Milánó-Sanremo, avagy a klasszikus, amit a legkönnyebb befejezni, ámde a legnehezebb megnyerni - véli Greg Van Avermaet, az idei verseny főbb esélyeseinek egyike. Amilyen sablonosnak hallatszik ez a megállapítás, olyannyira magas az igazságtartalma. Noha a Classicissima egyetlen hétszeres győztese, Eddy Merckx egykoron meglelte a titok nyitját, a jelenlegi mezőnyben olyan nagyformátumú kerekesek, mint például a világbajnoki triplával büszkélkedő Peter Sagan, vagy éppen a fenti idézet olimpiai aranyérmes szerzője, évek óta a sötétben tapogatóznak, keresve a kulcsot a sikerhez. A támadási felület a 300 kilométert alulról nyaldosó össztáv ellenére csekély: míg a klasszikus sprinterek számára a túlélés a tét a Poggio szerpentinjén, a mezőnyhajrát elkerülni kívánó, puncheur alkatú aspiránsok ezen az emelkedőn kelnek igazán életre. Akárcsak tavaly, ezúttal is az ész diadalmaskodott az erő felett: az egynapos viadalokra specializálódó Deceuninck-Quick Step - ahogyan mondani szokás - befűzte az oktatófilmet, Julian Alaphilippe pedig Siena után bevette Sanremót is.

Ha létezik kerékpárverseny, amelynek megbocsájtjuk, hogy fennhéjázva fittyet hány rohanó, ingertelített világunk elvárásáira, az a Milánó-Sanremo. A pökhendi Classicissima ugyanis nem köt kompromisszumot a spektákulum-központú médiával és meg sem próbál a tévé előtt ásítozó, türelmetlen szurkolók kedvére tenni. De mi, akik ismerjük, nem is várjuk el tőle, hogy megváltozzon. Fejet hajtunk a tradíció előtt, mert ez tartja életben a varázslatot, ami évről-évre odaszegez minket a képernyők elé, akár szeretjük ezt a versenyt, akár nem. Kifelé persze nem ezt kommunikáljuk, alkalomadtán harsányan kritizáljuk a kísérletezéstől elzárkózó szervezők maradiságát. Valamifajta külső kényszernek engedelmeskedve újra és újra megkérdőjelezzük a Milánó-Sanremo létjogosultságát, miközben a szívünk mélyén tudjuk, ez az útvonal úgy jó, ahogy van, badarság lenne belenyúlni. A monumentalitás a hosszúságában rejlik: a feleslegesnek ítélt extra pedálfordulatok teszik kifürkészhetetlenné a végjátékot, sokismeretlenessé bővítve az egyenletet. Ha megnyírbálnánk a versenytávot, a Milánó-Sanremo, mint olyan, megszűnne létezni, lévén nincs rövidebb út e két város között. Ha a szintrajzba szeretnénk további izgalmakat csempészni, azzal egyrészt az identitásától fosztanánk meg a Classicissimát, másrészt végérvényesen kiradíroznánk a sprintereket az egyenletből - nem véletlen, hogy az ilyen és ehhez hasonló reformtörekvések kivétel nélkül elvetéltek. Osztom azt a véleményt, miszerint a szóban forgó futam első 280 kilométere végtelenül unalmas tud lenni (és ezt maguk, a résztvevők is elismerik), de ha valódi szelekciót szeretnénk látni egy átlagban 4%-os meredekségű, nagyjából öt perc alatt teljesíthető emelkedőn - hozzátenném, a rettegett Poggio a Giro d'Italia keretei között aligha érdemelne említést -, akkor bizony szemet kell hunynunk a 6 órányi kvázi eseménytelenség felett, melynek csupán a harmada kerül adásba. Valamit valamiért.

A szerény házigazdák által a tavasz klasszikusaként emlegetett Milánó-Sanremo története a XX. század elejére nyúlik vissza: 1907 óta megannyi döbbenetes forgatókönyv elevenedett meg a Riviera di Ponente napcsókolta domboldalain, mielőtt a peloton - egyben vagy darabokban - bevonult volna a Via Romára, elszáguldva az ikonikus sanremói szökőkút mellett. Hol egy hősies szóló, hol egy gatyaszaggató támadás, hol egy vakmerő lejtmenet, hol egy célfotóba torkolló mezőnyhajrá. Nincs egyetlen jól bevált recept a győzelemre. A verseny kimenetele a fáradtság-faktor okán közel megtippelhetetlen, ennek megfelelően a korábbi bajnokok adottságai rendkívül szerteágazóak: nincs még egy olyan egynapos, ahol egyenlő esélyek mellett rúghat labdába egy Mark Cavendish-szintű sprinter, egy Michał Kwiatkowski-szintű puncheur és egy Vincenzo Nibali-szintű all-rounder. A Milánó-Sanremo hagyományosan a Szent József-ünnephez (március 19.) igazodik, néhány kivételtől eltekintve az ahhoz legközelebb eső szombaton kerül megrendezésre: a sokszínű mezőny ezennel március 23-a reggelén sorakozott fel a milánói Sforzesco-kastély impozáns óratornyának árnyékában. A messzi úticél a Ligúr-tengerpart egyik turisztikai központja, a pálmafákkal övezett korzóival hódító Sanremo, avagy a virágok városa (Città dei Fiori). Hét óra a nyeregben, amit egy intenzív finálé koronáz meg - célszerű tehát feltankolni a szénhidrát-tartályokat, hiszen az energiatakarékosság kulcsfontosságú a maratoni tekerés során.

A Classicissima idei, 110. kiírása ragyogó tavaszi napsütés mellett, a megszokott mederben zajlott: elsőként a hétperces egérutat nyerő szökevénycsoport csodálhatta meg az azúrkék ruháját felöltő Földközi-tengert, miután kényelmes iramban átbuktak a féltávnál magasodó Turchino zöldellő ormán. Amint a rejtőzködő favoritok csapatai rákanyarodnak az olasz riviéra mentén végigfutó Via Aureliára, csak úgy kattognak a fényképezőgépek: a sziklás hegyoldalakba vájt panorámaút, háttérben a végeláthatatlan kékséggel hálás témát szolgáltat a lesben álló fotósok számára. Mihelyt versenyző és néző egyaránt kigyönyörködhette magát a képeslapra kívánkozó tájban, ideje volt rálépni a gázpedálra, ugyanis a kilométerszámláló kérlelhetetlenül pörgött visszafelé és a horizonton felbukkant a hajrá közelségét jelző három dombtető (tre capi). A helyi szurkolói klub által gyújtott görögtüzek narancsszín füstködébe burkolózó Capo Bertán ez alkalommal a bozót is lángra kapott: noha az így keletkező látvány kívülről szemlélve kétségtelenül pazar, a levegő után kapkodó kerekesek aligha örvendeztek ennek, miközben az aszfaltcsík körvonalait keresve keresztülhaladtak rajta. Az utolsó szökevény, Fausto Masnada kitisztult tüdővel vághatott neki a Milánó-Sanremo fináléjának első próbatételét szimbolizáló Cipressának, a magányos harcos azonban nem kerülhette el végzetét, a vörös posztót megpillantó peloton a hegy lábánál bekebelezte. A kacskaringós lejtmenetben Niccolo Bonifazio vágott az élre, aki lévén úgy ismeri a Sanremo környéki utakat, mint a saját tenyerét, versenyre kelt a kísérőmotorosokkal: a tévé előtt lélegzetvisszafojtva figyelhettük halálmegvető ereszkedését, minek során egy papírlap, annyi se fért volna el a pedálja és a kőfal között. Az ámokfutásszerű akció szusszanásnyi előnyhöz jutatta a Direct Energie színeit viselő olaszt, ám a mögötte felsorakozó Deceuninck-armada hamar a sarkára lépett.

A feszültség a tetőfokára hágott, ahogyan a mezőny talpa alatt újból emelkedni kezdett az út: elérkezett az igazság pillanata, a Poggión fel kellett fedni a kártyákat. A klasszikus sprintereknek idén sem osztottak lapot, így ők csalódottan csorogtak hátra, kénytelen-kelletlenül átengedve a terepet robbanékonyabb riválisaiknak. Julian Alaphilippe-et, a verseny ötcsillagos favoritját tankönyvbe illő felvezetésben részesítették falkatársai, nem csoda, hogy Sagan és Van Avermaet között ádáz küzdelem zajlott a francia hátsó kerekéért: Zdenek Stybar és Philippe Gilbert irdatlan tempót diktáltak az emelkedő alsó szakaszán, megágyazva egy sorsdöntő attaknak. Ezúttal az EF neonrózsaszín mezében feszítő Alberto Bettiol töltötte be azt a hálatlan, ámbár vitathatatlanul hasznos szerepet, amelyet tavaly a Nibalit mozgósító Krists Neilands, azaz kiugratta a nyulat a bokorból: érzékelvén, hogy Gilbert utolsó erőtartalékait is felélte, Alaphilippe maga eredt a valós fenyegetést jelentő Bettiol nyomába, folytatva az ígéretes offenzívát, melyhez tétovázás nélkül csatlakozott Kwiatkowski, Sagan, Valverde, Naesen, Trentin és Van Aert is. A Sanremo szívébe vezető hajtűkanyarokat szelve tovább duzzadt az élcsoport létszáma, többek között a címvédésre bazírozó Nibali és a Matthews segítségére siető Dumoulin is felbukkant a sztárparádéban. Ahogyan végigmasíroztak a főutcán, Matteo Trentin intézett újabb támadást a lélekben már a hajrára hangolódó kihívói ellen. Alighogy levadászták a regnáló Európa-bajnokot, az ugyancsak a második hullámmal érkező Matej Mohoric gyújtotta be a rakétákat. Miután őt is visszalasszózták a bolyba, a taktikai hibák tömkelegét elkövető Peter Sagan hirtelen az élen találta magát: tizenegy szempár szegeződött rá, amint kínjában keresztbe-kasul cikázott a célegyenesben. Míg a tanácstalan szlovák a szivárványszinű trikót megöröklő, tőle jobbra helyezkedő Valverde szándékait firtatta, Mohoric kapva-kapott az alkalmon és elsuhant a bal válla mellett. Alaphilippe megelégelte Sagan tétlenségét és kihasználva a Bahrein-Merida robosztus rouleurjének szélárnyékát, elsöprő győzelmet aratott a Via Román. A Deceuninck-Quick Step újfent tanítani való munkát végzett.

Vannak, akik a perzselő ausztrál nyárba menekülnek, míg mások az enyhe spanyol télben merészkednek újra az országútra, hogy begyűjtsék az év első versenykilométereit, egyben azonban mindenki egyetért: az igazi szenvedély március elején, a nagymúltú egynapos viadalok startvonalán állva költözik vissza a peloton küllői közé. A bizonyítási vágytól égő specialisták izgatottsága az idők során átragadt a hősies küzdelmekre éhező szurkolókra is, akik emelkedett hangulatban vágják a centit a belga Nyitó Hétvége előtt - nem csoda, hiszen a tavaszi klasszikusok sosem okoznak csalódást, nem ejtenek sebeket az őszinte lelkesedésünkön, amit előzetesen táplálunk velük kapcsolatban. Mit szeretnénk látni? Improvizatív versenyzést. Epikus csatákat. Tűzijátékot. Káoszt. Kockaköveket. Kockaköves emelkedőket. Murvát. Murvás emelkedőket. Sarat. Oldalszelet. Egyszóval: drámát. A tavaszi klasszikusoktól mindezt egy csomagban, ömlesztve kapjuk meg. Ebben a kitüntetett időszakban az ösztönösség, a ravaszság és a bátorság vezet diadalra - ezért is imponálóak számunkra ezek a tradicionális versenyek.

A belga szezonnyitó, a 74. alkalommal kiírt Omloop Het Nieuwsblad legfőbb tanulsága, hogy a történelem ismétli önmagát, csak észre kell venni a vissza-visszatérő mintákat: ha összevetjük a tavalyi eseménysort az ideivel, megfigyelhetjük, hogy kísértetiesen hasonló forgatókönyv mellett zajlott a két verseny, különös tekintettel a végjátékra. A tavasz újfent szomorkás orcáját fordította a Gentben gyülekező mezőny felé, az időnként pityergő szürke felhőtömeg elnyelte a gyengéd márciusi napsugarakat. Akárcsak egy évvel ezelőtt, a kissé talán álmoskás peloton lagymatag iramban közelített a nap első nehézségét tartogató Leberghez, ám még mielőtt felkapaszkodott volna a Haaghoek nevezetű emelkedőre, amelyet ébresztő jelleggel egy kockaköves szektor vezetett fel, kishíján hátba csapta őket a hölgyek versenyében élen tekerő Nicole Hanselmann - a zsűri kénytelen volt átmenetileg neutralizálni a női futamot, egérutat biztosítva ezzel a vártnál komotósabban haladó férfiaknak. Amint kitisztult az idő, visszatért a harci kedv és az egyre fokozódó tempó előcsalogatta a kísérletezni vágyókat: a Leberg másodszori megmászásakor Vanbilsen prokoválta a végső sikerre pályázó specialistákat. A Greg Van Avermaet-vezette CCC elszalasztotta ezt a korai akciót, így a narancsmezes alakulat eszeveszett üldözésre kényszerült, hogy lehetőleg a valkenbergi rámpáig felzárkóztassa kapitányát a Zdenek Stybar nevével fémjelzett szökevénycsoporthoz. A következő ütést Philippe Gilbert vitte be, aki a Kerkgate pavéján taposott a pedálba: a támadásba lendülő ex-világbajnokot van Aert, Van Avermaet és Daniel Oss vadászta le.

A sorsdöntő akceleráció ötlete Danny Van Poppel fejéből pattant ki, aki a céltól nagyjából 40 kilométerre, a Molenbergen felfelé szaggatta szét a főmezőnyt, kialakítva egy, az esélyeseket tömörítő szelektív bolyt. A patinás társaság létszáma Tiesj Benoot kicsúszásával alaposan megcsappant, az emblematikus Kapelmuur-Bosberg kombinációnak mindössze hatan vághattak neki az élről, ám egy pillanatra sem pihenhettek meg a nyeregben, hiszen a nyakukon érezhették az üldözők lehelletét. Észlelvén a közeledő veszélyt, az elszántan harcoló Stybar-Van Avermaet kettős valósággal nekirontott a geraardsbergeni falnak, együttes erővel felduzzasztva a különbséget, egyúttal kiszórva a sorból a leggyengébb láncszemet, Daniel Osst. Öten maradtak tehát versenyben, kiegészülve Tim Wellensszel, Alexey Lutsenkóval és Dylan Teunsszel. A hatékonyan kooperáló kvintett lóhalálában gyűrte le az utolsó előtte magasodó akadályt, a Bosberget, ezáltal tetemes előnyre tett szert a darabjaira hulló mezőny elejével szemben. Mindeközben a Deceuninck-Quick Step szinte észrevétlenül, már-már szemtelen módon akadályozta az üldözőmunkát, bízva abban, hogy a hajrában Stybar túljárhat társai eszén. Ami a végsebességet illeti, Greg Van Avermaet fölényét senki sem vonhatta kétségbe: az erőviszonyok ismerete korai offenzívára késztette a győzelemre apelláló ellenfeleket - a négy kivívó saját érdekében nem cipelhette magával az olimpiai bajnokot a célig. Amint az ötösfogat elsuhant a három kilométeres kapu alatt, a sor végén leskelődő Tim Wellens a tettek mezejére lépett, a nyerő megmozdulást azonban nem ő, hanem a farvizén előretörő Zdenek Stybar mutatta be. Egy tizedmásodpercnyi tétovázás Van Avermaet részéről és bottal üthették a ravaszdi cseh nyomát, aki gyakorlatilag lemásolta a tavaly Michael Valgren által sikerre járatott taktikát, kiszagolva a tökéletes momentumot.

A szezonnyitó hétvége a Europe Tour részét képező Kuurne-Brüsszel-Kuurnével válik teljessé, melyre a tepsi laposságú fináléval érvelő szakma előszeretettel süti rá a sprinter klasszikus bélyeget. Az utóbbi években kirajzolódó tendencia viszont a szökevények szerencséjét erősíti a gyorslábúak hadával szemben - Dylan Groenewegen tavalyi diadalát egy Peter Sagan győzelmével végződő kiscsoportos hajrá és Jasper Stuyven szólósikere előzte meg. Ezalól az üdítő tendencia alól az idei kiírás sem volt kivétel: az egy mindenki ellen típusú küzdelmet újfent az az egy nyerte, dacolva a sokszoros túlerővel... A színtelen fellegekbe burkolózó belga tavaszba a szivárvány minden árnyalatában pompázó mezőny csempészett vidámságot, ahogyan tovább tekergőztek a hellingek  (arrafelé így nevezik a rövidke, ámde annál intenzívebb kaptatókat) földjén. Az útvonal éke a fényesre kopatott kockakövekkel díszített Oude Kwaremont, amely a klasszikusok sztárjait is megbabonázza. Az ikonikus emelkedőn a csillogásra vágyó Deceuninck-Quick Step ragadta magához a kezdeményezést. Mihelyt a Lampaert-Stybar duó az élre tört, a levegő után kapkodó mezőny libasorba rendeződött, melyet a domináns királykékek mögül előbújó Ian Stannard robbantott szét. Az egykori brit bajnok hátsó kerekébe - a két felbújtó mellett - Naesen, Doull, Ballerini, Asgreen és Küng kapaszkodott bele.

A Kluisberg lejtmenetében egy tucatnyi világklasszis - többek között Trentin, Greipel és Jungels - csatlakozott az agresszorokhoz, ahogyan bekebelezték a nap eleji szökés martalékait. A második hullámmal érkező Bob Jungels, sokallva az élboly létszámát, az esőtől áztatott varenti kockaköveken tesztelte a konkurenciát: a luxemburgi kifejezetten otthonosan mozgott a számára ismeretlen terepen, ritmusához csupán Naesen, Cort, Ballerini és Langeveld tudott igazodni. A hátrahagyott szökevénytársak lassacskán visszatagozódtak a főmezőnybe, melyet a címvédésben bízó Jumbo-Visma kormányzott. Az üldözésben a Bora-Hansgrohe és a Mitchelton-Scott nyújtott segítő kezet, apránként csipegetve az egy perc környékén tetőző különbségből. Amint a lopakodó veszedelem elől menekülő kvintett rákanyarodott a kuurne-i körpályára, Bob Jungels egy hirtelen ötlettől vezérelve időfutam-pozícióba vágta magát és eltempózott a döbbenettől sújtott riválisoktól, akiket csakugyan elnyeltek a vadul törtető sprintervonatok. Az elcsigázott peloton lendülete azonban idejekorán elapadt, a tanácstalan tömegben felütötte a fejét az anarchia, így a mammut áttetelt taposó Jungels révbe érhetett.

Gyengéden hullámzó, tarka táj, filigrán alkatú, smaragdzöld ciprusfák, dombtetőkön csücsülő, ódon-barna villák és fehér porfelhőt köhögő ösvények. Üdvözlet a páratlan szépségű toszkán sivatag, a Crete Senesi dűnéiről. Eme festővászonra kívánkozó vidéken kacskaringózik a vintázs filterrel hódító Strade Bianche, a verseny, amelyet születésétől fogva klasszikusként emlegetnek, sőt mi több, a legelvetemültebb szakírók úgy utalnak rá, mint a nem hivatalos 6. Monumentumra. Egy a bökkenő: noha a kerékpárversenyzés aranykorát felidéző Strade Bianche egyedi karakterisztikája alapján remekül beleillik a képbe, szerény, 13 kiírásra korlátozódó történetével és kevesebb mint százötven kilométeres versenytávjával eltörpül az olyan, évszázados múltra visszatekintő, maratoni hosszúságú őskövületek mellett, mint a Párizs-Roubaix vagy a Liège-Bastogne-Liège. Megkontrázva a történelem mocsarába süllyedő érveket, jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, miszerint csupán ettől lenne Monumentum egy Monumentum? Számít ez egyáltalán, amikor az utolsó porszeméig romantikus toszkán viadalért - kamaszkora ellenére - megbolondul a nép? Úgy vélem, a mezőny szenvedélyes attitűdje elhomályosítja a konzervatív érveket: a Strade Bianche szerelem volt első látásra.

Tavaly márciusban a közönséges dagonyává változó murvaréteg kényeztető agyagpakolás gyanánt hányta a sarat a gladiátorok arcára, ezzel szemben az idei futam csontszáraz körülmények mellett zajlott, így a kerekesek az általuk felkorbácsolt, torokirritáló port kóstólgatták az aprókavicsos szektorokban. Ahogy a szikrázó napsütésben kigurultak a gótika fellegvárából, néhány órára maguk mögött hagyva Siena terrakotta tornyait, egy ambíciózus négyes vágott a mezőny elé, hogy felverje a békésen szunnyadó, lankás vidéket. A szökevényeket összekovácsoló harmónia tovaszállt a toszkán sivatag homokjával: Leo Vincent csakhamar kapitulált, Alexandre Geniez a törmelékes terep áldozatául esett, míg csapattársa, Nico Denz szem elől tévesztette Diego Rosa sziluettjét az ascianói kaptató porködében. Egy legény maradt a gáton, ám pedálfordulatai meg voltak számlálva az élen. A Fabian Cancellara nevét viselő 8. szektor murvadombján, a Monte Sante Marie-n ugyanis Jakob Fuglsang felgyorsította a szelekciót, életre hívva egy bivalyerős üldöző gárdát, melyben - a teljesség igénye nélkül - felfedezhettük Julian Alaphilippe-et, Zdenek Stybart, Greg Van Avermaet-ot, Wout Van Aert-et, Tim Wellenst és a címvédő Tiejs Benoot-ot. A háromhetesek császárai, a számmisztika bűvöletébe kergetett Vincenzo Nibali és az elsőáldozó Geraint Thomas a hátsó csoportban ragadtak, ahonnan nem volt számukra visszaút.

A magányos éllovast, a szufla szűkében lévő Diego Rosát Castelnouvo Berardenga határában érte utol a végzete, elveszett az Yves Lampaert vezette puncheur-kavalkádban. A verseny elsőszámú animátorává avanzsáló Fuglsang a Monteaperti tetejét ostromolva tovább borzolta a kedélyeket - ezúttal mindössze ketten, Alaphilippe és Van Aert tudott ráakaszkodni a ficánkoló dán kerekére, utóbbi azonban vörös zónába sodródott a sorozatterhelés alatt. Ugyan az Astana eltökélt kapitánya tett egy újabb kísérletett arra, hogy megváljon egyedüli vetélytársától, Julian Alaphilippe derekasan állta a sarat (jelen esetben a port) és lefülelte az akciót. Mivel a zúzalékon nem született döntés, Siena aszfaltozott külvárosában egy elhamarkodott macska-egér játék bontakozott ki kettejük között: addig-addig nyújtózkodtak a nyeregben, fürkészve egymás rezdüléseit, mígnem az egyenletes ütemet diktáló Van Aert elszáguldott mellettük, megkongatva a vészharangokat. A március elsején World Tour-szintre lépő, zöldfülű belga gyakorlatilag elvontatta letaglózott ellenfeleit a rámpaszerű Via Santa Catarina lábáig, hogy aztán Fuglsang jobbról, Alaphilippe pedig balról kerülje ki a kegyetlen meredekségű finisben, ahol tavaly - a szó legszorosabb értelmében - lefordult a kerékpárról. A világörökség részévé nyilvánított Piazza del Campo peremére a robbanékony francia kapaszkodott fel elsőként, aki válla fölött hátrapillantva elégedetten konstatálhatta, győzelmét immáron nem veszélyezteti senki, így diadalittasan vonulhatott be a hangorkántól visszhangzó főtérre. 

Ahogyan a kiemelten kezelt tavaszi, úgy a némileg háttérbe szoruló őszi klasszikus szezon is magában hordoz egyfajta bájt és szépséget. Egy piemonti domboldal sárguló szőlőtőkéiben éppúgy megtestesül a romantikus búcsúélmény, mint abban a már-már gicces mozzanatban, ahogy az aranyló szeptemberi napfény megcsillan valamely festői szépségű lombardiai tó felszínén. Tombol az indiánnyár: az európai országúti idény tehát emelkedett hangulatban, pazar panoráma mellett zárul le Észak-Olaszországban. A lehulló falevelek klasszikusaként emlegetett Lombard Körverseny a lélegzetelállító díszlet mellett színvonalas előadást is kínál, így nem véletlen, hogy az öt kerékpáros monumentum egyike. Egy érzelmes, drámai záróakkord, mielőtt két viharos történelmű, szintén nagymúltú félklasszikus adja meg az alaphangot, megteremtve a feszültséget. A szezonzáró őszi egynaposokat ezúttal anekdotikus elemekkel tarkított bejegyzésben összegzem.

Azok, akik rendszeresen néznek kerékpárversenyeket és egész évben figyelemmel követik a profi mezőnyt, bizonyára kívülről fújják a megszokott menetrendet: szeptember közepén megünnepeljük a piros trikóst Madridban, miután mindenkit elragad a világbajnokság szivárványos álomvilága, majd egy lombardiai hattyúdallal a peloton búcsút int az öreg kontinensnek. Tiszta sor. Azonban azt már csak a legkiműveltebb magyarországi rajongók tudhatják, hogy a világbajnokság és a lombard körverseny között pezsgő kerékpáros élet zajlik Észak-Olaszországban, hiszen közvetítések híján ezidáig nem volt teljeskörű rálátásunk erre az időszakra. Mostmár gyakorlatilag az összes olasz egynapost élőben izgulhatjuk végig, beleértve az ún. Trittico d'autunno eseményeit, melyet a bevezetőben körülírt Il Lombardia tetőz be. De mégis, mi a csuda az a Trittico d'autunno? Amíg utána nem olvastam, számomra sem volt egészen világos, mit takar ez az egyébként hangzatos fogalom. A trittico szó - megfosztva a vallási vonatkozásaitól - hármas egységet jelent, az autunno pedig az évszakra utal, amelyben ez a hármas egység megrendezésre kerül. Az olasz szaksajtó egészen pontosan a Milánó-Torinó, a Gran Piemonte és az Il Lombardia által alkotott trilógiát érti ezalatt. Ám ez a három egynapos verseny nem járt mindig kéz a kézben fennállása során: a Milánó-Torinó csak 1987-ben vált végérvényesen őszi klasszikussá, ebben az évben született meg tehát a nem hivatalos elnevezés, ami összekötötte ezeket a nagymúltú kerékpáros eseményeket.

Hogy mennyire nem volt rálátásunk erre az időszakra, mi sem bizonyítja jobban, hogy mielőtt Alberto Contador 2012-ben megnyerte volna, sosem hallottam a Milánó-Torinó nevű versenyről, kis túlzással azt se tudtam, hogy eszik vagy isszák - nem csoda, hisz' 2008 és 2011 között meg sem rendezték. Emlékszem, mekkora sprintet vágtam ki a buszmegállótól hazáig, hogy egy élő, olasz nyelvű, szöveges közvetítésen keresztül követhessem az utolsó kilométereket. Lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket, miközben le sem vettem az ujjamat a frissítés gombról... A Milánó-Torinó azonnal belopta magát a szívembe, mondhatni, a megszállottja lettem, elsősorban azért, mert a torinói hegyi befutó esélyt ad a Contadorhoz hasonló mászóbajnokoknak a klasszikus győzelem megszerzésére, amire Flandriában vagy az Ardennekben nincs esélyük. Az idei év sem volt kivétel ezen trend alól: az utolsó 25 kilométeren belül kétszer kellett felkapaszkodnia a mezőnynek a tragikus történetű bazilikához. A 2012-es, Contador által fémjelzett kiírás sikerén felbuzdulva - nem túlzás állítani, a spanyol klasszis diadala újból felhelyezte a térképre ezt az antik versenyt, felújítva népszerűségét - a szervezők nem változtattak a finálén, mondhatni, a dupla-Superga hagyománnyá lett.

A Milánó-Torinó évről-évre egyre nagyobb sztársűrűségű startlistákat tud felmutatni: az innsbrucki világbajnokság főszereplői mellett a lombard körversenyre aspiráló kerekesek is megmérettették itt magukat. A szivárványba burkolózó Alejandro Valverde kapva-kapott az alkalmon, a Superga első teljesítésekor egy komplett akcióhullámmal kinálta meg a riválisokat, melynek követketményeként látványosan leredukálódott a mezőny - igaz, az emelkedőn leszakadók közül többen is elcsípték a sor végét a lejtmenetben. A végjátékban az előretolt ékek kollaboratív megindulása miatt izzott fel a levegő: az FDJ képviseletében David Gaudu (a verseny MVP-je), az Astana színeiben Jakob Fuglsang, míg az EF helytartójaként Daniel Martinez lépett a tettek mezejére. Hamarosan a csapatkapitányaik is felbukkantak az élen, kiegészülve a friss világbajnokkal, aki kissé egyedül érezhette magát a tandemek között. Thibaut Pinot menetrendszerűen érkezett meg Gaudu hátsó kerekére és együtt vitték tovább az offenzívát, magukkal rántva Miguel Ángel Lópezt és a magányos Valverdét. A dráma másfél kilométerre a céltól hágott a tetőfokára. David Gaudu, felélve utolsó erőtartalékait, éppen kiborított a négyesfogat elejéről, mikor López támadásra adta a fejét. A kolumbiai egy pillanatra hátranézett, konstatálva Valverde kapitulációját és összeütközött az útját keresztező versenytárssal, Gaudu-vel. A kölcsönös figyelmetlenségből fakadó incidens nyomán Thibaut Pinot előtt megnyílt az út a győzelem felé: ugyan López hamar visszapattant a nyeregbe, már csak Valverdét vadászhatta le, a franciát legfeljebb a tekintetével tudta követni.

A Gran Piemonte, az állandó változásban lévő ún. félklasszikus volt a trittico következő állomása, ráadásul rögtön másnap. Az egykori piemonti körverseny karakterisztikája nehezen meghatározható egy szóban, nincs bevett vonalvezetése, illetve a start- és célvárosai sincsenek kőbe vésve. A 2018-as kiadáshoz készített útvonal a strapabíró sprintereknek, illetve a rouleuröknek kedvezett, de ha elmélyedünk a korábbi győztesek névsorában (Constante Girardengo, Rudi Altig, Eddy Merckx, Felice Gimondi, Richard Virenque, továbbá a mostani mezőnyből Rigoberto Urán és Fabio Aru), láthatjuk, hogy akadtak hegyesebb kiírások is. Kétségtelen, az idei nem ezek közé tartozott. Ettől fogva azok a versenyzők, akik a Supergán kulmináló Milánó-Torinón villogtak, egyből Bergamo felé vették az irányt, átadva a terepet gyorslábú kollégáiknak. A Gran Piemonte befutóját ezúttal az UNESCO világörökség részét képező stupinigi vadászkastély tövében tűzték ki, amit érdemes felkeresni, ha Torinó közelében jár az ember.

Ami viszont még a pazar célhelyszínnel is érdekesebb, pláné nekünk, magyar kerékpárrajongóknak, hogy a nívós mezőnyben felfedezhettük a Quickstepnél gyakornokoskodó Peák Barnabást, aki nemcsak hogy tartotta a tempót a legjobbakkal, elsőszámú szökevénygyilkossá lépett elő, magára vonva ezzel a nemzetközi szaksajtó figyelmét. A 19 éves magyar tehetség a verseny utolsó kilométerein oroszlánrészt vállalt a munkából, lefülelte a last-minute akciókat, így pozícióba hozva csapata kiemelt emberét, Florian Sénéchalt, aki végül a 2. helyen végzett, miután nem bírt el az esős sprintekre specializálódott Sonny Colbrellivel. Barna végül szorosan az élmezőny mögött, kilencedikként gurult át a célvonalon, jelenleg pedig a Quickstep döntésére vár a jövőjével kapcsolatban. Magyar versenyző a World Tour-mezőnyben!? Jól hangzik, nemde? Márpedig ezután a produkció után reális esély mutatkozik rá. Gratulálunk az eredményhez, szorítunk a szerződésért!

Ilyen előzményekkel érkeztünk el az európai országúti szezon záróakkordjához, egyben a Trittico d'autunno utolsó felvonáláshoz, a hulló falevelek klasszikusához. Olaszországban olyanannyira büszkék a monumentumi rangot kiérdemlő lombard körversenyre, hogy amíg a világbajnokságot nyár végén rendezték, ezt a futamot az ősz világbajnokságának kiáltották ki, nem csupán nagyképűségből - az UCI 1995-ben kivitelezett naptárreformja fosztotta meg ettől a címtől. Ugyan őszi világbajnokságként elvesztette létjogosultságát, a versenyt átszövő romantikus hangulat, a festői tájakat átszelő útvonal és búcsúzásélményből származtatott nosztalgia különleges, kellemes egyveleget alkot, ami miatt maguk a kerekesek is szeretettel reflektálnak a Lombardiára. Az ideérkező, kissé fásult mezőnyben felolvad a feszültség: az eredménykényszer csak keveseket üldöz, hiszen mindenki érzi, ha eddig nem sikerült bizonyítani, ezen az egy napon képtelenség kozmetikázni egy egész évnyi haloványabb teljesítményt - ennek megfelelően ritkán születnek meglepetések. Ez a kitüntetett nap csupán - talán nem is annyira csupán - arra ad lehetőséget, hogy a versenyző pozitív benyomásokkal zárhassa le a szezonját, még ha nincs is feltétlen harcban a végső győzelemért. Úgy gondolom, ezt a klasszikust nem érdemes muszájból abszolválni, szívből kell letekerni, hiszen csak így lehet megnyerni, ez a kulcs. Ezt pedig az idei kiírás két főszereplője, Thibaut Pinot és Vincenzo Nibali is pontosan tudja.

A lombard körverseny idei, 112. kiadásának útvonala Bergamóból haladt Comó felé, ami közvetítési szempontból mindenképp szerencsésebb, mint az ellenkező irány. A szintrajzot a tradícionális emelkedők, a Passo dello Ghisallo, a Muro di Sormano és a Civigilo díszítette, ám földcsuszamlás miatt a San Fermo della Battaglia kikerült a programból, a valamivel lankásabb Monte Olimpino helyettesítette. A verseny a sormanói falat mászva kelt életre: az ex-síugró Primoz Roglic korai indítása megkongatta a vészharangokat az esélyesek körében. Közülük elsőként Vincenzo Nibali vette üldözőbe a szlovént, de Thibaut Pinot sem késlekedett sokat, hiszen legbelül érezte, hogy a címvédő eltalálta a tökéletes pillanatot. Miután hármasban átbuktak a hegytetőn, Nibali, a műfaj egyik legjobbjaként levezényelte a tópartig tartó ereszkedést. Az éllovasok fórja minden kanyarral egyre nőtt a Valverde-féle elit csoporttal szemben, bár a síkon a sérülésből visszatérő Egan Bernalnak még sikerült kiharcolnia a kontaktot velük.

A civigliói kaptatón manifesztálódott a klasszikus adok-kapok a két főfavorit, Pinot és Nibali között: az élete formáját meglovagoló francia valódi támadáscunamit zúdított a címvédő nyakába, aki ugyan ideg-óráig állta a sarat, a csúcs közelében megadta magát. Szinte exponenciális léptekben növekedett a különbség kettejük között. Pinot a győzelem mellett az életéért is küzdött a lefelében, de sikerült megőriznie az emelkedőn kialakított előnyének zömét. Mindeközben a hoppon maradt Nibalit hátbacsapta egy illusztris összetételű üldözősor - benne Dan Martinnal, Uránnal, Wellensszel, Majkával, Teunsszel, illvetve a két csapattárssal, Pozzovivóval és Ion Izagirrével -, ám ahelyett, hogy fehér zászlót lengetett volna, egy második hullámos kontrával újból faképnél hagyta őket, makacsul ragaszkodva a 2. helyhez. A comói cél felé repülő Thibaut Pinot, „a profi kerékpársport leghalandóbb sztárja”, szívből tekerve végül beteljesítette a lombard körversenyhez fűződő románcát. Solo la vittoria ѐ bella...

'Végre!' – gondolhattuk mi, pártatlan, nyílt sisakos küzdelemre éhező nézők, akik az innsbrucki országúti világbajnokság útvonalának nyilvánosságra kerülése óta dörzsöltük a tenyerünket. 'Végre!' – gondolhatták a vérbeli hegyimenők, akik hosszú éveken keresztül mellőzöttnek érezhették magukat a világbajnoki mezőnyversenyeken és most lehetőséghez jutottak. 'Végre!' – gondolhatja a korát újra és újra meghazudtoló Alejandro Valverde, aki egész karrierje során a szivárványt üldözte és idén magára ölthette. Azt hiszem, ha a győztes személyével nincs is mindenki kibékülve, maga a verseny minden szurkolói igényt kielégített. Végy egy izzasztó alpesi körpályát, fűszerezd meg egy  szó szerint - pokoli emelkedővel és adj hozzá egy lejtmenetes finálét: az osztrákok rátaláltak az intenzív, ösztönök irányította csatározás receptjére. Még több ilyet!

Tavaly hosszasan méltattam a pazar norvég rendezést (igaz, a színvonaltalan dohai bohóckodást nem volt nehéz felülmúlni), véleményem szerint azonban Innsbruck minimum annyira volt jó választás, mint annak idején Bergen. Sőt, szakmailag még lehet, hogy jobb választásnak is bizonyult az osztrák helyszín. Ami a hivatalos nézőszámokat illeti, Bergen tömött utcáit aligha lehet felülmúlni, de így utólag ki merem jelenteni, abba a pályába többet láttunk bele, mint amit valójában nyújtani tudott. Pontosan azért, mert az utóbbi évek klasszikus mezőnyhajrái után ki voltunk éhezve egy hegyes világbajnoki pályára. De nem, egy olyan pályát nem címkézhetünk hegyesnek, ahol Peter Sagan egész napos bujkálást követően nyerni tud, Alexander Kristoffot lehajrázva - ettől függetlenül nagyszerű versenyt láthattunk, csak abban hibáztunk, hogy a szintrajz alapján túlbecsültük az útvonalat színesítő emelkedő nehézségét. Ha az ismert földrajzi fogalmakat a profi kerékpársport kontextusába helyezzünk, azt mondhatnánk, hogy amit még Sagan kibír, ott ér véget a dombság, és amit már nem bír ki, ott kezdődik a hegyvidék. Nem tudom, ki mennyire emlékszik, de amikor a bergeni pályarajz nyilvánosságra került, benne a Höttinger Höllhöz képest kispályás Lazac-heggyel, a sajtó sietve írta le a szlovákot, mondván ez a szintkülönbség bőven sok lesz neki. Tévedtek. Ám akkor még csak nem is sejtettük, mit tartogat számunkra Innsbruck. És igen, amit az osztrákok tűztek, az volt az igazi hegyes pálya, amihez a kétszeres címvédő hozzá sem szagolhatott. Nemcsak a Höttinger Höll 28%-os rámpái mondatták ezt velünk, a hétszer teljesítendő igls-i kaptató is nyomós érvnek tűnt, hiszen kiválóan alkalmas arra, hogy elvégezze a szelekciót a mezőnyben, kiszórva a flandriai falakon vigéckedő tagokat. Akármekkora klasszis Peter Sagan, ezt már nem bírhatta ki, így három év után érzékeny búcsút kellett vennie a szivárványszínű trikótól...

Még mielőtt elmélyednénk a főesemény, a vasárnapi mezőnyverseny részleteiben, megvizsgálnánk Sagan trónfosztásának körülményeit és felavatnánk az új világbajnokot, ugorjunk vissza az időben és koncentráljunk az óra elleni küzdelmekre. Az országúti világbajnokság programja a hagyományoknak megfelelően a csapatidőfutamokkal vette kezdetét. Az idei volt az utolsó olyan év, hogy ebben a viszonylag fiatal versenyszámban, a futball nyelvén szólva 'klubcsapatok' mérik össze tudásukat, hiszen jövőre már a nemzeti válogatottaké lesz a főszerep. Ha már klubcsapatok, a 2012-ben életre hívott speciális műfaj a Quickstep-Floors, a BMC, a Mitchelton-Scott és a Sunweb váltógazdaságát hozta, ezek azok az együttesek, amelyek állandó jelleggel képviseltették magukat a világbajnoki dobogón. Ami a 2018-as kiírást illeti, az Ötztal és Innsbruck között megrajzolt, összességében 63 kilométer hosszú pálya legkritikusabb szakasza az axams-i mászás volt, ami a táv utolsó harmadában várt a versenyzőkre. Az erőteljes kezdés ennek fényében nem volt célravezető, a Mitchelton-Scott bele is bukott, ám az emelkedőre való energiaösszpontosítás sem hozott aranyat a konyhára a Tom Dumoulinnel felálló Sunwebnek. A legkiegyensúlyozottabb teljesítményt a Quickstep-Floors hatosfogata produkálta: közepesen erős kezdés, egyenletes iram a hegymenetben és egy zseniális hajrá. Ez a taktikai képlet hozta meg a sikert a Niki Terpstra, Maximilian Schachmann, Yves Lampaert, Bob Jungels, Laurens De Plus, Kasper Asgreen összeállítású belga csapat számára. Az elsőszámú favoritnak kikiáltott BMC kishíján elorozta az ezüstöt a Sunweb elől, végül azonban Rohan Denniséknek be kellett érniük a pódium legalsó fokával.

Az egyéni időfutam egy pikáns Dumoulin-Dennis párharcot ígért: ugyan csapatszinten egyikük sem ért fel a csúcsra, egy az egy ellen lemeccselhették egymás között az aranyérmet. A valamivel több, mint 52 kilométernyi tömény monotonitást a mezőnyverseny útvonalában is visszaköszönő gnadenwaldi emelkedő törte meg, amely 14%-os meredekségű szakaszokat is tartalmaz. A pályának ezen eleme egyértelműen azoknak az időfutammenőknek kedvezett, akik nem riadnak vissza a jelentősebb szintkülönbségektől sem, ellenben a síkra specializálódott lokomotívok - a kategória mintapéldánya a négyszeres bajnok, Tony Martin - sorsát megpecsélte. Az előbbi csoportba tartozó Rohan Dennis önbizalomnövelő győzelmekkel hangolt a Dumoulin elleni összecsapásra: az ausztrál kétségkívül uralta a Vueltát kronó-fronton, tekintélyt parancsoló, mondhatni, üzenetértékű fölénnyel nyerte a harmadik hét elején lebonyolított időfutamot. Mégsem vettük őt kellően komolyan. Pedig ő a lehető legkomolyabban állt hozzá ehhez a világbajnoki futamhoz. Ezt tükrözte a végeredmény is. Pusztán a helyezési számokat tekintve gondolhatnánk, papírforma született, azonban ha a különbségekre pillantunk, egyből más megvilágításba kerül Dennis teljesítménye. Tom Dumoulin hiába hajtotta ki magát, a nyomába sem érthetett, sőt, még az emelkedőn is kapott eltökélt ausztrál riválisától. Erre aztán végképp nem számított senki. Dumoulin arca is árulkodó volt: 2. hely és egy perc, 21 másodperc hátrány?! Mégis, mit csinált Dennis? Döbbenet. Azt hiszem, valahogy így definiálható az erődemonstráció fogalma a sportban. Kérem, nem volt itt semmiféle párharc az aranyért. A hollandnak leginkább hátrafelé kellett kacsingatnia, mert csak egy hajszálon múlott - konkrétan öt tizedmásodpercen -, hogy nem Victor Campanaerts lett az ezüstérmes. Dennis győzelmét az égvilágon senki és semmi nem fenyegette. Érinthetetlen volt.

Ilyen előzmények után kanyarodtunk rá a várva várt mezőnyversenyre. A Kufsteint Innsbruckkal összekötő, 258 kilométeres pályába 4670 kilométernyi szintkülönbség szorult, ami ugyan a sokrésztvevős sprintbefutókhoz szokott közönség számára szokatlan látvány, a világbajnokságok történetében korántsem példátlan adat - ebben a tekintetben a 1966-ban, a Nürburgringen megrendezett futam a csúcstartó, a maga 5844 méterével. A jelenlegi mezőny tagjai még nem tekerhettek ilyen jellegű útvonalon, így egy merőben új megközelítés szükségeltetett a sikerhez. Az esélyeket illetően egybehangzottak a vélemények: Julian Alaphilippe és Alejandro Valverde neve kivétel nélkül minden előzetesben szerepelt. Az ardenneki egynaposok dominátorai nemcsak robbanékonyságukkal érdemelték ki az ötcsillagos favorit-státuszt, a háromheteseken bizonyított szívósságuk is felhatalmazta őket erre a címre. A spanyol körversenyen edződő Peter Sagan szereplése két táborra osztotta a kerépáros társadalmat: egyesek a bergeni tévedésből kiindulva nem merték leírni, míg mások egyenesen kizártnak tartották, hogy éremközelbe érjen. Azt hiszem, Sagan legbelül érezte, hogy az utóbbi tábornak lesz igaza, de megbirkózott a lehetlennel. A szivárványszínű trikó szinte már a második bőrévé vált, érthető, hogy nehezen mondott le róla...

A konkrétumok mezejére lépve, nagyjából 20 kilométer megtétele után alakult ki a nap szökése, ami hemzsegett az úgynevezett rouleur típusú, robosztus termetű versenyzőktől, mint például Ryan Mullen vagy Tobias Ludvigsson. A mezőny olyannyira elégedett volt a 11 fős élboly összetételével, hogy boldogan húzták be a kéziféket, 19 percnyi egérutat biztosítva az elvetemült próbálkozóknak. Az igls-i emelkedőt tartalmazó olimpiai körpályára érve egyre fogyatkozott a szökevénycsoport létszáma, viszont a különbség csak akkor indult rohamos csökkenésnek, amikor a győzelemben érdekelt válogatottak (spanyolok, franciák, olaszok) véget vetettek a henyélésnek és kézbe vették a gyeplőt. Az utolsó 100 kilométerre fordulva megkezdődött a valódi szelekció: ahogyan arra számítani lehetett, a fokozatosan növekvő, hegyi segítők által diktált tempó kiszórta a nehezékeket a főmezőnyből. Ennek az iramváltásnak esett áldozatul Peter Sagan is, aki mosollyal az arcán viselte a trónfoszott bajnok szerepét - a rendezők gondoskodtak arról, hogy a későbbiekben még reflekterfénybe kerülhessen. Az újabb címvédés tehát elmaradt, de az események csak ezután forrósodtak fel igazán. Az utolsó előtti körben egy Greg Van Avermaet-féle támadás borzolta a kedélyeket, ám az olaszok és a spanyolok egy-egy előretolt ék segítségével lefülelték az akciót. A szállingózó kontrák eredményeképp alaposan megnyúlt a sor és látványos csillaghullás következett be: a leszakadók közt felfedezhettünk a friss Vuelta-győztes Simon Yates-et, az újdonsült apuka Dan Martint, és a korábbi világbajnok Michal Kwiatkowskit is.

A szökevénycsoport martalékait a céltól 23 kilométerre kebelezte be a mezőny, és szinte ezzel egyidőben Peter Kennaugh lépett a tettek mezejére, Michael Valgrennel a hátsó kerekén. A vakmerő dán saját kezébe vette a sorsát, a kaptatón faképnél hagyta üldözőit és félperces előnnyel suhant át az innsbrucki óvároson. Közeledett az igazság pillanata. Welcome to Höll! - hirdette a felirat a völgyben. És valóban, ami a talpon maradt harcosokra várt, az maga volt a Pokol. Az idei világbajnokság szenzációja, a Thomas Rohregger (ex-profi) által felfedezett, megközelítőleg 3 kilométer hosszú Höttinger Höll középső szakasza 28%-os meredékséggel fenyegetett. Amint Valgren szembetalálta magát a rettegett fallal, reményei azon nyomban szertefoszlottak: az esélyeseket tömörítő, francia armada vezette csoport csakhamar elszáguldott mellette. A gallok Julian Alaphilippe-et igyekeztek helyzetbe hozni, azonban kiemelt versenyzőjük váratlanul megrogyott, így életbe lépett a B-terv. Romain Bardet nem késlekedett sokáig, élt az adódó lehetőséggel és felvette a kesztyűt. A jelenlétével kellemes meglepetést okozó Michael Woods-szal felváltva vezették végig a pokoli hegyet, míg a toronymagas favorit, Alejandro Valverde megpihent mögöttük, rendezve gondolatait a finálé előtt. Az azúrkékeket képviselő Gianni Moscon egy rossz mozdulat miatt vesztette el a kontaktot: a mezőny ügyeletes rosszfiúja elmért egy kanyart és lecsúszott az útról, miután kiesett a ritmusból. A küszködő olasz árnyékában felbukkant egy narancssárga mez: a helyenként halszálkázva közlekedő Tom Dumoulin lépésről-lépésre közeledett az éllovasokhoz.

A lejtmenetben a szivárványos lázban égő Valverde vette át az irányítást, ám még ő sem tudta megakadályozni, hogy a kiváló tempómenő hírében álló holland felérjen a síkon. Egy riválissal több, vagy kevesebb, oda se neki. Valverdének egyiküktől sem volt félnivalója, csak hinnie kellett magában. Ezzel pedig sosem volt problémája. A többiek is érezték, hogy ezt csak ő ronthatja el. A veterán spanyol rákényszerült arra, hogy az élről kezdje meg a sprintet, de egy pillanatra sem jött zavarba. Korait nyitott, 300 méterre a céltól indította meg élete legfontosabb hajráját. Bardet és Woods kétségbeesetten loholtak utána, Dumoulinnek nem maradt ereje az érmekért való versenyfutásra... Az ember, aki hatszor állhatott világbajnoki dobogón, de egyszer sem a legfelsőbb fokán, most megkaparintotta az aranyat. Az ember, aki egész karrierje során a szivárványt üldözte, most magára ölthette azt. Alejandro Valverdének nincs makulátlan előélete sportolóként, ez tény. Emiatt joggal lehetnek fenntartásaink. De talán szerencsésebb a történet emberi oldalát szemlélni. A múlt harsány felhántorgatása közben ugyanis azt sokan elfelejtik, hogy tavaly Düsseldorfban, a Tour de France nyitószakaszán Valverde eltörte a térdkalácsát. A baleset a visszavonulás szélére sodorta a spanyolt. Alig több mint egy évvel később ez az ember világbajnok lett Innsbruckban. Akárki akármit mond, ez tiszteletreméltó eredmény.

Ha esetleg, véletlenül valaki találkozott volna az idei Giro d'Italiáról szóló, egyébként több kilométer hosszú bejegyzéssel, az tisztán kitapinthatta a sorok között azt a belső vívódást, amit az őszinte érzéseim és a száraz tények ellentmondásossága idézett elő. Akkor sem csináltam belőle titkot, Simon Yates teljesen a bűvkörébe vont: ha létezik a kerékpársportban rock 'n' roll, ő két héten keresztül, megállás nélkül azt játszotta. Aztán váratlanul lekeverték a lemezt, miután napokig nem tudtam napirendre térni. Fájt... Az a nyers, kissé talán önpusztító rock 'n' roll, amivel Yates az olasz körön berobbant, némileg finomításra szorult. Igen, lehet, hogy így elveszett belőle a wow-faktor, amivel a bűvkörébe vonta a tömegeket, de az előrelépéshez kénytelen volt moderálni magát. A Vueltán debütáló soft-rock verzió pedig meghozta számára az igazi áttörést.

Mielőtt beleásnám magam a részletekbe, tartozom egy vallomással. Ugyan alapvetően brit drukker vagyok, az országúti kerépár mindig is kivételt képezett ebben a tekintetben. És ennek nem kizárólag Alberto Contador az oka, bár az ő munkássága lenne a kézenfekvő magyarázat arra, hogy miért alakultak úgy a preferenciáim, ahogy alakultak. Az sem utolsó szempont, hogy Contador azzal a Sky csapattal vívott szélmalomharcot karrierje utolsó harmadában, akik éppen a brit országúti szakág felvirágoztatásának céljával érkeztek a mezőnybe. Azonban az általuk meghonosított robotikus, száraz racionalitáson alapuló felfogás sosem imponált számomra. Inkább taszított, így hiába a sorozatos sikerek, egyre távolabb éreztem magamtól a brit kerékpársportot, képtelen voltam azonosulni a főhősökkel. Aztán a fülembe jutott, hogy egy tehetséges észak-angliai ikerpár nemet mondott a Sky-nak. Nemet mondtak a pénzre, és ami még ennél is fontosabb, nemet mondtak a korábban emlegetett robotikus, száraz racionalitáson alapuló felfogásra. Innentől kezdve másképp tekintettem a Yates-testvérekre. Minden tiszteletem az övéké.

Továbbá minden tiszteletem Simon Yates-é, amiért képes volt megőrizni a hitét a Giro d'Italia kudarca után. Úgy hiszem, ezzel alapozta meg a Vuelta-győzelmet: önbizalom nélkül egyik taktika sem lehet nyerő. Ami még ennél is nagyobb sportolói erény, hogy képes volt tanulni a hibáiból és úgy meríteni az Olaszországban szerzett tapasztalatokból, hogy ne kövesse el őket mégegyszer. Képes volt megszelidülni. Nem adta fel az elveit, nem változott meg, nem lett másik versenyző - habár hallani ilyesféle véleményeket is. Meggyőződésem, hogy Simon Yates hű maradt önmagához, hiszen csak így érvényesülhetett, számára ez volt az egyetlen járható út a sikerhez. Mindössze három hónap leforgása alatt rendezte gondolatait, új célokat tűzött ki maga elé és ezeket szem előtt tartva kialakította a saját nyerő taktikáját. Az ösztöneire támaszkodott, semmit sem tervezett meg előre, nem a wattmérőjétől várta a megváltást. Nem volt szükség arra, hogy megváltozzon. Egy feladata volt: hogy megtalálja az egészséges egyensúlyt támadás és védekezés között, agresszivitás és passzivitás között. Bizonyos szituációkban kompromisszumot kellett kötnie önmagával a végső cél elérése érdekében. Akármekkora szíve van, ezúttal nem hagyhatta, hogy elvigye a hév. Józanul vívta meg belső harcait, kontroll alatt tartva forró vérét. Ezért nem omlott össze a harmadik héten és ezért ölthette végül magára a piros trikót Madridban.

Háromhetest háromhetessel összevetni badarság, az ellenfelek és a körülmények merőben különbözhetnek, az útvonalról nem is beszélve. Mégis mindig megkíséreljük elkövetni ezt a badarságot. Ilyen formán az sem teljesen jogos, hogy Yates Giro d'Italián forszírozott stratégiáját elhibázottnak bélyegezzük. Időfutamspecialisták sora lihegett a nyakában, így érthető, hogy minden adandó alkalommal az agresszivitást választotta, amikor csak a lábai engedték. Kamikaze akciónak tűnhetett, mégsem volt más esélye Tom Dumoulinnel és Chris Froome-mal szemben. Nem volt tere a taktikázásra, nem spórolhatott az energiájával a hegyeken. Gyönyörködtető ámokfutásával előidézte a kerékpársport hőskorát, felcsillantva a reményt, hogy az ösztönösség és a szív még a mai mezőnyben is diadalra vezethet, de belehalt a szépségbe és a tündérmese elillant. No regrets...

Giro d'Italia 2018, 15. szakasz	Vuelta a Espana 2018, 14. szakasz

A Vuelta, ahogy a klasszikus tartja, egy más kávéház. Más, mert a verseny profilja és a mindenkori útvonal általában nem az időfutamspecialistákat favorizálja. Más, mert a harmadik, egyben utolsó háromhetes a naptárban, így a versenyzők formája kifürkészhetetlen, olykor csapongó és rapszódikus lehet - ne feledjük, senki sem az első csúcsformájával érkezik a rajtvonalhoz. Más, mert kevesebb feszültség és pátosz veszi körül. Más, mert sokak számára gyógyírrel szolgál a szezon korábbi szakaszaiban elszenvedett kudarcokra, azaz felkínál egyfajta javítási lehetőséget. Ez a lehetőség lebegett Yates szemei előtt is. Eljött az idő, hogy saját kezébe vegye a sorsát. Nem hajtotta a tatár, nem kényszerült menekülésre, beoszthatta az erejét. Rövid pórázon tartotta azokat, akik potenciálisan veszélyt jelenthettek volna rá összetettben, és egyből reagált, amint az események kontrollálhatóságát kétesnek ítélte. A legjobb védekezés a támadás, nemdebár?

Korántsem volt annyira egyértelmű, hogy Simon Yates-ről fog szólni az idei Vuelta. Sőt, tulajdonképpen másfél hétig ötletünk sem volt arról, kiről fog szólni az idei Vuelta. Félreértés ne essék, egy háromhetes viadal esetében sosem baj, ha másfél hét után még nem tudjuk megmondani, ki lehet a befutó, sőt. Épp ellenkezőleg, egy ennyire nyitott verseny üdítően hat a wattmérő-szuggerálás és a vonatozás virágkorában. Azonban azt látni kell, hogy a szokásosnál kicsit lassabban körvonalazódott a kép az esélyeket illetően. Nemhogy azt nem tudtuk, ki lesz a befutó, a második heti hegyi trilógia magasságában még arra is nehéz lett volna tippelni, kik végeznek a legjobb 5-ben. Ez talán az útvonal bírálata is - az első másfél hét kissé ellaposodott -, de inkább egy domináns, minden kilométert kontrolláló csapat 'hiánya'. Mindenki kitalálhatta, hogy a Sky-ra vonatkozik a célzás, akik ugyan ott voltak a mezőnyben, tehát a szó fizikai értelmében nem hiányoztak, de egy olyan összeállítású kerettel érkeztek, ami képtelen volt magára ölteni a dominátor szerepet. Mivel helyettük senki sem vállalta fel ezt a megterhelő feladatot, szeszélyesen nyílttá, néha már-már kaotikussá váltak a viszonyok, amit mi sem mutat jobban, hogy sorra születtek a szökevény-győzelmek és a maillot rojo vállról-vállra vándorolt. Egy minden szempontból sterilizált Tour de France-on mindez elképzelhetetlen lenne, ám a spanyol körversenyt éppen a kiszámíthatatlansága, a fordulatokban való gazdagsága, kontrollálhatatlansága teszi különlegessé. 

Amint azonban a mezőny végérvényesen belépett a hegyek birodalmába, akadt egy legény a gáton, akinek sikerült megálljt parancsolnia a hetek óta gyűrűző káosznak. Ugyan a 9. szakaszon, a Covatilla tetején némileg váratlanul Simon Yates ölébe hullott a piros trikó, ekkor még nem érezte magáénak az olcsón szerzett mezt, nem érezte megérdemeltnek a vezető pozíciót, így nem is ragaszkodott hozzá túlságosan, szívélyesen továbbajándékozta azt. Viszont öt nappal később, a Les Praeres rámpáin all-in-t kiáltott, egy határozott mozdulattal rámarkolt a gyeplőre és nem volt az az isten, hogy elengedje Madridig. Megragadta a kínálkozó lehetőséget, hiszen a Colle delle Finestrén való összeomlása óta duzzadt a bizonyítási vágytól. Egy jól időzített kései támadással kiharcolt magának egy szusszanásnyi előnyt tanácstalankodó riválisai előtt, amit megőrzött a célig. Nem döntötte el ezzel az összetettért zajló csatát, de kiosztotta a szerepeket. Innentől kezdve őt kellett megverni, ő kontrollálta az eseményeket, ő határozott arról, milyen versenyt fussanak. Az ellenfelek térfelén pattogott a labda, nekik kellett megoldást találni erre a helyzetre. Ott hibáztak nagyot, hogy a Giro d'Italián látott Yates-ből indultak ki. Abban reménykedtek néhányan - élükön a kétkapitányos felállással újra lebőgő Movistarral -, hogy előbb-utóbb megrogyik a brit és dögkeselyűkként fölészállhatnak, lerángatva róla a piros trikót. Nem számoltak azzal, hogy Simon Yates néhány hónap alatt újragondolta a nyerő taktikát. 

Lagos de Covadonga, 15. szakasz

Egyedül talán Miguel Ángel López és az Astana lépéseiben lehetett felfedezni igazi koncepciót. Superman Lópeznek ugyanis annyira gyenge az időfutama, hogy nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy kerekeken utazzon. Menekülésre kényszerült, nem hagyhatott veszni egyetlen apró lehetőséget sem. Mérlegelésre nem volt ideje, így ha érzett erőt a lábaiban, mennie kellett. Ment is. A példa okáért a rettegett Covadongán korait indított, meghálálva csapata munkáját, akik előkészítették számára a terepet, diktálták a tempót egészen a hegy lábáig. Próbálkozását nem koronázta valódi siker: a Movistar Yates-szel a nyomukban hamar levadászta a kolumbiait, míg Thibaut Pinot a farvizet meglovagolva szinte észrevétlenül távolodott el tőlük. Miután lecsendesedett a López-keltette vihar, a ködben lassan kirajzolódott a kép, hogy kik pályázhatnak reális eséllyel a végső győzelemre. A piros trikós kézben tartotta az eseményeket, folyamatosan tesztelgette talpon maradt kihívóit, Alejandro Valverde pedig Nairo Quintana kívánságait leste és lefülelve a kisebb-nagyobb akciókat, oroszlánrészt vállalt a vezetésből. Quintanának esze ágában sem volt kooperálni, aljas módon végig tette a kereket, amiért kapta is az ívet Yates-től, hozzáteszem jogosan. Ez az elit csoport a spanyol utánpótlás legfényesebb üdvöskéjével, Enric Mas-szal és a saját tempóra szavazó Steven Kruijswijkkel egészült ki. A szakaszgyőzelmet megkaparintó Pinot-t is beleszámítva ők heten váltak az ezévi Vuelta főszereplőivé, csupán Rigoberto Urán tudott közéjük beékelődni a későbbiek folyamán.

A harmadik hét elején egy 32 kilométeres, a csalóka szintrajzzal ellentétben egyáltalán nem palacsintasütőhöz hasonlító terepviszonyú egyéni időfutam, ami ugyan borzolta a kedélyeket, de nem borította fel teljességgel az erősorrendet. Égbekiáltó meglepetés - talán Enric Mas menetét kivéve -, nem született: akitől gyenge időt lehetett várni, azt utolérte a végzete és valóban gyengén szerepelt. Lópeznek és Quintanának kiosztották a másodperceket, Kruijswijk tett egy határozott lépést előre, míg Yates hozta a kötelezőt és ikszelt Valverdével. A két kérdéses figura, Pinot és Urán végül betlizett, de az utóbbi évek tapasztalai alapján erre már fel se kaptuk a fejünket. Arra viszont annál inkább felkaptuk a fejünket, ami a másnapi hegyi etapon történt, hiszen válaszúthoz érkezett a Movistar: a Balcón de Bizkaia nevű emelkedőn egy Valverde-féle offenzíva nyomán Quintana megrogyott, így a kapitányi kérdések bezáródtak. Nairo Quintanának fejet kellett hajtania a veterán spanyol előtt és be kellett állnia a segítők sorába. Más kérdés, hogy ez az újfajta felállás korántsem bizonyult gyümölcsözőnek...

Két nappal később Andorrába látogatott a mezőny, hogy utolsó erőtartalékaikat mozgósítva részt vegyenek egy kétnapos, non-fakultatív túlélőtúrán. Andorrában tudniillik egy centi sík sincs: a határon túl színtiszta szenvedés várt a fásult versenyzőkre. Az ártalmatlannak tűnő Col de la Rabassán végződő 19. szakaszon kibontakozásnak indult a Movistar rémálma. A sors fintora, hogy pont Nairo Quintana ösztökélte a Valverde vesztét okozó akciót: a kolumbiai ugrasztotta előbb a Kruijswijk-Pinot kettőst, majd maga a piros trikós Yates is csatlakozott az egyébként fantáziadús offenzívához. Mindeközben a 38 éves Valverde győzelmi reményei egy szempillantás alatt illantak tova, hisz' a csapat által visszavezényelt Quintana sem tudta kozmetikázni az egyre aggasztóbb helyzetet. A repedő üveget nem tartja össze egy mezei ragtapasz: számukra ez volt a vég kezdete. Simon Yates számára pedig kinyílt a világ, ott állt élete legnagyobb sikerének küszöbén. Mindössze egyetlen nap választotta el attól, hogy örökre lemossa magáról a Corsa Rosa kudarcát, de nem bízhatta el magát...

A rövidre szabott 20. etap hat kategorizált emelkedőt rejtett magában, ami ideális terepet biztosított a merész támadásoknak. Miguel Ángel López nem is késlekedett, az utolsó előtti hegyecske lábához érve beletaposott a pedálba, magával rántva honfitársát, Nairo Quintanát. Még mielőtt azonban a két ambíciózus kolumbiai látóhatáron kívül kerülhetett volna, Yates a nyomukba eredt, hogy eloszlassa az esetleges kételyeket. Andorrai lakosként úgy ismeri a helyi utakat, akár a tenyerét: olyan bátran vetette bele magát a Coll de la Comella lejtmenetének hajtűkanyarjaiba, hogy Enric Mas alig győzött kapaszkodni mögötte. Mire újból emelkedni kezdett volna az út, nyakoncsípték a szökevényeket, ám az egység hamar megbomlott közöttük, sőt talán ki sem alakulhatott. Quintana fülében ott harsogott a sportigazgatói parancs, kénytelen volt visszamaradni a kétségbeesetten a dobogó aljába kapaszkodó Valverdéhez. Simon Yates pedig vett egy mély levegőt és lazított a gyeplőn: hagyta, hogy López és Mas kissé eltempózzon tőle a Coll de la Gallinán. Egy pillanatra sem forgott veszélyben a végső győzelme, egy pillanatra sem vesztette el a kontrollt, nem volt oka a pánikra. Csupán egyedül maradt szerteágazó gondolataival, cikázó érzéseivel, hogy minden idegszálával a célja elérésére koncentrálhasson. Senki sem zökkenthette ki. Ezennel tényleg érinthetetlen volt. Amikor átgurult a célvonalon, sokat mondóan lehajtotta a fejét: megcsinálta. Megcsinálta, igazolva cirka 5 évvel ezelőtti döntését, miszerint széttépve a Sky-os ajánlatot, a Mitchelton-Scotthoz szerződött. Megcsinálta, igazolva, hogy így is lehet. Igazi rocksztár, tekerjen akármilyen stílusban...

Az idei Vuelta bebizonyította a post-Froome éra rátermettségét és megkongatta a generációváltás harangjait. 1965 óta (!) nem volt ilyen fiatal Grand Tour-dobogó: Simon Yates a korelnök a maga 26 évével, a 2. helyen végző Enric Mas 1995-ös születésű, a bronzérmes Miguel Ángel López csak egy évvel idősebb nála, a 24-et töltötte februárban. Hogy lehessen mihez viszonyítani, Alberto Contador 24 évesen nyerte az első sárga trikóját. Ezek a srácok sehonnan se késtek még el! A másik szembetűnő tendencia, amit ezen a spanyol körversenyen megfigyelhettünk, hogy világbajnoki időfutamképességek nélkül is lehet háromhetest nyerni. A favoritok közötti egyetlen igazi specialista, Steven Kruijswijk végül a csalódást keltő 4. helyre csúszott vissza, igaz, mielőtt megmérettette magát spanyol földön, végigtekerte a Tour de France-ot is (ötödikként zárt). Lényeg, hogy ez a verseny nem az időfutam császárairól szólt. Szurkoljunk akárkinek, azt hiszem az mindannyiunk számára felvillanyozó, hogy a siker több irányból is megközelíthető. Valakinek az válik be, hogy a wattmérőjét követi, valakinek az, hogy a szíve után megy és az ösztöneire támaszkodik. Nem létezik egyetlen bevált recept, az évek során minden versenyzőnek meg kell találnia a saját nyerő taktikáját és azt a csapatot, amelyik teljes mellszélességgel támogatja ennek megvalósításában. Tanulni kell a hibákból, tudni kell továbblépni. Merni kell változtatni. De nem feltétlenül kell megváltozni.

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
1.		Simon Yates	[26 éves]	Mitchelton-Scott	82:05:58
2.		Enric Mas	[23 éves]	Quickstep-Floors	+1:46
3.		Miguel Ángel López	[24 éves]	Team Astana	+2:04
4.		Steven Kruijswijk	[31 éves]	LottoNL-Jumbo	+2:54
5.		Alejandro Valverde	[38 éves]	Movistar Team	+4:28