× Amikor a tavalyi favoritok fele sérült, vagy legalábbis kétes egészségi állapotban van, nehéz mélyremenő elemzésekbe és megalapozott esélylatolgatásokba bocsátkozni. Márpedig a férfi mezőnyt tekintve jelenleg ez a helyzet. Mindössze egyetlen élteniszezőről bizonyos, hogy fizikálisan 100%-os, ráadásul még a formája is közel van ehhez a százalékhoz: a 36 esztendős, tizenkilencszeres Grand Slam-bajnok Roger Federerről. Az előző évek fényében minimum megmosolyogtató a dolog, persze bármiféle negatív felütés nélkül. Egyszerűen csak azon kapom magam, hogy nem találok Rafael Nadalon kívül még egy olyan játékost, aki alapesetben megszorongathatná. Révén ők az első két kiemelt az Australian Openen, a spanyolnak is a döntőig kellene jutnia ezen szcenárió megvalósulásának érdekében...

Hogy is volt ez tavaly? Először is, Andy Murray toronymagasan vezette a világranglistát és minden addiginál nagyobb eséllyel indult egy esetleges Ausztrál Open-győzelemért. Én meg voltam győzödve arról, hogy a 2016-os szezon második felében gyengélkedő Novak Djokovic összekapja és felvértezi magát az új évre, így őt tekintettem második számú favoritnak, ahogyan még sokan mások. A papírforma tehát egy jóféle Murray-Djokovic párharcot ígért a döntőben. Kihagyásaik fényében csak zárójelben mertük megemlíteni a két nagyágyút, Federert és Nadalt. Még ők maguk sem tudhatták biztosan, mire lesznek képesek, hiszen a melbourne-i szereplés jelentette számukra az első meghatározó lépést a sikeres visszatérés útján. Ehhez képest elkápráztatták a teniszvilágot és visszaállították a 10 évvel ezelőtti világrendet. Murrayék idejekorán kihullottak, létrejött egy gigászi ötszettes Fedal-döntő és realizálódott a svájci siker. És idén úgy vágunk neki a tornának, hogy ez tűnik a legvalószínűbb forgatókönyvnek, nem csak egy zárójeles reményhalmaz. Hiszen Murray épp a napokban kezdte meg a rehabilitációt a húzott-halasztott csípőműtéte után, Djokovic pedig ugyan elindul az ausztrál Slamen, de még bevallottan nincs tökéletes állapotban. Akárcsak a térdműtétből visszakapaszkodó, 4 évvel ezelőtti (félelmetes, hogy ennyi idő eltelt azóta) bajnok, Stan Wawrinka, aki egy hónapja még labdameneteket sem tudott játszani. Őszintén szólva nem reális, hogy ők ketten a végső sikerért csatázzanak. Nem mintha Federer tavalyi győzelme előzetesen reális lett volna...

Persze nem ragadhatunk le a megszokott neveknél, mostmár az újabb generációk tagjaival is komolyan számolnunk kell, mert ha nem is sikerül legyőzniük Federert vagy Nadalt, egyértelműen ők lehetnek azok, akik a legközelebb kerülhetnek ehhez örökös riválisaik hiányában. A világbajnok Grigor Dimitrov, a kétszeres Masters-nyerő Sascha Zverev, a kiszámíthatatlanság mintaszobraként emlegetett Nick Kyrgios, a világranglista 4. helyén álló Dominic Thiem vagy az egyre stabliabb és magabiztosabb David Goffin egyaránt esélyes lehet arra, hogy minimum elődöntőbe jusson Ausztráliában. Veszélyt viszont nemcsak ők, hanem az új ausztrál üstökös Alex De Minaur, a tavaly Montréalban legjobb 4 közé jutó Denis Shapovalov, az első NextGen Finals-trófeát elhódító Hyeon Chung és a döntőben alulmaradó Andrey Rublev, vagy a friss sydney-i tornagyőztes Daniil Medvedev is jelenthetnek a magasan kiemelt játékosokra nézve. Minden Grand Slam-tornának megvan a maga felfedezettje, egy-egy váratlan név felbukkanhat akár a negyeddöntők párosításaiban is, pláne, ha ennyire foghíjas az élmezőny. Nem hinném, hogy az első négy kiemelt fogja kisajátítani az elődöntős helyeket. Ha már kiemeltek, az utóbbi időben többen is felvetették, hogy a régóta bevettnek számító 32-ről 16-ra kéne csökkenteni az ily' módon pozitívan megkülönböztetett indulók számát. Egetrengető változások ezzel a módosítással nem következnének be a tornák menetében, de kissé átalakulna a sorsolási szisztéma és adott esetben egy-egy sérülés miatt hátracsúszó nagynevű játékos rögtön az első fordulóban összefuthatna egy kiemelttel, ami nézői szempntból pikáns meccseket ígérne.

Ami az idei Australian Open sorsolását illeti, az egyértelműen kijelenthető, hogy Nadal ága, a felső tűnik a könnyebbnek, méghozzá nem is kevéssel. A negyeddöntőig gyakorlatilag akadálytalanul menetelhet: még ha nincs is topformában, nem valószínű, hogy akár Dzumhur, akár Schwartzman vagy a középmezőnybe szürkülő Isner meglepetést okozhatna neki. A legjobb 8 között a papírforma szerint Ciliccsel találkozhat, aki a tavalyi évet tornagyőzelem nélkül zárta és szakított Murray-től örökölt edzőjétől, Björkmantól. Egy Dimitrov vagy Kyrgios elleni elődöntő már balhés lehet Rafa számára, de ha idáig képes lenne eljutni, mindenképpen ő számítana favoritnak a felső ági döntős pozíció elnyerésére. Vele ellentétben Roger Federernek, ha vért nem is kell izzadnia, de tisztességgel oda kell tennie magát, ha Ausztráliában szeretné megszerezni karrierje 20. GS-bajnoki címét. Nem feltétlenül Gasquet-tól van félnivalója, akivel a harmadik körben csaphatnak össze, és nem is Raonictól vagy Querrey-től kell tartania, hanem azoktól, akik a negyeddöntőben kerülhetnek szembe vele: Del Potro és Goffin tűnik a legsanszosabbnak erre az alsó ág felső negyedéből. A csupaszív óriás argentintól bármi kitelik, ha egészséges a csuklója, a belga pedig csak megverte őt a világbajnoki elődöntőben. Ettől függetlenül kisebb csoda lenne, ha ezt a teljesítményt David Goffin meg tudná ismételni egy három nyert szettre menő mérkőzésen Federer ellen...

× Mindenki érezte, hogy a Djokovic- és Murray-féle totális dominanciák nem tarthatóak fenn hosszú szezonokon keresztül és törvényszerű a visszaesésük. Skót szurkulóként is elismerem és bevallom, hogy tavaly ilyenkor egyenesen rettegtem attól, hogy belátható időn belül a világelsőséggel együtt elvész az erőfölény és az érinthetetlenség is. Pontosan így történt, de sokkal drasztikusabb formában, mint ahogyan én arra számíthattam. Az ő hanyatlásukkal egyidőben megindult a két fenomén, Federer és Nadal rohamtempójú újboli felemelkedése, illetve színre léphetett a várva-várt utánpótlás, amely a hiányzók által hátrahagyott űrt igyekezte kitölteni. Sőt, az elveszettnek hitt generáció is jelentős szerephez juthatott, levetkőzve ezzel a beváltatlan ígéretek skatulyáját.

A klasszikus értelemben vett 'nagy négyes' körein belül lezajló, drámai hirtelenségű őrségváltás szele rögtön az Australian Openen arcbacsapta a teniszvilágot. Novak Djokovic, a torna címvédője a második körben zuhant ki Istomin keze által, de a világelső Andy Murray se húzta sokkal tovább, ő az idősebb Zverev-testvértől, Mischától kapott ki a legjobb 16 között. Egyértelműen az utóbbi volt az egetrengetőbb szenzáció, hiszen a szerbtől a - magához képest - félresikerült előző fél éve miatt nem is igazán várhattunk kiemelkedő ereményt. Roger Federer és Rafael Nadal mind mentálisan, mind fizikálisan friss állapotban, sikeréhesen és végtelenül eltökélten tért vissza a pályára Melbourne-ben. Biztosan persze nem tudhattuk, mire lesznek képesek ennyi kihagyás után, ám a negyeddöntők magasságában már sejthettük, hogy egy hollywood-i forgatókönyvbe kívánkozó sztori íródik a szemeink előtt. És valóban megtörtént az, amiről csak a hardcore Fed- és Rafa-fanok mertek ábrándozni a szezon kezdetén: a történelmi jelentőségű döntőben összetalálkozott a két korszakos zseni és egy fordulatokban dús ötszettes csatát vívtak a bajnoki címért. Mint tudjuk, végül Federer emelhette magasba a trófeát, karrierje során már ötödik alkalommal és összességében a 18. Grand Slam-győzelmét aratta, újabb lépést téve a halhatatlanság felé. És ez még csak a kezdet volt!

A hagyományos tavaszi észak-amerikai kitérő során egyértelművé vált, hogy Murray és Djokovic, a világranglista ekkori első két helyezettje menthetetlenül elindult a lejtőn, illetve bebetonozódott Federer erőfölénye Nadallal szemben. A svájci Indian Wellsben a nyolcaddöntőben mosta le a spanyolt, Miamiban pedig a fináléban tette ugyanezt, elhódítva mindkét Masters-serleget gyors egymásutánban. Egy az egyben lemásolta egy bizonyos Novak Djokovic 2016-os teljesítményét: tette mindezt 35 évesen, 8 hónapos kényszerpihenőt és egy térdműtétet követően. Elfogytak a jelzők vele kapcsolatban, pedig még csak április legelején jártunk. Végülis, nem először csinált ilyet; 2006-ban, első virágkora idején hasonló idénykezdetet produkált. Csak közben eltelt 11 év és 90%-ban kicserélődött mögötte a mezőny. A 2006-os miami döntőben például mostani edzője, Ivan Ljubicic volt az ellenfele... De nem csak Federer klasszisa bizonyult állandónak és korszakokon átívelőnek. A salakszezon beköszöntével megnyílt a lehetőség Rafael Nadal előtt, hogy elfeledtesse a keménypályás fiaskókat és átmenetileg a kezébe vegye az irányítást. Nem is késlekedett a spanyol: egyből belecsapott a lecsóba és bezsebelte pályafutása 10. monte-carló-i győzelmét, amit egy 5. madridi diadal követett. Azt persze illik hozzátenni, hogy Roger taktikus megfontolásokból távolmaradt a komplett salakos turnétól, tartalékolva ezzel erőit egy esetleges mélyebb wimbledoni menetelésre.

Visszatérve Nadalra és a vörös földre, nem sikerült a salakkirálynak fenntartani makulátlan mérlegét kedvenc borításán, miután Rómában meglepetésre beleakadt Dominic Thiem hálójába. Ennek következtében előtérbe kerülhetettek egyrészt a fiatalabb generációk képviselői, másrészt Djokovic is, aki egészen a döntőig verekedte magát ezen a tornán. Csak Sascha Zverev tudta őt megállítani, akinek egyre biztosabbnak tűnik a helye a legszűkebb elitben és elkezdte gyártani a Masters-győzelmeket, nem beszélve arról, hogy az előkelő 4. helyen zárta ezt az évet. A Roland Garroson aztán visszarendeződtek az erőviszonyok, Rafa valósággal átgyalogolt a mezőnyön: egy árva szettet sem bukott el a két hét alatt és gyakorlatilag egy másodpercig sem forgott reális veszélyben a végső sikere. Stan Wawrinkára megsemmisítő vereséget mért a döntőben, így június 10-én 'tizedjére is megfürödhetett a Philippe Chatrier salakjában' - írtam akkor, felemelkedett hangulatban a beteljesített Décima margójára... Ezzel búcsút intettünk a salaknak és a következő héten kezdetét vette a wimbledoni felkészülés, immáron füves talajon. Federer szokásához - és szerződéséhez - híven részt vett a hallei 500-as tornán és érvényesítve a papírformát, meg is nyerte, ahogyan azt már korábban 8-szor tette. Mindeközben Queen's-ben elmaradt a kívánt és remélt Murray-féle feltámadás (pedig a Garroson elődöntőig jutott), így jócskán leszűkült azon játékosok névsora, akik egyáltalán versenyre kelhettek Rogerrel az All England Lawn Clubban.

Nadal ugyan rápihent Wimbledonra, azonban még ez a néhány hetes szünet sem vértezte fel arra, hogy beleszóljon a győzelmi kérdésekbe: Gilles Müller útját állta a legjobb 16 között. Ami a még ekkor is világelső Andy Murray-t illeti, az első fordulótól kezdve látszott, hogy nincs minden rendben vele fizikálisan. Ez a probléma a negyeddöntőben csúcsosodott ki Querrey ellen. Murray Végigsántította a mérkőzés második felét és hiába szeretett volna elindulni a US Openen, ez a csípősérülés véget vetett a szezonjának. Örök riválisát, Novak Djokovic-ot ugyancsak a wimbledoni tornán láthattuk utoljára teniszezni 2017-ben: ő könyökfájdalmaira hivatkozva maradt távol az idény hátralevő részétől. Ezzel egyidőben Roger Federer akadályoktól mentesen sétált be a döntőbe, ahol egy közel sem 100%-os Marin Cilic-et intézett el bántóan sima három játszmában, hogy nyolcadjára is kezében tarthassa a legendás aranytrófeát. Nem ez volt az év meccse, de a lényegen nem változtat: a reneszánszát élő svájci elkönyvelhette 19. Grand Slam-sikerét is... A US Opent felvezető ezres versenyek nem éppen a Fedal-párharcról szóltak: ekkor mutatkoztak meg először a fáradtság és a koncentrációhiány jelei a legendás duón. Federer meglepően egyoldalú találkozón kapott ki a Rogers Cup fináléjában Sascha Zverevtől, miután nem vállalta a cincinnati indulást. Nadal pedig mindössze 3 mérkőzést tudott megnyerni a két tornán együttvéve. Az idén újra magára találó Grigor Dimitrov használta ki az adódó lehetőséget, aki a folyamatos motivációhiánnyal küzdő és rendkívül rapszódikus teljesítményt nyújtó Nick Kyrgiost kényszerítette térdre Cincinnatiben, első Masters-trófeáját kaparintva meg ezzel.

A US Open sorsolása - Murray kései visszalépésével - nem tette lehetővé a régóta vágyott Federer-Nadal döntőt, ám végül az elődöntőben sem kerültek szembe egymással a felek, hiszen egy régi ismerős, Juan Martin Del Potro idei legnagyobb győzelmét aratva búcsúztatta Federert. Innentől kezdve pedig egy szemernyi kétségünk sem lehetett afelől, hogy Nadal fogja megnyerni ezt a tornát: az alsó ág leginkább egy szellemtanyára hasonlított, ahonnan végül Kevin Anderson vívta ki a jogot, hogy megküzdhessen a spanyollal. Legyünk őszinték, minden jóindulatunk és igyekezetünk ellenére sem ruházhattuk fel a dél-afrikait valós esélyekkel. Bevállalom, számomra teljes képtelenségnek tűnt még az is, hogy szorossá tegye ezt a döntőt. És nem is tette. Rafa nemcsak a bajnoki címet hódította el New York-ban, hanem időközben megalapozta évvégi világelsőségét is. Az őszi ázsiai körút elhozta a szezon utolsó Fedal-derbit, ám a Shanghai Masters fináléjában is elmaradt a gigászi csata: Federer újból érvényesíteni tudta keménypályás fölényét. Az év vége már abszolút nem róluk, kettejükről szólt, bár a silány felhozatalú világbajnokságon a svájcinak még kinézett egy fényes diadalmenet Nadal kényszerű visszalépésével. Az elődöntőben azonban David Goffin okozott egy álleesős meglepetést a hatszoros világbajnok búcsúztatásával. A belga a kulcsfontosságú pillanatokban sem remegett meg, rá nem jellemző módon kiválóan kezelte a vállaira nehezedő nyomást. Grigor Dimitrovot viszont senki és semmi sem állíthatta meg. A bolgár veretlenül zárta a londoni VB-t és tett egy hatalmas lépést karrierje beteljesítése felé...

Hogy mindezek fényében mi várható jövőre?
Ember legyen a talpán, aki megjósolja!

RANGLISTAVÁLTOZÁSOK

nagyobb méretért kattints a képre!

× Grigor Dimitrov nyeri a világbajnokságnak titulált ATP Finalst 2017-ben. Ugyan már! - vágtam volna rá erre az abszolút szürreálisnak tűnő kijelentésre idén januárban, sőt még a múlt hét elején is. Ám hiába tűnhetett előzetesen képtelenségnek, tulajdonképpen a komplett szezon maga volt a szürrealitás (ez a megállapítás egy másik cikk vázát fogja képezni), így mégsem lóg ki annyira a sorból ez az évvégi eredmény. Végülis, amikor Jack Sock Masters-győzelmet ünnepel, Roger és Rafa visszatérvén végigtarolják a Grand Slameket és a Djokovic-Murray duó bőven a top 10-en kívül tanyázik, belefér az is, hogy Dimitrov és Goffin játsszon egy világbajnoki döntőt. Mindenesetre, aki egy hónappal ezelőtt erre a párosításra fogadott, az most igazán gazdag ember lehet. 

A DigiSport egyik szakértőjének kissé zavaros szavaival élve (nem megbántva ezzel senkit) Grigor Dimitrov 'kilépett a tehetségből', 'lejött róla egy gát', amit én valamivel árnyaltabban és világosabban úgy fogalmaznék meg, hogy kifizetődött számára az a kitartó munka, amit szinte láthatatatlanul, egészen a VB-ig kiugró eredmények felmutatása nélkül végzett el a háttérben Dani Vallverdu vezetésével. Egy ugródeszkával felérő, második - talán végleges - áttörést jelképező lehetőséget tudott kihasználni az esélyesség terhe mellett a Goffin elleni döntőben, megkoronázva ezévi teljesítményét. Valami ilyesmit hivatott jelenteni a 'kilépett a tehetségből' kifejezés, azaz, hogy az a Dimitrov, aki már idestova 4 éve impresszív játékstílusával berobbant az élmezőnybe, viszont azóta erőteljesen háttérbe szorult (volt olyan időszaka, amikor alig-alig nyert meccset), most új erőre kapott és kezdi beváltani a hozzá fűzött reményeket, letépve magáról a korábban ráaggatott 'Baby Fed' címkét. A 'lejött róla egy gát' pedig azt jelképezheti - legalábbis az év olvasatomban -, hogy sikerült élnie a kiharcolt lehetőséget és ezzel egy új szintre lépett, bár én a következő szezonig várnék azzal, hogy kijelenthessük, a bolgár aranyifjú végleg megragad a szűk elitben és megmenti az elveszettnek hitt generációt. Úgy gondolom, hogy azon felesleges vitatkozni, hogy kiket vert meg a trófeáig vezető úton, és hogy kik hiányoztak sérülés miatt a mezőnyből. Ugyanazt tudom mondani, mint tavaly Murray esetében: legyőzte azokat, akiket le kellett. És semmiképp sem érdemtelen a sikere. Ha valaki semmit sem érzékelt eddig abból, hogy Dimitrov feljövőben van, reakcióiból leszűrhette, hogy mennyit dolgozott azért, hogy végre kiszabaduljon az örök ígéretek kategóriájából.

De mégis, hogy jutottunk el idáig? Hogyan lett Dimitrov világbajnok, amikor a startvonal mögött ott állt a két nagyágyú, Federer és Nadal? A legegyszerűbb magyarázat talán az lenne, hogy mindketten elfogytak egy kicsit a hajrára: Rafa indulása eleve kétséges volt térdfájdalmai miatt, míg Roger a bázeli házigyőzelmét követően úgy döntött, kihagyja a párizsi Masterst, hogy lehessen még egy utolsó dobása idén Londonban. Ettől fogva a többség a svájcit favorizálta, Nadal végső sikerére még legelkötelezettebb rajongói is félve tettek volna zizit. Viszont a megszokottnál hígabb mezőny mindenképp feljogosította a közvéleményt arra, hogy egy klasszikusnak számító Federer-Nadal döntőben reménykedjenek. A spanyol végülis vállalta az indulást, Goffin ellen lépett pályára először a csoportkörök során és eleinte úgy tűnt, megbírkózik a feladattal, de a 2. szettől kezdve egyre nehézkesebbé vált a mozgása és alulmaradt a belgával szemben. A mérkőzést követő sajtótájékoztatóján bejelentette visszalépését, ezzel pedig egyismeretlenesre egyszerűsítette az egyenletet: Federer vagy nem Federer? Az utóbbi forgatókönyv meglehetősen valószínűtlennek tűnt: mégis, ki gondolta volna, hogy David Goffin, aki szettet is csak elvétve nyer a svájci ellen, egy szoros döntő játszmában kerekedik felül az elődöntőben, bármiféle megremegés nélkül? Dimitrov továbbjutása a csoportkörből korántsem volt meglepetés, sőt, Nadal kiesése után még a döntős szereplése sem feltétlenül. Miután a hét folyamán egyszer már lemosta a pályáról Goffint, ő számított a favoritnak, igaz, másodjára rágósabb falatnak bizonyult a belga. Nem csoda, hiszen ez volt karrierjük eddigi legnagyobb lehetősége, így érthető módon nem akarták veszni hagyni. Ez a nyomás helyenként rá is nyomta a bélyegét a fináléra, de összességében azt lehet mondani, hogy korrekt színvonalat produkáltak mindketten. Méltó lezárása volt ez az idei világbajnokságnak.

A veretlen menetelés - a csaknem 2 millió fontos bónusz mellett - világranglista 3. helyet hozott a konyhára a bolgárnak, persze még mindig tetemes lemaradással Nadal és Federer kettőse mögött. De, ami ennél is jelentősebb hozadéka lehet ennek a VB-címnek, az a mentális megerősítés arról, hogy jó úton jár. Emellett Dimitrov abszolút eladható figura, így a tenisznek szüksége van rá is, hogy az új generáció segítségével befoltozzák azt űrt, amit a nagy négyes tagjai hagynak majd maguk után. A döntő veszteséről, David Goffinről kevesebb szó esett, pedig az ő szezonja is megér egy misét: szépen csendben lopódzott a legjobbak árnyékában, mígnem at ATP Finals keretein belül, egy hét leforgása alatt mind az utolsó pillanatig küzdő Nadalt, mind a megingathatatlannak tűnő Federert térdre kényszerítette. Ő is túllépett önmagán, nem remegett meg a fontos pillanatokban. Egyedül a sziporkázó Grigorral nem bírt, ám a csúfos első vereséget követően - becsületére legyen mondva - jóval összeszedettebben lépett ki a döntőre, bár a harmadik szettben megszaporodtak a rontások a részéről. Dimitrov türelmesen kivárta a sorát, a belga pedig belesétált a csapdába, előbb-utóbb belehibázott a játékba - legtöbbször azon okból, mert túlvállalta magát. Hárított ugyan 4 meccslabdát és a szakadék széléről hozta vissza utolsó adogatójátékát, fordítani már nem tudott, így az igazi áttörés Goffin számára még várat magára. A Davis Kupa fináléjában felteheti a pontot az i-re. Mindenesetre ő is a megfelelő irányba indult el és kifejezetten bíztató teniszt mutatott be a nagyágyúk ellen. Hogy mi lesz velük jövőre és bebetonozzák-e magukat a legjobbak között, az kérdéses, de mindenképp jó látni azt, hogy ez az egyre elveszettebbnek hitt generáció újra szárnyra kapott.

× Ugyanazon a napon, szeptember 10-én ért véget a teniszezők számára az év utolsó Grand Slame, illetve a kerékpárosok számára az év utolsó háromhetese. Mindkét sportágban és versenyen érvényesült a papírforma, a topfavorit vitte a prímet mind a US Openen, mind a Vueltán. Ennek ellenére egyik esemény sem mellőzte az izgalmakat és címlapsztorikat, csakhogy mi, nézők se unatkozzunk. Őszintén szólva számomra a US Open idén kicsit perifériára került, a Vueltával érthető okokból többet foglalkoztam, de természetesen követtem a New York-i történéseket is. A tenisz férfi élmezőnye alaposan fellazult, rengeteg a sérült, ráadásul elmaradt a várva várt Fedal-párharc is, ami még egyértelműbbé tette az esélyeket. Míg a kerékpárosoknál, ha nem is az 1. helyért, legalább a dobogóért megharcoltak a felek, ám akadt valaki, aki teljességgel ellopta a show-t előlük.

Ha valaki beleolvasott a felvezetőbe, minden mondatomból érezhette, hogy totális Nadal-Federer-fölényt prognosztizáltam. Ugyan ezt így konkrétan nem írtam le, de egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy ebből a párosból kerül ki a győztes, tehát kettejük elődöntője előrehozott döntőként funkcionált volna. És a volnán van a hangsúly. Mert, ha a legjobb 4 között valóban létrejön az ominózus Fedal, legalább marad némi izgalom a torna utolsó napjaira is - bár a fináléra aligha. Így pedig gyakorlatilag már a negyeddöntőben kikristályosodott a kép. Kis túlzással ha Rafa Nadal ellen kiáll mind a három másik elődöntős egyszerre, akkor sem verték volna meg. Oké, ha összebeszélnek, lett volna némi esélyük. A viccet félretéve, mindez azért alakulhatott így, mert az alsó ág Murray kései visszalépésével (a brit Djokovichoz hasonlóan kihagyja a szezon hátramaradó részét)  eleve gyengének ígérkezett, ráadásul a harmadik forduló után egyáltalán nem maradt ütőképes ember a tábla ezen felén. Sascha Zverev, akit én annó beharangoztam, hogy na, majd ő lehet az, aki a nagynevű hiányzók farvizén előreléphet, a 2. körben búcsúzott, csakúgy, mint Jo-Wilfried Tsonga. A korábbi bajnok, Marin Cilic is csak egy kanyarral bírta tovább, Diego Schwartzman kezétől esett el. Ha már Schwartzman, az argentin egészen a negyeddöntőig merészkedett, aminek eddig még csak a közelében sem járt Grand Slam-tornán. Mondjuk Pablo Carreno Busta sem gyakori vendég az elődöntőkben... Zverev korai kiesésével megnyílt az út a szervakirályok előtt: Querrey, Isner és Anderson harcolhatott az esetleges US Open-fináléért. Végül a dél-afrikai járt sikerrel, aki így megnyerte magának a lehetőséget, hogy Nadal ellen játszhasson, amiben aztán nem volt sok köszönet.

Olyan érzéseim támadtak az ő - viszonylag egyoldalú - mérkőzésüket nézve, mint amikor a tavalyi wimbledoni döntőben Murray és Raonic találkozott. Persze, szurkolóként nem bízza el magát ennyire az ember, de amikor kívülállóként tekint egy ilyen párosításra, hajlamos abszolút esélytelennek titulálni az alacsonyabban rangsorolt teniszezőt, jelen esetben Kevin Andersont. Pedig korántsem rossz játékos ő, sőt, ha kifog egy igazán jó napot, igenis képes a meglepetésre, mint ahogy kedvencemet, Murray-t is verte néhány éve ugyanitt, a 4. fordulóban. De valahogy azt nehéz volt elképzelni, hogy pont élete első GS-döntőjében lepi meg Nadalt. Azt a Nadalt, aki ha nem is olyan látványosan masírozott, mint Párizsban, de jórészt akadálytalanul menetelt. Döntő szettre például egyszer sem kényszerült és a verseny második felében a legjobbjához rendkívül közeli formát mutatott. Alexandr Dolgopolov és Andrey Rublev ellen valósággal szárnyalt, nem beszélve a finálében mutatott teljesítményéről. A címlapsztorit szolgáltató Del Potróval összehozhattak volna akár egy klasszikust, és egy ideig ebbe az irányba is tendáltak, de miután Rafa kiosztott a Federert búcsúztató argentinnak egy hatnullát, jelentősen megváltozott a meccs képe. Mindezek ellenére szerintem mindenki - a Fed-fanokat leszámítva - örült annak, hogy Delpo nem csupán csatában volt a legjobbakal, hanem egyiküket meg is verte. Visszatéve a régi-új világelső lehengerlő döntőbéli teljesítményére, az mindent elmond a fölényéről, hogy Kevin Anderson a mérkőzés legelejétől kezdve csak szenvedett a szervájával. Szégyenkeznie egy percig sem kell emiatt, valószínűleg legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy eddig eljut ezen a tornán. De valljuk be, izgalmat nem tudott csempészni a New York-i fináléba... És igen, idén a Roger-Rafa páros osztozott a GS-trófeákon. Szép kis sormintát hoztak össze ők ketten így, 2017-ben.

...És akkor bebizonyosodott, hogy a dupla a mai mezőnyben is lehetséges. Legalábbis a Tour-Vuelta igen. Chris Froome-nak sikerült először, mióta ilyen sorrendben és időpontban rendezik a háromheteseket (1995 előtt a Vuelta kishíján egybecsúszott a Giróval, általában április közepén-végén kezdődött). Le a kalappal előtte. Tényleg. Emlékezhetünk, a Dauphinén mutatott halványabb szereplése után többen elkezdtek kételkedtek abban, hogy képes lesz-e fenntartani a dominanciáját ebben a szezonban is. És tessék, szeptember közepén arról kell beszélni, hogy megcsinálta a duplát. Maradjunk annyiban, hogy tudatosan fogta vissza magát júniusban. Az egész éve a tudatosságról szólt, nem is láttunk tőle látványos akciókat, mint mondjuk tavaly vagy 2013-ban. De kétségtelenül eredményes, ebbe nem lehet belekötni. Az már más kérdés, hogy nekem, személyszerint mennyire tetszik ez a hozzáállás, viszont nem akarok elmenni ebbe az irányba. Bevallom, nehezemre esik nem szubjektvan tekinteni erre a Vueltára. Contador-rajongóként talán ez megbocsátható. Számomra ez a három hét senki másról nem szólt, csak róla és a csapatáról. A Sportblogban a minap töltöttem fel egy érzelgős cikket vele/velük kapcsolatban, úgyhogy aki az elfogult énemre kíváncsi és hozzám hasonlóan szimpatizál Albertóval, annak ajánlom, hogy olvassa el. Mert az vitathatatlan, akárkinek is szurkol az ember, hogy ez a Vuelta nem Froome duplája körül forgott. Hanem Alberto Contador búcsúja körül.

Persze, mindenki méltatta Chris Froome-ot a teljesítménye kapcsán, hiszen mégiscsak történelmi magasságokba emelkedett tettével. De nem ő csinálta a versenyt, ez kétségtelen. A spanyol nézőket pedig a verseny érdekelte, nem a vonatozás - oké, megígértem, hogy nem megyek el ebbe az irányba. És most utólag bárki okoskodhat, hogy ha Contador nem támad minden nap és nem vállal sokak által feleslegesnek ítélt kockázatot, akkor előrébb is végezhetett volna összetettben. Igen, lehet, de ha ezt teszi, akkor saját magát hazudtolja meg. Ráadásul, ha ő nem támad, akkor mégis ki más próbálta volna meg a favoritok közül újra és újra? Valljuk be, kockázatvállalásai nélkül jóeséllyel kibontakozott volna a Tour de France spanyolországi verziója. Most őszintén, szórakoztatóbb lett volna? Kétlem. Az andorrai 2:30-as veszteség fényében pedig Alberto bátran támadhatott, amikor csak kedve volt: eleinte a Sky minden akciójára ugrott, majd idővel belátták, hogy ez nem összeegyeztethető az ő konzervatív ars poeticájukkal és bizonyos keretek között hagyták meglógni. Aztán vagy látták még a célvonalig, vagy nem. Mindössze három alkalommal fordult elő, hogy a számukra kellemetlenebb verzió következett be. Antequerában Froome 2 bukása miatt kényszerültek üldözésre, a Los Machucoson rosszul esett a tempó a főnöknek, az Anglirun pedig túl későn eredtek a nyomába. Lényeg, hogy a második héttől kezdve Nibalira tették a kereket, hiszen ő jelenthette volna a legkomolyabb veszélyt a piros trikóra. Azért csak volna, mert a Bahrein ugyan próbálkozott becsülettel, de sosem jutottak igazán messzire, ráadásul a Cápa az Angliru lábánál bukott és ezek után örülhettek, hogy egyáltalán meg tudta tartani a 2. helyét Froome mögött (később kiderült, hogy elrepedt a bordája).

A dobogó legalsó fokáért többen is versengtek az utolsó héten: ugyan a Kelderman-Zakarin kettősnek volt némi helyzeti előnye, ám az időfutam után az 5. helyre felkapaszkodó Contador még beleszólhatott volna a csatába. Igaz, nem ezt nevezte meg elsőszámú céljának, egyetlen lehetőséget sem hagyott veszni a különbség csökkentésére, így Keldermanéknak észnél kellett lenniük. Végülis nem sikerült a bravúr a spanyol klasszisnak, de a hőn áhított szakaszgyőzelmet megszerezte. Hol máshol, mint az Angliru tetején. Az egész verseny ennek a hegynek a bűvöletében zajlott: Alberto nem is választhatott volna méltóbb helyet az utolsó pisztolylövésre... A 3. hely végül Zakarin 'zsebébe vándorolt', akinek az utóbbi évek teljesítménye után kijárt ez az eredmény, nem mintha Kelderman dobogója abszolút érdemtelen lett volna. Az első hét hét hőse, Chaves elcsúszott a kronó jelentette banánhéjon, a Yates-tesók pedig ezúttal nem alkottak maradandót, így az Orica háromfejű sárkányként beharangozott csapata nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az Astanában folyamatos belső harc dúlt a kapitányi címért Aru és López között - közülük a kolumbiai bizonyult stabilabbnak, aki 2 szakaszt nyert és a 8. helyen zárt összetettben. Az olasz az Anglirun krapált be és egyenesen kizuhant a top 10-ből, miután negyed óra hátrányban érkezett be Contadorhoz képest. A mezőnyhajrákat tekintve Matteo Trentin uralmát hozta ez a spanyol kör, aki négyszer emelhette magasba a kezét, ám ez sem volt elegendő a zöld trikó megszerzéséhez: a meglehetősen szürreális pontszámítás Froome-nak kedvezett, aki nem engedte, hogy a Quickstep az utolsó pillanatban lerángassa róla a mezt. Talán el kéne gondolkodni azon, hogy a Vueltán is átvegyék a Touron alkalmazott pontrendszert, hogy a sprinterek ne bojkottálják a versenyt, de ez egy másik téma... 

utóirat
Lehet, hogy kissé mégis elragadtattam magam, ezért bocsánat, de utoljára tehettem meg.
Brace yourselves, jön a wattmérős korszak.
#GraciasAlberto

Újratervezés. Ezt a cikket tegnap, azaz szombat délelőtt kezdtem el, miután kinyomtattam a versenytáblát és egy külön papírra kiírogattam a kiemelteket, ahogyan azt mindig is szoktam a Grand Slamek előtt. Aztán megírtam a bevezetőt és az első mondatot, többre pedig nem volt időm. Szerencsére. Történt ugyanis, hogy szombat este Murray (is) visszalépett a US Opentől, legnagyobb bánatomra és sokak bosszúságára. Merthogy így nem lesz Fedal-döntő, az alsó ágon pedig szabad a gazda. A szabályok értelmében át kellett rendezni a kiemelteket is, szóval kicsit megkavarodott a főtábla. Nagyon sok a sérült a férfiak élmezőnyében: először Djokovic, majd Wawrinka, Nishikori, Raonic és végül Murray is visszatáncolt. A top 11-ből 5-en fognak hiányozni New Yorkból...

Ez a US Open - józan ésszel szemlélve a végleges sorsolást - kétesélyes. És valószínűleg nem a döntőben fog, hanem legkésőbb az elődöntőben, de lehet, hogy még annál is előbb. Persze, a meglepetéseket sosem lehet kizárni, hiszen ettől szép és izgalmas a sport. A papírforma nem szentírás. Ha pedig az alsó ágra tekintünk, összesen 4 GS-döntőt számolhatunk össze 3 teniszező részéről (1x Tsonga, 1x Ferrer, 2x Cilic), ezek közül mindössze egy végződött a szóban forgó játékosok sikerével (Cilic, 2014, US Open), igaz, az pont a Flushing Meadowsban történt. De ember legyen a talpán, aki megmondja, erről az ágról ki fog döntőbe jutni. Vajon Sascha Zverev képes két hétig koncentrálni? Vagy győz a rutin és Cilic zsinórban 2. GS-fináléját játszhatja? Bármelyikük is legyen a befutó, nem sok esélyt adok neki a trófeaemelgetésre. Mindössze egy fontos kérdés maradt: Roger Federer háta bírja-e majd a kiképzést? Mert ha nem, akkor megnyílhat az út Dominic Thiem vagy - ha ő is úgy akarja - Nick Kyrgios előtt egy Nadal-elleni elődöntőre. Szívesen idesoroltam volna Del Potrót is, de visszatérése óta - leszámítva az olimpiai ezüstöt - nem tudott komoly eredményt felmutatni. Pedig a közönség nagyon adná, meg én is, ha már hoppon maradtam Murray kapcsán. Apropó Murray, a bevezetőben említettem, hogy a Nadal- és Federer-fanok körében *kisebb* felhördülést váltott ki késői visszalépése. Lévén, ha korábban meghozza ezt a döntést, akkor Roger lett volna a 2. kiemelt és ő került volna a tábla aljára, azaz akár lehetett volna egy klasszikus Fedal-döntő is, idén már sokadjára.

És azért ebbe is érdemes belegondolni. Murray ide vagy oda, a torna két legnagyobb favoritja Nadal és Federer. 2017-ben. A US Opent követően jóeséllyel ők fognak állni a világranglista első két helyén. És ha beigazolódik a szigorúan vett papírforma, azaz ha kettejük közül kerül ki a bajnok, akkor az idei összes Grand Slam-trófea náluk landol. Mégegyszer mondom, 2017-ben. Madness. A riválisaik pedig a kórházi ágyból vagy otthonról, a kedvenc foteljükből nézik ezt végig, tehetetlenül. Visszaütött az elmúlt évek őrült száguldása Djokovicnál és Murray-nél, így nem csoda, hogy a szerb megpróbálkozik egy Federer-féle féléves kihagyással (pontosan ugyanazon a napon jelentette be, mint a svájci tavaly), a skót pedig - aki a múlthéten elbukta világelsőségét, amit a gyatra idei eredménysora ellenére egészen 8 hónapig őrzött - hasonló gondolattal kacérkodik. A tegnapi sajtótájékoztatón elmondta, hogy néhány nap múlva határoz erről, miután konzultált a csapatával. Tényleg szeretett volna játszani, nem csupán taplóságból lépett vissza 2 nappal a US Open kezdete előtt... Azt tudni kell, hogy már egy hete New Yorkban edzett és mindent megtett azért, hogy készen álljon az év utolsó Grand Slamére. Lehet, hogy el tudott volna indulni a fájdalmak ellenére, de egy második körös búcsúért aligha érte volna meg kockáztatni. A csípője nem engedte, hogy a győzelemért is harcba szálljon, ennyi. Pontosan úgy, ahogyan Djokovic sem lehet itt az elhúzódó könyöksérülése miatt, csak ő kicsit hamarabb elfogadta a helyzetet. Murray-nek, világelsőként nehezebben ment. De hogyha újra világelsők akarnak lenni, muszáj türelmesnek lenniük és pihenniük, ha már az elmúlt években ezt nem tették meg. Még télen sem feltétlenül.

Visszatérve a sorsolásra, a felső ágon Nadal-Dimitrov és Federer-Thiem negyeddöntőkre van kilátás a kiemelési számok alapján. Dimitrov csak megnyerte az utolsó felvezetőtornát, a cincinnati ezrest, Thiem pedig talán jobb fizikai állapotban van, mint tavaly ilyenkor. Az elműlt néhány hét az új generációkról szólt és valóban nem ártana a tenisznek, ha kikristályosodna a kép arról, mi lesz Federerék után. Végre előtérbe kerülhet az 'elveszett generáció' - élén Dimitrovval és Thiemmel -, vagy jönnek a még fiatalabbak Sascha Zverev vezetésével? Egyelőre nem beszélhetünk róluk 5 csillagos esélyesekként, de valakinek majd ki kell töltenie az űrt a nagy négyes után. Ha viszont a főfavoritok elcsúsznak egy Fognini- vagy Kyrgios-féle banánhéjon, vérszemet kaphatnak. Addig csak potenciális veszélyforrások a nagy bajnokok számára. Az alsó ág jelentősen átrendeződött Murray visszalépése nyomán: a szabály szerint, ha az első 4 kiemelt közül az utolsó pillanatban visszamondja valaki a szereplést, az ő helyét az 5. kiemelt ((jelen esetben Cilic) veszi át  Cilic Gilles Simon ellen kezdett volna, szóval ha valaki, ő aztán nagyon örülhet ennek a kavarásnak. Folytatva a sort, az alsó ág tetejére a 17. kiemelt Querrey került, aki megnyerte magának Simont. A tábla felső felét annyiban módosították, hogy Querrey helyét Kohlschreiber vette át, aki alapjáraton nem lett volna kiemelt, de így megkapta a neve elé a kissé szokatlan 33-as számot. Az esélyeket annyiban döntötte fel ez a variálgatás, hogy az eredetileg Cilic által fémjelzett 3. negyedben Alexander Zverev lépett elő elsőszámú contenderré az elődöntős pozícióra, amiért majd az ugyancsak nagyot szerváló amerikaiakkal kell megküzdenie (szembejöhet Sock, Isner és Querrey is). A tábla alján egy Tsonga-Cilic csatára van kilátás a legjobb 8 között: a jelenlegi formája alapján nem gondolnám, hogy Pouille meglepné a korábbi bajnok horvátot a 4. fordulóban.