× Az előző bejegyzésben még azt hangsúlyoztam, hogy a szezon eleji versenyekből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni és ez a Tour de France-ra készülőkkel kapcsolatban továbbra is igaz, viszont aki a tavaszi klasszikusokra vagy az év első háromhetesére, a Giro d'Italiára hegyezi a formáját, azokat már kicsit kritukusabban kell szemlélnünk. A héten rendezik ugyanis az első monumentumot, a Milano-Sanremót, az olasz kör pedig kb. 50 nap múlva kezdődik. Az egynapos specialistáknak tehát már illik közel kerülni a csúcsformához, a háromhetes menőknek pedig valahol 80% körül kellene tartaniuk ilyenkor (azoknak mindenképp, akik a 100. Girót vették célba). Ilyenkor, márciusban már mindenkiről kiderül, mennyire sikerült jól a téli felkészülése és mi az, amiben még feljődni kell a riválisokhoz mérten. Az izgalmak garantáltak.

Mindig is szerettem az egynaposokat - a kockakövesekkel az élen, de az utóbbi 1-2 évben annyira elragadott az ilyen típusú versenyeket övező egyedi atmoszféra, hogy mostmár egyikről se vagyok hajlandó lemaradni, legyen az akár egy monumentum, akár egy úgynevezett 'fél-klasszikus'. Nem titok, és ezt már korábban is leírtam, ennek a viszonylag újkeletű őrületemnek legfőképp egy bizonyos Peter Sagan az okozója. Ugyan másik csapatba került, és legnagyobb bánatomra ezzel véget ért a Contador-Sagan alkotta - számomra - álomduó közös története, de az egynaposok iránti rajongásom változatlan maradt. Szóval, azon felül, hogy kiemelt figyelemmel kísérem végig az egyhetes felkészülési versenyeket, a tavaszi klasszikusokat sem tévesztem szem elől. Az utóbbi hetek történéseit összegezve elmondható, hogy a Sagan-Van Avermaet párharc tovább mélyült Belgiumban, Kwiatkowski újabb szólósikert aratott Sienában, Nizzában a történelem megismételte önmagát, míg Quintana idén is erődemonstációt tartott a Terminillón. A rutinos kerékpár-fanatikusok ebből a mondatból már kitalálhatták, mely eseményekről lesz szó ebben a cikkben, de a ködoszlatás kedvéért leírom, hogy az Omloop Het Nieuwsbladot, a Kuurne-Bruxelles-Kuurnét, a Strade Bianchét, a Párizs-Nizzát és az azzal gyakorlatilag párhuzamosan zajló Tirreno-Adriaticót veszem górcső alá.

A klasszikusok sorát az Omloop nyitotta, még február 25-én, a rajtnál természetesen mindenki felsorakozott, aki csak számít. A versenyt alapjaiban határozta meg az a bukás, ami a mezőny elején, 65 km-re a céltól történt: több, győzelemre is esélyes kerekes keveredett bajba, mint például Alexander Kristoff, Bryan Coquard vagy az idén áprilisban búcsúzó Tom Boonen. Ezt a káoszt kihasználva a Trek meghúzta a sort a Taaienbergen, kialakíltva ezzel egy szelektív csoportot, amibe gyakorlatilag mindazon favoritok belekerültek, akik megúszták a bukás: Sagan, Van Avermaet és Vanmarcke mind-mind jól helyezkedtek. Hamarosan utolérték a szökést, de az sokáig nem volt egyértelmű, hogy megfogja-e őket a mezőny, vagy sikerül hazaérniük. A hat fős élcsoport körülbelül 30-40 másodperces előnyt harcolt ki, de a Quickstep, illetve a Sky munkájának köszönhetően ez a különbség nem nőtt tovább, sőt, volt, hogy fél perc alá csökkent. Sagan és Vanmarcke mindeközben lerázták magukról a nehezékeket, így csak hárman maradtak elöl, Van Avermaet-tal kiegészülve. A mezőny körülbelül 10 kilométerre a befutótól feladta az üldözést, így az éllovas trió megnyugodhatott, elkezdhettek a végjátékon gondolkodni. Vanmarcke-nak muszáj lett volna kitalálnia valamit, mert az egyértelműnek tűnt, hogy a sprintben nem rúghat majd labdába, de nem tette, vagy egyszerűen már nem volt ereje támadni. A hajrát Sagan indította meg, ketten kétfelől próbálták kerülni, ez az ideális íven érkező Van Avermaetnak sikerült is, innen pedig már nem volt visszaút a szlovák számára, aki végül a 2. helyet szerezte meg, akárcsak tavaly egy hasonló szituációban. Kétségkívül a kétszeres világbajnok végezte munka oroszlánrészét a három szökevény közül, így nem csoda, hogy a végén már nem tudta felvenni a verseny belga riválisával

Rögtön másnap, a Kuurne-Brüsszel-Kuurnén eljött a bosszú ideje. A céltól 85 kilométerre, a legendás Kwaremonton a Quickstepesek, egészen pontosan Stybar kezdett mozgolódni: olyan rettenetes nagy kárt nem okozott a mezőnyben, de végülis létrejött egy közepes méretű csoport, benne a favoritokkal. Amikor a körpályára értek, fél perc körüli előnnyel rendelkeztek, ami nem akart csökkeni, pláne miután Jasper Stuyven megindult kb. 28 km-re a befutótól, felkavarva ezzel az állóvizet a 20 fős élbolyban. A címvédőt Sagan, Trentin, Rowe és Benoot vette üldözőbe, viszont Van Avermaet nem tudott hozzájuk csatlakozni, ő tisztes távolságból követte őket egy segítője mögé bújva. Saganék néhány perc múlva felértek Stuyvenre és így, öten remekül dolgoztak össze, igazságosan megosztva a munkát egymás között. Ennek megfelelően folyamatosan távolodtak Van Avermaettól, a mezőny pedig ekkor már kissé elkésett az utoléréssel. A sprintre egy Sagan-Trentin csata körvonalazódott, de meglepő módon az olasz nem várta meg a végét, az utolsó kilométeren megpróbált elszakadni, aláírva ezzel halálos ítéletét. Miután őt bekebelezték, az élcsoport majdnemhogy megállt, mindenki egymást nézte, aminek az lett a következménye, hogy a mezőny vészesen megközelítette őket. Peter Sagan nem várta meg, hogy elhalványítsák győzelmi reményeit, taposott hármat a pedálba és faképnél hagyta ellenfeleit. Végül Stuyven lett mögötte a második, aki elképesztően ment az utolsó 100 méteren, de már nem érhette utol a szivárványos kedvű szlovákot.

A mindössze 10 éves múltra visszatekintő Strade Bianche hamar belopta magát a versenyzők szívébe fehér murvás útszakaszaival és hangulatos, szűkutcás sienai fináléjával. Nem meglepő tehát, hogy erre a szezonra World Tour-szintre emelték. Az idei kiírásban 62 kilométernyi murva szerepelt, ami az előző napok esős időjárása miatt nem porzott annyira, de így is épp eléggé megnehezítette a résztvevők dolgát. 75 kilométer megtétele után a belga lottó állt az élre és alaposan megrángatták a sort, aminek egy óriási bukás lett a következménye. Darabjaira hullott szét a mezőny, ekkor keveredett előre például Wellens, Benoot, Dumoulin, Boasson Hagen, Kwiatkowski, Stybar és Van Avermaet. Sagan ugyancsak rajthoz állt, de nem érezte túl jól magát, ráadásul belekerült a bukásba, úgyhogy féltávnál kiállt a versenyből - sokan tettek hasonlóképp, így csak 89-en értek célba. Az erős összetételű üldözőcsoport egy része 30 km-re a befutótól érte utol a napi szökést, amiben ott volt Thibaut Pinot is, majd megkezdődött az adok-kapok. Az utolsó murvás szakasz előtt, 15 km-re a céltól Kwiatkowski megindult és a riválisok pillanatnyi hezitálása nyomán szép kis előnyt harcolt ki magának. Wellens, Stybar és Van Avermaet kevéssel később utána eredt, de a különbség egyre csak nőtt, Siénába érve a fél percet súrolta. A lengyel még az utolsó kockaköves, belvárosi emelkedő előtt biztosította a győzelmet, a csúszos kanyarokat óvatosabban is vehette, nem veszélyeztette már senki. Az üldözők közül Van Avermaet bizonyult a legerősebbnek a sprintben, mögötte Wellens érkezett be 3.-ként.

Végül néhány szó az egyhetesekről is. Azért csak néhány szó, mert a Párizs-Nizzáról - ami egyben csodálatos és brutális szakaszokat hozott - bővebben a Sportblogban fogok írni, a két tenger viadala, a Tirreno-Adriatico pedig pont a francia verseny miatt kicsit háttérbe szorult nálam, legtöbbnyire csak a hajrákat csíptem el - leszámítva az utolsó 2 napját. Lényeg, hogy a Párizs-Nizza összetettjét nagyban befolyásolta az oldalszél: az esélyesek túlnyomó része jelentős hátrányt szedett össze az első egy-két sík etap során, úgyhogy olyan nevek, mint Porte, Kruijswijk vagy Rolland hamar el kellett, hogy búcsúzzanak a sárga trikótól. Contador csaknem másfél percet kapott, de róla tudjuk, hogy nem ismer lehetetlent és a héten minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a maga javára fordítsa a versenyt. Az egyéni időfutam során Alaphilippe tovább növelte előnyét és ezzel elsőszámú esélyessé lépett elő. A francia az első hegyi szakaszt túlélte, a másodikat már nem, így Sergio Henao átvette a vezetést. Az utolsó napon elszabadult a pokol a Treknek köszönhetően, gyakorlatilag megismétlődött a tavalyi forgatókönyv, végül hősies küzdelemben Contador 2 mp-cel alulmaradt a kolumbiaival szemben... A Tirreno-Adriatico leginkább Quintanáról és Saganról szólt. Előbbi rögtön a nyitó csapatidőfutamon kiváló pozícióba került az összetett szempontjából, aztán a Terminillón végződő királyetapon leiskolázta a mezőnyt, akárcsak 2 évvel ezelőtt. Az egyéni kronó során megőrizte előnye felét, így másodszorra hódította el a kék mezt és a háromágú szigonyt. Mindeközben Sagan, felépülve a betegségből két szakaszt is nyert: hol a legjobb sprintereket, hol a legjobb hegyimenőket utasította maga mögé. Az olaszok csalódást keltően szerepeltek, hiszen Aru bronchitis miatt feladta, Nibali pedig mindössze a 26. helyet szerezte meg, 6 perc hátrányt gyűjtve.

× Kicsit későbbre terveztem ezt a bejegyzést, szerettem volna több eseményt is belevonni, de úgy alakult, hogy egy kisebb betegség miatt itthon ragadtam, így hirtelen lett elég időm az írásra, amit ki is használok. Még mielőtt belekezdenék, szeretném megköszönni azoknak, akik a hosszabbításról idetévedtek és bármit is hozzáfűztek a munkámhoz. Tényeg sokat jelent, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyien látogatják az oldalt. Szóval, most egy rövidebb cikkel készültem, amiben a vasárnapi Paris-Roubaix kapja a főszerepet, illetve a győztes, akivel eleinte senki sem számolt. Szerintem tipikusan olyan forgatóköny valósult meg, ami képes bárkiből kerékpárfüggőt varázsolni, még akkor is, ha az ember előtte egyetlen versenyt sem látott.

Matthew Hayman. Egy név, amivel egyetlen, a Paris-Roubaix esélyeseit felvonultató listán sem találkozhattunk. Ha a rajt előtt megkérdezik, mit tudok róla, nem sok minden jutott volna eszembe mondjuk azon kívül, hogy az Oricában teker és ausztrál. De ezzel gondolom nem vagyok egyedül. Mindenki Cancellarával, Boonennel, Sagannal és Vanmarcke-kal volt elfoglalva, és egyébként joggal, hiszen a Roubaix-val kapcsolatban ritkán beszélhetünk meglepetésemberekről. Tényleg ritkán fordul elő, hogy olyasvalaki nyerjen, akire abszolút nem számít senki, ez nem az underdogok terepe. Legutóbb Johan Vansummeren 2011-es sikere lehetett némileg megdöbbentő, de szerintem még ő is nagyobb névnek számított akkor, mint most Hayman, ráadásul belga kerekes - bár bevallom, nem emlékszem tisztán arra a versenyre. Csak egyetlen tényező szólt a 37 éves ausztrál mellett, az pedig a tapasztalat, amit akár csupa nagybetűvel is írhattam volna, mivel semmi más nem indokolta az ő győzelmét. Az idei volt a 15. startja a Észak Poklaként is emlegetett klasszikuson (eddigi legjobbja egy 8. hely volt), amivel a mezőny legrutinosabb versenyzőjének számított. Persze, ez még önmagában nem jogosítja fel arra, hogy egy sprintben maga mögé utasítsa a négyszeres bajnok Tom Boonent. A néhány héttel ezelőtti Harelbeke viszont tanulsággal szolgált arra, hogy több, mint 250 kőkemény kilométer után - amiből jelen esetben 52 km kockaköves - bátran elfeledkezhetünk arról, hogy ki mekkora király a hajrában. Hayman esetében is az volt a kulcs a dicsőséghez, hogy tudott tartalékolni egy kis energiát a fináléra - figyelembe véve azt, hogy a napi szökésből maradt elöl, ez nem kis bravúr. Nyilván az is nyomott a latba, hogy az élcsoport tagjai közül ki-ki hány versenykilométerrel rendelkezett ebből a szezonból. Márpedig, ha valaki nem hajtotta túl magát idén, az ő: az Omloopon (február 27-én) eltörte a könyökét, miután több hetes pihenőre kényszerült. Kipihentség ide, vagy oda, aligha reménykedhetett abban, hogy a 13. versenynapján, egy bizonyos Paris-Roubaix-n egyáltalán harcban lesz a győzelemért. 

2016-ban először, az elejétől a végéig figyelemmel követhettünk a Roubaix történéseit. A nagyjából sík első 100 km során a napi szökés létrejöttébe is bepillantást nyerhettünk. A hivatalos starttól kezdve folyamatosak voltak az akciók, de a mezőny sokáig senkit sem volt hajlandó fél percnél távolabb engedni. Körülbelül másfél órának kellett eltelnie ahhoz, hogy kialakuljon egy csoport, ami ennél nagyobb, szignifikánsabb különbséget tudott kialakítani és tovább növelni azt. Nos, ebben a csoportban fedezhettük fel először az 55-ös rajtszámot. Mivel csak fényévente egyszer fordul elő, hogy egy ilyen reggeli szökés hazaérjen, egyik tagját sem kezelhettük esetleges bajnokaspiránsként, inkább csak előretolt ékekként tekinthettünk rájuk. A 20-as számmal fémjelzett kockaköves szektorban (Monchaux-sur-Ecaillon) az Etixx növelte a tempót Tony Martin vezetésével: a főmezőny hátsó részében történhetett egy kisebb bukás, ami feltartotta a két legnagyobb favoritot, Cancellárát és Sagant. 113 km-rel a vége előtt megkezdődött a hajsza és egy darabig úgy tűnt, felérhetnek a leszakadók, mivel fokozatosan csökkentették a hátrányukat, ám meglepő módon 35-40 másodpercnél képtelenek voltak közelebb kerülni, hiába állt az üldözők élére maga Spartacus az arenbergi erdőben. Mindeközben az előttük lévő bolyban is zajlott a szelektálódás - gondolok itt például az utólag Skyfallnak keresztelt esetre, amikor 500 méteren belül kétszer is kisiklott a Sky vonata -, de mindezek ellenére sem tudott a hátsó csoport látótávolságon belülre kerülni.

A sorsukat végül pont a svájci klasszis bukása pecsételte meg: az ötcsillagos Mons-en-Pével szektorban került a földre, kishíján magával rántva Sagant is, aki csak elképesztő lélekjelenlétének és kiváló kerékpárkezelési képességeinek köszönhetően menekült meg a bajtól. Nem úgy, mint például a mögötte érkező Niki Terpstra, aki egyenesen átesett Cancellara biciklijén. Ezután gyakorlatilag eldőlt, hogy nem érnek föl és mindahányan kiszálltak a versenyből... A szökés is hasonló sorsa jutott, lassacskán elfogytak és legtöbbjüket megfogták Boonenék. A Carrefour de l'Arbre-ra érve kialakult a győzelemre esélyesek csoportja öt fővel - Boonen, Vanmarcke, Stannard, Boasson Hagen és Hayman alkotta. Az utolsó meghatározó kockaköves szakaszon a holland lottós rukkolt elő egy erőteljes megindulással, de nem jutott messzire. A többiek, ha nem is könnyen, de felzárkóztak rá, majd megkezdődött a taktikázás... A velodromban végig Boonen vezetett, az utolsó körben aztán a pálya felső részén lendületet gyűjtve Hayman és Vanmarcke indította meg a sprintet, míg Stannard kívülről próbált kerülni, mindhiába. Matthew Haymant senki sem tudta megelőzni. Végül egy kerékpárhosszal verte meg Tom Boonent, akinek könnyen lehet, hogy ennél jobb esélye már sosem lesz arra, hogy Roubaix-t nyerjen. Alig hittem a szememnek, amikor az Orica veteránja elsőként haladt át a célvonalon, de magának, a győztesnek is kellett néhány perc, hogy felfogja, mit tett. Egyszerűen hihetetlen, napokkal később sem találom rá a megfelelő jelzőket.

× Jóformán alig fejeztem be teljesen - javítgatásokkal együtt - az előző cikket, máris itt a következő. Úgy érzem, a klasszikusok királynője megérdemel egy külön bejegyzést, lévén a háromhetesek után ennek a versenynek van a legnagyobb presztízse és talán nézettsége is, bár erről nincs adatom. Az viszont biztos, hogy minden egynapos specialista legnagyobb álma, hogy ő tekerjen be először a roubaix-i vélodrome-ba és ő emelhesse a magasba azt a bizonyos kockakövet a pódium tetején.

PARIS-ROUBAIX 2015 - THE POWER OF SELF-CONFIDENCE
Én eddig külső szemlélőként, pártatlan kerékpárszurkolóként követtem a tavaszi klasszikusokat, hiszen tisztában voltam vele, hogy Contador sosem fog versengeni a győzelemért és a csapatban nem volt senki más, akire építhettek. Idén ez a helyzet megváltozott Peter Sagan érkezésével, és így végre nekem is akadt izgulnivalóm. A korábbi években is szívesen néztem a Roubaix-t, mert imádtam azt az általános feszültséget, ami végigkíséri az egész versenyt. Idén a saját bőrömön is érezhettem ezt, akárcsak a tavalyi Tour de France kockaköves etapján: minden pavés szektor egy potenciális veszélyforrás a kerekesekre, szóval imádkoztam, hogy ne keveredjen bukásba vagy ne kapjon defektet a szlovák. Ilyen jellegű problémája nem is volt, viszont a technika cserbenhagyta, ráadásul a lehető legrosszabbkor...

Mielőtt még nagyon elkalandoznék, térjünk a lényegre. A 2015-ös kiadás összesen 253.5 km hosszú volt, ebből 52.7 km kockakő (27 szektor). Az első 100 km csak egyfajta bemelegítés, hiszen itt még betonozott az út és teljesen sík az útvonal. Az első komoly kihívás, egyben a Paris-Roubaix legemblematikusabb része, az ötcsillagos Trouée d'Arenberg 95 km-re a befutótól várt a versenyzőkre. Szerencsére nem történt komoly bukás és kisebb meglepetésre az elől lévők, azaz mindenki, aki számít, megúszta kerékcsere nélkül. Még nagyobb szerencse, hogy nem történt tragédia, amikor a mezőny háromnegyede a lecsukodó félsorompókat kerülgette. Nem először fordult elő ilyesmi a Roubaix történetében, viszont mikor legutóbb, 2006-ban 3-an megkísérelték a kockázatos átkelést, a zsűri kizárással jutalmazta őket. Itt egész egyszerűen nem lehetett igazságosan szankcionálni, hiszen a szabályszegők körülbelül 60-an lehettek. A gyorsvonat pedig nem késett, és ha valakit még a síneken talált volna... Belegondolni is szörnyű. Borzasztóan veszélyes szituáció volt ez, és jogos a felháborodás az UCI felé, de lássuk be, 60 ember utólagos kizárása nem lett volna megfelelő megoldás és ennél is nagyobb botrányt robbantott volna ki. Épphogy magunkhoz tértünk a sokkból, befújt az oldalszél, elkezdődtek a tempóváltások és egyre komolyabb nevek próbálkoztak szökéssel. Megindult Sagan, Van Avermaet, Vanmarcke és Bradley Wiggins is, aki utolsó versenyét teljesítette a Sky színeiben. A brit mindent feltett egy lapra, egyértelműen a győzelemért jött az Észak poklába. Ő az, aki ki merte mondani: a Paris-Roubaix még a Tourt is felülmúlja és gondolkodás nélkül elcserélné a sárga trikóját egy kockakőre. A taktikája viszont nem igazán jött be, a többiek tartottak tőle annyira, hogy nem engedték el őt túl messzire. A szökevényeket 22 km-re a céltól fogták meg, innentől kezdve ha egy pillanatra nem figyeltünk oda, egyből elvesztettük a fonalat. Állandóan változott az elől lévők névsora, üldözőkből pillanatok alatt lettek lemaradók, támadókból pedig felzárkózók.

A cél előtt kb. 5 km-rel kristályosodott ki a kép, 7-en maradtak harcban a győzelemért, őket már nem lehetett utolérni. Köztük volt két Etixx-es (Stybar és Lampaert), Van Avermaet, Boom, Elmiger, Keukeleire, illetve a legnagyobb favoritnak kikiáltott John Degenkolb. A Milano-Sanremo bajnoka végig elől helyezkedett és semmilyen támadással sem lehetett zavarba hozni, végtelenül magabiztosnak látszott, amikor a vélodrome-ba érkeztek. Az Etixx megpróbálkozott a lehetetlennel: Lampaert utolsó csepp erejét is felhasználva felvezette a hajrát Stybarnak, aki a célegyenesre fordulva megindult, de Degenkolb külső íven megelőzte és innentől kezdve nem maradt több kérdés. A Giant elsőszámú embere gond nélkül lesprintelt mindenkit és övé lett a dicsőség: 119 év után ünnepelhetett újra egy német versenyző, és 1986 óta Degenkolb az első, aki megcsinálja a Sanremo-Roubaix duplát.  Neki sikerült megvalósítania álmát, nemúgy, mint Wigginsnek...

Ha már a bevezetőben megemlítettem Sagant, szeretnék vele külön is foglalkozni, hiszen nehéz és sikertelen időszakon van túl. Tavaly óta tart már a pechsorozata, ami a Tirrenón aratott győzelmével megtörni látszott, de a klasszikusokon újra csalódást keltően szerepelt. A Paris-Roubaix volt az utolsó reménye és ennek szellemében tekert, óriási teherrel a vállain. Ő tényleg mindent megtett és kifejezetten erősnek tűnt, de utolérte az átok: kb. 8 km-re a céltól elromlott a váltója, és kerékpárt kellett cserélnie, miután már nem maradt esélye a sikerre, sőt, azért is nagyot kellett küzdenie, hogy elcsípje az üldözőbolyt. A szlovák bajnok végül a 23. helyen végzett, viszont ha nincs az a mechanikai baki, véleményem szerint dobogós lett volna... Számára új időszak kezdődik: mostantól a minél több szakaszgyőzelem és a zöld trikó megszerzése a cél. Valószínűleg kevesebb lesz rajta a nyomás és ennél fogva felszabadultabban versenyez majd a szezon további részében. Legalábbis nagyon remélem. Tinkov úrról nem is beszélve.

× Úgy tűnt, ez nem Rafael Nadal éve lesz, és valaki Söderling nyomdokaiba lépve megint legyőzheti őt a párizsi salakon, de nem így lett. Tovább uralkodik, újabb rekordokat dönt, hiszen senki sem tudta igazából megszorongatni az idei Francia Nyílt Teniszbajnokságon. Igaz, női vonalon elég sok meglepetés született, de a győztes személye egy cseppet sem meglepő. Lássuk tehát mi történt pontosan a 2014-es Roland Garroson.

× SHARAPOVA FOR THE SECOND TIME, NADAL FOR THE NINTH TIME
Majdnem elfelejtkeztem a cikk megírásáról, ami egyrészt annak köszönhető, hogy éppen füves pályás teniszt nézek, másrészt pedig annak, hogy az idei Garroson nem borult fel a világ rendje. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy unalmas volt a párizsi Grand Slam-torna, hanem csak azt, hogy elnézve a bajnokokat, nincs az az érzése az embernek, mint például az Australian Open után. Nehéz ezt szavakkal körülírni, de valahogy elmaradt a szenzáció, az igazi nagy csoda. Nadal egész egyszerűen megállíthatatlan volt megint Párizsban, annak ellenére, hogy 3 vereséget is begyűjtött idén salakon. Robin Söderling óta nincs ember, aki megverné a francia fővárosban, pedig velem együtt szerintem sokan reménykedtek abban, hogy 2014-ben végre megtörik a jég. Ne értsetek félre, semmi bajom nincs Rafával, remek játékosnak tartom, de amikor valaki ennyire domináns és sorra nyeri a versenyeket, akkor mindenki - leszámítva természetesen a Nadal-fanatikusokat - vágyik a változásra. Ez egy természetes reakció véleményem szerint. Talán Djokovic-ot tartottam a legesélyesebbnek arra, hogy legyőzze a spanyol salakkirályt, de mint láttuk, neki sem sikerült...

Az eredményekre terelve a szót, először a meglepetésekre térnék ki. A férfiaknál Wawrinka és Dimitrov első fordulós kiesése borzolta a kedélyeket, míg a nőknél hamar búcsúzott Li és a világelső Williams is, utóbbi a spanyol Muguruzától szenvedett megalázó vereséget. A második hetet nem élte meg Federer sem, aki az elődöntőig menetelő Gulbistól kapott ki. A negyeddöntőktől kezdve lenyugodtak a kedélyek, tulajdonképpen bejött a papírforma mindkét nemnél. A női döntőt Sharapova és Halep játszotta, és nem is akármilyen mérkőzés volt ez: több, mint három órán keresztül gyűrték egymást, de végül győzött a tapasztalat és a rutin, így az orosz hölgy emelhette a magasba a trófeát. Maria Sharapova először tudott duplázni egy Grand Slamen (összesen 5 bajnoki címe van), és azért érdekes, hogy immáron a Garros a legeredményesebb versenye, mert ő néhány évvel ezelőtt még nem volt képes világverő teniszre salakos borításon. Simona Halep első GS-döntőjében csodásan helytállt és az utolsó pillanatig küzdött a hullámzó teljesítményt nyújtó riválisával szemben. Egészen biztos, hogy a most 22 éves román teniszező fog fontos tornákat nyerni, és a világelsőség sem elérhetetlen cél a számára, hiszen jelenleg az előkelő 3. helyen áll a ranglistán...

Visszatérve a férfiakhoz, a finálét az első és a második kiemelt játszotta, azaz Nadal és Djokovic. A nyitószett egyértelműen lett a szerbé, aki ekkor még felül tudott kerekedni a spanyol klasszison, de az idő múlásával a fölénye is eltűnt. Ahogyan elkezdett felszáradni a pálya, Nadal fokozatosan átvette az irányítást. Igaz, a második játszma még szorosan alakult, de 3. szett megnyerése után Rafa érezhette magát nyeregben. Voltak érdekes pillanatok, hiszen mindkét játékos szenvedett a párás, forró levegőtől - Djokovic konkrétan rosszul lett, de Nadalnak is akadtak nehézségei, akinek elvileg kedveztek ezek a körülmények. Ettől függetlenül a spanyol megszerezte a break-előnyt a 4. játszmában, de a szerb kiegyenlített és egy pillanatig úgy tűnt, hogy visszaszerezte az elvesztett önbizalmát is. 4-5-nél szerválnia kellett a meccsben maradásért, és 30-0-ra vezetett, de innen is képes volt elbukni a játékot. Három elrontott ütés és egy kettős hiba már nem fért bele, Nadalnak nem is kellett nagyot küzdenie a győzelmért. A 9. Garros-győzelemért. 

× Ritkán fordul elő, hogy olyan kerékpárversenyről írok összefoglalót a főoldalon, ahol Contador nem indult el, de most úgy éreztem, hogy ez a tavaszi klasszikus megér egy misét. A Paris-Roubaix-t nem véletlenül nevezik a klasszikusok királynőjének és az észak poklának. Kockaköves szakaszai teszik igazán nehezzé és legendássá ezt a versenyt. Idén egy meglepetés-győztest ünnepelhettünk a roubaix-i velodromban.

× THE COMPETITION, WHICH EVERYBODY LOVES... TO WATCH ON TV
A cím mindent elárul. A Paris-Roubaix a létező legnehezebb egynapos verseny az év során. Sokan mondják azt, hogy a Tour de France után ez a 2. legnagyobb presztízzsel rendelkelző viadal, amiben van némi igazság, főleg ha egy francia kerékpáros vagy egy specialista fejével gondolkodunk. Minden tisztelem azoké, akik ezt a versenyt egyátalán be tudják fejezni, a győztesek pedig egyenesen hősökké válnak a sportágban és a többiek szemében. Múlt vasárnap, vagyis április 13-án rendezték meg 112. alkalommal a Roubaix-t (idősebb, mint a Tour!). 257 kilométer volt a táv, 28 pavés szakasz (51 km) nehezítette a 199 fős peloton dolgát, ebből három 5 csillagos (kiemelt nehézségű). A futam elején kialakult egy szökés, amiben eredetileg 8-an tekertek (az Arenberg után csak 4-en maradtak), előnyük 10 perc fölé is kúszott, de 60 km-re a céltól befogták őket, amiben Tom Boonennek óriási szerepe volt, hiszen ő indult meg először a favoritok közül és húzta magával a mezőnyt is. Ezzel az akcióval beindultak az események, megkezdődött az igazi verseny és a taktikázás. A belgát természetesen nem hagyták meglógni az esélyesek, gyorsan utolérték, majd formálódott egy 11 fős csoport az élen, benne mindenkivel, aki számít. Sagan húsz kilométerrel a befutó előtt támadott, de 15 mp-nél nem tudott nagyobb előnyt kiharcolni. Vanmarcke és az előbb említett Boonen több ízben megpróbálkozott a szökéssel, de nem jártak sikerrel. Cancellara, a legnagyobb favorit pedig meglepő módon egyszer sem indult meg, csak 'tette a kereket'. A kerékpár szerelmesei dörzsölhették a tenyereiket, mivel túl a nehezén, 10 km-re a velodromtól még mindig 11-en tempóztak elöl. Ha ez így maradt volna, fantasztikus hajrát láthattunk volna, de egy bizonyos Niki Terpstra úgy gondolta, hogy nem kéne a véletlenre bízni a győzelem sorsát és 6.2 km-rel a vége előtt meglépett. Pillanatok alatt 20 másodpercre nőtt az előnye, az élbolyban mindenki megtorpant, mintha nem is vették volna észre, hogy valaki megszökött.

Amikor beértek Roubaix-ba, egyértelművé vált, hogy már csak a 2. helyért lehet harc a pályán, mert az Omega holland versenyzője magabiztosan tudta tartani a különbséget, a végén még az ünneplésre is maradt ideje. Ő lett tehát idén a Paris-Roubaix bajnoka, Degenkolb nyerte a sprintet az ezüstért, Cancellarának pedig be kellett érnie a 3. hellyel címvédőként. Mögötte Vanmarcke érkezett meg, akárcsak tavaly, de a fiatal belga ezennel lecsúszott a dobogórol. A Tinkoff-Saxo szempontjából nem alakult túl jól a verseny, ha a végeredményt nézzük, de Kolar (az első szökésben mutatta magát), Kump és Nicki Sörensen teljesítménye dicséretet érdemel. Visszatérve a dobogósokra és a véleményekre, Fabian Cancellara annyira csalódott volt a helyezése miatt, hogy a kötelező sajtótájékoztatóra sem ment el, amiért később pénzbüntetést kapott. Boonen lehet még hasonlóan csalódott, hiszen dacára annak, hogy az Omega elsőszámú embereként és főfavoritként áll rajthoz, nem ő, hanem a csapattársa Terpstra diadalmaskodott... Végezetül még annyit, hogy az idei Tour de France-on is találkozhatunk majd a Paris-Roubaix-ről ismerős kockakövekkel, mivel az 5. etapon 9 pavés szektort (összesen 15.4 km) kell teljesíteniük a kerekeseknek, csak akkor ellentétes irányba fog haladni a mezőny. Nagy közhely, de ezen a szakaszon nem lehet megnyerni a Tourt, de elveszíteni igen, úgyhogy az esélyeseknek minimalizálni kell a veszteségeiket. Kis szerencsével megúszhatják defekt vagy bukás nélkül, de egy pillanatra sem veszíthetik majd el a koncentrációjukat és végig elöl kell helyezkedniük... A következő fontos verseny az Amstel Gold Race, ahol Roman Kreuziger a címvédő. Vasárnap délután tehát érdemes lesz az Eurosportra kapcsolni az országúti kerékpár kedvelőinek!