Novak Djokovic megkésve és kéretlenül toppant be egy patinás privát partira, hogy ellopja a show-t a két sztárvendég, Roger Federer és Rafael Nadal elől. Az elfogult vendégsereg ennél fogva nem zárta őt a szívébe, hiszen belerondított abba a fejedelmi idillbe, amit a két teniszisten párharca teremtett az elmúlt 15 évben. Federer és Nadal a tűz és a víz, a vitézség és az elegancia, az utolsó vérig tartó küzdés és a légies könnyedség ellentétét testesíti meg, ahol látszólag nincs hely egy újabb pólus számára, amit Djokovic képvisel: a szerb a szabadulóművészet magasiskoláját ismertette meg a polarizálódott tenisztársadalommal, a játékában az erős túlélési ösztön mellé ördögi taktikusság és sebészi pontosság párosul, és olyan mély, az arroganciával határos önbizalommal vértezte fel magát, ami által bármely krízishelyzetből képes kilábalni. Erról az idei wimbledoni fináléban is tanúbizonyságott tett, azonban a vérző szívű helyszíni közönség szeretetét és megbecsülését ezúttal sem tudta kivívni. Ez az ő igazi tragédiája, amit az eredményességgel aligha tud kompenzálni, de kétség ne legyen afelől, hogy meg fogja próbálni.

Az idei wimbledoni teniszbajnokság első hete nem a férfi egyesről szólt, sőt, talán ez az egyébként kitüntetett versengés szorult a leginkább háttérbe az újgenerációs csillaghullást követően, hiszen a párosviadal, különös tekintettel a vegyespárosra, illetve a női verseny magára irányította a férfiakat megillető reflertorfényt is. A szokatlan médiafigyelem-eltolódás hátterében két - vagy talán két és fél - once-in-a-lifetime történet húzódott meg: egyszerre felbukkant a színen a 15 éves, tehát bőven junior korú amerikai üdvöske, Cori Gauff, aki csupán wimbledoni szereplése idejére kapott felmentést a leckeírás és a házimunka alól. Ilyenkor gondol bele az ember, hogy ő hol volt és mit csinált tizenöt évesen a nyári vakáció kellős közepén. Valószínűleg nem az All England Club centerpályájának gyepét koptatta kiválóan helyezett tenyereseivel és csak legmerészebb álmaiban győzte le két szettben a sportági legendát, Venus Williamset.

Cori Gauff viszont pontosan ezt tette élete első Grand Slam-főtáblás mérkőzésén, a lehető legnagyobb természetességgel: mentális szilárdsága érett személyiségről és kivételes elhivatottságról árulkodott, sziporkázó játékával pedig izgalmas jövőképet festett a női tenisz egére. A szakértőket letaglózó összeszedettségét és higgadtságát számos éljátékos is megirigyelhette volna - az ifjú Mouratouglou-tanítvány két meccslabdát hárítva fordított Polona Hercog ellen -, nemhogy egy stresszburokban élő átlagos gimnazista. A Gauff-féle tündérmesére persze felkapta a fejét a nemzetközi sportmédia, ámult-bámult a sokat látott szakma és egy emberként szorított érte a teniszkedvelő társadalom. Mindenki azért szorított, hogy ez a mese minél tovább tartson, azonban a nyolcaddöntő volt a végállomás az óriásölő tinilány számára - a későbbi wimbledoni bajnoknő, Simona Halep búcsúztatta őt a legjobb 16 között. De messze nem Cori Gauffé volt az egyetlen side story, ami lázban tartotta a szurkolókat az első hét folyamán.

A teniszőrült brit közönség januárban amiatt aggódhatott, hogy talán örökre elveszíti rajongása legfőbb tárgyát, egyetlen kortárs aduászát, Andy Murray-t, aki az Ausztrál Open előtt a könnyeivel küszködve fontolgatta az azonnali visszavonulás lehetőségét. Azonban egy karriermentő (és mindenekelőtt életbevágó) felszínpótló csípőprotézis műtétet követően a kétszeres wimbledoni győztes skót egy új, ámde számára korántsem idegen műfajban tért vissza a pályára: Feliciano Lopez, a füves borítás veterán specialistájának oldalán párosban mérette meg magát a Queen's Club-i tornán. A közös hullámhosszot hamar megtaláló brit-spanyol kettős egy álomszerű forgatókönyv keretében a trófeáig menetelt, majd egy eastbourne-i pofon után Murray bejelentette indulási szándékát Wimbledonban, ráadásul rögtön két fronton támadt. A férfi páros versenyre a Nicolas Mahut-vel a karrier Grand Slamet beteljesítő Pierre-Hugues Herbert-t "szerződtette le", viszont ez az ad-hoc jellegű együttműködés nem volt igazán gyümölcsöző és az összecsiszolódáshoz szükséges idő szűkében egy második fordulós vereséggel (ideje)korán véget is ért.

A Serena Williamsszel való, közkívánatra köttetett partnersége soha nem látott hype-ot generált a hagyományosan elhanyagolt vegyespáros viadal köré: az interneten a csapatnevet illetően megoszlott a közösség véleménye, de legyen a név akár SerAndy, akár Murena, a világ teniszfanatikusai gyermeki izgatottsággal várták a sztárpár következő fellépését. Mindenki erre volt kíváncsi, mindenki őket akarta látni és kissé elragadtatva a végső sikerüket vizionálta. Popcorn bekészítve, sör kipattintva, fotel bemelegítve: a késő esti (kvázi főműsoridei), oldott hangulatú és kifejezetten szórakoztató vegyespáros-mérkőzéseket több millió rajongó követte figyelemmel a tévéképernyőn keresztül, nem beszélve arról az állandó teltházról, ami a Williams-Murray duó wimbledoni pályafutását kísérte. A pályafutást, ami az együttes tapasztalat és tudáskészlet okán akár az utolsó vasárnapig is tarthatott volna, ám a fellelkesült nézősereg legnagyobb bánatára három forduló után befejeződött: az első helyen kiemelt Soares-Melichar páros szúrta ki a hype-buborékot és amint a rózsaszín köd eloszlott, a figyelem újból a férfi egyesre terelődött.

Ami a férfiakat illeti, az első néhány forduló alatt megtizedelődött a NextGen-korosztály létszáma, különösképp a főtábla felső polcán, ahol a címvédő és világelső Novak Djokovic tanyázott: bármennyire is csalódást keltő a tény, Alexander Zverev azonnali búcsúja kapcsán már senki sem vonja fel a szemöldökét. Mintha valamiféle rontás ülne a vállain, ha major tornára kerül a sor - és ebbe hallgatólagosan bele is törődött a szakma, hiszen Zverev neve fokozatosan kikopott a győzelmi esélyeseket listázó felsorolásokból. Annál váratlanabb volt Stefanos Tsitipas korai buktája, hiszen az arisztotelészi filozófiát a borgi röptével és a beckeri vetődéssel ötvöző görögöt minimum egy negyeddöntős szereplésre prognosztizálta a szakírói többség, azonban a wimbledoni áttörés részéről még várat magára: a nyitókörben elszenvedett ötszettes vereség után Tsitipas újból elmerülhetett a gondolataiban, keresvén a miérteket. A nálánál kipróbáltabb és fél generációval idősebb Dominic Thiem sem tehetett mást, miután a Roland Garros idei döntőse legyőzőjére talált a füves pályás szezonban évről-évre megtáltosodó Sam Querrey személyében, rögtön az első mérkőzésén. Némileg meglepő, hogy az Isner, Anderson és Karlovic nevével fémjelzett szervagyáros trió egy tagja sem élte túl az első hetet, így az ászkirály kategória legjobbja végül az egykori finalista Milos Raonic lett, akit a negyeddöntő kapujában a salakra specializálódott Guido Pella tartóztatott fel.

A nagymértékű papírforma-borulás következtében a Nagy Hármas nem ütközött számottevő ellenállásba csendes menetelése során: elképesztő, hogy a trónról letaszíthatatlan Federer-Nadal-Djokovic hármas jóformán dominánsabb volt az idei wimbledoni bajnokságon, mint az elmúlt tíz évben bárhol, bármikor. A szerb útja, akár egy kellemes séta a tengerparton: egészen a negyeddöntőig egyetlen kiemeltet sem sodort elé a víz - nem mintha a torna későbbi fázisaiban David Goffin vagy Bautista Agut legyőzése különösebb problémát jelentett volna a számára. Ez az állítás persze Nadal kitisztuló negyedére is igaz, bár pusztán a névsor alapján a spanyol klasszis valamivel nívósabb ellenfeleket búcsúztatott, lásd a szeszélyesség mintaszobra, Nick Kyrgios vagy a momentán teljesen erőtlen Jo-Wilfried Tsonga. Mindeközben Roger Federer a 38. születésnapja előtt néhány héttel is ugyanúgy szárnyalt a wimbledoni gyepen vagy éppen afelett, mint huszas évei derekán. A GOAT-versenyt jelenleg vezető svájci az összes útjában álló kiemeltet lesöpörte egy-egy kósza, elhullajtott szett kíséretében: a látványosan lelassított borításon is ült az első szervája (igaz, lényegesebben kevesebb ászt ütött, mint szokott), füstölgött a levegőben úszva megütött tenyerese és pengeéles röptéivel sikeresen ostromolta a hálót. A férfi verseny iránti, addig fél-lángon égő lelkesedés az elődöntőben lobbant igazán lángra, a 40. Fedal-párharc létrejötte ugyanis előcsalogatta a tizenegy évvel ezelőtti gigászi, már-már felülmúlhatatlan színvonalon zajló döntőről őrzött szurkolói emlékeket.

Nem célom magamra haragítani sem a Federert, sem a Nadalt istenítő tábort, de pártatlan szemmel követve az eseményeket, úgy hiszem, hogyha a legendás 2008-as wimbledoni finálé a mérce, az idei elődöntő egészére nem süthető rá a klasszikus jelző - én, egy kerékpáros szakkifejezéssel élve, a fél-klasszikust használnám erre a mérkőzésre. Persze, ezzel lehet vitatkozni, hisz' preferanciáitól függően mindenki más szemüvegen keresztül nézte és másképpen élte meg ezt a négyjátszmás derbit. A teniszvilágot kettéosztó, romanticizált Federer-Nadal rivalizálás újabb felvonása, véleményem szerint, csak részleteiben tartamazott a nagybetűs klasszikusra jellemző ütésváltásokat, a részleteiben alatt pedig a nyitószett teljes terjedelmét és legfőképp az idegörlő végjátékot értem, amit a sportág őszinte szerelmese, szorítson akárkiért, lélegzetvisszafojtva figyelt - beleértve jómagamat is.

Noha a lelassított borítás fényében Rafa Nadal minden eddiginél kedvezőbb pozícióból várhatta ezt a meccset, a tükörsima 2. játszmát leszámítva képtelen volt dominálni: Federer koncentrációkiesése átmeneti fölényhez juttatta a konstans színvonalon teniszező spanyolt, majd a félórás rövidzárlatot követően a Maestro újból magához ragadta az irányítást és többé már nem engedte ki a kezéből a gyeplőt. Attól függetlenül, hogy ki hogyan értékeli ezt a találkozót, klasszikusként vagy fél-klasszikusként, abban nincs vita, hogy a két szóban forgó, klasszis játékos egyidejű, hosszantartó uralma, kortalan zsenialitása és az őket övező szeretet párját ritkítja a sportág történetében. Federer és Nadal rivalizálása kezdetén két jól elkülöníthető, kontrasztos személyiségjegyeket felvonultató stílusvilágot - már-már vallást - teremtett, lefedve a komplett kortárs rajongói bázist. 

Ebbe az elit buliba toppant be 2008-ban - végérvényesen talán 2010-ben -, kissé megkésve Novak Djokovic, aki az idei bajnokságon a saját legénybúcsúját elszalasztó Roberto Bautista Agut-ot múlta felül a felső ági elődöntőben. Amint berobbant a tenisz élmezőnyébe, megingatva a fedali hegemóniát, Djokovic nemcsak egyeduralomra tört, hanem szeretetet is követelt, nemritkán megszállott módon (erről a későbbiekben bővebben is szó lesz). A nézői szíveket azonban nehezebb elnyerni, mint megdönteni az all-time rekordokat: ez az epikus vasárnapi finálé legfőbb tanulsága, ahol leegyszerűsítve egy szentként tisztelt közönségkedvenc és egy trónbitorló antihős küzdött meg egymással - és a túlnyomó többség kívánalma ellenében az utóbbi győzött. Az utóhatás drámai és egyben elgondolkodtató... Először is leszögezném, hogy nem vagyok se Djokovic-, se Federer-drukker, kívülről, részrehajlás nélkül szemléltem ezt a történelmi jelentőségűvé duzzadó csatát. Utólag megpróbáltam belehelyezni magamat mindkét fél, a vesztes és a győztes cipőjébe egyaránt, és rövid mérlegelés után arra jutottam, hogy különböző okokból nem irigylem se Rogert, se Novakot.

Nem irigylem Rogert, mert elveszíteni egy olyan ötórás, döntő szett 13-12-nél rövidítésbe torkolló, öldöklő mérkőzést, mialatt minden egyes statisztikai mutatóban élen jársz, amit tulajdonképpen végig te kontrolláltál, és ahol a saját adogatásod mögött kihasználatlanul hagysz két meccslabdát... szóval, ezt pokoli nehéz lehet megemészteni. Főleg amiatt, mert hiába vagy (jelenleg) a valaha élt legeredményesebb teniszező a Földón, maga a GOAT, 38 évesen és 250 naposan nem tudhatod, hogy lesz-e még hasonló ordító ziccered aktív pályafutásod során, pláne nem Novak Djokovic ellen. Nem tudhatod, hogy jövőre is labdába rúghatsz-e majd Wimbledonban vagy bármely más kiemelt versenyen. És igen, tudom, Roger Federerrel kapcsolatban n+1-szer felvetődött már az a kétely, miszerint nyerhet-e még egyáltalán Grand-Slam tornát, és tudom azt is, hogy a svájci n+1-szer rácáfolt erre, de látni kell, hogy az idő múlása nem az ő pártján áll, ellentétben azzal a tizenötezres tömeggel, amely vele együtt gyászolta ezt az elszalasztott lehetőséget. Federer helyzete a végeredmény szempontjából tehát nem irigylésre méltó, bár egy efféle nehezen emészthető kudarcot követően minden bizonnyal aranyat ér a külvilág támogatása, empátiája és őszinte szeretete, amit a svájci korlátlanul élvez. És ez az, amit győzelemhalmozás útján nem feltétlenül lehet kikényszeríteni.

Habár aznap este a magasba emelhette a trófeát, mégsem irigyeltem különösebben Nolét, mert újfent viharos erősségű, elsöprő ellenszélben játszott, amely közegben csak és kizárólag magára számíthatott. Nem irigyeltem, mert amint később elárulta, olyannyira nem kapott bíztatást a nézőtérről (ami persze a televíziós közvítésből is kiderült), hogy amikor a tömeg Roger nevét skandálta, minden képzelőerejére szüksége volt ahhoz, hogy a saját nevét hallja és ebből merítsen erőt a krízishelyzekben. Nem irigyeltem, mert a piciny csapatát és a családját kivéve mindenki ellene szurkolt ebben a thrillerrel felérő döntőben - legalábbis a helyszínen. Novak Djokovic ATP-szintű szerbiai tenisztorna híján nem ismerheti a hazai pálya fogalmát, és amíg Federer és Nadal vissza nem vonul, a világon sehol sem tapasztalhatja meg azt, hogy a nagyérdemű teljes vállszélességgel mögötte áll - ezt sem lehet egyszerű megemészteni. Djokovic úgy érezhette magát wimbledoni győzelme pillanatában, akár egy ünneprontó, aki a sötét oldalról érkezve elorozta a bajnoki címet az imádott főhős elől.

A világelső pusztán a teljesítménye alapján nem olyan reakciót érdemelt, amilyet a helyszíni közönségtől kapott: való igaz, hogy a modern éra legkiválóbb fogadójaként emlegetett szerb nem nyújtotta élete teniszét, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy két óra 50 percig egyetlen breaklehetőség sem adódott előtte, de a kritikus pillanatokban megidézte a benne szunnyadó Houdinit. Úgy vélem, a mérkőzés legmegdöbbentőbb, egyben kulcsfontosságú mutatója, hogy amíg Federer tizenegyszer hibázott a három lejátszott rövidítésben, addig Djokovic egyszer sem, ami földöntúli koncentrációkészségre vall. A végső győzelem sorsa tisztán fejben dőlt el és e tekintetben Nole messze lekörözi a jelenlegi élmezőnyt - beleértve a Nagy Hármas további tagjait is -, emiatt képes a pokol legmélyebb bugyraiból is visszakapaszkodni és emiatt fordulhatott elő karrierje során három alkalommal is, hogy 2-2 mérkőzéslabdáról fordított Roger Federer ellen - igaz, most először vitte ezt véghez egy GS-döntőben. Az összesített statisztika alapján a szerb nem diadalmaskodhatott volna, de a tenisz nem arról szól, hogy ki gyűjti a legtöbb pontot, elég csupán a fontos labdameneteket megnyerni, és Novak Djokovic pontosan ezt tette.

Ahogyan az utolsó, keretesre sikeredő Federer-tenyeres tovaszállt az éterben és a publikum döbbent morajából tapsvihar fejlődött, Djokovic kaján vigyorral az arcán felsétált a pálya közepére, ahol megállt és nem szólt egy árva szót sem, nem szaggata szét a felsőjét, nem dobálta a szívcsakrákat. Konszolidáltan, önkontrollt gyakorolva, visszafogott melldöngetéssel ünnepelte karrierje legemlékezetesebb sikerét. A tekintetével próbálta kiharcolni az őt megillető tiszteletet, de nem provokálta az ellenszenves tömeget, hiszen tudta, szeretetüket erőszakkal nem sajátíthatja ki. Most nem, esélytelen, lévén a többség legbelül éppen az ellenfelét siratta. Mintha egy pillanatra feladta volna szeretetkoldus magatartását. Az égre mutatott, majd szokásához híven leguggolt, kitépett a pályából egy fűcsomót és a szájába vette - talán a rozsfűben kereste a győzelem édes ízét. Nem irigylem Novak Djokovicot, mert jóllehet, az elkövetkező néhány szezon során beállítja, sőt, túlszárnyalja a federeri rekordokat, viszont nem valószínű, hogy valaha is elérheti azt, amit a legjobban szeretne: a közönség őszinte szeretetét, bármerre is járjon a világban. Az Ausztrál Open kapcsán már felvetettem, hogy vajon mi számít igazán a GOAT-címért zajló versengésben, az eredmények vagy a személyiség? Amennyiben az előbbi, Djokovic belátható időn belül átveheti a vezetést az örökranglistán. Ha az utóbbi, talán sohasem érhet fel oda, ahová Nadal és Federer felért népszerűség és elismertség terén. Ez az ő személyes drámája, de annyi bizonyos, hogy addig nem fog nyugodni, míg legalább a statisztika alapján nem ő lesz a legnagyobb.

× Nevezhető-e papírformának Novak Djokovic győzelme? Esetleg meglepetésnek? Azt hiszem, az igazság valahol a két felvetés között keresendő. Nem egészen papírforma, mert ha a szívünkre tesszük a kezünket, Djokovic-ot még nem éreztük készen arra, hogy újra Grand Slam-trófeákért harcoljon - a hangsúly természetesen a 'még nem'-en van. Úgy tűnt, mintha egy felfelé ívelő visszatérési folyamat közepén tartana, melynek betetőzése későbbre prognosztizálható. De meglepetésként sem értékelhető ez a vártnál hamarabb beteljesített siker, pontosan az ő személye, korábbi eredményei okán, különös tekintettel a füves borításon szerzett eredményeire. Példáján újból beigazolódott az állítás, miszerint sosem lehet leírni a nagy négyes tagjait - jóllehet, ettől (is) ők a nagy négyes tagjai...

Az első hét derekán megfordult a fejemben, hogy talán az idei lesz minden idők egyik, ha nem a legérdektelenebb Wimbledonja számomra, amit csak egy vágyott, gigászi küzdelmet garantáló Fedal-döntő menthet meg. A felső ágon ugyanis már-már könyörtelen gyorsasággal és a szokásos svájci pontosággal söpört végig mezőnyön a Fed-expressz. Nem volt ebben semmi meglepő, beigazolódni látszott a papírforma. A wimbledoni centerpályán Roger Federer vonatkozásában ugyanúgy, ugyanolyan mértékben érvényesült az a bénÍtó hatás, amely Rafael Nadalt a Philippe Chatrier stadionban félisteni, legyőzhetetlenséget sugárzó magasságokba emelte. Ám a negyeddöntőben - való igaz, nem a centeren játszatták - a Maestro egy csapásra elvesztette varázserejét. Kevin Anderson kiszagolta ezt a pillanatot és úgy vetkőzte le a nyomást, mintha az sosem létezett volna. Kérdés, hogy egy ilyen végtelenül nyomasztó közegben, két szettes hátrányban, meccslabdával szembesülve Anderson miként tudta a maga javára billenteni a momentumot? Honnan merített önbizalmat és hitet ehhez? Hogyan tudta megfosztani funkciójától a Federert körülvevő pajzsot?

A válasz minden bizonnyal a mentális képességek mezején fekszik. Lehet, hogy Kevin Anderson nem a világ legfifikásabb, legszofisztikáltabb játékosa, ő mégis képes volt arra a bravúrra, hogy önerőből lezárjon egy ötszettes maratoni mérkőzést Wimbledonban egy Federer-szintű klasszissal szemben. Hányszor láttuk megvalósulni azt a szokványos forgatókönyvet, hogy egy esélytelen játékos a vissza nem térő lehetőség kapujában megremeg? Rengetegszer, pláne, ha a bevezetőben felemlegetett nagy négyes egyik tagja állt a háló másik oldalán. Roger Federer kétségkívül alulteljesített a mérkőzés második felében, de arról szó sincs, hogy odaajándékozta volna a győzelmet a dél-afrikai óriásnak. Andersonnak kellett befejeznie. Na, ez az, ami a többségnek nem szokott sikerülni. Más kérdés, hogy a döntő szett tiebreak intézményének mellőzése megpecsételte sorsát a későbbiekben...

Mindeközben a centeren egy alsó ági negyeddöntőben összecsapott a mezőny két legkiválóbb gladiátora: a Roland Garros regnáló bajnoka, Rafael Nadal és a szívek hivatalos bajnoka, Juan Martín Del Potro. A salakkirály frappáns választ adott a hozzám hasonló hitetlen teniszrajongóknak, hiszen kiválóan sikerült adaptálnia a játékát a füves borításra, ráadásul a svájci nemezis kiesésével megnyílt előtte az út a trófeáig. Sétagaloppról azonban szó sem lehetett. Delpo szokásához hűen otthagyott egy darabot a szívéből a pályán: füstölgött a labda, amint átküldte a háló felett védjegyének számító futtából megütött tenyereseit. Nadalnak szüksége volt tehát az extrára és ahogyan az az alkalomhoz dukált, egy fokozattal feljebb kapcsolt, tövig nyomta a gázt, így egy heroikus küzdelem kerekedett kettejük párharcából, amely végül spanyol diadalt hozott. Novak Djokovic mindezt egy Kei Nishikori felett aratott relatíve magabiztos győzelem, egy frissítő zuhany és egy pihentető masszázs után, egy kényelmes fotelből nézhette végig... A negyeddöntőket megelőző napon a versenytől egy bölcs döntéssel távolmaradó és szakkommentátorként debütáló Andy Murray világított rá arra a BBC stúdiójában, hogy hiába vágyakozik a teniszvilág egy Fedal-döntő után, a harapós kedvét visszaszerző Djokovic akár a bajnoki címet is megkaparinthatja előlük. Miért is ne? Murray, velünk ellentétben, már késznek érezte a szerbet egy újabb nagy dobásra. Utólag végiggondolva, valóban Djokovic bizonyult a legstabilabbnak a két hét során - egészen az elődöntőig nem kényszerült döntő szettre, de még csak tiebreakre sem. A Roland Garros negyeddöntőjében elszenvedett vereség felébresztette benne a gyilkos ösztönt, a mindenáron győzni akarást és alaposan felpiszkálta a szunnyadó egóját. A szívcsakradobálás puszta imidzsformáló pótcselekvéssé süllyedt. He meant business. 

És ezen a ponton köszön vissza a döntő szett tiebreak nemlétének problematikája. Az álomdöntő ellehetetlenülése fényében keselyűként csapott le a sajtó az elődöntőben létrejövő Djokovic-Nadal derbire: kipukkadásig fújták a hype-buborékot köréjük, ezzel tovább hergelve a csemegére éhező közönséget. Igenám, de még mielőtt pályára léphettek volna, az ügyeletes 'comeback king', Kevin Anderson és a 33 évesen új távlatokat felfedező John Isner vívták meg a maguk harcát. A két ászgyáros találkozóját könnyed előételnek szánták a szervezők - mintegy megágyazva a pikáns főfogásnak. Ez az előétel azonban a szokásosnál rágósabb falatnak bizonyult. Nem volt abban semmi rendkívüli, hogy egy Anderson-Isner mérkőzés három tiebreaket produkál. Még akkor sem emeltük a csodálkozást jelző magasságig a szemöldökünket, amikor az arra kijelölt mederben csordogáló eseménysor döntő szettbe torkollott. A dél-afrikai irányból érkező sodrás az amerikai folyam elé görgetett néhány breaklabdát jelképező zátonyt, viszont Isner ügyesen kikerülte ezeket, így még messzebbnek tűnt a túlpart, ami a végkifejletet jelképezte. Pörgött a számláló, menetrendszerűen porzott a kréta a lekezelhetetlen adogatások helyén, a szembenálló felek a túlélésért küzdöttek. Djokovic és Nadal pedig már azt se tudta, mihez kezdjen kínjában... 24-24-es állásnál aztán megtört a jég, avagy Isner jéghegybe ütközött az egyre nagyobb hullámokat korbácsoló viharban és elbukta a szerváját. Innen már nem volt számára visszaút. Kevin Anderson 6 óra 36 perc játék után vetett véget az önpusztításnak. Nem maradt ereje az ünneplésre sem, valósággal beesett az öltözőbe. Kiharcolta ugyan a döntőbe jutást, de egy jókora hendikepet cipelt magával. Ennek a meccsnek nem volt igazi haszonélvezője...

Most őszintén, miért kellene ragaszkodunk ehhez a rendszerhez? A győztes csupán a vesztes szerepét nyerte el a következő fordulóra. A helyszíni nézők a döntő játszma derekán az udvariatlanság határát súroló bekiabálásokkal siettették volna a folyamatot: mindenki Djokovicra és Nadalra volt kíváncsi - érthető, hisz' mégsem egy estébe nyúló szervadélutánra vettek jegyet. A szervezők nyaka körül egyre szorult a hurok, hiszen az 5. órába lépve egyértelművé vált, hogy a 2. elődöntőt nem fogják tudni befejezni aznap. Ezzel bizonyára maguk a résztvevők is tisztában voltak: Nadaléknak bele kellett törődniük abba, hogy szombaton nem pihenhetnek. Sőt, lassacskán a női döntő kezdési időpontja is veszélybe került - a sors fintora, hogy mindez Wimbledonban történt, ahol kínosan ügyelnek a hagyományok betar(ta)tására. Ebben a faramuci helyzetben az alkalmazkodás égető kényszere felülírta a hagyományokat. Végső soron a szabályokra ráhatással bíró tornaigazgatóknak, illetve az ITF-nek kell levonni a tanulságokat: ideje megfontolni a döntő szett tiebreak teljeskörű bevezetését a Grand Slameken, követve ezzel a US Open példáját... 

Este kilenc magasságában, behúzott tető alatt sétálhatott ki a kivilágított pályára Novak Djokovic és Rafael Nadal, hogy lejátsszák az előrehozott döntőt. Ritkán szokott előfordulni, hogy az agyonhype-olt mérkőzések beváltják a hozzájuk fűzött reményeket, ezúttal viszont talán még többet is kaptunk annál, amit ettől a párosítástól vártunk. Egy, az adott borításon tudása legjavát nyújtó Rafael Nadalt és egy újra győzeleméhes, ám teniszében tartalékokat sejtető Novak Djokovicot. Csupán szakmai szempontokat figyelembe véve vitathatatlanul kettejük összecsapása jelölte ki a torna csúcspontját. Különösképp a 3. szett rövidítése, azaz szombati záróakkord sikeredett frenetikusra: a szerb szinte megmagyarázhatatlan körülmények között, űrbéli megoldások közepette került előnybe. Nadal elképesztő nyomással és éllel teniszezett, amit órákon keresztül képest lett volna tartani, ezért őt érezhettük valamelyest közelebb a 2-1-es vezetés megszerzéséhez, mégis úgy gondolom, Djokovic számára volt igazán életbevágó, hogy magához ragadja az előnyt az éjszakára, legfőképp az erőnlétbeli deficit miatt... Szombat délutáni visszatérésükkor, ahogyan arra számítani lehetett, a spanyol csakhamar kikényszerítette a döntő szettet. Az elhúzódó végjáték (nekik sem sikerült 12 lejátszott game alatt dűlőre jutniuk) az előző este tiebreak-jének színvonalát idézte - bár mindketten rengeteg returnt rontottak konfliktushelyzetben -, ám a szűken vett finálé dramatikus fordulatot tartogatott. Az a Nadal, akiről úgy gondoltuk az örökkévalóságig elbírja ezt a tempót, pillanatok alatt esett össze és semmire bukta el az adogatását 8-9-nél, tálcán kínálva a győzelmet ellenfelének... A feltüzelt Novak Djokovicra egy kifacsart Kevin Anderson várt a döntőben.

Számoltunk azzal, hogy mivel az alsó ági elődöntő kétnaposra - és ráadásul ötszettesre - nyúlt, Anderson és a majdani döntőbeli ellenfele közötti fizikális szakadék áthidalhatóvá válhat, de a meggyötört dél-afrikai játékának kulcsa, az adogatások, ebben az elhasználtsági állapotban közel sem ültek annyira, mint amennyire szüksége lett volna rá, hogy szorossá tehesse ezt a meccset. Az első két játszmában tulajdonképpen nem tudott számottevő ellenállást kifejteni, így Djokovicnak nem volt szüksége arra, hogy előhúzza az A-teniszét, kényelmesen kontroll alatt tartotta az eseményeket - tökéletes breaklabda-konvertálási statisztikával operált.  Kevin Anderson fogadóként semmiféle fenyegetést nem jelentett, ám a 3. szettben legalább megőrizte saját szerváját és utolsó erőtartalékait mozgósítva kiharcolta a tiebreaket. Az újabb hősies visszazárkózási folyamatot még csírájában elfojtotta a szerb, aki két évnyi mélyrepülést követően bebizonyította a fanyalgóknak, hogy képes arra, amire Federer és Nadal képes volt: kimászni a gödörből és visszatérni egyenesen a csúcsra. Negyedszer avatták wimbledoni bajnokká és összességében 13. alkalommal emelhetett a magasba Grand Slam-trófeát. És ebben a karrierfordító sikerben, az erőnlétének versenyképessé fejlesztésében, illetve a motivációhiány leküzdésében megkerülhetetlen szerepe van Novak Djokovic régi-új edzőjének, Marian Vajdának.

Innentől kezdve az a kérdés, hogy van-e megállás Djokovic számára? Képes lehet-e arra, hogy a 2015-öshöz hasonló dominanciát építsen ki, avagy - legalább egy rövid időre - élvezhetjük a Federer-Nadal-Djokovic hármas kiegyenlített csatározásait?

× A salakszezon lecsengett, a vörös por elillant és a helyébe a frissen nyírt fű jellegzetes illata lépett, amit az óceán felől érkező, kellemesen lengedező szellő szállít orról-orra. Szinte már ott érezzük a szánkban az krémes eperdesszert és a Pimm's koktél ízét, ami felidézi a wimbledoni centerpálya különlegesen arisztokratikus, a maga nemében egyedülálló atmoszféráját. A füves szezon valódi felfrissülésként hat a tenisztársadalomra: a salakspecialisták valamelyest háttérbe szorulnak, a labdamenetek látványosan lerövidülnek, miután az erőviszonyok egy csapásra átalakulnak. Éppen ezért gyakoriak a meglepetések és akár magasan kiemelt játékosok is a borítás áldozatul eshetnek, ha nem alkalmazkodnak időben - a salakról fűre való átállásra mindössze három hét áll rendelkezésükre. Wimbledon ugyanis a nyaku(n)kon van.

Éppenhogy rákarcolták Rafael Nadal nevét 11. alkalommal a Muskétások kupájára, a Maestro felébredt a salakszezont átívelő 'téli álmából' és előmerészkedett barlangjából, hiszen megütötte az orrát az az üde, zöld illat, melyet az óceáni fuvallatok hordoztak. Feloldva a rokokó képzavart, azt hiszem, nem lehet kérdés - csakúgy, mint bő egy hónapja Nadal és a Garros relációjában -, hogy a 37 esztendős Roger Federer a wimbledoni bajnokság kiemelkedő favoritja. A veterán kategóriába kívánkozó életkorán kívül egyetlen helytálló ellenérvet sem tudnék felsorakoztatni arra vonatkozóan, hogy miért ne nyerhetné meg kilencedjére (kettejük kapcsán már meg se lepődünk ilyen űrbéli statisztikákon) is ezt a patinás tornát, amit a tenisz csúcsaként emlegetnek. És eddig a kora sem különösebben hátráltatta a svájcit...

Amint Federer beteszi a lábát a wimbledoni centerpályára, ugyancsak tapintható az a bénító közeg, amit a salakkirály újabb párizsi söprése során extrém dózisban tapasztalhattunk, de az utóbbi években talán nem érvényesült olyan mértékben, mint ahogyan arra számítottunk (legutóbbi két bajnoki címe között 5 év telt el). Ám miután a svájci klasszis szakított a salakkal és átalakította versenynaptárát, újból megmutatkoztak az érinthetetlenség jelei kedvenc borításán és visszanyerte azt a szuperképességét, amivel megbéklyózza ellenfeleit a tenisz szentélyében, Wimbledonban. Ami viszont a felvezető tornákat illeti, a stuttgarti győzelmet követően második otthonában, Halléban váratlan hiba csúszott a gépezetbe: Federer egész héten látszólag kedvetlenül, saját szintjéhez mérten alacsony szinvonalon teniszezett és a döntőre sem tudta magát kellően felpörgetni, így vereséget szenvedett a korántsem füves pályás specialista Borna Corictól. Az a döbbenetes, hogy londoni esélyei a nem kalkulált fiaskó ellenére sem módosultak jelentősen... 

Mégis, kik lehetnek a kihívók? Több szempontból is közelíthetünk ehhez a kérdéshez. Egyrészt, ha a világranglistát és az idei eredményeket tekintjük, kínálja magát Rafael Nadal neve. Igenám, de a kétszeres wimbledoni bajnok spanyol - ismerve a játékstílusát, a mai napig meglep, hogy kétszer is képes volt erre a bravúrra - 2011 óta még csak a döntő közelében sem járt: a 4. forduló a legjobb eredménye (2014-ben az akkor még abszolút újonc Kyrgios, míg tavaly a 16. helyen kiemelt Gilles Müller gyűrte le). Még ha a salakon mutatott teljesítménye fel is jogosítaná Rafát az esélyes jelző viselésére, kétségeink támadhatnak azzal kapcsolatban, hogyan tudja átmenteni, adaptálni a teniszét és a formáját a zöldellő borításra, hiszen ez az elmúlt időszakban enyhén szólva sem sikerült neki zökkenőmentesen. Szerencséjére viszonylag laza sorsolás kapott, az alsó ág, különösen az ő nyolcada hemzseg a hozzá hasonló salakhuszároktól (Cecchinato, Fognini, Schwartzman), akik ellen füvön kétségtelenül favoritnak számít. Egészen a negyeddöntőig adott tehát a lehetőség Nadal előtt arra, hogy építgesse az önbizalmát és megtalálja a működő stratégiát ezen a számára kissé idegen talajon. Ha sikerrel veszi az első heti akadályokat (tegyük fel, nemcsak a túlélés a cél, hanem a végső győzelem szempontjából is előremutató játékkal rukkol elő), joggal tekinthetjük Federer első számú kihívójának, addig viszont - véleményem szerint - fenntartásokkal kell kezelni a salakos eredményekből kiinduló nagyvonalú jóslatokat Nadal menetelésére vonatkozóan.

POTENCIÁLIS NEGYEDDÖNTŐS PÁROSÍTÁSOK
felső ág	alsó ág
[1] Roger Federer  vs. [8] Kevin Anderson	[7] Dominic Thiem  vs. [4] Alexander Zverev
[3] Marin Cilic  vs. [6] Grigor Dimitrov	[5] Juan Martin Del Potro  vs. [2] Rafael Nadal

A másik lehetséges megközelítés alapján górcső alá vehetjük a füves borításon szerzett eredményeket, különös tekintettel az ideiekre. A wimbledoni torna ugyanis egy különleges kiemelési procedúrát alkalmaz, amely ezen az elven működik: a világranglista első 32 helyezettjének ranglistapontjait kombinálják az elmúlt két év során füves pályán gyűjtött pontokkal. Ezzel ha nem is állítják feje tetejére az általános kiemelési szabályok által kialakított sorrendet, de a céljuknak megfelelően adnak egy valamelyest reálisabb képet az esélyeket illetően. Így fordulhatott elő például, hogy a világranglista 5. helyén álló Marin Cilic, aki tavaly döntőzött Wimbledonban és idén egy Queen's Club-i trófeával lett gazdagabb, a 3-as kiemelési számot kapta. Szembetűnő továbbá, hogy az ATP-rangsorban mindössze 32. helyet elfoglaló Milos Raonic neve előtt a jóval előkelőbb 13-as szám díszeleg - rajta minden bizonnyal sokat dobott a két évvel ezelőtti wimbledoni finálé. Érdemes lesz figyelni a felszálló ágban lévő Novak Djokovicra is: a csúcsra való visszatérésen munkálkodó szerb számára a római elődöntő lelkiekben mérföldkőnek bizonyult. Az egyre növekvő önbizalmát a Roland Garros negyeddöntőjében Marco Cecchinatótól elszenvedett veresége némileg visszavetette (a füves szezonnal kapcsolatban is pesszimistán nyilatkozott), ám hamar sikerült levetkőznie a csalódottságát és a Queen's-i tornán egészen a döntőig menetelt, ahol mérkőzéslabdáig jutott Marin Cilic ellen.

Beszélni kell egy nagy visszatérőről is, aki történetesen kétszeres wimbledoni győztes és alapesetben fojtogató elvárások kísérik szereplését hazája Grand Slam-versenyén, ám egy közel teljes évnyi kihagyást követően - ami magában foglalt egy rizikós csípőműtétet is - szerényebb célkitűzésekkel indul harcba. Egy hónapja még aggasztó hírek érkeztek Andy Murray háza tájáról, hiszen az eredeti tervet felrúgva az utolsó pillanatban visszalépett a s'hertogenbosch-i tornától (Libéma Open). A következő héten 'standing ovation' fogadta Queen's-ben, ahol a meglehetősen szerencsétlen sorsolás egy Nick Kyrgios elleni összecsapással sújtotta, viszont a vártnál jóval pozitívabb képet mutatott fizikai és teniszszakmai oldalon egyaránt, és mindössze egy szoros döntő szettben maradt alul. Eastbourne-ban az ugyancsak sérülésből visszakapaszkodó Stan Wawrinkát könnyedén búcsúztatta, de honfitársával, a top 20 határán táncoló Kyle Edmunddal már nem bírt a 2. fordulóban. A wimbledoni nyitókörben Benoit Paire-t dobta neki a gép, aki szintén rágós falatnak tűnik - pláne a visszatérése hajnalán -, a kulcskérdés mégis az, hogy ő maga készen áll-e a három nyert szettre menő mérkőzésekre. Akár igen, akár nem, a sportág egy évek óta meghatározó figuráját, egyben egyik legkiválóbb harcosát nyerte vissza Murray személyében.

BREAKING [július 1.]
Nem áll készen. Andy Murray visszalépett a wimbledoni küzdelmektől, helyét a versenytáblán egy lucky loser örökli.

× A nyaralás kicsit keresztbehúzta a számításaimat, nem tudtam minden egyes fontos mérkőzést figyelemmel követni Wimbledonból, de a lényeget persze láttam, úgyhogy nincs olyan igazi hiányérzetem emiatt. Tudom, hogy legalább meg kéne próbálnom pártatlannak maradni, lévén a főoldalon lévő cikkekben mindig is objektívabb voltam, mint a Sportblogban, de most egyáltalán nincs könnyű dolgom ilyen szempontból, ami édes teher. Azt gondolom, hogy az idei a wimbledoni tornán győzött a realitás, és nem csak Murray győzelme miatt. Én Djokovic korai kiesését és Federer elődöntő-beli búcsúját, illetve Raonic finálében elszenvedett vereségét is mind-mind realitásnak tartom, más-más okból. Azt pedig, hogy ez kinek mennyire tetszik, szurkolója válogatja.

Még mielőtt rátérnék a tárgyra, van valami, amit nehezen tudok tolerálni: amikor a teniszszakértő kommenthuszárok elkezdik kicsinyíteni valaki érdemeit mindenféle mondvacsinált indokokkal. Egyszer s mindenkorra meg kéne tanulnia mindenkinek, hogy a sportban nincs létjogosultsága a ha és volna tartalmú mellékmondatoknak. El lehet ezekkel szórakozni, a fikció valóban izgalmas téma, néha én is eljátszom a gondolattal, de ily' módon aláásni valaki sikerét egyszerűen értelmetlen dolog. Egy wimbledoni döntőbe senki sem jut be csak úgy, véletlenül és legfőképp érdemtelenül nem. Azért jutott el oda, mert jobb volt az összes többinél, aki addig szembejött vele és mindegy, hogy miért. Nem azokkal kellett játszania, aki a tábla másik felére kerültek, és arról sem tehetett, hogy egy győzelemre is esélyes teniszező kihullott, még mielőtt megmérkőzhettek volna. Mindig azt kell megverni, aki éppen akkor a háló másik oldalán áll - remélem, ez senkinek sem újdonság. Csak arra akarok kilyukadni, hogy mind Milos Raonic, mind Andy Murray ezt tette, amíg elmeneteltek a döntőig. Tudom, hogy nagyon sokan szerettek volna látni inkább egy Federer-Murray csatát (ami a svájci javára dől el), de nem így alakult, ennyi. Innentől kezdve nem is érdemes arról beszélni, hogy Federer mire lett volna képes és hogy megverte-e volna Murray-t vagy nem. Ahogyan azt is felesleges feszegetni, hogy a Djokovic-jelenség mennyiben tudta volna kizökkenteni a skótot egy esetleges egymás elleni fináléban. Amit még látni kell, hogy Murray-nek volt egy kellemes sorsolása, amiből neki ki kellett hoznia a maximumot, mert ha nem teszi, és elvérzik mondjuk a negyeddöntőben egy nála alacsonyabban rangsorolt játékossal szemben, veszni hagyván ezt a talán vissza nem térő lehetőséget, kis túlzással elvitte volna a népharag. Ezt az újfajta nyomással kellett neki megbírkóznia és mindezt kiválóan menedzselte, nem félve attól, hogy elbukik. Azt hiszem, ez volt a kulcs a sikerhez.

Na, de vissza az elejére. Az első hét meglehetősen esősen alakult idén Wimbledonban, ennek folyamán rengeteg mérkőzést törölni kellett a külső pályákon napokon keresztül, csak egyet-egyet tudtak átmenteni a fedett centerre, így az általában csendes és játékmentes Middle Sunday-en - ami pótnapként üzemel - is megteltek a lelátók. Ahogyan az ég kitisztult, úgy vette át a főszerepet a hamisítatlan füvespályás tenisz és érkeztek a kisebb-nagyobb meglepetések is. Az emberek hajlamosak csak a legnagyobb favoritokra koncentrálni és elsiklanak olyan zseniális történetek felett, mint amilyen Marcus Willisé volt. A örökké mosolygós brit srác az előselejtezőből indulva jutott el egészen a főtábláig, csodával határos módon sikerrel vette az első fordulót, és megadatott neki a lehetőség, hogy Roger Federerrel játsszon a teniszvilág szentélyében, a wimbledoni centerpályán. Természetesen egy RF logóval ellátott pólóban állt ki élete meccsére, akárcsak egy lelkes rajongó, aki mindent megtenne példaképe kézjegyéért. A világranglista 775. helyéről indulva pontosan tudta, hol a helye, így csak megpróbálta kiélvezni ezt a pillanatot és mosolyt csalni a nézők arcára... Az első héten Novak Djokovic kiesésétől volt hangos a nemzetközi sajtó. A szerb úgy érkezett Wimbledonba, hogy a Garroson teljesítette a non-calendar Grand Slamet, ezzel pedig végleg beírta magát a sportág történelmébe és ha csak szigorúan az eredményeket nézzük, kicsit Federer és Nadal fölé emelkedett. Nem vitás, toronymagas esélyese volt ennek a tornának is, mostanában nem éri meg ellene tippelni, de badarság lett volna arra gondolni, hogy idén minden egyes GS-mérkőzését megnyeri majd. Ebben az egész sztoriban csak a meglepő, hogy ez a fantasztikus sorozat a harmadik fordulóban szakadt meg, egy bizonyos Sam Querrey ellen. Mindenki azért aggódott, hogy mi lesz az amerikaival, mert amikor 2-0-ra vezetett, eső miatt félbeszakadt a játék és úgy tűnt, beleesik ugyanabba a csapdába, mint amibe tavaly Kevin Anderson beleesett. A világelső másnap meg is kezdte a felzárkózást, útban voltunk a döntő játszma felé, de a 4. szett tiebreakjében végül Querrey kerekedett felül, élete talán legnagyobb győzelmét aratva ezzel. Megnyílt a tábla felső része.

A Federer- és Murray szurkolók egy emberként ugrottak fel, hogy 'na, végre' és valószínűleg a Djokovic negyedében elhelyezkedő Milos Raonic is hasonlóan tett, bár akadt egy kis gondja David Goffin ellen a 4. körben: 0-2-ről kellett fordítania, de megoldotta, Querrey-t pedig egy kicsit egyszerűbb úton, 4 szettben ütötte ki. Roger Federert sokan szerették volna a döntőben tudni, de a svájcinak sem volt éppen könnyű dolga, hiszen a 2014-es önmagát idéző Marin Cilic jött szembe vele a legjobb 8 között, aki ellopta az első két játszmát, majd a negyedikben a rövidítés során rendkívül közel járt a továbbjutáshoz. Federer három mérkőzéslabdát hárítva végül megmenekült és a nyilatkozatait olvasva ekkor kezdte elhinni, hogy igenis beleszólhat a végső győzelem sorsába. Az elődöntőben aztán kiderült, hogy lehet, hogy még ott van benne a tűz és bízik a képességeiben, illetve önmagában, ám ez sajnos nem elég. 35 évesen egy kőkemény ötszettes meccs után aligha veszel sikerrel egy másikat is, mindössze 2 nappal később. Ettől függetlenül valós esélyekkel vághatott neki ennek az összecsapásnak, és így, utólag nem meglepő, hogy csalódott, amiért elszalasztotta. 2-1-es előnyt épített fel Milos Raonic ellen, és a negyedik szettben akár-akár be is fejezhette volna ezt a mérkőzést, legalábbis ekkor még ő volt felül, én magam is azt hittem, hogy 'behúzza az öreg'. De mégsem tette és Federer kezei közül lassan kicsúszott az irányítás, fizikálisan nem bírta a ezt a csatát, amire ráment a magabiztossága is, talán ez az oka annak a 2 kettőshibának, amit 5-6-nál ütött. A döntő játszma pedig már nem róla szólt, úgyhogy Raonic, ha nem is besétált a döntőbe, de gyakorlatilag csak annyi dolga volt, hogy ne veszítse el a koncentrációját, miután megszerezte a hőn áhított breakelőnyt... Ki tudja, hogy Roger Federernek lesz-e még ilyen jó esélye egy döntőre és/vagy egy Grand Slam-győzelemre? Bár, azzal talán mindenki egyetérthet, hogyha meg is nyeri ezt a meccset, jóval megviseltebb állapotban érkezik döntőbe, mint Murray és csak nehezen lehetett volna elképzelni, hogy meglepi a skótot, úgy, mint tavaly az elődöntőben.

És akkor néhány mondat Andy Murray útjáról a döntőbe, bővebben majd a Sportblogban lehet olvasni róla. Ha röviden és egyszerűen szeretném megfogalmazni, elég annyit mondani, hogy mindössze 2 szettet vesztett el, mindkettőt a negyeddöntőben, egy olyan meccsen, ahol már úgy tűnt, nem is lesz semmiféle gondja. Jo-Wilfried Tsonga azért gondoskodott arról, hogy a két hét során minimum egyszer leizzadjanak a Murray-rajongók is: a francia, miután elbukta az első játszmát rövidítésben és összeomlani látszott, 0-2-nél magához tért és majdnem komoly bajba sodorta a britek reménységét, aki ekkor szokásához híven talált még egy sebességet és a döntő szettet magabiztosan hozta le. 11. Grand Slam fináléjára készülhetett, és az ő szempontjából végre nem egy Djokovic vagy egy Federer állt a háló másik oldalán, hanem egy Raonic, azaz karrierje során először ő számított az esélyesebbnek. Viszont, ahogyan azt a cikk elején említettem, ez a helyzet hozott magával egy újfajta nyomást, ami egyáltalán nem biztos, hogy könnyebben kezelhető, mint az, amit mondjuk egy Novak Djokovic elleni finálé jelentett volna. Murray, ha rágörcsölt volna erre a 'és, ha kikapok, mi lesz velem' témára, biztosan nem lett volna ilyen könnyű számára ez a wimbledoni döntő, de nagyon helyesen nem agyalt ezen. Kisétált a pályára és csak a győzelemre fókuszált és így nem tudta megbénítani a nyomás. Ezzel szemben Raonic először jutott el ilyen magasságokba - szerintem abszolút nem váratlanul - és ha valahol érvényesülhetett volna a játékstílusa, az Wimbledon.

De ehhez tudása legjavát kellett volna nyújtania a kanadainak és mindenekelőtt hinnie kellett volna abban, hogy sikerülhet. Úgy vélem, ezek közül egyik sem valósult meg, az első faktor legalábbis bizonyíthatóan nem - a statisztika árulkodó, érdemes böngészni. Azt nem mondanám, hogy nem játszott jól, vagy hogy alulteljesített volna, de nem hozta ki magából a legjobbat, míg Murray igen. Egy pillanatnyi megingása sem volt, jelentősen jobb szervanapot zárt, mint ellenfele és egyszer sem vesztette el az adogatását. Raonic-nak mégis lehetett volna némi esélye, hiszen két tiebreaket is lejátszottak, de mindkettőt elbukta, ráadásul nagyon simán. Gyakran a 230 kmh-ás szervái is visszamentek a pályára, ami nyilván nem tett jótt az önbizalmának, fogadóként pedig gyakorlatilag esélytelen volt - mindössze 2 breaklabdát tudott kiharcolni. Szégyenkeznie persze nem kell, rengeteget fejlődött az utóbbi szezon során, a csapatában egyre veretesebb neveket találunk, akik előbb-utóbb kihozzák majd belőle a maximumot és biztosak lehetünk abban, hogy nem utoljára láttuk őt Grand Slam torna fináléjában. Övé a jövő és azt hiszem, a feje is megvan ahhoz, hogy egyszer bajnok váljék belőle. Andy Murray pedig 3 év szünet után újra révbe ért, és zsinórban 3 elvesztett GS-döntő után végre ő emelhette a magasba a győztesnek járó trófeát azon a tornán, ami ráadásul a legközelebb áll a szívéhez, ahol a legtöbben hisznek benne és ahol a leginkább nagyra értékelik az ő sikerét. Meggyőződésem, hogy Ivan Lendl a puszta jelenlétével is pozitív hatással van a játékára és azt ugyan nem állítanám, hogy nélküle ez nem sikerült volna, de annyi szent, hogy mentális szinten óriási pluszt jelent a régi-új cseh-amerikai mester segítsége.

× Mit is mondhatnék, teljességgel érvényesült a papírforma, az első opcióm jött be, azaz Novak Djokovic megvédte a címét Wimbledonban. Gyakorlatilag egyetlen igazán nehéz mérkőzése volt, amit 0-2-ről kellett megfordítania, de egy pillanatig sem volt kétséges, hogy sikerrel jár majd. Az elődöntőn átgaloppozott, a döntőben pedig csak annyi volt a dolga, hogy türelmesen kivárja, amíg az ellenfél eljut fizikai teljesítőképessége határához - még ha ez kissé durván is hangzik a Federer-fanoknak. Kérdés, hogy a US Openen vajon lesz-e bárki is, aki megszoríthatja őt?

Nem tudom, ki és mikor fog véget vetni Novak Djokovic sorozatának, mert az Wimbledonban kiderült, hogy Stan Wawrinka nem tudta megtörni a szerbet az elvesztett Garros-döntővel. A világelsőnek nyilván kellett néhány nap, hogy túllépjen a csalódottságán, de annyira rendben van mind mentálisan, mind fizikálisan, hogy mindez nem akadályozta meg abban, hogy a londoni Grand Slamen megvédje meg a címét. Vérprofi sportoló, aki nem hagyja, hogy egy nem várt vereség tönkretegye az egész szezonját. Sínen van a magánélete is, ami egy ilyen dráma után óriási pluszt jelenthetett, hiszen minden támogatást megkap otthonról és az edzői stábjából. Neki még az is belefért, hogy egy felvezetőversenyre se utazzon el, a wimbledoni első héten szépen bemelegszik, hozzászokik a borításhoz, és ez elég is. Az önbizalma tétmeccs és sikerélmény nélkül is magasabb a füves tornagyőzelemmel érkező Murray-énél, vagy éppen Federerénél. És ezért nincs szüksége arra, hogy elinduljon Queensben, esetleg Halléban.

Amikor kijött a sorsolás, mindenki hüledezett, hogy összesorsolták Philipp Kohlschreiberrel, és hogy ez lesz majd a legjobb első körös mérkőzés, ehhez képest Djokovic három 6/4-es szettben elintézte a veszélyesnek ígérkező németet. Pont annyit adott ki magából, amennyi feltétlenül szükség volt a győzelemhez, nem fedte fel a kártyáit. És ez igaz volt a komplett első hetére. Aztán a negyedik fordulóban következett a legnagyobb kihívás számára: Kevin Anderson jó adogatónapot kifogva 2-0-ás előnyre tett szert ellene. A dél-afrikai mellett szólhatott volna az is, hogy nem tudták befejezni a meccset a sötétedés miatt. Mert, ha még aznap lejátszák, Djokovic egy laza 6/0-lal, gond nélkül behúzta volna a döntő szettet, effelől nem lehet kétségünk. Így legalább Anderson kipihenhette magát és kitervelhetett valami nyerő taktikát, de bármivel próbálkozott, bármilyen nehéz szituációba hozta a szerbet, nem tudott felülkerekedni rajta és az ő szempontjából 4/6-tal zárult a két napig húzódó találkozó. A világranglista vezető pedig ezzel túl is lendült a holtpontján. Nagy szerencséje volt, hogy ez Kevin Anderson ellen történt meg vele... Marin Cilic és Richard Gasquet nem jelentett neki különösebb akadályt, és túlzás lenne azt állítani, hogy kapott egy ingyendöntőt, de klasszisokkal könnyebb dolga volt, mint mondjuk Murray-nek, vagy későbbi ellenfelének, Federernek. Bár, ezzel a játékkal jóformán mindegy is lett volna, kivel kerül szembe. Azért én szívesen megnéztem volna mire megy Wawrinkával, dehát a svájci nem bírt el Gasquet-val sem.

A finálé előtt az elődöntőkben mutatott teljesítmény alapján nehéz volt egyik, vagy másik teniszező mellett letenni a voksot. A legtöbben egy ötszettes csatára számítottak - inkább csak reménykedtek benne -, akárcsak tavaly. Az első két játszma ennek megfelelően kiegyenlített, és végletekig kiélezett volt. Sokáig úgy tűnt, hogy Djokovic kiharcolhatja a 2-0-ás vezetést, de Federer a halál torkából tért vissza a tiebreakben és óriási küzdelemben sikerült kiegyenlítenie. Gondolhattuk, nála van a mentális fölény, de a világelső gyorsan helyrebillentette a dolgokat és elhesegette a svájci reményeit. Ahogyan szokta, szépen lassan felőrölte riválisát, elsősorban fizikálisan, aztán fokozatosan lelkileg is. Kezébe vette az irányítást, megnyerte a harmadik szettet, ahonnan már nem volt visszaút Roger számára, nem úgy, mint a 2014-es döntőben. És ki tudja, lesz-e még lehetősége GS-t nyerni. Mert az teljesen világos, hogy két nagy nevet nem képes megverni egymás után, úgyhogy némi szerencse nélkül nem fog menni. Djokovic pedig négy játszmás diadalával utolérte edzőjét, Boris Beckert a wimbledoni bajnoki címeket tekintve. Saját hagyományait betartva ünnepelte 10. Grand Slam-győzelmét: újra megkóstólta a centerpálya szent gyepét. Adja magát a kérdés, még vajon hányszor láthatjuk ezt a jelenetet? Majdnem bizonyos, hogy nem ez volt az utolsó alkalom.