Australian Open 2017 pt. II2017.02.01. 16:59, bettina.
back in time
× Még mielőtt nekikezdtem volna ennek a bejegyzésnek, gyorsan visszapörgettem a felvezető idevágó részleteit. Azt azért nem mondanám, hogy előre láttam, mi fog történni, mert ez messze nem igaz, de valamilyen szinten azért ráreztem, kikre kell majd odafigyelni. A végső győztesre nem mertem tippelni, bár nyilván arra számítottam, hogy a Murray-Djokovic duóból kerülhet ki a bajnok. A nagynevű visszatérők útjára külön kitértem és egy újabb későbbi elődöntősről, Dimitrovról is esett szó, hiszen kifejezetten kíváncsi voltam, mire lehet képes. Namármost, nekem meglehetősen furcsa volt végignézni egy Slam 2. hetét úgy, hogy nincs kinek szorítanom, de meg kell valljam, onnantól kezdve, hogy a két főfavorit búcsúzott, nem láttam akadályát annak a bizonyos álomdöntőnek. Nem fogom meghazudtolni magam, ezzel nem az én álmom vált valóra, de utólag már nem bánom, hogy így alakult.
A tenisztársadalom túlnyomó része most tökéletesen boldog, hálás, elégedett és/vagy büszke. Miért is ne lenne az, hiszen egy legendás rivalizálás újabb felvonását nézhette és izgulhatta végig. Mindenki más és más módon élt együtt a mérkőzéssel: a legfanatikusabb szurkolóknak valószínűleg a torkukban dobogott a szívük és kicsit könnybe is lábadt a szemük, amikor megpillantották kedvencüket a játékoskijáróban, akik pedig kívülállókként szemlélték az eseményeket - ha létezik egyáltalán ilyen egy Federer-Nadal döntő kapcsán -, egy utánozhatatlan teniszélménnyel lettek gazdagabbak múlthét vasárnap. Én is csak kapkodtam a fejem a fantasztikusabbnál-fantasztikusabb megoldások láttán - még ha közvetlenül nem is voltam érintett. Szándékosan nem ütéseket írtam, mivel ez a mérkőzés nem kizárólag a tévé előtt kiabálós nyerőkről szólt, hanem a nagy megoldásokról és a fel nem adásról is. Az esélylatolgatások során oly' sokszor felemlegetett egymás elleni mérleg egyértelműen Rafa sikerét prognosztizálta - egyesek még látnoki képességekre is szert tettek ennek tudatában. Ennél is jobban befolyásolhatta a rajongókat az a tendencia, miszerint hiába Federeré az agresszívabb, monumentálisabb tenisz, Nadalnak rendszerint sikerült kikezdenie a svájci fonákját a magasra pörgetett labdákkal. Persze ezek a labdák még véletlenül sem az egyes Fedfanok által tévesen antitenisznek titulált játék elemei, hanem a spanyol arzenáljának védjeggyé vált ütései. Ezúttal viszont a pörgetések sem hoztak győzelmet Rafael Nadal számára, pedig sokáig úgy tűnt, igenis fognak, már megint. Elvégre a 14-szeres GS-bajnok spanyol a döntő szettben 3-2-re vezetett breakkel, ráadásul 30-0-je volt az adogatógame-jében. De Federer talált megoldást a korábban annyiszor megoldatlanul maradt problémára, és amikor már talán a szurkolói egyrésze lemondott róla, ő elhitte, hogy nyerhet. Nyerhet egy olyan helyzetből és olyan módon, ahogyan arra senki sem számított - beleértve a legelvakultabb követőit. Nyerhet 35 évesen, egy féléves kihagyás után is. Ha valakiből ezt kinéztem volna, az Roger. Pedig nem vagyok se a rajongója, se a követője. Tisztelője annál inkább.
Az idei Ausztrál Open elhozta számunkra a tenisztörténelem egyik legkülönlegesebb időutazását. Sokaktól hallottam olyasféle véleményt, miszerint az egyenesen megmosolytató, hogy négy 30-on felüli játékos jutott döntőbe ezen a tornán, de én úgy gondolom, hogy egyrészt ez egy olyan jelenségre egy újabb - bár valóban drasztikus - példa, amit már évek óta megfigyelhettünk a sportágban - azaz, hogy a teniszkarrierek egyre hosszabbra nyúlnak. Másrészt pedig rávilágít arra, hogy a kor nem minden, a forma és a mentális stabilitás a két legfőbb tényező. Federer pedig kihagyott fél évet, kipihenhette magát mind fizikálisan, mind mentálisan, feltöltődhetett családja körében és frissen vághatott neki a felkészülésnek. Mindenképp frisebben, mint mondjuk Murray vagy Djokovic. Nyilván tudatában van annak, hogy ő sem lesz már fiatalabb, de azzal, hogy nem erőltette a versenyzést és nem kockáztatott egy súlyosabb sérülést, meghosszabbíthatja karrierjét az élmezőnyben. Ez a döntés a melbourne-i győzelem után pedig kétségkívül kifizetődött. Nem számíthatott arra előzetesen, hogy idáig eljut, annál azért kedvezőtlenebb volt a sorsolása, de úgy látszik Federernek az underdog szerep is fekszik... Utólag is nehéz eldönteni, melyik a nagyobb szenzáció: az, hogy a még mindig korábbi önmagát üldöző Novak Djokovic kikap a selejtezőből induló Denis Istomintól a 2. fordulóban, vagy hogy az aktuális világelső Andy Murray, aki konkrétan végigteniszezte az elmúlt fél évet és minden létező trófeát begyűjtott, veszít a konzekvensen szerva-röptét játszó Mischa Zverevvel szemben a 4. körben. Nekem, mint brit szurkoló, viszonylag egyértelmű a válasz, de ha megpróbálom felülről nézni az eseményeket, korántsem az. Mindenesetre mindketten ideje korán búcsúzni kényszerültek és ezzel megnyílt az út a többiek előtt. Azon se lepődtem volna meg, ha Wawrinka és Raonic játsza a döntőt, de egyikük sem tudott élni a lehetőséggel, egyszerűen nem produkáltak olyan teniszt, amivel odáig juthattak volna. És pontosan ezért kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy ez az Ausztrál Open a nagy visszatérőké lehet. Nadalt látva majdnem biztos voltam abban, hogy elküzdi magát minimum az elődöntőig, viszont Federerrel kapcsolatban nem mertem jósolgatásokba bocsátkozni, aminek egyrészt a kora, másrészt az elmúlt évek teljesítménye volt az oka.
Nem tudhattam biztosan, mire képes 35 évesen, hiszen az utóbbi évek sem róla szóltak és nem mostanában járt utoljára GS-döntőben, pláne nem mostanában nyert utoljára ilyen szintű tornát. De a kicsit távolabbi múlt tapasztalatai és az a 17 major trófea mindenképp mellette szólt. Mindössze egy olyan játékos maradt versenyben, akivel szemben nem számított esélyesnek: ő pedig Rafael Nadal. Pontosan ezért fakadtak ki a svájci szurkolói, hogy mégis hogyan gondolja ez a gonosz spanyol csóka, hogy éppen most verekszi be magát egy Grand Slam fináléba, mikor ő is viszonylag régen jutott már el ilyen magasságokba. Valóban hallatlan. De talán Federernek is édesebb úgy a siker, hogy azt a legnagyobb riválisa felett aratta, mintha mondjuk egy elsőbálozó Grigor Dimitrovot vert volna meg. Nem mondom, a bolgár legyőzésével is kalaplengetést érdemelt volna a teljesítménye, figyelembevéve az előzményeket, de úgy hiszem, Roger maga is büszkébb erre a serlegre azután, hogy a szinte lehetetlent megvalósítva szerezte meg. Mert eleve azt is kevesen hitték el, hogy nyerhet Nadal ellen, azt pedig már senki sem gondolhatta komolyan, hogy mindez 5 szettben sikerül neki, ráadásul breakhátrányból fordítva, elsősorban a fonák keresztjének köszönhetően, dacolva a statisztikákkal és a korával. Az sem éppen elhanyagolható tény, hogy Federer 18. GS bajnoki címével megint jelentősen elhúzott az ellenfelektől és valószínűleg egyszer, s mindenkorra lezárta azt a vitát is, hogy ki minden idők legjobbja. Annyi biztos, hogy Nadalnak és Djokovicnak nem keveset kell dolgoznia ahhoz, hogy ez a kérdés újra felvetődjön... Én, személyszerint kíváncsian várom, hogyan folytatódik ez a szezon és mondjuk látunk-e még további Federer-Nadal döntőket, vagy talán visszarendeződnek az erőviszonyok és a jól megszokott Djokovic-Murray páros újra az élre tör? Nem mondom, hogy nincs ínyemre egy-egy jóféle Fedal meccs, de én szívesen látnám például a megújult Dimitrovot vagy a szívek bajnokát, Del Potrót is a tornák végjátékában, természetesen egy csúcsformában lévő skót világelsővel kiegészülve. Remélem, ennyire még én is lehetek elfogult. :)
|