× Kishíján elfelejtettem befejezni az Australian Open sztoriját, mert már a következő Sportblog bejegyzésem gondolkodtam, de az az igazság, hogy sok különbség nem lesz a két cikk között, lévén, hogy a kedvencem érintett volt a végjátékban. Elhihetitek, igen nehéz kívülállóként elmésélni az eseményeket, amikor a döntő minden egyes pillanatát átéreztem, de máskor is kerültem már hasonló szituációba, megpróbálok most is túllépni ezen. Azt hiszem, aki nem látta, mostmár az is sejti, hogy mi történt Melbourne-ben. A lényeg az, hogy a verseny közben fellépő kétségek ellenére végül érvényesült az a bizonyos papírforma.

Az első hét végén még lehettek bennünk kérdőjelek, leginkább Novak Djokovic teljesítménye okán és hogy ezzel a játékkal mire megy majd például az addig brillírozó Roger Federer ellen, de tegye fel a kezét az, aki meglepődött a végeredményen. Ugye, hogy senki. Valahogy benne volt a levegőben, hogy az a negyedik fordulós mérkőzése, amikor 100 ki nem kényszerített hibát ütve győzte le öt szettben Gilles Simont, az egy rettenetesen kiugrő eredmény a részéről, és hogy ezt az elkövetkezendőkben nem fogja megismételni. Már csak azért sem, mert a világelső híres arról, hogy amikor olyasvalaki az ellenfele, aki potenciálisan esélyes arra, hogy megverje, vagy akár megszorítsa - gondolok itt a nagy négyes tagjaira vagy Wawrinkára -, akkor képes a legjobbját nyújtani. És ez nyilvánvalóan másnál is megfigyelhető úgy általánosságban, de a jelenlegi élmezőny gyakran hiába érkezik ugyanezzel a hozzáállással a pályára, hogy összecsapjon Djokovic-csal, rövid időn belül hatástalanítja őket a szerb. Mert amikor ő előhúzza a legjobb játékát, akkor úgy tűnik - és ez elég szomorú a jelenlegi élmezőnyre nézve -, hogy mindenki más esélytelen. Még arra is, hogy megszorítsa (értsd: 5 szettre kényszerítse egy GS-en). Nem akarok rosszmájú lenni, úgyhogy nem térek ki arra, hogy ez a szintű dominancia mennyire rombolja a tenisz imázsát és népszerűségét, hiszen ennek a cikknek nem erről kell szólnia. Olyan közhelyeket sem akarok ellőni, hogy minden jó sorozatnak vége szakad egyszer, mert ez csak szánalmas reménykedés (attól függetlenül, hogy a közhelyeknek van némi igazságtartalma). Ki kell mondani: momentán óriási a szakadék a világranglistát vezető Nole és a második helyezett között. Direkt nem írtam nevet a második helyezetthez, mert az éppen lehetne egy Federer vagy egy Wawrinka is, rájuk ugyanennyire igaz lenne ez az állítás, mint Murray-re. Magyarul van egy Novak Djokovic és vannak a többiek. A nagy négyest is el lehet felejteni lassan, mert egyrészt egyvalaki nagyon kiemelkedik közülük, másrészt Rafa Nadal kezd kiesni a Grand Slamek legfőbb favoritjai közül (kivéve persze a Garrost). Úgy érzem, kicsit át kell értékelni az erőviszonyokat annak, aki eddig még nem tette meg...

Visszatérve az Australian Openre, ugye én a Djokovic-Nishikori-féle negyeddöntőt vártam a legjobban az előzmények miatt, aztán olyan mészárlás lett belőle, amire nem sokan számítottak. Ehhez persze két ember kellett, mert az egy dolog, hogy a világelső jól játszott - legalábbis jobban, mint Simon ellen -, de Nishikori valami borzasztó teniszt mutatott be. A japán maga se tudta megmondani, mi volt ennek a csalódást keltő teljesítménynek az oka, ennél ő is egyértelműen többet várt ettől a meccstől, de valamiért mégsem sikerült neki szorosabbá tenni az állást. Következett az álom-elődöntő Roger Federerrel a mellékszerepben. Joggal lehetett reménykedni - akár hinni - abban, hogy a svájci meglepi Nolét, mert valóban nagyszerű formában érkezett erre a rangadóra, de szó szerint köpnyi-nyelni nem tudott az első két szettben. Djokovic olyan játékkal rukkolt elő ellene, amit nehéz lenne szavakba önteni. Ez volt az a bizonyos legjobb tenisz, amivel szemben aligha lett volna bárkinek bármiféle esélye. A folytatás szerencsére kicsit izgalmasabban alakult, hiszen Fed nem fogadta el a megsemmisítő vereséget, és sikeresen megmentette a becsületét azzal, hogy ellopta a 3. játszmát. A negyedik sem volt éppen sima, de a szerb elejét vette egy esetleges döntő szettnek, 6-4-gyel lezárta a mérkőzést. A másik ágon Milos Raonic és Andy Murray szállt harcba a fináléért, és a kanadai sokáig meglepően jól tartotta magát, még 2-1-re ő vezetett, de egy 4 órás, intenzív csatára még nem volt felkészülve. A negyedik játszma közepén ápolni is kellett, miután már nem tudott ellenfele lenni a remek fizikai állapotban lévő skótnak. Létrejött tehát az álomdöntő, amit az első és a második kiemelt vívott. A probléma csak az volt, hogy az első fél órában a második kiemelt még valahol teljesen máshol járt és ezzel meg is pecsételte a saját sorsát. Való igaz, a második-harmadik szett fantasztikus teniszt hozott, de Murray képtelen volt átvenni az irányítást Djokovic felett. Felnőtt a feladathoz, izzasztó csatára késztette, tényleg megnehezítette a dolgát, de ennyi, még akkor is, ha ezt nekem fáj leírni. Kár volt azért az első fél óráért, mert meggyőződésem, hogy idén fizikálisan fel tudta volna vele venni a versenyt, de ez már sosem derül ki. Novak Djokovic nyerte a 2016-os Australian Opent (is), ezzel feliratkozott a hatszoros bajnokok listájára, ami egyébként nem túl hosszú, hiszen ő volt mindössze a második férfi teniszező, akinek ez sikerült az open érában.