× Azt előre leszögezném, hogy én nem azt akarom bizonygatni, Andy Murray megérdemli-e a világelsőséget, mert szerintem ennek a kérdésnek nincs létjogosultsága. Mindenkinek szíve joga, hogy kit favorizál, kit tisztel és kit ismer el a mezőnyből, ezzel nem is szeretnék foglalkozni. Léteznek véletlenek, a szerencse ugyancsak része a sportágnak, de az nem a véletlennek és a szerencsének köszönhető, hogy Murray nevével kezdődik az eheti ranglista. A verseny viszont továbbra is nyitott az évvégi világelsőségért, ezt pedig Novak Djokovic-csal fogják lemeccselni Londonban, a szezonzáró világbajnokságon. A sorsolást hétfőn bonyolították le és azt hiszem első ránézésre is egyértelmű, melyik a halálcsoport. Kérdés az, hogy kiben mennyi erő maradt így, év végére.

Láttam egyet, s mást különböző, tenisszel foglalkozó fórumokon. Az az igazság, hogy a legtöbb 'szakértői' kommenten csak nevetni tudtam, mert tagadhatatlanul a személyeskedés szüleménye. Úgy érzem, egyesek talán nehezen dolgozzák fel, hogy a kedvencük hullámvölgybe kerül, vagy hogy valaki olyan előzi meg a rangsorban, akivel nem szimpatizálnak. Mit lehet ezzel kezdeni, mindig voltak, vannak és lesznek olyan rajongók, akiknek semmi sem jó, mindenkibe bele tudnak kötni és ki nem hagynák az alkalmat, hogy kifejezzék nemtetszésüket. Elképzelhetitek, Murray-rajongóként rengeteg olyan momentumot kellett megélnem az utóbbi években, ami nekem sem tetszett. Egy kicsit sem. De ilyenkor nem kezdtem el szapulni az ellenfeleket nyilvánosan. A véleményemet megtartottam magamnak, végső esetben elsírtam bánatomat egy barátomnak és kész, túlléptem az ügyön. Minden sportágban vannak olyan versenyzők, akiknek a sikerét szeretik megmagyarázni. Erre a jelenségre a legjobb példa ez a "csak azért nyerhetett, mert az ikszipszilon nem volt ott" típusú mondat. Ez az, amire kifejezetten allergiás vagyok. Mert az még előfordulhat, hogy valaki úgy nyer meg egyetlen egy tornát, hogy valamilyen okból kifolyólag hiányoztak a legnagyobb ellenfelek, ezt aláírom, de olyan nincs, hogy valaki úgy válik világelsővé, hogy semmit sem tett érte, csak megvárta, még kiesnek előle a riválisok. Már elnézést, de ez baromság. Valamiért mégiscsak Andy Murray lett az, aki átvette a Garros óta motivációhiánnyal és egyéb gondokkal küszködő Djokovictól a stafétát és nem mondjuk Wawrinka, Raonic vagy Nishikori. Megmondom miért: nem elégedett meg azzal, hogy második, a legjobb akart lenni. Eltöltött 10 évet Federer, Nadal és Djokovic árnyékában, kapott néhány pofont, de ezek a pofonok nem törték meg, nem eredményeztek belenyugvást. Murray nem törődött bele a sorsába, a kudarcok ellenére sem vesztette el az étvágyát, nem adta fel a céljait. És igen, most éppen nincs ott Federer, nincs ott Nadal sem (bár az év első felében még ott voltak) és Djokovic is visszaesett az utóbbi hónapokban. De az a 8000 pont nem magától tűnt el, azt el kellett tüntetni... 

Szerintem sokat az sem változtat a helyzeten, ha mondjuk Novak Djokovic a jövőhéten visszafordítja az állást. Gondoljunk bele, mennyi pontot kell majd megvédenie jövő év júniusáig bezárólag. Olvastam olyan hozzászólásokat is az elmúlt napokban, amelyekben egyesek azt prognosztizálták, hogy a szerb még mélyebbre kerül és valaki azt is megkérdőjelezte, hogy egyáltalán nyer-e még Grand Slamet. Nos, ezeket megintcsak elhamarkodott kinyilatkozatásoknak gondolom. Valóban visszaesett Djokovic motivációja, miután véghez vitte a non-calendar és a karrier GS-t, valóban úgy tűnik, mentális és/vagy fizikális problémákkal küzd, sőt, még azt sem zárom ki, hogy a magánéletében keletkezett valami zűr. De kérdem én, úgy ismertük meg őt, hogy nem képes kikecmeregni a hullámvölgyekből? Nyilván nem véletlenül szokták Houdininek nevezni. Meggyőződésem, hogy vissza fog térni, és akármilyen mély most ez a gödör, ki fog ebből is kecmeregni valahogy. Lehet, hogy nem tud majd újra olyan mértékű dominanciát kiépíteni, mint korábban - ennek pedig Murray lehet az egyik oka -, de 2017 elejére minden bizonnyal összeszedi magát. Talán addigra kigyógyul ebből a szívcsakrás, spirituális akármiből is, ami - kívülállóként szemlélve félelmetes módon - beszippantotta őt az utóbbi időben. Mert azért valljuk be, az nem normális, hogy minden elvesztett meccse után azt nyilatkozza egy világelső teniszező, hogy „a boldogság a legfontosabb az életben”. Ő sosem mondott ilyeneket, minden áron nyerni akart... A lényeg az, hogy Djokovicot nem kell félteni. Roger Federert és Rafael Nadalt annál inkább, nem véletlen, hogy az ő rajongóik elégedetlenkednek mostanában a legtöbbet. Nem vagyok benne biztos, hogy ők ketten teljességgel vissza fognak majd térni és olyan szinten fognak játszani, hogy valós eséllyel induljanak egy Grand Slamen a bajnoki címért. Vagy, ha igen, akkor nem fogják tudni tartani azt a szintet. De nem akarom őket leírni véglegsesen. Csak Federer elmúlt 35, Nadal térdei pedig tényleg a végét járják. De velük sajnos nem találkozhatunk majd a világbajnokságon, úgyhogy ez egy vakvágány ebből a szempontból.

Szóval, rátérve a tárgya, a londoni VB november 13-án veszi kezdetét, nekem pedig szerencsém lesz két napját végigizgulni a helyszínen. Nem ez lesz az első alkalom: kint voltam 2014-ben és tavaly is, láttam néhány zseniális meccset és átélhettem azt a hangulatot, amivel a hazai sztárt, egyben a kedvencemet, Murray-t köszöntötték. Két éve hálás voltam a sorsnak, hogy nem a Federer elleni meccsét láttam, tavaly pedig pontosan tudtam, hogy mire számíthatok tőle - egy héttel a világbajnokság után a britek megnyerték a Davis Kupát, érthető módon arra helyeződött a hangsúly. Idén a világelsőség megtartása - Djokovic szempontjából annak visszaszerzése - lesz a tét. Abból a 405 pontból, amivel jelenleg Murray vezet, levonódik még 275 pont november végén a DK döntő miatt, úgyhogy valójában 130 pont választja el őket egymástól. Ez pedig minimális különbség. Egy biztos: Novak Djokovic megúszta a sorsolást. Az ő csoportjába került a múlt héten az elődöntőtől visszalépő Raonic, a pályafutása legjobb szezonját futó Monfils és az év végére teljesen elfogyó Thiem. Lehet tippelni, hányszor kapott ki ettől a 3 játékostól összesen, karrierje során. A válasz az, hogy egyszer sem. Úgyhogy Nole hiába van magához képest gyenge formában, ebből a Lendlről elnevezett négyesből könnyedén továbbjuthat. Ha pedig 1. helyen jut tovább, Murray-nek is meg kell nyernie a maga csoportját, ha el szeretné kerülni az elődöntős találkozást. Ez viszont egy cseppet sem lesz egyszerű feladat számára, hiszen Wawrinkával, Nishikorival és Cilic-csel kell megküzdenie érte. Wawrinka ugye teljességel kiszámíthatatlan: Párizsban rögtön a 2. körben kikapott Jan-Lenard Strufftól és rettenetesen flegmán állt hozzá a játékhoz. De nem elhanyagolható tény, hogy ő nyerte szeptemberben US Opent, megszerezve ezzel 3. Grand Slam-trófeáját. Ki tudja, Londonban melyik oldalát mutatja. Nishikori a New York-i negyeddöntőben, döntő szett 7-5-re verte Murray-t, míg Cilic a cincinnati döntőben kerekedett felül az akkor igencsak fáradt skóton, ráadásul a Bercy-ben ő búcsúztatta Djokovic-ot... Mindenesetre nehéz megjósolni, hogy a McEnroe-val fémjelzett kvartettből kik juthatnak be az elődöntőbe és milyen sorrendben. 

CSOPORTBEOSZTÁS
John McEnroe csoport	Ivan Lendl csoport
(1) Andy Murray	(2) Novak Djokovic
(3) Stan Wawrinka	(4) Milos Raonic
(5) Kei Nishikori	(6) Gael Monfils
(7) Marin Cilic	(8) Dominic Thiem

× Igaz, a Tour de France rajtja még egy kicsit odébb van, de az utolsó felkészülési versenyek mind lezajlottak, az esélyesek mind bizonyíthattak, a szurkolók pedig mind levonhatták a következtetéseket. Bármennyire is szeretnék, én sem látok a jövőbe, így nekem is csak a találgatás marad és az eredményekből, illetve az időkülönbségekből való kissé homályos kép lefestése. A bennem lévő elvakult szurkolónak ugyanúgy van egyfajta véleménye, mint a kivülálló, halkan jajveszékelő kerékpárrajongó énemnek. Ez a két nézőpont olykor tökéletesen lefedi egymást, máskor egyre távolabb kerül egymástól, de szeretném magam távoltartani az olyan hangoktól, melyek szerint ez a Tour is tükörsima lesz. Amíg élünk, remélünk és míg egy lelkes rajongónak az a dolga, hogy vakon bízzon a kedvencében, egy kívülállónak az a legfontosabb, hogy egy végtelenül szoros versenyt lásson.

Nehéz azt elképzelni, hogy az idei Tour győztese nem a Froome-Contador-Quintana hármasból kerül ki, így én is őket helyezem majd a középpontba, de előbb egy jelenleg vakvágánynak tűnő fejezet. Az ember mostanában számtalan elemzést olvashat a 'nagy négyessel' kapcsolatban, ami nem csoda, hiszen végülis mind a négyen rajthoz állnak, ami nem túl gyakran fordul elő. Más kérdés, hogy a céljaik kicsit különbözőek, azaz egyikük luxus segítőként érkezik a Tourra, vagy, ha úgy tetszik "csak" második számú kapitányként. Ez a valaki lenne ugye a Giro-győztes Vincenzo Nibali, úgyhogy vele kezdeném a felsorolást. Az Astana elsőszámú embere elméletileg a fiatalabbik olasz, Fabio Aru lesz, de ha bármi történik vele és mondjuk Nibali elég erősnek érzi magát, lehet, hogy felcserélődnek ezek a szerepek - bár rajta kívül is akad a kazah csapatban olyan, akire nyugodtan átnyergelhetnek menet közben. Csak halkan mondom, a tavalyi Contador-féle sikertelen Giro-Tour dupla után, aligha egy halál torkából visszatáncoló és az rózsaszín trikóért utolsó pillanatig harcoló versenyző fogja ezt a majdnemhogy lehetetlennek tűnő történelmi tettet véghez vinni. Az már tényleg túlzás lenne (legalábbis nekem). De pontosan Nibali példáján/példáin megtanulhattuk, hogy egy háromhetesen bármi megtörténhet, és annak az ellenkezője is. Úgyhogy talán őt sem szabad végérvényesen kihúzni az esélyesek listájáról. Személyszerint én nem gondolom, hogy a Cápa labdába rúghat majd ideális esetben (értsd: a nagy négyes másik három tagja nem bukik, nem betegszik meg, nem cserél olyasvalakivel kereket, akivel nem kéne... stb.). Ameddig pedig a 2015-ben Vueltát nyerő Aru (később még lesz róla szó) tudja tartani a tempót a legnagyobb favoritokkal és nem kerül jelentős hátrányba, nincs is miről beszélni. Ebben az esetben a 'Nibali győzelmi esélyei' című fejezet csak fikció marad.

Folytatva a nagy négyes azon tagjaival, akiknek valós esélye is van a sárga trikóra, elsőként (a sorrendnek természetesen semmi jelentősége nincs) a kétszeres második helyezett törzsfőnököt, Nairo Quintanát említeném. Ő az egyetlen közöttük, akinek még nem sikerült megnyernie a francia kört, de sokan úgy vélik, hogy az idei az ő éve lehet. Ez a vélemény már csak azért is tűnik megalapozottnak, mert Nairo rengeteget fejlődött az időfutamban, ami eddig egyértelműen a gyengeségének számított (elég visszagondolni a Route du Sudre, ahol a 13 km-es dimbes-dombos kronó ő nyerte, de a baszk körről és a San Luisról is van egy-egy 2. helye). Lehet, hogy nem megy majd annyira jól síkon az óra ellen (13. szakasz, táv: 38 km), mint mondjuk Froome vagy Contador, de mindenképp ott lesz a nyomukban, a hegyi időfutamon pedig még meg is előzheti őket. Az oldalszélben viszont még bízhatnak az ellenfelek, hiszen tavaly, a legendás 2. etapon bizony nem helyezkedett megfelelően a kis kolumbiai. Ha csak Quintana idei eredményeit nézzük, akkor is vitathatatlanul megérdemli a legfőbb esélyes címet, hiszen 3 összetettet is nyert a felkészülési szezonban, ebből 2 World Tour versenyekről származik (katalán kör, Romandia), a legfrissebb pedig a Route du Sudről, ami a Tour de France-ra való hangolódás utolsó állomása volt számára. Mondhatni, kerülte a legnagyobb riválisait (Froome-ról és Contadorról van szó), hiszen mindössze egy alkalommal, a március végi katalán körversenyen csapott össze velük, viszont akkor mindkettejüket legyőzte. Szokásához híven kicsit elvonultan készült hazájában, Kolumbiában, míg a többiek a Teidére vagy éppen az olasz hegyekbe jártak edzőtáborozni. Mindenesetre neki biztos nem lesz gondja a 2000 méteres tengerszint feletti magasággal, nem úgy, mint elsőszámú segítőjének, Alejandro Valverdének, aki ugyancsak a Giróról érkezik, kissé megviselt állapotban - ettől függetlenül aranyat érhet.

Akadnak olyanok is, akik mindezek ellenére Quintanát még mindig nem várják a dobogó tetejére és egy újabb Froome-Contador összecsapást vizionálnak. Az utóbbi néhány évben, amikor mindketten rajthoz álltak, mindig velük fémjelezték a Tourt, aztán tudjuk, hogy általában mi lett belőle. Mindenféle áthallás és bántás nélkül, Froome hozzáállása kezd a jóöreg Lance-ére hasonlítani: a brit is mindent alárendel a francia háromhetesnek. A Giróval nem igazán próbálkozik, a Vueltán el-elindul, de eddig csak Franciaországból van Grand Tour-győzelme és úgy tűnik, a továbbiakban is a sárga trikóinak számát szeretné szaporítani. Addig nem is fogja "lejjebb adni" az igényeit, amíg a csapata ennyire erős és domináns. Én sokszor már kínomban nevetek, amikor nézek egy random többnapos versenyt - és most mindegy, hogy ez egy Dauphiné, egy svájci kör, egy Romandia vagy akármi más -, a hegyen felfelé a Sky előreküld minimum 4-5 embert és gyakorlatilag felemésztik a főmezőnyt, a legkülönbözőbb összeállításokban. A Tour de France-ra pedig minden bizonnyal egy olyan keretet vezényelnek ki, akik közül kis túlzással bárki lehetne kapitány egy másik együttesben. Ilyen tekintetben talán az Astana és a Movistar veheti fel velük a harcot, bár Quintanáék szerintem egy szinttel alattuk járnak. Froome egyébként nem produkált olyan kiegyensúlyozott és visszhangos tavaszi-kora nyári szezont, mint mondjuk a kolumbiai vagy Contador, de úgy veszem észre, hogy őt sosem félti senki, amikor márciusban kap egy percet xy-tól a hegyen. A Romandián például nem kevesebb, mint 21 perc hátrányt szedett össze összetettben Quintanához és Pinot-hoz viszonyítva, de Katalóniában is alulmaradt legfőbb riválisaival szemben. Ezek az eredmények viszont senkiben sem vetettek fel kétségeket, mindenki arra kapta csak fel a fejét, amikor fordított előjellel alakultak a különbségek. A Dauphinén valóban ő bizonyult a legerősebbnek, a Vaujany-n sikerült leszakítania Contadort, végül az összetett is az övé lett, én mégis úgy gondolom, hogy emiatt még nem kell őt kikiáltani a Tour győztesének. Majd meglátjuk lesz-e megint akkora fölénye, mint tavaly vagy 3 éve - mutatkozik rá némi esély, ezt nem vitatom -, de előre hiba lenne ráadni a sárgát.

Nem tudtam nem utoljára hagyni azt az embert, akit a legjobban szeretnék végső győztesként látni, ennyi elfogultságot azért engedjetek meg. Tavaly Contador úgy érkezett a Tour de France-ra, hogy a lábaiban volt minden idők egyik legdurvább Girója (nem feltétlenül az útvonal, inkább a tempó és a váratlan események miatt), sőt, intenzív edzés gyanánt a Route du Sudön összemérte az erejét Quintanával is - amit később hibának nevezett, mondván ráfért volna még egy kis pihenés. Meglehetősen fáradtan állt rajthoz, de nem adta fel a célját, vagyis a duplázást, ám viszonylag hamar, a 10. szakaszon be kellett látnia, hogy ez ilyen állapotban, ilyen ellenfelek mellett nem fog menni. Legalább megpróbálta... Ennek a szezonnak úgy vágott neki, hogy ez lesz az utolsó, hiszen a csúcson szeretné abbahagyni, aztán a baszk kör menyerése után meggondolta magát, úgyhogy most éppen azt találgatja mindenki, hogy hol folytatja majd. Ami pedig a formáját illeti, abszolút nem lehetett rá panasz a felkészülési szezon során: ha csak az összetetteket nézzük, 5.-nél hátrébb egyszer sem végzett és minden egyes versenyén az utolsó pillanatig harcolt az elsőségért. Emellett ő maga is azt hangoztatta, hogy jól érzi magát, és ez most nem olyan félrebeszélés, mint 2013-ban. Annyira még nem "idős" 33 évesen, hogy azt mondjuk, 'most vagy soha', de annyi biztos, hogy karrierje utolsó harmadába lépett és ilyenkor már nehezebb feldolgozni egy-egy elszalasztott lehetőséget. Mondhatni, nem áll valami fényesen a Froome elleni párharcban, de ez a rivalizálás valószínűleg csak még jobban motiválja, mert egyáltalán nincs reménytelen helyzetben. Lehet emiatt támadni, de én úgy gondolom, hogy a brit nyerhet akármennyi Tourt, nem lesz nagyobb formátumú kerékpáros, mint Contador. Nem véletlen, hogy a fiatalok - Aru, Bardet és az Astanás csodagyerek, López - mind-mind őt tartját követendő példának versenyfelfogás és stílus terén. Ami viszont problémát jelenthet számára, az a csapata, vagyis a segítők hiánya a hegyeken. Akármennyire is szeretem a megszűnés szélén álló Tinkoffot, Contadornak aligha lesz 3-nál több olyan embere, akire tényleg mindig számÍthat, ráadásul Sagan is igényel némi törődést. De, ha a tavalyi Girót meg tudta oldani, akkor ez a fajta handicap az ellenfelekkel szemben az idei Touron is - nagyjából - ledolgozható.

Végül néhány szó az underdogokról és a francia reményekről. Fabio Aru győzelmét például elég kevesen merik betippelni, ami nem csoda, hiszen nem ment valami bizalomgerjesztően eddig, ebben a szezonban. Egy hatodik hely a legjobbja összetettben, azt is egy 2.1-es versenyen (valenciai kör) szerezte. A baszk kört egy bukás miatt kénytelen volt feladni, Katalóniában mindössze 14. lett másfél perc feletti hátránnyal, a Dauphinén pedig 40 percet kapirgált össze, igaz, nyert egy szakaszt szökésből. Nehéz megmondani, mire lehet képes a Touron, de egy top 5 mindenkép  kinéz neki, a dobogóhoz szerintem szüksége lesz egy kis szerencsére. A hazaiak közül egyértelműen Bardet és Pinot emelkedik ki, utóbbi 2014-ben nem kis meglepetésre - tudjuk az okát/okait - a harmadik helyet szerezte meg összetettben, de én az AG2R elsőszámú emberét várom egy kicsit előrébb. Pinot-nak mindig van valami problémája a körülményekkel: egyszer megsül, máskor megfagy, vagy csak túl párás, illetve száraz neki a levegő. Komolyra fordítva a szót, ő elég könnyen elveszti a motivációját és a kedvét, pedig egyre erősebbnek tűnik, úgyhogy itt lenne az ideje, hogy felmutasson végre valamit. Ahogyan a lejtmenetekben, úgy az időfutamban is sikerült fejlődnie erre az évre, bár még mindig hajlamos a hullámzásra (két kronót is nyert idén, a Dauphiné prológján viszont betlizett). Bardet nekem évről-évre szimpatikusabb, tetszik a versenyekhez való hozzáállása és lassan ő is megérik arra, hogy a legjobbakkal harcoljon a háromheteseken. Nem biztos, hogy ez most júliusban fog bekövetkezni, szóval a dobogó vele kapcsolatban még merész vállalás lenne, de a legjobb 10-ben ott a helye, honfitársával, Pinot-val egyetemben. A BMC két csapatkapitánnyal operál majd, egyikük a tavalyi Tourt betegség miatt feladó Van Garderen, másikuk a luxussegítő szerepéből kilépni vágyó Porte. Közöttük nehéz különbséget tenni az idei teljesítményük alapján, de valószínúleg az első komolyabb hegyi szakaszon eldőlhet, ki lesz a kedvezményezett. Én Richie Porte-tól várom az áttörést, mivel a Dauphinén kifejezetten bíztatóan tekert, míg a svájci körön versenyző amerikainak volt egy komolyabb megingása, de bármikor fordulhat a kocka a három hét alatt.

× Vészesen közeleg az év második Grand Slam tornája, a Roland Garros, aminek sorsolását pénteken bonyolították le. Az esélyeket alapvetően befolyásolta az, hogy hova került a kilencszeres győztes Rafael Nadal, akinek ha önerőből nem is sikerült volna beverekednie magát a top 4-be a világranglistán a verseny kezdetéig, kapott némi külső segítséget ehhez. Ennek pedig - a sorsolás fényében - leginkább Djokovic örülhetett, hiszen mégsem mindegy, hogy a negyeddöntőben vagy az elődöntőben találkozhat az egyre jobb formába lendülő salakkirállyal. Első ránézésre talán az alsó ág tűnik egyszerűbbnek, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Murray-nek könnyű dolga lesz Párizsban.

A bevezetőben igyekeztem nem lelőni minden poént, így nem árultam el, hogy miféle külső segítséggel lett Rafa 4. a világranglistán - bár, aki egy kicsit is követi a teniszvilág híreit, annek ez bizonyára nem újdonság. Valószínűleg nem leszek túl népszerű ezzel a véleménnyel, de számomra nem volt akkora meglepetés Roger Federer visszalépése, még akkor sem, ha a svájci elutazott a helyszínre és edzegetett is a bejelentés előtt egy nappal. A római kiesése óta, ami nyilvánvalóan ennek a hátsérülésnek tudható be, nem kaptunk róla pozitív híreket és ismerjük a legjobbak hozzáállását: ha úgy érzik, abszolút nincs esélyük a végső győzelemre, csak azért nem fognak elindulni egy tornán, hogy nyerjenek egy-egy meccset majd kizúgjanak a harmadik körben. És ez a többi sportágnál is igaz. Federer minden bizonnyal úgy ítélte meg a helyzetet, hogy még nincs 100%-os állapotban, ebből kifolyólag képtelen lenne maximumot nyújtani a Garroson és így, akárkinek az ágára került volna, egyik közvetlen riválisát sem tudta volna megszoriítani, nemhogy megverni őket. Lehet, hogy 'ellébecolt' volna a második hétig, ha szerencséje van a sorsolásnál, de ha szembetalálja magát egy ihletett formában lévő top 20-as teniszezővel (pl. Thiem, Goffin vagy akár Kyrgios) és kikap tőle, csak saját magában okoz kárt mind fizikálisan, mind mentálisan. Meghozta ezt a nehéz döntést, aminek értelmében ebben az évezredben először (!) nem indul el egy Grand Slamen, de ebből neki több előnye származhat, mint hátránya. Rápihenhet a füves szezonra és alaposan felkészülhet arra a major tornára, aminek a legszebb reményekkel vághat neki, hiszen mégiscsak a legerősebb borításán rendezik.

Visszatérve azokra, akik Federrel ellentétben ott vannak Párizsban, nyilván mindenki Novak Djokovic-csal foglalkozik a leginkább. Az utóbbi években elcsépeltté vált az a mondat, miszerint ez az a trófea, ami még hiányzik a gyűjteményéből, dehát amíg nem gyűjti be, erről muszáj megemlékezni. A ránehezedő óriási nyomás természetesen most sem teszi majd könnyebbé a bajnoki címig vezető útját, de legalább nem rakott a vállaira még több terhet az idei salakos szezon során. Nem érkezett veretlenül a Garrosra, de azt sem mondhatjuk, hogy gyengén teljesített volna, hiszen két döntőt is játszott, amiből az egyiket megnyerte (Madrid). Egyedül talán azt a Vesely-től elszenvedett vereséget bánhatja a monte-carlói második fordulóban, de azt hiszem, ez nemigen piszkálta meg az önbizalmát. A római torna annál inkább bánthatta, mert közel sem volt csúcsformában (az okokra azóta sem derült fény), gyakorlatilag végigszenvedte azt a hetet. Hiába győzte le Nadalt egy idegörlő meccsen, előtte kapott Bellucitól egy hatnullát, az elődöntőben pedig vért kellett izzadnia Nishikori ellen. Innentől kezdve már nem olyan meglepő, hogy Murray-vel már nem bírt a döntőben, de úgy vélem - pestiesen szólva -, kimaxolta Rómát. A sorsolása pedig csak amiatt tűnhet nehéznek, mert megkapta az ágára Rafael Nadalt, akivel, ha csak rajta múlna, egész nyugodtan összefuthat a legjobb 4 között. Ami a kiemelteket illeti az ő negyedében, nem hinném, hogy akár Ferrer, akár Berdych problémát okozhatna neki, nem is beszélve a még náluk is alacsonyabban rangsorotakról. Azért ez egy Grand Slam, amit 3 nyert szettre játszanak, úgyhogy itt jó eséllyel nem fogják őt bajba sodorni top 10-en kívüli teniszezők.

Nadal már nem volt ilyen szerencsés pénteken, neki mindenképp nehezebb lesz a dolga, hogyha el szeretni menetelni az elődöntőig és összemérné az erejét Djokovic-csal. Az idei salakos formája egyértelműen feljogosítja arra, hogy a 10. Roland Garros győzelmében gondolkozhasson, de ehhez először túl kéne verekednie magát Fogninin, aki a US Open harmadik körében búcsúztatta, aztán jöhet a friss nizzai bajnok Thiem, majd Goffin vagy a hazai közönség támogatását élvező Tsonga. Ha rajtuk túljut, nagy kérdés, mennyi energiája marad a végjátékra, mert ha le is gyűrné valahogy Nolét, a fináléban összefuthat Murray-vel vagy Wawrinkával. Bármelyikük is jön szembe, a spanyol egy újabb kőkemény meccsre számíthat és egyáltalán nem biztos, hogy ő lesz előnyösebb helyzetben. Murray félelmetesen erős salakos játékossá lépett elő az elmúlt években, és bár még sosem döntőzött Párizsban, most minden eddiginél jobb esély mutatkozik erre. Monte-Carlóban ugyan alulmaradt Nadallal szemben az elődöntőben, de Madridban már sikerült felülmúlnia a spanyolt, majd Rómában meg sem állt a győzelemig. A skót 29-3-as mérleggel büszkélkedhet ezen a borításon, ha az előző szezont is figyelembe vesszük, úgyhogy ideje elfelejteni azt az tézist vele kapcsolatban, hogy salakon a leggyengébb. Ami az ő ágát illeti, a negyeddöntőben Nishikorival csaphat össze, aki kishíján kiejtette a világelsőt a római elődöntőben, de még mielőtt erre a mérkőzésre sor kerülne, találkozhat Isnerrel és Kyrgios-szal is. Stan Wawrinka pedig idén újra a sötét ló szerepét töltheti be a párizsi Grand Slamen, annak ellenére, hogy ő címvédő és egy genfi trófeával a kezében érkezik. Rendkívül hullámzó és hangulatfüggő a formája, tulajdonképpen azon múlik, nyer-e vagy veszít, hogy milyen lábbal kelt fel aznap. Ember legyen a talpán, aki megjósolja, mire lesz képes. Ha odateszi magát és a legjobbját nyújtja (értsd: űrtenisz), mindenkire veszélyes lehet. Sőt, ez esetben verhetetlen, elég a tavalyi elképesztő fináléra gondolni, amikor egy közel 100%-ot nyújtó Djokovic-ot tudott térdre kényszeríteni...

× Amikor kezdem ezt a bejegyzést, már csak fél óra választ el minket attól, hogy elkezdődjön a londoni VB. A sorsolás csütörtök este volt, de azt már ezelőtt is tudtuk, hogy Djokovic és Murray elkerülik egymást a csoportkörben, lévén jelenleg ők a világranglista első két helyezettje. Azt hiszem, egyik négyesre sem lehet azt mondani, hogy halálcsoport, mindkettőben van 2 kiemelkedő játékos, aki toronymagas esélyes a továbbjutásra. Ha a papírformát vesszük alapul persze, mert azt is tudjuk, hogy nem mindenkinek ugyanolyan fontos ez a verseny. A végső győzelem az egy újabb kérdés, de talán nem túlzás azt állítani, hogy itt mindenki egy ellen lesz, az az egy pedig Novak Djokovic.

Ha nagyon pesszimisták vagyunk, kérdezhetnénk akár azt is - továbbfűzve a bevezető utolsó gondolatát -, hogy lesz-e bárkinek valós esélye Djokovic-on kívül. Az utóbbi időszak egyértelműen azt sugallja, hogy nem, de a világbajnokság más kávéház. Először is túl kell élni a csoportkört, aztán majd lehet gondolkodni a végső sikerben. A csoportkör pedig valamilyen szinten lutri. Körbeverések, bonyolult matematikai számítások, egy-egy rosszabb nap, és máris borul a papírforma, hiszen a világ legjobb 8 teniszezőjéről beszélünk. Persze, ez lehet, hogy pont Djokovic-ra nem igaz, ő más ligában játszik mostanában, ahogyan a sportblogban is írtam, óriási űr tátong közte és a többiek között. Egyszerűen nem látom azt, hogy a szerb kikap egy Nishikoritól vagy egy Berdychtől. Federerrel csatázhatnak esetleg a csoportelsőségért, de ennyi. A másik, B jelű négyes jóval kiegyenlítettebb, ha csak a neveket nézzük, de ha a formákat, akkor itt is kiemelkednek ketten: Murray és Wawrinka a legesélyesebbek arra, hogy kvalifikálják magukat a legjobb 4 közé. Rajtuk kívül ebben a csoportban találjuk a két spanyolt, Nadalt és Ferrert, akikről ugyan tudjuk, hogy utolsó lehelletükig képesek küzdeni, de könnyen elképzelhető, hogy a skót és svájci leüti őket a pályáról. Rafa feljövőben van mostanában, mindent megtett az év második felében azért, hogy kijavítsa a gyenge kezdést és a tőle meglepően visszafogott salakszezont, de nem fogadnék az ő győzelmére. Tényleg tiszteletreméltó az, ahogy küzd azért, hogy visszajusson az elitbe, de még mindig úgy gondolom, hogy neki lefelé hanyatlik a csillaga. Nem bírja a fizikális terhelést, a térdei bánták az ő játékstílusát, ami egészen addig biztosan nem fog megváltozni, amíg nem hajlandó új edzővel dolgozni. A puszta küzdelem pedig ebben a mezőnyben szerintem kevés. És ez ugyanúgy igaz David Ferrerre is, akinek talán még kevesebb esélye van a csoportból való továbbjutásra.

Ha pedig tökéletesen érvényesül ez a papírforma, amit felvázoltam (kisebb csoda lenne), akkor Djokovic-Wawrinka és Federer-Murray elődöntőink lennének. Azt hiszem, ekkor kerülne még jobban előtérbe, hogy kinek mennyit ér a világbajnoki cím. Mert lehet, hogyha Murray szívét-lelkét kitenné a pályára Federer ellen és 100%-ot tudna nyújtani, akkor legyőzné, de biztos elgondolkodik majd a meccs előtt azon, hogy megéri-e ez neki. Biztos vagyok abban, hogy mondjuk ha tisztességesen helytáll és két szoros szettben kikap, akkor sem szólna senki. Főleg akkor nem, ha a következő hét végén győzelemre vezetné a brit csapatot a Davis Kupában. A másik elődöntő pedig csak akkor lenne érdekes, ha Wawrinka elengedi a kezét és minden mindegy alapon teniszezik Djokovic ellen. Máshogy nincs esélye. Erre kiváló példa a párizsi Masters elődöntője, amikor az első szettet 6-3-ra bukta el, és ezután szemléletet váltott, sokkal bátrabban és lazábban játszott, így 6-3-mal egyenlíteni tudott. De ahelyett, hogy ugyanezzel a felfogással folytatta volna, visszatért ahhoz a feszült, tompa teniszhez, amivel kezdte a meccset. A világelsőnek pedig több sem kellett, újra kézbe vette az irányítást és bántóan simán, 6-0-val nyerte a döntő játszmát. Úgy vélem már az is elég merész vállalkozás volt, hogy az elődöntők párosításait megtippeltem, a döntőre már nem térnék ki, inkább felfüggesztem az írást és figyelő szemeimet a VB első mérkőzésére vetem.

× Tegnap sorsolták a US Open főtábláját, és azt kell mondjam, kellett ez az egy nap ahhoz, hogy kigyógyuljak a sokkból. Mindig is voltak és vannak mázlisták, még ebben a kiegyenlített mezőnyben is, és ezt most mindenféle rosszindulat nélkül jegyzem meg. Ritkán fordul elő olyan, hogy mindkét ág hasonlóan erős, és ez az idei utolsó Grand Slamen sem alakult így. Ha szigorúan a nevekből indulunk ki, azt mondhatnánk, hogy minden nagynak nehéz lesz a dolga, de ha a jelenlegi formákat nézzük, már egészen más a helyzet.

US OPEN 2015 - NOLE GOT WHAT HE NEEDED
A US Open Series során Murray és Federer egymást előzgették a világranglista második helyén, míg végül a svájcié lett a kedvezőbb pozíció, így ő az, aki egészen a döntőig kikerüli Djokovic-ot. Mindezzel a sorsolás után sokra nem ment - konkrétan a hajára kenheti a kiemelését, hiszen egy ágra kerültek Murray-vel, azaz előbb kettejüknek kell megküzdeni, mielőtt a világelsővel találkoznának. Szerencsére nem jött létre a 'halálág', a nagy négyes szépen eloszlott a táblán. Djokovic a negyeddöntőben megújíthatja Nadallal való rivalizálását, már ha egyátalán eljutnak odáig. És most nem csak Rafára céloztam, hanem bizony a szerbre is. A pártatlan teniszrajongók nem is tudom minek örülnének jobban: egy Djokovic-Nadal rangadónak, vagy annak, ha mindketten nagy meglepetésre idejekorán búcsúznának, mert valakik életük teniszét nyújtanák ellenük (ez a kritérium a legfontosabb). Persze, ez a párosítás igazi csemege, de baj az, ha néha nem érvényesül a papírforma? Oké, ebben benne van a kockázat, hogy azok, akik mondjuk legyőzik őket, a döntőben megsemmisülnének Federer vagy Murray által. Szerintem igen is kell az, legalább egy évben egyszer, hogy egy meglepetés-döntőst lássunk az egyik Grand Slamen, netán egy meglepetés-döntőt, akárcsak tavaly New Yorkban.

Igaz, utóbbi megismétlődése nehezen elképzelhető, mert az alsó ágon csücsülő két nagyágyú fergeteges formát mutatott mostanában. Közülük nem igazán lehet megtippelni, ki jut be a fináléba, mert mindketten rendkívül éhesek a sikkere. Federer nyilván azért, mert a 2012-es Wimbledon óta nem nyert ilyen szintű tornát, Murray pedig nagyon szeretné mostmár tovább szaporítani GS-győzelmei számát, mert hihetetlen módon azóta Stan Wawrinka beérte, és ha a második számú svájci még egyet behúzna, veszélyeztetné az ő nagy négyesben elfoglalt helyét, vagy legalábbis megkérdőjelezné azt. Minden bizonnyal az elődöntőben mutatott teljesítményük fogja eldönteni, melyikük lesz a befutó, addig nem szabad jósolgatni, legalábbis én teljesen feleslegesnek tartom. Még akkor is, ha például Roger porig alázná első heti ellenfeleit, míg Murray-nek lenne egy-két szenvedősebb mérkőzése (egyébként ez a verzó a sorsolást tekintve elég sanszos). Azért egy ilyen hosszú, két hétig tartó versenyen már nagyobb szerepet játszik a kor is, amiben a skót feltétlenül jobban áll. Nade, egy picit pihentessük ezt a kérdést, és kanyarodjunk vissza a felső ágra, ami nekem valamiért homályosabb, hiába van ott Djokovic és Nadal. Nem érzem úgy, hogy onnan bárkinek is bérelt helye lenne a fináléban, ellentétben az alsó ági párossal - ott csak a döntős személye nem egyértelmű.

Szóval, ahogy a bevezetőben is említettem, a nevek alapján azt gondolhatnánk, hogy a tábla kiegyenlített, de szerintem egyértelműen a Federer-Murray-Wawrinka trióvel fémjelzett ág felé billen a mérleg. Az indoklásom pedig egyszerű: vessünk egy pillantást Nadal, Nishikori, Tsonga, Cilic, Dimitrov, vagy éppen Ferrer szezonjára. Egyikük sem remekelt idén, sőt, magukhoz képest csúnyán alulteljesítettek, vagy éppen sérülésekkel küzdöttek. Novak Djokovicra ez kétségkívül nem igaz, de ő Montréalban és Cincinnatiben nem volt túl meggyőző, még akkor sem, ha mindkét versenyen a döntőig menetelt. A mentális fáradtság jeleit lehetett felfedezni rajta, de az is lehet, hogy amikor ránézett a sorsolására, egyből meggyógyult és feltöltődött energiával. Neki ebben az állapotában pontosan erre volt szüksége: formán kívül játszó, legyőzésére képtelen riválisokra. Viszont, ha átesik a ló túlsó oldalára, és túlságosan is elbízza magát, könnyedén kerülhet a kiesés szélére, de csak akkor, ha akad valaki körülötte, aki komolyan elhiszi, hogy meg tudja őt verni. Játszhat egy top 50-es teniszező akármilyen jól, ha megijed attól, hogy elbúcsúztathatja a világelsőt egy Grand Slam második vagy harmadik fordulójában. Ha ez a gondolat beleférkőzik a fejébe és egyre több kétsége támad, a előbb-utóbb a 'Djokovic-mítosz' áldozatává válik. Ez történt Gulbis-szal Montreálban, és ezt történt Goffin-nel Cincinntiben. És ha ezeket a brusztolós meccseket Novak valahogy megnyeri, akkor ő elsétál a döntőig is. Aztán, hogy ott mi lesz vele, az már egy újabb kérdés. Mindenesetre nem szabad azt hinni, hogy Djokovic verhetetlen, mert most érzésem szerint nem az. Nadalról alig esett szó, de vele kapcsolatban nem is tudok sok okosságot felhozni, őszintén szólva fogalman sincs, mire lehet képes a US Openen. Neki is kijárna már egy jó GS-szereplés, de nem érzem elég stabilnak ahhoz, hogy nyerjen.

A nagyokat azt hiszem minden oldalról kielemeztem, úgyhogy zárásként néhány érdekes első fordulós összecsapás: négy kiemelkedő párosítás jött össze, azok viszont kihagyhatatlanok. Ebből a number one, a Kyrgios-Murray, amit én első ránézésre el se hittem, annyira brutálisnak tűnt. A szabadszájú ausztrál nem lehet túl jó idegállapotban azután, hogy felfüggesztve 28 napos eltiltás kapott az ATP-től. Felmerülhet sokakban a kérdés, hogy akkor miért indulhat New Yorkban, amire az a magyarázat, hogy a Grand Slameket nem az ATP szervezi. A párharc másik pikantériája pedig az, hogy az egyetlen olyan topjátékos, aki kiállt Kyrgios mellett, az pont Andy Murray volt. Persze, ő sem dicsérte meg azért, amit mondott, de a reflektorfény és a hirtelen jött sztárság kellemetlen velejárójának tartja azt, hogy Nick időnként ilyen szinten képes kibújni a bőréből a pályán. Egy másik figyelemre méltó találkozó a Coric-Nadal, ami azért különleges, mert a fiatal horvát már győzte le a spanyol klasszist korábban. Emellett még érdemes lesz megnézni a Nishikori-Paire és a Kokkinakis-Gasquet mérkőzéseket is, mert ezek is izgalmakban gazdag órákat ígérnek.

US OPEN 2015 - MAIN DRAW