul maradt problémára, és amikor már talán a szurkolói egyrésze lemondott róla, ő elhitte, hogy nyerhet. Nyerhet egy olyan helyzetből és olyan módon, ahogyan arra senki sem számított - beleértve a legelvakultabb követőit. Nyerhet 35 évesen, egy féléves kihagyás után is. Ha valakiből ezt kinéztem volna, az Roger. Pedig nem vagyok se a rajongója, se a követője. Tisztelője annál inkább.

Az idei Ausztrál Open elhozta számunkra a tenisztörténelem egyik legkülönlegesebb időutazását. Sokaktól hallottam olyasféle véleményt, miszerint az egyenesen megmosolytató, hogy négy 30-on felüli játékos jutott döntőbe ezen a tornán, de én úgy gondolom, hogy egyrészt ez egy olyan jelenségre egy újabb - bár valóban drasztikus - példa, amit már évek óta megfigyelhettünk a sportágban - azaz, hogy a teniszkarrierek egyre hosszabbra nyúlnak. Másrészt pedig rávilágít arra, hogy a kor nem minden, a forma és a mentális stabilitás a két legfőbb tényező. Federer pedig kihagyott fél évet, kipihenhette magát mind fizikálisan, mind mentálisan, feltöltődhetett családja körében és frissen vághatott neki a felkészülésnek. Mindenképp frisebben, mint mondjuk Murray vagy Djokovic. Nyilván tudatában van annak, hogy ő sem lesz már fiatalabb, de azzal, hogy nem erőltette a versenyzést és nem kockáztatott egy súlyosabb sérülést, meghosszabbíthatja karrierjét az élmezőnyben. Ez a döntés a melbourne-i győzelem után pedig kétségkívül kifizetődött. Nem számíthatott arra előzetesen, hogy idáig eljut, annál azért kedvezőtlenebb volt a sorsolása, de úgy látszik Federernek az underdog szerep is fekszik... Utólag is nehéz eldönteni, melyik a nagyobb szenzáció: az, hogy a még mindig korábbi önmagát üldöző Novak Djokovic kikap a selejtezőből induló Denis Istomintól a 2. fordulóban, vagy hogy az aktuális világelső Andy Murray, aki konkrétan végigteniszezte az elmúlt fél évet és minden létező trófeát begyűjtott, veszít a konzekvensen szerva-röptét játszó Mischa Zverevvel szemben a 4. körben. Nekem, mint brit szurkoló, viszonylag egyértelmű a válasz, de ha megpróbálom felülről nézni az eseményeket, korántsem az. Mindenesetre mindketten ideje korán búcsúzni kényszerültek és ezzel megnyílt az út a többiek előtt. Azon se lepődtem volna meg, ha Wawrinka és Raonic játsza a döntőt, de egyikük sem tudott élni a lehetőséggel, egyszerűen nem produkáltak olyan teniszt, amivel odáig juthattak volna. És pontosan ezért kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy ez az Ausztrál Open a nagy visszatérőké lehet. Nadalt látva majdnem biztos voltam abban, hogy elküzdi magát minimum az elődöntőig, viszont Federerrel kapcsolatban nem mertem jósolgatásokba bocsátkozni, aminek egyrészt a kora, másrészt az elmúlt évek teljesítménye volt az oka.

Nem tudhattam biztosan, mire képes 35 évesen, hiszen az utóbbi évek sem róla szóltak és nem mostanában járt utoljára GS-döntőben, pláne nem mostanában nyert utoljára ilyen szintű tornát. De a kicsit távolabbi múlt tapasztalatai és az a 17 major trófea mindenképp mellette szólt. Mindössze egy olyan játékos maradt versenyben, akivel szemben nem számított esélyesnek: ő pedig Rafael Nadal. Pontosan ezért fakadtak ki a svájci szurkolói, hogy mégis hogyan gondolja ez a gonosz spanyol csóka, hogy éppen most verekszi be magát egy Grand Slam fináléba, mikor ő is viszonylag régen jutott már el ilyen magasságokba. Valóban hallatlan. De talán Federernek is édesebb úgy a siker, hogy azt a legnagyobb riválisa felett aratta, mintha mondjuk egy elsőbálozó Grigor Dimitrovot vert volna meg. Nem mondom, a bolgár legyőzésével is kalaplengetést érdemelt volna a teljesítménye, figyelembevéve az előzményeket, de úgy hiszem, Roger maga is büszkébb erre a serlegre azután, hogy a szinte lehetetlent megvalósítva szerezte meg. Mert eleve azt is kevesen hitték el, hogy nyerhet Nadal ellen, azt pedig már senki sem gondolhatta komolyan, hogy mindez 5 szettben sikerül neki, ráadásul breakhátrányból fordítva, elsősorban a fonák keresztjének köszönhetően, dacolva a statisztikákkal és a korával. Az sem éppen elhanyagolható tény, hogy Federer 18. GS bajnoki címével megint jelentősen elhúzott az ellenfelektől és valószínűleg egyszer, s mindenkorra lezárta azt a vitát is, hogy ki minden idők legjobbja. Annyi biztos, hogy Nadalnak és Djokovicnak nem keveset kell dolgoznia ahhoz, hogy ez a kérdés újra felvetődjön... Én, személyszerint kíváncsian várom, hogyan folytatódik ez a szezon és mondjuk látunk-e még további Federer-Nadal döntőket, vagy talán visszarendeződnek az erőviszonyok és a jól megszokott Djokovic-Murray páros újra az élre tör? Nem mondom, hogy nincs ínyemre egy-egy jóféle Fedal meccs, de én szívesen látnám például a megújult Dimitrovot vagy a szívek bajnokát, Del Potrót is a tornák végjátékában, természetesen egy csúcsformában lévő skót világelsővel kiegészülve. Remélem, ennyire még én is lehetek elfogult. :)

× Kishíján elfelejtettem befejezni az Australian Open sztoriját, mert már a következő Sportblog bejegyzésem gondolkodtam, de az az igazság, hogy sok különbség nem lesz a két cikk között, lévén, hogy a kedvencem érintett volt a végjátékban. Elhihetitek, igen nehéz kívülállóként elmésélni az eseményeket, amikor a döntő minden egyes pillanatát átéreztem, de máskor is kerültem már hasonló szituációba, megpróbálok most is túllépni ezen. Azt hiszem, aki nem látta, mostmár az is sejti, hogy mi történt Melbourne-ben. A lényeg az, hogy a verseny közben fellépő kétségek ellenére végül érvényesült az a bizonyos papírforma.

Az első hét végén még lehettek bennünk kérdőjelek, leginkább Novak Djokovic teljesítménye okán és hogy ezzel a játékkal mire megy majd például az addig brillírozó Roger Federer ellen, de tegye fel a kezét az, aki meglepődött a végeredményen. Ugye, hogy senki. Valahogy benne volt a levegőben, hogy az a negyedik fordulós mérkőzése, amikor 100 ki nem kényszerített hibát ütve győzte le öt szettben Gilles Simont, az egy rettenetesen kiugrő eredmény a részéről, és hogy ezt az elkövetkezendőkben nem fogja megismételni. Már csak azért sem, mert a világelső híres arról, hogy amikor olyasvalaki az ellenfele, aki potenciálisan esélyes arra, hogy megverje, vagy akár megszorítsa - gondolok itt a nagy négyes tagjaira vagy Wawrinkára -, akkor képes a legjobbját nyújtani. És ez nyilvánvalóan másnál is megfigyelhető úgy általánosságban, de a jelenlegi élmezőny gyakran hiába érkezik ugyanezzel a hozzáállással a pályára, hogy összecsapjon Djokovic-csal, rövid időn belül hatástalanítja őket a szerb. Mert amikor ő előhúzza a legjobb játékát, akkor úgy tűnik - és ez elég szomorú a jelenlegi élmezőnyre nézve -, hogy mindenki más esélytelen. Még arra is, hogy megszorítsa (értsd: 5 szettre kényszerítse egy GS-en). Nem akarok rosszmájú lenni, úgyhogy nem térek ki arra, hogy ez a szintű dominancia mennyire rombolja a tenisz imázsát és népszerűségét, hiszen ennek a cikknek nem erről kell szólnia. Olyan közhelyeket sem akarok ellőni, hogy minden jó sorozatnak vége szakad egyszer, mert ez csak szánalmas reménykedés (attól függetlenül, hogy a közhelyeknek van némi igazságtartalma). Ki kell mondani: momentán óriási a szakadék a világranglistát vezető Nole és a második helyezett között. Direkt nem írtam nevet a második helyezetthez, mert az éppen lehetne egy Federer vagy egy Wawrinka is, rájuk ugyanennyire igaz lenne ez az állítás, mint Murray-re. Magyarul van egy Novak Djokovic és vannak a többiek. A nagy négyest is el lehet felejteni lassan, mert egyrészt egyvalaki nagyon kiemelkedik közülük, másrészt Rafa Nadal kezd kiesni a Grand Slamek legfőbb favoritjai közül (kivéve persze a Garrost). Úgy érzem, kicsit át kell értékelni az erőviszonyokat annak, aki eddig még nem tette meg...

Visszatérve az Australian Openre, ugye én a Djokovic-Nishikori-féle negyeddöntőt vártam a legjobban az előzmények miatt, aztán olyan mészárlás lett belőle, amire nem sokan számítottak. Ehhez persze két ember kellett, mert az egy dolog, hogy a világelső jól játszott - legalábbis jobban, mint Simon ellen -, de Nishikori valami borzasztó teniszt mutatott be. A japán maga se tudta megmondani, mi volt ennek a csalódást keltő teljesítménynek az oka, ennél ő is egyértelműen többet várt ettől a meccstől, de valamiért mégsem sikerült neki szorosabbá tenni az állást. Következett az álom-elődöntő Roger Federerrel a mellékszerepben. Joggal lehetett reménykedni - akár hinni - abban, hogy a svájci meglepi Nolét, mert valóban nagyszerű formában érkezett erre a rangadóra, de szó szerint köpnyi-nyelni nem tudott az első két szettben. Djokovic olyan játékkal rukkolt elő ellene, amit nehéz lenne szavakba önteni. Ez volt az a bizonyos legjobb tenisz, amivel szemben aligha lett volna bárkinek bármiféle esélye. A folytatás szerencsére kicsit izgalmasabban alakult, hiszen Fed nem fogadta el a megsemmisítő vereséget, és sikeresen megmentette a becsületét azzal, hogy ellopta a 3. játszmát. A negyedik sem volt éppen sima, de a szerb elejét vette egy esetleges döntő szettnek, 6-4-gyel lezárta a mérkőzést. A másik ágon Milos Raonic és Andy Murray szállt harcba a fináléért, és a kanadai sokáig meglepően jól tartotta magát, még 2-1-re ő vezetett, de egy 4 órás, intenzív csatára még nem volt felkészülve. A negyedik játszma közepén ápolni is kellett, miután már nem tudott ellenfele lenni a remek fizikai állapotban lévő skótnak. Létrejött tehát az álomdöntő, amit az első és a második kiemelt vívott. A probléma csak az volt, hogy az első fél órában a második kiemelt még valahol teljesen máshol járt és ezzel meg is pecsételte a saját sorsát. Való igaz, a második-harmadik szett fantasztikus teniszt hozott, de Murray képtelen volt átvenni az irányítást Djokovic felett. Felnőtt a feladathoz, izzasztó csatára késztette, tényleg megnehezítette a dolgát, de ennyi, még akkor is, ha ezt nekem fáj leírni. Kár volt azért az első fél óráért, mert meggyőződésem, hogy idén fizikálisan fel tudta volna vele venni a versenyt, de ez már sosem derül ki. Novak Djokovic nyerte a 2016-os Australian Opent (is), ezzel feliratkozott a hatszoros bajnokok listájára, ami egyébként nem túl hosszú, hiszen ő volt mindössze a második férfi teniszező, akinek ez sikerült az open érában.