× Tavaly nem szenteltem egy külön bejegyzést az év összefoglalására, aminek egyrészt az volt az oka, hogy 2015 számomra nem hagyott maradandó nyomokat, főleg pozitív nyomokat nem, a rosszat meg célszerűbb minél hamarabb elfelejteni, vagy legalábbis túllépni rajta. Idén viszont szerencsére jobbra fordultak a dolgok, és ha azt nem is állíthatom, hogy mind az 5 kedvencem éve szenzációsan alakult, de összességében nem panaszkodhatok. A sport szerelmesei számára rengeteg kiemelkedő eseményt kínált a 2016-os esztendő, elég csak az olimpiát vagy a foci EB-t mondani, szóval mindenki talált valami kedvére valót. De nem csak az események presztízse volt kiemelkedő, hanem időnként a drámaisága is, erre ugyancsak számtalan példát lehetne felhozni.

A saját kedvenceimmel kezdeném a cikket, aztán jön a globális kitekintés. Ha valaki azt kérdezné, mi volt az év pillanata számomra, hirtelen nem is tudnék mit felelni. Ugyanis inkább egy folyamatot emelnék ki, nem csupán egy momentumot. Ez a folyamat pedig egyértelműen Murray útja a világelsőségig. Persze, az a pillanat meghatározó, felemelő és megható volt, amikor kiderült, hogy át fogja venni az első helyet Djokovictól, de ugye az nem a pályán történt, hanem egy visszalépés nyomán az öltözőben. A világbajnoki cím pedig már csak a bónusz volt, illetve a rögös út utáni diadalmas, hősi célbaérkezés, a szinte megismételhetetlen folyamat méltó megünneplése. De ha nagyon muszáj lenne valamit felelnem a fenti kérdésre, talán az olimpiai bajnoki címét mondanám. Mert akkor még szóba sem került a világelsőség és az ahhoz vezető út, vagyis ez az egész folyamat még elméletben sem létezett. Csak egy valami számított: az olimpiai aranyérem. Mindenkinek ez a medál lebegett a szemei előtt, és valóban harcba szállt mindenki azért, hogy megszerezze, kivéve a sérüléssel küzdő Federert. Nem mindig volt ez így, ez az aranyláz a teniszberkekben az utóbbi évtizedek hozadéka. A címvédés még senkinek sem sikerült egyesben, ami további motivációt jelentett Murray-nek, aki jelképesen egy wimbledoni trófeával a zsebében érkezett Brazíliába. Az olimpiai tenisztorna történtetét pedig már nagyon jól ismerjük: azóta is emlegetjük azt a drámát, ami egészen az első fordulótól az utolsó pontig övezte. Szóval, amikor augusztus 14-én éjjel a döntő 4. szettjében egy Del Potro-hiba okán Andy le tudta zárni a meccset, hatalmas kő esett le a szívemről és a bajnokkal együtt én is elmorzsoltam néhány könnycseppet. De még nem is ez a momentum vált a legemlékezetesebbé számomra ebben az évben, hanem az, amikor megszólalt a győztes tiszteletére a brit himnusz. Akkor kívántam azt, hogy bárcsak ez a pillanat örökké tartana... 

Idén először volt lehetőségem élőben látni Ammannt Planicán, miután tavaly legnagyobb bánatomra nem jött össze, és ugyancsak először láthattam volna Contadort is. Egy konkrét tervvel álltam elő: a családi nyaralást szerettem volna összefűzni szurkolói vágyaimmal. Az volt a célom, hogy a Tour de France 9. szakaszára kilátogathassak, ami Andorrába vezetett, ezért Katalóniában, Barcelona közelében nézegettem szállásokat. Kezdett összeállni a kép, kishíján megvalósult a terv, de így, utólag már hálás vagyok azoknak, akik visszautasítottak minket. Hiszen az a szakasz számomra rémálomszerűen alakult - nem mintha az első kettő álomszerű lett volna. Hasonlóan a 2015-ös Tourhoz, most is végig kellett néznem, ahogyan a kedvencem leszáll a bringáról és beül a csapatkocsiba, ráadásul az utolsó, andorrai emelkedőn - ahova ugye ki szerettem volna menni - becsapott a ménkő, azaz eleredt a jégeső. Nos, ennél rosszabb már aligha lehetett volna a helyzetem, esetleg ha ott ázok és arra várok, hogy Contador eltekerjen mellettem... Szerencsémre pont aznap, a csapatkocsis jelenet után néhány órával rendezték a wimbledoni döntőt, ami valódi lélekmentőnek bizonyult. Jövőre pedig teszek egy újabb próbát, méghozzá a düsseldorfi rajtot szeretném megcélozni. Ezzel szemben Murray-t idén novemberben, a londoni világbajnokságon már negyedjére buzdíthattam élőben, ami hatalmas élmény, pláne, hogy a brit közönséggel együtt örülhettem a sikerének. De nem titkoltan az a legnagyobb álmom, hogy mind az ötüket láthassam egyszer versenyezni...

Visszatérve a 2016-os eseményekhez, kiemelném még azt is, hogy úgy álltam neki ennek az évnek, hogy akár két kedvencemet is el kell majd engednem. Ammannál már Szocsi óta benne volt a pakliban, hogy befejezi, de sosem mondott semmi konkrétat - nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy a következő olimpiáig folytatja. Contador pedig azt vette a fejébe még tavaly, hogy a csúcson szeretné abbahagyni, és egy Tour-Olimpia duplával búcsúzna. A sárga trikó volt az elsőszámű célja idén, de fel kellett adni a francia háromhetest, miután az olimpiára sem utazhatott el. Eredetileg az volt a kitétele, hogy csak akkor folytatja 2017-ben is, ha esetleg bukás, sérülés vagy betegség miatt nem tud 100%-osan helytállni. Nos, borzasztó pechére ebből mindhárom alopció megvalósult, de még mielőtt ez megtörtént volna, a baszk körverseny megnyerése után meggondolta magát, mondván bármi lesz is, megy tovább. Én hiszek abban, hogy jó döntést hozott. Azóta Contador új csapathoz igazolt, és jelenleg is gőzerővel készül a Tour de France-ra... Nem szóltam még Trumpról és Fourcade-ról, úgyhogy most ők következnek. Előbbinek felemásan alakult ez a naptári év, de mégiscsak nyert két pontszerzőt, úgyhogy elégedett lehet a teljesítményével, pláne azzal, amit most összel produkált. Mindenki világbajnoki alapanyagnak tartja, egyértelműen benne van a potenciál és mentálisan is megérett egy bajnoki címre. Talán jövőre összejön... Fourcade pedig továbbra is elképesztő. Eddig is az volt, hiszen sorra hódította el az összetetteket, de ahogyan idén kezdte a szezont, az valami csoda. Megingathatatlan az ember, elvétve ad csak lehetőséget a kiéhezett ellenfeleknek. Csak így tovább!

És akkor egy kis kitekintés az idei kiemelt sporteseményekre. Nálam egyértelműen az olimpia volt az év fénypontja, végig tülkön ültem az alatt a 2 hét alatt, egészen az első pillanattól az utolsóig. Élőben néztem a nyitó- és záróceremóniákat és nem sajnáltam magamtól az alvásidőt sem, ha zajlott éppen valami olyan sportág, ami egy kicsit is érdekelt, fennmaradtam éjjel és szurkoltam. És nem csak a teniszmeccsekről vagy a kerékpáros versenyszámokról beszélek, hanem úszó- és atlétikai döntőkről is. Murray sikerén felül óriási élményként éltem meg például Mo Farah vagy Usain Bolt futamait, a műugró versenyeket, Adam Peaty világcsúcsait, azt a bizonyos 100 pillangó finálét, ahol hármas holtverseny alakult ki a 2. helyen, az országúti mezőnyversenyt, illetve Fabian Cancellara győzelmét az időfutamban, Jason Kenny és - mostmár - Laura Kenny tarolását a pályán... reggelig sorolhatnám. Az egyetlen csalódás számomra talán a rúdugró finálé volt, ahol az a brazil srác meglepetésre elorozta az aranyat Renaud Lavillenie elől. A közönség minősítetlenül viselkedett a franciával szemben... Egy valamit sajnálok nagyon, mégpedig azt, hogy nem láttam élőben azt a bizonyos Del Potro-Djokovic összecsapást, mert mindenkitől azt hallottam, hogy őrülten magas színvonalú teniszmérkőzés volt. Az év másik főeseménye, a franciaországi foci EB nekem az izlandiak vastapsa miatt marad emlékezetes, amivel szinte hátborzongató hatást értek és azóta világszerte rengetegen átvették ezt a szurkolási formát. Tetszett az is, hogy kisebb csapatoknak is sikerült sokáig eljutni a tornán - például Izland vagy Wales -, ami megmutatta, hogy nem feltétlenül attól lesz világverő egy nemzeti válogatott, hogy méregdrága játékosok töltik meg. Az egység és a csapatszellem igenis fontos... Azért az idei Giro d'Italia is elég ütősre sikeredett, még kívülállóként is majd' szívrohamot kaptam a 19. szakaszon, amikor a holland Steven Kruijswijk beleütközött a hófalba. Szegény búcsút is inthetett a rózsaszín trikónak, sőt még a dobogónak is.

× Néhány hónapja még úgy gondoltam, különösen fájó lesz a búcsú szeretett kerékpáros csapatomtól, ám egy bizonyos ember megkönnyítette ezt a folyamatot. Utolsó nyilvános interjúja után alig vártam a tőle való teljes függetlenedést, ámbár sajnáltam a csapategység felbomlását. Azaz egyszer voltam megkönnyebbült - szinte boldog - és szomorú, mikor utoljára láttam versenykörülmények között azt a neonsárga-szürke mezt. Megkönnyebbültem, mert végre nincs hatalma, döntő és befolyásoló szava kedvenceim felett. Szomorú lettem, hiszen az általám szeretett, tisztelt és megbecsült csapattagok ezerfelé széledtek szét a kerékpározás világában. Lehet, hogy az a bizonyos embernek időnként akadtak működőképes ötletei és rengeteg pénzét fektetette be ebbe az együttesbe, de ahogyan bánt a versenyzőivel, amikor épp nem jöttek az eredmények, számomra elfogadhatatlan. Sajnálom, hogy így lett vége. Ez a 18 éves múltra visszatekintő csapat talán nem ilyen búcsút érdemelt.

Már hetek óta azon gondolkodom, mit írjak ebbe a bejegyzésbe. Cikáztak a fejemben a jó és a rossz emlékek, miközben próbátam felidézni a számomra meghatározó pillanatokat a csapat életéből. Igaz, abból 18 évből nekem mindössze 5 jutott, de ezidő alatt keresztülmentem mindenen, amin egy szurkoló keresztül mehet. Volt, hogy napokig sírtam, mit sírtam, zokogtam. Volt, hogy csak rezignáltan ültem és a miérteket kerestem. Volt, hogy felbőszülten ordítottam a tv előtt. És volt olyan is, hogy a boldogság miatt szöktek könnyek a szemembe. Együtt örültem és szomorkodtam a versenyzőkkel. Haragudni rájuk nem igazán tudtam, egy-két kivételtől eltekintve. Akire viszont őszintén haragszom, hiába békéltem meg vele úgy-ahogy az elmúlt években, az a csapat tulajdonosa. Nem szeretném, ha ő lenne a bejegyzés főszereplője, de nem tudom kikerülni a személyét, ha a Tinkoff csapatról van szó... De még mielőtt eljutnék Oleg Tinkovig, érdemes kicsit visszatekinteni. A most megszűnő orosz bejegyzésű együttes elődje 1998-ban alakult dán licensz alatt. 2000-ben jutottak fel World Tour-szintre, MemoryCard - Jack&Jones néven, Bjaarne Riis irányításával. A következő szezonban CSC ProTeam - Tiscaliként tettek szert nemzetközi hírnévre, miután leigazolták Laurent Jalabert-t, Tyler Hamiltont és Carlos Sastrét, de ekkor jelent meg a porondon Fränk Schleck is. A Tiscali 2002 végén kiszállt, a büdzsé lecsökkent, a csapat Team CSC néven futott tovább. 2004-ben került hozzájuk a másik Schleck-testvér, Ivan Basso és Jens Voigt, így nem csoda, hogy elkezdtek jönni a jobbnál-jobb eredmények, ráadául csőstül. 2005 és 2007 között ők nyerték az UCI ProTour sorozatot, köszönhetően például Bobby Julich, Basso, Voigt és később Fabian Cancellara fényes győzelmeinek. 2008-ban szállt be a Saxo Bank a szponzorációba - ebben az évben Sastre 'kisebb' meglepetésre megnyerte a Tourt - és úgy tervezték, 2010-ben ki is szállnak, ám végül a SunGarddal kiegészülve maradtak

2011-ben igazolták le Alberto Contadort, és én is itt kapcsolódtam be az események menetébe. Contador Astanás éveinek végéről is vannak halvány emlékeim, de igazán a 2011-es Giro d'Italián ébredtem szurkolói öntudatomra és valahol itt kezdtem kötődni a csapathoz is, amiben tekert. A társak alapos megismerése körülbelül 2 szezont vett igénybe (ezalatt derült ki számomra, kinek mi az erőssége és milyen szerepben képes a legjobbját nyújtani és a legtöbbet segíteni), de ezután mindegyikőjük mellett teljes vállszélességgel ki tudtam állni és szorítottam vagy éppen aggódtam értük az 5 év során. Visszatérve a csapat történetére, a 2012-es szezonban jött be a képbe a Tinkoff Bank és ezzel együtt Oleg Tinkov is, aki a következő évben megvásárolta a dán alakulatot. Így lett Saxo-Tinkoffból szinte észrevétlenül Tinkoff-Saxo, majd nem sokkal később Tinkoff Team. Két dudás nem fért meg egy csárdában, hamarosan megromlott a viszonyuk és tavaly robbant a bomba: Tinkov menesztette az elsősorban szakmai szempontból közelítő  és a versenyzők tiszteletét élvező Bjaarne Riist, majd a Saxo Bank is felhagyott a támogatással. Változott a csapatvezetés felépítése és filozófiája, Tinkov erősen üzleti irányból közelítette meg a kerékpársportot és ezzel úgy vélem, fokozatosan tönkretette az együttest és megbomlasztotta az egységet. Egyetlen egy dologban viszont igazat adok neki: a televíziós bevételekből valóban részesülniük kéne a csapatoknak, hogy ne legyen veszteséges a fenntartásuk hosszútávon. Mivel Tinkov nem lelt támogatókra a mezőnyben (hiába értettek vele egyet a csapatvezetők), 2015-ben bejelentette, hogy jövőre, azaz idén kivonul a sportágból. Ő egyfajta szórakozásként tekintett erre az egészre, versenyzőit esetenként versenylovaknak nézte és ha nem hoztak neki eleget a konyhára, gátlástalanul kritizálta őket a nemzetközi sajtóban. Ráunt erre a játékra, nem sikerült a világ legjobb csapatát felépítenie, Contador nem nyert NEKI Tourt, így kiszállt a kerékpározás világából. Hogy hiányozni fog-e? Nekem egyáltalán nem.

A társaság, akiket megszoktam, viszont annál inkább. Én az utolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy valaki átveszi a csapatot és nem züllenek szét, de szerintem nem lehetett eleget ajánlani Tinkovnak, legalábbis annyit senki sem kívánt áldozni egy ilyen ügyre, amennyit az orosz elképzelt. Úgyhogy ennyi volt. Mára már a Tinkoffos versenyzők túlnyomó része új csapathoz igazolt, mindenki ment, amerre pénzt és lehetőséget látott... Hogy mi a legkedvesebb emlékem róluk? Őszintén szólva nem tudom eldönteni. A győzelmek számomra egyenrangúak, mindegyik különleges valami miatt - most elsősorban Contador háromhetes diadalaira gondolok - és képtelen vagyok közöttük bármiféle sorrendet felállítani. Akkor jön rá az ember, hogy az országúti kerékpár nem pusztán egyéni sport, amikor a társak, segítők arcán is ugyanolyan széles a mosoly, mint a bajnokén... De például Sagan, Majka vagy éppen Rogers sikereit is kitörő lelkesedéssel fogadtam, nem véletlenül kerültek fel ők is a ruhásszekrényem ajtajára, a kedvenc sportolóim közé. Közvetlenül az ő portréik alatt található egy csapatfotó 2013-ból, amikor a Saxo-Tinkoff megnyerte a csapatversenyt a Tour de France-on. Az a kép azt hivatott szimbolizálni, hogy bármilyen összeállításban és bárhol szelték az utakat. mindig számíthattak a támogatásomra. A szívembe zártam őket, mint csapatot és egységet. Az elsőszámú emberektől kezdve a legutolsó segítőig. Legkedvesebb emlékem tehát nincs velük kapcsolatban, de egy számomra meghatározó történést mégis kiemelnék, ami egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy másképp tekintsek rájuk. 2014. július 14-e, Tour de France, 10. szakasz: Contador lejtmenetben bukott, közel állt ahhoz, hogy feladja a versenyt, de Nicholas Roche rávette a folytatásra. Repedt sípcsonttal feltekert a következő emelkedőre, majd odagurult Michael Rogers mellé. Megköszönte segítőjének a munkát, Rogers pedig átkarolta, támogatásáról bíztosítva az elsőszámú embert, aki ezután félreállt és beszállt a csapatkocsiba.

Na, ez volt az a pillanat, amiután napokig zokogtam...

× Kézenfekvőnek tűnt, hogy ebben a bejegyzésben a planicai élményeimről írjak, hiszen más nem is nagyon jutott eszembe, megvallom őszintén. Nem szoktam személyeskedni, ha nem muszáj, elvégre ez a blog nem rólam kell, hogy szóljon, de most kivételt teszek, remélem nem bánjátok. Egy sporteseményt élőben végigizgulni nagyon más dolog, mint a tv előtt ülve. Lehet, hogy nem kapsz komlpett képet a versenyről, de a hangulat miatt abszolút megéri. Aztán eldöntheti az ember, hogy neki melyik jelent nagyobb élményt... Nem is titkolom, nekem az a nagy álmom, hogy legalább egyszer mind az 5 kedvencemet lássam élőben, versenykörülmények között. Közülök kettőt már "kipipálhatok", Ammann volt a második.

Tavaly mondhatni csúnyán megszívtuk, mert Simi a bischofshofeni bukása után nem vállalta a szezonzáró planicai hétvégét, érthető okokból. Ettől függetlenül zseniális élményként éltem meg a versenyeket, ráadásul öldöklő harc folyt az összetettért Prevc és Freund között, akik végül azonos pontszámmal zártak és több győzelmének köszönhetően a németé lett a krisálygömb. Igenám, viszont erről a drámáról én csak a hotelbe visszaérve értesültem, kb. 2 órával később, hiszen szlovénul még nem tudok, hogy a helyi speakert megértsem, pedig ő biztos mondta... Nos, idénre sem sajátítottam el a nyelvet, de legalább internetem volt, így mindenről tudtam, ami körülöttem, egészen pontosan a szemem előtt zajlott. Akkor a sánccal szemben ültünk, illetve álltunk, ami azért jó, mert az érkezés után is látni az ugrókat, viszont nehezebb megítélni a távolságokat. Most mind a három napon a Letalnica tövében, bal oldalt foglaltunk helyet, vagyis foglaltunk volna, de gyakorlatiag végigálltuk a versenyeket, mert előttünk is mindenki állt. Ez azért jobb egy kicsit, mert az ugrások hosszát sokkal könnyebb megtippelni a rádiuszból, amit bejárnak a levegőben a versenyzők. Igaz, a landolást követően egyből az egész tribün a kivetítőt bámulja, miközben az ugró nekünk háttal van, tőlünk kb. 100 méterre. Összességében én mégis ezt az oldalsó nézetet preferálom. Egyébként idénre a sánc környéke is megújult, új épületeket és lelátókat húztak fel, illetve kijelöltek egy sífutó pályát is. Mindezt annak a reményében tették, hogy egyszer majd elnyerik az Északi-sí Világbajnokság rendezési jogát. 2017-ben és 2019-ben is pályáztak már, ám alulmaradtak Lahtival és Seefelddel szemben, de ezután sem adják fel, a 2021-es vb-ért is harcba szállnak Oberstdorffal és Trondheimmel. Szerintem Planica mostmár igenis kiérdemelte a jogot, hiszen minden elkészült, ami egy ilyen nagyszabású eseményhez szüséges.

Már csütörtökön is rendeztek egy egyéni versenyt (Prevc nyerte), a törölt titisee-i viadal pótlása gyanánt, de mi csak pénteken érkeztünk, mint ahogyan a legtöbb szlovén szurkoló is. Tudomásom szerint a csütörtök lett az egyetlen olyan nap, amire nem adták el az összes állójegyet. Szóval, pénteken dél körül hagytuk el Ljubljanát, ami kb. 80 kilométerre van Kranjska Gorától, és meglepődve tapasztaltam, hogy egy egész busznyi japán fanatikus is ellátogat Planicára, csak hogy láthassa a legendás Kasait ugrani, pedig nekik akár egy egész napjuk is rámehet az utazásra, nem beszélve az időeltolódásról. Aztán ki tudja, lehet, hogy még többen is voltak... Az autópályán persze megint hatalmas dugó alakult ki, egy órát minimum vesztegeltünk, mire végre elértünk a lehajtóig. A szállásunk Podkorenben volt, ami egy igencsak aprócska falu Kranjska Gora és Planica között félúton, ilyenkor pedig a síugrás szerelmesei töltik meg élettel. Az odajutás flottul ment, folyamatosan jártak a buszok, visszafelé akadt már némi probléma, de azt nem kívánnám részletezni... Maga a verseny számomra nem alakult valami jól, konkréten rosszabbul nem is alakulhatott volna. Nem tudom, hogy akkor már elkezdődött-e a tévés közvetítés, de ha igen, akkor talán tudjátok is, miről beszélek. Az az igazság, hogy a szezon elején még egy kicsit féltettem Ammannt az eséstől, és ő maga is meglehetősen bizonytalannak tűnt, de ahogyan teltek a hónapok, én elengedtem ezt a dolgot és nem rettegtem attól, hogy bukni fog. Szerintem ő is kicsit felszabadult, legalábbis nem látszott olyan görcsösnek, mint az első versenyek alkalmával. Nos, innentől kezdve már úgy is könnyen kitalálható a poén, ha nem ment ki adásba az eset: igen, nyilván most esett el, amikor egyáltalán nem számítottam rá. Először fel sem fogtam, hogy mi történt, csak arra tudtam koncentrálni, hogy jól van-e. Nem lett semmi baja szerencsére, de így nem juthatott be az első körbe, szóval aznap már nem is láthattam többször. Valamikor egy órával később esett le ez az egész, akkor fogott el a depi néhány percre, de a nagyszerű ugrások kárpótoltak valamilyen szinten. Prevc és Kranjec egymást felülmúlva oktatták a komplett mezőnyt, végül az idősebbik szlovén szerezte meg a győzelmet. Mondani sem kell, majd felrobbant a stadion.

Szombaton egy csapatversenyre került sor, amiben viszont nem a hazaiak számítottak esélyesnek, lévén náluk csak két erős ember volt, míg a norvégoknál mind a négyen nagyjából ugyanazt a szintet képviselték. Semenic elég nagy hátrányt halmozott fel, de ez még nem bizonyult sorsdöntőnek a szlovénok szempontjából, hiszen az a bizonyos két erős emberük visszahozta őket tűzközelbe az első sorozat végére. A második körben aztán sokáig fej-fej mellett haladtak, egészen Robi Kranjec ugrásáig, aki kapott egy csúnya oldalszelet és már ahhoz is egy óriási bravúrt kellett bemutatnia, hogy egyátalán elkerülje a bukást. Mindezek ellenére a sírepülő specialistának számító közönségkedvenc valahogy elvitorlázott 200 méter fölé, de ezzel el is szállt az esélyük a végő sikerre. A norvégok rendkívül magabiztosan, csaknem 60 ponttal előzték meg a szlovénokat, akik kishíján a harmadik helyre csúsztak vissza, hiszen Prevc hiába ugrott kiválóan, Hayböck személyében ellenfélre talált és mindössze 1 tized ponttal tudta őt megelőzni. Nekem egy kicsit csalódást keltő volt a létszám, mivel csak 8 csapat vállalta a szereplést, ráadásul az amerikaiak mérföldekkel elmaradtak az élmezőnytől. A svájciak is távolmaradtak, de ez annak fényében egyáltalán nem meglepő, hogy csak ketten utaztak el Planicára. Testületileg nagyon sokat estek vissza idén, aminek gyaníthatóan az új edző az oka - aki egyébként a hónap végén távozik is a csapat éléről -, de Ammann mellől egész egyszerűen eltűntek az emberek, még úgysem tudja megközelíteni senki, hogy ő sincs élete formájában...

A vasárnapi finálé bődületes hangulatot hozott, a harmadik egyéni versenyen már csak a legjobb 30 ugró vehetett részt, közöttük persze helyett kapott Ammann is. Én megelégedtem volna tőle egy 15-20 közötti eredménnyel is, csak épségben érjen le, nem is mertem ennél többet remélni. Kicsit paráztam, hogy mi lesz vele, de azt hiszem, a pénteki események után ez érthető reakció. Amikor megláttam a kivetítőn, majd kiugrott a szívem a helyéről, és amikor már érzékeltem, hogy nagyon jó lesz az ugrása, csak azért imádkoztam, hogy megfogja. 224.5 méterig repült és egy tőle megszokott beülős, pároslábas 'telemarkot' csinált. Ami még ennél is fontosabb, hogy szemmel láthatóan visszatért az életkedve és a gesztusaiból ítélve élvezte a repülést. A Planica-dalt ugyan nem kapta meg (csak 225 métertől jár), de ezzel, a zsűri által nem túl nagyra értékelt ugrással a 8. helyet kaparintotta meg. Nem mondom, hogy ezután teljesen lenyugodtam, viszont a top 10-es eredménynek rendkívüli módon tudtam örülni, hiszen ez nem adatott meg neki olyan sokszor ebben a szezonban. Persze, az is ott motoszkált a fejemben, hogy mi lesz akkor, ha elrontja a második ugrását és jócskán visszacsúszik... Borzasztó, hogy mennyire negatívan gondolkodom. Simi a második körben olyan magasra ugrott fel, hogy konkrétan attól tartottam, hogy kirepül a stadionból. Ha Prevc lett volna a helyében, szerintem megdől a világcsúcs is, de nyilván nem várhattam el tőle, hogy vállalja ezt a kockázatot. Végül a svájci 'csak' a saját egyéni csúcsát állította be (238.5 méter), de nekem nem is kellett ennél több, innentől kezdve én köszöntem, jól voltam. A szlovénok ekkor még csak vártak a kedvenceikre, akik persze hozták a papírformát: Peter Prevc szezonbéli 15. győzelmét ünnepelhette, nomeg az összetett megnyerését is. Robert Kranjec a második helyre ugrotta fel magát, míg Johann André Forfang lett a bronzérmes. Úgy gondolom, az sokat elárul a formájukról, hogy mind a három egyéni verseny ők hárman osztoztak a dobogón. Végülis mindenki boldog lehetett: én azért, mert Ammann 8. helyet szerzett (azaz megtartotta a pozícióját), a szlovénok azért, mert van 2 nagyszerű sírepülő bajnokuk, akik külön versenyt vívtak az elsőségért, a norvégok meg azért, mert egyrészt megnyerték a csapatversenyt, másrészt meg Forfang a hazaiak sztárjait szorongatta. 

× Amikor rápillantottam a legutóbbi bejegyzés keltére, kicsit elszégyelltem magam, mert én azt hittem, hogy kb. másfél-két hete írtam a főoldalra, erre kiderült, hogy csaknem három hete. Gyorsan ki kellett találnom valamit, ezért úgy döntöttem, hogy egy vegyes bejegyzéssel jövök, amiben lesznek aktuális hírek, esélylatolgatás és ilyen évösszefoglaló-szerűség is. Ez a cikk lesz az utolsó idén (még a Sportblogban adós vagyok egy bejegyzéssel), úgyhogy megragadnám az alkalmat arra, hogy megköszönjem azoknak, akik olvassák a blogot és mindenkinek, aki erre téved, kellemes ünnepeket kívánok!

× Az első témánk az a 6 nap múlva rajtoló Négysáncverseny lesz. Hét világkupafordulón vannak túl a síugrók (két viadalt törölni kellett Kuusamóban), és eleinte úgy tűnt, hogy ez a szezon a Prevc-Freund párharcról fog szólni, de az elmúlt hetekben a német a nyomába sem ér szlovén kihívójának. És ez nem Severin Freund kritkája, hanem mindenki másé is, hiszen Peter Prevc érinthetetlennek bizonyult az utóbbi 3 versenyen, amiket utcahosszal tudott megnyerni. Innentől fogva ő, és csak ő a Négysánc favoritja, csupa nagybetűvel. Mellette persze vannak még olyanok, akiknek a győzelmén egyáltalán nem lepődnénk meg - ilyen például Freund, Hayböck és a komplett norvég csapat. Az északiakra érdemes kitérni, mivel elképesztően stabilak idén annak ellenére, hogy nincs a válogatottban a sokáig zászlóshajó szerepet betöltő Bardal, a tavaly remeklő Jacobsen és az egy egykoron óriási tehetségként beharangozott Hilde. Egy erőteljes korszakváltás figyelhető meg náluk: a fiatalok valósággal berobbantak a köztudatba. Igaz, a felszereléseiket illetően van mit javítaniuk, mert bizony a tavalyi szezonban kiválóan teljesítő Anders Fannemelt, a világcsúcstartót kétszer is kizárták nem megfelelő ruha miatt. Azt még megérti az ember, hogy a szezonnyitóra nem sikerült tökéletesen alkalmazkodni az új szabályokhoz, de hogy ezt a problémát nem tudták megoldani vagy kiküszöbölni egy hónap elteltével sem, az intő jel lehet számukra. Mi lesz, ha mondjuk emiatt bukja el az egyik norvég versenyző a Négysánc összetettjét? Visszatérve a többi esélyesre, valószínűleg egyikük sem engedhet meg magának egy rontott ugrást, ha nyerni szeretne, mert Peter Prevc - és nem véletlenül nem csak a vezetéknevet írtam -, komolyan büntetni fog a hibákért. Legnagyobb bánatomra idén már nem sorolható a favoritok közé Ammann, aki a tavalyi szezoneleji bíztató eredményei óta egy kicsit beleszürkült a mezőnybe és küszködik a talajfogással is, ami nagy hátrányt jelent számára a legjobbakkal szemben, de a remény hal meg utoljára. A Prevc-családnak pedig két reménysége is van: Peter mellé kezd felzárkózni a mindössze 16 esztendős Domen, aki az első engelbergi versenyen felállhatott a dobogóra a bátyja mellé. Természetesen ez lesz az első indulása a Négysáncon, úgyhogy nála a nyomás is fontos faktor, de mindenképp érdemes lesz odafigyelni rá.

× A 2015-ös országúti kerékpáros szezon két hónapja véget ért, a versenyzők többsége már megérdemelt pihenőjét is letöltötte. A december az edzőtáborok és az új mezek bemutatásának időszaka: a 2016-ra való ráhangolódás tehát javában zajlik. Sokaknak utolsó éve lehet ez, könnyen elképzelhető, hogy nagy bajnokoktól kell majd búcsút vennünk a következő szezon végén, de egyelőre még ők sem a visszavonulásra gondolnak, hanem keményen dolgoznak azon, hogy valóban a csúcson fejezzék be a pályafutásukat - ilyen például Contador és Cancellara. Ha már új mezek és Contador: a Tinkoff Team meglehetősen különleges módot és helyszínt választott arra, hogy leleplezzék az új dizájnt - immáron a Saxo Bankra utaló kék szín nélkül. A courcheveli alpesi sí világkupa keretein belül, egy rajtszámsorsolás alkalmával a kilencszeres GT-bajnok spanyol mellett felvonult a világbajnok Sagan és a Vueltán harmadikként záró Majka is a vadonatúj csapatmezben, ami a már megszokott neonsárgán kívül némi szürkészöld színt is tartalmaz. A véleményeket olvasgatva a rajongók többsége elégedett az új kinézettel és azt pedig mindenki örömmel fogadta, hogy Sagan megkapta az engedélyt az UCI-tól arra, hogy fekete alsórészt viselhessen a szivárványszínű trikóhoz. Elnézve a többi World Tour-csapatot, talán a Tinkoffnál történt a legnagyobb változás a színeket tekintve, rajtuk kívül csak a Katushánál és az Etixxnél eszközöltek komolyabb újításokat, ami nekünk, nézőknek és a kommentátoroknak örömteli hír.

× Ilyenkor, év vége fele az ember akaratlanul is összegzi egy kicsit a saját életét és a körülötte zajló dolgokat. Elméletben kiemeli a legmeghatározóbb pillanatokat - jókat, rosszakat egyaránt - és persze gondol arra is, hogy mit tartogat a jövő. Én, mint sportrajongó, mindig összefoglalom, mi történt kedvenceimmel és hogy szurkolóként hogyan éltem meg a sikereiket vagy éppen kudarcaikat. A 2015-ös év is tartogatott jónéhány emlékezetes pillanatot: nem túl nagy meglepetésre most leginkább pozitív oldalról közelíteném meg a teljesítményeiket, lévén a többit érdemes minél hamarabb elfelejteni és túllépni rajtuk. Két nagyszerű eredmény és a hozzájuk tartozó összes emlékem fémjelzi számomra ezt a 12 hónapot, ami rendkívül gyorsan elrepült: az egyik mindenképp a Giro d'Italia, ami nekem egy érzelmi hullámvasút volt. Egyik nap még azon izgultam, hogy Contador versenyben marad-e, aztán azon, hogy az Astana kissé aljas megmozdulása mennyit vesz ki belőle, a végén pedig azon, hogy egyedül vissza tudja-e verni Aruék utolsó támadását. Mindezek ellenére egy percig nem forgott komoly veszélyben az összetett győzelme, mert meg sem fordult a fejében, hogy a Tour de France-ra tartalékoljon: ténylegesen 100%-ot nyújtott, aminek később meg is lett a böjtje, de erre a vérrel-verítékkel megszerzett rózsaszín trikóra igazán büszke lehet. A másik - de nem a második, mert nem tudok köztük sorrendet felállítani - kiemelendő eredmény idénről, hogy a britek megnyerték a Davis Kupát, amiben az oroszlánrész Murray-nek jutott, ez tény, de ez egy csapatverseny, szóval pusztán egyetlen egy klasszis teljesítmény nem hoz sikert. Kellettek hozzá a kiváló párospartnerek, mint például a báty, Jamie vagy Inglot, és egy meglepetés egyesben, amit Ward szállított. És ugyan a Grand Slameken nem jött ki Andy-nek a lépés, a Davis Kupa-győzelem egészen biztos, hogy különleges helyet fog elfoglalni a szívében, akárcsak az olimpiai arany. A többiekről is illik ejteni néhány szót, hiszek ők is kitettek magukért: Trump nyert egy meghívásos tornát O'Sullivant legyőzve a döntőben - hátrányból fordítva -, Ammann csúnya bukása után sem adta fel, visszatért a sáncokra és újra élvezi az ugrást, míg Fourcade továbbra is szárnyal, negyedik összetett világkupáját nyerte tavasszal.

× Már évek óta könyörögtem a szüleimnek, hogy menjünk el egy jó hangulatú síugró versenyre, és idén végre teljesült az álmom, célbavettük Planicát és a helyszínen tekintettük meg a szezonzáró sírepülő hétvégét. Én először Zakopanéba szerettem volna menni, hiszen a kommentátorok minden évben agyondicsérik a lengyel versenyeket, de mostmár örülök, hogy a szlovén viadalt választottuk. Igaz, az örök kedvencem, Ammann nem szerepelt a rajtlistán, ez a három nap Planicában örök emlék marad.

SLOVENIAN DOMINANCE & UNBELIEVABLE DRAMA IN PLANICA 2015
A bevezetőben szó esett az előzményekről és az éveken tartó könyörgésemről, minek szerencsére lett eredménye. Hónapok óta izgatottam vártam a planicai versenyhétvégét abban a hitben, hogy végre láthatom az egyik 'szívemcsücskét', Simit. Közben sajnálatos dolgok történtek a Négysáncversenyen, az a sokat emlegetett bukás aggodalomra adott okot. Egyrészt attól tartottam, hogy a szezon végén Ammann befejezi a karrierjét és pont a búcsúját fogom látni, másrészről pedig attól féltem, hogy ott se lesz Szlovéniában, nem kockáztatja meg a sírepülést. Nos, végül az utóbbi forgatókönyv valósült meg, a verseny előtt 1 héttel, vasárnap este tudtam meg a svájci síugrócsapat üzenetén keresztül, hogy a kedvencem kihagyja az évadzárót és vakációra megy. Nyilván szívenütött a hír - egy ideig nem is mertem elárulni a szüleimnek -, de egyszerre örültem is ennek a vakáció szónak, hiszen ebből arra lehet következtetni, hogy nem vonul vissza és jövőre még lesz lehetőségem arra, hogy láthassam...

Péntek kora reggel indultunk, dél körül értünk Kranjska Gorába, a gyülekezőhelyre. Az összes válogatottnak itt volt a hadiszállása, a különböző szurkolói táborok is itt várták a sáncig közlekedő ingyenbuszokat. Beálltunk mi is a sorba, közben láttam készülődni a lengyel főedzőt és közvetlenül mellettem ment el Jarkko Maeaettae. A hangulat már a buszon is nagyszerű volt, épphogy megpillantottuk a planicai létesítményt, a kevésbé szomjas rajongók egyből elkezdtek énekelni. Miközben araszolva haladtunk a parkoló felé, többször elfutott mellettünk Maksimochkin és Velta, nagy nevetést kiváltva az utasokból. Hamisítatlan kellemes tavaszi idő volt, elkélt a napszemüveg a délutáni egyéni versenyen. A tribünön foglaltunk helyet, onnan izgultuk végig a próbakört és a két ugrósorozatot. Mondanom sem kell, amikor egy hazai versenyző került sorra, szinte felrobbant a közönség, mindegy, hogy Semenic vagy éppen Prevc arcát fedezték fel a kivetítőn. Szlovén zászlók lengtek a magasban - volt, aki egy fiatal fát gyökerestül húzott ki a földből, hogy feltűzzön rá egy nemzeti lobogót -, az összes zajkeltő eszköz egyszerre szólt, a tribün a lábdobogástól remegett. Egy-egy jól sikerült ugrás után pedig egy emberként pattant fel a megszállott hazai közönség. Minden okuk megvolt az örömre a szlovénoknak, mivel a legnagyobb reménységük, Peter Prevc mögött Jurij Tepes végzett a 2. helyen.

Szombat reggel már nem úsztuk meg szél nélkül, a csapatverseny végig vontatottan zajlott, és mire találtunk egy elfogadható állóhelyet, véget ért az első forduló és percekkel később bejelentették, hogy törölni kell a második kört a kedvezőtlen időjárási körülmények okán. Persze a hangulatot ez a rossz hír sem tudta lerontani, lévén hogy a csonka délelőtti viadalt a Tepes-Semenic-Kranjec-Prevc összeállítású szlovén együttes nyerte meg az osztrákok és a norvégok előtt... Tanultunk az előző napi hibánkból, a kezdés előtt másfél órával érkeztünk a helyszínre vasárnap, de nem váltottunk ülőjegyet, inkább kerestünk egy jó kis helyet az egyik tribün mögött, ahonnan ráláttunk a 225 méteres zsűritávolsággal büszkélkedő Latelnicára. Meglehetősen rossz időt jósoltak erre a napra, ennek megfelelően sűrű köd borította a sánc tetejét és szemerkélő esőben álldogáltunk az első ugróra várva. Szerencsére a barátságtalan időjárás jelentősen nem befolyásolta a lebonyolítást, 20 perc csúszással el is kezdték a próbasorozatot. Ez a verseny az összetett sorsáról volt hivatott dönteni, hiszen Freundot és Prevc-ot mindössze 44 pont választotta el. Az izgalom a tetőfokára hágott a 2. körben: Tepes 244 méterig repült (a zsűritől 5db 20-ast kapott) és ezzel borzasztóan nehéz helyzetbe hozta honfitársát. Freund a 7. helyről várhatta a folytatást, nem is ugrott rosszul (226 méter), de pontosan tudta, hogy elvesztheti a kristálygömböt, ha riválisa megszerzi az első helyet. A hazaiak legnagyobb bánatára ez nem így történt, Tepes diadalmaskodott, Prevc a dobogó második fokára állhatott fel (3 ponttal maradt el). Drámai helyzet alakult ki: az összetett élén azonos pontszámmal végzett a német és a szlovén, ám valakinek nyernie kellett, így a szezonban aratott győzelmek száma döntött, ebben pedig Freund bizonyult jobbnak. Minden idők legszorosabb csatája volt ez, ezért igazi megtiszteltetésnek érzem, hogy mindezt élőben követhettem végig a közönség soraiban.

a pic from today's competition #planica #skiflying pic.twitter.com/qCPX1RuWD9

— Bettina Nagy (@bettina_JAASM) 2015. március 20.