× Azt találtam írni kínomban a Garros-előzetesben, hogy ez a verseny eredetileg nem egy egyszemélyes show. A fenéket nem! Igaz, legalább hozzátettem, hogy még válhat azzá, hiszen én is éreztem a sorsolás után, hogy a mondatom első fele csak affajta illedelmes eufemizáció a mezőny többi tagjára nézve. Mentségemre legyen mondva, azokban a napokban a Giro d'Italia (sokk)hatása kissé elhomályosította az elmém és ilyen állapotban hajlamos vagyok fellengzősen fogalmazni. Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy bárki megverheti Rafael Nadalt a Philippe Chatrier pályán, 3 nyert szettre menő mérkőzésen, pláne nem a döntőben. Utóbbira eddig soha senki nem volt képes. Az más kérdés, hogy szeretek hinni a csodákban. Ha nem így lenne, aligha néztem volna végig a döntőt.

Igazság szerint piszok nehéz elkerülni, hogy ne a tavalyi önmagamat ismételjem. Tulajdonképp csak a trófeák száma lett egyel több. Nincs különbség az erőviszonyok alakulásában, a papírforma jóslatában, az érinthetetlenség tényében és az ellenfelek virtuális szintekre korlátozódó esélyeiben sem. Rafael Nadal idén is saját maga legfőbb kihívója volt. És Rafael Nadal sosem veri meg önmagát. A salakos borítás, a Roland Garros és a Chatrier légköre együttesen olyannyira felerősítik az őt körülvevő aurát, hogy meggyőződésem, a legtöbben eleve vesztesként állnak ki ellene a pályára. Nem kell szépíteni, Nadal puszta jelenléte a frászt hozza a mezőnyre. Ez persze nem újkeletű jelenség, és nem csak a salakkirály esetében figyelhető meg, de úgy hiszem, nála a legmeghatározóbb, már-már ijesztő méreteket ölt. És ez mind a mentális erejében gyökerezik, nem is annyira a teniszében. Ezt a gondolatmenetet támasztja alá, hogy Dominic Thiem kizárólag teniszjátékosi minőségében, azaz szakmailag fel tudta vele venni a versenyt salakon az elmúlt években, ám csupán a Roland Garros kapuin kívül. Párizsban akárcsak tavaly, idén is érvényesült Nadal fölénye a versenyzői képességek terén. Az őt övező aurát még az osztrák sem tudta lebontani, legalábbis a Chatrier stadionban nem. Benne van a pakliban, hogy sosem fogja tudni... Még mindig előrébb jár etekintetben, mint Roger Federer, aki évekkel ezelőtt feladta ezt a harcot - helyette türelmesen kivárja, hogy az ő számára lejtsen a pálya.

Elkanyarodva Nadaltól és az aurájától, érdemes kitekinteni az idei Roland Garros statisztáira is, akiknek ugyan a végső győzelem szempontjából jelentéktelen szerep jutott, jelenlétükkel kétségtelenül színesebbé tették a torna történetét. Alig kezdődtek meg a főtáblás küzdelmek, rögtön belecsöppenhettünk egy filmbe illő, szürreális versenyfutásba: Nick Kyrgios utolsó utáni pillanatban történt visszalépése óriási lehetőséget kínált a selejzetőben elvérzettek számára, viszont egyik illetékes lucky loser sem írta alá aznap reggel a jelenléti ívet. A jónevű Prajnesh Gunneswaran lehetett volna az elsőszámú jelölt Kyrgios helyének betöltésére, ám őt a vicenzai challengeren való részvétel lekötelezte, sorsa tehát megpecsételődött. Így a sorban utána következő Marco Trungellitire terelődött a figyelem, aki a kvalifikáció utolsó körében elszenvedett veresége után egészen Barcelonáig vonult vissza, ami Párizstól cirka 1000 kilométerre található. Az argentin a fejlemények hallattán nem vesztegette az időt, azonnal kocsiba pattant a családdal és még a késő esti órákban megérkezett a francia fővárosba. Másnap reggel a többi opportunistával egyetemben aláírta a jelenléti ívet - milyen érdekes, hirtelen megemelkedett a jelentkezők száma - és kihasználva az ölébe hulló lehetőséget, a délelőtt folyamán megmérkőzött a botrányairól híres-hírhedt Bernard Tomiccsal. A hollywoodi happy end egy 4 játszmás győzelem formájában valósult meg... Trungellitit a második fordulóban a torna meglepetésembere, Marco Cecchinato búcsúztatta, akinek a szereplése ugyancsak megér egy misét.

A Garrost a világranglista 72. helyéről kezdő Cecchinato egy budapesti tornagyőzelemmel vétette észre magát a salakszezon során, ám neve nem csak ezen okból csenghet ismerősen a teniszrajongók körében. A szicíliai teniszező 2 éve még azzal próbált meg pénzt keresni, hogy elveszít meccseket - meggyőző bizonyítékok hiányában végül az olasz szövetség felmentette -, de ő az élő példa rá, hogy a megnyert meccsekkel sokkal nagyobbat lehet kaszálni. Marco Cecchinato impozáns névsoron át verekedte el magát a párizsi negyeddöntőig: Carreno Busta és Goffin búcsúztatása után Novak Djokoviccsal nézett farkasszemet. Az olasz nem rettent meg a feladattól és önbizalommal felvértezve lépett pályára a korábbi önmagát hajszoló szerb ellen: pozitív játékfelfogása 2-0-ás vezetésig repítette, ami a szetteket illeti, viszont ezután meglehetősen mély hullámvölgybe került és úgy tűnt, Djokovic lassacskán bedarálja. Cecchinato azonban a 4. játszma közepén, még épp időben feltámadt hamvaiból és ledolgozta breakátrányát, kikényszerítve ezzel a rövidítést, ami bődületes színvonalú teniszt hozott mindkét oldalról. Azt hiszem, utólag nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a 15-20 perc jelentette a torna fénypontját - a döntő összességében sem tartalmazott annyi izgalmat és fordulatot, mint ez a tiebreak. Végül borult a papírforma, a gigászi csatát hozó rövidített játék 13-11 arányban Cecchinato javára dőlt el - nem akármilyen returnt ütött lezárás gyanánt -, így ő jutott a legjobb 4 közé, ahol a salakherceg Dominic Thiem állta útját. 

Mindeközben a NextGen korcsoport vezető egyénisége, egyben a torna 2. kiemeltje, Alexander Zverev az idei Roland Garroson végre átlépte árnyékát és mentális szintlépésről tanúbizonyságot téve, ötszettes küzdelmei megnyerésével egészen a negyeddöntős fázisig menetelt, ahol még sosem járt Grand Slam-szintű események alkalmával. Azt hiszem, ahhoz nem férhet kétség, hogy a német predesztinálva van a legnagyobb presztízzsel rendelkező trófeák elhódítására, mindössze idő kérdése, mikor váltja valóra a hozzá fűzött reményeket. Ilyen szempontból a karrierje első GS-döntőjét jegyző Dominic Thiemnél is valamivel kedvezőbb a helyzete, aki egyrészt 3 évvel idősebb nála - és így hidat képez két generáció között, másrészt az osztrák habitusában kevéssé érzékelhető az a gyilkos ösztön, ami Zverevnél egyre gyakrabban megmutatkozik. Ettől függetlenül Thiem abszolút alkamas lehet a salakon történő tartós uralkodásra, csupán egyetlen, megkerülhetetlennek látszó akadály tornyosul előtte: Rafael Nadal. Ez az az akadály, amit a Masters-tornákon időnként képes megugrani az osztrák, ám Párizsban méterekkel magasabbra helyezi a lécet a salakkirály. És itt kanyarodhatunk vissza arra a bizonyos aura képezte erőtérre, ami Rafa Nadal kihívóit valósággal megbénítja - lásd például a Del Potróval vított elődöntőt, melynek során a spanyol áttételesen a vörös földbe döngölte a barátságos argentin óriást. Dominic Thiemnél aligha lehetett volna ütőképesebb ellenfelet kiállítani a döntőre, de azt a fényévnyi távolságot, ami a koncentrációs készség terén mérhető közte és Nadal között (az 1. szett végjátéka árulkodó), még ő sem tudta kisebbnek láttatni.

Rafael Nadal még azelőtt bevarrta a tizenegyest, hogy először pályára lépett volna ezen a Garroson.

fun fact
Az utolsó 6 - azaz hat - Grand Slam-tornán Roger Federer (36) és Rafael Nadal (32) osztozott.
No offence, csak jelezném, hogy elvileg 2018 van, nem 2006.
#GOATs

Most attól eltekintve, hogy ki kinek szurkol és ki kit tart szimpatikusnak vagy kevésbé szimpatikusnak - az igazat megvallva, nekem is nehezemre esik eltemetni a valódi érzéseimet, de igyekszem -, az elmúlt évtized egyik, ha nem a legizgalmasabb háromhetese bontakozott ki a szemünk láttára az idei olasz körverseny keretein belül. Azt hiszem, ebben egyéni preferációktól függetlenül megegyezhetünk. Akit abszolút hidegen hagyott ez a Giro, annak azt javaslom, keressen valami más sportágat, mert ennél aligha számíthat nyíltabb küzdelemre és felfokozottabb izgalmakra. Nincs az a vérbeli kerékpárrajongó, akiből nem váltott ki valamiféle erőteljes érzést ez a versenyt. És ez az utóbbi négy-öt Tour de France-kiírás fényében már önmagában nagy szó, úgy gondolom. Hol máshol történhetett volna meg mindez, mint a Giro d'Italián: a corsa rosa DNS-ébe valósággal kódolva van a dráma. Ezért is szeretjük annyira, mi nézők. 

Én tiszteletben tartom, hogy a Tour de France hagyományosan a legnagyobb presztízsű kerékpárverseny. Nem is tudnék ezzel érdemben vitatkozni, hiszen minden júliusban földöntúli izgatottsággal, kifogyhatatlan kíváncsisággal és kissé talán naiv, mesebeli reményekkel telve ülök le a tévé elé. Aztán előfordul, hogy csalódok. Amikor pedig arcon csap a valóság és tragikus hirtelenséggel szertefoszlanak a reményeim, órákig csak faarccal bámulok magam elé, ne adj' isten elmorzsolok egy-két könnycseppet is. Nem fogok kertelni, az utóbbi néhány évben ez elég gyakran előfordult. A Vuelta a Espana ezek után valamelyest képes volt megvigasztalni, vagy legalább úgy-ahogy feledtetni a csalódásokat, betakarni a sebeket, amelyeket tulajdonképpen saját magamnak okoztam a naivságommal vagy az álmodozásommal. Az új szezon újabb reményeket ébreszt bennem és miután a tavaszi klasszikusok aktívan ápolják a sportág iránt érzett őszinte szeretetemet és bele vetett hitemet, már vágom a centit türelmetlenségemben, hogy a Grande Partenzával végre útjára induljon az a háromhetes, amely kitüntetett szerepet tölt be szurkolói karrieremben és különleges helyet foglal el a szívemben. 2011 óta tart ez a végtelen szerelem, a Giro akkor sebzett meg először, majd fürdetett örömmámorban Contador diadala okán. Száz szónak is egy a vége, bűvkörébe vont ez a viadal... Idén sosem tapasztalt nyitottsággal vártam a rózsaszín mázzal borított varázslatot, hiszen rajongásom tárgyát tavaly el kellett engedjem. Tudtam, hogy az olasz körversenyben nem fogok csalódni. És szigorúan kerékpárversenyi minőségében nem is csalódtam benne. De teljesen váratlanul ejtett rajtam néhány újabb sebet.

Az idei Giro d'Italia kavalkádjában engem Simon Yates működése varázsolt el a leginkább. A 25 éves yorkshire-i srác hozta el számomra azt az érzelmi impulzust, amire vártam: magával ragadott az a hullám, amit valamelyest váratlan szárnyalása keltett. Ösztönös merészsége (mert meggyőződésem, hogy nem kizárólag a kényszer hajtotta, hanem a szíve is) okán pillanatok alatt a szimpatizánsai között tudhatta a kerékpáros közvélemény túlnyomó részét, köztük engem is. Szerettem volna elhinni, hogy újból lehetséges ezzel a felfogással Grand Tourt nyerni. És még mennyien szerették volna ezt hinni! De mindenkinek ott motoszkált a fejében Steven Kruijswijk és Vincenzo Nibali két évvel ezelőtti ominózus esete - visszatekintve kísérteties a hasonlóság a két kiírás forgatókönyvének váza között. Kellő óvatossággal kellett tehát kezelni a Yates-jelenséget, ez az előzmények fényében egyértelmű. Mégis, annyira jó volt hinni a csodában két héten keresztül! Sajnos végül törékenyebbnek bizonyult Simon Yates dominanciája, mint hittük... A Giro újból sokkolt mindnyájunkat, álljunk akármelyik oldalon: nemcsak a trófea és a szerelem végtelen, hanem a dráma is. A drámáknak pedig vannak nyertesei és vesztesei, így mindenkinek saját preferációi szerint kellett feldolgoznia a történteket. 

Azt hiszem, az izraeli rajt minimum annyira minősült megosztónak, mint a Giro későbbi győztesének személye. Pénzorientált világban élünk és az RCS Sport (a Giro d'Italiát szervezező cég) rábólintott egy szemérmetlen összegre - szakmaibb magyarázatot aligha lehet adni a Grande Partenza Szentföldre való kitelepítésére. A jeruzsálemi időfutam kátyúk-szabdalta pályája már a hivatalos verseny megkezdése előtt szedte áldozatait: a pályabejárás során bukott az ötcsillagos favoritok egyike, Chris Froome, míg Kanstantin Siutsou csontöréssel kényszerült visszalépni a küzdelmektől az utolsó pillanatban. És még el se lőtték a rajtot! Tom Dumoulin aztán specialistához méltó teljesítményt nyújtott az alig 10 kilométeres óra elleni versenyben, jutalmul magára ölthette a rózsaszín trikót. A nyitónap legkellemesebb meglepetését Simon Yates szolgáltatta, aki magához képest ragyogó időt tekert és ezzel bejelentkezett az összetettre. Visszatérve a szervezésre, a helyi nézőkre nem lehetett panasz, az érintett településeken, így Jeruzsálemben is tömött sorokban álltak az emberek a kordonok tövében, ami Dohához képest jelentős előrelépés. De azt a mai napig nem értem, hogy miért kellett a mezőnyt keresztülvonszolni a Negev-sivatagon. Ez pont olyan, mintha pálmát ültetnénk a fagyos tundrára, miközben tudjuk, hogy nem fog meggyökerezni... És akkor még szóba sem került a politikai-vallási konfliktusok (ezt a kiírást gyakorlatilag végigkísérték a tüntetésképp lengetett palesztin zászlók) jelentette valós veszély, amelynek - némi pénzért cserébe - kitették a Giro-cirkuszt. Lényeg, hogy a versenyzők javarészt épségben túllendültek az izraeli kiruccanáson és egy pihenőnap után már Szicíliában folytatódott a harc a rózsaszínért: az olasz kör tehát hazatért.

A csizma orránál fekvő szigeten rendezett szakaszok a klasszikusok szintrajzát idézték, így eleinte a puncheurök kerültek reflektorfénybe: Wellens és Battaglin élt az emelkedős befutók nyújtotta lehetőséggel. Chris Froome egy váratlan leszakadással hívta fel magára a figyelmet a 4. etapon, minek következtében kis híján egy percre nőtt a hátránya összetettben (ekkor Rohan Dennishez viszonyítottunk), hiszen a jeruzsálemi kronón ugyancsak alulteljesített - valószínűleg a pályabejáráson történt bukását nyögte, bár ezt csak később ismerte el. A magát a kerékpáros történelemkönyvekbe is beíró aktív vulkán, az Etna idén sem maradhatott ki a programból, ám ezúttal egy új oldaláról ismerhettük meg ezt a hegyet. A Mitchelton-Scott két kapitánya megosztozott a babérokon: Yates ugyan utolérte szökésben lévő csapattársát, Chavest, végül átengedte a szakaszt az örökké mosolygós kolumbiainak, hiszen tisztában volt azzal, hogy elengendő előnyt harcolt ki a riválisokkal szemben a rózsaszín trikó átvételéhez. Ez volt az a momentum, amivel egyrészt elkezdődött Simon Yates szárnyalása, másrészt amivel maga mögé állította a hozzám hasonlóan pártatlan, csodákra szomjazó nézőközönséget.

Az esőtől áztatott 8. szakasz fináléja felszínre hozta Richard Carapaz tehetségét, aki egy impozáns szóló után ünnepelhetett, illetve újból földre terítette Froome-ot, ám ezalkalommal a brit viszonylag olcsón megúszta (felfele menet, egy kanyarban csúszott el), nem gyarapította tovább a hátrányát. Nem úgy, mint másnap, amikor a Gran Sassóra kapaszkodott fel a mezőny. Az Astana tempóváltása Fabio Aru leszakadását eredményezte - az olasz bajnok csupán árnyéka volt önmagának hazája körversenyén -, majd Jack Haig élretörésekor Froome is megadta magát. Simon Yates meghálálva legértékesebb segítője munkáját, feltette a pontot az i-re, azaz lehajrázta talpon maradt kihívóit a szakaszgyőzelem elhódításáért. A rózsaszín trikót birtokló ausztrál csapat kétfejű sárkány jellegét a második pihenőnap utáni 10. etap szüntette meg, amely során Esteban Chaves rejtélyes körülmények között 25 percet 'gyűjtött be', így kizuhanva az összetettért zajló csatából. Az immáron megkérdőjelezhetetlen kapitánnyá előlépő Yates azonban ezután sem lassított: az osimói kockaköves emelkedőn - aznap haladt keresztül a mezőny Scarponi szülőfaluján, Filottranón - újabb másodperceket csatolt az előnyéhez és újabb dicsőséget szerzett a Mitchelton-Scottnak. Az élete formáját kiaknázó brit megingathatlannak tetszett, viszont a fontoltan haladó Tom Dumoulin még mindig kedvezőbb pozícióban érezhette magát az időfutamképességei kapcsán. 

Mitchelton-Scott Backstage Pass - 6. szakasz [Etna]

A következő mérföldkő-szintű esemény az összetett verseny alakulásában a jogosan a pokol kapujának nevezett Monte Zoncolan lejtőin bontakozott ki. Az ekkor már 3 perc fölötti lemaradással rendelkező Chris Froome egy klasszikus, ülve pörgetős akcióval kívánta ráhozni a frászt Yates-ékre. A Sky eddig sebezhetőnek tűnő kapitányának váratlan feltámadását kontroll alatt tudta tartani a rózsaszín trikós, aki egyedüliként eredt a nyomába és lépésenként faragta le a köztük kialakult 15-20 másodperces különbséget. Froome érzékelvén a fokozatosan közeledő honfitárs jelentette fenyegetést, indított egy utolsó offenzívát és végül sikerült maga mögött tartania Yates-et. Mondhatni, a szakaszgyőzelembe menekült előle. Mindeközben az üldözőcsoport darabjaira esett szét a végjátékban és Tom Dumoulin kénytelen volt saját tempóra váltani, ám minden igyekezete ellenére újabb fél percet hullajtott el az országúton, aminek az őelőle menekülő Simon Yates örülhetett a legjobban. Ettől függetlenül még mindig a hollandnál volt a lépéselőny, az időfutam pedig vészesen közeledett. Nem csoda, hogy az ambíciózus brit a szűkös előny tudatában további lépésekre szánta el magát a 15. szakaszon: Yates egy  bődületes megindulással hagyta faképnél Dumoulinéket 18 kilométerre a befutótól, melynek eredményeképp 2 perc fölé tornázta a fórját. Froome megfizetett előző napi erőfeszítéseiért és másfél perces veszteséget kellett elkönyvelnie, ezzel eloszlatva a pislákoló reményt, melyet a Zoncolanon ébresztett - gondolhattuk naivan. Fabio Aru mélyrepülése újabb stációba jutott és ezen a napon az olasz végleg kiírta magát az összetettből.

Simon Yates sappadai szólójával áttörte a 2 percet jelölő lélektani határt, a verseny előrehaladtával mégis egyre több okunk volt azt hinni, hogy a kronón nemcsak megőrizheti a mezt Dumoulin kárára, hanem tekintélyesnek nevezhető előnyéből konzerválhat akár egy jelentősebb hányadot is a harmadik hétre. Egyfelől kétségkívül kirobbanó formát mutatott az eddigiekben, másfelől az ő esetében is számíthattunk arra, hogy a megkülönböztetett trikó extra erőtartalékokkal vértezi majd fel. Oké, Yates sem éppen egy időfutam-fenomén, de a Chaves-Pozzovivo-Lopez trinónál mindenképpen magasabb polcra helyezhető a puszta képességeiből kiindulva. A műfaj aktuális királyának, Tom Dumoulinnek tehát fel volt adva a lecke: űridőre lett volna szüksége az állás megfordításához. A Trento és Rovereto között kitűzött 34 kilométer hosszú, se nem teljesen sík, se nem egyértelműen dombos pálya egyiküknek sem kedvezett egyoldalúan - szigórúan a szintrajz alapján -, ám Yates célja nem lehetett más, mint a veszteségek minimalizálása. Ezt a feladatot pedig kiválóan menedzselte, így a rózsaszín trikóval a vállain, csaknem 1 perces előnyből várhatta a folytatást. A nap vesztese címet Thibaut Pinot harcolta ki, aki elkeserítően gyenge idővel vétette észre magát és ennek következményeként elbukta összetettbeli 4. helyét egy bizonyos Chris Froome-mal szemben, akiről mindezek ellenére aligha tudtuk volna elképzelni, hogy a dobogó legalsó fokának megkaparintásánál merészebb vállalkozásba fogjon.

Ilyen előzményekkel kanyarodtunk rá az íteletalkotó alpesi célegyenesre, amely három különböző nehézségű hegyi szakaszt foglalt magában. Előétel gyanánt a Pratonevoso került terítékre: ez az ártalmatlannak tűnő emelkedő a vég kezdetét jelentette Simon Yates számára, aki saját elmondása szerint az időfutam óta pókerjátszmára kényszerült, hiszen teljesítőképessége határához érkezett. A rózsaszín trikós először bizonyult sebezhetőnek a verseny során, így 56 másodperces előnye hirtelen új megvilágításba került. Tom Dumoulin támadására ugyan még tudott reagálni, hanem amikor Chris Froome húzta meg a sort, Yates-nek vigyázzba álltak a lábai és addig-addig szugerálta kétségbeesetten holland riválisát, míg az megérezte a vérszagot és dobbantott. A Mitchelton-Scott megpróbálta felvontatni horgonyt vető kapitányát a célba, noha az előny így is lefeleződött: ahogy az angol mondja, the race was on, azaz a királyszakasz hajnalán újra nyílttá vált a küzdelem. A nyugalmat surgárzó Yates nyaka körül szorult a hurok...

Chris Froome-ra abszolút nem jellemző, hogy kilépjen a komfortzónájából - igaz, talán még sosem volt ennyire rászorulva, mint az idei Giro d'Italián. Viszont ahhoz, hogy bármiféle esélye lehessen a rózsaszín trikóra, pontosan ezt kellett tennie. Ő pedig vállalta. Ha valami miatt megosztó jelenséggé válhatott a Sky csapat és a részeként maga Froome is, hogy gyakorlatilag fennállásuk óta egyfajta passzív agresszív viselkedést tanúsítanak és ezzel felvállalják az izgalmak nyíltszintű meggyilkolását. Egy magabiztos előny tudatában persze célravezető taktika az ellenfelek konzervatív jellegű fárasztása. Akármennyire rossz ezt nézni, nincs más teendőjük. De egy ilyen helyzetben, amikor az elsőszámú emberük több, mint 3 perces hátrányban csücsül az összetett 4. helyén, ideiglenesen félre kellett tenni a csúcsra járatott ars poetikát. A cél érdekében belevetették magukat az ismeretlenbe. Milliméter pontosággal építették fel a kockázatos haditervet (marginal gains rulez) és vakon megbíztak abban a Froome-ban, akit a kerékpáros közvélemény kimondva-kimondatlanul eltemetett a végső győzelem szempontjából. A Sky azonban a legritkábban szokott stratégiai hibákból származó falakba ütközni.

A haditerv azzal a mozzanattal lépett életbe, amikor a Sky-vonat mintegy kirántotta a gyeplőt a Mitchelton-Scott kezéből: Yates emberei azon nyomban lemorzsolódtak a mezőny éléről. A murvás szakaszai okán ikonikussá váló Colle delle Finestre, azaz az idei Cima Coppi lábához érve a rózsaszín trikós egyre hátrébb sodródott a bolyban, majd néhány kilométerrel később végleg elhúzták előle a sort. Simon Yates tündérmeséje pillanatok alatt horrorfilmbe torkollott: a Giro eddigi főhőse alsórangú statisztává minősült át. Tom Dumoulin néhány perc erejéig nyeregben érezhette magát, virtuálisan vezette az összetettet. Egészen addig, amíg a sky-i taktika következő lépéseként Chris Froome a céltól 80 kilométerre megindította a nagybetűs támadást, ezzel elszabadítva a poklok poklát. Dumoulin ettől még nem esett pánikba, megőrizve hidegvérét saját tempóra váltott és úgy-ahogy kontroll alatt tudta tartani az akciót a hegytetőig. A lejtmenetben viszont ideológiai ellentétek ütötték fel a fejüket az üldözők körében, mivel a fehér trikó két várományosa, Lopez és Carapaz egy centit sem vezetett, Pinot pedig csapattársa, Reichenbach felzárkózásától várta a megváltást... A különbség csak nőtt, csak nőtt. A homokzsákokkal megpakolt üldözőcsoportnak nem sikerült megoldani a patthelyzetet, így Chris Froome lehetetlen küldetése egycsapásra reális célkitűzésnek tűnt. Mégis, ki hitte volna, hogy a nap végén rózsaszínben fogjuk látni? A sokkhatáshoz Simon Yates totális fejreállása - 39 perces hátrányban gurult át a bardonecchiai célvonalon - is hozzájárult: legbelül alighanem egy ideje érezte, hogy elbukja a pókerjátszmát, ám Froome elsöprő sikere minden bizonnyal őt is megdöbbentette. Akárcsak George Bennettet, aki őszinte reakciójával („did a Landis”) valódi lavinát indított el kerékpáros berkekben...

a Giro d'Italia 19. szakaszának összefoglalója

A címvédő Tom Dumoulin számára a 20. szakasz emelkedői szolgálhattak kapaszkodóul, hogy egy utolsó offenzíva keretein belül ledolgozhassa 40 másodperces hátrányát az újdonsült éllovassal szemben: nem volt mese, meg kellett próbálnia, ha más nem, azért, hogy tiszta lelkiismerettel tekinthessen majd vissza az idei Giróra. Ám még mielőtt sor kerülhetett volna az összetettért zajló versenyfutás fináléjára, Thibaut Pinot szenvedéstörténete adott negatív festést ennek a napnak (végigtekerte a szakaszt, de utána egyből kórházba szállították, ahol tüdőgyulladás gyanújával tartották bent éjszakára, így csapata kényszerűségből visszaléptette). Dumoulin egészen a Cerviniáig gyűjtötte a lelki és fizikai erőt a támadásra, ám a holland elkeseredett küzdelme hiábavalónak bizonyult... Chris Froome egy pillanatra sem ingott meg régi-új szerepében és rózsaszín trikóban vonulhatott be Rómába, de csak miután az Elia Viviani és Sam Bennett nevével fémjelzett sprinterpárharc utolsó felvonása ír diadallal lezárult. Annak ellenére, hogy ezt a csatát elvesztette, Viviani elhódította a cikláment a háború, azaz a pontverseny megnyerésével. A legjobb fiatalnak járó fehér mezt a Richard Carapazt sikeresen maga mögött tartó Miguel Angel Lopez zsebelte be, míg az azúrkék hegyi trikó ugyancsak Froome kollekcióját gyarapította.

GIRO D'ITALIA 2018
összetett végeredmény
1.	Chris Froome	Team Sky	89:02:39
2.	Tom Dumoulin	Team Sunweb	+0:46
3.	Miguel Angel Lopez	Astana Pro Team	+4:57
4.	Richard Carapaz	Movistar Team	+5:44
5.	Domenico Pozzovivo	Bahrein-Merida	+8:03

Csak az igaz szerelem törheti össze az ember szívét - tartja a mondás.
A Giro d'Italiának ezt megbocsátom.
#amoreinfinito1

Az érettségi időszak kellős közepén járok, ami akár legitimizálhatná a tényt, hogy majd' egy hónapja nem írtam a főoldalra - nem mintha nem lett volna miről -, de nem áll szándékomban kizárólag a tanuláskényszerre fogni a kihagyást, inkább mondanám tudatos döntésnek. A francia nyílt teniszbajnokságra és az olasz kerékpáros körversenyre tartogattam magam, mely két világesemény tulajdonképpen tökéletes váltásban követi egymást: amint a Giro d'Italiának vége, épp aznap kezdődik a Roland Garros. Ez a bejegyzés mégis utóbbira fog koncentrálni, hiszen tegnap került sor a sorsolásra Párizsban. Különben is, kell mostmár egy kis salakos tenisz, hogy megtörje a tavaszi kerékpáros hegemóniát.

Őszinte leszek, az utóbbi hónapokban szégyenyteljes módon csak hosszabb-rövidebb kihagyásokkal követtem az ATP-cirkusz előadásait (no offence). Ennek nyilván egyrészt Murray aggasztóan elhúzódó kihagyása az oka, másrészt nem titok, hogy a salak sosem volt a kedvenc borításom. Ettől függetlenül nem fordítottam hátat a tenisznek, lévén annyira egyik borítást sem tudom utálni, hogy legalább a Masters-versenyek véghajráját ne nézzem meg. A sportág iránt érzett állandó kíváncsiságom semmi esetben sem engedné meg ezt a hanyagságot. Ráadásul a salakszezon hajnalán korántsem volt egyértelmű, hogy Rafa Nadal újabb trófeagyűjtő hadjáratot indít, hiszen az Australian Open negyeddöntőjében egy izomsérülés okán térde kényszerült és távol maradt a márciusi mestertornáktól (Indian Wells, Miami). Viszont amint a spanyol szemcsés talajra tette a lábát, elszálltak a kétségek: Monte-Carlóban kis túlzással felszántotta a salakot, szettveszteség nélkül aratott győzelmet. Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Nem titok, valamelyest ez a már sokszor látott Nadal-féle tarolás is közrejátszott abban, hogy hanyagabb intenzitással követtem az eseményeket. A fonalat persze nem vesztettem el teljesen, de ha egy percet sem csípek el a salakszezonból, az eredmények alapján is ráérezhettem volna, ki a Roland Garros bajnoki címének elsőszámú várományosa. És ebben most semmi cinizmus vagy ellenérzés nincs, ez puszta tény. A salakkirály uralma jelenleg megingathatlannak tűnik.

Amit viszont mostmár lassan 10 éves (higgyétek el, engem lep meg a legjobban ez a szám) szurkolói pályafutásom alatt megtanultam, hogy előre senkinek sem szabad odaítélni a végső győzelmet: a sport mindig magában tartogatja a drámát, pontosan ezért rajongunk érte. Mivel ezt a cikket május 25-e estéjén írom, azt hiszem ez a mai nap legnagyobb tanulsága egyben - jóllehet nem a tenisz háza tájáról származik, de minden sportágra igaz. Akármilyen közhelyesen is hangzik, vitathatlanul igaz - hisz' ez a közhelyek legfőbb jellemzője, nemdebár? És igen, Nadal kétségkívül toronymagas favorit a Garros megnyerésére, per pillanat én sem tudnék másik, vele egy szinten lévő esélyest kikiáltani, de csatlakozva a pártatlan nézők táborához, fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy eredetileg ez a verseny nem egy egyszemélyes show - az eredetileg szóra helyezvén a hangsúlyt, hiszen még válhat azzá a későbbiekben. Beszélni kell Sascha Zverevről, aki a müncheni és a madridi torna megnyerése mellett döntőzött Rómában - Rafa és egy esőszünet zökkentette ki a ritmusból - és jelenleg vezeti a világbajnoki pontversenyt (Race to London), azaz idén ő szerezte a legtöbb ranglistapontot, ami mindenképp figyelemre méltó statisztika a neve mellett. Ám eddigi Grand Slam-szereplései hagynak némi kívánnivalót maguk után, ez gyenge tendencia mindenképp ellene szól: Zverev ugyanis még sosem jutott el a negyeddöntős fázisig egyik major versenyen sem. A növekvő külső nyomás és az egyre szélesedő elvárások pedig esőfelhőkként gyülekeznek a 21 éves német feje felett, akinek előbb-utóbb villantania kell valamit ezen a színtéren is. A játéka alapján képes kell, hogy legyen rá, és fejben sem tartozik a labilis alkatok közé, annyi bizonyos.

Dominic Thiem az évek során rászolgált a salakherceg jelzőre: kétszer is játszott már elődöntőt a Garroson (csak egy topformában lévő Djokovic és maga a salakkirály állták útját, az adott kiírás későbbi bajnokai), illetve tornagyőzelmei túlnyomó hányada is salakról származnak (7/9). Az osztrák azonban idén nem nyújtott maradandót kedvenc borításán, mindössze egy madridi döntőt tud felmutatni, igaz, az odáig vezető úton kisebb meglepetésre búcsúztatta Nadalt. Thiem sosem volt az a lazulós fajta, minden évben előkerül vele kapcsolatban a túlerőltetés kérdése - most is éppen a lyoni 250-es tornán vitézkedik ahelyett, hogy rápihenne a párizsi Slamre. Pechére a második kiemelt Alexander Zverev negyedébe került, így a legjobb 4 közé jutásért kinéz egy igazi ki-ki meccs kettejük főszereplésével, aminek a felső ág tetején helyet kapó Rafa örülhet a legjobban, hiszen csak a fináléban futhat össze valamelyikükkel. Ehhez persze az egyre bíztatóbb formát mutató Novak Djokovicnak is lesz néhány szava, aki a szokatlan 20-as kiemelési szám kíséretében az alsó ág felső negyedéből várja a rajtot. A szebb napokat is megélt szerb könyökpassióból való kiútját egy római elődöntő vetíti előre, ahol egy ellenálhatatlan Nadal torpantotta meg. Mindenesetre az utóbbi néhány tornáján a visszaszerzett versenyképesség és önbizalom jeleit mutatta, ami a klasszisát figyelembe véve felhatalmazza arra, hogy akár a negyeddöntőig gondtalanul meneteljen. 

Számomra homályos zóna, hogy mire számíthatunk például a korábbi győztes Stan Wawrinkától, aki csak elvétve képes mérkőzéseket nyerni idén (legutóbb például Fucsovics Marci fogott ki rajta hazai pályán, Genfben) és továbbra is küszködik a műtött térdével. A szívek bajnoka, Juan Martin Del Potro sosem vitézkedett salakon, ám fekete lóként vele is számolhattunk volna, hanem Rómában egy újabb sérülés miatt feladni kényszerült a Goffin elleni nyolcaddöntőt és veszélybe került a Garros-indulása is. Apropó David Goffin, ő viszont egy balszerencsés időszak után (szemproblémák) újra feltámadni látszik, bár kimagasló eredményt nem tudott felmutatni ezen a borításon, szépen csöndben azért ellopódzott a negyeddöntőkig Monte-Carlóban és Rómában, illetve elődöntőig jutott Barcelonában. Nishikori teljesítményére ugyancsak ráhúzható a felfelé ívelő jelző: a pillanatnyilag a világranglista 21. helyén tanyázó japán például érdekelt volt a monte-carlói döntőben (mondanom sem kell, Rafától kapott ki). A 3. helyen kiemelt Marin Cilic is érdekes lehet, amennyiben egészséges, ugyanis nem szabad elfelejteni azt a fegyvertényt vele kapcsolatban, hogy az utóbbi három GS-tornát tekintve két döntő a mérlege, igaz, a Garrosról a negyeddöntő a legjobbja. A meglepetésemberek skatulyájába sorolható a barcelonai finalista Stefanos Tsitsipas (nem röhög) és Denis Shapovalov is, aki legutóbb Madridban villogott (elődöntős fiaskó Sascha Zverevtől). 

utóirat {május 26.]
A Roland Garrosra való ráhangplódás jegyében rendezett genfi 250-es tornát Fucsovics Márton nyerte meg, a német Peter Gojowczykot két sima szettben felülmúlva a döntőben. Ezzel ő lett 1982 óta az első magyar, aki ATP-trófeát emelhetett a magasba. Mindeközben Dominic Thieam diadalmaskodott Lyonban egy hasonló szintű versenyen, Gilles Simont legyőzve.

A tavaszi klasszikus szezon a szokásoknak megfelelően - a tiszteletbeli és valódi - ardenneki viadalokkal zárult. A változó terepviszonyok módosították a mezőny összetételét és értelemszerűen újraírták az esélyesek listáját. Ha a kockaköveken - kimondva-kimondatlanul - mindenki Peter Sagan ellen tekert, akkor az Ardennekben Alejandro Valverde hátsó kereke került a célkeresztbe, a kiemelt médiafigyelem pedig csak tetézte a veterán spanyolra helyezedő nyomást. Valverde uralmának megdöntése érdekében hogy, hogy nem egyedül a Quick-Step tudott előrukkolni működőképes megoldásokkal - legalábbis csapatszinten, hiszen az egyéni ambíciókból természetesen nem volt hiány. A győzeleméhes farkasfalka összehangolt taktikája ezennel sem maradt koronázatlanul...

A kockakövek pora tovaszállt, az Ardennekbe érve ugyan egyenletesebbé vált az útfelület, azonban egyre sűrűbben követték egymást az igénybevevő erdei emelkedők, melyek már kevésbé kedveztek a Flandria körversenyen és a Paris-Roubaix-n vitézkedőknek. Ennek megfelelően új ellenfelet kapott az elsöprő szériában lévő Quick-Step csapata: az immáron 38 éves Alejandro Valverde uralta az elmúlt években ezt a régiót, legyőzhetetlenségének mítosza felhatalmazta a mezőnyt az összefogásra. A spanyol tavalyi súlyos sérülése (a Tour de France düsseldorfi időfutamán bukott és törte el a térdkalácsát) még a további karrierjét is veszélybe sodorhatta volna, ám Bala - ahogyan versenyzőtársai nevezik - nem volt hajlandó feladni a nyerést. Alig néhány hónap elteltével újra kerékpárra ült és idén elképesztő formában tért vissza, sorozatban szállította a szakaszgyőzelmeket hazája egyhetes körversenyein, így semmi jel nem mutatott arra, hogy megszakadhat az ardenneki dominanciája. Viszont az idő nem neki dolgozik, ráadásul annyira felpaprikázta a mezőnyt a látszólagos érinthetetlensége, hogy gyakorlatilag csapattársain kívül mindenki ellene tekert. Érthető, hiszen mindnyájan tisztában voltak azzal, ha elviszik Valverdét a célig, aligha verhetik meg, így a csapatok mindent megtettek annak érdekében, hogy izolálják vagy legalábbis gyengítsék a spanyolt. Erre a feladatra pedig egyértelműen a Quick-Step tűnt a legalkalmasabbnak: a belga bejegyzésű együttes soha nem látott egységet és versenyintelligenciát mutat ebben a szezonban. A farkasfalka tagjai között nincs bebetonozott hierarchia, bármikor képesek feláldozni magukat egymásért és félretenni személyes ambícióikat - pontosan azért, mert tudják, hogy fordított esetben a többiek is megtennék értük. És ettől a versenyzői rugalmasságtól és önzetlenségtől válhat gazdagon gyümölcsözővé az előre kidolgozott taktika.

Valverde zsinórban négyszer nyerte meg a Flèche-Wallonne-t 2014 és 2017 között

Nem véletlenül írtam a bevezetőben, hogy tiszteletbeli és valódi ardenneki viadalok, ugyanis az 53. alkalommal megrendezésre kerülő Amstel Gold Race-nek semmi köze a belga hegyvonulathoz, lévén Hollandiában zajlik, profilja mégis illeszkedik az ardenneki klasszikusok kategóriájába. Egyfajta átmenetet képez tehát a kockakövek és a vallon emelkedők között. Az Amstelen még rajthoz álltak a Saganhoz és Van Avermaethoz hasonló kockaköves specialisták is, hiszen amióta - konkrétan tavaly óta - nem közvetlenül Cauberg után van a befutó, mutatkozik némi sansz egy redukált létszámú mezőnyhajrára. Attól függetlenül, hogy ez a verseny 'csupán' felvezetőként, vagy ha úgy tetszik előételként funkcionál a törzsgyökeres ardenneki klasszikusok előtt, útvonala 35 kategorizált emelkedőt tartalmaz, azaz többet, mint a Flèche Wallonne és a Liège-Bastogne-Liège programja együttvéve (!). Persze, ezek a limburgi hegyecskék messze nem olyan félelmetesek, mint az előbb említett két egynapost fémjelző társaik (pl. Mur de Huy, Côte de la Redoute, Roche-aux-Faucons...stb.). Az Amstel Gold Race igazi esszenciáját - a Caubergen kívül - a szeszélyesen kanyargó, szűk szervízutak adják, melyek megbosszulják a túlzott passzivitást és a taktikai figyelmetlenségeket (nem megfelelő helyezkedés, pillanatnyi kihagyások).

Az idei kiadás a tavalyi mintájára készült, azaz ahogyan arra az imént utaltam, a Cauberg és a befutó közé további két emelkedő zsúfolódott; a jónevű Guelhemmerberg és a Bemelerberg. A maastrichti rajtot egyperces néma csönd előzte meg a Paris-Roubaix teljesítése közben életét vesztő Goolaertsra emlékezve. Mintha maga a verseny is átvette volna ezt a kissé gyászos alaphangulatot, hiszen egészen az utolsó 35 kilométerig kellett várni az első életerős támadásokra. Az Eyserboswegen Gorka Izagirre szaggatta szét a sort, majd testvére, Jon szólója tovább tetézte a károkat. A Cauberg harmadik, egyben utolsó megmászása előtt Roman Kreuziger dobbantott az egyre fogyatkozó élbolyból, akit az Amstel-specialistának tekinthető, korábbi kétszeres bajnok Enrico Gasparotto követett. Az átmenetileg eredményes együttmükődés keretein belül utolérték a nap eleji szökevénycsoport maradékát és maximálisan fél perc körüli előnyt alakítottak ki. A Caubergen felfelé megindult a mozgolódás az üldözők körében, ám ezek a kontrák meglehetősen rövid életűeknek bizonyultak - igaz, a különbség az akcióláncnak köszönhetően rohamosan csökkent.

Alejandro Valverde a Geulhemmerbergre tartogatta a maga offenzíváját, minek következtében egyrészt jelentősen leredukálódott az esélyesek csoportja, másrészt az utólag felzárkózó Jakob Fuglsang munkájának eredményeképp hátbacsapták a szökevényeket. Az Astana kiválóan használta ki létszámfölényét: Fuglsang folyamatosan puhította az ellenfeleket, ezzel előkészítve a terepet Michael Valgrennek. Az Omloop győztese az utolsó emelkedőn, a Bemelerbergen próbálkozott először, majd miután nem járt sikerrel - Sagan és Wellens levadászta -, 2.5 km-re a befutótól újabb támadást indított és ezennel megragadt az élen. A 2016-ban másodikként végző dánt Kreuziger és kisvártatva Gasparotto vette üldözőbe, miközben hátul Saganék egy látványos megtorpanásba fojtották egymás győzrlmi esélyeit. Kreuziger végül elkapta Valgren hátsó kerekét, ám alulmaradt a kétszemélyes sprintben: a cseh készségesen felvezette a hajrát egykori csapattársának, aki újabb sikerével bizonyította rátermettségét és feliratkozott az egynapos menők legszűkebb elitjébe.

Ha Flèche Wallonne, akkor Mur de Huy. És ha Mur de Huy, akkor Alejandro Valverde. Mintha az utóbbi években beakadt volna a lemez, ugyanazt a kottát fújja a mezőny: hiába munkálkodik minden csapat elkeseredetten azon, hogy leszakítsa a főellenségnek kikiáltott spanyolt, végül kudarcot vallannak és bénultan nézik, ahogyan Bala elszáguld mellettük és szórja nyilait a célban. Mindez zsinórban négyszer játszódott le és Valverde szezonbéli eredménysorát tekintve senki sem merte valóban elhinni, hogy idén másképp lehet. Kivéve a Quick-Stepet, ahol nem csak 'az egyszer minden sorozatnak végeszakad' és a 'senki sem verhetetlen' klisékbe kapaszkodhattak, hanem az általuk képviselt űrbéli erődimenzióba, no meg persze taktikai zsenialitásukba, melynek sikerre viteléről a korábbiakban már esett szó. Ardenneki kapitányuk, Julian Alaphilippe kapta a legnagyobb bizalmat a kerékpáros szaksajtó részéről, egyhangúan őt kiáltották ki Valverde elsőszámú kihívójának, miután az elmúlt 3 évben kétszer is másodikként zárt mögötte. A 2018-ban 82. alkalommal kiírt Flèche Wallonne - a várakozásoknak megfelelően - valóban kettejük párharcát hozta.

Az események a Mur de Huy első teljesítésekor kezdtek felforrósodni, mikor a megszokott forgatókönyvet követve, a legerősebb csapatok az offenzivitás mezejére léptek: Michal Kwiatkowski, Rui Costa és Jelle Vanendert akcióját Mikel Landa kontrollálta, aki egész nap a villámhárító szerepében tetszelgett és oroszlánrészt vállalt a mezőny esélyeinek életben tartásához szükséges munkából. A befutótól nagyjából 45 kilométerre lévő Côte d'Ereffe nevezetű emelkedő többeknek is meghozta a kedvét a támadáshoz: Michael Gogl és Enric Mas tempónövelése ágyazott meg Vincenzo Nibali fellépésének. A három monumentum-győzelmet jegyző olasz forrásba hozta a kedélyeket, fantáziadús kísérletéhez volt csapattársa Tanel Kangert, Jack Haig és Maximilian Schachmann csatlakozott, csak hogy a Quick-Step is képviseltetve legyen. Nibaliék bekebelezték a szökevénycsoport romjait és bíztató ütemben növelték előnyüket, amely 1 perc környékén kulminált a cél előtt 15 kilométerrel. Egyre szorult a hurok a mezőnyben ülő favoritok nyaka körül, így a Lotto-Soudal és a Bora-hansgrohe is mozgosította utolsó erőtartalékait.

Tiesj Benoot egy kategorizálatlan emelkedőn húzta meg a sort, megcsapolva ezzel az élcsoport fórját, ami 15-20 másodperc környékére esett vissza - kezdett kirajzolódni tehát a várva várt Valverde-Alaphilippe összecsapás. Vincenzo Nibali a Côte de Cherave-on még egy utolsót rúgott a pedálba, ám végül feladta az akciót és visszasüllyedt a mezőnybe. Jack Haig és Maximilian Schachmann azonban egészen a Mur-ig kitartott: sarkukban a pelotonnal vághattak neki a rettegett falnak. Miután Haig elfogyott, Schachmann még eljátszotta az űzött vadat, hogy ezzel rákényszerítse a Lotto-Soudalt az üldözésre. Az ő előzetes tervük alapján Jelle Vanendert vezette volna fel a hajrát Tim Wellensnek, viszont az őrült hajsza közben az elsőszámú ember elvesztette segítője kerekét. Vanendert mit sem sejtve levadászta Schachmannt, majd legnagyobb meglepetésére Wellens helyett Julian Alaphilippe lőtt ki mögüle. Alejandro Valverde későn kapcsolt és képtelen volt ledolgozni a rossz helyezkedésból adódó hátrányát, így négy évnyi egyeduralom után meg kellett elégednie a 2. hellyel. Mint utólag kiderült, Alaphilippe azért nem ünnepelt a célban, mert menet közben elromlott a rádiója és meg volt róla győződve, hogy Nibali már beért előttük...

a 2018-as Flèche Wallonne utolsó kilométere - Mur de Huy

La Doyanne, azaz az Öreg Hölgy - így nevezik a klasszikusok klasszikusaként emlegetett Liège-Bastogne-Liège-t, melyet 1892-ben hívtak életre és idén 104. alkalommal tűzték az országúti versenynaptár programjára. Romantikus útvonalát az ardenneki erdők árnyákéban megbújó kegyetlen emelkedők fűszerezik: mióta 1992-ben Ans-ba helyezték át a befutót, tradicionális fináléja érintetlen maradt és a Redoute - Roche-aux-Faucons - Saint-Nicolas szenthármasság lejtőin zajlik. Ugyan a Côte de la Redoute méltán fémjelzi a klasszikus szezon záróviadalát, az utóbbi évtizedekben elvesztette sorsdöntő szerepét a céltól való távolsága okán (közel 40 kilométer), így csak mint potenciális buktató és energiavámpír szerepel az útvonalban. A mezőny csak a legritkább esetben engedélyezi az egyéni akciók érvényre jutását, idén azonban hiba csúszott a mátrixba és a Valverdében bízó Movistar kezéből kirángatták a gyeplőt -  egészen konkrétan a Quick-Step szorította satuba a Flèche-Wallonne-on elszenvedett fiaskó után visszavágni kívánó spanyolt, akinek pályafutása során 4 alkalommal sikerült "megrajzolnia" ellenfeleit az ans-i emelkedőn.

A helyenként 20%-os meredekséggel bíró Redoute idén sem bizonyult kulcsfontosságúnak a végső győzelem szempontjából, noha táptalajt nyújtott a Quick-Step-vonat számára a harmónia megbontására - Enric Mas növelte a tempót a hegymenetben, ezzel megnyújtva a sort és nyomást helyezve a riválisok vállára. A pokol csak a Roche-aux-Faucons-on szabadult el igazán, cirka 20 kilométerre a céltól: előbb Philippe Gilbert, majd Sergio Henao próbálkozott támadással, utóbbi magával húzta Michael Woods és Jakob Fuglsang mellett Bob Jungelst is, aki irgalmatlan iramot diktált a hegytetőig. A luxemburgi bajnok azonban nem elégedett meg ennyivel, és amint lejteni kezdett az út, határozott pedálfordulatokkal hagyta faképnél szökevénytársait - fejsejlik Peter Sagan Paris-Roubaix-n bemutatott manővere. Az üldözők közül jóideig csupán Tim Wellens és Dan Martin erőltette Jungels hajszolását, ám miután az ír versenyző defektet kapott, megcsappant a vállalkozói kedv a Valverde és Alaphilippe nevével felcímkézett csoportban. A hátrányuk alulról nyaldosta az egy percet, mikor a Côte de Saint-Nicolas lábához értek, így nem volt mese, tenni kellett valamit. Jelle Vanendert törte meg a csendet és egymaga lefelezte a különbséget, azonban még mielőtt látótávolságon belülre kerülhetett volna, kifogyott a lóerőkből. Jungels egyenletes erőbeosztása végül kifizetődött, Romain Bardet és Michael Woods kései akciója sem adhatott okot aggodalomra. Győzelemittas kimerültség közepette gurult át a célvonalon, míg a verseny ötcsillagos esélyesei a dobogós helyezésekért csatáztak a messzi távolban. Bob Jungels az Andy Schleck-i taktikát jutatta újra diadalra: 2009-ben honfitársa ugyancsak a Roche-aux-Faucons rámpáin indította nyerő támadását.

× Annak ellenére, hogy örök favoritom, Alberto Contador karrierje során sosem indult kockaköves klasszikusokon, évről-évre feszült figyelemmel kísérem végig a tavaszi versenyszezont fémjelző egynapos viadalokat. A kihaló félben lévő offenzív felfogást vadászó szurkolót szinte fojtogatja a látvány, ahogy a technika vívmányaira és a legalitás feszegetésére alapozott dominancia monoton meneteléssé szegényíti a Tour de France-élményt. Talán pontosan emiatt zártam a szívembe a Flandriai kör és a Paris-Roubaix vonzáskörébe tartozó versenyeket, amelyek az izgalmak kifogyhatatlan forrásaiként csillapítják a magamfajta akciófüggők szomját. A könyörtelen pavés szektorok és a félelmetes meredekségű rámpák ugyanis ellehetetlenítik a totális dominanciát: ilyen terepviszonyok között mindenki a hajára kenheti az előre kitervelt taktikát és elfelejtheti a wattmérőt. És pont ez teszi különlegessé ezt az időszakot: megtalálni a pillanatot, ami győzelemre juttatja a nyers erőt.

Az előző bejegyzésben tárgyalt Milánó-Sanremo és Nibali többé-kevésbé váratlan szólógyőzelme megadta az alaphangot a tavaszi klasszikus szezonnak, amely alig egy hét szünet után belga földön folytatódott a kockakövek bűvöletében. Vészesen közeledett ugyanis az a két monumentum, ami minden specialista naptárjában pirossal van szedve, a Flandriai körverseny és a Paris-Roubaix. A jelmezes próba helyszínét az E3 Harelbeke biztosította olyan nevezetes emelkedőkkel, mint a Wolvenberg, Taaienberg, Paterberg vagy éppen az Oude Kwaremont. A farkasfalkákhoz hasonló megbonthatatlan egységbe rendeződő Quick-Step - egy Kossuth-szállóigével élve - továbbra is az események ütőerén tartotta ujjait, megértve annak lüktetését. Egy percre sem engedték ki a kezükből az irányítást, magukra vállalták a főmezőny kormányzását. Egy a céltől több, mint 100 km-re történő bukás nyomán megszakadt a sor, miután a Taaienbergen Terpstra és Lampaert indított támadást, akciójukat pedig hátul Philippe Gilberték fedezték. A kis létszámú üldözőcsoportban ott találtuk a legnagyobb esélyeseket: Van Avermaet, Sagan, Benoot, Stuyven, Vanmarcke mind áldozatul esett a Quick-Step-taktikájának. Mikor a mezőny fenyegető közelségbe ért, Gilbert megpróbált felugrani elöl tekerő társaira, ám hamar belátta, hogy azzal tudja a legjobban szolgálni a csapatérdeket, ha kontrollálja az ellenfeleket. Mindeközben Niki Terpstra és Yves Lampaert sikeres együttműködése a végéhez közeledett, hiszen utóbbi a Paterbergen elhalványulni látszott, majd a céltól nagyjából 25 km-re, az utolsó kockaköves szektor teljesítésekor ténylegesen leszakadt. A korábbi Paris-Roubaix-győztes holland azonban egymaga is gond nélkül végigvitte az offenzívát: Terpstra végül 20 másodperccel utasította maga mögé a kvázi megkötözött lábú üldözőket. Valahogy így működik a farkasfalka-effektus.

Az első világháború flandriai lövészárkai, csatamezei és katonai emlékhelyei mellett végighaladó Gent-Wevelgem útvonala leginkább a strapabíró sprintereknek kedvez, hiszen nincs vészesen sok emelkedő és az utolsó közülük, a pavés Kemmelberg több, mint 30 kilométerre fekszik a befutótól - ez a távolság pedig elegendő lehet a sorok rendezésére és az esetleges hátrányok ledolgozására. A Quick-Step természetesen ezennel sem engedte ki a kezéből a gyeplőt, bár a BMC meghúzgálta a bajszukat és ezen két csapat tempóváltásai által kezdett megnyúlni a mezőny. A Kemmelberg első megmászásakor Philippe Gilbert próbálta meg kiszórni a gyenge embereket: az általa kialakított csekély különbséget azonban Vanmarcke hamar eltűntette, így az élboly létszáma továbbra is tekintetes maradhatott. A nagynevű sprinterek - Kristoff kivételével - túlélték a vihart, és mikor az összes emelkedőt maguk mögött hagyták, egy nagyjából 30 fős csoportban tömörültek. Az egyéni szökési kísérletek hatástalanítását a Quick-Step - főképp Gilbert és Stybar - vállalta magára a síkon. A mezőny keresztülrobogott a történelmi jelentőségű Ypres főutcáján, miközben lassacskán összerendeződtek a sprintervonatok a fináléra. Vanmarcke utolsó kísérlete a hajrá kibontakozásával kudarcba fúlt: a favoritok közül Peter Sagan indított először, kockázatos távolságból. Elia Viviani hiába bizonyult gyorsabbnak nála, eltorlaszolták előtte az utat és kerülni kényszerült, amivel gyakorlatilag elvesztette az esélyét a győzelemre. A világbajnok így harmadjára ünnepelhetett a wevelgemi célban, míg az olasz élete nagy lehetőségét siratta. A Quick-Step nem kesergett sokáig a vereség okán, hiszen a tavaly World Tour-versennyé avanzsáló, egykoron kétnapos Dwars door Vlaanderenen címvédés történt: Yves Lampaert egy erős összeállítású ötösfogatból lógott meg az utolsó métereken - az ellenfelek egész egyszerűen belefeledkeztek egymás fürkészésébe.

Ha a Harelbekére jelmezes próbaként tekintettünk, akkor a Flandriai kör a teltház előtt bemutatott sikerdarab. A 102. alkalommal megrendezett klasszikus programjában 5 kockaköves szektor és 15 különböző emelkedő szerepelt, köztük az előző héten felforrósított Wolvenberggel, Taaienberggel, Oude Kwaremonttal és Paterberggel, kiegészülve az ikonikus gerardsbergeni fallal - igaz, a Kapelmuur a céltól való jelentős távolsága (nagyságrendileg 100 km) miatt nem töltött be sorsdöntő szerepet, csupán eszétikai izgalmakkal szolgált. Az idei verseny úgy istenigazából a Koppenbergen kelt életre, amikor is kialakult egy körülbelül 30 főt számláló szelektív boly, mely magában foglalta az összes előzetes favoritot. Ezzel egy időben a nap eleji szökevénycsoport két állva maradó tagjára felzárkózott az a mindössze 21 esztendős Mads Pedersen, akinek a nevével még találkozunk a későbbiekben. A befutótól 40 km-re fekvő Taaienbergen - amit kerékpáros berkekben újabban Boonenbergnek is neveznek - az időtlen-idők óta a Flandria megnyeréséről álmodó Greg Van Avermaet tovább faragott az esélyesek csoportjának létszámából, ám végzetes károkat nem tudott okozni.

A sorsdöntő támadáshullám ugyanis a Kruisbergen indult meg: a dráma a hegytető után található frissítőzónában érte el tetőpontját. Ekkor az abszolút outsidernek számító Vincenzo Nibali próbált szerencsét, akit mindössze Niki Terpstra tudott lekövetni. Az egyre inkább all-rounderként számon tartott olasz azonban hamar visszahőkölt, míg a holland belekapaszkodott az akció nyújtotta lehetőségbe. Terpstra a Kwaremont harmadszori teljesítése során utolérte az éllovasokat, vagyis inkább kikerülte őket, hiszen azzal a lendülettel tovább is robogott. Az utolsó emelkedőt, a meredeksége miatt rettegett (helyenként 20%), ámbár rövidke Paterberget már egyedül küzdötte le, folyamatosan növelve előnyét. Mads Pedersen látószögéből azonban képtelen volt kikerülni: a dán bajnok ugyan elvesztette vele a közvetlen kontaktot, de makacsul kitartott és a rohamosan csökkenő különbség ellenére sikeresen maga mögött tartotta a Sagan által instruált üldözősort. Niki Terpstra végső győzelméhez, a magányos szökés hazaéréséhez vastagon hozzájárult Philippe Gilbert visszafogott, egyéni céljait a csapatérdeknek alárendelő versenystratégiája is: a farkasfalka törvényeit figyelem előtt tartva természetesen egy centit sem vezetett a riválisoknak, viszont az utolsó kilométeren meglepte őket egy kései támadással, így pedig felállhatott a dobogó legalsó fokára.

Paris-Roubaix, azaz út a pokolba és tovább: menetelő hadseregek legendái, egykori frontvonalak árnya, kihaló félben lévő bányavárosok, tapintható történelem és a kerékpárosok 50 éve visszatérő rémálma. Egy érintetlenségében egyedi, természet által védelmezett, mítoszokkal övezett kockaköves ösvény, amit mindenki csak úgy ismer, Arenberg. A Klasszikusok Királynője senkivel sem kivételez, mindenkivel őszinte, bár sokszor érezhetjük igazságtalannak és különösen kegyetlennek: talán ez az a verseny, ahol a legnagyobb szükség van a szerencsére. Nem elég a puszta erő, sőt, még a tökéletes pillanat megtalálása sem feltétlenül garantálja a sikert. Fortuna csókja nélkül egy taktika sem lehet működőképes. A roubaix-i vélodrome 122 évnyi kerékpáros történelmet őriz: minden egynapos specialista vágyálma, hogy elsőként és egyedül érkezzen meg e szentélyhez olyannyi megrázkódtatás után... Ami a 2018-as, számszerint 116. kiadást illeti, a mezőny a 257 km-es versenytáv körülbelül 20%-át (54.5 km, 30 szektorra elosztva) tette meg kockakövön, kezdve a troisvilles-i pávétól egészen a célváros térköves útjáig. Mivel az eredetileg La Drève des Boules d'Hérin (ebből a 'drève' szócska utal a fasorral övezett útszakaszra) névre hallgató szektor, azaz az Arenberg Roubaix-tól 100 km-re található, igaz rá a kerékpársport talán legelcsépeltebb közhelye, miszerint itt még nem lehet megnyerni a versenyt, elveszteni viszont annál inkább.

Ami a tényleges eseményeket illeti, az Arenberg ezennel nem bizonyult vízválasztónak. A közel 60 km/h-s elképesztő beérkezési sebesség és kockázatos manőverek ellenére ezen a szakaszon szerencsére nem történtek bukások, sőt még a defektektől is megmenekültek az esélyesek. Mike Teunissen és Philippe Gilbert ugyan megkísérelt egy offenzívát, ám a Bora-hansgrohe kontroll alatt tartotta a különbséget és rövid időn belül derékba törték a kibontakozó akciót. Ekkor a főmezőnyt nagyjából 50 versenyző alkotta, a létszám viszont a hagyományoknak megfelelően, a kockaköveken való folyamatos megnyúlásnak köszönhetően egyre csökkent. A céltól 55 kilométerre, a 13. és 12. szektor között félúton következett el a kulcsfontosságú mozzanat, méghozzá a címvédő Greg Van Avermaet kezdeményezésével. A belga fajsúlyos támadása megrengette az esélyesek csoportját, de ebből a káoszhangulatból mégsem ő, hanem Peter Sagan profitált, aki szinte észrevétlenül szivárgott el - maga a világbajnok is alig hitt a szemének, hogy senki sem követi.

Jogos a felvetés, hogy ilyenkor hol volt a Quick-Step és pontosan mire vártak a további ellenfelek, a magyarázat azonban a lényegen nem változtat: Sagan meglógott és pillanatok alatt felzárkózott a szökevényekre. Az előny pedig egyre csak nőtt, hamarosan átlépte az 1 perces álomhatárt. A szlováknak még csak nem is kellett magányos farkasként megküzdenie a Van Avermaet és Niki Terpstra által fémjelzett üldözőbollyal, hiszen Silvan Dillier meglepetésre tudta vele tartani a lépést - egészen a fináléig. A fiatal svájci ráadásul a sík utakon hasznos munkát végzett, ezzel is hozzájárulva az együttműködésük sikeréhez. Az utolsó 15 km-en belülre érve valamelyest csökkent a különbség Terpstra irtózatos tempónövelései okán, utolérésről viszont szó sem lehetett, Sagan valósággal szárnyalt a vélodrome felé. A remek pályás eredményekkel rendelkező, egész napos szökést bevégző Dillier-t ugyan nem sikerült leszakítania, de azt elérte, hogy második helyről kezdhesse a sprintet, amit végül meggyőző fölénnyel nyert meg. Sosem titkoltam el, hogy szimpatizálok Peter Sagannal, így - talán ennyi személyesség megengedhető - majd kiugrottam a bőrömből, amikor elsőként gurult át a célvonalon.

Paris-Roubaix 2018, összefoglaló

A bukások sajnos kódolva vannak az ilyen típusú versenyek menetébe, ám ezeket általában a túlburjánzó feszültség, figyelmetlenség és a terepegyenetlenségek idézik elő. Az idei Paris-Roubaix-t viszont egy szívroham okozta tragikus kimenetelű baleset árnyékolta be. Én kifejezetten érzékeny vagyok az ilyen esetekre, hiszen több szempontból is érintettnek érzem magam: egyrészt Contador kapcsán (az egyik korábbi cikkben részletesen leírtam, ami vele történt karrierje kezdetén), másrészt azért, mert még mindig élénken élnek az emlékezetemben azok a képsorok a 2011-es Giro d'Italiáról... sosem fogom elfelejteni, ahogyan a komplett kerékpáros társadalom Wouter Weylandt életéért izgult. Az a nap örökre megváltoztatott emberként, szurkolóként egyaránt. Amikor pedig olyan információk érkeznek a verseny hevében, hogy szívroham kapcsán újra kellett éleszteni valakit és az orvosi kommüniké szerint élet-halál közt lebeg, semmi jót nem jelent. De a remény hal meg utoljára. A befutó percétől minden ima Michael Goolaertsért szólt. A Véranda's Willems-Crelan 23 éves belga kerekeséről viszont a lehető legborzalmasabb hírek jelentek meg a késő esti órákban: a csapat közlemény formájában értesítette az aggódó sportági közösséget, hogy Goolaerts a lille-i kórházban, családja körében életét vesztette. Nyugodjon békében!

utóirat
A pazar képi illusztrációkért köszönet Kristof Ramonnak (Kramon cyclo-photography) és a CyclingTips-nek!