× Pártatlan szurkolóként szerettük volna elhinni, hogy Rafael Nadalon kívül van más esélyese is az idei Roland Garrosnak, és hogy bárki is képes megakadályozni azt a bizonyos 10. győzelmet. Rómában úgy tűnt, Djokovic új erőre talált, sokan bíztak a feltörekvő Thiemben, illetve a Genfben brillírozó Wawrinkában. De azt nem gondolhattuk komolyan, hogy a Garroson bármelyikük is felveheti a verseny a salakkirállyal egy 3 nyert szettre menő meccsen. Mert Rafa idén Párizsban egész egyszerűen érintetetlen volt. Nemhogy szettet nem veszített, game-ből is csak 35-öt bukott el a torna során. Jobb, mint valaha. Visszaforgatta az idő kerekét majd' 10 évvel, akárcsak februárban Federer. Döbbenet, amit ők ketten művelnek idén.

Nem vagyok Nadal-drukker, de miután Murray helyzetét meglehetősen nehézkesnek találtam a Garros előtt, ha visszafogottan is, de szurkoltam a tizedikért. Ha valaki összesen karrierje során nyer 10 Slamet, az sem kis teljesítmény, sőt, kifejezetten keveseknek adatik meg, nemhogy ugyanazt a Slamet 10-szer megnyerni. Két évvel ezelőtt aligha gondolhattuk volna, hogy ez még sikerül Rafának, ráadásul tavaly vissza kellett lépnie. Úgy tűnt, a térde már nem bírja sokáig a strapát. De 2017-ben, egy csaknem fél éves pihenő után újult erővel és a régi motivációval tért vissza, és ugyan kemény pályán Roger rendre elpáholta a döntőkben, salakon nem kellett tartania a svájcitól. Eljött az ő ideje. A római kivételével minden felvezetőtornájáról trófeával tért haza, egyedül Dominik Thiemnek sikerült őt térdre kényszeríteni. És talán pont ezért vetődtek fel a halvány, mondhatni kreált kérdőjelek a Décimával kapcsolatban. Utólag nézve nem volt itt semmiféle kérdőjel. Még a leghalványabb sem. A lehető legakadálytalanabb módon menetelt a végső győzelemig, soha karrierje során nem volt még ilyen alaposan és egyenletesen kikövezett útja a Muskétások Trófeájáig. Igaz, egészen az elődöntőig nem került szembe olyan ellenféllel, akiről egyáltalán el tudtuk képzelni, hogy kátyúkat és göröngyöket gördít elé. De mindegy is, hogy kiről mit képzeltünk, se Thiem, se Wawrinka nem tudott belerondítani a diadalmenetébe. A nyomába se értek Nadalnak.

Kezdjük az elején. Benoit Paire szeszélyes teniszező. Nincs ritmusa a játékának, nehezen kiismerhető és bármelyik pillanatban felszínre törhet a benne rejlő állat. Akkor pedig győzedelmi zászlóként szállnak el az ütései és kis túlzással a szomszéd néni is képes lenne kiejteni. Ez ellen a Nadal ellen viszonylag egyszerű ilyen állapotba kerülni, akármilyen nyugodt természetű az ember. Paire nem is rabolta sokáig a spanyol idejét, összesen egy szettre való game-et kapart össze. Bemutatkozott Djokovic és Murray is, egyikük nem játszott éppen meggyőzően, bár a szerb meglehetősen könnyedén jutott túl Granollersen. Mindeközben Sascha Zverev, a római meglepetés-bajnok alulmaradt Verdascóval szemben, így rögtön a nyitókörben búcsúzni kényszerült. A hazaiaknak Tsonga kiesése jelentett érzékeny veszteséget, bár a francia férfi tenisz nem mostanság éli virágkorát: egyedül Monfils maradt állva a második héten. A következő körben sem Nadalnak, sem Djokovicnak nem kellett igazán megizzadnia, míg Murray éppenhogy elkerülte a döntő szettet és megnyerte a lehetőséget, hogy Del Potróval játszhasson. Mindeközben Wawrinka szépen, csöndben haladt előre. Róla csak kevés szó esett a torna előtt, annak ellenére, hogy mindenki pontosan tudja, a svájcival minden Slamen számolni kell, az ő legjobbja adott esetben bárkivel szemben elég lehet. A 3. fordulóban Nadal valósággal átgázolt Basilashvilin: a grúz mindössze 1 játékot tudott megnyerni. Murray és Delpo felelevenítette tavalyi mérkőzéseiket, ám az argentin, miután hátrányba került majd' másfél óra űrtenisz után, lelkiekben megtört és elindult a lejtőn. A világelső így sikerrel vette az első igazán komoly akadályt és maga mögött hagyta a római reménytelenséget. Ezúttal Djokovicnak volt egy jelentősebb megingása Schwartzman ellen: 1-2-es szettállásról kellett fordítania és ezzel rögtön megcsappantak az esélyei a címvédésre.

A legjobb 16 között papírforma eredmények születtek, leszámítva talán a Carreno Busta-Raonic találkozót: döntő szett 8-6-ra a fiatal spanyol diadalmaskodott, bár a kanadainak nem éppen erőssége a salak. Az utolsó versenyben maradt francia, Monfils Wawrinka kezétől esett el, ami abszolút megbocsátható. A negyeddöntők során Dominik Thiem sokkolta Novak Djokovicot, aki az első játszma elvesztése után meg sem próbált küzdeni, beletörődött a sorsába és rezignáltan konstalálta, hogy még mindig fényévekre van tavalyi formájától, Agassi ide vagy oda. Emiatt persze kapott hideget-meleget, teljesítményével a legnagyobbak ellenszenvét is kivívta. Rafael Nadalnak mindössze 51 percet kellett pályán töltenie, hiszen az előző forduló hőse, Carreno Busta sérülés miatt feladta a meccset. Murray 4 játszmában gyűrte le Kei Nishikorit, Wawrinka pedig leiskolázta Cilicet. Thiem ugyan élete teniszét nyújtotta a címvédő ellen, arra mégis kevesen láttak esélyt, hogy ezt a produkciót megismételje a salakkirály ellen. Valóban nem volt rá képes. Az osztráknál kipukkadt a lufi: képtelen volt tartani Nadal tempóját, így ő is kapott egy hatnullát. A Wawrinka-Murray párharcban a skót szerzett vezetést és miután a harmadik szettet 0-3-ról fordította meg, úgy érezhettük, nyeregben van. A 2015-ös bajnok viszont nem tört meg a nyomás alatt, tiebreakben kiharcolta a döntő játszmát, amit Murray látványos visszaesése nyomán 6/1-re nyert meg. A fináléban aztán levegőhöz sem jutott: Rafa rögtön a mérkőzés elején a gázra lépett és egy pillanatra sem engedte át a kormányt a svájcinak. Egy 6/2 6/3 6/1-re végződő mérkőzést aligha kell tovább elemezgetni, az egész csak formalitásnak tűnt. Wawrinka karrierje során először vesztett GS-döntőt, Nadal pedig tizedjére is megfürödhetett a Philippe Chatrier salakjában... Viva La Décima!

× Tegnap sorsoltak Párizsban, ennek örömére egy rövidke cikkel készültem az erőviszonyok kapcsán. A helyzet az, hogyha 2 héttel ezelőtt megkérdezik, ki nyeri a Garrost a férfiaknál, egy pillanatig sem haboztam volna, egyértelműen Rafát gondoltam befutónak. Ám azóta picit árnyaltabbá vált a kép - nem mintha most másképp vélekednék a végső győztest illetően -, kicsit több kérdés adódott, illetve számomra a kétségek is növekednek. A világelső még mindig nem tudott kivergődni a gödörből, miközben a második helyen kiemelt riválisa, Djokovic felfelé ívelő tendenciát mutat. Federer meg lelépett. Szó, mi szó, nem biztos, hogy annyira egyértelmű, ki lesz a bajnok.

Már régen regéltem a teniszről, pedig éppen lett volna miről, de megmondom őszintén, nekem nem ez a legkedvesebb szezonom - legalábbis eddig semmiképp sem. Körülbelül 10 évet ugrottuk vissza az időben, Federer és Nadal visszatért és oktatott az év első felében. Nem kell hozzá túl nagy szakértelem, hogy megállapítsuk: kettejük dominanciájának egyik alapfeltétele a hosszú kihagyás volt, legfőkébb a svájci esetében, aki taktikai megfontolásból marad távol idén a salaktól, bízva abban, hogy így jobb esélyekkel indulhat füvön. Rafa a kemény pályán elvesztett döntők után már alig várta, hogy a vörös borítás porát újra felkavarhassa: az utóbbi hetek az ő sokadvirágzását hozták. Nem csoda, hogy a 10. RG-címtől hangos a sajtó, lévén az egyetlen potenciális kihívó visszalépett az év 2. Grand Slamétől. Arról megoszlanak a vélemények, hogy Federer mindezt helyesen tette-e - még az elvakult rajongók között is akadtak páran, akik nem támogatták az ötletet, mivel kedvencük sokáig azzal hitegette őket, hogy láthatják legalább a Garroson. Mindenesetre az tény, hogy az idén a 37-et betöltő legendának nem lehet más esélye a nála jóformán egy évtizeddel fiatalabb riválisokkal szemben. A tenisze elég lenne bárki ellen, mint ahogyan ezt Ausztráliában és Amerikában bebizonyította, ám ha minden tornán résztvenne, ahol a többiek is, a GS-eken aligha tudna maradandót alkotni. Így viszont, hogy megint pihen durván 2 hónapot, füvön is komolyan kell számolni vele. Érdekesség, hogy egészen a Rómáig nem volt olyan major verseny (Mastersek, Grand Slamek) 2017-ben, amelynek a döntőjébe ne jutott volna be a Fed-Rafa duó egyik tagja. 

Mindeközben a világraglista két éllovasa folytatta mélyrepülését, továbbra is az okok után kutatva. Murray nemrégiben azt nyilatkozta, számára sokkal nehezebb volt feljutni a csúcsra, mint ott maradni, ami olyan szempontból valóban érdekes, hogy az elmúlt fél év alatt mindössze egy tornagyőzelmet tudott felmutatni, és még csak meg sem ingott a pozíciója. Tagadhatatlan, pocsékul teniszezett az elmúlt hónapokban, különösképpen az utóbbi két salakos versenyén, ahol összesen 1600 pontot kellett volna megvédenie. Ehhez képest Madridban a harmadik, Rómában pedig mindössze a második körig jutott - már ha lehet ezt második körig jutásnak nevezni. Mindezt azután produkálta, hogy Barcelonában elődöntőt játszott és csak attól a Thiemtól kapott ki, aki később Rafát búcsúztatta olasz földön. Szóval, egy pillanatra úgy tűnt, megtalálta a kiutat, aztán váratlanul még mélyebb gödörbe került. Madridban Corictól, Rómában Fogninitől kapott ki, de nem is a vereségek ténye az igazán aggasztó, hanem a hogyanja: ezon a két meccsen ugyanis abszolút reménytelennek tűnt a helyzete, ő maga pedig végtelenül indiszponáltnak tetszett. Szurkolóként borzalmas volt ezt átélni, hiszen még talán sosem láttam Murray-t ennyire mélyen. Ezzel szemben az örök rivális, Djokovic úgy tűnik, véget vetett a szenvedéseinek. Az általa sokkterápiának titulált folyamat részeként kirúgta komplett csapatát (beleértve Marian Vajdát is), szerződtette André Agassit és átigazolt a Lacoste-hoz. Madridban az elődöntő volt számára a végállomás, majd Rómában bíztató formát mutatva egészen a döntőig menetelt, viszont Sascha Zverev váratlanul lemosta a pályáról. Ennek ellenére jó irányba halad a visszatérés útján és mindenképp jobb lelkiállípotban érkezik a Garrosra, mint Murray. Meglátjuk mire mennek.

Ami a [sorsolást] illeti, a Kuznetsovval kezdő világelső megúszta a nagy halakkal való döntő előtti találkozót: Djokovic és Nadal egy ágra került. Kérdés, megy-e ezzel bármire? A 3. fordulóban összefuthat Del Potróval, akinek néhány napja még nem volt 100%-ig biztos az indulása fizikális problémák miatt, de ha semmi sem hátráltatja az argentint, ez egy késhegyre menő csata lehet. Már, ha Murray egyáltalán eljut odáig - elképzeltetitek, mennyire elszomorít, hogy kettejük közül miatta kell jobban izgulni a közelmúltban mutatott játék alapján. Ráadásul a skót - állítólag - antibiotikumos kezelésre szorult a héten, a nem múló köhögés miatt kénytelen volt edzéseket is elhalasztani. Ez pedig semmiképp sem jó jel néhány nappal a Garros kezdete előtt... Az ő ágán van a friss tornagyőztes Alexander Zverev (potenciális negyeddöntős ellenfél), és Wawrinka is (elődöntőben találkozhatnak), aki Genfben melegít a párizsi salakra. Az alsó ág kicsit sűrűbbnek tűnik, hiszen itt szerepel mind Nadal, mind Djokovic: viszont mielőtt még megküzdenének egymással a legjobb 4 között, előfordulhat, hogy a szerbnek szembe kell néznie Thiemmel, akire ugyan Rómában megsemmisítő vereséget mért, de az osztrák tartogathat számára meglepetéseket. Nadal negyede nem olyan vészes a játékához mérve, nehéz eldönteni, ki jelentheti a legnagyobb veszélyt rá. Nem hinném, hogy akár Sock, akár Raonic, akár Dimitrov a kiesés szélére sodorhatná. Az 1. körben viszont vigyáznia kell Benoit Pairrel, akinél szeszélyesebb játékos aligha van jelenleg a mezőnyben. Ha már első kör, érdemes lesz belenézni a Sascha Zverev-Verdasco, Kohlschreiber-Kyrgios, Thiem-Tomic és, aki egy kis mókára a vágyik, a Dustin Brown-Monfils mérkőzésekbe is.

× Még mielőtt nekikezdtem volna ennek a bejegyzésnek, gyorsan visszapörgettem a felvezető idevágó részleteit. Azt azért nem mondanám, hogy előre láttam, mi fog történni, mert ez messze nem igaz, de valamilyen szinten azért ráreztem, kikre kell majd odafigyelni. A végső győztesre nem mertem tippelni, bár nyilván arra számítottam, hogy a Murray-Djokovic duóból kerülhet ki a bajnok. A nagynevű visszatérők útjára külön kitértem és egy újabb későbbi elődöntősről, Dimitrovról is esett szó, hiszen kifejezetten kíváncsi voltam, mire lehet képes. Namármost, nekem meglehetősen furcsa volt végignézni egy Slam 2. hetét úgy, hogy nincs kinek szorítanom, de meg kell valljam, onnantól kezdve, hogy a két főfavorit búcsúzott, nem láttam akadályát annak a bizonyos álomdöntőnek. Nem fogom meghazudtolni magam, ezzel nem az én álmom vált valóra, de utólag már nem bánom, hogy így alakult.

A tenisztársadalom túlnyomó része most tökéletesen boldog, hálás, elégedett és/vagy büszke. Miért is ne lenne az, hiszen egy legendás rivalizálás újabb felvonását nézhette és izgulhatta végig. Mindenki más és más módon élt együtt a mérkőzéssel: a legfanatikusabb szurkolóknak valószínűleg a torkukban dobogott a szívük és kicsit könnybe is lábadt a szemük, amikor megpillantották kedvencüket a játékoskijáróban, akik pedig kívülállókként szemlélték az eseményeket - ha létezik egyáltalán ilyen egy Federer-Nadal döntő kapcsán -, egy utánozhatatlan teniszélménnyel lettek gazdagabbak múlthét vasárnap. Én is csak kapkodtam a fejem a fantasztikusabbnál-fantasztikusabb megoldások láttán - még ha közvetlenül nem is voltam érintett. Szándékosan nem ütéseket írtam, mivel ez a mérkőzés nem kizárólag a tévé előtt kiabálós nyerőkről szólt, hanem a nagy megoldásokról és a fel nem adásról is. Az esélylatolgatások során oly' sokszor felemlegetett egymás elleni mérleg egyértelműen Rafa sikerét prognosztizálta - egyesek még látnoki képességekre is szert tettek ennek tudatában. Ennél is jobban befolyásolhatta a rajongókat az a tendencia, miszerint hiába Federeré az agresszívabb, monumentálisabb tenisz, Nadalnak rendszerint sikerült kikezdenie a svájci fonákját a magasra pörgetett labdákkal. Persze ezek a labdák még véletlenül sem az egyes Fedfanok által tévesen antitenisznek titulált játék elemei, hanem a spanyol arzenáljának védjeggyé vált ütései. Ezúttal viszont a pörgetések sem hoztak győzelmet Rafael Nadal számára, pedig sokáig úgy tűnt, igenis fognak, már megint. Elvégre a 14-szeres GS-bajnok spanyol a döntő szettben 3-2-re vezetett breakkel, ráadásul 30-0-je volt az adogatógame-jében. De Federer talált megoldást a korábban annyiszor megoldatlanul maradt problémára, és amikor már talán a szurkolói egyrésze lemondott róla, ő elhitte, hogy nyerhet. Nyerhet egy olyan helyzetből és olyan módon, ahogyan arra senki sem számított - beleértve a legelvakultabb követőit. Nyerhet 35 évesen, egy féléves kihagyás után is. Ha valakiből ezt kinéztem volna, az Roger. Pedig nem vagyok se a rajongója, se a követője. Tisztelője annál inkább.

Az idei Ausztrál Open elhozta számunkra a tenisztörténelem egyik legkülönlegesebb időutazását. Sokaktól hallottam olyasféle véleményt, miszerint az egyenesen megmosolytató, hogy négy 30-on felüli játékos jutott döntőbe ezen a tornán, de én úgy gondolom, hogy egyrészt ez egy olyan jelenségre egy újabb - bár valóban drasztikus - példa, amit már évek óta megfigyelhettünk a sportágban - azaz, hogy a teniszkarrierek egyre hosszabbra nyúlnak. Másrészt pedig rávilágít arra, hogy a kor nem minden, a forma és a mentális stabilitás a két legfőbb tényező. Federer pedig kihagyott fél évet, kipihenhette magát mind fizikálisan, mind mentálisan, feltöltődhetett családja körében és frissen vághatott neki a felkészülésnek. Mindenképp frisebben, mint mondjuk Murray vagy Djokovic. Nyilván tudatában van annak, hogy ő sem lesz már fiatalabb, de azzal, hogy nem erőltette a versenyzést és nem kockáztatott egy súlyosabb sérülést, meghosszabbíthatja karrierjét az élmezőnyben. Ez a döntés a melbourne-i győzelem után pedig kétségkívül kifizetődött. Nem számíthatott arra előzetesen, hogy idáig eljut, annál azért kedvezőtlenebb volt a sorsolása, de úgy látszik Federernek az underdog szerep is fekszik... Utólag is nehéz eldönteni, melyik a nagyobb szenzáció: az, hogy a még mindig korábbi önmagát üldöző Novak Djokovic kikap a selejtezőből induló Denis Istomintól a 2. fordulóban, vagy hogy az aktuális világelső Andy Murray, aki konkrétan végigteniszezte az elmúlt fél évet és minden létező trófeát begyűjtott, veszít a konzekvensen szerva-röptét játszó Mischa Zverevvel szemben a 4. körben. Nekem, mint brit szurkoló, viszonylag egyértelmű a válasz, de ha megpróbálom felülről nézni az eseményeket, korántsem az. Mindenesetre mindketten ideje korán búcsúzni kényszerültek és ezzel megnyílt az út a többiek előtt. Azon se lepődtem volna meg, ha Wawrinka és Raonic játsza a döntőt, de egyikük sem tudott élni a lehetőséggel, egyszerűen nem produkáltak olyan teniszt, amivel odáig juthattak volna. És pontosan ezért kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy ez az Ausztrál Open a nagy visszatérőké lehet. Nadalt látva majdnem biztos voltam abban, hogy elküzdi magát minimum az elődöntőig, viszont Federerrel kapcsolatban nem mertem jósolgatásokba bocsátkozni, aminek egyrészt a kora, másrészt az elmúlt évek teljesítménye volt az oka.

Nem tudhattam biztosan, mire képes 35 évesen, hiszen az utóbbi évek sem róla szóltak és nem mostanában járt utoljára GS-döntőben, pláne nem mostanában nyert utoljára ilyen szintű tornát. De a kicsit távolabbi múlt tapasztalatai és az a 17 major trófea mindenképp mellette szólt. Mindössze egy olyan játékos maradt versenyben, akivel szemben nem számított esélyesnek: ő pedig Rafael Nadal. Pontosan ezért fakadtak ki a svájci szurkolói, hogy mégis hogyan gondolja ez a gonosz spanyol csóka, hogy éppen most verekszi be magát egy Grand Slam fináléba, mikor ő is viszonylag régen jutott már el ilyen magasságokba. Valóban hallatlan. De talán Federernek is édesebb úgy a siker, hogy azt a legnagyobb riválisa felett aratta, mintha mondjuk egy elsőbálozó Grigor Dimitrovot vert volna meg. Nem mondom, a bolgár legyőzésével is kalaplengetést érdemelt volna a teljesítménye, figyelembevéve az előzményeket, de úgy hiszem, Roger maga is büszkébb erre a serlegre azután, hogy a szinte lehetetlent megvalósítva szerezte meg. Mert eleve azt is kevesen hitték el, hogy nyerhet Nadal ellen, azt pedig már senki sem gondolhatta komolyan, hogy mindez 5 szettben sikerül neki, ráadásul breakhátrányból fordítva, elsősorban a fonák keresztjének köszönhetően, dacolva a statisztikákkal és a korával. Az sem éppen elhanyagolható tény, hogy Federer 18. GS bajnoki címével megint jelentősen elhúzott az ellenfelektől és valószínűleg egyszer, s mindenkorra lezárta azt a vitát is, hogy ki minden idők legjobbja. Annyi biztos, hogy Nadalnak és Djokovicnak nem keveset kell dolgoznia ahhoz, hogy ez a kérdés újra felvetődjön... Én, személyszerint kíváncsian várom, hogyan folytatódik ez a szezon és mondjuk látunk-e még további Federer-Nadal döntőket, vagy talán visszarendeződnek az erőviszonyok és a jól megszokott Djokovic-Murray páros újra az élre tör? Nem mondom, hogy nincs ínyemre egy-egy jóféle Fedal meccs, de én szívesen látnám például a megújult Dimitrovot vagy a szívek bajnokát, Del Potrót is a tornák végjátékában, természetesen egy csúcsformában lévő skót világelsővel kiegészülve. Remélem, ennyire még én is lehetek elfogult. :)

× Az Australian Openre elvileg mindenki mentálisan és fizikaliag frissen, kipihenten, feltöltődve és motivációtól fűtve érkezik és éppen ezért ez az egyik legkiszámíthatatlanabb torna a szezonban. A bizonyítási vágy és az eltökéltség kombinációja szülhet meglepetéseket, könnyedén belefuthatnak a legjobbak is néhány, a vártnál nehezebb mérkőzésbe akár már az első héten. A papírforma persze egyértelműnek tűnik és az erőviszonyok nagyságrendileg nem változtak tavaly óta, de azért mégsem teljesen mindegy, hogy ki vág neki első kiemeltként az évnek, pláne, ha még ezelőtt nem járt ilyen magasságokban. De senkit sem szabad előre leírni, így oda kell figyelnünk a nagy visszatérőkre, illetve a trónkövetelőkre is. Ugyan másfél hónap alatt csodát senki sem tud tenni, de jut idő az elemzésre, a taktika újragondolására vagy a gyenge pontok kiküszöbölésére.

Melbourne-ben éppen javában tombol a nyár, nem ritka, hogy 35 fok felé csúszik a hőmérő higanyszála a kora délutáni órákban, mégis a legtöbb játékos imádja az ausztrál Grand Slamet. A szívélyes fogadtatás után elkészülnek a jól megszokott koalás és bébi kengurus fotósorozatok, a teniszezők pedig készségesen állnak a média és rajongók rendelkezésére. Amint viszont kiadják a sorsolást, mindenki a saját feladatára összpontosít - pontosabban az első meccsére -, miközben a lelkes szakértők és a teniszt szerető közönség kielemzik a legjobbak útját a döntőig, figyelembe véve azt is, ki hogyan teljesített az év első heteiben. Nem túl meglepő módon én is így fogok tenni. Mostmár valóságos szokássá, rituálévá vált, hogy a Grand Slamek főtábláit kinyomtatom és külön kijegyzetelem azt, hogy a kiemeltek melyik ágon és negyedben kaptak helyet, illetve fel szoktam írni a potenciális negyeddöntőket és az ígéretes első körös párosításokat is. Nem titok, hogy ez alapján állítom össze az ilyesfajta bejegyzéseket - bár ahogy visszapörgettem, az utóbbi két Slam alkalmával erre nem jutott időm. Nos, visszatérve az  idei Ausztrál Open sorsolására, első ránézésre azt kell mondjam, összességében nincs számottevő különbség a felső és az alsó ág között a nehézséget tekintve. Az első és a második kiemeltnek is lesz megoldandó feladata bőven, a papírforma nem akármilyen mérkőzésekkel kecsegtet legfőképp a torna második hetében. Érdekesség, hogy a szigorúan a kiemelések alapján feltételezett potenciális negyeddöntők közül csupán egy-kettő szokott megvalósulni, és erre most is mutatkozik némi esély, hiszen Rafa Nadal neve előtt a 9-es, Roger Federeré előtt pedig a szokatlanul alacsony 17-es szám áll.

A felső ágon kapott helyet, hosszú idő után először, a világelső Andy Murray, aki ugyan vereséget szenvedett Novak Djokovictól a dohai 250-es torna fináléjában, mégis sokaknál ő számít a legfőbb favoritnak a melbourne-i trófea megszerzésére. Karrierje során ötször jutott döntőbe az év első Grand Slamén, ebből négyszer a szerb rivális múlta felül, egyszer pedig az akkor csúcsformában lévő Federer. Kifejezetten szeret itt játszani, jól kezeli a körülményeket és eddigi eredményeiből kiindulva már nagyon érik neki egy győzelem, amire talán minden eddiginél jobb esélyei vannak. Nem csak azért, mert ő a világelső, hanem azért is, mert Djokovic még nincs olyan szinten, mint mondjuk tavaly ilyenkor - legalábbis az alapján, amit Dohában láthattunk tőle. Az viszont vitathatlan tény, hogy a világbajnoki döntőjük óta alaposan összekapta magát - amit én egyébként vártam is tőle - és visszaszerezte azt a tűzet, aminek segtségével agyondominálta az utóbbi éveket, egészen a tavalyi Garrosig. Becker már nem lesz ott a bokszában - ki tudja, hogy pontosan miért vagy ki miatt távozott -, de ott van mellette az a támogató csapat, aki annó Grand Slam bajnokot faragott belőle. De még nem kifogástalan és hibátlan a játéka, ezt bizonyította a Verdasco elleni elődöntője Qatarban, amikor óriási bajba sodorta magát és 5 meccslabdát kellett hárítania. Persze az, hogy ezt a feladatot megoldotta és fordított, azt jelzi, hogy a tőle megszokott küzdőszellem visszaköltözött belé. Az Austalian Open első körében újra összecsap a spanyollal, de van egy olyan érzésem, hogy az a mérkőzés már nem lesz annyira szoros. Ezzel szemben Murray az ukrán Marchenkóval kezd majd és az első komoly feladatot a 3. fordulóban Sam Querrey jelentheti neki.

Federer Murray ágára került, Nadal pedig Djokovicéra, azzal a különbséggel, hogy a svájci már a negyeddöntőben találkozhat a skóttal, míg a spanyol az elődöntőig megúszhatja a hatszoros győztessel való csatázást. Roger meglehetősen biztatóan teniszezett visszatérő versenyén, a Hopman Kupán - már amennyit láttam belőle -, de hogyha el szeretne jutni a legjobb nyolcig, búcsúztatnia kell Berdychet és Nishikorit is, ami ha nem is kivitelezhetetlen, komoly kihívás elé állíthatja. Nadalnak kicsit egyszerűbb az útja, bár Sascha Zverevet nem szabad leírni, hiszen pont Federert verte Perthben, és Monfils is okozhat kellemetlen pillanatokat, de úgy gondolom, hogy a spanyol elverekszi majd magát a Raonic elleni derbiig. Aztán, hogy ott mi történik, az egyelőre nagy talány, mert a kanadai a brisbane-i tornán legyőzte Rafát és ugye azt már tavaly is észrevehettük, hogy mennyit fejlődött magához képest. Nem véletlen, hogy jelengleg a 3. helyen jegyzik a világranglistán és többször is meg tudta szorongatni az immáron világelső Murray-t. Akiről még nem szóltam, az a fekete ló emberi megtestesülése, Stan Wawrinka, aki kikapott Nishikoritól Brisbane-ben, de nála aztán sosem mehetünk biztosra. Rendszerint a Grand Slameken nyújtja a legjobbját és ilyen formában tényleg bárkit képes megverni. Minden attól függ, milyen lábbal kel fel aznap. A 4. körben összejöhet egy rendkívül pikáns Wawrinka-Kyrgios párharc, aminek különös története van, de ha félreteszik a személyeskedést, egy nagyszerű, explozív mérkőzést láthatunk. Én, személy szerint kíváncsi vagyok arra, hogy miként szerepel majd a friss tornagyőztes, Grigor Dimitrov és fizikailag bírja-e ezt a szintű terhelést Dominik Thiem, aki úgy tűnik, nem tanult a tavalyi szezonjából és idén ugyanúgy halmozza a versenyeket. Sydney-ben is pályára lépett és meglehetősen meggyötörtnek látszott, így lehet némi izgulni valója az első héten.

Australian Open, férfi egyes főtábla

jelmagyarázat
a) azok a kiemeltek, akiknek a nevei között nincs szaggatott vonal, már a 3. fordulóban találkozhatnak
b) egy negyeden belül, akiknek a nevei között 1 szaggatott vonal van, a 4. fordulóban találkozhatnak
c) egy negyeden belül, akiknek a nevei között 2 szaggatott vonal van, a negyeddöntőben találkozhatnak
d) középen felül a lehetséges negyeddöntők, alatta az érdekesnek tűnő 1. körös meccsek olvashatóak

× Sokat gondolkodtam azon, hogy miről írjak cikket, mert ugyan rengeteg izgalmat és fordulatot tartogatott a sportvilág az elmúlt hetekben, de ezek vagy olyan sportágakban történtek, amelyekkel nem szoktam foglalkozni itt, a blogban (pl. F1), vagy olyan témájúak, amelyekről egész egyszerűen nem szeretnék értekezni (dopping). Ezért inkább úgy döntöttem - pedig Rosberg visszavonulása valóban érdekes alapnak tűnt egy bejegyzéshez és lehet, hogy később még utalok rá -, hogy az idei teniszszezont foglalom össze. Hiszen a tavalyi évvel ellentétben most nem elég néhány szó ahhoz, hogy jellemezzük ezt az évet. Bár egészen júniusig úgy tűnt, ez a szezon sem lesz éppen izgalomdús, később aztán több meglepő fordulat következett be és novemberre némileg átalakultak az erőviszonyok.

Ha még emlékszünk - megvallom őszintén, nekem olyan, mintha évekkel ezelőtt lett volna - 2016 egy papírformaszerű Djokovic-Murray döntővel indult Melbourne-ben, az idény első Grand Slam tornáján és ugyancsak a papírformának megfelelően a szerb nyerte meg. Akkor még ő volt fölényben fizikális és mentális fronton is, utóbbi pedig együtt járt egyfajta érintethetlenséggel. Bár azt pontosan tudta mindenki, hogy ennek a történelmi jelentűségű menetelésnek egyszer vége szakad majd, de azt senki sem tudhatta, hogy mikor. Mert akkor még csak nem is sejtette senki a végét: Djokovic 3 Masters-győzelmet kaparintott meg a soron következő Grand Slamig, és mindössze egy olyan veresége volt, ami aggodalomra adhatott okot. Monte-Carlóban ugyanis szokatlanul korán, a 2. körben Vesely búcsúztatta. Ezt csak azért emlegetem fel, mert ez volt az a meccs, amiután először nyilatkozott olyasféléket, hogy mennyire fontos a család, a béke meg a szeretet az életében. Ezeken a kissé - legalábbis egy élsportoló szájából - furcsa mondatokon gyorsan túltette magát a teniszvilág, szerintem senki se tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, főleg, hogy továbbra is jöttek az eredmények a világelsőtől. A Roland Garroson aztán feltette a pontot az i-re, teljessé tette pályafutását: Murray legyőzésével a döntőben megszerezte a számára még hiányzó GS-trófeát és megcsinálta a non-calendar Slamet is. Valóban megállíthatatlannak tűnt, de ezek után a sajtóban mégis felvetették a kérdést: hogyan tovább? Ami ennél is rosszabb, Djokovic maga is ezen filózott, hiszen elfogytak előle a célok. És igen, ez a céltalanság a pályán is visszaköszönt, sorra kapott ki olyan teniszezőktől a tornák korai szakaszaiban, akiktől előtte sosem. Ami pedig különösen fájhatott neki az az olimpia, ahol szembekerült egy újra éhes és egészséges Del Potróval az első körben. Könnyek között kényszerült elhagyni Riót, és ez biztos, hogy nem javított a mentális állapotán, ami alapból sem volt éppen rózsás.

Mindeközben az ellenfél és legfőbb rivális, Andy Murray szárnyakat kapott és megkezdte elképesztő sorozatát. A füves szezon előtt újraegyesültek Lendllel és ez a borítás meg is hozta az áttörést a szezonjában, habár addig sem szerepelt éppen gyengén. Egy újabb wimbledoni és olimpiai bajnoki cím után pedig hosszú idő után először szóba került a helycsere a világranglista élén. Persze ehhez még hiányzott néhányezer pont. A US Openen Djokovic elbukdácsolt a döntőig (sérülések és visszalépések segítették), ahol azonban kikapott Wawrinkától, aki kissé váratlanul nyerte meg a maga 3. Grand Slamét. Murray már a negyeddötőben búcsúzni kényszerült: ötszettes csatában maradt alul Nishikorival szemben. Egy héttel később egy ugyancsak ötszettes csatát bukott el Del Potro ellen, immáron a Davis Kupa keretein belül. Kicsit messzebb került tehát az elsőségtől, de ezek a fájó vereségek csak mégjobban feltüzelték. Novak folytatta mélyrepülését Ázsiában, míg ő megemberelte magát és mindenkit elsöpört, aki az útjába került. Sorra nyerte a versenyeket, egyszerűen képtelen volt kikapni. Európába visszatérve is folytatta a menetelését. A bécsi diadal után Párizsban összetalálkozott volna Djokoviccsal, de Cilic megakadályozta ezt, Raonic visszalépésével az elődöntőben pedig hivatalossá vált az előzés. A világbajnokságon már ő számított favoritnak és igazolta a hozzáfűzött várakozásokat: minden egyes mérkőzését megnyerte és tovább növelte az előnyét a szerbbel szemben. Ebben a szezonzáró fináléban minden tekintetben Murray kerekedett felül: Djokovic vesztes mentalitással lépett pályára, így esélyt sem kapott. Szakított Beckerrel, aminek az egyik oka bizonyosan az az ember, aki belenevelte ezt a 'szeretet és béke' című hókuszpókot... Mekkorát fordult a világ fél él alatt. Persze ez az év nemcsak kettejükről szólt, a többiekről is illik szólni néhány szót, még ha az élharcból ki is maradtak. 

Aki talán a legtöbbet lépett előre és a leglátványosabb feljődést produkálta ebben a szezonban az Milos Raonic volt, aki Wimbledonban bejutott élete 1. GS-döntőjébe és csak Murray tudta megállítani. Ugyan McEnroe-val viszonylag hamar véget ért az együttműködésük összeférhetetlenség miatt, Moya és Piatti vezényletével egészen a 3. helyig jött előre a világranglistán, még úgy is, hogy csak egy tornagyőzelmet jegyzett. Egyre sokoldalúbb a játéka, nem csak a szerváira támaszkodhat, és még az is elképzelhető, hogy a következő években egyszer-kétszer kijön neki a lépés egy-egy Grand Slamen is. Dominic Thiem bombaformában kezdte 2016-ot, néhány hónap alatt 4 trófeát is bezsebelt, de ezután fokozatosan elfogyott és rengeteg indokolatlan vereséget szenvedett el a szezon második felében. Hiába fiatal és bírja a strapát, ez a túlzsúfolt versenynaptár még neki is betett, úgyhogy a jövőben bölcsebben kell megválasztania neki és edzőjének, Bresniknek, hogy hol induljon el. Az idei év nagy visszatérője, sokak kedvence, Juan Martin Del Potro volt, akinek a nevéhez minimum 3 fergeteges mérkőzés fűződik. Például a Murray elleni olimpiai döntő, vagy a Davis Kupa elődöntője, na meg persze a Cilic elleni 0-2-es fordítás Zágrábban. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, akinek hiányzott az ő karaktere a mezőnyből. Annyi megpróbáltatás és küzdelem után abszolút megérdemelten lett Davis Kupa bajnok novemberben az argentin csapattal. Remélhetőleg jövőre is egészséges tud maradni és felzárkózik a legjobbakhoz. Stan Wawrinka 2016-ban sem hazudtolta meg magát, rendkívül kiegyensúlyozatlanul versenyzett és továbbra sem tud kilépni a sötét ló szerepéből, aki mindig, mindenkire veszélyes, de egyáltalán nem biztos, hogy képes a legjobbját nyújtani. Azért 4 tornagyőzelmet idén is begyűjtött, ezek közül az egyik a US Open volt, úgyhogy folytatódik a tendencia, miszerint minden évben megnyeri valamelyik Slamet - már csak Wimbledon hiányzik neki. 2017 egyik legfontosabb kérdése, hogy mi lesz Federerrel és Nadallal, akiknek idő előtt véget ért ez az idény sérülés miatt. Kíváncsian várom, hogy vissza tudnak-e térni a szűk elitbe és milyen esélyekkel indulnak el a kiemelt versenyeken.