× Azt találtam írni kínomban a Garros-előzetesben, hogy ez a verseny eredetileg nem egy egyszemélyes show. A fenéket nem! Igaz, legalább hozzátettem, hogy még válhat azzá, hiszen én is éreztem a sorsolás után, hogy a mondatom első fele csak affajta illedelmes eufemizáció a mezőny többi tagjára nézve. Mentségemre legyen mondva, azokban a napokban a Giro d'Italia (sokk)hatása kissé elhomályosította az elmém és ilyen állapotban hajlamos vagyok fellengzősen fogalmazni. Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy bárki megverheti Rafael Nadalt a Philippe Chatrier pályán, 3 nyert szettre menő mérkőzésen, pláne nem a döntőben. Utóbbira eddig soha senki nem volt képes. Az más kérdés, hogy szeretek hinni a csodákban. Ha nem így lenne, aligha néztem volna végig a döntőt.

Igazság szerint piszok nehéz elkerülni, hogy ne a tavalyi önmagamat ismételjem. Tulajdonképp csak a trófeák száma lett egyel több. Nincs különbség az erőviszonyok alakulásában, a papírforma jóslatában, az érinthetetlenség tényében és az ellenfelek virtuális szintekre korlátozódó esélyeiben sem. Rafael Nadal idén is saját maga legfőbb kihívója volt. És Rafael Nadal sosem veri meg önmagát. A salakos borítás, a Roland Garros és a Chatrier légköre együttesen olyannyira felerősítik az őt körülvevő aurát, hogy meggyőződésem, a legtöbben eleve vesztesként állnak ki ellene a pályára. Nem kell szépíteni, Nadal puszta jelenléte a frászt hozza a mezőnyre. Ez persze nem újkeletű jelenség, és nem csak a salakkirály esetében figyelhető meg, de úgy hiszem, nála a legmeghatározóbb, már-már ijesztő méreteket ölt. És ez mind a mentális erejében gyökerezik, nem is annyira a teniszében. Ezt a gondolatmenetet támasztja alá, hogy Dominic Thiem kizárólag teniszjátékosi minőségében, azaz szakmailag fel tudta vele venni a versenyt salakon az elmúlt években, ám csupán a Roland Garros kapuin kívül. Párizsban akárcsak tavaly, idén is érvényesült Nadal fölénye a versenyzői képességek terén. Az őt övező aurát még az osztrák sem tudta lebontani, legalábbis a Chatrier stadionban nem. Benne van a pakliban, hogy sosem fogja tudni... Még mindig előrébb jár etekintetben, mint Roger Federer, aki évekkel ezelőtt feladta ezt a harcot - helyette türelmesen kivárja, hogy az ő számára lejtsen a pálya.

Elkanyarodva Nadaltól és az aurájától, érdemes kitekinteni az idei Roland Garros statisztáira is, akiknek ugyan a végső győzelem szempontjából jelentéktelen szerep jutott, jelenlétükkel kétségtelenül színesebbé tették a torna történetét. Alig kezdődtek meg a főtáblás küzdelmek, rögtön belecsöppenhettünk egy filmbe illő, szürreális versenyfutásba: Nick Kyrgios utolsó utáni pillanatban történt visszalépése óriási lehetőséget kínált a selejzetőben elvérzettek számára, viszont egyik illetékes lucky loser sem írta alá aznap reggel a jelenléti ívet. A jónevű Prajnesh Gunneswaran lehetett volna az elsőszámú jelölt Kyrgios helyének betöltésére, ám őt a vicenzai challengeren való részvétel lekötelezte, sorsa tehát megpecsételődött. Így a sorban utána következő Marco Trungellitire terelődött a figyelem, aki a kvalifikáció utolsó körében elszenvedett veresége után egészen Barcelonáig vonult vissza, ami Párizstól cirka 1000 kilométerre található. Az argentin a fejlemények hallattán nem vesztegette az időt, azonnal kocsiba pattant a családdal és még a késő esti órákban megérkezett a francia fővárosba. Másnap reggel a többi opportunistával egyetemben aláírta a jelenléti ívet - milyen érdekes, hirtelen megemelkedett a jelentkezők száma - és kihasználva az ölébe hulló lehetőséget, a délelőtt folyamán megmérkőzött a botrányairól híres-hírhedt Bernard Tomiccsal. A hollywoodi happy end egy 4 játszmás győzelem formájában valósult meg... Trungellitit a második fordulóban a torna meglepetésembere, Marco Cecchinato búcsúztatta, akinek a szereplése ugyancsak megér egy misét.

A Garrost a világranglista 72. helyéről kezdő Cecchinato egy budapesti tornagyőzelemmel vétette észre magát a salakszezon során, ám neve nem csak ezen okból csenghet ismerősen a teniszrajongók körében. A szicíliai teniszező 2 éve még azzal próbált meg pénzt keresni, hogy elveszít meccseket - meggyőző bizonyítékok hiányában végül az olasz szövetség felmentette -, de ő az élő példa rá, hogy a megnyert meccsekkel sokkal nagyobbat lehet kaszálni. Marco Cecchinato impozáns névsoron át verekedte el magát a párizsi negyeddöntőig: Carreno Busta és Goffin búcsúztatása után Novak Djokoviccsal nézett farkasszemet. Az olasz nem rettent meg a feladattól és önbizalommal felvértezve lépett pályára a korábbi önmagát hajszoló szerb ellen: pozitív játékfelfogása 2-0-ás vezetésig repítette, ami a szetteket illeti, viszont ezután meglehetősen mély hullámvölgybe került és úgy tűnt, Djokovic lassacskán bedarálja. Cecchinato azonban a 4. játszma közepén, még épp időben feltámadt hamvaiból és ledolgozta breakátrányát, kikényszerítve ezzel a rövidítést, ami bődületes színvonalú teniszt hozott mindkét oldalról. Azt hiszem, utólag nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a 15-20 perc jelentette a torna fénypontját - a döntő összességében sem tartalmazott annyi izgalmat és fordulatot, mint ez a tiebreak. Végül borult a papírforma, a gigászi csatát hozó rövidített játék 13-11 arányban Cecchinato javára dőlt el - nem akármilyen returnt ütött lezárás gyanánt -, így ő jutott a legjobb 4 közé, ahol a salakherceg Dominic Thiem állta útját. 

Mindeközben a NextGen korcsoport vezető egyénisége, egyben a torna 2. kiemeltje, Alexander Zverev az idei Roland Garroson végre átlépte árnyékát és mentális szintlépésről tanúbizonyságot téve, ötszettes küzdelmei megnyerésével egészen a negyeddöntős fázisig menetelt, ahol még sosem járt Grand Slam-szintű események alkalmával. Azt hiszem, ahhoz nem férhet kétség, hogy a német predesztinálva van a legnagyobb presztízzsel rendelkező trófeák elhódítására, mindössze idő kérdése, mikor váltja valóra a hozzá fűzött reményeket. Ilyen szempontból a karrierje első GS-döntőjét jegyző Dominic Thiemnél is valamivel kedvezőbb a helyzete, aki egyrészt 3 évvel idősebb nála - és így hidat képez két generáció között, másrészt az osztrák habitusában kevéssé érzékelhető az a gyilkos ösztön, ami Zverevnél egyre gyakrabban megmutatkozik. Ettől függetlenül Thiem abszolút alkamas lehet a salakon történő tartós uralkodásra, csupán egyetlen, megkerülhetetlennek látszó akadály tornyosul előtte: Rafael Nadal. Ez az az akadály, amit a Masters-tornákon időnként képes megugrani az osztrák, ám Párizsban méterekkel magasabbra helyezi a lécet a salakkirály. És itt kanyarodhatunk vissza arra a bizonyos aura képezte erőtérre, ami Rafa Nadal kihívóit valósággal megbénítja - lásd például a Del Potróval vított elődöntőt, melynek során a spanyol áttételesen a vörös földbe döngölte a barátságos argentin óriást. Dominic Thiemnél aligha lehetett volna ütőképesebb ellenfelet kiállítani a döntőre, de azt a fényévnyi távolságot, ami a koncentrációs készség terén mérhető közte és Nadal között (az 1. szett végjátéka árulkodó), még ő sem tudta kisebbnek láttatni.

Rafael Nadal még azelőtt bevarrta a tizenegyest, hogy először pályára lépett volna ezen a Garroson.

fun fact
Az utolsó 6 - azaz hat - Grand Slam-tornán Roger Federer (36) és Rafael Nadal (32) osztozott.
No offence, csak jelezném, hogy elvileg 2018 van, nem 2006.
#GOATs

× Úgy tűnt, ez nem Rafael Nadal éve lesz, és valaki Söderling nyomdokaiba lépve megint legyőzheti őt a párizsi salakon, de nem így lett. Tovább uralkodik, újabb rekordokat dönt, hiszen senki sem tudta igazából megszorongatni az idei Francia Nyílt Teniszbajnokságon. Igaz, női vonalon elég sok meglepetés született, de a győztes személye egy cseppet sem meglepő. Lássuk tehát mi történt pontosan a 2014-es Roland Garroson.

× SHARAPOVA FOR THE SECOND TIME, NADAL FOR THE NINTH TIME
Majdnem elfelejtkeztem a cikk megírásáról, ami egyrészt annak köszönhető, hogy éppen füves pályás teniszt nézek, másrészt pedig annak, hogy az idei Garroson nem borult fel a világ rendje. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy unalmas volt a párizsi Grand Slam-torna, hanem csak azt, hogy elnézve a bajnokokat, nincs az az érzése az embernek, mint például az Australian Open után. Nehéz ezt szavakkal körülírni, de valahogy elmaradt a szenzáció, az igazi nagy csoda. Nadal egész egyszerűen megállíthatatlan volt megint Párizsban, annak ellenére, hogy 3 vereséget is begyűjtött idén salakon. Robin Söderling óta nincs ember, aki megverné a francia fővárosban, pedig velem együtt szerintem sokan reménykedtek abban, hogy 2014-ben végre megtörik a jég. Ne értsetek félre, semmi bajom nincs Rafával, remek játékosnak tartom, de amikor valaki ennyire domináns és sorra nyeri a versenyeket, akkor mindenki - leszámítva természetesen a Nadal-fanatikusokat - vágyik a változásra. Ez egy természetes reakció véleményem szerint. Talán Djokovic-ot tartottam a legesélyesebbnek arra, hogy legyőzze a spanyol salakkirályt, de mint láttuk, neki sem sikerült...

Az eredményekre terelve a szót, először a meglepetésekre térnék ki. A férfiaknál Wawrinka és Dimitrov első fordulós kiesése borzolta a kedélyeket, míg a nőknél hamar búcsúzott Li és a világelső Williams is, utóbbi a spanyol Muguruzától szenvedett megalázó vereséget. A második hetet nem élte meg Federer sem, aki az elődöntőig menetelő Gulbistól kapott ki. A negyeddöntőktől kezdve lenyugodtak a kedélyek, tulajdonképpen bejött a papírforma mindkét nemnél. A női döntőt Sharapova és Halep játszotta, és nem is akármilyen mérkőzés volt ez: több, mint három órán keresztül gyűrték egymást, de végül győzött a tapasztalat és a rutin, így az orosz hölgy emelhette a magasba a trófeát. Maria Sharapova először tudott duplázni egy Grand Slamen (összesen 5 bajnoki címe van), és azért érdekes, hogy immáron a Garros a legeredményesebb versenye, mert ő néhány évvel ezelőtt még nem volt képes világverő teniszre salakos borításon. Simona Halep első GS-döntőjében csodásan helytállt és az utolsó pillanatig küzdött a hullámzó teljesítményt nyújtó riválisával szemben. Egészen biztos, hogy a most 22 éves román teniszező fog fontos tornákat nyerni, és a világelsőség sem elérhetetlen cél a számára, hiszen jelenleg az előkelő 3. helyen áll a ranglistán...

Visszatérve a férfiakhoz, a finálét az első és a második kiemelt játszotta, azaz Nadal és Djokovic. A nyitószett egyértelműen lett a szerbé, aki ekkor még felül tudott kerekedni a spanyol klasszison, de az idő múlásával a fölénye is eltűnt. Ahogyan elkezdett felszáradni a pálya, Nadal fokozatosan átvette az irányítást. Igaz, a második játszma még szorosan alakult, de 3. szett megnyerése után Rafa érezhette magát nyeregben. Voltak érdekes pillanatok, hiszen mindkét játékos szenvedett a párás, forró levegőtől - Djokovic konkrétan rosszul lett, de Nadalnak is akadtak nehézségei, akinek elvileg kedveztek ezek a körülmények. Ettől függetlenül a spanyol megszerezte a break-előnyt a 4. játszmában, de a szerb kiegyenlített és egy pillanatig úgy tűnt, hogy visszaszerezte az elvesztett önbizalmát is. 4-5-nél szerválnia kellett a meccsben maradásért, és 30-0-ra vezetett, de innen is képes volt elbukni a játékot. Három elrontott ütés és egy kettős hiba már nem fért bele, Nadalnak nem is kellett nagyot küzdenie a győzelmért. A 9. Garros-győzelemért.