Novak Djokovic megkésve és kéretlenül toppant be egy patinás privát partira, hogy ellopja a show-t a két sztárvendég, Roger Federer és Rafael Nadal elől. Az elfogult vendégsereg ennél fogva nem zárta őt a szívébe, hiszen belerondított abba a fejedelmi idillbe, amit a két teniszisten párharca teremtett az elmúlt 15 évben. Federer és Nadal a tűz és a víz, a vitézség és az elegancia, az utolsó vérig tartó küzdés és a légies könnyedség ellentétét testesíti meg, ahol látszólag nincs hely egy újabb pólus számára, amit Djokovic képvisel: a szerb a szabadulóművészet magasiskoláját ismertette meg a polarizálódott tenisztársadalommal, a játékában az erős túlélési ösztön mellé ördögi taktikusság és sebészi pontosság párosul, és olyan mély, az arroganciával határos önbizalommal vértezte fel magát, ami által bármely krízishelyzetből képes kilábalni. Erról az idei wimbledoni fináléban is tanúbizonyságott tett, azonban a vérző szívű helyszíni közönség szeretetét és megbecsülését ezúttal sem tudta kivívni. Ez az ő igazi tragédiája, amit az eredményességgel aligha tud kompenzálni, de kétség ne legyen afelől, hogy meg fogja próbálni.

Az idei wimbledoni teniszbajnokság első hete nem a férfi egyesről szólt, sőt, talán ez az egyébként kitüntetett versengés szorult a leginkább háttérbe az újgenerációs csillaghullást követően, hiszen a párosviadal, különös tekintettel a vegyespárosra, illetve a női verseny magára irányította a férfiakat megillető reflertorfényt is. A szokatlan médiafigyelem-eltolódás hátterében két - vagy talán két és fél - once-in-a-lifetime történet húzódott meg: egyszerre felbukkant a színen a 15 éves, tehát bőven junior korú amerikai üdvöske, Cori Gauff, aki csupán wimbledoni szereplése idejére kapott felmentést a leckeírás és a házimunka alól. Ilyenkor gondol bele az ember, hogy ő hol volt és mit csinált tizenöt évesen a nyári vakáció kellős közepén. Valószínűleg nem az All England Club centerpályájának gyepét koptatta kiválóan helyezett tenyereseivel és csak legmerészebb álmaiban győzte le két szettben a sportági legendát, Venus Williamset.

Cori Gauff viszont pontosan ezt tette élete első Grand Slam-főtáblás mérkőzésén, a lehető legnagyobb természetességgel: mentális szilárdsága érett személyiségről és kivételes elhivatottságról árulkodott, sziporkázó játékával pedig izgalmas jövőképet festett a női tenisz egére. A szakértőket letaglózó összeszedettségét és higgadtságát számos éljátékos is megirigyelhette volna - az ifjú Mouratouglou-tanítvány két meccslabdát hárítva fordított Polona Hercog ellen -, nemhogy egy stresszburokban élő átlagos gimnazista. A Gauff-féle tündérmesére persze felkapta a fejét a nemzetközi sportmédia, ámult-bámult a sokat látott szakma és egy emberként szorított érte a teniszkedvelő társadalom. Mindenki azért szorított, hogy ez a mese minél tovább tartson, azonban a nyolcaddöntő volt a végállomás az óriásölő tinilány számára - a későbbi wimbledoni bajnoknő, Simona Halep búcsúztatta őt a legjobb 16 között. De messze nem Cori Gauffé volt az egyetlen side story, ami lázban tartotta a szurkolókat az első hét folyamán.

A teniszőrült brit közönség januárban amiatt aggódhatott, hogy talán örökre elveszíti rajongása legfőbb tárgyát, egyetlen kortárs aduászát, Andy Murray-t, aki az Ausztrál Open előtt a könnyeivel küszködve fontolgatta az azonnali visszavonulás lehetőségét. Azonban egy karriermentő (és mindenekelőtt életbevágó) felszínpótló csípőprotézis műtétet követően a kétszeres wimbledoni győztes skót egy új, ámde számára korántsem idegen műfajban tért vissza a pályára: Feliciano Lopez, a füves borítás veterán specialistájának oldalán párosban mérette meg magát a Queen's Club-i tornán. A közös hullámhosszot hamar megtaláló brit-spanyol kettős egy álomszerű forgatókönyv keretében a trófeáig menetelt, majd egy eastbourne-i pofon után Murray bejelentette indulási szándékát Wimbledonban, ráadásul rögtön két fronton támadt. A férfi páros versenyre a Nicolas Mahut-vel a karrier Grand Slamet beteljesítő Pierre-Hugues Herbert-t "szerződtette le", viszont ez az ad-hoc jellegű együttműködés nem volt igazán gyümölcsöző és az összecsiszolódáshoz szükséges idő szűkében egy második fordulós vereséggel (ideje)korán véget is ért.

A Serena Williamsszel való, közkívánatra köttetett partnersége soha nem látott hype-ot generált a hagyományosan elhanyagolt vegyespáros viadal köré: az interneten a csapatnevet illetően megoszlott a közösség véleménye, de legyen a név akár SerAndy, akár Murena, a világ teniszfanatikusai gyermeki izgatottsággal várták a sztárpár következő fellépését. Mindenki erre volt kíváncsi, mindenki őket akarta látni és kissé elragadtatva a végső sikerüket vizionálta. Popcorn bekészítve, sör kipattintva, fotel bemelegítve: a késő esti (kvázi főműsoridei), oldott hangulatú és kifejezetten szórakoztató vegyespáros-mérkőzéseket több millió rajongó követte figyelemmel a tévéképernyőn keresztül, nem beszélve arról az állandó teltházról, ami a Williams-Murray duó wimbledoni pályafutását kísérte. A pályafutást, ami az együttes tapasztalat és tudáskészlet okán akár az utolsó vasárnapig is tarthatott volna, ám a fellelkesült nézősereg legnagyobb bánatára három forduló után befejeződött: az első helyen kiemelt Soares-Melichar páros szúrta ki a hype-buborékot és amint a rózsaszín köd eloszlott, a figyelem újból a férfi egyesre terelődött.

Ami a férfiakat illeti, az első néhány forduló alatt megtizedelődött a NextGen-korosztály létszáma, különösképp a főtábla felső polcán, ahol a címvédő és világelső Novak Djokovic tanyázott: bármennyire is csalódást keltő a tény, Alexander Zverev azonnali búcsúja kapcsán már senki sem vonja fel a szemöldökét. Mintha valamiféle rontás ülne a vállain, ha major tornára kerül a sor - és ebbe hallgatólagosan bele is törődött a szakma, hiszen Zverev neve fokozatosan kikopott a győzelmi esélyeseket listázó felsorolásokból. Annál váratlanabb volt Stefanos Tsitipas korai buktája, hiszen az arisztotelészi filozófiát a borgi röptével és a beckeri vetődéssel ötvöző görögöt minimum egy negyeddöntős szereplésre prognosztizálta a szakírói többség, azonban a wimbledoni áttörés részéről még várat magára: a nyitókörben elszenvedett ötszettes vereség után Tsitipas újból elmerülhetett a gondolataiban, keresvén a miérteket. A nálánál kipróbáltabb és fél generációval idősebb Dominic Thiem sem tehetett mást, miután a Roland Garros idei döntőse legyőzőjére talált a füves pályás szezonban évről-évre megtáltosodó Sam Querrey személyében, rögtön az első mérkőzésén. Némileg meglepő, hogy az Isner, Anderson és Karlovic nevével fémjelzett szervagyáros trió egy tagja sem élte túl az első hetet, így az ászkirály kategória legjobbja végül az egykori finalista Milos Raonic lett, akit a negyeddöntő kapujában a salakra specializálódott Guido Pella tartóztatott fel.

A nagymértékű papírforma-borulás következtében a Nagy Hármas nem ütközött számottevő ellenállásba csendes menetelése során: elképesztő, hogy a trónról letaszíthatatlan Federer-Nadal-Djokovic hármas jóformán dominánsabb volt az idei wimbledoni bajnokságon, mint az elmúlt tíz évben bárhol, bármikor. A szerb útja, akár egy kellemes séta a tengerparton: egészen a negyeddöntőig egyetlen kiemeltet sem sodort elé a víz - nem mintha a torna későbbi fázisaiban David Goffin vagy Bautista Agut legyőzése különösebb problémát jelentett volna a számára. Ez az állítás persze Nadal kitisztuló negyedére is igaz, bár pusztán a névsor alapján a spanyol klasszis valamivel nívósabb ellenfeleket búcsúztatott, lásd a szeszélyesség mintaszobra, Nick Kyrgios vagy a momentán teljesen erőtlen Jo-Wilfried Tsonga. Mindeközben Roger Federer a 38. születésnapja előtt néhány héttel is ugyanúgy szárnyalt a wimbledoni gyepen vagy éppen afelett, mint huszas évei derekán. A GOAT-versenyt jelenleg vezető svájci az összes útjában álló kiemeltet lesöpörte egy-egy kósza, elhullajtott szett kíséretében: a látványosan lelassított borításon is ült az első szervája (igaz, lényegesebben kevesebb ászt ütött, mint szokott), füstölgött a levegőben úszva megütött tenyerese és pengeéles röptéivel sikeresen ostromolta a hálót. A férfi verseny iránti, addig fél-lángon égő lelkesedés az elődöntőben lobbant igazán lángra, a 40. Fedal-párharc létrejötte ugyanis előcsalogatta a tizenegy évvel ezelőtti gigászi, már-már felülmúlhatatlan színvonalon zajló döntőről őrzött szurkolói emlékeket.

Nem célom magamra haragítani sem a Federert, sem a Nadalt istenítő tábort, de pártatlan szemmel követve az eseményeket, úgy hiszem, hogyha a legendás 2008-as wimbledoni finálé a mérce, az idei elődöntő egészére nem süthető rá a klasszikus jelző - én, egy kerékpáros szakkifejezéssel élve, a fél-klasszikust használnám erre a mérkőzésre. Persze, ezzel lehet vitatkozni, hisz' preferanciáitól függően mindenki más szemüvegen keresztül nézte és másképpen élte meg ezt a négyjátszmás derbit. A teniszvilágot kettéosztó, romanticizált Federer-Nadal rivalizálás újabb felvonása, véleményem szerint, csak részleteiben tartamazott a nagybetűs klasszikusra jellemző ütésváltásokat, a részleteiben alatt pedig a nyitószett teljes terjedelmét és legfőképp az idegörlő végjátékot értem, amit a sportág őszinte szerelmese, szorítson akárkiért, lélegzetvisszafojtva figyelt - beleértve jómagamat is.

Noha a lelassított borítás fényében Rafa Nadal minden eddiginél kedvezőbb pozícióból várhatta ezt a meccset, a tükörsima 2. játszmát leszámítva képtelen volt dominálni: Federer koncentrációkiesése átmeneti fölényhez juttatta a konstans színvonalon teniszező spanyolt, majd a félórás rövidzárlatot követően a Maestro újból magához ragadta az irányítást és többé már nem engedte ki a kezéből a gyeplőt. Attól függetlenül, hogy ki hogyan értékeli ezt a találkozót, klasszikusként vagy fél-klasszikusként, abban nincs vita, hogy a két szóban forgó, klasszis játékos egyidejű, hosszantartó uralma, kortalan zsenialitása és az őket övező szeretet párját ritkítja a sportág történetében. Federer és Nadal rivalizálása kezdetén két jól elkülöníthető, kontrasztos személyiségjegyeket felvonultató stílusvilágot - már-már vallást - teremtett, lefedve a komplett kortárs rajongói bázist. 

Ebbe az elit buliba toppant be 2008-ban - végérvényesen talán 2010-ben -, kissé megkésve Novak Djokovic, aki az idei bajnokságon a saját legénybúcsúját elszalasztó Roberto Bautista Agut-ot múlta felül a felső ági elődöntőben. Amint berobbant a tenisz élmezőnyébe, megingatva a fedali hegemóniát, Djokovic nemcsak egyeduralomra tört, hanem szeretetet is követelt, nemritkán megszállott módon (erről a későbbiekben bővebben is szó lesz). A nézői szíveket azonban nehezebb elnyerni, mint megdönteni az all-time rekordokat: ez az epikus vasárnapi finálé legfőbb tanulsága, ahol leegyszerűsítve egy szentként tisztelt közönségkedvenc és egy trónbitorló antihős küzdött meg egymással - és a túlnyomó többség kívánalma ellenében az utóbbi győzött. Az utóhatás drámai és egyben elgondolkodtató... Először is leszögezném, hogy nem vagyok se Djokovic-, se Federer-drukker, kívülről, részrehajlás nélkül szemléltem ezt a történelmi jelentőségűvé duzzadó csatát. Utólag megpróbáltam belehelyezni magamat mindkét fél, a vesztes és a győztes cipőjébe egyaránt, és rövid mérlegelés után arra jutottam, hogy különböző okokból nem irigylem se Rogert, se Novakot.

Nem irigylem Rogert, mert elveszíteni egy olyan ötórás, döntő szett 13-12-nél rövidítésbe torkolló, öldöklő mérkőzést, mialatt minden egyes statisztikai mutatóban élen jársz, amit tulajdonképpen végig te kontrolláltál, és ahol a saját adogatásod mögött kihasználatlanul hagysz két meccslabdát... szóval, ezt pokoli nehéz lehet megemészteni. Főleg amiatt, mert hiába vagy (jelenleg) a valaha élt legeredményesebb teniszező a Földón, maga a GOAT, 38 évesen és 250 naposan nem tudhatod, hogy lesz-e még hasonló ordító ziccered aktív pályafutásod során, pláne nem Novak Djokovic ellen. Nem tudhatod, hogy jövőre is labdába rúghatsz-e majd Wimbledonban vagy bármely más kiemelt versenyen. És igen, tudom, Roger Federerrel kapcsolatban n+1-szer felvetődött már az a kétely, miszerint nyerhet-e még egyáltalán Grand-Slam tornát, és tudom azt is, hogy a svájci n+1-szer rácáfolt erre, de látni kell, hogy az idő múlása nem az ő pártján áll, ellentétben azzal a tizenötezres tömeggel, amely vele együtt gyászolta ezt az elszalasztott lehetőséget. Federer helyzete a végeredmény szempontjából tehát nem irigylésre méltó, bár egy efféle nehezen emészthető kudarcot követően minden bizonnyal aranyat ér a külvilág támogatása, empátiája és őszinte szeretete, amit a svájci korlátlanul élvez. És ez az, amit győzelemhalmozás útján nem feltétlenül lehet kikényszeríteni.

Habár aznap este a magasba emelhette a trófeát, mégsem irigyeltem különösebben Nolét, mert újfent viharos erősségű, elsöprő ellenszélben játszott, amely közegben csak és kizárólag magára számíthatott. Nem irigyeltem, mert amint később elárulta, olyannyira nem kapott bíztatást a nézőtérről (ami persze a televíziós közvítésből is kiderült), hogy amikor a tömeg Roger nevét skandálta, minden képzelőerejére szüksége volt ahhoz, hogy a saját nevét hallja és ebből merítsen erőt a krízishelyzekben. Nem irigyeltem, mert a piciny csapatát és a családját kivéve mindenki ellene szurkolt ebben a thrillerrel felérő döntőben - legalábbis a helyszínen. Novak Djokovic ATP-szintű szerbiai tenisztorna híján nem ismerheti a hazai pálya fogalmát, és amíg Federer és Nadal vissza nem vonul, a világon sehol sem tapasztalhatja meg azt, hogy a nagyérdemű teljes vállszélességgel mögötte áll - ezt sem lehet egyszerű megemészteni. Djokovic úgy érezhette magát wimbledoni győzelme pillanatában, akár egy ünneprontó, aki a sötét oldalról érkezve elorozta a bajnoki címet az imádott főhős elől.

A világelső pusztán a teljesítménye alapján nem olyan reakciót érdemelt, amilyet a helyszíni közönségtől kapott: való igaz, hogy a modern éra legkiválóbb fogadójaként emlegetett szerb nem nyújtotta élete teniszét, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy két óra 50 percig egyetlen breaklehetőség sem adódott előtte, de a kritikus pillanatokban megidézte a benne szunnyadó Houdinit. Úgy vélem, a mérkőzés legmegdöbbentőbb, egyben kulcsfontosságú mutatója, hogy amíg Federer tizenegyszer hibázott a három lejátszott rövidítésben, addig Djokovic egyszer sem, ami földöntúli koncentrációkészségre vall. A végső győzelem sorsa tisztán fejben dőlt el és e tekintetben Nole messze lekörözi a jelenlegi élmezőnyt - beleértve a Nagy Hármas további tagjait is -, emiatt képes a pokol legmélyebb bugyraiból is visszakapaszkodni és emiatt fordulhatott elő karrierje során három alkalommal is, hogy 2-2 mérkőzéslabdáról fordított Roger Federer ellen - igaz, most először vitte ezt véghez egy GS-döntőben. Az összesített statisztika alapján a szerb nem diadalmaskodhatott volna, de a tenisz nem arról szól, hogy ki gyűjti a legtöbb pontot, elég csupán a fontos labdameneteket megnyerni, és Novak Djokovic pontosan ezt tette.

Ahogyan az utolsó, keretesre sikeredő Federer-tenyeres tovaszállt az éterben és a publikum döbbent morajából tapsvihar fejlődött, Djokovic kaján vigyorral az arcán felsétált a pálya közepére, ahol megállt és nem szólt egy árva szót sem, nem szaggata szét a felsőjét, nem dobálta a szívcsakrákat. Konszolidáltan, önkontrollt gyakorolva, visszafogott melldöngetéssel ünnepelte karrierje legemlékezetesebb sikerét. A tekintetével próbálta kiharcolni az őt megillető tiszteletet, de nem provokálta az ellenszenves tömeget, hiszen tudta, szeretetüket erőszakkal nem sajátíthatja ki. Most nem, esélytelen, lévén a többség legbelül éppen az ellenfelét siratta. Mintha egy pillanatra feladta volna szeretetkoldus magatartását. Az égre mutatott, majd szokásához híven leguggolt, kitépett a pályából egy fűcsomót és a szájába vette - talán a rozsfűben kereste a győzelem édes ízét. Nem irigylem Novak Djokovicot, mert jóllehet, az elkövetkező néhány szezon során beállítja, sőt, túlszárnyalja a federeri rekordokat, viszont nem valószínű, hogy valaha is elérheti azt, amit a legjobban szeretne: a közönség őszinte szeretetét, bármerre is járjon a világban. Az Ausztrál Open kapcsán már felvetettem, hogy vajon mi számít igazán a GOAT-címért zajló versengésben, az eredmények vagy a személyiség? Amennyiben az előbbi, Djokovic belátható időn belül átveheti a vezetést az örökranglistán. Ha az utóbbi, talán sohasem érhet fel oda, ahová Nadal és Federer felért népszerűség és elismertség terén. Ez az ő személyes drámája, de annyi bizonyos, hogy addig nem fog nyugodni, míg legalább a statisztika alapján nem ő lesz a legnagyobb.