sports fanatic. [story of five true champions]
navigation

Üdv, kedves idegen! Szeretettel köszöntelek a Sports Fanatic Sportblog nevű oldalamon. Te is rajongásig szereted a snookert, a teniszt, az országúti kerékpárt, a biathlont vagy esetleg a síugrást? Ha igen, akkor a legjobb helyen jársz! Itt ezekkel a sportágakkal kapcsolatos cikkeket olvashatsz a főoldalon és a sportblogban egyaránt. Az 5 kedvenc sportolómmal is megismerkedhetsz egy kicsit közelebbről. Remélem, jössz máskor is! Kellemes időtöltést!

INFORMÁCIÓK
ajánlott felbontás | 1920 x 1080
ajánlott böngésző | chrome, 80%

 
Chatbox

 
articles

SPORTBLOG AJÁNLÓ

  2018. 11. 25. Proving people wrong
  2018. 10. 12. Kapaszkodni a múltba
  2018. 08. 23. Kettőt előre, egyet hátra
  2018. 07. 06. A visszatérés rajtkövén
  2018. 05. 13. Still waiting

 
schedule

Kedvet kaptál, de nem tudod, mikor és hol tudod nézni? Kíváncsi vagy, mikor láthatod újra kedvenceidet és a jelenkor legnagyobb sztárjait versenyezni? Itt van egy kis segítség a sportszerető közönségnek! Összeállítottam egy egyszerű, folyamatosan frissülő versenynaptárat a kedvenc sportágaimmal, hogy senki ne maradjon le a történelmi pillanatokról. Jó szurkolást mindenkinek!

SNOOKER
dátum esemény neve közvetítés
11.27.-12.09. UK Championship Eurosport

TENISZ

nincs aktuális esemény

ORSZÁGÚTI KERÉKPÁR

nincs aktuális esemény

SÍUGRÁS
dátum esemény neve közvetítés
dec. 7-9. Titisee-Neustadt Eurosport

BIATHLON
dátum esemény neve közvetítés
dec. 2-9. Pokljuka Eurosport

nincs aktuális esemény

*televíziós közvetítés Magyarországról nem elérhető

 
tweets

 
Trophies

ELITE SITES
Jelentkezésedet elfogadom, amennyiben...
      × rendszeresen frissíted oldaladat
  × igényes tartalmakat töltesz fel
  × látható módon viszonzod a cserét


 
infobox
Szerkesztő bettina.
Elérhetőség email
Nyitás 2013. júl. 17.
Tárhely G-Portál
Kategória   sport
Facebook Sports Fanatic
Köszönet LindaDesign  
 
crowd
Indulás: 2013-07-17
 

homepage

#undécima

egyszemélyes show

× Azt találtam írni kínomban a Garros-előzetesben, hogy ez a verseny eredetileg nem egy egyszemélyes show. A fenéket nem! Igaz, legalább hozzátettem, hogy még válhat azzá, hiszen én is éreztem a sorsolás után, hogy a mondatom első fele csak affajta illedelmes eufemizáció a mezőny többi tagjára nézve. Mentségemre legyen mondva, azokban a napokban a Giro d'Italia (sokk)hatása kissé elhomályosította az elmém és ilyen állapotban hajlamos vagyok fellengzősen fogalmazni. Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy bárki megverheti Rafael Nadalt a Philippe Chatrier pályán, 3 nyert szettre menő mérkőzésen, pláne nem a döntőben. Utóbbira eddig soha senki nem volt képes. Az más kérdés, hogy szeretek hinni a csodákban. Ha nem így lenne, aligha néztem volna végig a döntőt.

Igazság szerint piszok nehéz elkerülni, hogy ne a tavalyi önmagamat ismételjem. Tulajdonképp csak a trófeák száma lett egyel több. Nincs különbség az erőviszonyok alakulásában, a papírforma jóslatában, az érinthetetlenség tényében és az ellenfelek virtuális szintekre korlátozódó esélyeiben sem. Rafael Nadal idén is saját maga legfőbb kihívója volt. És Rafael Nadal sosem veri meg önmagát. A salakos borítás, a Roland Garros és a Chatrier légköre együttesen olyannyira felerősítik az őt körülvevő aurát, hogy meggyőződésem, a legtöbben eleve vesztesként állnak ki ellene a pályára. Nem kell szépíteni, Nadal puszta jelenléte a frászt hozza a mezőnyre. Ez persze nem újkeletű jelenség, és nem csak a salakkirály esetében figyelhető meg, de úgy hiszem, nála a legmeghatározóbb, már-már ijesztő méreteket ölt. És ez mind a mentális erejében gyökerezik, nem is annyira a teniszében. Ezt a gondolatmenetet támasztja alá, hogy Dominic Thiem kizárólag teniszjátékosi minőségében, azaz szakmailag fel tudta vele venni a versenyt salakon az elmúlt években, ám csupán a Roland Garros kapuin kívül. Párizsban akárcsak tavaly, idén is érvényesült Nadal fölénye a versenyzői képességek terén. Az őt övező aurát még az osztrák sem tudta lebontani, legalábbis a Chatrier stadionban nem. Benne van a pakliban, hogy sosem fogja tudni... Még mindig előrébb jár etekintetben, mint Roger Federer, aki évekkel ezelőtt feladta ezt a harcot - helyette türelmesen kivárja, hogy az ő számára lejtsen a pálya.

Elkanyarodva Nadaltól és az aurájától, érdemes kitekinteni az idei Roland Garros statisztáira is, akiknek ugyan a végső győzelem szempontjából jelentéktelen szerep jutott, jelenlétükkel kétségtelenül színesebbé tették a torna történetét. Alig kezdődtek meg a főtáblás küzdelmek, rögtön belecsöppenhettünk egy filmbe illő, szürreális versenyfutásba: Nick Kyrgios utolsó utáni pillanatban történt visszalépése óriási lehetőséget kínált a selejzetőben elvérzettek számára, viszont egyik illetékes lucky loser sem írta alá aznap reggel a jelenléti ívet. A jónevű Prajnesh Gunneswaran lehetett volna az elsőszámú jelölt Kyrgios helyének betöltésére, ám őt a vicenzai challengeren való részvétel lekötelezte, sorsa tehát megpecsételődött. Így a sorban utána következő Marco Trungellitire terelődött a figyelem, aki a kvalifikáció utolsó körében elszenvedett veresége után egészen Barcelonáig vonult vissza, ami Párizstól cirka 1000 kilométerre található. Az argentin a fejlemények hallattán nem vesztegette az időt, azonnal kocsiba pattant a családdal és még a késő esti órákban megérkezett a francia fővárosba. Másnap reggel a többi opportunistával egyetemben aláírta a jelenléti ívet - milyen érdekes, hirtelen megemelkedett a jelentkezők száma - és kihasználva az ölébe hulló lehetőséget, a délelőtt folyamán megmérkőzött a botrányairól híres-hírhedt Bernard Tomiccsal. A hollywoodi happy end egy 4 játszmás győzelem formájában valósult meg... Trungellitit a második fordulóban a torna meglepetésembere, Marco Cecchinato búcsúztatta, akinek a szereplése ugyancsak megér egy misét.

Marco Trungelliti mesébe illő története Marco Cecchinato vs Novak Djokovic

A Garrost a világranglista 72. helyéről kezdő Cecchinato egy budapesti tornagyőzelemmel vétette észre magát a salakszezon során, ám neve nem csak ezen okból csenghet ismerősen a teniszrajongók körében. A szicíliai teniszező 2 éve még azzal próbált meg pénzt keresni, hogy elveszít meccseket - meggyőző bizonyítékok hiányában végül az olasz szövetség felmentette -, de ő az élő példa rá, hogy a megnyert meccsekkel sokkal nagyobbat lehet kaszálni. Marco Cecchinato impozáns névsoron át verekedte el magát a párizsi negyeddöntőig: Carreno Busta és Goffin búcsúztatása után Novak Djokoviccsal nézett farkasszemet. Az olasz nem rettent meg a feladattól és önbizalommal felvértezve lépett pályára a korábbi önmagát hajszoló szerb ellen: pozitív játékfelfogása 2-0-ás vezetésig repítette, ami a szetteket illeti, viszont ezután meglehetősen mély hullámvölgybe került és úgy tűnt, Djokovic lassacskán bedarálja. Cecchinato azonban a 4. játszma közepén, még épp időben feltámadt hamvaiból és ledolgozta breakátrányát, kikényszerítve ezzel a rövidítést, ami bődületes színvonalú teniszt hozott mindkét oldalról. Azt hiszem, utólag nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a 15-20 perc jelentette a torna fénypontját - a döntő összességében sem tartalmazott annyi izgalmat és fordulatot, mint ez a tiebreak. Végül borult a papírforma, a gigászi csatát hozó rövidített játék 13-11 arányban Cecchinato javára dőlt el - nem akármilyen returnt ütött lezárás gyanánt -, így ő jutott a legjobb 4 közé, ahol a salakherceg Dominic Thiem állta útját. 

Mindeközben a NextGen korcsoport vezető egyénisége, egyben a torna 2. kiemeltje, Alexander Zverev az idei Roland Garroson végre átlépte árnyékát és mentális szintlépésről tanúbizonyságot téve, ötszettes küzdelmei megnyerésével egészen a negyeddöntős fázisig menetelt, ahol még sosem járt Grand Slam-szintű események alkalmával. Azt hiszem, ahhoz nem férhet kétség, hogy a német predesztinálva van a legnagyobb presztízzsel rendelkező trófeák elhódítására, mindössze idő kérdése, mikor váltja valóra a hozzá fűzött reményeket. Ilyen szempontból a karrierje első GS-döntőjét jegyző Dominic Thiemnél is valamivel kedvezőbb a helyzete, aki egyrészt 3 évvel idősebb nála - és így hidat képez két generáció között, másrészt az osztrák habitusában kevéssé érzékelhető az a gyilkos ösztön, ami Zverevnél egyre gyakrabban megmutatkozik. Ettől függetlenül Thiem abszolút alkamas lehet a salakon történő tartós uralkodásra, csupán egyetlen, megkerülhetetlennek látszó akadály tornyosul előtte: Rafael Nadal. Ez az az akadály, amit a Masters-tornákon időnként képes megugrani az osztrák, ám Párizsban méterekkel magasabbra helyezi a lécet a salakkirály. És itt kanyarodhatunk vissza arra a bizonyos aura képezte erőtérre, ami Rafa Nadal kihívóit valósággal megbénítja - lásd például a Del Potróval vított elődöntőt, melynek során a spanyol áttételesen a vörös földbe döngölte a barátságos argentin óriást. Dominic Thiemnél aligha lehetett volna ütőképesebb ellenfelet kiállítani a döntőre, de azt a fényévnyi távolságot, ami a koncentrációs készség terén mérhető közte és Nadal között (az 1. szett végjátéka árulkodó), még ő sem tudta kisebbnek láttatni.

Rafael Nadal még azelőtt bevarrta a tizenegyest, hogy először pályára lépett volna ezen a Garroson.

fun fact
Az utolsó 6 - azaz hat - Grand Slam-tornán Roger Federer (36) és Rafael Nadal (32) osztozott.
No offence, csak jelezném, hogy elvileg 2018 van, nem 2006.
#GOATs

2018.06.13. 13:12, bettina.

You gotta love the cobbles!

egy farkasfalka a világbajnok ellen

× Annak ellenére, hogy örök favoritom, Alberto Contador karrierje során sosem indult kockaköves klasszikusokon, évről-évre feszült figyelemmel kísérem végig a tavaszi versenyszezont fémjelző egynapos viadalokat. A kihaló félben lévő offenzív felfogást vadászó szurkolót szinte fojtogatja a látvány, ahogy a technika vívmányaira és a legalitás feszegetésére alapozott dominancia monoton meneteléssé szegényíti a Tour de France-élményt. Talán pontosan emiatt zártam a szívembe a Flandriai kör és a Paris-Roubaix vonzáskörébe tartozó versenyeket, amelyek az izgalmak kifogyhatatlan forrásaiként csillapítják a magamfajta akciófüggők szomját. A könyörtelen pavés szektorok és a félelmetes meredekségű rámpák ugyanis ellehetetlenítik a totális dominanciát: ilyen terepviszonyok között mindenki a hajára kenheti az előre kitervelt taktikát és elfelejtheti a wattmérőt. És pont ez teszi különlegessé ezt az időszakot: megtalálni a pillanatot, ami győzelemre juttatja a nyers erőt.

Az előző bejegyzésben tárgyalt Milánó-Sanremo és Nibali többé-kevésbé váratlan szólógyőzelme megadta az alaphangot a tavaszi klasszikus szezonnak, amely alig egy hét szünet után belga földön folytatódott a kockakövek bűvöletében. Vészesen közeledett ugyanis az a két monumentum, ami minden specialista naptárjában pirossal van szedve, a Flandriai körverseny és a Paris-Roubaix. A jelmezes próba helyszínét az E3 Harelbeke biztosította olyan nevezetes emelkedőkkel, mint a Wolvenberg, Taaienberg, Paterberg vagy éppen az Oude Kwaremont. A farkasfalkákhoz hasonló megbonthatatlan egységbe rendeződő Quick-Step - egy Kossuth-szállóigével élve - továbbra is az események ütőerén tartotta ujjait, megértve annak lüktetését. Egy percre sem engedték ki a kezükből az irányítást, magukra vállalták a főmezőny kormányzását. Egy a céltől több, mint 100 km-re történő bukás nyomán megszakadt a sor, miután a Taaienbergen Terpstra és Lampaert indított támadást, akciójukat pedig hátul Philippe Gilberték fedezték. A kis létszámú üldözőcsoportban ott találtuk a legnagyobb esélyeseket: Van Avermaet, Sagan, Benoot, Stuyven, Vanmarcke mind áldozatul esett a Quick-Step-taktikájának. Mikor a mezőny fenyegető közelségbe ért, Gilbert megpróbált felugrani elöl tekerő társaira, ám hamar belátta, hogy azzal tudja a legjobban szolgálni a csapatérdeket, ha kontrollálja az ellenfeleket. Mindeközben Niki Terpstra és Yves Lampaert sikeres együttműködése a végéhez közeledett, hiszen utóbbi a Paterbergen elhalványulni látszott, majd a céltól nagyjából 25 km-re, az utolsó kockaköves szektor teljesítésekor ténylegesen leszakadt. A korábbi Paris-Roubaix-győztes holland azonban egymaga is gond nélkül végigvitte az offenzívát: Terpstra végül 20 másodperccel utasította maga mögé a kvázi megkötözött lábú üldözőket. Valahogy így működik a farkasfalka-effektus.

Az első világháború flandriai lövészárkai, csatamezei és katonai emlékhelyei mellett végighaladó Gent-Wevelgem útvonala leginkább a strapabíró sprintereknek kedvez, hiszen nincs vészesen sok emelkedő és az utolsó közülük, a pavés Kemmelberg több, mint 30 kilométerre fekszik a befutótól - ez a távolság pedig elegendő lehet a sorok rendezésére és az esetleges hátrányok ledolgozására. A Quick-Step természetesen ezennel sem engedte ki a kezéből a gyeplőt, bár a BMC meghúzgálta a bajszukat és ezen két csapat tempóváltásai által kezdett megnyúlni a mezőny. A Kemmelberg első megmászásakor Philippe Gilbert próbálta meg kiszórni a gyenge embereket: az általa kialakított csekély különbséget azonban Vanmarcke hamar eltűntette, így az élboly létszáma továbbra is tekintetes maradhatott. A nagynevű sprinterek - Kristoff kivételével - túlélték a vihart, és mikor az összes emelkedőt maguk mögött hagyták, egy nagyjából 30 fős csoportban tömörültek. Az egyéni szökési kísérletek hatástalanítását a Quick-Step - főképp Gilbert és Stybar - vállalta magára a síkon. A mezőny keresztülrobogott a történelmi jelentőségű Ypres főutcáján, miközben lassacskán összerendeződtek a sprintervonatok a fináléra. Vanmarcke utolsó kísérlete a hajrá kibontakozásával kudarcba fúlt: a favoritok közül Peter Sagan indított először, kockázatos távolságból. Elia Viviani hiába bizonyult gyorsabbnak nála, eltorlaszolták előtte az utat és kerülni kényszerült, amivel gyakorlatilag elvesztette az esélyét a győzelemre. A világbajnok így harmadjára ünnepelhetett a wevelgemi célban, míg az olasz élete nagy lehetőségét siratta. A Quick-Step nem kesergett sokáig a vereség okán, hiszen a tavaly World Tour-versennyé avanzsáló, egykoron kétnapos Dwars door Vlaanderenen címvédés történt: Yves Lampaert egy erős összeállítású ötösfogatból lógott meg az utolsó métereken - az ellenfelek egész egyszerűen belefeledkeztek egymás fürkészésébe.

Ha a Harelbekére jelmezes próbaként tekintettünk, akkor a Flandriai kör a teltház előtt bemutatott sikerdarab. A 102. alkalommal megrendezett klasszikus programjában 5 kockaköves szektor és 15 különböző emelkedő szerepelt, köztük az előző héten felforrósított Wolvenberggel, Taaienberggel, Oude Kwaremonttal és Paterberggel, kiegészülve az ikonikus gerardsbergeni fallal - igaz, a Kapelmuur a céltól való jelentős távolsága (nagyságrendileg 100 km) miatt nem töltött be sorsdöntő szerepet, csupán eszétikai izgalmakkal szolgált. Az idei verseny úgy istenigazából a Koppenbergen kelt életre, amikor is kialakult egy körülbelül 30 főt számláló szelektív boly, mely magában foglalta az összes előzetes favoritot. Ezzel egy időben a nap eleji szökevénycsoport két állva maradó tagjára felzárkózott az a mindössze 21 esztendős Mads Pedersen, akinek a nevével még találkozunk a későbbiekben. A befutótól 40 km-re fekvő Taaienbergen - amit kerékpáros berkekben újabban Boonenbergnek is neveznek - az időtlen-idők óta a Flandria megnyeréséről álmodó Greg Van Avermaet tovább faragott az esélyesek csoportjának létszámából, ám végzetes károkat nem tudott okozni.

A sorsdöntő támadáshullám ugyanis a Kruisbergen indult meg: a dráma a hegytető után található frissítőzónában érte el tetőpontját. Ekkor az abszolút outsidernek számító Vincenzo Nibali próbált szerencsét, akit mindössze Niki Terpstra tudott lekövetni. Az egyre inkább all-rounderként számon tartott olasz azonban hamar visszahőkölt, míg a holland belekapaszkodott az akció nyújtotta lehetőségbe. Terpstra a Kwaremont harmadszori teljesítése során utolérte az éllovasokat, vagyis inkább kikerülte őket, hiszen azzal a lendülettel tovább is robogott. Az utolsó emelkedőt, a meredeksége miatt rettegett (helyenként 20%), ámbár rövidke Paterberget már egyedül küzdötte le, folyamatosan növelve előnyét. Mads Pedersen látószögéből azonban képtelen volt kikerülni: a dán bajnok ugyan elvesztette vele a közvetlen kontaktot, de makacsul kitartott és a rohamosan csökkenő különbség ellenére sikeresen maga mögött tartotta a Sagan által instruált üldözősort. Niki Terpstra végső győzelméhez, a magányos szökés hazaéréséhez vastagon hozzájárult Philippe Gilbert visszafogott, egyéni céljait a csapatérdeknek alárendelő versenystratégiája is: a farkasfalka törvényeit figyelem előtt tartva természetesen egy centit sem vezetett a riválisoknak, viszont az utolsó kilométeren meglepte őket egy kései támadással, így pedig felállhatott a dobogó legalsó fokára.

Paris-Roubaix, azaz út a pokolba és tovább: menetelő hadseregek legendái, egykori frontvonalak árnya, kihaló félben lévő bányavárosok, tapintható történelem és a kerékpárosok 50 éve visszatérő rémálma. Egy érintetlenségében egyedi, természet által védelmezett, mítoszokkal övezett kockaköves ösvény, amit mindenki csak úgy ismer, Arenberg. A Klasszikusok Királynője senkivel sem kivételez, mindenkivel őszinte, bár sokszor érezhetjük igazságtalannak és különösen kegyetlennek: talán ez az a verseny, ahol a legnagyobb szükség van a szerencsére. Nem elég a puszta erő, sőt, még a tökéletes pillanat megtalálása sem feltétlenül garantálja a sikert. Fortuna csókja nélkül egy taktika sem lehet működőképes. A roubaix-i vélodrome 122 évnyi kerékpáros történelmet őriz: minden egynapos specialista vágyálma, hogy elsőként és egyedül érkezzen meg e szentélyhez olyannyi megrázkódtatás után... Ami a 2018-as, számszerint 116. kiadást illeti, a mezőny a 257 km-es versenytáv körülbelül 20%-át (54.5 km, 30 szektorra elosztva) tette meg kockakövön, kezdve a troisvilles-i pávétól egészen a célváros térköves útjáig. Mivel az eredetileg La Drève des Boules d'Hérin (ebből a 'drève' szócska utal a fasorral övezett útszakaszra) névre hallgató szektor, azaz az Arenberg Roubaix-tól 100 km-re található, igaz rá a kerékpársport talán legelcsépeltebb közhelye, miszerint itt még nem lehet megnyerni a versenyt, elveszteni viszont annál inkább.

Ami a tényleges eseményeket illeti, az Arenberg ezennel nem bizonyult vízválasztónak. A közel 60 km/h-s elképesztő beérkezési sebesség és kockázatos manőverek ellenére ezen a szakaszon szerencsére nem történtek bukások, sőt még a defektektől is megmenekültek az esélyesek. Mike Teunissen és Philippe Gilbert ugyan megkísérelt egy offenzívát, ám a Bora-hansgrohe kontroll alatt tartotta a különbséget és rövid időn belül derékba törték a kibontakozó akciót. Ekkor a főmezőnyt nagyjából 50 versenyző alkotta, a létszám viszont a hagyományoknak megfelelően, a kockaköveken való folyamatos megnyúlásnak köszönhetően egyre csökkent. A céltól 55 kilométerre, a 13. és 12. szektor között félúton következett el a kulcsfontosságú mozzanat, méghozzá a címvédő Greg Van Avermaet kezdeményezésével. A belga fajsúlyos támadása megrengette az esélyesek csoportját, de ebből a káoszhangulatból mégsem ő, hanem Peter Sagan profitált, aki szinte észrevétlenül szivárgott el - maga a világbajnok is alig hitt a szemének, hogy senki sem követi.

Jogos a felvetés, hogy ilyenkor hol volt a Quick-Step és pontosan mire vártak a további ellenfelek, a magyarázat azonban a lényegen nem változtat: Sagan meglógott és pillanatok alatt felzárkózott a szökevényekre. Az előny pedig egyre csak nőtt, hamarosan átlépte az 1 perces álomhatárt. A szlováknak még csak nem is kellett magányos farkasként megküzdenie a Van Avermaet és Niki Terpstra által fémjelzett üldözőbollyal, hiszen Silvan Dillier meglepetésre tudta vele tartani a lépést - egészen a fináléig. A fiatal svájci ráadásul a sík utakon hasznos munkát végzett, ezzel is hozzájárulva az együttműködésük sikeréhez. Az utolsó 15 km-en belülre érve valamelyest csökkent a különbség Terpstra irtózatos tempónövelései okán, utolérésről viszont szó sem lehetett, Sagan valósággal szárnyalt a vélodrome felé. A remek pályás eredményekkel rendelkező, egész napos szökést bevégző Dillier-t ugyan nem sikerült leszakítania, de azt elérte, hogy második helyről kezdhesse a sprintet, amit végül meggyőző fölénnyel nyert meg. Sosem titkoltam el, hogy szimpatizálok Peter Sagannal, így - talán ennyi személyesség megengedhető - majd kiugrottam a bőrömből, amikor elsőként gurult át a célvonalon.

Paris-Roubaix 2018, összefoglaló

A bukások sajnos kódolva vannak az ilyen típusú versenyek menetébe, ám ezeket általában a túlburjánzó feszültség, figyelmetlenség és a terepegyenetlenségek idézik elő. Az idei Paris-Roubaix-t viszont egy szívroham okozta tragikus kimenetelű baleset árnyékolta be. Én kifejezetten érzékeny vagyok az ilyen esetekre, hiszen több szempontból is érintettnek érzem magam: egyrészt Contador kapcsán (az egyik korábbi cikkben részletesen leírtam, ami vele történt karrierje kezdetén), másrészt azért, mert még mindig élénken élnek az emlékezetemben azok a képsorok a 2011-es Giro d'Italiáról... sosem fogom elfelejteni, ahogyan a komplett kerékpáros társadalom Wouter Weylandt életéért izgult. Az a nap örökre megváltoztatott emberként, szurkolóként egyaránt. Amikor pedig olyan információk érkeznek a verseny hevében, hogy szívroham kapcsán újra kellett éleszteni valakit és az orvosi kommüniké szerint élet-halál közt lebeg, semmi jót nem jelent. De a remény hal meg utoljára. A befutó percétől minden ima Michael Goolaertsért szólt. A Véranda's Willems-Crelan 23 éves belga kerekeséről viszont a lehető legborzalmasabb hírek jelentek meg a késő esti órákban: a csapat közlemény formájában értesítette az aggódó sportági közösséget, hogy Goolaerts a lille-i kórházban, családja körében életét vesztette. Nyugodjon békében!

utóirat
A pazar képi illusztrációkért köszönet Kristof Ramonnak (Kramon cyclo-photography) és a CyclingTips-nek!

2018.04.11. 22:18, bettina.

Towards the sun

országúti tavaszköszöntés

× Ha február vége, akkor klasszikus szezonstart: Belgiumban beindul az egynapos versenyek dömpingje, újra életre kelnek a porosodó kockakövek és a legendás németalföldi rámpákat felhevíti a peloton - megkezdődik a felkészülés a tavasz fénypontjainak számító Flandriai körre és a Paris-Roubaix-ra. Ám aki kevésbé göröngyös utakra vágyik, szemeit az év első monumentumára, a Milánó-Sanremóra veti - a Poggio szerpentinszerű lejtmenetével kel és fekszik. A két műfaj közötti átmenetet a Strade Bianche bíztosítja fehér murvás útszakaszaival: az élet Toszkánában sem fenékig tejfel, pláne, ha sártengerré változik a terep. Az élvezetek halmozására is van lehetőség: a hosszabb elfoglaltságra vágyók két egyhetes verseny közül választhatnak - ha a nap felé vennék az irányt, Párizstól Nizzáig tekerhetnek, ha pedig két tenger között gyűjtenék a kilométereket, arra a Tirreno-Adriatico kínál nekik lehetőséget.

Az Omloop Het Nieuwsblad nevű fél-klasszikus ugyan csak tavaly óta képezi a World Tour-naptár részét, mégis jelentős presztízzsel rendelkezik: hagyományosan ezzel a versennyel indul a belga egynapos szezon. Az idei útvonal különlegességét a Flandriai körről megszokott falak szolgáltatták: bekerült a programba a Valkenberg, a Tenbosse, a Kapelmuur - amit egyszerűen csak Muurnek, azaz a falnak neveznek - és zárásként a Bosberg, hiszen nincs is jobb 180 kilométer megtétele után, mint egy kockaköves emelkedő. Ha már kockakövek, a szervezők természetesen etéren is bőkezűek voltak, hiszen 10 szektoron és 14 kilométeren keresztül rázatták a versenyzőket. Az Omloop tradicionálisan a belgák felségterületét képezi: az eddigi - az ideivel együtt - 71 kiadásból 56-ot a hazaiak nyertek, bár az utóbbi években megszaporodott a nemzetközi bajnokok száma. A 2018-as kiírás is ezt a tendenciát erősítette. Hiába beszélünk tavaszi szezonnyitóról, a hőmérő higanyszála éppen csak súrolta a 0 fokot, elkélt tehát a hosszúnadrág és a karvédő. Talán pont a szokásosnál zordabb időjárás vette el a versenyzők kedvét a korai robbantásoktól, mindenesetre az események csak a finisben, a Kapelmuurön forrósodtak fel igazán, addig jellemzően rövid életű próbálkozások követték egymást az emelkedőkön. A geraardsbergeni fal megmászásakor Sep Vanmarcke szaggatta szét a mezőnyt és alakított ki egy szelektív sort, amely a későbbi győztest is adta. Ebbe az elit csoportba a finanszírozási problémákkal küszködő (azóta már megoldódni látszik a helyzetük) Astana három embert is delegált, így ők kontrollálhatták a verseny hátralévő részét. Közülük Michael Valgren volt a legaktívabb, aki képességeire tekintettel mindenképp szerette volna elkerülni a sprintbefutót és addig-addig próbálkozott, mígnem a céltól 2.5 kilométerre a többiek tanácstalansága egérúthoz juttatta. Senki sem vállalta magára a vezetést, minek következményeként a főmezőny hátbacsapta a hoppon maradt üldözőket és az ambiciózus dán szólóját siker koronázta.

Rögtön másnap megrendezésre került az Kuurne-Bruxelles-Kuurne névre hallgató, az Omloop karakterével és múltjával hasonlóságot mutató egynapos, amely 'csupán' Europe Tour-szintre sorolható - persze ettől még eszmei értékük megegyezik. Ami a vonalvezetést illeti, kellemetlen flamand falakból ezen a versenyen sem volt hiány - a mezőny számára többek között a Wolvenberg, a Kruisberg és a híres-hírhedt Kwaremont jelentett kihívást -, bár az utolsó emelkedőt, névszerint a Nokereberget a céltól majd' 50 km-re pozícionálták. Nem csoda, hogy egy ilyen kialakítású útvonalon labdába rúghatnak akár a klasszikus sprinterek is, mint például Mark Cavendish, a 2015-ös kiírás győztese. Ennek feltétele, hogy gyorslábú aspiránsok jelentős hátrány összegyűjtése nélkül maguk mögött tudják a helyenként 15%-ot meghaladó meredekségű ormokat. Idén, akárcsak 2015-ben, teljesült ez a feltétel, hiszen a Kwaremontra való felkapaszkodás után elszakadt egy elit csoport, amely körülbelül egy percnyi előnyt harcolt ki a mezőnnyel szemben - benne Greg Van Avermaettal, Vanmarckéval, Stuyvennel és Démare-ral (!) -, viszont a Lotto-Jumbo és főleg az Astana kitartó munkájának köszönhetően rohamosan csökkenni kezdett a különbség. A KBK két évvel ezelőtti szólóbajnoka, Jasper Stuyven Daniel Oss-szal karöltve - míg az olasz defektet nem kapott - megkísérelt egy utolsó támadást, de 18 km-re a befutótól őt is bekebelezte a nagylétszámú főmezőny, így elkerülhetetlenné vált a sprint. A Champs-Élysées tavalyi királya, Dylan Groenewegen (Lotto-Jumbo) Arnaud Démare szélárnyékából lőtt ki és ellentmondást nem tűrő fölénnyel diadalmaskodott.

És akkor az átmeneti műfaj, a Strade Bianche, amely mindössze 12. alkalommal került kiírásra, mégis olyan, mintha minimum 100 éves múltra tekintene vissza. Fehér murvás utak, tipikus toszkán tájak, impozáns sienai befutó, ódonságot árasztó atmoszféra: nem véletlen, hogy a kerékpáros közvélemény kinevezte a tiszteletbeli 6. monumentumnak. Egyedi arculatával az egyik legeladhatóbb egynapos viadalnak számít az UCI-naptárban, így abszolút megérdemelt helye van a World Touron. Fabian Cancellara minden bizonnyal a szívébe zárta ezt az egzotikusnak beillő versenyen, hiszen háromszor is sikerült megnyernie karrierje során, legutoljára visszavonulása évében, 2016-ban, így az olaszok tiszteletből elnevezték róla a 8. számú murvás szektort. Michal Kwiatkowski nem kevésbé rajong ezért a terepért, ő a Strade Bianche másik többszörös győztese, aki címvédőként, egyben főfavoritként állhatott rajthoz. Természetesen Peter Sagannal szemben is magas elvárásokat támasztott a közönség: a szlovák cyclocrossos múltja semmiképp sem hátrány egy ilyen típusú versenyen. Apropó cyclocross: az idei startlistán ott olvashattuk a sportág regnáló világbajnokának nevét is. Wout van Aert csapatának, a Veranda's Willemsnek ugyanis szabadkártyát biztosított a szervezőség - talán őket is furdalta a kíváncsiság, mire lehet képes a toszkán murván a belga tehetség. A toszkán murván, ami az olvadó hó és az esőzések közreműködésével sártengerré változott - ezzel is növelve van Aert esélyeit, akitől cseppet sem idegen a dagonyázás művészete...

A drámai küzdelem a korábban emlegetett Cancellara-féle 8-as számú emelkedős szektorban (Monte Sante Marie) kezdett kibontakozni, amikor is a sorozatos akciók nyomán létrejött egy erős versenyzőkből álló élcsoport, amelyből nem maradhatott ki Valverde, van Aert, Kwiatkowski, Benoot és Sagan sem. Hozzájuk saját erőből Romain Bardet csatlakozott, aki nem nem vesztegette az időt, egyből kontrázott és mindössze Wout van Aert tudta vele tartani a lépést. A hatékony francia-belga együttműködés eredményeképp az előny egy perc föle nőtt, ám ekkor Tiejs Benoot begyújtotta a rakétákat és honfitársával, Pieter Serry-vel az éllovasok után eredt. Út közben elhagyta - helyesebben inkább teljesen elhasználta - társát, így egyedül volt kénytelen ledolgozni csaknem 40 másodperces hátrányt. A megalkuvást nem tűrő módon törtető belga 15 km-re a céltól elkapta van Aert hátsó kerekét, de nem szándékozott megpihenni. Néhány perc múlva, az utolsó murvás szektor teljesítése során faképnél hagyta két vetélytársát és tovább folytatta menetelését a sienai főtér felé. Ott találkozhattak vele legközelebb. Bardet és van Aert állhatott fel mellé a dobogóra, míg az üldözőcsoportból Alejandro Valverde sprintelt a 4. helyért, Sagan hetedikként zárt, Kwiatkowski sehol. A 23 éves Tiejs Benoot első World-Tour-győzelmét aratta, és minden bizonnyal nem az utolsót. Az ő alakja és a Strade Bianche között is húzható párhuzam, hiszen nekem az a benyomásom vele kapcsolatban, mintha már hosszú szezonok óta az élmezőnybe tartozna, pedig mindössze 3 éve profi. Fényes jövő áll még előtte, efelől semmi kétségem... Érdemes néhány pillantást vetni a képekre - ajánlom a CyclingTips galériáját - és/vagy a verseny összefoglalójára: Benoot olyan, akár az elszántság - sárlepte - mintaszobra.

Strade Bianche 2018 - összefoglaló

Még mielőtt rátérnék az egyhetes eseményekre, be kell valljam, most kezd csak igazán fájni a szívem Contador-szurkolóként: a szóban forgó versenyek egyikén - konkrétan a Párizs-Nizzán - tavaly még rajthoz állt és nem akármilyen csatában maradt alul két nyomorult másodperccel, idén pedig már szakértő kommentátorként funkcionált a Tirreno-Adriatico alatt a spanyol Eurosportnál. Örülök, hogy legalább hallhatom, de nehéz hozzászokni ahhoz, hogy nem láthatom tekerni, miközben ugyanazok a versenyzők, akikkel tavaly megmérkőzött, idén is a győzelemért hajtanak - a Párizs-Nizza utolsó szakaszát például David De la Cruz nyerte, megismételve ezzel egy évvel ezelőtti produkcióját, ami akkor Alberto összetett győzelmébe került a jóváírások eloszlása miatt. De ez egyéni szocprobléma... Út a nap felé, azaz a Párizs környéki ködből az - elvileg - napsütötte Azúr-partig teker a mezőny. Ez lenne tehát a francia egyhetes kívánt forgatókönyve, amit szokás szerint március elején rendeznek. Nos, Nizza nem hozta el a napsütést a kerekesek számára, sőt alaposan eláztatta őket, de legalább mi, nézők szemtanúi lehettünk egy újabb, az utolsó pillanatig kiélezett és nyitott küzdelemnek az összetettért. Ki gondolta volna, hogy egy olyan sztárparádét felvonultató versenyen, ahol kiszúrhatjuk - a teljesség igénye nélkül - a címvédő Sergio Henaót, Wout Poelst, Esteban Chavest, Simon Yatest, Ilnur Zakarint, Dan Martint, Bauke Mollemát, Warren Barguilt vagy éppen Julien Alaphilippe-et, végül egy kevéssé ismert, de kétségtelenül tehetséges fiatal spanyol, Marc Soler lesz a befutó? Okosan csinálta, a contadori-taktikát választotta: a hagyományosan hegyes 8. etapon egy korai indítással sikerült megrogyasztania az aktuális sárga trikóst (a királyszakaszt megnyerő Simon Yatesnek Solerhez viszonyítva 37 másodperces előnye volt) és hiába maradt alul a hajrában honfitársaival szemben, ezúttal működött a recept, 4 másodperccel elhódította az összetettet.

Hogy mit ábrázol a Tirreno-Adriatico szokatlan formájú trófeája? Nos, Neptunusnak, azaz a tenger istenének háromágú aranyszigonyát. Csábítóan hangzik, mégsem ez a szokatlanul impozáns fődíj vonzotta olasz földre az országúti kerékpározás krémjét. Ha a Párizs-Nizzával kapcsolatban sztárparádét emlegettem, a Tirreno mezőnyét talán egy karneváli rengeteghez lehetne hasonlítani. A papírforma viszont a naposabbnak bizonyuló egyhetesen sem jutott érvényre. Tom Dumoulin, Chris Froome, Vincenzo Nibali, Fabio Aru, Romain Bardet, Mikel Landa, Geraint Thomas és Rigoberto Uran: az elmúlt évek háromhetes körversenyeinek legmeghatározóbb figurái - leszámítva a Kolumbiában készülő Nairo Quintanát - sorakoztak fel a Tirrén-tenger partjánál, Lido de Camaioréban. Az összetett győztesének járó kék trikó viszont mindegyikőjüket elkerülte. Ugyanis végül az előzetesen a Sky-féle hierarchia legfeljebb 4. helyére sorolható Michal Kwiatkowski szerezte meg az uralmat a két tenger felett, köszönhetően egy remekbeszabott San Benedetto-i időfutamnak. A versenyt fémjelző nevek mind-mind elhalványultak az összesített értékelésben, egyedül talán Mikel Landa királyetapon mutatott hidegvérű erődemonstrációját lehet kiemelni. Az idei Tirreno-Adriatico legérzelmesebb pillanatai a 6. szakaszhoz kötődtek: a mezőny Michele Scarponi emléke előtt adózott egy felettébb látványos filottranói befutó keretein belül.

Classica di Primavera, azaz a tavaszi klasszikus - a hangsúly a névélőn van. Nemes egyszerűséggel így nevezik az olaszok az év első monumentumát, a Milánó-Sanremót, amire méltán lehetnek büszkék. Nincs kockakő, nincsenek falak, viszont a verseny hajrájában elhelyezett két ominózus emelkedő, a Cipressa és a Poggio minden kerékpár-rajongó számára ismerősen cseng. Hogy lesz-e mezőnyhajrá a sanremói Via Román, csak és kizárólag azon múlik, hogy a felemlegetett Ligúr-parti hegyeken milyen aktivitást mutatnak a sprintet elkerülni kívánó versenyzők. A Poggio csúcsától ugyanis mindössze 5 kilométerre található a cél, azaz ha sikerül felépíteni egy 15-20 másodperces előnyt a mászás során, jóeséllyel zsebben a végső győzelem - persze ehhez elengedhetetlen a bátor lejtmenet és a síkra átmentett lendület. A korábbi bajnokok képesség- és specialitásbeli megoszlása ennek megfelelően rendkívül vegyes: az all-rounder Eddy Merckx például hétszer diadalmaskodott itt, míg nyerni tudtak olyan klasszikus sprinterek is - ráadásul egy időben tömegével -, mint Zabel, Cippolini vagy Cavendish. Általánosságban mégis elmondható, hogy az emelkedőket is korrektul menedzselni képes gyorslábú kerekesek indulnak a legjobb sansszal a bajnoki címre. A 2018-as Milánó-Sanremo azonban valamelyest kilóg a sorból, vagy legalábbis eltér az utóbbi évek eredménysoraitól - minderről Vincenzo Nibali gondoskodott. Amikor már úgy tűnt, egy hagyományos mezőnyhajrára kerül sor a történelmi célegyenesben, a negyszeres háromhetes győztes olasz, aki nem mellesleg 2 lombard monumentumot is a magáének mondhat, a céltól 7 kilométerre a lovak közé csapott és konok céltudatossággal az élre tört. Nibali a hegytetőig összes üldözőjét lerázta, a lejtmenetben pedig senki sem érhetett a nyomába, hiszen az ereszkedés legfőbb erősségei közé tartozik. Félemetes magabiztossággal abszolválta a hajtűkanyarokat, majd ha hajszállal is, de sikerült maga mögött tartania a megvadult sprintervonatokat... Szóval, így érkezett el az országúti mezőny a valódi tavasz kapujába. 

2018.03.19. 17:17, bettina.
Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

Duguláselhárítás Debrecen    *****    Visszaszámlálás indul! A popzene 2018-as évét foglaljuk össze. Dalok, albumok, videoklipek.    *****    STAR STABLE ONLINE - R A J O N G Ó I O L D A L - Daisy Doveer - STAR STABLE ONLINE    *****    Aranysárkányok korának 617-edik esztendejében...    *****    If this is the end in fire we should burn together    *****    Keresett karakterek // Szerepjáték // Csatlakozz // Varázslat és Sárkányvér // Aneliath    *****    snowflakes in the wrong place    *****    ♛ ANELIATH ☉ varázslat és sárkányvér    *****    every monster was a (wo)man first    *****    Fedett lovardák,kör karámok, angol lovas bokszok, gép-takarmány tárolók gyártás,szerelését, építését vállaljuk!    *****    Meditációk az okkult életrõl    *****    SZÉP AJÁNDÉK EGY SZEMÉLYES HOROSZKÓP.SZEREZZ ÖRÖMET SZERETTEIDNEK KARÁCSONYRA,EGY SZEMÉLYISÉG ÉS SORS ANALÍZISSEL!VÁRLAK    *****    MINDIG SZÉP AJÁNDÉK EGY SZEMÉLYES HOROSZKÓP. Szerezz örömet SZERETTEIDNEK Karácsonyra egy tartalmas elemzéssel!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek bele kell néznie. Tegyél egy próbát, én segítek az értelmezésben. Várlak!    *****    Rendelj szeretteidnek, asztrológiai elemzéseket, a 20-25 oldalas születési horoszkóp elõrejelzéssel,nagyon szép ajándék!    *****    Hamarosan, karácsony:rendelj, születési, elõrejelzési, párkapcsolati, fogamzási,hold horoszkópot, biotérképet ajándékba!    *****    szekelyhirdeto    *****    Te mit tennél, hogy a legnagyobb titkod, titok is maradjon?    *****    BLACK FRIDAY AKCIÓ!! Részletek ide kattintva!    *****    READ&SPEAK BLOG-Könyvek,filmek,sorozatok-Read&Speak Blog-rsblog.hu