× A nyaralás kicsit keresztbehúzta a számításaimat, nem tudtam minden egyes fontos mérkőzést figyelemmel követni Wimbledonból, de a lényeget persze láttam, úgyhogy nincs olyan igazi hiányérzetem emiatt. Tudom, hogy legalább meg kéne próbálnom pártatlannak maradni, lévén a főoldalon lévő cikkekben mindig is objektívabb voltam, mint a Sportblogban, de most egyáltalán nincs könnyű dolgom ilyen szempontból, ami édes teher. Azt gondolom, hogy az idei a wimbledoni tornán győzött a realitás, és nem csak Murray győzelme miatt. Én Djokovic korai kiesését és Federer elődöntő-beli búcsúját, illetve Raonic finálében elszenvedett vereségét is mind-mind realitásnak tartom, más-más okból. Azt pedig, hogy ez kinek mennyire tetszik, szurkolója válogatja.

Még mielőtt rátérnék a tárgyra, van valami, amit nehezen tudok tolerálni: amikor a teniszszakértő kommenthuszárok elkezdik kicsinyíteni valaki érdemeit mindenféle mondvacsinált indokokkal. Egyszer s mindenkorra meg kéne tanulnia mindenkinek, hogy a sportban nincs létjogosultsága a ha és volna tartalmú mellékmondatoknak. El lehet ezekkel szórakozni, a fikció valóban izgalmas téma, néha én is eljátszom a gondolattal, de ily' módon aláásni valaki sikerét egyszerűen értelmetlen dolog. Egy wimbledoni döntőbe senki sem jut be csak úgy, véletlenül és legfőképp érdemtelenül nem. Azért jutott el oda, mert jobb volt az összes többinél, aki addig szembejött vele és mindegy, hogy miért. Nem azokkal kellett játszania, aki a tábla másik felére kerültek, és arról sem tehetett, hogy egy győzelemre is esélyes teniszező kihullott, még mielőtt megmérkőzhettek volna. Mindig azt kell megverni, aki éppen akkor a háló másik oldalán áll - remélem, ez senkinek sem újdonság. Csak arra akarok kilyukadni, hogy mind Milos Raonic, mind Andy Murray ezt tette, amíg elmeneteltek a döntőig. Tudom, hogy nagyon sokan szerettek volna látni inkább egy Federer-Murray csatát (ami a svájci javára dől el), de nem így alakult, ennyi. Innentől kezdve nem is érdemes arról beszélni, hogy Federer mire lett volna képes és hogy megverte-e volna Murray-t vagy nem. Ahogyan azt is felesleges feszegetni, hogy a Djokovic-jelenség mennyiben tudta volna kizökkenteni a skótot egy esetleges egymás elleni fináléban. Amit még látni kell, hogy Murray-nek volt egy kellemes sorsolása, amiből neki ki kellett hoznia a maximumot, mert ha nem teszi, és elvérzik mondjuk a negyeddöntőben egy nála alacsonyabban rangsorolt játékossal szemben, veszni hagyván ezt a talán vissza nem térő lehetőséget, kis túlzással elvitte volna a népharag. Ezt az újfajta nyomással kellett neki megbírkóznia és mindezt kiválóan menedzselte, nem félve attól, hogy elbukik. Azt hiszem, ez volt a kulcs a sikerhez.

Na, de vissza az elejére. Az első hét meglehetősen esősen alakult idén Wimbledonban, ennek folyamán rengeteg mérkőzést törölni kellett a külső pályákon napokon keresztül, csak egyet-egyet tudtak átmenteni a fedett centerre, így az általában csendes és játékmentes Middle Sunday-en - ami pótnapként üzemel - is megteltek a lelátók. Ahogyan az ég kitisztult, úgy vette át a főszerepet a hamisítatlan füvespályás tenisz és érkeztek a kisebb-nagyobb meglepetések is. Az emberek hajlamosak csak a legnagyobb favoritokra koncentrálni és elsiklanak olyan zseniális történetek felett, mint amilyen Marcus Willisé volt. A örökké mosolygós brit srác az előselejtezőből indulva jutott el egészen a főtábláig, csodával határos módon sikerrel vette az első fordulót, és megadatott neki a lehetőség, hogy Roger Federerrel játsszon a teniszvilág szentélyében, a wimbledoni centerpályán. Természetesen egy RF logóval ellátott pólóban állt ki élete meccsére, akárcsak egy lelkes rajongó, aki mindent megtenne példaképe kézjegyéért. A világranglista 775. helyéről indulva pontosan tudta, hol a helye, így csak megpróbálta kiélvezni ezt a pillanatot és mosolyt csalni a nézők arcára... Az első héten Novak Djokovic kiesésétől volt hangos a nemzetközi sajtó. A szerb úgy érkezett Wimbledonba, hogy a Garroson teljesítette a non-calendar Grand Slamet, ezzel pedig végleg beírta magát a sportág történelmébe és ha csak szigorúan az eredményeket nézzük, kicsit Federer és Nadal fölé emelkedett. Nem vitás, toronymagas esélyese volt ennek a tornának is, mostanában nem éri meg ellene tippelni, de badarság lett volna arra gondolni, hogy idén minden egyes GS-mérkőzését megnyeri majd. Ebben az egész sztoriban csak a meglepő, hogy ez a fantasztikus sorozat a harmadik fordulóban szakadt meg, egy bizonyos Sam Querrey ellen. Mindenki azért aggódott, hogy mi lesz az amerikaival, mert amikor 2-0-ra vezetett, eső miatt félbeszakadt a játék és úgy tűnt, beleesik ugyanabba a csapdába, mint amibe tavaly Kevin Anderson beleesett. A világelső másnap meg is kezdte a felzárkózást, útban voltunk a döntő játszma felé, de a 4. szett tiebreakjében végül Querrey kerekedett felül, élete talán legnagyobb győzelmét aratva ezzel. Megnyílt a tábla felső része.

A Federer- és Murray szurkolók egy emberként ugrottak fel, hogy 'na, végre' és valószínűleg a Djokovic negyedében elhelyezkedő Milos Raonic is hasonlóan tett, bár akadt egy kis gondja David Goffin ellen a 4. körben: 0-2-ről kellett fordítania, de megoldotta, Querrey-t pedig egy kicsit egyszerűbb úton, 4 szettben ütötte ki. Roger Federert sokan szerették volna a döntőben tudni, de a svájcinak sem volt éppen könnyű dolga, hiszen a 2014-es önmagát idéző Marin Cilic jött szembe vele a legjobb 8 között, aki ellopta az első két játszmát, majd a negyedikben a rövidítés során rendkívül közel járt a továbbjutáshoz. Federer három mérkőzéslabdát hárítva végül megmenekült és a nyilatkozatait olvasva ekkor kezdte elhinni, hogy igenis beleszólhat a végső győzelem sorsába. Az elődöntőben aztán kiderült, hogy lehet, hogy még ott van benne a tűz és bízik a képességeiben, illetve önmagában, ám ez sajnos nem elég. 35 évesen egy kőkemény ötszettes meccs után aligha veszel sikerrel egy másikat is, mindössze 2 nappal később. Ettől függetlenül valós esélyekkel vághatott neki ennek az összecsapásnak, és így, utólag nem meglepő, hogy csalódott, amiért elszalasztotta. 2-1-es előnyt épített fel Milos Raonic ellen, és a negyedik szettben akár-akár be is fejezhette volna ezt a mérkőzést, legalábbis ekkor még ő volt felül, én magam is azt hittem, hogy 'behúzza az öreg'. De mégsem tette és Federer kezei közül lassan kicsúszott az irányítás, fizikálisan nem bírta a ezt a csatát, amire ráment a magabiztossága is, talán ez az oka annak a 2 kettőshibának, amit 5-6-nál ütött. A döntő játszma pedig már nem róla szólt, úgyhogy Raonic, ha nem is besétált a döntőbe, de gyakorlatilag csak annyi dolga volt, hogy ne veszítse el a koncentrációját, miután megszerezte a hőn áhított breakelőnyt... Ki tudja, hogy Roger Federernek lesz-e még ilyen jó esélye egy döntőre és/vagy egy Grand Slam-győzelemre? Bár, azzal talán mindenki egyetérthet, hogyha meg is nyeri ezt a meccset, jóval megviseltebb állapotban érkezik döntőbe, mint Murray és csak nehezen lehetett volna elképzelni, hogy meglepi a skótot, úgy, mint tavaly az elődöntőben.

És akkor néhány mondat Andy Murray útjáról a döntőbe, bővebben majd a Sportblogban lehet olvasni róla. Ha röviden és egyszerűen szeretném megfogalmazni, elég annyit mondani, hogy mindössze 2 szettet vesztett el, mindkettőt a negyeddöntőben, egy olyan meccsen, ahol már úgy tűnt, nem is lesz semmiféle gondja. Jo-Wilfried Tsonga azért gondoskodott arról, hogy a két hét során minimum egyszer leizzadjanak a Murray-rajongók is: a francia, miután elbukta az első játszmát rövidítésben és összeomlani látszott, 0-2-nél magához tért és majdnem komoly bajba sodorta a britek reménységét, aki ekkor szokásához híven talált még egy sebességet és a döntő szettet magabiztosan hozta le. 11. Grand Slam fináléjára készülhetett, és az ő szempontjából végre nem egy Djokovic vagy egy Federer állt a háló másik oldalán, hanem egy Raonic, azaz karrierje során először ő számított az esélyesebbnek. Viszont, ahogyan azt a cikk elején említettem, ez a helyzet hozott magával egy újfajta nyomást, ami egyáltalán nem biztos, hogy könnyebben kezelhető, mint az, amit mondjuk egy Novak Djokovic elleni finálé jelentett volna. Murray, ha rágörcsölt volna erre a 'és, ha kikapok, mi lesz velem' témára, biztosan nem lett volna ilyen könnyű számára ez a wimbledoni döntő, de nagyon helyesen nem agyalt ezen. Kisétált a pályára és csak a győzelemre fókuszált és így nem tudta megbénítani a nyomás. Ezzel szemben Raonic először jutott el ilyen magasságokba - szerintem abszolút nem váratlanul - és ha valahol érvényesülhetett volna a játékstílusa, az Wimbledon.

De ehhez tudása legjavát kellett volna nyújtania a kanadainak és mindenekelőtt hinnie kellett volna abban, hogy sikerülhet. Úgy vélem, ezek közül egyik sem valósult meg, az első faktor legalábbis bizonyíthatóan nem - a statisztika árulkodó, érdemes böngészni. Azt nem mondanám, hogy nem játszott jól, vagy hogy alulteljesített volna, de nem hozta ki magából a legjobbat, míg Murray igen. Egy pillanatnyi megingása sem volt, jelentősen jobb szervanapot zárt, mint ellenfele és egyszer sem vesztette el az adogatását. Raonic-nak mégis lehetett volna némi esélye, hiszen két tiebreaket is lejátszottak, de mindkettőt elbukta, ráadásul nagyon simán. Gyakran a 230 kmh-ás szervái is visszamentek a pályára, ami nyilván nem tett jótt az önbizalmának, fogadóként pedig gyakorlatilag esélytelen volt - mindössze 2 breaklabdát tudott kiharcolni. Szégyenkeznie persze nem kell, rengeteget fejlődött az utóbbi szezon során, a csapatában egyre veretesebb neveket találunk, akik előbb-utóbb kihozzák majd belőle a maximumot és biztosak lehetünk abban, hogy nem utoljára láttuk őt Grand Slam torna fináléjában. Övé a jövő és azt hiszem, a feje is megvan ahhoz, hogy egyszer bajnok váljék belőle. Andy Murray pedig 3 év szünet után újra révbe ért, és zsinórban 3 elvesztett GS-döntő után végre ő emelhette a magasba a győztesnek járó trófeát azon a tornán, ami ráadásul a legközelebb áll a szívéhez, ahol a legtöbben hisznek benne és ahol a leginkább nagyra értékelik az ő sikerét. Meggyőződésem, hogy Ivan Lendl a puszta jelenlétével is pozitív hatással van a játékára és azt ugyan nem állítanám, hogy nélküle ez nem sikerült volna, de annyi szent, hogy mentális szinten óriási pluszt jelent a régi-új cseh-amerikai mester segítsége.