Sports Fanatic Sportblog
navigation

SPORTS FANATIC SPORTBLOG
Üdv, kedves idegen, sok szeretettel köszöntelek a Sports Fanatic Sportblogon! Ha te is rajongásig szereted a snookert, a teniszt, a kerékpározást, a síugrást, netán a biatlont, akkor a legjobb helyen jársz, hisz itt ezekkel a sportágakkal kapcsolatos cikkeket olvashatsz a főoldalon és a Sportblog hasábjain egyaránt. Emellett pedig közelebbről is megismerkedhetsz kedvenc sportolóimmal, eme szerény blog ihletőivel. Remélem, jössz máskor is! Kellemes időtöltést!

INFORMÁCIÓK
ajánlott felbontás | 1920 x 1080
ajánlott böngésző | chrome, 80%

 
Chatbox

 
articles

SPORTBLOG AJÁNLÓ

  2020. 09. 06. Hard reset
  2020. 04. 06. Shocked but not surprised
  2020. 01. 04. A long time coming
  2019. 09. 04. Brothers in arms
  2019. 05. 11. Make snooker great again

 
schedule

Kedvet kaptál, de nem tudod, mikor és hol tudod nézni a tévében? Kíváncsi vagy, mikor láthatod újra kedvenceidet és a jelenkor legnagyobb sztárjait? Itt egy kis segítség a sportszerető közönség számára! Összeállítottam egy hetente frissített, egyszerű versenynaptárat a blogon tárgyalt öt kiemelt sportággal, hogy ezentúl senki ne maradjon le a történelmi pillanatokról. Jó szurkolást mindenkinek!

SNOOKER
dátum esemény közvetítés
nov. 16-22. Northern Ireland Open Eurosport
11.23.-12.06. UK Championship Eurosport

TENISZ
dátum esemény közvetítés
nov. 15-22. ATP Finals Eurosport

ORSZÁGÚTI KERÉKPÁR

nincs aktuális esemény

SÍUGRÁS

nincs aktuális esemény

BIATHLON

nincs aktuális esemény

*élő tv-közvetítés Magyarországról nem elérhető

 
tweets

 
Trophies

ELITE SITES
 
infobox
Szerkesztő bettina.
Elérhetőség email
Nyitás 2013. július 17.
Tárhely G-Portál
Kategória   sport
Facebook Sports Fanatic
Köszönet LindaDesign
 
crowd
Indulás: 2013-07-17
 

 

 

 

 
Homepage

A majdnem-ember diadala

2019.05.03. 18:58, bettina.
a tavaszi klasszikus szezon utolsó felvonása; az Ardennek

Az imádott-utált kockakövek ünnepélyes koptatása után az országúti mezőny elhagyja az elcsendesedő Flandriát és az erdős-hegyvidékes dél felé veszi az irányt: a tavaszi klasszikus szezon utolsó felvonására tradícionálisan - egy hollandiai kitérővel - az Ardennekben kerül sor. Az enyhe, mégis jelentős terepviszony-változás felülírja, átrendezi az esélyesek listáját: a keménykötésú rouleurök és a robosztus sprinterek némileg háttérbe szorulnak, miként a robbanékony puncheurök, illetve a háromhetes körversenyek kipróbált hegymászói újból rivaldafénybe kerülnek. Azok az arcok, akik március elején a Strade Bianche murvadombjain villogtak, ismét feltűntek a szigorúan vett élbolyban és készségesen animálták a történéseket, így keretbe foglalva a rangos egynaposok által fémjelzett időszakot. Az ardenneki küzdelemsorozat idei mérlege egy sokáig emlékezetes húsvéti feltámadás, egy, a papírformát maximálisan beteljesítő hegyi befutó és egy győzedelmes szólószökés, amit a nemezisétől megszabaduló majdnem-ember mutatott be.

Az Észak Poklából csak felfelé vezet az út, a kockakövek keltette hisztérikus hype azonban érezhetően lecsillapodik, amint a testileg-lelkileg elnyűtt kerekesek kigurulnak az ikonikus roubaix-i velodrome-ból. Ezzel valóban lezárul egy fejezet az országúti versenynaptárban. Ráadásul egy olyan kitüntetett fejezet, amelyet minden kerékpárfanatikus áhitattal, tűkön ülve és kézdörzsölgetve várt, akárcsak a Trónok Harca-fandom az adott évad utolsó epizódját. Megkaptuk azt a drámát, amire vágytunk, a por leülepedett, így érthető, hogy a Szent Hét után valamelyest alábbhagy a szurkolók lelkesedése. De a kockaköveken túl is van élet a tavaszi klasszikus szezonban: kétségtelen, hogy az egy teljes hetet és három eltérő karakterisztikájú viadalt magába foglaló, kevésbé misztifikált ardenneki epilógus nem kelt akkora visszhangot, mint egy Flandriai Körverseny vagy egy Párizs-Roubaix, ellenben egyfajta békés átmenetet biztosít, amire - úgy vélem - szükség van, mielőtt fejest ugranánk a rózsaszín keretes Giro-őrületbe.

Való igaz, hogy amikor a tél beköszöntével visszaidézzük az aktuális év leglátványosabb futamait, a best-of felsorolásokból általában kimarad a Cauberggel variáló Amstel Gold Race, nem is beszélve a Mur de Huy-vel riogató Flèche Wallonne-ról - nem csoda, hisz' utóbbi az egyik legkiszámíthatóbb verseny a World Tour-palettán -, ám biztos vagyok benne, hogy idén ez másképp lesz. Na, nem feltétlenül a Flèche Wallonne kivárásra intő befutója, hanem elsősorban az Amstel Gold Race észveszejtő fináléja miatt, ami, bátran állíthatom, a legvadabb álmainkat is felülmúlta és homlokegyenest szembement a sportági trendekkel. Továbbá garantáltan emlékezni fogunk az elégtételt szolgáltató Liège-Bastogne-Liège-re is, ami szintén tartalmazott egy szívinfarktus-közeli momentumot, de nem annyira a verseny menete, mint inkább a győztes személye tölthetett el minket, nézőket elégedettséggel. Ugyan tisztában vagyunk a ténnyel, miszerint az egyetemes sport nem így működik, gyakran játszunk el azzal a gondolattal, hogy XY igazán megérdemelné a sikert, mert ő a legerősebb, vagy mert ő a legkitartóbb mind közül, ám ez csak a legritkább esetben valósul meg. A Liège-Bastogne-Liège idei kiírása viszont kivételt képez e tekintetben.

Bizonyára sokakat meglep a tény, miszerint a dimbes-dombos Limburg tartományban kacskaringózó Amstel Gold Race - ami valójában tehát nem is érinti az Ardennek vallóniai vonulatait - a gazdag kerékpáros kultúrával büszkélkedő Hollandia egyetlen World Tour-szintű egynapos viadala. A világhírű sörfőzde által szponzorált (és tulajdonolt) kerékpárversenyt a '60-as évek második felében hívták életre, azzal a nem titkolt szervezői szándékkal, hogy kreáljanak egy hamisítatlanul holland klasszikust, amely méltó kihívója lehet akár a legnagyobb presztízzsel rendelkező Monumentumoknak is, mint amilyen a Ronde van Vlaanderen vagy a Milánó-Sanremo. A kalandos történelmű Amstel Gold Race az utóbbi évtizedek folyamán csakugyan betagozódott a piros betűkkel szedett tavaszi klasszikusok közé, végérvényesen stabilizálva a helyét a mindenkori versenynaptárban az ardenneki hét nyitányaként, ám továbbra is keresi identitását.

Az izgalomfaktor növelését célzó identitáskeresés keretében az útvonalat állandó kísérletezésnek vetik alá: hol a célváros, hol a rettegett Cauberg pozíciója változik. A befutó újrarajzolása által a szervezők gyakorlatilag kényükre-kedvükre bővítik vagy éppen szűkítik az esélyesek táborát: a Cauberget ezúttal két további emelkedő követte a programban, a célvonalat pedig - az előző hat kiíráshoz hasonlóan - Berg en Terblijtben festették fel, bő 6 kilométerre az utolsó kihívást jelentő Bemelerberg csúcsától. Az idei útvonal nem kevesebb, mint 35 (!) rövid, ámde annál intenzívebb erőkifejtést rejtett magában, amivel az Amstel Gold Race bőven túltesz Monumentum-státuszú rokonain, szigorúan a mennyiségi adatokat tekintve.

A szűkös, kanyargós limburgi utakon elnyúló mezőnyből a Brabant Nyíl-győzelemmel hangoló Mathieu van der Poel - akit Julian Alaphilippe egyenesen 'jelenség'-nek titulált - dobbantott először: az interdiszciplináris tehetség a céltól tekintélyes távolságra fekvő Gulpenbergen vetett véget a látszólagos amerikázásnak, a Gorka Izagirrével köttetett együttműködés azonban tiszavirág-életűnek bizonyult. Az országútra csupán kirándulni járó van der Poel átmenetileg mellékszereplővé alacsonyodott, amikor az Eyserbosweg tövében a Dries Devenyns szélárnyékából előbújó Julian Alaphilippe megindította a sorsdöntő(nek hitt) offenzívát. Az élete szezonját futó franciával csupán Jakob Fuglsang tudta tartani a lépést, újabb fejezetet nyitva ezzel kettejük kiegyenlíthetetlennek tűnő párharcában. Az eleinte hatékonyan összedolgozó sztárpáros elsőszámú üldözője, Michał Kwiatkowski hol Matteo Trentin társaságában, hol magányosan igyekezett csökkenésre bírni a különbséget, reménykedve abban, hogy a két éllovas között húzódó képességbeli szakadék előbb-utóbb érdekellentéteket szül és a kooperáció összeomlik. A közelgő taktikai patthelyzet első jelei a Bemelerberg lábánál mutatkoztak meg: a biztos vereség elkerülése érdekében Jakob Fuglsang több kísérletet is tett arra, hogy leválassza a hátsó kerekéről a végsebességében bízó Julian Alaphilippe-et, mindhiába, a francia rivális ugyanis árnyékként követte.

Az ígéretes akció halálos ítéletét az Astana sportigazgatója suttogta Fuglsang fülébe, világos utasítást adva a dán versenyzőnek arra, hogy e perctől kezdve egy centit se tekerjen az élen. A görcsökre hivatkozó Alaphilippe ugyancsak vonakodott a vezetéstől, így az a tetemes előny, amit együttes erővel harcoltak ki, és amit a tévéképernyők előtt ülve behozhatatlannak kiáltottunk ki, egyik pillanatról a másikra olvadt el. Egy filmvászonra kívánkozó sportdráma elevenedett meg a szemeink előtt, ahogy a félperces hátrányból visszakapaszkodó Michał Kwiatkowski a flamme rouge alatt elcsípte a döbbenettől sújtott szökevényeket, akik csupán a célegyenesben eszméltek rá, hogy a versenyrádióban fals számadatokat közöltek velük: bizonyára meghűlt a vér az ereikben, amikor a távolban kirajzolódott Mathieu van der Poel sziluettje, nyomában az üldözőboly foszlányaival.

Az Alaphilippe-Fuglsang kettős egy csapásra elvesztette az irányítást az események felett és a Strade Bianchével ellentétben az Amstel Gold Race-en megfizettek kockázatos játszmáikért. A célvonal látványától megvaduló van der Poel irtózatos sebességgel száguldott el mellettük és csodaszámba menő feltámadásával - amit történetesen Húsvét vasárnapján mutatott be - valóságos hangrobbanást idézett elő a helyszíni szurkolók körében. Szinte felfoghatatlan, amit a holland fenomén művelt azon az áprilisi délutánon. Ne felejtsük el, hogy az édesapja nyomdokaiba lépő Mathieu van der Poel jelentős, közel 50 másodperces hendikepet tűntetett el a hajrában, mielőtt megrajzolta volna a klasszikus mezőny krémjét. Mindezt egyes-egyedül, pusztán nyers erejére támaszkodva, stratégiai baklövések tucatját elkövetve. Aki látta, sosem felejti el, aki nem, annak ajánlom megtekintésre az alábbi felvételt a verseny utolsó kilométeréről.

A Flèche Wallonne neve röpke három évtized alatt egybeforrt az 1982-ben felfedezett Mur de Huy-vel, azaz a Kápolnák Ösvényével (franciául: Chemin des chapelles, utalva ezzel az út mentén elhelyezkedő hat kegyhelyre). „Csupán 1300 méter hosszú, de mintha sohasem érne véget” - öntötte szavakba tapasztalatait a 2002-ben diadalmaskodó Mario Aerts. A könyörtelen meredekségű fal - a legendás S-kanyar belső íve a 30%-ot súrolja, ahol már az ima sem segíthet - megtorolja a türelmetlenséget, kivárásra intve a mindenkori bajnok-aspiránsokat: nem véletlen, hogy a hegytetőn bevégződő ardenneki klasszikuson utoljára 2003-ban született szökevénygyőzelem, akkor a baszk Igor Astarloa törte fel a kódot. A Mur de Huy egyedi identitást kölcsönzött a Flèche Wallonne-nak, igaz, egyben az egyik legkiszámíthatóbb forgatókönyv alapján zajló World Tour-viadallá alacsonyította. Kiszámítható abban a tekintetben, hogy a fájdalomosztó finis gyakorlatilag halálra ítéli a távoli próbálkozásokat, amelyek ennél fogva legfeljebb energiaelvonó funkciót tölthetnek be. A siker kulcsa tehát a hidegvér és az időzítés. Mindettől függetlenül az eleve kódolt kudarc az idei, 83. kiírás alkalmával sem riasztotta vissza a kísérletezni vágyókat, és ez valahol jól is van így - jobb, mintha a favoritokat tömörítő főmezőny ölbetett kézzel várná az utolsó kilométert.

A háromszor teljesítendő Meuse-parti körpálya hegyi trilógiája többek fantáziáját is megmozgatta: Cesare Benedetti, Damiano Caruso és Pierre-Luc Périchon a Côte de Cherave-on próbált szerencsét, akikhez a következő körben Nathan Haas, Tom-Jelte Slagter, Tomas Marczynski és Michael Gogl csatlakozott, segédkezve a nap eleji szökevénycsoport tagjainak levadászásában. A vadászat ugyan sikerrel zárult, ám a heteket rövidesen elsöpörte egy újabb akció, amit Bjorg Lambrecht és Giulio Ciccone kezdeményezett a Mur de Huy tetején. A rekordbajnok Alejandro Valverdével felálló Movistar önként vállalta a piszkos munkát és alig kevesebb mint 10 kilométer leforgása alatt újraegyesítették a kettészakított mezőnyt. Az utolérést követő átmeneti nyugalmat kihasználva Marczynski ismét elszivárgott, Matej Mohoric kisvártatva követte, amint viszont a hajrá közeledtével a Deceuninck-Quick Step kézbe vette a gyeplőt, kettejük sorsa megpecsételődött.

A Julian Alaphilippe sikeréért dolgozó Dries Devenyns és Enric Mas a hagyományos forgatókönyvnek megfelelően hatástalanította a kései támadást, ezzel előkészítve a terepet a végső összecsapáshoz. Azáltal, hogy a Mur de Huy-ön szembeszél uralkodott, tovább nőtt az időzítés jelentősége, a bombaformában érkező Jakob Fuglsang viszont mit sem törődött a nehezítő körülményekkel, bátran vetette bele magát a sokak álmát derékba törő S-kanyarba, némi egérutat nyerve mumusa, Alaphilippe előtt, aki a nagyon is valós fenyegetés ellenére nem esett pánikba, józanul osztotta be erejét és az utolsó pillanatig kivárt a sprint megindításával. Az újgenerációs francia szupersztár keserves küzdelem árán végül megvédte a címét - a tavalyival ellentétben ezúttal tudatában volt a győzelmének. Ugye-ugye, a türelem rózsát terem.


„Nem utálom őt. Csupán különböző versenyzői kvalitásokkal rendelkezünk - míg ő az egynapos viadalokon tarol, én a szakaszversenyeken. Nem vagyunk egyenlőek, de legalább megharcolhatunk egymással. Verseny nélkül kevésbé lenne szórakoztató.”

Jakob Fuglsang a Julian Alaphilippe-pel folytatott tavaszi rivalizálásáról


Az Öreg Hölgy 27 évnyi távollét után hazatért: a Liège-Bastogne-Liège szervezősége szakított Ans városával és a verseny nevéhez hűen Liège szívébe, a Meuse-menti Boulevard d'Anvoy-ra helyezte vissza a befutót. Ha nincs Ans, nincs dombtetei finis és nincs a Côte de Saint-Nicolas sem, amit a célhelyszín módosításával egy időben kiradíroztak a szintrajzból. A patinás szakportálok szerzői szinte kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy a történelmi jelentőségű költöztetés megbolygathatja a vallon Monumentum dinamikáját, agresszivitásba lovallva a hegymenetre specializálódott kerekeseket, akik attól tartanak, hogy egy tömeges sprint esetén kudarcot vallanának gyorslábú ellenfeleikkel szemben. Az újragondolt, ereszkedős finálé azonban önmagában nem garantálja a vélt-remélt extra izgalmakat, sőt, a jószándékkal eszközölt útvonal-változtatás akár balul is elsülhetett volna.

Ahhoz, hogy boruljon a papírforma, mindenekelőtt kellett, hogy legyen valaki, aki vállalja a kockázatot és megakadályozza a szakírók által predesztinált kiscsoportos hajrát. Erre a szerepre keresve sem lehetett volna alkalmasabb figurát találni a jelenlegi mezőnyben, mint Jakob Fuglsang. Az egynapos versenyzés ízére ráérző dán all-rounder ugyanis túl sokszor kapott ki az idei tavasz során ahhoz, hogy legalább egyszer ne nyerjen. Már csak ezért sem tehette meg, hogy ne fusson neki még egyszer, utoljára, vállalva a kockázatot. Az erő vele volt, no meg a szerencse is. A sors tartozott neki egy klasszikus győzelemmel és végül a Liège-Bastogne-Liège-en törlesztett. A majdnem-embert azon a zimankós vasárnapon nem lehetett megállítani, legyen a befutó akár sík, akár dombtetei.

Április utolsó napjaiban Vallóniába visszalopódzott a lucskos tél: a fagypont közeli hőmérsékleten didergő versenyzők lehelletfelhőket fújtattak az Ardennek erdeiben. Az anyatermészet voltaképp megkönyörült a Liège-Bastogne-Liège mezőnyén, hiszen a csapadékot ezúttal sűrű eső formájában mérte rájuk, nem úgy, mint a három évvel ezelőtti, behavazott futamon. A nyomorúságos időjárás ettől függetlenül számos neves áldozatot szedett, egyetemben az erőtpróbáló hegy-völgyes útvonallal: a szivárványszínű trikó átkával sújtott Alejandro Valverde, aki a legendás Eddy Merckx győzelmi rekordját üldözte, a táv kétharmadánál határozott úgy, hogy beszáll a csapatkocsiba, véget vetve ardenneki vesszőfutásának. Hasonló döntésre szánta el magát a Flandriai Körverseny idei meglepetésbajnoka, Alberto Bettiol és a hullámvölgyből kikecmeregni képtelen Dan Martin is. Mindeközben a főmezőny élén táncoló Greg Van Avermaet más jellegű terveket szövögetett: a CCC magányos farkasa a Côte de la Haute-Levée csúcsa közelében kapta szét az elemekkel küzdő sort, magával rántva egy illusztris társaságot, melyben ott tömörült Vincenzo Nibali, Philippe Gilbert, Enric Mas, Max Schachmann, Ilnur Zakarin, Gorka Izagirre és jónéhány felszabadult Movistar-segítő is, ám a Col du Rosier lábához érve a csoportos offenzívának befellegzett. A megadásra nem hajlandó Tanel Kangert Omar Fraile személyében cinkostársra talált, akivel eredményes kontratámadást szerveztek, melyet a sokcsillagos esélyesek testőrei felügyeltek, mígnem Kangert szólóban folytatta.

Noha a Philippe Gilbert keresztnevével telepingált Côte de la Redoute felett kiderült az ég, a keskeny aszfaltcsíkon felkapaszkodó bolyban vihar előtti csend honolt. Az első vészjósló mennydörgéseket a Côte des Forges lejtmenetében előretörekedő Astana csapat hatfős delegációja keltette - igaz, Gorka Izagirre besokallt egy éles balosban. Az ugródeszkaként funkcionáló Roche-aux-Faucons középső szakaszán Michael Woods szöktette meg Davide Formolót, illetve Jakob Fuglsangot, aki megkönnyebbülten lélegezhetett fel, miután az idei tavasz folyamán először sikerült leráznia magáról az ősellenséget, Julian Alaphilippe-et. Eme felettébb pozitív fejlemény olyannyira felbátorította a sikerre szomjazó dánt, hogy a liège-i befutótól tizenöt kilométerre egyéni akcióra adta a fejét. A babaarcú gyilkos eszeveszett száguldása kishíján katasztrófába torkollott: kommentátor és szurkoló világszerte egy emberként sikoltott fel, ahogy a cél felé igyekvő Fuglsang hátsó kereke megbicsaklott abban az ominózus balkanyarban. De nem, egy csúszós felfestés sem állhatott a siker útjába. Jakob Fuglsang elképesztő lélekjelenlétről tanúbizonyságot téve, két keréken hordta ki a szívrohamot, hogy aztán kezeit a magasba emelve ünnepelhesse, hogy majdnem-emberből Monumentum-győztessé avanzsált. Minden jó, ha vége jó, nem igaz?


„Pillanatokkal azelőtt, hogy megkezdtük volna a Redoute lábához vezető gyors lejtmenetet, figyeltem az arcát, hátha sikerül leolvasnom róla valami jelet azzal kapcsolatban, hogyan érzi magát, mire ő visszanézett rám, és azt mondta: 'remélem, ma te nyersz'”

- idézi vissza Julian Alaphilippe fairplay-díjas gesztusát a későbbi győztes, Jakob Fuglsang.


     
 

Ardenneki hattyúdal

2018.04.26. 17:59, bettina.
avagy Valverde trónfosztása

A tavaszi klasszikus szezon a szokásoknak megfelelően - a tiszteletbeli és valódi - ardenneki viadalokkal zárult. A változó terepviszonyok módosították a mezőny összetételét és értelemszerűen újraírták az esélyesek listáját. Ha a kockaköveken - kimondva-kimondatlanul - mindenki Peter Sagan ellen tekert, akkor az Ardennekben Alejandro Valverde hátsó kereke került a célkeresztbe, a kiemelt médiafigyelem pedig csak tetézte a veterán spanyolra helyezedő nyomást. Valverde uralmának megdöntése érdekében hogy, hogy nem egyedül a Quick-Step tudott előrukkolni működőképes megoldásokkal - legalábbis csapatszinten, hiszen az egyéni ambíciókból természetesen nem volt hiány. A győzeleméhes farkasfalka összehangolt taktikája ezennel sem maradt koronázatlanul...

A kockakövek pora tovaszállt, az Ardennekbe érve ugyan egyenletesebbé vált az útfelület, azonban egyre sűrűbben követték egymást az igénybevevő erdei emelkedők, melyek már kevésbé kedveztek a Flandria körversenyen és a Paris-Roubaix-n vitézkedőknek. Ennek megfelelően új ellenfelet kapott az elsöprő szériában lévő Quick-Step csapata: az immáron 38 éves Alejandro Valverde uralta az elmúlt években ezt a régiót, legyőzhetetlenségének mítosza felhatalmazta a mezőnyt az összefogásra. A spanyol tavalyi súlyos sérülése (a Tour de France düsseldorfi időfutamán bukott és törte el a térdkalácsát) még a további karrierjét is veszélybe sodorhatta volna, ám Bala - ahogyan versenyzőtársai nevezik - nem volt hajlandó feladni a nyerést. Alig néhány hónap elteltével újra kerékpárra ült és idén elképesztő formában tért vissza, sorozatban szállította a szakaszgyőzelmeket hazája egyhetes körversenyein, így semmi jel nem mutatott arra, hogy megszakadhat az ardenneki dominanciája. Viszont az idő nem neki dolgozik, ráadásul annyira felpaprikázta a mezőnyt a látszólagos érinthetetlensége, hogy gyakorlatilag csapattársain kívül mindenki ellene tekert. Érthető, hiszen mindnyájan tisztában voltak azzal, ha elviszik Valverdét a célig, aligha verhetik meg, így a csapatok mindent megtettek annak érdekében, hogy izolálják vagy legalábbis gyengítsék a spanyolt. Erre a feladatra pedig egyértelműen a Quick-Step tűnt a legalkalmasabbnak: a belga bejegyzésű együttes soha nem látott egységet és versenyintelligenciát mutat ebben a szezonban. A farkasfalka tagjai között nincs bebetonozott hierarchia, bármikor képesek feláldozni magukat egymásért és félretenni személyes ambícióikat - pontosan azért, mert tudják, hogy fordított esetben a többiek is megtennék értük. És ettől a versenyzői rugalmasságtól és önzetlenségtől válhat gazdagon gyümölcsözővé az előre kidolgozott taktika.

Valverde zsinórban négyszer nyerte meg a Flèche-Wallonne-t 2014 és 2017 között

Nem véletlenül írtam a bevezetőben, hogy tiszteletbeli és valódi ardenneki viadalok, ugyanis az 53. alkalommal megrendezésre kerülő Amstel Gold Race-nek semmi köze a belga hegyvonulathoz, lévén Hollandiában zajlik, profilja mégis illeszkedik az ardenneki klasszikusok kategóriájába. Egyfajta átmenetet képez tehát a kockakövek és a vallon emelkedők között. Az Amstelen még rajthoz álltak a Saganhoz és Van Avermaethoz hasonló kockaköves specialisták is, hiszen amióta - konkrétan tavaly óta - nem közvetlenül Cauberg után van a befutó, mutatkozik némi sansz egy redukált létszámú mezőnyhajrára. Attól függetlenül, hogy ez a verseny 'csupán' felvezetőként, vagy ha úgy tetszik előételként funkcionál a törzsgyökeres ardenneki klasszikusok előtt, útvonala 35 kategorizált emelkedőt tartalmaz, azaz többet, mint a Flèche Wallonne és a Liège-Bastogne-Liège programja együttvéve (!). Persze, ezek a limburgi hegyecskék messze nem olyan félelmetesek, mint az előbb említett két egynapost fémjelző társaik (pl. Mur de Huy, Côte de la Redoute, Roche-aux-Faucons...stb.). Az Amstel Gold Race igazi esszenciáját - a Caubergen kívül - a szeszélyesen kanyargó, szűk szervízutak adják, melyek megbosszulják a túlzott passzivitást és a taktikai figyelmetlenségeket (nem megfelelő helyezkedés, pillanatnyi kihagyások).

Az idei kiadás a tavalyi mintájára készült, azaz ahogyan arra az imént utaltam, a Cauberg és a befutó közé további két emelkedő zsúfolódott; a jónevű Guelhemmerberg és a Bemelerberg. A maastrichti rajtot egyperces néma csönd előzte meg a Paris-Roubaix teljesítése közben életét vesztő Goolaertsra emlékezve. Mintha maga a verseny is átvette volna ezt a kissé gyászos alaphangulatot, hiszen egészen az utolsó 35 kilométerig kellett várni az első életerős támadásokra. Az Eyserboswegen Gorka Izagirre szaggatta szét a sort, majd testvére, Jon szólója tovább tetézte a károkat. A Cauberg harmadik, egyben utolsó megmászása előtt Roman Kreuziger dobbantott az egyre fogyatkozó élbolyból, akit az Amstel-specialistának tekinthető, korábbi kétszeres bajnok Enrico Gasparotto követett. Az átmenetileg eredményes együttmükődés keretein belül utolérték a nap eleji szökevénycsoport maradékát és maximálisan fél perc körüli előnyt alakítottak ki. A Caubergen felfelé megindult a mozgolódás az üldözők körében, ám ezek a kontrák meglehetősen rövid életűeknek bizonyultak - igaz, a különbség az akcióláncnak köszönhetően rohamosan csökkent.

Alejandro Valverde a Geulhemmerbergre tartogatta a maga offenzíváját, minek következtében egyrészt jelentősen leredukálódott az esélyesek csoportja, másrészt az utólag felzárkózó Jakob Fuglsang munkájának eredményeképp hátbacsapták a szökevényeket. Az Astana kiválóan használta ki létszámfölényét: Fuglsang folyamatosan puhította az ellenfeleket, ezzel előkészítve a terepet Michael Valgrennek. Az Omloop győztese az utolsó emelkedőn, a Bemelerbergen próbálkozott először, majd miután nem járt sikerrel - Sagan és Wellens levadászta -, 2.5 km-re a befutótól újabb támadást indított és ezennel megragadt az élen. A 2016-ban másodikként végző dánt Kreuziger és kisvártatva Gasparotto vette üldözőbe, miközben hátul Saganék egy látványos megtorpanásba fojtották egymás győzrlmi esélyeit. Kreuziger végül elkapta Valgren hátsó kerekét, ám alulmaradt a kétszemélyes sprintben: a cseh készségesen felvezette a hajrát egykori csapattársának, aki újabb sikerével bizonyította rátermettségét és feliratkozott az egynapos menők legszűkebb elitjébe.

Ha Flèche Wallonne, akkor Mur de Huy. És ha Mur de Huy, akkor Alejandro Valverde. Mintha az utóbbi években beakadt volna a lemez, ugyanazt a kottát fújja a mezőny: hiába munkálkodik minden csapat elkeseredetten azon, hogy leszakítsa a főellenségnek kikiáltott spanyolt, végül kudarcot vallannak és bénultan nézik, ahogyan Bala elszáguld mellettük és szórja nyilait a célban. Mindez zsinórban négyszer játszódott le és Valverde szezonbéli eredménysorát tekintve senki sem merte valóban elhinni, hogy idén másképp lehet. Kivéve a Quick-Stepet, ahol nem csak 'az egyszer minden sorozatnak végeszakad' és a 'senki sem verhetetlen' klisékbe kapaszkodhattak, hanem az általuk képviselt űrbéli erődimenzióba, no meg persze taktikai zsenialitásukba, melynek sikerre viteléről a korábbiakban már esett szó. Ardenneki kapitányuk, Julian Alaphilippe kapta a legnagyobb bizalmat a kerékpáros szaksajtó részéről, egyhangúan őt kiáltották ki Valverde elsőszámú kihívójának, miután az elmúlt 3 évben kétszer is másodikként zárt mögötte. A 2018-ban 82. alkalommal kiírt Flèche Wallonne - a várakozásoknak megfelelően - valóban kettejük párharcát hozta.

Az események a Mur de Huy első teljesítésekor kezdtek felforrósodni, mikor a megszokott forgatókönyvet követve, a legerősebb csapatok az offenzivitás mezejére léptek: Michal Kwiatkowski, Rui Costa és Jelle Vanendert akcióját Mikel Landa kontrollálta, aki egész nap a villámhárító szerepében tetszelgett és oroszlánrészt vállalt a mezőny esélyeinek életben tartásához szükséges munkából. A befutótól nagyjából 45 kilométerre lévő Côte d'Ereffe nevezetű emelkedő többeknek is meghozta a kedvét a támadáshoz: Michael Gogl és Enric Mas tempónövelése ágyazott meg Vincenzo Nibali fellépésének. A három monumentum-győzelmet jegyző olasz forrásba hozta a kedélyeket, fantáziadús kísérletéhez volt csapattársa Tanel Kangert, Jack Haig és Maximilian Schachmann csatlakozott, csak hogy a Quick-Step is képviseltetve legyen. Nibaliék bekebelezték a szökevénycsoport romjait és bíztató ütemben növelték előnyüket, amely 1 perc környékén kulminált a cél előtt 15 kilométerrel. Egyre szorult a hurok a mezőnyben ülő favoritok nyaka körül, így a Lotto-Soudal és a Bora-hansgrohe is mozgosította utolsó erőtartalékait.

Tiesj Benoot egy kategorizálatlan emelkedőn húzta meg a sort, megcsapolva ezzel az élcsoport fórját, ami 15-20 másodperc környékére esett vissza - kezdett kirajzolódni tehát a várva várt Valverde-Alaphilippe összecsapás. Vincenzo Nibali a Côte de Cherave-on még egy utolsót rúgott a pedálba, ám végül feladta az akciót és visszasüllyedt a mezőnybe. Jack Haig és Maximilian Schachmann azonban egészen a Mur-ig kitartott: sarkukban a pelotonnal vághattak neki a rettegett falnak. Miután Haig elfogyott, Schachmann még eljátszotta az űzött vadat, hogy ezzel rákényszerítse a Lotto-Soudalt az üldözésre. Az ő előzetes tervük alapján Jelle Vanendert vezette volna fel a hajrát Tim Wellensnek, viszont az őrült hajsza közben az elsőszámú ember elvesztette segítője kerekét. Vanendert mit sem sejtve levadászta Schachmannt, majd legnagyobb meglepetésére Wellens helyett Julian Alaphilippe lőtt ki mögüle. Alejandro Valverde későn kapcsolt és képtelen volt ledolgozni a rossz helyezkedésból adódó hátrányát, így négy évnyi egyeduralom után meg kellett elégednie a 2. hellyel. Mint utólag kiderült, Alaphilippe azért nem ünnepelt a célban, mert menet közben elromlott a rádiója és meg volt róla győződve, hogy Nibali már beért előttük...

a 2018-as Flèche Wallonne utolsó kilométere - Mur de Huy

La Doyanne, azaz az Öreg Hölgy - így nevezik a klasszikusok klasszikusaként emlegetett Liège-Bastogne-Liège-t, melyet 1892-ben hívtak életre és idén 104. alkalommal tűzték az országúti versenynaptár programjára. Romantikus útvonalát az ardenneki erdők árnyákéban megbújó kegyetlen emelkedők fűszerezik: mióta 1992-ben Ans-ba helyezték át a befutót, tradicionális fináléja érintetlen maradt és a Redoute - Roche-aux-Faucons - Saint-Nicolas szenthármasság lejtőin zajlik. Ugyan a Côte de la Redoute méltán fémjelzi a klasszikus szezon záróviadalát, az utóbbi évtizedekben elvesztette sorsdöntő szerepét a céltól való távolsága okán (közel 40 kilométer), így csak mint potenciális buktató és energiavámpír szerepel az útvonalban. A mezőny csak a legritkább esetben engedélyezi az egyéni akciók érvényre jutását, idén azonban hiba csúszott a mátrixba és a Valverdében bízó Movistar kezéből kirángatták a gyeplőt -  egészen konkrétan a Quick-Step szorította satuba a Flèche-Wallonne-on elszenvedett fiaskó után visszavágni kívánó spanyolt, akinek pályafutása során 4 alkalommal sikerült "megrajzolnia" ellenfeleit az ans-i emelkedőn.

A helyenként 20%-os meredekséggel bíró Redoute idén sem bizonyult kulcsfontosságúnak a végső győzelem szempontjából, noha táptalajt nyújtott a Quick-Step-vonat számára a harmónia megbontására - Enric Mas növelte a tempót a hegymenetben, ezzel megnyújtva a sort és nyomást helyezve a riválisok vállára. A pokol csak a Roche-aux-Faucons-on szabadult el igazán, cirka 20 kilométerre a céltól: előbb Philippe Gilbert, majd Sergio Henao próbálkozott támadással, utóbbi magával húzta Michael Woods és Jakob Fuglsang mellett Bob Jungelst is, aki irgalmatlan iramot diktált a hegytetőig. A luxemburgi bajnok azonban nem elégedett meg ennyivel, és amint lejteni kezdett az út, határozott pedálfordulatokkal hagyta faképnél szökevénytársait - fejsejlik Peter Sagan Paris-Roubaix-n bemutatott manővere. Az üldözők közül jóideig csupán Tim Wellens és Dan Martin erőltette Jungels hajszolását, ám miután az ír versenyző defektet kapott, megcsappant a vállalkozói kedv a Valverde és Alaphilippe nevével felcímkézett csoportban. A hátrányuk alulról nyaldosta az egy percet, mikor a Côte de Saint-Nicolas lábához értek, így nem volt mese, tenni kellett valamit. Jelle Vanendert törte meg a csendet és egymaga lefelezte a különbséget, azonban még mielőtt látótávolságon belülre kerülhetett volna, kifogyott a lóerőkből. Jungels egyenletes erőbeosztása végül kifizetődött, Romain Bardet és Michael Woods kései akciója sem adhatott okot aggodalomra. Győzelemittas kimerültség közepette gurult át a célvonalon, míg a verseny ötcsillagos esélyesei a dobogós helyezésekért csatáztak a messzi távolban. Bob Jungels az Andy Schleck-i taktikát jutatta újra diadalra: 2009-ben honfitársa ugyancsak a Roche-aux-Faucons rámpáin indította nyerő támadását.

Ardennes classics wrap-up

2016.04.27. 17:22, bettina.
a Caubergtől a Redoute-ig, a Mur de Huy-ön át

× Egy két hetes betegséget követően visszatérni a normál kerékvágásba nem túl könnyű, egyszerre megint elfogy minden szabadidőm és hiába szeretnék a bloggal foglalkozni, mindig közbejön valami, ami miatt halogatnom kell az írást. Semmi sem úgy alakul, ahogyan eltervezem, ezt a cikket sem pont ilyennek terveztem, de most ez így sikerült. Tűnhet úgy, hogy mostanában csak kerékpárral foglalkozom itt, a főoldalon, pedig szó sincs arról, hogy nem követnék még kismillói sporteseményt, csak az idő szűke miatt rövidítenem kell a bejegyzéseket. Megígérem, az elkövetkezendő néhány hétben lesz más téma is (leginkább snooker és tenisz), hiszen véget ért a tavaszi klasszikusok időszaka az országúton - mindez azt is jelenti, hogy jönnek a háromhetesek. Zárásként az ardenneki egynaposokról néhány keresetlen szó.

A kockaköveken való rázkódás után egyenletesebb utakon tekerhetett az országúti mezőny, ámde a nehézségek itt sem maradtak el, csak éppen rövid, esetenként gyilkos emelkedők formájában jelentek meg előttük. A győzelemre esélyesek névsora is nagyban átrendeződött, ezennel a robbanékony, jó végsebességgel rendelkedő hegyimenők kerültek az előtérbe, sőt, a háromhetesek sztárjait is felfedezhettük a startlistákon. Az ardenneki klasszikusokon ugyan sokszor az utolsó hegy(ek)ig kell várni az igazi izgalmakra, de azok mindig kárpótolják a sportág szerelmeseit - már, ha valaki erre rászorul. Szó se róla, ezek a versenyek is rettenetesen sokat követelnek a kerekesektől. Nem azt kell elképzelni, hogy a mezőnyben mindenki csak az utolsó néhány kilométerre tartogatja az erejét és csigatempóban tekernek el a sorsdöntő szakaszokig. 200 kilométernyi folyamatos fárasztás után kell minden, még állva maradt favoritnak robbantania a falaknak titulált kőkemény emelkedőkön a dicsőségért. Idén pedig, ha mindez nem lenne elég, az időjárás sem éppen könnyítette meg a versenyzők dolgát. A tavaszi klasszikus szezont lezáró Liége-Bastogne-Liége-en - hiába már lassan májust írunk - a fagyponthoz közeli hőmérsékletek mellé helyenként bizony havazás is párosult. Az én szememben, aki ilyen zord körülmények közepette egyáltalán célba tud érni, hősnek minősül, még akkor is, ha a győztestől negyedórát kap, vagy annál is többet.

Az Amstel Gold Race a kakukktojás a három kiemelkedő ardenneki egynapos közül, hiszen Hollandiában rendezik, a hollandok pedig enyhén szólva sem a magas hegyeikről híresek. Aki pedig egy kicsit is tisztában van maga, az Ardennek hegység elhelyezkedésével, pontosan tudja, hogy annak semmi köze nincs Hollandiához, lévén nagyrészt Belgium déli részén terül el. Ettől függetlenül valami miatt mégis az ardenneki klasszikusok közé soroljuk az Amstelt. A verseny karaktere és útvonala viszont kétségkívül beillik a képbe, úgyhogy ha földrajzilag nem is jogos tagja a sorozatnak, típusában és nehézségében mindenképpen hasonlít belgiumi társaira. A legendás hegye a Cauberg, amit idén három alkalommal mászott meg a mezőny. A tetejétől kb. 2 kilométerre volt a befutó, ami lehetőséget biztosított a kiscsoportos hajrát elkerülni kívánó kerekesek egyéni akcióinak. Ezt használta ki Enrico Gasparotto, akihez Michael Valgren csatlakozott a hegytetőn. Ugyan nem jutottak messzire, de néhány másodperces előnyüket meg tudták őrizni, köszönhetően főképp a Tinkoffos dán munkájának, aki amint felért, egyből az élre állt és próbálta a köztük és a mezőny között kialakult távolságot megtartani. A bátor vállalásukat siker koronázta, de innentől fogva már nem volt meglepő, hogy Gasparotto lesprintelte a végén. A 34 éves olasz 2012 után nyert újra az Amstelen, kisebb-nagyobb megdöbbenésre. A célvonalon áthaladva az ég felé mutatott, ezzel megemlékezve szerencsétlenül járt csapattársáról, Demoitiéról. Azt hiszem, a győzelem nem is kerülhetett volna jobb helyre, mint a Wanty-hoz...

Három nappal később, április 20-án rendezték a Fléche Wallonne-t, azaz a vallon nyilat, ami tartalmazza a legnehezebb kilométerként elhíresült Mur de Huy-t. Tavaly a Tour de France 3. szakaszának programjába is bekerült ez az ikonikus emelkedő, akkor Joaquin Rodriguez ünnepelhetett a tetején, ám Puritónál idén valami nem stimmel egyelőre, így nem számított topfavoritnak. A korábbi háromszoros bajnok, Alejandro Valverde viszont annál inkább: 36 évesen is a csúcson teker és nem látszik fáradni. Ezt a versenyt mintha neki tervezték volna: a Mur-ön mutatkozik meg igazán, mekkora klasszis ő valójában... Az Etixx ugyan megpróbálta megtörni őt, de nem jártak sikerrel ezúttal sem. Előbb Dan Martin, majd a tavalyi második helyezett, Julien Alaphilippe indult meg a Mur de Huy-ön, de mindez nem volt elég Valverdével szemben, aki újból lehajrázta a fiatal francia reménységet, ezzel érvényesítve a papírformát. Bala (ez a beceneve) a rekordnak számító 4. alkalommal diadalmaskodott a Fléche Wallonne-on, összességében pedig a 7. ardenneki klasszikusát nyerte pályafutása során. A célbaérkezés után azt nyilatkozta, még sosem érezte magát ennyire jó formában. Hangsúlyozom, nemrég töltötte be a 36. életévét. Kicsit több, mint egy hét múlva pedig kezdődik a Giro d'Italia, ahol ő lesz a kapitány a Movistarban.

Ahogy azt már korábban említettem, a sort a Liége-Bastogne-Liége zárta, ami a szezon 4. monumentuma az ötből. A rajt előtt a csapatok sorra töltötték fel a közösségi oldalakra a megdöbbentő és egyben kétségeket ébresztő képeket a frissítő állomás környékéről, ahol sűrű hóesés fogadta őket. Az extrém időjárási protokoll akár lehetővé tette volna azt is, hogy töröljék vagy elhalasszák a versenyt, ám erre végül nem került sor, így a mezőny nekivágott a 250 kilométeres távnak. Nagyjából 10 percenként változtak a körülmények: hol a hó, hol az eső esett, hol a kettő egyszerre, majd néhány percre előbújt a nap is, bár meleget nem igazán hozott. Ennek megfelelően folyamatos volt az öltözés-vetkőzés, a versenyzők hősiesen küzdöttek az elemekkel, hiszen ilyen cudar időben a táplálkozás sem egyszerű. Sosem tekertem még hóesésben és fagyban - nem is tervezem -, de így is átéreztem a szenvedésüket. Sokáig nem is igazán hajtottak hátul, a túlélésre játszottak, aztán amikor az utolsó 50 km-re értek, a Movistar rákapcsolt, a szökevénycsoport előnye pedig rohamosan csökkenni kezdett. Miután utolérték őket, még akadt egy-két bátor kerekes, aki megkísérelte a szinte lehetetlent (pl. Jungels, Izaguirre és Wellens), de egyikük sem járt sikerrel. A sorsdöntő pillanat a mindössze 600 m hosszú Cote de la Rue Naniot-n érkezett el, ahol több favorit is leszakadt, majd létrejött egy 4 fős élcsoport, benne Poels-szal, Albasini-vel, Samu Sánchezzel és Rui Costával. Alig néhány száz méterre tekertek a megtépázott mezőnytől, ennek ellenére nem tudták őket megfogni, sőt, még egy kicsivel meg is toldották az előnyüket, így elsőszámú esélyesekké léptek elő a győzelemre. Albasini tűnt a legerősebbnek közülük, aki töbször is bepróbálta a többieket az utolsó km-en belül, ám a svájci végül erre fizetett rá: az emelkedős sprintben alulmaradt a 250 méteres táblánál indító Wouter Poels-szal szemben, aki a Sky csapat első monumentumát nyerte Ans-ban.

Ardennes Classics, WSC 2015

2015.04.29. 15:53, bettina.
road cycling & snooker

× Tavaly háromrészes cikksorozatban tudósítottam a snooker VB-ről, de idén úgy döntöttem, hogy a Crucible-ben zajló eseményeket az ardenneki kerékpáros klasszikusokkal együtt osztom meg veletek. A világbajnokság a végéhez közeledik, lassan befejezik a negyeddöntőket, holnaptól pedig már csak egy asztalon fognak játszani, azaz kezdődnek az elődöntők. A kerekesek számára véget ért a tavaszi klasszikusok sora, az Ardennekben már a háromhetesekre készülők is villoghattak.

× THE ARDENNES CLASSICS - EXPERIENCE WAS THE KEY TO SUCCESS
Egy nem túl hosszú, de sokak számára meghatározó időszak végére értünk, minek elején a 80 kg-os sprinterek kaptak lehetőséget, aztán következtek a kockakövek specialistái, majd az Ardennekbe érve a robbanékony hegyimenők vették át a helyüket a dobogón. Az előző cikkben a kockaköves klasszikusokat lezáró Paris-Roubaix-ról írtam, most pedig következzen az ardenneki trilógia, vagyis az Amstel, a Fleche Wallonne és a Liege-Bastogne-Liege. A hollandiai egynapos, az Amstel Gold Race útvonala 34 emelkedőt tartogatott: csak az utolsó órában 8 hegymenet várt a mezőnyre, ebből kétszer a legendás Cauberg megmászása volt a feladat, aminek tetejétől mindössze 1,8 km-re helyezték el a szervezők a befutót. A rengeteg akcióval tarkított versenyen kissé meglepő módon egy 18 fős csoport hajrázott a győzelemért. Philippe Gilbert számított talán előzetesen a legesélyesebbnek, de a BMC alaposan elrontotta a felvezetést, szinte egymást zavarták a csapattagok. Greg van Avermaet elmondása szerint - aki végül 5. lett -, Hermans korán indított és Gilbert nem volt elég erős ahhoz, hogy végigvigye az akciót. A legjobban az Etixx-Quickstepnek sikerült megvalósítani az előre eltervezett taktikát: előre küldték Tony Martint, aki a Nibali-féle szökevénycsoportban nehezék-szerepet töltött be és később segíteni tudta Michał Kwiatkowskit. A lengyel nagyszerűen helyezkedett és jól osztotta be az erejét, így ő ünnepelhetett a célban, levetkőzve a szivárványszínű trikó átkát. Utoljára 34 éve fordult elő, hogy valaki világbajnoki mezben nyerjen Amstelt. Mögötte Valverde lett a második, Matthews a harmadik, aki hiába élte túl a Cauberget, a sprintben már nem tudott nagyot alkotni.

Három nappal később került sor a Fleche Wallonne-ra, aminek útvonalában kisebb változtatások történtek. A félelmetes Mur de Huy természetesen bennmaradt a programban, viszont az izgalmak fokozása érdekében betettek elé egy közel azonos hosszúságú emelkedőt, a Cote de Chevare-t, ami átlagban 8%-os meredekségű. Már csak azért is fontos volt odafigyelni a verseny utolsó részére, mert a Tour de France 3. szakaszán is ez lesz a befutó. Ennek megfelelően a nagy négyesből hárman is rajthoz álltak tapasztalatgyűjtés gyanánt, közülük csak Contador hiányzott. Óriási feszültség uralkodott a mezőnyben, sajnos több súlyos bukást is láthattunk. Gilbert és Froome sem úszta meg esés nélkül, a belgának ráadásul fel is kellett adnia a küzdelmet a fájdalmai miatt - rajta kívül még 64-en tettek így. A Chevare-on Vincenzo Nibali megint mutatta magát, és meglehet, nem jutott messzire, viszont azt legalább elérte, hogy Kwiatkowski leszakadjon. A Mur de Huy-t sokan az év leghosszabb és legnehezebb 1 kilométerének tartják, itt csak akkor nyerhet az ember, ha 100%-os állapotban, elől helyezkedve érkezik a hegy lábához. A hajrában érvényesült mindez, bejött a papírforma, hiszen Alejandro Valverde megvédte címét és feliratkozott a háromszoros bajnokok listájára. Egész egyszerűen nem lehetett őt megverni, kiváló formában van 35 éves létére. Az Etixx-es Alaphilippe szerezte meg a második helyet, míg Albasini lett a harmadik az Oricából.

Április 26-án, vasárnap rendezték a Liege-Bastogne-Liege-t, vagy másik nevén a Doyenne-t, a legrégebbi klasszikust. A szokásosnál rövidebb, 253 km hosszú verseny programjában több, mint 4000 méter szintkülönbség szerepelt, ami nagyrészt az utolsó 110 km-re összpontosult. Az Astana érdekes taktikát választott, egy pillanatra sem hagyták megpihenni a mezőnyt, mivel folyamatosan szökéseket generáltak. Ebből arra lehetett következni, hogy Nibali jó formában van, de az olasz csak egy rövidke megindulásra volt képes a cél előtti Saint-Nicolas-n és kb. 100 méter után vissza is ült a nyeregbe. Ezen a viadalon is sok csúnya bukás történt, a versenyzők fele (100 kerekes) nem érkezett vissza Liege-be. A címvédő Simon Gerrans például néhány percen belül kétszer is esett, és ugyan nem sérült meg komolyabban, de ezek után már nem lett volna esélye a győzelemre, így feladta. A befutótól kb. 5-km-re megfogtak minden szökevényt és innentől kezdve a favoritok csak egymás arcát figyelték. A Katyusából Daniel Moreno próbálkozott támadással az utolsó kilométeren és egy ideig úgy tűnt, akár profitálhat is abból, hogy a hátul lévők kivárnak. Aztán az 500 méteres táblánál megindult Valverde, nyakán Purito-val és pillanatok alatt utolérték vállalkozó kedvű honfitársukat. Nem sokkal később felértek a többiek is, tehát megint igencsak sokan maradtak elől a hajrára. A győztes személyét illetően viszont nem lehetett semmiféle kérdés, Valverde csodálatos versenyzéssel tudott duplázni. Julian Alaphilippe ezúttal is nagyot küzdött, hogy megfogja a spanyolt, de meg kellett elégednie egy újabb második hellyel, ami 22 évesen azért nem olyan rossz. A dobogóra még Rodriguez fért fel, aki nem igazán lehet elégedett az Ardennekben nyújtott teljesítményével.

 

× WORLD SNOOKER CHAMPIONSHIP 2015 - SELBY AND THE CRUCIBLE CURSE
Szerencsésebb lett volna, ha még a negyeddöntők előtt írok egy helyzetjelentést, hiszen akkor jártunk körülbelül a snooker VB féltávjánál, de inkább vártam egy kicsit, hogy összekapcsolhassam a két témát. Ahogyan azt már a bevezetőben említettem, hamarosan megkezdődnek az elődöntős összecsapások, de még mielőtt túlságosan előreszaladnék, egy kis visszatekintés az elmúlt majd' 2 hét eseményeiből. Április 18-án rajtolt a snookerszezon fénypontjának számító világbajnsokság a sheffieldi Crucible Színházban. A hagyományoknak megfelelően a címvédő állt először asztalhoz: Mark Selby az újoncnak számító Kurt Maflinnal mérkőzött meg. Jóideig úgy tűnt, különösebb gond nélkül veszi az első akadályt, mivel 8-4-es vezetésre tett szert. Ám a norvég nem adta meg magát olyan könnyen, Selby pedig egyre mélyebb gödörbe került. Maflin óriási meglepetésre kiegyenlített, sőt, 9-8-nál már nála volt az előny. Bevallom, nem hittem benne, hogy megnyerheti, mivel az angol kiválóan tudja kezelni az ilyesfajta feszült helyzeteket. Nem is történt csoda, Selby megfordította az állást, és 10-9-cel továbbjutott, de bizony megérintette a Crucible átok szele, miszerint újdonsült világbajnok még sosem tudott címet védeni. Azt hiszem, az egész 1. fordulót tekintve ez volt a legizgalmasabb meccs és az, amiről a legtöbbet beszéltek. További érdekes eredmények: a zöldfülű skót, Anthony McGill borította a papírformát, 10-9-cel kiütötte a 16. helyen kiemelt, gyenge formában lévő Stephen Maguire-t. Mindeközben Barry Hawkins hasonló szituációba keveredett, mint Selby, de ő is megoldotta az első kört, 10-9-cel búcsúztatva Matt Seltet, aki 4-9-es hátrányból zárkózott fel. Matthew Stevens pedig a vártnál jóval simábban, 10-2-re nyerte a walesi rangadót Mark J Williams ellen.

A 16 között több szoros küzdelmet ígérő párosítás alakult ki, de a legtöbb esetben elmaradt a várva várt gigászi csata. Ilyen volt például az O'Sullivan-Stevens (13-5), Robertson-Carter (13-5) és a Murphy-Perry (13-5) is. Ahogy látható, a 13-5-ös eredmény elég gyakran előfordult. Történt viszont egy bombameglepetés, ami egyébként az előzményeket tekintve nem is akkora bravúr, de szerintem senki sem számított rá. A mindig mosolygós McGill 13-9-es győzelmet aratott Mark Selby felett, ezzel beváltva azt a bizonyos átkot. A skót srác lehengerlően játszott, Selby a mérkőzés után egyenesen azt nyilatkozta, hogyha így folytatja, még világbajnok is lehet idén. Egyértelműen Barry Hawkins és Mark Allen produkálta a forduló legkiélezettebb összecsapását: az észak-ír 11-8-ra vezetett és nyeregban érezhette magát, amikor a kétszeres VB-döntős angol megtáltosodott és zsinórban nyert 5 frame-et a negyeddöntőbe jutásért. Talán az edzője és tanácsadója, a korábbi klasszis Terry Griffiths mondhatott neki valamit a szünetben, amitől ennyire feljavult a játéka. Az egyik legjobban várt találkozó, a Ding-Higgins eleinte meglehetősen egyoldalúnak tűnt, hiszen a négyszeres bajnok skót 5-1-gyel kezdett, de a kínai akárcsak az első körben Davis ellen, gyorsan helyrebillentette a dolgokat és visszaküzdötte magát a meccsbe, majd 13-9-el továbblépett a legjobb 8 közé, ahol így létrejött a 2011-es elődöntő visszavágója (bővebben majd a Sportblogban).

A negyeddöntők környékén már nagyjából látni lehet, ki lehet ott a végelszámolásban és mindenkiben kialakul egyfajta erősorrend. Persze, amíg Ronnie ott van a mezőnyben, kevesen mernek ellene fogadni - én nem tartozom közéjük -, de az vitathatatlan, hogy a torna korai szakaszaiban nem ő szolgáltatta a legjobb snookert. Szerintem például kifejezetten ingadozó volt, csakhát nála sosem lehet tudni. Sokan mondták még Robertsont és Trumpot. Előbbi azzal emelkedett ki a mezőnyből, hogy ontotta a nagyobbnál-nagyobb százas breakeket és rendkívül elhivatottnak látszott az asztalnál. Saját elmondása szerint idén nagyon alaposan felkészült a VB-re és nem csak altatott, valóban kitűnő formát mutatott. Trump pedig amellett, hogy 4 évvel ezelőtti magabiztos önmagát idézi, mostmár a safety játékával is tud irányítani - bár, ha valakinek ennyire jó a golyóbelökése, nincs is nagyon szüksége a taktikai képességeire... Ronnie O'Sullivan Stuart Binghammel találkozott, és a várakozásoktól eltérően egy végig nagyon szoros mérkőzést vívtak. Az első két szakasz után 8-8-ra álltak, de még ekkor sem adtak túl sok esélyt Binghamnek. Ehhez képest Ronnie pocsékul játszott a harmadik etapban és villámgyorsan elvesztette a kontrollt. Még az se lehet mondani, hogy bal lábbal kelt fel, mert már délután is asztalhoz kellett állnia. Úgy látszik, az a 2 órás szünet kevésnek bizonyult neki, hogy rendezze gondolatait, mert borzasztó lelkiállapotban volt és könnyű lökéseket rontott el. Bingham profitált mindebből és 13-9-cel búcsúztatta az ötszörös bajnokot. A másik nagy favoritnak tartott Neil Robertson Hawkins-szal küzdött meg: a színvonal hihetetlenül magas volt, szórták a százasokat (8-at löktek összesen, ami új rekord 13 nyertes meccsen), és ugyan Hawkins többször is elhúzott, az ausztrál mindig vissza tudott kapaszkodni. Végül döntő frame-re került sor (kevés volt eddig a világbajnokságon), amit egy 61-essel a 'Hawk' becenévre hallgató angol nyert meg. Ezért lett április 29-e a meglepetések napja a Crucible-ben. Meg talán még azért is, mert Trump valósággal hatástalanította Ding Junhuit és a harmadik szakaszban már csak 1 frame-et kellett megnyernie az elődöntős helyért, amit kb. 10 perc alatt abszolvált is (13-4). Shaun Murphy pedig véget vetett Anthony McGill csodaszámba menő menetelésének és sokak bánatára 13-8-ra legyőzte az ifjú skótot, de ne legyen kétségünk, minden bizonnyal hallunk még felőle.

ELŐDÖNTŐS PÁROSÍTÁSOK
[8] Shaun Murphy vs [5] Barry Hawkins
[6] Judd Trump v [10] Stuart Bingham

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre