Sports Fanatic Sportblog
navigation

SPORTS FANATIC SPORTBLOG
Üdv, kedves idegen, sok szeretettel köszöntelek a Sports Fanatic Sportblogon! Ha te is rajongásig szereted a snookert, a teniszt, a kerékpározást, a síugrást, netán a biatlont, akkor a legjobb helyen jársz, hisz itt ezekkel a sportágakkal kapcsolatos cikkeket olvashatsz a főoldalon és a Sportblog hasábjain egyaránt. Emellett pedig közelebbről is megismerkedhetsz kedvenc sportolóimmal, eme szerény blog ihletőivel. Remélem, jössz máskor is! Kellemes időtöltést!

INFORMÁCIÓK
ajánlott felbontás | 1920 x 1080
ajánlott böngésző | chrome, 80%

 
Chatbox

 
articles

SPORTBLOG AJÁNLÓ

  2020. 09. 06. Hard reset
  2020. 04. 06. Shocked but not surprised
  2020. 01. 04. A long time coming
  2019. 09. 04. Brothers in arms
  2019. 05. 11. Make snooker great again

 
schedule

Kedvet kaptál, de nem tudod, mikor és hol tudod nézni a tévében? Kíváncsi vagy, mikor láthatod újra kedvenceidet és a jelenkor legnagyobb sztárjait? Itt egy kis segítség a sportszerető közönség számára! Összeállítottam egy hetente frissített, egyszerű versenynaptárat a blogon tárgyalt öt kiemelt sportággal, hogy ezentúl senki ne maradjon le a történelmi pillanatokról. Jó szurkolást mindenkinek!

SNOOKER
dátum esemény közvetítés
nov. 16-22. Northern Ireland Open Eurosport
11.23.-12.06. UK Championship Eurosport

TENISZ
dátum esemény közvetítés
nov. 15-22. ATP Finals Eurosport

ORSZÁGÚTI KERÉKPÁR

nincs aktuális esemény

SÍUGRÁS

nincs aktuális esemény

BIATHLON

nincs aktuális esemény

*élő tv-közvetítés Magyarországról nem elérhető

 
tweets

 
Trophies

ELITE SITES
 
infobox
Szerkesztő bettina.
Elérhetőség email
Nyitás 2013. július 17.
Tárhely G-Portál
Kategória   sport
Facebook Sports Fanatic
Köszönet LindaDesign
 
crowd
Indulás: 2013-07-17
 

 

 

 

 
Homepage

Comeback: complete

2018.07.17. 16:34, bettina.
wimbledoni összefoglaló

× Nevezhető-e papírformának Novak Djokovic győzelme? Esetleg meglepetésnek? Azt hiszem, az igazság valahol a két felvetés között keresendő. Nem egészen papírforma, mert ha a szívünkre tesszük a kezünket, Djokovic-ot még nem éreztük készen arra, hogy újra Grand Slam-trófeákért harcoljon - a hangsúly természetesen a 'még nem'-en van. Úgy tűnt, mintha egy felfelé ívelő visszatérési folyamat közepén tartana, melynek betetőzése későbbre prognosztizálható. De meglepetésként sem értékelhető ez a vártnál hamarabb beteljesített siker, pontosan az ő személye, korábbi eredményei okán, különös tekintettel a füves borításon szerzett eredményeire. Példáján újból beigazolódott az állítás, miszerint sosem lehet leírni a nagy négyes tagjait - jóllehet, ettől (is) ők a nagy négyes tagjai...

Az első hét derekán megfordult a fejemben, hogy talán az idei lesz minden idők egyik, ha nem a legérdektelenebb Wimbledonja számomra, amit csak egy vágyott, gigászi küzdelmet garantáló Fedal-döntő menthet meg. A felső ágon ugyanis már-már könyörtelen gyorsasággal és a szokásos svájci pontosággal söpört végig mezőnyön a Fed-expressz. Nem volt ebben semmi meglepő, beigazolódni látszott a papírforma. A wimbledoni centerpályán Roger Federer vonatkozásában ugyanúgy, ugyanolyan mértékben érvényesült az a bénÍtó hatás, amely Rafael Nadalt a Philippe Chatrier stadionban félisteni, legyőzhetetlenséget sugárzó magasságokba emelte. Ám a negyeddöntőben - való igaz, nem a centeren játszatták - a Maestro egy csapásra elvesztette varázserejét. Kevin Anderson kiszagolta ezt a pillanatot és úgy vetkőzte le a nyomást, mintha az sosem létezett volna. Kérdés, hogy egy ilyen végtelenül nyomasztó közegben, két szettes hátrányban, meccslabdával szembesülve Anderson miként tudta a maga javára billenteni a momentumot? Honnan merített önbizalmat és hitet ehhez? Hogyan tudta megfosztani funkciójától a Federert körülvevő pajzsot?

A válasz minden bizonnyal a mentális képességek mezején fekszik. Lehet, hogy Kevin Anderson nem a világ legfifikásabb, legszofisztikáltabb játékosa, ő mégis képes volt arra a bravúrra, hogy önerőből lezárjon egy ötszettes maratoni mérkőzést Wimbledonban egy Federer-szintű klasszissal szemben. Hányszor láttuk megvalósulni azt a szokványos forgatókönyvet, hogy egy esélytelen játékos a vissza nem térő lehetőség kapujában megremeg? Rengetegszer, pláne, ha a bevezetőben felemlegetett nagy négyes egyik tagja állt a háló másik oldalán. Roger Federer kétségkívül alulteljesített a mérkőzés második felében, de arról szó sincs, hogy odaajándékozta volna a győzelmet a dél-afrikai óriásnak. Andersonnak kellett befejeznie. Na, ez az, ami a többségnek nem szokott sikerülni. Más kérdés, hogy a döntő szett tiebreak intézményének mellőzése megpecsételte sorsát a későbbiekben...

„Minden elismerésem a tiéd, Roger.
Megtiszteltetés volt veled megosztani a pályát.”
 

Kevin Anderson (@kandersonatp) által megosztott bejegyzés,

Mindeközben a centeren egy alsó ági negyeddöntőben összecsapott a mezőny két legkiválóbb gladiátora: a Roland Garros regnáló bajnoka, Rafael Nadal és a szívek hivatalos bajnoka, Juan Martín Del Potro. A salakkirály frappáns választ adott a hozzám hasonló hitetlen teniszrajongóknak, hiszen kiválóan sikerült adaptálnia a játékát a füves borításra, ráadásul a svájci nemezis kiesésével megnyílt előtte az út a trófeáig. Sétagaloppról azonban szó sem lehetett. Delpo szokásához hűen otthagyott egy darabot a szívéből a pályán: füstölgött a labda, amint átküldte a háló felett védjegyének számító futtából megütött tenyereseit. Nadalnak szüksége volt tehát az extrára és ahogyan az az alkalomhoz dukált, egy fokozattal feljebb kapcsolt, tövig nyomta a gázt, így egy heroikus küzdelem kerekedett kettejük párharcából, amely végül spanyol diadalt hozott. Novak Djokovic mindezt egy Kei Nishikori felett aratott relatíve magabiztos győzelem, egy frissítő zuhany és egy pihentető masszázs után, egy kényelmes fotelből nézhette végig... A negyeddöntőket megelőző napon a versenytől egy bölcs döntéssel távolmaradó és szakkommentátorként debütáló Andy Murray világított rá arra a BBC stúdiójában, hogy hiába vágyakozik a teniszvilág egy Fedal-döntő után, a harapós kedvét visszaszerző Djokovic akár a bajnoki címet is megkaparinthatja előlük. Miért is ne? Murray, velünk ellentétben, már késznek érezte a szerbet egy újabb nagy dobásra. Utólag végiggondolva, valóban Djokovic bizonyult a legstabilabbnak a két hét során - egészen az elődöntőig nem kényszerült döntő szettre, de még csak tiebreakre sem. A Roland Garros negyeddöntőjében elszenvedett vereség felébresztette benne a gyilkos ösztönt, a mindenáron győzni akarást és alaposan felpiszkálta a szunnyadó egóját. A szívcsakradobálás puszta imidzsformáló pótcselekvéssé süllyedt. He meant business. 

És ezen a ponton köszön vissza a döntő szett tiebreak nemlétének problematikája. Az álomdöntő ellehetetlenülése fényében keselyűként csapott le a sajtó az elődöntőben létrejövő Djokovic-Nadal derbire: kipukkadásig fújták a hype-buborékot köréjük, ezzel tovább hergelve a csemegére éhező közönséget. Igenám, de még mielőtt pályára léphettek volna, az ügyeletes 'comeback king', Kevin Anderson és a 33 évesen új távlatokat felfedező John Isner vívták meg a maguk harcát. A két ászgyáros találkozóját könnyed előételnek szánták a szervezők - mintegy megágyazva a pikáns főfogásnak. Ez az előétel azonban a szokásosnál rágósabb falatnak bizonyult. Nem volt abban semmi rendkívüli, hogy egy Anderson-Isner mérkőzés három tiebreaket produkál. Még akkor sem emeltük a csodálkozást jelző magasságig a szemöldökünket, amikor az arra kijelölt mederben csordogáló eseménysor döntő szettbe torkollott. A dél-afrikai irányból érkező sodrás az amerikai folyam elé görgetett néhány breaklabdát jelképező zátonyt, viszont Isner ügyesen kikerülte ezeket, így még messzebbnek tűnt a túlpart, ami a végkifejletet jelképezte. Pörgött a számláló, menetrendszerűen porzott a kréta a lekezelhetetlen adogatások helyén, a szembenálló felek a túlélésért küzdöttek. Djokovic és Nadal pedig már azt se tudta, mihez kezdjen kínjában... 24-24-es állásnál aztán megtört a jég, avagy Isner jéghegybe ütközött az egyre nagyobb hullámokat korbácsoló viharban és elbukta a szerváját. Innen már nem volt számára visszaút. Kevin Anderson 6 óra 36 perc játék után vetett véget az önpusztításnak. Nem maradt ereje az ünneplésre sem, valósággal beesett az öltözőbe. Kiharcolta ugyan a döntőbe jutást, de egy jókora hendikepet cipelt magával. Ennek a meccsnek nem volt igazi haszonélvezője...

Most őszintén, miért kellene ragaszkodunk ehhez a rendszerhez? A győztes csupán a vesztes szerepét nyerte el a következő fordulóra. A helyszíni nézők a döntő játszma derekán az udvariatlanság határát súroló bekiabálásokkal siettették volna a folyamatot: mindenki Djokovicra és Nadalra volt kíváncsi - érthető, hisz' mégsem egy estébe nyúló szervadélutánra vettek jegyet. A szervezők nyaka körül egyre szorult a hurok, hiszen az 5. órába lépve egyértelművé vált, hogy a 2. elődöntőt nem fogják tudni befejezni aznap. Ezzel bizonyára maguk a résztvevők is tisztában voltak: Nadaléknak bele kellett törődniük abba, hogy szombaton nem pihenhetnek. Sőt, lassacskán a női döntő kezdési időpontja is veszélybe került - a sors fintora, hogy mindez Wimbledonban történt, ahol kínosan ügyelnek a hagyományok betar(ta)tására. Ebben a faramuci helyzetben az alkalmazkodás égető kényszere felülírta a hagyományokat. Végső soron a szabályokra ráhatással bíró tornaigazgatóknak, illetve az ITF-nek kell levonni a tanulságokat: ideje megfontolni a döntő szett tiebreak teljeskörű bevezetését a Grand Slameken, követve ezzel a US Open példáját... 

az Anderson-Isner maraton végjátéka szösszenet a Djokovic-Nadal elődöntőből

Este kilenc magasságában, behúzott tető alatt sétálhatott ki a kivilágított pályára Novak Djokovic és Rafael Nadal, hogy lejátsszák az előrehozott döntőt. Ritkán szokott előfordulni, hogy az agyonhype-olt mérkőzések beváltják a hozzájuk fűzött reményeket, ezúttal viszont talán még többet is kaptunk annál, amit ettől a párosítástól vártunk. Egy, az adott borításon tudása legjavát nyújtó Rafael Nadalt és egy újra győzeleméhes, ám teniszében tartalékokat sejtető Novak Djokovicot. Csupán szakmai szempontokat figyelembe véve vitathatatlanul kettejük összecsapása jelölte ki a torna csúcspontját. Különösképp a 3. szett rövidítése, azaz szombati záróakkord sikeredett frenetikusra: a szerb szinte megmagyarázhatatlan körülmények között, űrbéli megoldások közepette került előnybe. Nadal elképesztő nyomással és éllel teniszezett, amit órákon keresztül képest lett volna tartani, ezért őt érezhettük valamelyest közelebb a 2-1-es vezetés megszerzéséhez, mégis úgy gondolom, Djokovic számára volt igazán életbevágó, hogy magához ragadja az előnyt az éjszakára, legfőképp az erőnlétbeli deficit miatt... Szombat délutáni visszatérésükkor, ahogyan arra számítani lehetett, a spanyol csakhamar kikényszerítette a döntő szettet. Az elhúzódó végjáték (nekik sem sikerült 12 lejátszott game alatt dűlőre jutniuk) az előző este tiebreak-jének színvonalát idézte - bár mindketten rengeteg returnt rontottak konfliktushelyzetben -, ám a szűken vett finálé dramatikus fordulatot tartogatott. Az a Nadal, akiről úgy gondoltuk az örökkévalóságig elbírja ezt a tempót, pillanatok alatt esett össze és semmire bukta el az adogatását 8-9-nél, tálcán kínálva a győzelmet ellenfelének... A feltüzelt Novak Djokovicra egy kifacsart Kevin Anderson várt a döntőben.

Számoltunk azzal, hogy mivel az alsó ági elődöntő kétnaposra - és ráadásul ötszettesre - nyúlt, Anderson és a majdani döntőbeli ellenfele közötti fizikális szakadék áthidalhatóvá válhat, de a meggyötört dél-afrikai játékának kulcsa, az adogatások, ebben az elhasználtsági állapotban közel sem ültek annyira, mint amennyire szüksége lett volna rá, hogy szorossá tehesse ezt a meccset. Az első két játszmában tulajdonképpen nem tudott számottevő ellenállást kifejteni, így Djokovicnak nem volt szüksége arra, hogy előhúzza az A-teniszét, kényelmesen kontroll alatt tartotta az eseményeket - tökéletes breaklabda-konvertálási statisztikával operált.  Kevin Anderson fogadóként semmiféle fenyegetést nem jelentett, ám a 3. szettben legalább megőrizte saját szerváját és utolsó erőtartalékait mozgósítva kiharcolta a tiebreaket. Az újabb hősies visszazárkózási folyamatot még csírájában elfojtotta a szerb, aki két évnyi mélyrepülést követően bebizonyította a fanyalgóknak, hogy képes arra, amire Federer és Nadal képes volt: kimászni a gödörből és visszatérni egyenesen a csúcsra. Negyedszer avatták wimbledoni bajnokká és összességében 13. alkalommal emelhetett a magasba Grand Slam-trófeát. És ebben a karrierfordító sikerben, az erőnlétének versenyképessé fejlesztésében, illetve a motivációhiány leküzdésében megkerülhetetlen szerepe van Novak Djokovic régi-új edzőjének, Marian Vajdának.

Innentől kezdve az a kérdés, hogy van-e megállás Djokovic számára? Képes lehet-e arra, hogy a 2015-öshöz hasonló dominanciát építsen ki, avagy - legalább egy rövid időre - élvezhetjük a Federer-Nadal-Djokovic hármas kiegyenlített csatározásait?

The scent of green

2018.06.30. 16:17, bettina.
Wimbledon preview

× A salakszezon lecsengett, a vörös por elillant és a helyébe a frissen nyírt fű jellegzetes illata lépett, amit az óceán felől érkező, kellemesen lengedező szellő szállít orról-orra. Szinte már ott érezzük a szánkban az krémes eperdesszert és a Pimm's koktél ízét, ami felidézi a wimbledoni centerpálya különlegesen arisztokratikus, a maga nemében egyedülálló atmoszféráját. A füves szezon valódi felfrissülésként hat a tenisztársadalomra: a salakspecialisták valamelyest háttérbe szorulnak, a labdamenetek látványosan lerövidülnek, miután az erőviszonyok egy csapásra átalakulnak. Éppen ezért gyakoriak a meglepetések és akár magasan kiemelt játékosok is a borítás áldozatul eshetnek, ha nem alkalmazkodnak időben - a salakról fűre való átállásra mindössze három hét áll rendelkezésükre. Wimbledon ugyanis a nyaku(n)kon van.

Éppenhogy rákarcolták Rafael Nadal nevét 11. alkalommal a Muskétások kupájára, a Maestro felébredt a salakszezont átívelő 'téli álmából' és előmerészkedett barlangjából, hiszen megütötte az orrát az az üde, zöld illat, melyet az óceáni fuvallatok hordoztak. Feloldva a rokokó képzavart, azt hiszem, nem lehet kérdés - csakúgy, mint bő egy hónapja Nadal és a Garros relációjában -, hogy a 37 esztendős Roger Federer a wimbledoni bajnokság kiemelkedő favoritja. A veterán kategóriába kívánkozó életkorán kívül egyetlen helytálló ellenérvet sem tudnék felsorakoztatni arra vonatkozóan, hogy miért ne nyerhetné meg kilencedjére (kettejük kapcsán már meg se lepődünk ilyen űrbéli statisztikákon) is ezt a patinás tornát, amit a tenisz csúcsaként emlegetnek. És eddig a kora sem különösebben hátráltatta a svájcit...

Amint Federer beteszi a lábát a wimbledoni centerpályára, ugyancsak tapintható az a bénító közeg, amit a salakkirály újabb párizsi söprése során extrém dózisban tapasztalhattunk, de az utóbbi években talán nem érvényesült olyan mértékben, mint ahogyan arra számítottunk (legutóbbi két bajnoki címe között 5 év telt el). Ám miután a svájci klasszis szakított a salakkal és átalakította versenynaptárát, újból megmutatkoztak az érinthetetlenség jelei kedvenc borításán és visszanyerte azt a szuperképességét, amivel megbéklyózza ellenfeleit a tenisz szentélyében, Wimbledonban. Ami viszont a felvezető tornákat illeti, a stuttgarti győzelmet követően második otthonában, Halléban váratlan hiba csúszott a gépezetbe: Federer egész héten látszólag kedvetlenül, saját szintjéhez mérten alacsony szinvonalon teniszezett és a döntőre sem tudta magát kellően felpörgetni, így vereséget szenvedett a korántsem füves pályás specialista Borna Corictól. Az a döbbenetes, hogy londoni esélyei a nem kalkulált fiaskó ellenére sem módosultak jelentősen... 

Mégis, kik lehetnek a kihívók? Több szempontból is közelíthetünk ehhez a kérdéshez. Egyrészt, ha a világranglistát és az idei eredményeket tekintjük, kínálja magát Rafael Nadal neve. Igenám, de a kétszeres wimbledoni bajnok spanyol - ismerve a játékstílusát, a mai napig meglep, hogy kétszer is képes volt erre a bravúrra - 2011 óta még csak a döntő közelében sem járt: a 4. forduló a legjobb eredménye (2014-ben az akkor még abszolút újonc Kyrgios, míg tavaly a 16. helyen kiemelt Gilles Müller gyűrte le). Még ha a salakon mutatott teljesítménye fel is jogosítaná Rafát az esélyes jelző viselésére, kétségeink támadhatnak azzal kapcsolatban, hogyan tudja átmenteni, adaptálni a teniszét és a formáját a zöldellő borításra, hiszen ez az elmúlt időszakban enyhén szólva sem sikerült neki zökkenőmentesen. Szerencséjére viszonylag laza sorsolás kapott, az alsó ág, különösen az ő nyolcada hemzseg a hozzá hasonló salakhuszároktól (Cecchinato, Fognini, Schwartzman), akik ellen füvön kétségtelenül favoritnak számít. Egészen a negyeddöntőig adott tehát a lehetőség Nadal előtt arra, hogy építgesse az önbizalmát és megtalálja a működő stratégiát ezen a számára kissé idegen talajon. Ha sikerrel veszi az első heti akadályokat (tegyük fel, nemcsak a túlélés a cél, hanem a végső győzelem szempontjából is előremutató játékkal rukkol elő), joggal tekinthetjük Federer első számú kihívójának, addig viszont - véleményem szerint - fenntartásokkal kell kezelni a salakos eredményekből kiinduló nagyvonalú jóslatokat Nadal menetelésére vonatkozóan.

POTENCIÁLIS NEGYEDDÖNTŐS PÁROSÍTÁSOK
felső ág alsó ág
[1] Roger Federer  vs. [8] Kevin Anderson  [7] Dominic Thiem  vs. [4] Alexander Zverev 
[3] Marin Cilic  vs. [6] Grigor Dimitrov  [5] Juan Martin Del Potro  vs. [2] Rafael Nadal 

A másik lehetséges megközelítés alapján górcső alá vehetjük a füves borításon szerzett eredményeket, különös tekintettel az ideiekre. A wimbledoni torna ugyanis egy különleges kiemelési procedúrát alkalmaz, amely ezen az elven működik: a világranglista első 32 helyezettjének ranglistapontjait kombinálják az elmúlt két év során füves pályán gyűjtött pontokkal. Ezzel ha nem is állítják feje tetejére az általános kiemelési szabályok által kialakított sorrendet, de a céljuknak megfelelően adnak egy valamelyest reálisabb képet az esélyeket illetően. Így fordulhatott elő például, hogy a világranglista 5. helyén álló Marin Cilic, aki tavaly döntőzött Wimbledonban és idén egy Queen's Club-i trófeával lett gazdagabb, a 3-as kiemelési számot kapta. Szembetűnő továbbá, hogy az ATP-rangsorban mindössze 32. helyet elfoglaló Milos Raonic neve előtt a jóval előkelőbb 13-as szám díszeleg - rajta minden bizonnyal sokat dobott a két évvel ezelőtti wimbledoni finálé. Érdemes lesz figyelni a felszálló ágban lévő Novak Djokovicra is: a csúcsra való visszatérésen munkálkodó szerb számára a római elődöntő lelkiekben mérföldkőnek bizonyult. Az egyre növekvő önbizalmát a Roland Garros negyeddöntőjében Marco Cecchinatótól elszenvedett veresége némileg visszavetette (a füves szezonnal kapcsolatban is pesszimistán nyilatkozott), ám hamar sikerült levetkőznie a csalódottságát és a Queen's-i tornán egészen a döntőig menetelt, ahol mérkőzéslabdáig jutott Marin Cilic ellen.

Beszélni kell egy nagy visszatérőről is, aki történetesen kétszeres wimbledoni győztes és alapesetben fojtogató elvárások kísérik szereplését hazája Grand Slam-versenyén, ám egy közel teljes évnyi kihagyást követően - ami magában foglalt egy rizikós csípőműtétet is - szerényebb célkitűzésekkel indul harcba. Egy hónapja még aggasztó hírek érkeztek Andy Murray háza tájáról, hiszen az eredeti tervet felrúgva az utolsó pillanatban visszalépett a s'hertogenbosch-i tornától (Libéma Open). A következő héten 'standing ovation' fogadta Queen's-ben, ahol a meglehetősen szerencsétlen sorsolás egy Nick Kyrgios elleni összecsapással sújtotta, viszont a vártnál jóval pozitívabb képet mutatott fizikai és teniszszakmai oldalon egyaránt, és mindössze egy szoros döntő szettben maradt alul. Eastbourne-ban az ugyancsak sérülésből visszakapaszkodó Stan Wawrinkát könnyedén búcsúztatta, de honfitársával, a top 20 határán táncoló Kyle Edmunddal már nem bírt a 2. fordulóban. A wimbledoni nyitókörben Benoit Paire-t dobta neki a gép, aki szintén rágós falatnak tűnik - pláne a visszatérése hajnalán -, a kulcskérdés mégis az, hogy ő maga készen áll-e a három nyert szettre menő mérkőzésekre. Akár igen, akár nem, a sportág egy évek óta meghatározó figuráját, egyben egyik legkiválóbb harcosát nyerte vissza Murray személyében.

a 2018-as wimbledoni bajnokság főtáblája ezen a linken böngészhető


BREAKING [július 1.]
Nem áll készen. Andy Murray visszalépett a wimbledoni küzdelmektől, helyét a versenytáblán egy lucky loser örökli.

#undécima

2018.06.13. 13:12, bettina.
egyszemélyes show Párizsban

× Azt találtam írni kínomban a Garros-előzetesben, hogy ez a verseny eredetileg nem egy egyszemélyes show. A fenéket nem! Igaz, legalább hozzátettem, hogy még válhat azzá, hiszen én is éreztem a sorsolás után, hogy a mondatom első fele csak affajta illedelmes eufemizáció a mezőny többi tagjára nézve. Mentségemre legyen mondva, azokban a napokban a Giro d'Italia (sokk)hatása kissé elhomályosította az elmém és ilyen állapotban hajlamos vagyok fellengzősen fogalmazni. Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy bárki megverheti Rafael Nadalt a Philippe Chatrier pályán, 3 nyert szettre menő mérkőzésen, pláne nem a döntőben. Utóbbira eddig soha senki nem volt képes. Az más kérdés, hogy szeretek hinni a csodákban. Ha nem így lenne, aligha néztem volna végig a döntőt.

Igazság szerint piszok nehéz elkerülni, hogy ne a tavalyi önmagamat ismételjem. Tulajdonképp csak a trófeák száma lett egyel több. Nincs különbség az erőviszonyok alakulásában, a papírforma jóslatában, az érinthetetlenség tényében és az ellenfelek virtuális szintekre korlátozódó esélyeiben sem. Rafael Nadal idén is saját maga legfőbb kihívója volt. És Rafael Nadal sosem veri meg önmagát. A salakos borítás, a Roland Garros és a Chatrier légköre együttesen olyannyira felerősítik az őt körülvevő aurát, hogy meggyőződésem, a legtöbben eleve vesztesként állnak ki ellene a pályára. Nem kell szépíteni, Nadal puszta jelenléte a frászt hozza a mezőnyre. Ez persze nem újkeletű jelenség, és nem csak a salakkirály esetében figyelhető meg, de úgy hiszem, nála a legmeghatározóbb, már-már ijesztő méreteket ölt. És ez mind a mentális erejében gyökerezik, nem is annyira a teniszében. Ezt a gondolatmenetet támasztja alá, hogy Dominic Thiem kizárólag teniszjátékosi minőségében, azaz szakmailag fel tudta vele venni a versenyt salakon az elmúlt években, ám csupán a Roland Garros kapuin kívül. Párizsban akárcsak tavaly, idén is érvényesült Nadal fölénye a versenyzői képességek terén. Az őt övező aurát még az osztrák sem tudta lebontani, legalábbis a Chatrier stadionban nem. Benne van a pakliban, hogy sosem fogja tudni... Még mindig előrébb jár etekintetben, mint Roger Federer, aki évekkel ezelőtt feladta ezt a harcot - helyette türelmesen kivárja, hogy az ő számára lejtsen a pálya.

Elkanyarodva Nadaltól és az aurájától, érdemes kitekinteni az idei Roland Garros statisztáira is, akiknek ugyan a végső győzelem szempontjából jelentéktelen szerep jutott, jelenlétükkel kétségtelenül színesebbé tették a torna történetét. Alig kezdődtek meg a főtáblás küzdelmek, rögtön belecsöppenhettünk egy filmbe illő, szürreális versenyfutásba: Nick Kyrgios utolsó utáni pillanatban történt visszalépése óriási lehetőséget kínált a selejzetőben elvérzettek számára, viszont egyik illetékes lucky loser sem írta alá aznap reggel a jelenléti ívet. A jónevű Prajnesh Gunneswaran lehetett volna az elsőszámú jelölt Kyrgios helyének betöltésére, ám őt a vicenzai challengeren való részvétel lekötelezte, sorsa tehát megpecsételődött. Így a sorban utána következő Marco Trungellitire terelődött a figyelem, aki a kvalifikáció utolsó körében elszenvedett veresége után egészen Barcelonáig vonult vissza, ami Párizstól cirka 1000 kilométerre található. Az argentin a fejlemények hallattán nem vesztegette az időt, azonnal kocsiba pattant a családdal és még a késő esti órákban megérkezett a francia fővárosba. Másnap reggel a többi opportunistával egyetemben aláírta a jelenléti ívet - milyen érdekes, hirtelen megemelkedett a jelentkezők száma - és kihasználva az ölébe hulló lehetőséget, a délelőtt folyamán megmérkőzött a botrányairól híres-hírhedt Bernard Tomiccsal. A hollywoodi happy end egy 4 játszmás győzelem formájában valósult meg... Trungellitit a második fordulóban a torna meglepetésembere, Marco Cecchinato búcsúztatta, akinek a szereplése ugyancsak megér egy misét.

Marco Trungelliti mesébe illő története Marco Cecchinato vs Novak Djokovic

A Garrost a világranglista 72. helyéről kezdő Cecchinato egy budapesti tornagyőzelemmel vétette észre magát a salakszezon során, ám neve nem csak ezen okból csenghet ismerősen a teniszrajongók körében. A szicíliai teniszező 2 éve még azzal próbált meg pénzt keresni, hogy elveszít meccseket - meggyőző bizonyítékok hiányában végül az olasz szövetség felmentette -, de ő az élő példa rá, hogy a megnyert meccsekkel sokkal nagyobbat lehet kaszálni. Marco Cecchinato impozáns névsoron át verekedte el magát a párizsi negyeddöntőig: Carreno Busta és Goffin búcsúztatása után Novak Djokoviccsal nézett farkasszemet. Az olasz nem rettent meg a feladattól és önbizalommal felvértezve lépett pályára a korábbi önmagát hajszoló szerb ellen: pozitív játékfelfogása 2-0-ás vezetésig repítette, ami a szetteket illeti, viszont ezután meglehetősen mély hullámvölgybe került és úgy tűnt, Djokovic lassacskán bedarálja. Cecchinato azonban a 4. játszma közepén, még épp időben feltámadt hamvaiból és ledolgozta breakátrányát, kikényszerítve ezzel a rövidítést, ami bődületes színvonalú teniszt hozott mindkét oldalról. Azt hiszem, utólag nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a 15-20 perc jelentette a torna fénypontját - a döntő összességében sem tartalmazott annyi izgalmat és fordulatot, mint ez a tiebreak. Végül borult a papírforma, a gigászi csatát hozó rövidített játék 13-11 arányban Cecchinato javára dőlt el - nem akármilyen returnt ütött lezárás gyanánt -, így ő jutott a legjobb 4 közé, ahol a salakherceg Dominic Thiem állta útját. 

Mindeközben a NextGen korcsoport vezető egyénisége, egyben a torna 2. kiemeltje, Alexander Zverev az idei Roland Garroson végre átlépte árnyékát és mentális szintlépésről tanúbizonyságot téve, ötszettes küzdelmei megnyerésével egészen a negyeddöntős fázisig menetelt, ahol még sosem járt Grand Slam-szintű események alkalmával. Azt hiszem, ahhoz nem férhet kétség, hogy a német predesztinálva van a legnagyobb presztízzsel rendelkező trófeák elhódítására, mindössze idő kérdése, mikor váltja valóra a hozzá fűzött reményeket. Ilyen szempontból a karrierje első GS-döntőjét jegyző Dominic Thiemnél is valamivel kedvezőbb a helyzete, aki egyrészt 3 évvel idősebb nála - és így hidat képez két generáció között, másrészt az osztrák habitusában kevéssé érzékelhető az a gyilkos ösztön, ami Zverevnél egyre gyakrabban megmutatkozik. Ettől függetlenül Thiem abszolút alkamas lehet a salakon történő tartós uralkodásra, csupán egyetlen, megkerülhetetlennek látszó akadály tornyosul előtte: Rafael Nadal. Ez az az akadály, amit a Masters-tornákon időnként képes megugrani az osztrák, ám Párizsban méterekkel magasabbra helyezi a lécet a salakkirály. És itt kanyarodhatunk vissza arra a bizonyos aura képezte erőtérre, ami Rafa Nadal kihívóit valósággal megbénítja - lásd például a Del Potróval vított elődöntőt, melynek során a spanyol áttételesen a vörös földbe döngölte a barátságos argentin óriást. Dominic Thiemnél aligha lehetett volna ütőképesebb ellenfelet kiállítani a döntőre, de azt a fényévnyi távolságot, ami a koncentrációs készség terén mérhető közte és Nadal között (az 1. szett végjátéka árulkodó), még ő sem tudta kisebbnek láttatni.

Rafael Nadal még azelőtt bevarrta a tizenegyest, hogy először pályára lépett volna ezen a Garroson.

fun fact
Az utolsó 6 - azaz hat - Grand Slam-tornán Roger Federer (36) és Rafael Nadal (32) osztozott.
No offence, csak jelezném, hogy elvileg 2018 van, nem 2006.
#GOATs

Holy dust

2018.05.25. 13:08, bettina.
Roland Garros preview

Az érettségi időszak kellős közepén járok, ami akár legitimizálhatná a tényt, hogy majd' egy hónapja nem írtam a főoldalra - nem mintha nem lett volna miről -, de nem áll szándékomban kizárólag a tanuláskényszerre fogni a kihagyást, inkább mondanám tudatos döntésnek. A francia nyílt teniszbajnokságra és az olasz kerékpáros körversenyre tartogattam magam, mely két világesemény tulajdonképpen tökéletes váltásban követi egymást: amint a Giro d'Italiának vége, épp aznap kezdődik a Roland Garros. Ez a bejegyzés mégis utóbbira fog koncentrálni, hiszen tegnap került sor a sorsolásra Párizsban. Különben is, kell mostmár egy kis salakos tenisz, hogy megtörje a tavaszi kerékpáros hegemóniát.

Őszinte leszek, az utóbbi hónapokban szégyenyteljes módon csak hosszabb-rövidebb kihagyásokkal követtem az ATP-cirkusz előadásait (no offence). Ennek nyilván egyrészt Murray aggasztóan elhúzódó kihagyása az oka, másrészt nem titok, hogy a salak sosem volt a kedvenc borításom. Ettől függetlenül nem fordítottam hátat a tenisznek, lévén annyira egyik borítást sem tudom utálni, hogy legalább a Masters-versenyek véghajráját ne nézzem meg. A sportág iránt érzett állandó kíváncsiságom semmi esetben sem engedné meg ezt a hanyagságot. Ráadásul a salakszezon hajnalán korántsem volt egyértelmű, hogy Rafa Nadal újabb trófeagyűjtő hadjáratot indít, hiszen az Australian Open negyeddöntőjében egy izomsérülés okán térde kényszerült és távol maradt a márciusi mestertornáktól (Indian Wells, Miami). Viszont amint a spanyol szemcsés talajra tette a lábát, elszálltak a kétségek: Monte-Carlóban kis túlzással felszántotta a salakot, szettveszteség nélkül aratott győzelmet. Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Nem titok, valamelyest ez a már sokszor látott Nadal-féle tarolás is közrejátszott abban, hogy hanyagabb intenzitással követtem az eseményeket. A fonalat persze nem vesztettem el teljesen, de ha egy percet sem csípek el a salakszezonból, az eredmények alapján is ráérezhettem volna, ki a Roland Garros bajnoki címének elsőszámú várományosa. És ebben most semmi cinizmus vagy ellenérzés nincs, ez puszta tény. A salakkirály uralma jelenleg megingathatlannak tűnik.

Amit viszont mostmár lassan 10 éves (higgyétek el, engem lep meg a legjobban ez a szám) szurkolói pályafutásom alatt megtanultam, hogy előre senkinek sem szabad odaítélni a végső győzelmet: a sport mindig magában tartogatja a drámát, pontosan ezért rajongunk érte. Mivel ezt a cikket május 25-e estéjén írom, azt hiszem ez a mai nap legnagyobb tanulsága egyben - jóllehet nem a tenisz háza tájáról származik, de minden sportágra igaz. Akármilyen közhelyesen is hangzik, vitathatlanul igaz - hisz' ez a közhelyek legfőbb jellemzője, nemdebár? És igen, Nadal kétségkívül toronymagas favorit a Garros megnyerésére, per pillanat én sem tudnék másik, vele egy szinten lévő esélyest kikiáltani, de csatlakozva a pártatlan nézők táborához, fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy eredetileg ez a verseny nem egy egyszemélyes show - az eredetileg szóra helyezvén a hangsúlyt, hiszen még válhat azzá a későbbiekben. Beszélni kell Sascha Zverevről, aki a müncheni és a madridi torna megnyerése mellett döntőzött Rómában - Rafa és egy esőszünet zökkentette ki a ritmusból - és jelenleg vezeti a világbajnoki pontversenyt (Race to London), azaz idén ő szerezte a legtöbb ranglistapontot, ami mindenképp figyelemre méltó statisztika a neve mellett. Ám eddigi Grand Slam-szereplései hagynak némi kívánnivalót maguk után, ez gyenge tendencia mindenképp ellene szól: Zverev ugyanis még sosem jutott el a negyeddöntős fázisig egyik major versenyen sem. A növekvő külső nyomás és az egyre szélesedő elvárások pedig esőfelhőkként gyülekeznek a 21 éves német feje felett, akinek előbb-utóbb villantania kell valamit ezen a színtéren is. A játéka alapján képes kell, hogy legyen rá, és fejben sem tartozik a labilis alkatok közé, annyi bizonyos.

Dominic Thiem az évek során rászolgált a salakherceg jelzőre: kétszer is játszott már elődöntőt a Garroson (csak egy topformában lévő Djokovic és maga a salakkirály állták útját, az adott kiírás későbbi bajnokai), illetve tornagyőzelmei túlnyomó hányada is salakról származnak (7/9). Az osztrák azonban idén nem nyújtott maradandót kedvenc borításán, mindössze egy madridi döntőt tud felmutatni, igaz, az odáig vezető úton kisebb meglepetésre búcsúztatta Nadalt. Thiem sosem volt az a lazulós fajta, minden évben előkerül vele kapcsolatban a túlerőltetés kérdése - most is éppen a lyoni 250-es tornán vitézkedik ahelyett, hogy rápihenne a párizsi Slamre. Pechére a második kiemelt Alexander Zverev negyedébe került, így a legjobb 4 közé jutásért kinéz egy igazi ki-ki meccs kettejük főszereplésével, aminek a felső ág tetején helyet kapó Rafa örülhet a legjobban, hiszen csak a fináléban futhat össze valamelyikükkel. Ehhez persze az egyre bíztatóbb formát mutató Novak Djokovicnak is lesz néhány szava, aki a szokatlan 20-as kiemelési szám kíséretében az alsó ág felső negyedéből várja a rajtot. A szebb napokat is megélt szerb könyökpassióból való kiútját egy római elődöntő vetíti előre, ahol egy ellenálhatatlan Nadal torpantotta meg. Mindenesetre az utóbbi néhány tornáján a visszaszerzett versenyképesség és önbizalom jeleit mutatta, ami a klasszisát figyelembe véve felhatalmazza arra, hogy akár a negyeddöntőig gondtalanul meneteljen. 

Számomra homályos zóna, hogy mire számíthatunk például a korábbi győztes Stan Wawrinkától, aki csak elvétve képes mérkőzéseket nyerni idén (legutóbb például Fucsovics Marci fogott ki rajta hazai pályán, Genfben) és továbbra is küszködik a műtött térdével. A szívek bajnoka, Juan Martin Del Potro sosem vitézkedett salakon, ám fekete lóként vele is számolhattunk volna, hanem Rómában egy újabb sérülés miatt feladni kényszerült a Goffin elleni nyolcaddöntőt és veszélybe került a Garros-indulása is. Apropó David Goffin, ő viszont egy balszerencsés időszak után (szemproblémák) újra feltámadni látszik, bár kimagasló eredményt nem tudott felmutatni ezen a borításon, szépen csöndben azért ellopódzott a negyeddöntőkig Monte-Carlóban és Rómában, illetve elődöntőig jutott Barcelonában. Nishikori teljesítményére ugyancsak ráhúzható a felfelé ívelő jelző: a pillanatnyilag a világranglista 21. helyén tanyázó japán például érdekelt volt a monte-carlói döntőben (mondanom sem kell, Rafától kapott ki). A 3. helyen kiemelt Marin Cilic is érdekes lehet, amennyiben egészséges, ugyanis nem szabad elfelejteni azt a fegyvertényt vele kapcsolatban, hogy az utóbbi három GS-tornát tekintve két döntő a mérlege, igaz, a Garrosról a negyeddöntő a legjobbja. A meglepetésemberek skatulyájába sorolható a barcelonai finalista Stefanos Tsitsipas (nem röhög) és Denis Shapovalov is, aki legutóbb Madridban villogott (elődöntős fiaskó Sascha Zverevtől). 

a 2018-as Roland Garros főtáblája ezen a linken böngészhető

utóirat {május 26.]
A Roland Garrosra való ráhangplódás jegyében rendezett genfi 250-es tornát Fucsovics Márton nyerte meg, a német Peter Gojowczykot két sima szettben felülmúlva a döntőben. Ezzel ő lett 1982 óta az első magyar, aki ATP-trófeát emelhetett a magasba. Mindeközben Dominic Thieam diadalmaskodott Lyonban egy hasonló szintű versenyen, Gilles Simont legyőzve.

Australian Open 2018 pt. II

2018.01.31. 15:55, bettina.
#RF20

× Ha tavaly volt Décima, akkor idén ennek mintájára bevezethetjük a Zwanzigstét is. Roger Federer ugyanis 20. Grand Slam-győzelmét aratta vasárnap az Ausztrál Openen. Az igazat megvallva, ez a siker korántsem volt annyira meglepő, mint a tavalyi, sőt kifejezetten erre a forgatókönyvre mutatkozott a legnagyobb esély. Az álomdöntő nem ismétlődött meg: Nadal kiesése teremtett tiszta ziccerhelyzetet Federer számára, akit nem hátráltatott semmiféle sérülés és szettveszteség nélkül, művészi könnyedséggel jutott el a fináléig. Menetelése során több meglepetésemberrel is összecsapott - köztük egy bizonyos Fucsovics Mártonnal -, de az újszerű feladatok sem hozták zavarba, a legfontosabb pillanatokat mesterien menedzselte. Pártatlan nézőként szemlélve az eseményeket, kétség sem férhetett ahhoz, hogy idén is ő fogja a magasba emelni Normant, azaz a melbourne-i trófeát.

A tavalyi Ausztrál Openről alkotott véleményemcikkemből is kiderült, hogy sosem voltam a federeri tenisz megszállotja - még mielőtt bárki bármivel vádolna, ez ugyanígy igaz a nadali teniszre is. Én egy alternatív, kevesek által járt utat választottam a sportágon belül azzal, hogy Murray táborában vertem sátrat. Ezt a döntésemet egy pillanatra sem bántam, dacára a kudarcoknak és a jelenlegi helyzetnek. Nem árulok zsákbamacskát azzal, ha kijelentem, nem az idei Ausztrál Open volt életem legkedvesebb teniszélménye. Esetenként kifejezetten mardosott a tudat, hogy az a játékos, aki miatt szívesen megcsapolnám az amúgy is kevés alvásidőmet, nincs ott a főtáblán. Ez főleg az első hét során töltött el keserűséggel: akkor úgy éreztem, mindenről lemaradok és alig tudok majd összekaparni egy bejegyzésre való gondolatot a torna kapcsán. Később aztán beletörődtem szurkolói balsorsomba, és a második hétre fordulva belevetettem magam a melbourne-i teniszdömpingbe. Megtehettem, hiszen betegen feküdtem otthon és ha akartam se tudtam volna 6 óránál többet aludni, így inkább együtt keltem a nappal és állapotomhoz mérten a lehető legtöbb időt töltöttem meccsnézéssel. Még ha pártatlan is az ember, a sportág rajongójaként óhatatlan, hogy a küzdelmek hevében egy-egy játékossal jobban szimpatizáljon, mint a másikkal. Nekem például kifejezetten tetszett Hyeon Chung produkciója, akit ezelőtt legfeljebb hébe-hóba láttam teniszezni. De brit fanatikus lévén Kyle Edmund teljesítménye ugyancsak kellemes meglepetésként ért - bár róla eddig is tudtam, hogy sokra hivatott.

Ami pedig Federert illeti... mit is mondhatnék még róla, ami tavaly nem hangzott el? A szuperlatívuszokat már mind elsütöttük vele kapcsolatban. Még feljebb helyezte a rekordokokat szimbolizáló lécet: olyan magasra, hogy a belátható jövőben senki se tudja azt átugrani a férfi mezőnyből. Persze még számára is maradt elérendő cél, és talán pont ez az oka annak, hogy a kerek szám ellenére sem jelentette be - csúcson való - visszavonulását. Serena Williams 23-as rekordja például Roger aktuális formájában és a sportág jelen helyzetében abszolút nem tűnik elérhetetlennek, bár ehhez szüksége lenne még az idein kívül 1-2 jó évre, amit családját előtérbe helyezvén egyáltalán nem biztos, hogy elvállal. Egyelőre nem nyilatkozott ez ügyben semmi konkrétumot. Idén tölti a 37-et, de a kora nem lehet akadály, amíg egészséges. Ellentétben ellenfeleivel, akikről az Ausztrál Openen kiderült, elhamarkodták a visszatérést. Murray még két héttel a torna kezdete előtt hőkölt vissza és a melbourne-i szereplés helyett a csípőműtétet vállalta el - azt hiszem, helyesen tette. Wawrinka az utolsó pillanatban tette le voksát az indulás mellett, de utólag már valószínűleg ő is bánja. Egész egyszerűen nem állt még készen a feladatra, és ez a 2. fordulóban, a jónevű Tennys Sangren ellen bizonyosodott be. Novak Djokovic a vártnál gördülékenyebben haladt előre és jutott egyre messzebb az év első Grand Slamén, ám amikor már úgy tűnt, megcáfolván jóslatomat elverekszi magát a végjátékig, a nyolcaddöntőben Hyeon Chung és a fájós könyöke megpecsételte sorsát. Hiába alakították át a szerváját és hiába érkezett a maximálishoz közeli erőnléti állapotban a tornára, a sérülése és koreai tükörképe végül térdre kényszerítette. 

Mindeközben az ujjatlan viseletét felújító Rafael Nadalnál nem mutatkoztak még csak nyomai sem a sérülésnek. Ennek ellenére valahogy nem volt benne a levegőben az újabb Fedal döntő, legalábbis nekem efféle megérzéseim támadtak a második hét hajnalán. Pedig Rafa még a Marin Cilic-csel vívott negyeddöntője során is sokáig nyerésre állt: a 4. szettben azonban fordult a kocka egy combizomsérülés következtében. A spanyol a tavaly Wimbledonban látott Murray-hez hasonló módon, sebzett vadként sántikált a pályán, hirtelen teljesen kilátástalan helyzetbe került. Korábban még sosem láttam ennyire fájdalmas arccal teniszezni, kishíján elsírta magát a labdamenetek között. Miután elbukta a szerváját a döntő játszma elején, kezet nyújtott horvát ellenfelének, ami aztán végképp nem jellemző rá. Ez volt az a momentum, ami megágyazott Roger Federer 20. Grand Slam-győzelmének. Félreértés ne essék, a világért sem akarom lebecsülni Cilic-et, de nehezemre esett elképzelni, hogy majd pont ő fogja keresztülhúzni a svájci számításait. És ha róla nem tudtam elképzelni, nyilván Edmundról és Chungról sem, akármennyire is kedvelem őket. A britek reménysége az aznap érthetetlenül alulteljesítő Dimitrovot (pedig Kyrgiosszal a torna meccsét játszották) búcsúztatta a legjobb 8 között, míg az új közösségkedvenc koreai a szenzációt szenzációra halmozó Sandgrent (aki begyűjtötte Thiem skalpját is) múlta felül az elődöntőért.

Igazság szerint se Federernek, se Cilicnek nem kellett vért izzadnia a döntő bebiztosításáért. Hyeon Chung kevesebb, mint 2 szettnyi játék után feladásra kényszerült a talpán lévő vízhólyagok miatt (akinek a vízhólyag nem elég indok a visszalépésre, annak érdemes megnézni a Chung lábáról készült képet), míg Edmund csak egy játszma errejéig tudta felvenni a versenyt a horváttal. Létrejött tehát a tavalyi wimbledoni döntő visszavágója... Még el sem kezdődött a finálé, Cilic koporsójába beütötték az első szöget azzal, hogy behúzták a tetőt a Rod Laveren a hőségre hivatkozva. Rendben, ettől még éppen nyerhetett is volna, de amit az első szettben mutatott, mindenkire sokkolóan hatott. Federer sem lehetett valami nyugodt legbelül a misztikus 20-as szám fényében, ám Marin Cilic görcsössége egyértelműen kiült a pályára. A 2. szettre aztán sikerült lehiggadnia és ekkor kezdődött csak a valódi meccs kettejük között: mindketten tartották a szerváikat, a tiebreakben pedig a horvát kerekedett felül, bizonyítván, hogy nem véletlenül jutott el idáig. Az erőviszonyok ettől még nem fordultak át, Roger egy gyors 6-3-mal lehűtötte a kedélyeket, viszont ezután váratlanul megremegett. A svájci maestrónak labdája volt a 3-0-ához a 4. játszmában, amit ha megcsinál, karnyújtásnyira került volna a trófeától. Még ha a dupla breakelőny nem is jött össze, a 3-1-es állás is kecsegtetőnek tűnt Roger szempontjából. Ki gondolta volna, hogy 4 Cilic-nyerte game következik zsinórban?! Az oka az lehetett, hogy a mérkőzés ezen szakaszában Marin Cilic valójában elhitte, hogy van keresnivalója. Ez azonban csupán egy múló állapot volt: amint Federerből előtört a gyilkos ösztön a döntő szett elején, elillantak a horvát reményei...

Szóval, valahogy így valósult meg a Zwanzigste. És nem hinném, hogy ez lenne a végállomás a Fed-expressz számára.

 

20🏆❤️#normaniscominghome #20 #ausopen #RF20

Roger Federer (@rogerfederer) által megosztott bejegyzés,

utóirat
Nem felejtkeztem el a magyar vonatkozású sikerekről sem, bár be kell vallanom, Babos Timi egyetlen meccsét se láttam élőben (kövezzetek meg, de se a péntek, se a vasárnap hajnali 6 óra nem éppen barátságos időpont egy középiskolás diák szempontjából), ettől függetlenül abszolút megérdemeltnek tartom a Mladenovic-csal aratott GS-győzelmet, hiszen már régóta ott kopogtatott az ajtón. Fucsót csak Federer ellen láttam teniszezni, és azt hiszem nem lehet vitás, hogy tisztességgel helytállt. Marci az utóbbi néhány évben sorra elvérzett a Grand Slam-tornák selejtezőiben, minekután itthon sokan leírták, ám a Davis Kupa-szereplés új lendületet adott karrierjének. Én, személy szerint örülök, hogy érdemben sikerült előre lépnie Sávolt Attila vezényletével és egészen a top 50 küszöbéig tornázta fel magát a világranglistán. Ezen a hétvégén pedig újból a Davis Kupában bizonyíthat: a világcsoportban a tavalyi döntős belgákkal találkoznak a magyarok.

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre