× A legutóbbi három, Grand Slamekről szóló főoldali bejegyzésnek ugyanaz az ember volt a főszereplője. Történhetett bármi, játszhatott akárhogy és akárki ellen és akármilyen hosszan, senki sem tudta őt úgy igazán meglepni Stan Wawrinka óta. Az idei Garroson sem volt ez másképpen. Ez pedig egyet jelent: egy non-calendar Grand Slamnek lehettünk szemtanúi. Nehéz már jelzőket találni arra, amit Novak Djokovic művel. De talán van egy szó, amivel - akár szereti őt valaki, akár nem - mindenki egyetért: történelmi tettet hajtott végre. Valami olyasmit ért el, ami se Roger Federernek, se Rafael Nadalnak nem sikerült, hiába adódott erre nekik is lehetőségük.

Őszintén szólva, ezen a Garroson minden Novak Djokovic kezére dolgozott. És most ezt nem azért írom, hogy kisebbítsem az érdemeit, mert annak nem lenne sok értelme. De nem lehet nem észrevenni, hogy mintha még az ég is azt akarta volna, hogy idén ő nyerjen azután, hogy egy fergeteges mérkőzésen kikapott Wawrinkától a tavalyi párizsi fináléban. Roger Federer el sem indult a tornán, Rafael Nadal két hibátlanul lejátszott meccs után abszolút váratlanul feladni kényszerült a küzdelmet (csuklósérülés), Andy Murray pedig a kelleténél jóval nehezebben jutott túl az első fordulókon. Kell ennél több? Persze, senkit sem szabad lebecsülni és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mekkora nyomás helyeződött Djokovic vállaira, de ezek után ki mert volna ellene fogadni és milyen megfontolásból? Azzal mindenki tisztában van, hogy a szerb talán a valaha volt legerősebb a játék mentális terén, tehát az a bizonyos nyomás aligha akadályozza meg a történelmi sikerek elérésében. Az pedig ugyancsak egyértelműnek tűnt, hogy bárki jön vele szembe egészen a döntőig, nem igazán akadhat majd problémája. Teljesen kitisztult a felső ág ugyanis: mindössze egyetlen árva szettet vesztett el a nyolcaddöntőben (Bautista Agut ellen). Reális esélye senkinek sem volt arra, hogy megverje, sőt, még arra sem, hogy megszorongassa. Egyedül saját magára volt veszélyes, amikor is a Tomas Berdych-hel vívott negyeddöntője alkalmával elhajította az ütőjét - egyébként teljesen ártalmatlan helyzetben -, ami kishíján eltalált egy vonalbírót. A szabályok értelmében akár leléptetéssel is súlythatták volna, ha a kontakt bekövetkezik, de figyelembevéve, hogy Djokovic milyen lehetőség kapujában állt, ezt a döntést egy székbíró sem merte volna felvállalni. Nyilván nem lett volna szándékos, ha mégis talál, ráadásul elnézést is kért egyből, de a szerencse melléállt, és nem lett semmi következménye ennek a meggondolatlan lépésnek.

Mindeközben az alsó ágon a két legmagasabban kiemelt teniszező, Wawrinka és Murray is elküzdötte magát a legjobb 4-ig, hogy eldöntsék, melyikük mérkőzhet meg a világelsővel a döntőben. Ugyan a két férfi elődöntőt párhuzamosan játszották le az esőzések miatt, a Djokovic-Thiem párosítás nem tartogatott túl sok izgalmat és hamar tisztázódtak az erőviszonyok. A fiatal osztrák hiába hoz egyre jobb eredményeket és nyújt egyre stabilabb teljesítményt, egészen egyszerűen még nem állt készen arra, hogy egy Grand Slam torna ilyen kései szakaszában legyőzze a legyőzhetetlennek tűnő szerbet, főleg, hogy ő először jutott el idáig. A másik mérkőzéstől többet vártunk, de Murray kissé meglepő módon 2-0-ás előnyt harcolt ki, Wawrinka pedig nem igazán találta a ritmusát. A harmadik szettre valamennyire összeszedte magát a svájci és két szerencsés, vonalon megcsúszó labda segítségével sikerült szépítenie. Mindhiába, hiszen ezután újra visszaállt a skót fölény és ha felvetődött volna bármiféle kérdés, a kétségek gyorsan elillantak. Kialakult tehát a döntő párosítása: a világranglista első és második helyezettje mérhette össze újra az erejét, akárcsak az Austalian Openen 4 hónapja. Az elmúlt 3 évben rengetegszer találkoztak és a riválizálásuk egy új szintre lépett: legjobb barátokból egymás legkomolyabb kihívói lettek. Persze a köztük lévő jó viszony nem mérgesedett el, inkább csak átalakult kölcsönös tiszteletté. Murray szempontjából az egymás elleni mérleg már-már bántó, főleg, ha az utóbbi éveket nézzük - igaz, a római fináléban ő győzött -, de ami még ennél is aggasztóbb volt az ő szemszögéből, az az, hogy nem kevesebb, mint 5 órával többet töltött a pályán, mint Nole. És akármennyire szerettük volna azt hinni, hogy ez majd nem nyom annyit a latba, sajnos ezen úszott el ez a döntő.

A Garros-finálé rögtön egy Djokovic-breakkel indult, ami nem sok jót vetített előre, de Murray nem esett kétségbe, előhúzta a legjobb salakos teniszét és nem kis megdöbbenésre megfordította a szettet. Háromnegyed órán keresztül azt a játékot hozta, amivel a Wawrinka elleni elődöntőben rukkolt elő és ez az idegeskedő világelsővel szemben is hatásosnak bizonyult. Igenám, de a második játszmától kezdve már nem működtek úgy a lábai, ahogyan ő azt szerette volna és ezzel egyidőben a szerb a kezébe vette az irányítást. Djokovic pontosan tudta, mit kell tennie a fáradóban lévő riválisa ellen és az eleinte bénító tét már pozitív hatással volt a teljesítményére. Megérezte a vérszagot és csak egy cél lebegett a szeme előtt: karrierje első Roland Garros győzelme. Minimalizálta a hibái számát, dominálta a labdameneteket és egészen a negyedik szett végéig megállíthatatlannak tűnt. Amikor először szerválhatott a meccsért dupla breakelőnyben, látványosan elbizonytalanodott. Talán belegondolt abba, hogy csupán karnyújtásnyira van egy történelmi sikertől, ami olyan nagyságoknak sem jött össze, akiket a pályafutása elején még példaképként tisztelt. Ezt az aprócska megingást pedig kihasználta Murray, aki az utolsó pillanatig küzdött és egészen 4-5-ig zárkózott vissza, ezzel nyomást gyakorolva Djokovic-ra. A második alkalmat viszont már nem hagyta veszni a világelső, és ha nem is könnyedén, de hozta az adogatását... A Muskétások trófeájának elhódításával Novak Djokovic teljesítette a karrier Grand Slamet, a non-calendar Grand Slamet és Rod Laver óta (1969 az év) ő lett az első férfi teniszező, aki zsinórban 4 GS-t tudott nyerni. Hosszú évek óta azért küzdött, hogy felérjen Federer és Nadal szintjére mind eredményességben, mind népszerűségben és most valamilyen szinten sikerült föléjük emelkednie. Kérdés az, hogy a közönséget mikorra fogja teljes mértékig maga mögé állítani. Mindenesetre Djokovic jó úton halad a halhatatlanság felé.

× Vészesen közeleg az év második Grand Slam tornája, a Roland Garros, aminek sorsolását pénteken bonyolították le. Az esélyeket alapvetően befolyásolta az, hogy hova került a kilencszeres győztes Rafael Nadal, akinek ha önerőből nem is sikerült volna beverekednie magát a top 4-be a világranglistán a verseny kezdetéig, kapott némi külső segítséget ehhez. Ennek pedig - a sorsolás fényében - leginkább Djokovic örülhetett, hiszen mégsem mindegy, hogy a negyeddöntőben vagy az elődöntőben találkozhat az egyre jobb formába lendülő salakkirállyal. Első ránézésre talán az alsó ág tűnik egyszerűbbnek, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Murray-nek könnyű dolga lesz Párizsban.

A bevezetőben igyekeztem nem lelőni minden poént, így nem árultam el, hogy miféle külső segítséggel lett Rafa 4. a világranglistán - bár, aki egy kicsit is követi a teniszvilág híreit, annek ez bizonyára nem újdonság. Valószínűleg nem leszek túl népszerű ezzel a véleménnyel, de számomra nem volt akkora meglepetés Roger Federer visszalépése, még akkor sem, ha a svájci elutazott a helyszínre és edzegetett is a bejelentés előtt egy nappal. A római kiesése óta, ami nyilvánvalóan ennek a hátsérülésnek tudható be, nem kaptunk róla pozitív híreket és ismerjük a legjobbak hozzáállását: ha úgy érzik, abszolút nincs esélyük a végső győzelemre, csak azért nem fognak elindulni egy tornán, hogy nyerjenek egy-egy meccset majd kizúgjanak a harmadik körben. És ez a többi sportágnál is igaz. Federer minden bizonnyal úgy ítélte meg a helyzetet, hogy még nincs 100%-os állapotban, ebből kifolyólag képtelen lenne maximumot nyújtani a Garroson és így, akárkinek az ágára került volna, egyik közvetlen riválisát sem tudta volna megszoriítani, nemhogy megverni őket. Lehet, hogy 'ellébecolt' volna a második hétig, ha szerencséje van a sorsolásnál, de ha szembetalálja magát egy ihletett formában lévő top 20-as teniszezővel (pl. Thiem, Goffin vagy akár Kyrgios) és kikap tőle, csak saját magában okoz kárt mind fizikálisan, mind mentálisan. Meghozta ezt a nehéz döntést, aminek értelmében ebben az évezredben először (!) nem indul el egy Grand Slamen, de ebből neki több előnye származhat, mint hátránya. Rápihenhet a füves szezonra és alaposan felkészülhet arra a major tornára, aminek a legszebb reményekkel vághat neki, hiszen mégiscsak a legerősebb borításán rendezik.

Visszatérve azokra, akik Federrel ellentétben ott vannak Párizsban, nyilván mindenki Novak Djokovic-csal foglalkozik a leginkább. Az utóbbi években elcsépeltté vált az a mondat, miszerint ez az a trófea, ami még hiányzik a gyűjteményéből, dehát amíg nem gyűjti be, erről muszáj megemlékezni. A ránehezedő óriási nyomás természetesen most sem teszi majd könnyebbé a bajnoki címig vezető útját, de legalább nem rakott a vállaira még több terhet az idei salakos szezon során. Nem érkezett veretlenül a Garrosra, de azt sem mondhatjuk, hogy gyengén teljesített volna, hiszen két döntőt is játszott, amiből az egyiket megnyerte (Madrid). Egyedül talán azt a Vesely-től elszenvedett vereséget bánhatja a monte-carlói második fordulóban, de azt hiszem, ez nemigen piszkálta meg az önbizalmát. A római torna annál inkább bánthatta, mert közel sem volt csúcsformában (az okokra azóta sem derült fény), gyakorlatilag végigszenvedte azt a hetet. Hiába győzte le Nadalt egy idegörlő meccsen, előtte kapott Bellucitól egy hatnullát, az elődöntőben pedig vért kellett izzadnia Nishikori ellen. Innentől kezdve már nem olyan meglepő, hogy Murray-vel már nem bírt a döntőben, de úgy vélem - pestiesen szólva -, kimaxolta Rómát. A sorsolása pedig csak amiatt tűnhet nehéznek, mert megkapta az ágára Rafael Nadalt, akivel, ha csak rajta múlna, egész nyugodtan összefuthat a legjobb 4 között. Ami a kiemelteket illeti az ő negyedében, nem hinném, hogy akár Ferrer, akár Berdych problémát okozhatna neki, nem is beszélve a még náluk is alacsonyabban rangsorotakról. Azért ez egy Grand Slam, amit 3 nyert szettre játszanak, úgyhogy itt jó eséllyel nem fogják őt bajba sodorni top 10-en kívüli teniszezők.

Nadal már nem volt ilyen szerencsés pénteken, neki mindenképp nehezebb lesz a dolga, hogyha el szeretni menetelni az elődöntőig és összemérné az erejét Djokovic-csal. Az idei salakos formája egyértelműen feljogosítja arra, hogy a 10. Roland Garros győzelmében gondolkozhasson, de ehhez először túl kéne verekednie magát Fogninin, aki a US Open harmadik körében búcsúztatta, aztán jöhet a friss nizzai bajnok Thiem, majd Goffin vagy a hazai közönség támogatását élvező Tsonga. Ha rajtuk túljut, nagy kérdés, mennyi energiája marad a végjátékra, mert ha le is gyűrné valahogy Nolét, a fináléban összefuthat Murray-vel vagy Wawrinkával. Bármelyikük is jön szembe, a spanyol egy újabb kőkemény meccsre számíthat és egyáltalán nem biztos, hogy ő lesz előnyösebb helyzetben. Murray félelmetesen erős salakos játékossá lépett elő az elmúlt években, és bár még sosem döntőzött Párizsban, most minden eddiginél jobb esély mutatkozik erre. Monte-Carlóban ugyan alulmaradt Nadallal szemben az elődöntőben, de Madridban már sikerült felülmúlnia a spanyolt, majd Rómában meg sem állt a győzelemig. A skót 29-3-as mérleggel büszkélkedhet ezen a borításon, ha az előző szezont is figyelembe vesszük, úgyhogy ideje elfelejteni azt az tézist vele kapcsolatban, hogy salakon a leggyengébb. Ami az ő ágát illeti, a negyeddöntőben Nishikorival csaphat össze, aki kishíján kiejtette a világelsőt a római elődöntőben, de még mielőtt erre a mérkőzésre sor kerülne, találkozhat Isnerrel és Kyrgios-szal is. Stan Wawrinka pedig idén újra a sötét ló szerepét töltheti be a párizsi Grand Slamen, annak ellenére, hogy ő címvédő és egy genfi trófeával a kezében érkezik. Rendkívül hullámzó és hangulatfüggő a formája, tulajdonképpen azon múlik, nyer-e vagy veszít, hogy milyen lábbal kelt fel aznap. Ember legyen a talpán, aki megjósolja, mire lesz képes. Ha odateszi magát és a legjobbját nyújtja (értsd: űrtenisz), mindenkire veszélyes lehet. Sőt, ez esetben verhetetlen, elég a tavalyi elképesztő fináléra gondolni, amikor egy közel 100%-ot nyújtó Djokovic-ot tudott térdre kényszeríteni...