× Kézenfekvőnek tűnt, hogy ebben a bejegyzésben a planicai élményeimről írjak, hiszen más nem is nagyon jutott eszembe, megvallom őszintén. Nem szoktam személyeskedni, ha nem muszáj, elvégre ez a blog nem rólam kell, hogy szóljon, de most kivételt teszek, remélem nem bánjátok. Egy sporteseményt élőben végigizgulni nagyon más dolog, mint a tv előtt ülve. Lehet, hogy nem kapsz komlpett képet a versenyről, de a hangulat miatt abszolút megéri. Aztán eldöntheti az ember, hogy neki melyik jelent nagyobb élményt... Nem is titkolom, nekem az a nagy álmom, hogy legalább egyszer mind az 5 kedvencemet lássam élőben, versenykörülmények között. Közülök kettőt már "kipipálhatok", Ammann volt a második.

Tavaly mondhatni csúnyán megszívtuk, mert Simi a bischofshofeni bukása után nem vállalta a szezonzáró planicai hétvégét, érthető okokból. Ettől függetlenül zseniális élményként éltem meg a versenyeket, ráadásul öldöklő harc folyt az összetettért Prevc és Freund között, akik végül azonos pontszámmal zártak és több győzelmének köszönhetően a németé lett a krisálygömb. Igenám, viszont erről a drámáról én csak a hotelbe visszaérve értesültem, kb. 2 órával később, hiszen szlovénul még nem tudok, hogy a helyi speakert megértsem, pedig ő biztos mondta... Nos, idénre sem sajátítottam el a nyelvet, de legalább internetem volt, így mindenről tudtam, ami körülöttem, egészen pontosan a szemem előtt zajlott. Akkor a sánccal szemben ültünk, illetve álltunk, ami azért jó, mert az érkezés után is látni az ugrókat, viszont nehezebb megítélni a távolságokat. Most mind a három napon a Letalnica tövében, bal oldalt foglaltunk helyet, vagyis foglaltunk volna, de gyakorlatiag végigálltuk a versenyeket, mert előttünk is mindenki állt. Ez azért jobb egy kicsit, mert az ugrások hosszát sokkal könnyebb megtippelni a rádiuszból, amit bejárnak a levegőben a versenyzők. Igaz, a landolást követően egyből az egész tribün a kivetítőt bámulja, miközben az ugró nekünk háttal van, tőlünk kb. 100 méterre. Összességében én mégis ezt az oldalsó nézetet preferálom. Egyébként idénre a sánc környéke is megújult, új épületeket és lelátókat húztak fel, illetve kijelöltek egy sífutó pályát is. Mindezt annak a reményében tették, hogy egyszer majd elnyerik az Északi-sí Világbajnokság rendezési jogát. 2017-ben és 2019-ben is pályáztak már, ám alulmaradtak Lahtival és Seefelddel szemben, de ezután sem adják fel, a 2021-es vb-ért is harcba szállnak Oberstdorffal és Trondheimmel. Szerintem Planica mostmár igenis kiérdemelte a jogot, hiszen minden elkészült, ami egy ilyen nagyszabású eseményhez szüséges.

Már csütörtökön is rendeztek egy egyéni versenyt (Prevc nyerte), a törölt titisee-i viadal pótlása gyanánt, de mi csak pénteken érkeztünk, mint ahogyan a legtöbb szlovén szurkoló is. Tudomásom szerint a csütörtök lett az egyetlen olyan nap, amire nem adták el az összes állójegyet. Szóval, pénteken dél körül hagytuk el Ljubljanát, ami kb. 80 kilométerre van Kranjska Gorától, és meglepődve tapasztaltam, hogy egy egész busznyi japán fanatikus is ellátogat Planicára, csak hogy láthassa a legendás Kasait ugrani, pedig nekik akár egy egész napjuk is rámehet az utazásra, nem beszélve az időeltolódásról. Aztán ki tudja, lehet, hogy még többen is voltak... Az autópályán persze megint hatalmas dugó alakult ki, egy órát minimum vesztegeltünk, mire végre elértünk a lehajtóig. A szállásunk Podkorenben volt, ami egy igencsak aprócska falu Kranjska Gora és Planica között félúton, ilyenkor pedig a síugrás szerelmesei töltik meg élettel. Az odajutás flottul ment, folyamatosan jártak a buszok, visszafelé akadt már némi probléma, de azt nem kívánnám részletezni... Maga a verseny számomra nem alakult valami jól, konkréten rosszabbul nem is alakulhatott volna. Nem tudom, hogy akkor már elkezdődött-e a tévés közvetítés, de ha igen, akkor talán tudjátok is, miről beszélek. Az az igazság, hogy a szezon elején még egy kicsit féltettem Ammannt az eséstől, és ő maga is meglehetősen bizonytalannak tűnt, de ahogyan teltek a hónapok, én elengedtem ezt a dolgot és nem rettegtem attól, hogy bukni fog. Szerintem ő is kicsit felszabadult, legalábbis nem látszott olyan görcsösnek, mint az első versenyek alkalmával. Nos, innentől kezdve már úgy is könnyen kitalálható a poén, ha nem ment ki adásba az eset: igen, nyilván most esett el, amikor egyáltalán nem számítottam rá. Először fel sem fogtam, hogy mi történt, csak arra tudtam koncentrálni, hogy jól van-e. Nem lett semmi baja szerencsére, de így nem juthatott be az első körbe, szóval aznap már nem is láthattam többször. Valamikor egy órával később esett le ez az egész, akkor fogott el a depi néhány percre, de a nagyszerű ugrások kárpótoltak valamilyen szinten. Prevc és Kranjec egymást felülmúlva oktatták a komplett mezőnyt, végül az idősebbik szlovén szerezte meg a győzelmet. Mondani sem kell, majd felrobbant a stadion.

Szombaton egy csapatversenyre került sor, amiben viszont nem a hazaiak számítottak esélyesnek, lévén náluk csak két erős ember volt, míg a norvégoknál mind a négyen nagyjából ugyanazt a szintet képviselték. Semenic elég nagy hátrányt halmozott fel, de ez még nem bizonyult sorsdöntőnek a szlovénok szempontjából, hiszen az a bizonyos két erős emberük visszahozta őket tűzközelbe az első sorozat végére. A második körben aztán sokáig fej-fej mellett haladtak, egészen Robi Kranjec ugrásáig, aki kapott egy csúnya oldalszelet és már ahhoz is egy óriási bravúrt kellett bemutatnia, hogy egyátalán elkerülje a bukást. Mindezek ellenére a sírepülő specialistának számító közönségkedvenc valahogy elvitorlázott 200 méter fölé, de ezzel el is szállt az esélyük a végő sikerre. A norvégok rendkívül magabiztosan, csaknem 60 ponttal előzték meg a szlovénokat, akik kishíján a harmadik helyre csúsztak vissza, hiszen Prevc hiába ugrott kiválóan, Hayböck személyében ellenfélre talált és mindössze 1 tized ponttal tudta őt megelőzni. Nekem egy kicsit csalódást keltő volt a létszám, mivel csak 8 csapat vállalta a szereplést, ráadásul az amerikaiak mérföldekkel elmaradtak az élmezőnytől. A svájciak is távolmaradtak, de ez annak fényében egyáltalán nem meglepő, hogy csak ketten utaztak el Planicára. Testületileg nagyon sokat estek vissza idén, aminek gyaníthatóan az új edző az oka - aki egyébként a hónap végén távozik is a csapat éléről -, de Ammann mellől egész egyszerűen eltűntek az emberek, még úgysem tudja megközelíteni senki, hogy ő sincs élete formájában...

A vasárnapi finálé bődületes hangulatot hozott, a harmadik egyéni versenyen már csak a legjobb 30 ugró vehetett részt, közöttük persze helyett kapott Ammann is. Én megelégedtem volna tőle egy 15-20 közötti eredménnyel is, csak épségben érjen le, nem is mertem ennél többet remélni. Kicsit paráztam, hogy mi lesz vele, de azt hiszem, a pénteki események után ez érthető reakció. Amikor megláttam a kivetítőn, majd kiugrott a szívem a helyéről, és amikor már érzékeltem, hogy nagyon jó lesz az ugrása, csak azért imádkoztam, hogy megfogja. 224.5 méterig repült és egy tőle megszokott beülős, pároslábas 'telemarkot' csinált. Ami még ennél is fontosabb, hogy szemmel láthatóan visszatért az életkedve és a gesztusaiból ítélve élvezte a repülést. A Planica-dalt ugyan nem kapta meg (csak 225 métertől jár), de ezzel, a zsűri által nem túl nagyra értékelt ugrással a 8. helyet kaparintotta meg. Nem mondom, hogy ezután teljesen lenyugodtam, viszont a top 10-es eredménynek rendkívüli módon tudtam örülni, hiszen ez nem adatott meg neki olyan sokszor ebben a szezonban. Persze, az is ott motoszkált a fejemben, hogy mi lesz akkor, ha elrontja a második ugrását és jócskán visszacsúszik... Borzasztó, hogy mennyire negatívan gondolkodom. Simi a második körben olyan magasra ugrott fel, hogy konkrétan attól tartottam, hogy kirepül a stadionból. Ha Prevc lett volna a helyében, szerintem megdől a világcsúcs is, de nyilván nem várhattam el tőle, hogy vállalja ezt a kockázatot. Végül a svájci 'csak' a saját egyéni csúcsát állította be (238.5 méter), de nekem nem is kellett ennél több, innentől kezdve én köszöntem, jól voltam. A szlovénok ekkor még csak vártak a kedvenceikre, akik persze hozták a papírformát: Peter Prevc szezonbéli 15. győzelmét ünnepelhette, nomeg az összetett megnyerését is. Robert Kranjec a második helyre ugrotta fel magát, míg Johann André Forfang lett a bronzérmes. Úgy gondolom, az sokat elárul a formájukról, hogy mind a három egyéni verseny ők hárman osztoztak a dobogón. Végülis mindenki boldog lehetett: én azért, mert Ammann 8. helyet szerzett (azaz megtartotta a pozícióját), a szlovénok azért, mert van 2 nagyszerű sírepülő bajnokuk, akik külön versenyt vívtak az elsőségért, a norvégok meg azért, mert egyrészt megnyerték a csapatversenyt, másrészt meg Forfang a hazaiak sztárjait szorongatta.