× A legutóbbi három, Grand Slamekről szóló főoldali bejegyzésnek ugyanaz az ember volt a főszereplője. Történhetett bármi, játszhatott akárhogy és akárki ellen és akármilyen hosszan, senki sem tudta őt úgy igazán meglepni Stan Wawrinka óta. Az idei Garroson sem volt ez másképpen. Ez pedig egyet jelent: egy non-calendar Grand Slamnek lehettünk szemtanúi. Nehéz már jelzőket találni arra, amit Novak Djokovic művel. De talán van egy szó, amivel - akár szereti őt valaki, akár nem - mindenki egyetért: történelmi tettet hajtott végre. Valami olyasmit ért el, ami se Roger Federernek, se Rafael Nadalnak nem sikerült, hiába adódott erre nekik is lehetőségük.

Őszintén szólva, ezen a Garroson minden Novak Djokovic kezére dolgozott. És most ezt nem azért írom, hogy kisebbítsem az érdemeit, mert annak nem lenne sok értelme. De nem lehet nem észrevenni, hogy mintha még az ég is azt akarta volna, hogy idén ő nyerjen azután, hogy egy fergeteges mérkőzésen kikapott Wawrinkától a tavalyi párizsi fináléban. Roger Federer el sem indult a tornán, Rafael Nadal két hibátlanul lejátszott meccs után abszolút váratlanul feladni kényszerült a küzdelmet (csuklósérülés), Andy Murray pedig a kelleténél jóval nehezebben jutott túl az első fordulókon. Kell ennél több? Persze, senkit sem szabad lebecsülni és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mekkora nyomás helyeződött Djokovic vállaira, de ezek után ki mert volna ellene fogadni és milyen megfontolásból? Azzal mindenki tisztában van, hogy a szerb talán a valaha volt legerősebb a játék mentális terén, tehát az a bizonyos nyomás aligha akadályozza meg a történelmi sikerek elérésében. Az pedig ugyancsak egyértelműnek tűnt, hogy bárki jön vele szembe egészen a döntőig, nem igazán akadhat majd problémája. Teljesen kitisztult a felső ág ugyanis: mindössze egyetlen árva szettet vesztett el a nyolcaddöntőben (Bautista Agut ellen). Reális esélye senkinek sem volt arra, hogy megverje, sőt, még arra sem, hogy megszorongassa. Egyedül saját magára volt veszélyes, amikor is a Tomas Berdych-hel vívott negyeddöntője alkalmával elhajította az ütőjét - egyébként teljesen ártalmatlan helyzetben -, ami kishíján eltalált egy vonalbírót. A szabályok értelmében akár leléptetéssel is súlythatták volna, ha a kontakt bekövetkezik, de figyelembevéve, hogy Djokovic milyen lehetőség kapujában állt, ezt a döntést egy székbíró sem merte volna felvállalni. Nyilván nem lett volna szándékos, ha mégis talál, ráadásul elnézést is kért egyből, de a szerencse melléállt, és nem lett semmi következménye ennek a meggondolatlan lépésnek.

Mindeközben az alsó ágon a két legmagasabban kiemelt teniszező, Wawrinka és Murray is elküzdötte magát a legjobb 4-ig, hogy eldöntsék, melyikük mérkőzhet meg a világelsővel a döntőben. Ugyan a két férfi elődöntőt párhuzamosan játszották le az esőzések miatt, a Djokovic-Thiem párosítás nem tartogatott túl sok izgalmat és hamar tisztázódtak az erőviszonyok. A fiatal osztrák hiába hoz egyre jobb eredményeket és nyújt egyre stabilabb teljesítményt, egészen egyszerűen még nem állt készen arra, hogy egy Grand Slam torna ilyen kései szakaszában legyőzze a legyőzhetetlennek tűnő szerbet, főleg, hogy ő először jutott el idáig. A másik mérkőzéstől többet vártunk, de Murray kissé meglepő módon 2-0-ás előnyt harcolt ki, Wawrinka pedig nem igazán találta a ritmusát. A harmadik szettre valamennyire összeszedte magát a svájci és két szerencsés, vonalon megcsúszó labda segítségével sikerült szépítenie. Mindhiába, hiszen ezután újra visszaállt a skót fölény és ha felvetődött volna bármiféle kérdés, a kétségek gyorsan elillantak. Kialakult tehát a döntő párosítása: a világranglista első és második helyezettje mérhette össze újra az erejét, akárcsak az Austalian Openen 4 hónapja. Az elmúlt 3 évben rengetegszer találkoztak és a riválizálásuk egy új szintre lépett: legjobb barátokból egymás legkomolyabb kihívói lettek. Persze a köztük lévő jó viszony nem mérgesedett el, inkább csak átalakult kölcsönös tiszteletté. Murray szempontjából az egymás elleni mérleg már-már bántó, főleg, ha az utóbbi éveket nézzük - igaz, a római fináléban ő győzött -, de ami még ennél is aggasztóbb volt az ő szemszögéből, az az, hogy nem kevesebb, mint 5 órával többet töltött a pályán, mint Nole. És akármennyire szerettük volna azt hinni, hogy ez majd nem nyom annyit a latba, sajnos ezen úszott el ez a döntő.

A Garros-finálé rögtön egy Djokovic-breakkel indult, ami nem sok jót vetített előre, de Murray nem esett kétségbe, előhúzta a legjobb salakos teniszét és nem kis megdöbbenésre megfordította a szettet. Háromnegyed órán keresztül azt a játékot hozta, amivel a Wawrinka elleni elődöntőben rukkolt elő és ez az idegeskedő világelsővel szemben is hatásosnak bizonyult. Igenám, de a második játszmától kezdve már nem működtek úgy a lábai, ahogyan ő azt szerette volna és ezzel egyidőben a szerb a kezébe vette az irányítást. Djokovic pontosan tudta, mit kell tennie a fáradóban lévő riválisa ellen és az eleinte bénító tét már pozitív hatással volt a teljesítményére. Megérezte a vérszagot és csak egy cél lebegett a szeme előtt: karrierje első Roland Garros győzelme. Minimalizálta a hibái számát, dominálta a labdameneteket és egészen a negyedik szett végéig megállíthatatlannak tűnt. Amikor először szerválhatott a meccsért dupla breakelőnyben, látványosan elbizonytalanodott. Talán belegondolt abba, hogy csupán karnyújtásnyira van egy történelmi sikertől, ami olyan nagyságoknak sem jött össze, akiket a pályafutása elején még példaképként tisztelt. Ezt az aprócska megingást pedig kihasználta Murray, aki az utolsó pillanatig küzdött és egészen 4-5-ig zárkózott vissza, ezzel nyomást gyakorolva Djokovic-ra. A második alkalmat viszont már nem hagyta veszni a világelső, és ha nem is könnyedén, de hozta az adogatását... A Muskétások trófeájának elhódításával Novak Djokovic teljesítette a karrier Grand Slamet, a non-calendar Grand Slamet és Rod Laver óta (1969 az év) ő lett az első férfi teniszező, aki zsinórban 4 GS-t tudott nyerni. Hosszú évek óta azért küzdött, hogy felérjen Federer és Nadal szintjére mind eredményességben, mind népszerűségben és most valamilyen szinten sikerült föléjük emelkednie. Kérdés az, hogy a közönséget mikorra fogja teljes mértékig maga mögé állítani. Mindenesetre Djokovic jó úton halad a halhatatlanság felé.