Akármennyire is unja Roger Federer a generációváltásra vonatkozó kérdéseket, nem szabadulhatunk a minket, teniszrajongókat  lassan egy évtizede lázban tartó gondolattól, miszerint kik töltik be a nagy négyes utáni űrt, ráadásul jobbnál-jobb indokaink mutatkoznak arra, hogy újra és újra napirendre tűzzük az effajta kérdéseket. A sportágnak ugyanis sürgősen szüksége van egy bíztató jövőképre. Az idei Australian Openen belekóstolhattunk egy post-Federer érába, és valljuk be, nem is volt olyan savanyú, amíg ízlelgethettük. Azt hiszem, mindannyian szívesen képzeltük el a tenisz jövőjét Stefanos Tsitsipas és Frances Tiafoe játékán keresztül. Azonban, kár tagadni, a jelent nem a NextGen-vitézek alakítják. Rafael Nadal és Novak Djokovic kijózanító tenisszel vetettek véget az ábrándozásnak és visszarángattak minket az általuk uralt mostba, ám kettejük hype-máztól áztatott összecsapása egyirányú utcába terelődött.

A tomboló nyárba ágyazódó Ausztrál Open újfent fenekestül felforgatta a hóval borított öreg kontinens mindennapjait, különös tekintettel a teniszfanatikusokra, ám a napperzselte, óceánkék pályákon végül nem következett be fordulat a generációk közötti erőviszonyokat illetően. Ugyan a széles körökben anticipált címvédés elmaradt, azaz Federer ez alkalommal nem szaporította tovább Grand Slam-győzelmei számát, ezzel még magasabbra helyezve a lécet rekordjai túlszárnyalására aspiráló riválisai előtt, a melbourne-i finálé párosítása alapján nyugodt szívvel kijelenthető, hogy érvényesült a papírforma. Ám a papírforma érvényesülése mellett felsejlett néhány megkerülhetetlen mellékszál. Rögtön egy ilyen mellékszál adta meg a melankolikus alaphangot az egyébként Happy Slam-címkével illetett Australian Open számára. A hagyományos verseny előtti sajtótájékoztató-dömping során ugyanis a könnyeit elfojtani képtelen Andy Murray ledobta a visszavonulás-bombát a sportági köztudat állóvízébe, ezzel emlékeztetve az elkényeztetett rajongókat egy karrier törékenységére, egyszersmind rávilágítva az élmezőnybe való beékelődéssel járó extrém terhelés lehetséges következményeire. A fizikai limit állandó feszegetése, a megannyi elérhetetlennek hitt álom beteljesítése, a világelsőség fejvesztett hajszolása és a járulékos fájdalmakkal való dacolás Murray esetében egy makacs csípősérülés formájában bosszulta meg magát, amely nemcsak a pályan okozott kellemetlenségeket, hanem azon kívül is, a civil életben. A skót, aki egyedüli halandóként merészkedett az istenek földjére, testileg-lelkileg meggyötörten zárta le másfél éve húzódó, kilátástalan szélmalomharcát. Másképp nem szabadulhatott teste börtönéből, minthogy szívét elhallgattatva kimondja azt, amit minden áron szeretett volna kimondatlanul hagyni: ez így nem mehet tovább.

Egy sportoló számára - versenyezzen akármilyen szinten - nincs ijesztőbb annál, hogy a kényszer mondatja ki vele a végszót. A bejelentés, mely - az intő jeleket szem előtt tartva - tartalmilag kevésbé, időzítésében viszont annál inkább volt váratlan, a szurkolókat és a versenytársakat egyaránt kővé dermesztette, a tenisztársadalom a megfelelő szavakat keresve, sorra fejezte ki együttérzését. A hajdani nagy négyes hivatalosan is megszűnt létezni, amit lehet akár a vég kezdeteként is értelmezni... Azt hiszem, ennek fényében nem túlzás állítani, hogy a sportági közösség képtelen volt 72 óra alatt kiheverni a sokkot, így a nyitónapot átitatta ez a kissé gyászos, mégis magasztos hangulat. Jobbhíján mindenki a csodában reménykedett, és bár senki sem várhatta el tőle, Murray mégis csodát tett azon a meccsen, ami elképzelhető, hogy számára az utolsó volt, legalábbis a profi pályafutását tekintve: 0-2-es szetthátrányból, nem is a szakadék széléről, hanem a mélybe zuhanás után kapaszkodott vissza Bautista Agut ellen, mielőtt a végzete térdre kényszerítette volna. „Ha ez volt az utolsó mérkőzésem, elégedett vagyok vele” - fogalmazott feltételes módban az egykori világelső, aki ezzel nyitva hagyta a kiskaput, mintha azt üzente volna, hogy ne temesse senki, ő még nem akar meghalni... Akármilyen nehéz is volt elvonatkoztatni ettől az élménytől, az ausztrál teniszexpressz kérlelhetetlenül robogott tovább.

Melbourne-t (újra) elérte a változás szele, amit a sportági jövő formálásával megbízott NextGen-különítmény két újabb üdvöskéje korbácsolt. Ezúttal Stefanos Tsitsipas és Frances Tiafoe mutatott fel egy-egy olyan üdítő alternatívát a sportág kiüresedéstől rettegő szerelmesei számára, amely rajongás tárgyává válthat, miután a Federer-Nadal-Djokovic szentháromság csillaga leáldozott. A megnyerő jelző nem csupán játékukra, személyiségükre is ugyanúgy érvényes: az egyik oldalon ott áll az "öreg lelkű" Tsitsipas, aki Björn Borgra hajazó külsejével, a Roger Federertől kölcsönzött egykezes fonák technikájával és antik görög bölcseket megidéző filozófiájával hívta fel magára a nagyérdemű figyelmét, míg a másik oldalon ott a polgárháború sújtotta Sierra Leonéból menekülő családja életét megváltoztató, elbűvölően őszinte Tiafoe, aki egy felettébb nemes céltól vezérelve beteljesítette az amerikai álmot és most kezdi ízlelgetni az önmegvalósítás gondolatát. A kettejük által táplált őrségváltó-hisztéria a nyolcaddöntőben létrejövő Tsitsipas-Federer mérkőzésen hágott a tetőfokára. A címvédő képtelen volt elrabolni az ihletett tenisszel előrukkoló görög sztárjelölt adogatását (Federer mind a 12 breaklehetőségét eltékozolta, igaz a breaklabda-konvertálás művészete sosem volt az erőssége), ami nem is lett volna akkora tragédia a svájci szempontjából, ha a legalább a sajátját tartja és a szettvégi, rövidített játékokban odateszi magát - akárcsak a Hopman Kupán néhány héttel ezelőtt -, ám részéről se az előbbi, se az utóbbi feltétel sem valósult meg maradéktalanul. Roger Federer ugyan megnyerte az első játszma rövidítését, a továbbiakban azonban teljes csődöt mondott fogadóként a kritikus helyzetekben: két elbukott tiebreak közé becsúszott egy elbukott szervagame is, ami megpecsételte a Maestro sorsát, míg a rajongói szíveket tömegesen elnyerő Tsitsipast a mennyekbe repítette.

De nemcsak Stefanos Tsitsipas bizonyult hatékonynak a rajongó-toborzás terén: az idei Australian Open ideje alatt minden bizonnyal Frances Tiafoe követői bázisa is megsokszorozódott az USA-ban és világszerte. Az egészen a negyeddöntőig merészkedő Tiafoe melbourne-i menetelése során búcsúztatta a tavaly élete szezonját futó Kevin Andersont, illetve a 2017-es világbajnoki címe óta az éterben kóválygó Grigor Dimitrovot is, ezzel pedig kiharcolta az általa idolizált kosárzseni, LeBron James elismerését. A közelgő generációváltáshoz fűzött reményeket azonban Rafael Nadal apró darabokra zúzta szét: előbb Tiafoe-t, majd egy kanyarral később Tsitsipast mosta le a pályáról - vagy lesöpörte őket róla, mindenki döntse el maga, hogy ez esetben mi a találóbb metafora, mindenesetre a spanyol buldózerhez hasonlatos pusztítást végzett a fiatalság körében. Szóval nem, még mindig nem érkezett el az új generáció ideje - amíg a NextGen-vitézek csak egy-egy csata alkalmával képesek legyőzni a regnáló teniszcsászárokat, addig nem jelenthetnek reális veszélyt a trónjukra. Ahhoz a háborút kell megnyerni, amire az ideig még várni kell.

Elsősorban nem is Tsitsipastól vagy Tiafoe-tól lehetett várni az igazi áttörést e téren, hanem Alexander Zverevtől, aki saját generációja előfutáraként szorgosan gyűjtögeti a Masters-trófeákat és tavaly novemberben a világbajnoki serleget is a feje fölé emelhette, ám azt az átkot, amely a Grand Slam-tornákon sújtja, Ivan Lendl segítségével sem képes eloszlatni. A probléma minden bizonnyal Zverev fejben keresendő és minél hamarabbi megoldást kíván, hiszen minden kútba hajított lehetőség exponenciálisan növeli a rá nehezező külső nyomást, és az őt belülről emésztő feszültséget. Erről árulkodott a Marcos Baghdatis ütőaprítási hagyományait felelevenítő dühkitörése is, amelyet a Milos Raonic ellen vívott 4. fordulós mérkőzés egy szünetében produkált - halkan teszem hozzá, hogy talán Tsitsipas előző napi visszhangos sikere is közrejátszhatott a német nyolcaddöntőbeli fiaskójában. Azt a sanszot, amit Sascha Zverev könnyelműen elhullajtott, némi meglepetésre az újonnan Amélie Mauresmo vezényletével készülő Lucas Pouille ragadta meg, aki a surranópályán lopakodott el egészen az elődöntőig - más kérdés, hogy a Djokovic-féle úthenger alaposan kilapította és földbedöngölte, bár Nadal sem volt éppen kíméletes Tsitsipasszal. 

Akár a klasszikus bunyózós filmekben, a két pofozógép, Djokovic és Nadal, miután a babérjaikra törő összes kihívót a padlóra terítette, egymással nézett farkasszemet a fináléban. A sportág szerelmesei bizonyára tisztán még emlékeznek arra, micsoda meccs kerekedett a szerb és a spanyol legutóbbi, egymás ellen vívott melbourne-i döntőjéból, és ugyan a szabályváltoztatások miatt (championship tiebreak bevezetése az 5. szettben) már aligha alakulhatott volna ki egy újabb hatórás gladiátorharc kettejük között, mindannyian egy popcorn bontogatós, fotelből felugrálós gálaszámra helyezkedtünk be - nem mintha vasárnap reggel kilenckor popcornt kívánna az ember, de ettől most a pátosz kedvéért tekintsünk el. Ki gondolta volna, hogy miután mind Nadal, mind Djokovic mészárszéket rendezett a Rod Laver Arénában a maga elődöntőjében, a két hóhér végső összecsapása is hasonlóan asszimetrikus képet fog mutatni? Aktuális forma alapján mindenki egy végletekig kiélezett küzdelemre számított, pedig az ellenkezője is bőven benne volt a pakliban: a többséget elvakította a látszat és nem volt hajlandó tudomást venni a statisztikák által előrejelzett egyenlőtlenségekről. Afelett a tény felett nem szabadott volna elsiklani, hogy Rafael Nadal az előző hét keménypályás mérkőzését elvesztette Novak Djokovic ellen...

A szakma ehelyett azt szajkózta, hogy milyen zseniális Nadal feltunningolt adogatása, és hogy ezt hatékonyan alkalmazva kibabrálhat akár a szerbbel is. Tévedés, vele nem babrálhatott ki: az elmúlt szezonban főnixi feltámadást bemutató Djokovic egyenesen rosszabb fényben tüntette fel a megreformált mozdulatsort, mint a lecserélt formulát - ezt támasztja alá megannyi szakértői elemzés is. A világelső rátapintott az új, agyonajnározott szervatechnika gyengepontjára. Arra az apró, mégis jelentékeny ugrásra, amit Rafa az első adogatása megütése közben tesz a pálya belseje felé. Djokovic mély, vonalközeli returnjeivel szempillantás alatt átvette a kezdeményezést fogadóként és kiszolgáltatott helyzetbe sodorta a spanyolt, aki állandó fáziskésésben találta magát. Ezáltal a szerb kikezdhette ellenfele legendásan stabil alapvonalütéseit is, hatástalanítva a torna korábbi szakaszaiban nyerőket termelő tenyereseket. Nem csoda, hogy Rafael Nadal hamar eltanácstalanodott: ez ellen a Novak Djokovic ellen nem volt fegyvere. Ha ő sem tudta megszorongatni, nem valószínű, hogy bárki más képes lett volna erre. Djokovic ugyanis éhesebb és eltökéltebb mint valaha, útban van a halhatatlanság felé: a következő lépcsőfok a federeri huszas GS-rekord megdöntése, kizárólag ez lebeg most a szemei előtt. Kérdés, ha egyszer valóban megdönti ezt a rekordot, lehet-e ő az egyedüli GOAT a teniszben? Vagy nem csupán ezen múlna? Mi nyom többet a latba: az objektív érvelés alapjául szolgáló statisztika vagy a szubjektíven megítélhető perszóna?

Mint azt az általam elkövetett ábra is mutatja, a GOAT-verseny egyre élesebb: Vajon 5 év múlva is ez lesz a sorrend?