Australian Open Pt. II2016.02.04. 17:44, bettina.
a második hét története
× Kishíján elfelejtettem befejezni az Australian Open sztoriját, mert már a következő Sportblog bejegyzésem gondolkodtam, de az az igazság, hogy sok különbség nem lesz a két cikk között, lévén, hogy a kedvencem érintett volt a végjátékban. Elhihetitek, igen nehéz kívülállóként elmésélni az eseményeket, amikor a döntő minden egyes pillanatát átéreztem, de máskor is kerültem már hasonló szituációba, megpróbálok most is túllépni ezen. Azt hiszem, aki nem látta, mostmár az is sejti, hogy mi történt Melbourne-ben. A lényeg az, hogy a verseny közben fellépő kétségek ellenére végül érvényesült az a bizonyos papírforma.
Az első hét végén még lehettek bennünk kérdőjelek, leginkább Novak Djokovic teljesítménye okán és hogy ezzel a játékkal mire megy majd például az addig brillírozó Roger Federer ellen, de tegye fel a kezét az, aki meglepődött a végeredményen. Ugye, hogy senki. Valahogy benne volt a levegőben, hogy az a negyedik fordulós mérkőzése, amikor 100 ki nem kényszerített hibát ütve győzte le öt szettben Gilles Simont, az egy rettenetesen kiugrő eredmény a részéről, és hogy ezt az elkövetkezendőkben nem fogja megismételni. Már csak azért sem, mert a világelső híres arról, hogy amikor olyasvalaki az ellenfele, aki potenciálisan esélyes arra, hogy megverje, vagy akár megszorítsa - gondolok itt a nagy négyes tagjaira vagy Wawrinkára -, akkor képes a legjobbját nyújtani. És ez nyilvánvalóan másnál is megfigyelhető úgy általánosságban, de a jelenlegi élmezőny gyakran hiába érkezik ugyanezzel a hozzáállással a pályára, hogy összecsapjon Djokovic-csal, rövid időn belül hatástalanítja őket a szerb. Mert amikor ő előhúzza a legjobb játékát, akkor úgy tűnik - és ez elég szomorú a jelenlegi élmezőnyre nézve -, hogy mindenki más esélytelen. Még arra is, hogy megszorítsa (értsd: 5 szettre kényszerítse egy GS-en). Nem akarok rosszmájú lenni, úgyhogy nem térek ki arra, hogy ez a szintű dominancia mennyire rombolja a tenisz imázsát és népszerűségét, hiszen ennek a cikknek nem erről kell szólnia. Olyan közhelyeket sem akarok ellőni, hogy minden jó sorozatnak vége szakad egyszer, mert ez csak szánalmas reménykedés (attól függetlenül, hogy a közhelyeknek van némi igazságtartalma). Ki kell mondani: momentán óriási a szakadék a világranglistát vezető Nole és a második helyezett között. Direkt nem írtam nevet a második helyezetthez, mert az éppen lehetne egy Federer vagy egy Wawrinka is, rájuk ugyanennyire igaz lenne ez az állítás, mint Murray-re. Magyarul van egy Novak Djokovic és vannak a többiek. A nagy négyest is el lehet felejteni lassan, mert egyrészt egyvalaki nagyon kiemelkedik közülük, másrészt Rafa Nadal kezd kiesni a Grand Slamek legfőbb favoritjai közül (kivéve persze a Garrost). Úgy érzem, kicsit át kell értékelni az erőviszonyokat annak, aki eddig még nem tette meg...
Visszatérve az Australian Openre, ugye én a Djokovic-Nishikori-féle negyeddöntőt vártam a legjobban az előzmények miatt, aztán olyan mészárlás lett belőle, amire nem sokan számítottak. Ehhez persze két ember kellett, mert az egy dolog, hogy a világelső jól játszott - legalábbis jobban, mint Simon ellen -, de Nishikori valami borzasztó teniszt mutatott be. A japán maga se tudta megmondani, mi volt ennek a csalódást keltő teljesítménynek az oka, ennél ő is egyértelműen többet várt ettől a meccstől, de valamiért mégsem sikerült neki szorosabbá tenni az állást. Következett az álom-elődöntő Roger Federerrel a mellékszerepben. Joggal lehetett reménykedni - akár hinni - abban, hogy a svájci meglepi Nolét, mert valóban nagyszerű formában érkezett erre a rangadóra, de szó szerint köpnyi-nyelni nem tudott az első két szettben. Djokovic olyan játékkal rukkolt elő ellene, amit nehéz lenne szavakba önteni. Ez volt az a bizonyos legjobb tenisz, amivel szemben aligha lett volna bárkinek bármiféle esélye. A folytatás szerencsére kicsit izgalmasabban alakult, hiszen Fed nem fogadta el a megsemmisítő vereséget, és sikeresen megmentette a becsületét azzal, hogy ellopta a 3. játszmát. A negyedik sem volt éppen sima, de a szerb elejét vette egy esetleges döntő szettnek, 6-4-gyel lezárta a mérkőzést. A másik ágon Milos Raonic és Andy Murray szállt harcba a fináléért, és a kanadai sokáig meglepően jól tartotta magát, még 2-1-re ő vezetett, de egy 4 órás, intenzív csatára még nem volt felkészülve. A negyedik játszma közepén ápolni is kellett, miután már nem tudott ellenfele lenni a remek fizikai állapotban lévő skótnak. Létrejött tehát az álomdöntő, amit az első és a második kiemelt vívott. A probléma csak az volt, hogy az első fél órában a második kiemelt még valahol teljesen máshol járt és ezzel meg is pecsételte a saját sorsát. Való igaz, a második-harmadik szett fantasztikus teniszt hozott, de Murray képtelen volt átvenni az irányítást Djokovic felett. Felnőtt a feladathoz, izzasztó csatára késztette, tényleg megnehezítette a dolgát, de ennyi, még akkor is, ha ezt nekem fáj leírni. Kár volt azért az első fél óráért, mert meggyőződésem, hogy idén fizikálisan fel tudta volna vele venni a versenyt, de ez már sosem derül ki. Novak Djokovic nyerte a 2016-os Australian Opent (is), ezzel feliratkozott a hatszoros bajnokok listájára, ami egyébként nem túl hosszú, hiszen ő volt mindössze a második férfi teniszező, akinek ez sikerült az open érában.
Australian Open 2016 PT I.2016.01.25. 18:02, bettina.
a negyedik forduló után
× Mindig szoktam írni rögtön a Grand Slam tornák sorsolása után egy bejegyzést az első benyomásokról, viszont most rosszul jött ki a lépés és inkább a Sporblogban elemeztem röviden a táblát. De mivel ma szabadnapom van és holnap kezdődnek a negyeddöntők az Australian Openen, kihasználom a lehetőséget arra, hogy néhány mondatban összefoglaljam az eddigi történéseket a férfiak versenyében. Európaiként rendkívül nehéz figyelemmel követni a melbourne-i eseményeket, és előfordul, hogy csak reggel szembesülök nagy meglepetésekkel vagy drámai ötszettes csaták eredményeivel, de amennyit láttam a tornából, azt megosztom.
Lezajlott az év első major tornájának első hete, ám még semmi sem dőlt el a férfiak versenyében, hiszen a legfőbb esélyeseknek kivétel nélkül akadt már kisebb-nagyobb nehézsége. Igen, még Novak Djokovic-nak is, sőt, talán ő játszotta az egyik legszürreálisabb mérkőzést mind közül. De még mielőtt erről beszámolnék, ugorjunk egy kicsit vissza az időben, és tekintsünk vissza az első fordulóra. Történt ugyanis, hogy a bizakodásra okot adó évkezdete után az ötödik helyen kiemelt Rafael Nadal az ihletett napot kifogó honfitársa, Fernando Verdasco áldozatául esett. A dohai döntős rengeteg lehetőséget kapott arra, hogy a maga javára fordítsa a meccset, ám ezekkel nem tudott élni. A döntő szettben például 2-0-ra vezetett, viszont ezután képtelen volt játékot nyerni Verdasco ellen, aki a meccs ezen szakaszában játszott egyértelműen a legjobban. „Becsuktam a szemem és imádkoztam, hogy ez a forma kitartson a végéig” - mondta az idősebbik spanyol győzelmét követően. Verda menetelése azonban nem tartott túl sokáig, hiszen rögtön a következő körben vereséget szenvedett az izraeli Dudi Selától. Mindeközben Djokovic, Federer, Wawrinka és Murray magabiztosan kezdték meg szereplésüket, további égbekiáltó meglepetés nem esett. A harmadik fordulóban viszont már jóval nehezebb feladat elé lettek állítva mindannyian, mivel kiemeltekkel találkoztak: Federer és Murray is négy játszmára kényszerült Dimitrov, illetve Sousa ellen.
A többiek számára a negyedik kanyar jelentette az igazi kihívást. A világelső azzal a Gilles Simonnal csapott össze, aki még sosem tudta őt legyőzni, épp ezért nem is gondolta volna senki, hogy képes lehet megszorongatni a szerbet. Djokovic viszont megadta a franciának az esélyt a bravúrra: kereken 100 ki nem kényszerített hibát hozott össze. Százat. A négy és fél órás mérkőzés végül döntő szettbe torkollott és nem túl meglepő módon a hősiesen küzdő Simon egy kicsit elfogyott a végére. A címvédő ugyan első alkalommal nem tudta kiszerválni a meccset és ezzel adott némi okot a reménykedésre a francia riválisnak, ám másodjára már kellő módon odafigyelt és 6-3-mal hozta az ötödik játszmát a száz hiba ellenére is. Stan Wawrinkának még ennél is komolyabb nehézségei adódtak a 13. kiemelt Milos Raonic ellen, aki erre a szezonra valósággal újjászületett Carlos Moya kezei alatt. A kanadai kezd kinőni a 'nagy szerva-nagy tenyeres' korszakából és teljesen új taktikával lépett pályára: egyre többet jött fel a hálóhoz, használta a fonák nyeséseket is és okosan építette fel a labdameneteket, amivel elérte a kívánt hatást. 2-0-ás szettelőnyt harcolt ki a két évvel ezelőtti bajnokkal szemben, aki ezután magához tért és szoros csatában kiegyenlített, viszont a döntő játszmában újra Raonic kerekedett felül, még breaklabdához sem hagyta jutni a svájcit.
Federer és Murray különösebb probléma nélkül jutott be a legjobb 8 közé, ahol a következő pikáns párosítások alakultak ki: Djokovic-Nishikori, Federer-Berdych, Monfils-Raonic és Ferrer-Murray. Egyből kitűnik a felsorolásból az az egy kakukktojás, ami Nadal és Wawrinka kiesésével jöhetett létre, de ezt leszámítva minden esetben érvényesült a papírforma és legmagasabban kiemelt játékosok jutottak el idáig. Én, személyszerint a Djokovic-féle negyeddöntőt várom a legjobban (persze csak a Murray-féle után), mert nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy az eddig rendkívül magabiztosnak mutatkozó Nishikori mire lesz képes. A japán lényegesebben frissebb fizikai állapotban érkezhet erre a meccsre, mivel ő sima három játszmában győzte le Tsongát, kérdés, hogy ez jelent-e majd neki bármiféle előnyt a világelsővel szemben, aki híres arról, hogy remekül tud regenerálódni. Kei Nishikori másfél éve, a US Open elődöntőjében alaposan meglepte a szerbet, szóval ő maga is elhiszi magáról, hogy kiejtheti a címvédésre készülő Novak Djokovic-ot, ami nekünk, pártatlan nézőknek jó hír.
|