„Így igaz, 21 nappal ezelőtt senki sem sorolt a favoritok közé. Senki sem hitte el, hogy meg tudom csinálni” - nyilatkozta  a veronai arénában a tizenhatmilliós Ecuador újdonsült nemzeti hőse, Richard Carapaz, vállain a hőn áhított maglia rosával, kezében az ikonikus, véget nem érő trófeával, szívében egy egész nép szeretetével. Pontosan ezért tudta megcsinálni: az underdog-szerep volt a leghatékonyabb fegyvere az egymást fürkésző nagykutyákkal szemben. Szinte észrevétlenül suhanhatott el a kertek alatt, lévén nem szerepelt sem az esélylatolgató szakírók, sem a rivális csapatok radarján. Nem tőle várták a sorsdöntő támadásokat. Nem vették őt kellően komolyan. Carapaz vészjósló pedálfordulatokkal dolgozta le tetemes hátrányát az Alpokban, elbizakodott ellenfelei azonban könnyelműen legyintettek rá - úgyszólván arra bazíroztak, hogy előbb-utóbb fejreáll. Nem olvastak a jelekből, és mire reagálhattak volna a fenyegetésre, az ecuadori már messze járt. Richard Carapaz nem állt fejre és a Movistar ezúttal nem esett két szék között a pad alá: profitáltak a mások által elkövetett taktikai baklövésekből és győztesen kerültek ki a hidegháborús patthelyzetekből. 

Érdemes előre leszögezni, hogy a tavalyi, Simon Yates és Chris Froome hőstettei által felejthetetlenné emelt Corsa Rosát már-már képtelenség felülmúlni a drámaiság tekintetében, és versenyt versennyel összehasonlítani sosem szerencsés, pláne, amikor ilyen éles a kontraszt. De nem lehet nem észrevenni, hogy az idei Giro d'Italia menetéből hiányzott a kuriózum, hiányzott valamiféle pikantéria. Ezzel az állítással persze lehet vitatkozni, véleményem szerint azonban hiányozott belőle az, amitől Giro a Giro: a szeszély. Nem volt, ami úgy istenigazából magával sodorhatta volna az embert, ezáltal érzelmileg kevésbé lehetett elmélnyülni az eseményekben - mindezt a kerékpársport pártatlan szerelmeseként, momentán elfogulatlan szemlélőjeként írom. Úgy hiszem, a hiba elsősorban az elszabott útvonalban keresendő és csupán részben a Bolognában felsorakozó mezőny sara: Mauro Vegni versenyigazgató sutba dobta a jól bevált receptet és voltaképpen ellaposította a Giro d'Italia első másfél hetét, egy, a végsőkig nyitott összetett küzdelem reményében. Nem keverte meg alaposan a kártyákat és késleltette, avagy visszatartotta a valódi izgalmakat, ami a rózsaszín trikóért zajló hegyi csatározást illeti. Csavaros terve végül a visszájára sült el és a feszültség sosem hágott a tetőfokára, akár egy fel nem robbant tűzijáték, ám ez a halovány útvonal-kritika mit sem von le a végső győztes érdemeiből.

A téglavörös oszloprengeteg mögé bújó Bologna impozáns hátteret biztosított a 102. Grande Partenzának: egy prológ-hosszúságú hegyi időfuttammal rajtolt az idei olasz körverseny. A befutó helyszínét, a Madonna di San Luca templomot, és az ahhoz felvezető árkádos utat, amely 666 boltívet foglal magában, jól ismerhetjük a koraősszel esedékes Giro dell'Emiliáról - ezúttal a Giro d'Italia illusztris mezőnye is felkapaszkodott a dombtetei szentélyhez. Az amúgy is felfokozott kedélyeket egy hallatlanul merész, már-már öntelt Yates-nyilatkozat tovább borzolta: a tavalyi kiírás elsőszámú animátora a start előtt kerek-perec kijelentette, hogy idén bizony ő a topfavorit és olyanannyira jól sikerült a felkészülése, hogy a riválsai helyében összecsinálná magát (hangsúlyoznám, ez csupán egy finomított, nyomdaképes verzió, nem pontosan ez és így hagyta a Vuelta-győztes száját, de a szavaiban felfedezhető némi fekete humor is). Mielőtt félreértés esne, nincs azzal semmi gond, ha valaki nem a sablonszöveget szajkózza - sőt! -, ahogyan azzal sincs, ha valaki a rajt előtt magabiztosságtól duzzadó interjút ad, ám ez az élces mondat, akár komolyan gondolta, akár viccelődött, csúnyán visszaütött a későbbiekben, állandó beszédtémát szolgáltatva ezzel a szenzációéhes média számára.

Simon Yates tehát a lélektani hadviselés eszközéhez nyúlt, amit persze semmi sem tilt, míg Primož Roglič idei, beleköthetetlen teljesítménye révén üzent, nem volt szüksége holmi szavakra vagy önbizalomfitogató ígérgetésre ahhoz, hogy megfélemlítse bajnokaspiráns kihívóit - tavaszi eredménylajtsromát tekintve, ha valakítől, tőle bőven lehetett félnivalójuk. A síugró cirkuszból átnyergelő szlovén ugyanis ebben a szezonban látszólag elfelejtett veszíteni (ami a szakaszversenyeket illeti, háromból startból három összetett győzelem a mérlege) és a rövidke, már-már prológ-hosszúságú bolognai időfutam során is erődemonstrációt tartott, csaknem 20 másodperccel felülmúlva a bizonyítási vágytól égő britet. A két favorit azonban csak ideig-óráig haladt fej-fej mellett. Roglič üvegtéglákból építette fel törékeny dominanciáját, így előkészítve a (figyelem)elterelő hadműveletet: óra elleni teljesítményével rögtön magára irányította a figyelmet és akaratlanul is megtévesztette a komplett kerékpáros társadalmat, beleértve közvetlen riválisait, saját szurkolóit és a sportág sokat látott szakíróit is. Elhitette mindenkivel, hogy ő a referenciapont.

Az első hét stressztől átitatott mezőnyhajráiban áldozatul esett egy, a rózsaszín trikóért harcba induló nagyágyú is: Roglič későbbi potenciális szövetségese, Tom Dumoulin belekeveredett a 4. szakasz (ami egy bizonyos Richard Carapaz győzelmével zárult) fináléjában történt tömegbukásba és csupán csapattársai támogatásával tudott célbaérni. Sérülése súlyosságáról a bal térdén éktelenkedő hosszanti láncnyom és az abból ömlő vér árulkodott. A Sunweb kapitánya virtuálisan már ekkor kiszállt a versenyből: ebből a helyzetből és ebből hátrányból nem volt számára visszaút... A centenáriumi Giro d'Italia bajnoka másnap csakugyan feladta a küzdelmet. Dumoulin a fiktív rajtot követően, csalódottságtól sújtva huppant be a csapatkocsiba. „Egy esélyessel kevesebb” - kommentálta a hírt keserű iróniával. A show tehát nélküle folytadótt... A Jumbo-Visma a dimbes-bombos hatodik etapon elegánsan megszabadult a maglia rosától, mentesítve ezzel kapitányát, Primož Rogličot a kitüntetett mezzel járó összes kötelezettség alól (értsd pódiumceremónia, nyilatkozatdömping, kötelező doppingvizsgálat és társai), ami köztudottan rengeteg időt és energiát emészt fel. Attól eltekintve, hogy az efféle taktikai manőver illendő-e vagy sem, a holland együttes burkoltan felvállalta, hogy a zöldfülű versenyzőkkel teletűzdelt kerete képtelen kontrollálni az eseményeket - mindez egy héttel később, az Alpok lábához érve be is bizonyosodott.

A kilenc naposra nyúló, hegyszegény nyitóhét egy esőáztatta san marinói kronóval zárult: a Giro mezőnye tizenöt kilométer erejéig (formálisan) kivonult Olaszországból és a IV. század hajnalán alapított törpeállamban vendégeskedett. Amellett, hogy a megingathatatlanság érzetét keltő Primož Roglič földbedöngölte ellenfeleit az óra elleni versenyben, a Movistar háza táján kimondva-kimondatlanul gazdát cserélt a csapatkapitányi cím, mivel Mikel Landa újabb szignifikáns vereséget könyvelhetett el elsőszámú fegyverhordozójával, Richard Carapazzal szemben (az ecuadori összességében csaknem másfél percet mért a spanyolra a két időfutam során, ami némileg talán meglepő). A kétszeres győztes Vincenzo Nibali úgy, ahogy állta a sarat, rutinosan limitálta veszteségeit, így körvonalazódni látszott egy pikáns Roglič-Nibali párharc, míg Simon Yates-et cserbenhagyta az ereje és belebukott a szájkaratéba - utolérte egy tipikus „jour sans”, ahogy a művelt francia mondja.

Ismerve a következményeket, nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a középső hét második felében (13-15. szakasz) tömörult az a három kulcsmomentum, amely meghatározta az összetett verseny kimenetelét és kirajzolta a valós erőviszonyokat: amíg a páratlan szépségű Colle del Nivolet hajtűkanyarjaiban Vincenzo Nibali és Primož Roglič a felelősség terhével dobálózott („Ha hazáig szeretnél követni, csak tessék, szívesen megmutatom a trófeáimat” - szúrta oda az olasz klasszis a hegymenetben), makacsul ignorálva a külvilágot és minden egyéb fenyegetést, addig a Movistar kiengedte a szellemeket a palackból. Azáltal, hogy Mikel Landa szökési kísérlete, tekintélyes hátránya miatt semmiféle válaszreakciót nem váltott ki, a tévesen alábecsült luxussegítő, Richard Carapaz előtt is megnyílt az út: az ecuadori sem késlekedett tovább, hamar felismerte a hidegháborús patthelyzet adta lehetőséget és szinte észrevétlenül szivárgott el - ez a mozzanat a tévéközvetítésből is kimaradt. Csinálhatott bármit, hiszen nem figyelt rá az égegyadta világon senki. Ez a fene nagy jótékonyság egyszer még belefért a tavalyi Giro negyedikjével szemben, kétszer viszont már nem, ahogyan azt a veronai végeredmény is alátámasztja. Carapaz volt a igazi referenciapont.

A szemellenzős Nibali-Roglič duó ott hibázott, hogy nem ismerte fel idejében a Carapazban rejlő potenciált és a courmayeuri befutó alkalmával újabb két percnyi egérúttal ajándékozta őt meg - Primož Roglič, aki valamifajta időfutam-mágiában bízhatott, tálcán kínálta a rózsaszín trikót az Alpokban, ezúttal viszont nem tudatosan. Persze, utólag okos az ember, utólag okos Vincenzo Nibali is, akit felbőszített a szlovén passzivitása és rögeszmésen arra koncentrált, hogy ő ne nyerjen, ahelyett, hogy a saját versenyét futotta volna, mert így eltékozolta a maga esélyét... A mini-Lombardiára hajazó 15. etap fináléjában megkérdőjeleződött Roglič sérthetetlensége: a Civiglio szerpentinjén száguldva mechanikai problémával szembesült, ám hiába remélt egy méretre igazított cserekerékpárt, segélykiáltása tovaszállt az éterben, hiszen a Jumbo-Visma sportvezetése éppen egy egészségügyi szünet keretében húzódott félre. Arcpirító baki. Mire csapattársa, Antwan Tolhoek kisegítette, az egyébiránt kiválóan lejtőző szlovént elöntötte a pánik és a nagy sietségben felkenődött a szalagkorlátra, ami a tompa mellkasfájdalom mellett további időveszteséget is vont maga után - immáron nem volt ura a helyzetnek és ezt nem is tagadta.

A harmadik hét az állandó éberség, illetve a hatékony védekezés jegyében telt a taktikailag megújuló Movistar számára: a BMC-től átigazoló Max Sciandri szakmai vezényletével az Unzué-csapat megfelelő módon mozgósította energiáit és a megfelelő időben játszotta ki ütőkártyáit, maximálisan kiaknázva erő- és létszámbeli fölényét. Noha a konkurencia nem tudta őket kibillenteni a nyeregből, azért bevitt néhány szédítő ütést a Dolomitok csipkés hegyvonulatai által szegélyezett küzdőtéren. Az utolsó pihenőnap átmeneti nyugalmát rögtön eloszlatta a brutális kegyetlenségű Mortirolo-hágó, amely ideális terepet nyújtott egy izomtépő „cápatámadás” számára: Vincenzo Nibali a rettegett kaptató alsó szakaszán villantotta ki foga fehérjét, igyekezvén zavarba hozni a rózsaszín trikóst és spanyol armadáját. A kitűnően előkészített akció sikere Primož Roglič izolálásában mérhető - a meggyötört szlovén győzelmi esélye elúszni látszott -, a Movistar vezérpárosa azonban nem fulladt bele a Nibali keltette hullámokba, Landa és Carapaz az offenzív olasszal együtt kapaszkodott fel a ködfedte, havas esőtől áztatott hegytetőre. A Giro szeszélyét és a kerékpársport heroikus természetét kidomborító, mondhatni, epikus etap végén a hegyi pontversenyt eluraló Giulio Ciccone ünnepelhetett, aki olyanannyira vacogott útban Ponte di Legno felé, hogy szinte hallani lehetett fogai csikorgását... 

A Mortirolo barbárságát követően szükség volt némi szusszanásra, így az összetett szempontjából kevésbé életbevágó, valamelyest szelídebb, szökevény- és sprinterbarát szakaszokat teljesített a mezőny. A Corsa Rosa viszont ezalatt (is) dúskált a személyes drámákban és az érzelemdús momentumokban: az antholzi biathlonstadion kacskaringós aszfaltpályáján Landa, Carapaz, illetve López csipegette a másodperceket, Santa Maria di Salában thrilleri izgalom közepette cserélt gazdát a ciklámen trikó (Damiano Cima, a Nippo-Vini Fantini szökevénybajnoka hősies küzdelemben tartotta maga mögött a megvaduló sprintervonatokat, keresztülhúzva ezzel az FDJ és Arnaud Démare számításait, aki a kudarcba fulladó hajsza nyomán elbukta a pontversenyt német riválisával, Pascal Ackermannal szemben), míg a San Martino di Castrozza-i célban újból felragyogott Esteban Chaves hétmérföldes mosolya, örömkönnyeket csalva a nézőközönség szemébe. „Sosem adtam fel” - nyilakozta a befutó után az alattomos Epstein-Barr-vírus felett (is) diadalmaskodó, csupaszív kolumbiai.

Nem adta fel honfitársa, Miguel Ángel López sem, aki hegyről-hegyre elhivatottan üldözte a dobogó legalsó fokát, és amennyiben létezne ilyesféle elismerés a Giro d'Italia díjpalettáján, méltán kiérdemelte volna a legagresszívabb versenyzőnek járó piros rajtszámot. A fehérben feszítő López az utolsó lehelletéig azon fáradozott, hogy feljebb kúszhasson a rangsorban, ám a technika ördöge rendre derékba törte kísérleteit. A királyszakasz kulcsemelkedőjén, a Monte Avenán Superman szintén támadásra adta a fejét, ezúttal azonban nem holmi technikai gikszer, hanem egy felelőtlen szlovén „szurkoló” pecsételte meg a sorsát, aki futva kísérte a favoritokat tömörítő szelektív csoportot, mígnem hely szűkében felöklelte és földre teperte a kolumbiait: López a dühtől elvakultan felpofozta a delikvenst, és noha szavaiból ítélve utólag megbánta tettét, szabályellenes viselkedésével az azonnal kizárást kockáztatta. Az együttérzést tanúsító versenybíróság, tekintettel a veronai befutó közelségére, szemet hunyt az eset felett, a normális emberi reakció kategóriájába sorolva a lópezi kirohanást (az UCI időközben újravizsgálja a nemzetközi botrányt szító ügyet, mondván López agressziója nem maradhat büntetlenül)...

Amint a López vezette Astana felszívódott az élről, a Movistar vette kézbe a gyeplőt, bebiztosítva Carapaz rózsaszín trikóját, és egyszersmind dobogós pozícióba helyezve Mikel Landát: a rebellis természetű baszkot sejtelmes nyilatkozatai ellenére sem vádolhatjuk önzőséggel, példaértékű módon áldozta fel magát kapitánya sikeréért, aki honorálta a segítséget és készségesen felvezette a hajrát a klubtárs előtt. Ugyan a szakaszgyőzelem szempontjából nem került fel a pont az i-re, a Movistar sikeresen abszolválta az összetettbeli küldetését, megvédve a maglia rosát, így a veronai időfutam puszta formalitássá minősült az éllovas ecuadori számára. A pódiumról átmenetileg letaszított Primož Roglič az óra elleni versenyben visszakaparintotta képzeletbeli bronzérmét, míg Vincenzo Nibali jobb híján megbékélt a második helyezéssel, hiszen a „carchi Lokomotívot”, azaz Richard Carapazt semmiképp sem érhette utol, aki egy csapásra legenda-státuszba emelkedett kicsiny hazájában. Ecuadorban kitört a kerékpárforradalom.

Carapaz úgyszólván „csinált egy Thomast”, de ilyesmit csak egyszer csinálhat az ember.
Többé ugyanis nem underdog. Ezentúl garantáltan szerepelni fog a radarokon.

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
1.		Richard Carapaz	[26 éves]	Movistar Team	90:01:47
2.		Vincenzo Nibali	[34 éves]	Bahrein-Merida	+1:05
3.		Primož Roglič	[29 éves]	Jumbo-Visma	+2:30
4.		Mikel Landa	[29 éves]	Movistar Team	+2:38
5.		Bauke Mollema	[32 éves]	Trek-Segafredo	+5:43

utóirat | Szeretnék a figyelmetekbe ajánlani két fordítást, ami a Hosszabbítás.hu oldalon jelent meg egy gyakornoki program keretében. Szerencsésnek érzem magam, amiért további öt jelentkező mellett (összesen csaknem 100-an pályáztak a programra) lehetőséget kaptam arra, hogy az Eurosport hivatalos magyar nyelvű híroldalán publikáljak. Az alábbi két linkre kattintva elolvashatjátok az első munkáimat: az előbbi a ProCycling magazin májusi anyaga alapján készült és a Giro d'Italia korábbi versenyigazgatójáról, Vincenzo Torrianiról, illetve reformjairól szól, utóbbi pedig három különböző interjú összefésülésének eredménye és a feltörekvő brit tehetséget, Hugh Carthy-t hivatott bemutatni.