× Egy két hetes betegséget követően visszatérni a normál kerékvágásba nem túl könnyű, egyszerre megint elfogy minden szabadidőm és hiába szeretnék a bloggal foglalkozni, mindig közbejön valami, ami miatt halogatnom kell az írást. Semmi sem úgy alakul, ahogyan eltervezem, ezt a cikket sem pont ilyennek terveztem, de most ez így sikerült. Tűnhet úgy, hogy mostanában csak kerékpárral foglalkozom itt, a főoldalon, pedig szó sincs arról, hogy nem követnék még kismillói sporteseményt, csak az idő szűke miatt rövidítenem kell a bejegyzéseket. Megígérem, az elkövetkezendő néhány hétben lesz más téma is (leginkább snooker és tenisz), hiszen véget ért a tavaszi klasszikusok időszaka az országúton - mindez azt is jelenti, hogy jönnek a háromhetesek. Zárásként az ardenneki egynaposokról néhány keresetlen szó.

A kockaköveken való rázkódás után egyenletesebb utakon tekerhetett az országúti mezőny, ámde a nehézségek itt sem maradtak el, csak éppen rövid, esetenként gyilkos emelkedők formájában jelentek meg előttük. A győzelemre esélyesek névsora is nagyban átrendeződött, ezennel a robbanékony, jó végsebességgel rendelkedő hegyimenők kerültek az előtérbe, sőt, a háromhetesek sztárjait is felfedezhettük a startlistákon. Az ardenneki klasszikusokon ugyan sokszor az utolsó hegy(ek)ig kell várni az igazi izgalmakra, de azok mindig kárpótolják a sportág szerelmeseit - már, ha valaki erre rászorul. Szó se róla, ezek a versenyek is rettenetesen sokat követelnek a kerekesektől. Nem azt kell elképzelni, hogy a mezőnyben mindenki csak az utolsó néhány kilométerre tartogatja az erejét és csigatempóban tekernek el a sorsdöntő szakaszokig. 200 kilométernyi folyamatos fárasztás után kell minden, még állva maradt favoritnak robbantania a falaknak titulált kőkemény emelkedőkön a dicsőségért. Idén pedig, ha mindez nem lenne elég, az időjárás sem éppen könnyítette meg a versenyzők dolgát. A tavaszi klasszikus szezont lezáró Liége-Bastogne-Liége-en - hiába már lassan májust írunk - a fagyponthoz közeli hőmérsékletek mellé helyenként bizony havazás is párosult. Az én szememben, aki ilyen zord körülmények közepette egyáltalán célba tud érni, hősnek minősül, még akkor is, ha a győztestől negyedórát kap, vagy annál is többet.

Az Amstel Gold Race a kakukktojás a három kiemelkedő ardenneki egynapos közül, hiszen Hollandiában rendezik, a hollandok pedig enyhén szólva sem a magas hegyeikről híresek. Aki pedig egy kicsit is tisztában van maga, az Ardennek hegység elhelyezkedésével, pontosan tudja, hogy annak semmi köze nincs Hollandiához, lévén nagyrészt Belgium déli részén terül el. Ettől függetlenül valami miatt mégis az ardenneki klasszikusok közé soroljuk az Amstelt. A verseny karaktere és útvonala viszont kétségkívül beillik a képbe, úgyhogy ha földrajzilag nem is jogos tagja a sorozatnak, típusában és nehézségében mindenképpen hasonlít belgiumi társaira. A legendás hegye a Cauberg, amit idén három alkalommal mászott meg a mezőny. A tetejétől kb. 2 kilométerre volt a befutó, ami lehetőséget biztosított a kiscsoportos hajrát elkerülni kívánó kerekesek egyéni akcióinak. Ezt használta ki Enrico Gasparotto, akihez Michael Valgren csatlakozott a hegytetőn. Ugyan nem jutottak messzire, de néhány másodperces előnyüket meg tudták őrizni, köszönhetően főképp a Tinkoffos dán munkájának, aki amint felért, egyből az élre állt és próbálta a köztük és a mezőny között kialakult távolságot megtartani. A bátor vállalásukat siker koronázta, de innentől fogva már nem volt meglepő, hogy Gasparotto lesprintelte a végén. A 34 éves olasz 2012 után nyert újra az Amstelen, kisebb-nagyobb megdöbbenésre. A célvonalon áthaladva az ég felé mutatott, ezzel megemlékezve szerencsétlenül járt csapattársáról, Demoitiéról. Azt hiszem, a győzelem nem is kerülhetett volna jobb helyre, mint a Wanty-hoz...

Három nappal később, április 20-án rendezték a Fléche Wallonne-t, azaz a vallon nyilat, ami tartalmazza a legnehezebb kilométerként elhíresült Mur de Huy-t. Tavaly a Tour de France 3. szakaszának programjába is bekerült ez az ikonikus emelkedő, akkor Joaquin Rodriguez ünnepelhetett a tetején, ám Puritónál idén valami nem stimmel egyelőre, így nem számított topfavoritnak. A korábbi háromszoros bajnok, Alejandro Valverde viszont annál inkább: 36 évesen is a csúcson teker és nem látszik fáradni. Ezt a versenyt mintha neki tervezték volna: a Mur-ön mutatkozik meg igazán, mekkora klasszis ő valójában... Az Etixx ugyan megpróbálta megtörni őt, de nem jártak sikerrel ezúttal sem. Előbb Dan Martin, majd a tavalyi második helyezett, Julien Alaphilippe indult meg a Mur de Huy-ön, de mindez nem volt elég Valverdével szemben, aki újból lehajrázta a fiatal francia reménységet, ezzel érvényesítve a papírformát. Bala (ez a beceneve) a rekordnak számító 4. alkalommal diadalmaskodott a Fléche Wallonne-on, összességében pedig a 7. ardenneki klasszikusát nyerte pályafutása során. A célbaérkezés után azt nyilatkozta, még sosem érezte magát ennyire jó formában. Hangsúlyozom, nemrég töltötte be a 36. életévét. Kicsit több, mint egy hét múlva pedig kezdődik a Giro d'Italia, ahol ő lesz a kapitány a Movistarban.

Ahogy azt már korábban említettem, a sort a Liége-Bastogne-Liége zárta, ami a szezon 4. monumentuma az ötből. A rajt előtt a csapatok sorra töltötték fel a közösségi oldalakra a megdöbbentő és egyben kétségeket ébresztő képeket a frissítő állomás környékéről, ahol sűrű hóesés fogadta őket. Az extrém időjárási protokoll akár lehetővé tette volna azt is, hogy töröljék vagy elhalasszák a versenyt, ám erre végül nem került sor, így a mezőny nekivágott a 250 kilométeres távnak. Nagyjából 10 percenként változtak a körülmények: hol a hó, hol az eső esett, hol a kettő egyszerre, majd néhány percre előbújt a nap is, bár meleget nem igazán hozott. Ennek megfelelően folyamatos volt az öltözés-vetkőzés, a versenyzők hősiesen küzdöttek az elemekkel, hiszen ilyen cudar időben a táplálkozás sem egyszerű. Sosem tekertem még hóesésben és fagyban - nem is tervezem -, de így is átéreztem a szenvedésüket. Sokáig nem is igazán hajtottak hátul, a túlélésre játszottak, aztán amikor az utolsó 50 km-re értek, a Movistar rákapcsolt, a szökevénycsoport előnye pedig rohamosan csökkenni kezdett. Miután utolérték őket, még akadt egy-két bátor kerekes, aki megkísérelte a szinte lehetetlent (pl. Jungels, Izaguirre és Wellens), de egyikük sem járt sikerrel. A sorsdöntő pillanat a mindössze 600 m hosszú Cote de la Rue Naniot-n érkezett el, ahol több favorit is leszakadt, majd létrejött egy 4 fős élcsoport, benne Poels-szal, Albasini-vel, Samu Sánchezzel és Rui Costával. Alig néhány száz méterre tekertek a megtépázott mezőnytől, ennek ellenére nem tudták őket megfogni, sőt, még egy kicsivel meg is toldották az előnyüket, így elsőszámú esélyesekké léptek elő a győzelemre. Albasini tűnt a legerősebbnek közülük, aki töbször is bepróbálta a többieket az utolsó km-en belül, ám a svájci végül erre fizetett rá: az emelkedős sprintben alulmaradt a 250 méteres táblánál indító Wouter Poels-szal szemben, aki a Sky csapat első monumentumát nyerte Ans-ban.