× Lezárult, véget ért, eltelt. Előtte mindenki rettegett, ki a zika, ki a közbiztonság miatt, de végül látszólag rendben lezajlott a riói nyári olimpia. Tokió megkapta a stafétát és a karneváli hangulat közepette kialudt a láng a Maracanában. Ez a szimbolikus pillanat sokkal nagyobbat üt, mint amikor a NOB elnök hivatalosan is lezárja az olimpiát. Ürességet idéz elő az emberben, mégis rengeteg zseniális emléket őrzünk majd meg Rióból. Mindenki más és más momentumot visz magával. Lehetnek ezek pozitív és negatív élmények, lehet szó hazai vagy akár külhoni sportolóról, bármilyen sportágról. Különbözően élünk meg egy-egy olimpiát, különbözően reagálunk a történéseire, különböző érzelmeket vált ki belőlünk minden eseménye. Attól függetlenül, hogy kinek szorítunk és hogy ő milyen eredményt ér el, mindenkiben ott kell legyen némi büszkeség. És egy olimpiai 14. helyezettjére is lehet büszkének lenni, sőt, már arra is, aki sikeresen kijutott.

Nem fogok titkolózni senki kedvéért, nem érdekel a kritika vagy ha bárki csúnyán néz majd rám emiatt, de nekem a szívem egyik fele a briteké. És ez nem egy erőltetett dolog. Tudok ugyanolyan vadul szurkolni egy britnek, mint egy magyarnak. Elnézve az ő teljesítményüket, számomra ez egy kifejezetten örömteli olimpia volt: Nagy-Britannia Kínát maga mögött tartva 2. lett az éremtáblán. Mindez annak fényében óriási fegyvertény, hogy az 1996-os atlantai játékokon mindössze 1, azaz egy aranyat szereztek. Jól fektettek be, és itt van az eredménye. Persze, akadt egy brit arany Rióban, aminek mindennél jobban örültem, mint az összes többinek együttvéve. Azt pedig - nem nehéz kitalálni - Andy Murray szerezte. Akárcsak Szilágyi Áron, ő is zászlóvivőként védett címet, ezzel pedig sporttörténelmet írt, hiszen előtte még egyetlen teniszező sem jutott ilyen magasságokba egyesben az olimpián. Esélyesként érkezett, aranyéremmel távozott Brazíliából, amit csak kevesen mondhatnak el magukról. Azt meg pláne kevesebben, hogy kétszeres olimpiai bajnokok. Sajnos nem mindenkinek sikerül megkoronáznia 4 év kőkemény munkáját győzelemmel vagy akár éremmel. Ha már britek, például az előző bejegyzésben emlegetett Tom Daley sem tudott maradandót alkotni egyéniben, pedig odahaza nagyon várták tőle az érmet, teljes joggal. A toronyugrás selejtezőiben álomszerűen teljesített, mindkét kínai kihívóját megelőzve jutott be a másnapi elődöntőbe. Öröm volt nézni az ugrásait, a zsűritagok nem győzték nyomogatni a 9-eseket, sőt néhány 10-es is befigyelt, ami selejtezőben rendkívül ritka. Aztán az elődöntőben Daley három, az ő szintjén abszolút rontott ugrást mutatott be, és nemhogy nem kvalifikált a döntőbe, az utolsó helyen végzett. A szinkronban szerzett bronzérmével vigasztalódhatott. Ilyen a sport, néha kegyetlen. 

A férfi rúdugrás fináléja ugyancsak tartogatott - számomra kellemetlen - meglepetéseket. A francia Renaud Lavillenie toronymagasan kiemelkedett a mezőnyből, ő a világcsúcstartó 6 méter 16 centivel, többszörös Európa- és kétszeres fedettpályás világbajnok, illetve London olimpiai bajnoka. Idén az amszterdami Európa Bajnokságon három érvénytelen kísérlettel kiesett, miután elmérte a kezdőmagasságát, de fogadkozott, hogy majd Rióban kiköszörüli ezt a csorbát. Erre minden esélye megvolt és a verseny tökéletesen alakult a számára, minden magasságon elsőre átjutott. Amikor az 5 méter 98 centit gond nélkül átvitte, aligha gondolta volna bárki is, hogy valaki még elveheti tőle az aranyat. Aztán jött Thiago Braz, aki 5 m 93 cm-es egyéni csúccsal érkezett az olimpiára és megdöbbentette az egész világot. Egy teljesen reménytelennek tűnő első próbálkozás után átugrotta a 6 méter 3 centit, ezzel rendkívül nehéz helyzetbe hozva Lavillenie-t, akinek emiatt az utolsó kísérletét át kellett tetetnie 6.08-ra. Mielőtt nekifutott volna, a brazil közönség füttykoncertbe kezdett, mire a francia lefelé mutató hüvelykujjal reagált, majd leverte a lécet. Kicsúszott a kezéből a győzelem, sportszerűtlen fogadtatásban részesült, érthető, hogy kiakadt. Mondott valami olyat, amit nem kellett volna, emiatt elnézést is kért, de másnap az eredményhirdetésen, amikor átvette az ezüstöt, a brazilok újra kifújolták. A győztes Braz és a legendás rúdugró, Sergey Bubka vigasztalta, miután elsírta magát a dobogón. Lavillenie valóban hibázott, amikor a berlini olimpia közönségével vont párhuzamot, de amit a házigazdák műveltek vele, az példátlan az atlétikai versenyeken. És ők nem kértek elnézést. De ugyanez megtörtént a tenisztorna során is rengetegszer, amikor például egy bizonyos argentin srác lépett pályára. Ha valami miatt lehet kritizálni a rendezőket, hát ez az.

Ezt a két, kissé csalódást keltő eseményt kivéve én csak pozitívumokat viszek tovább ebből az olimpiából. A személyes kedvenceim sikerei mellett szerencsésnek érzem magam amiatt is, hogy láthatok olyan sportembereket, mint például Usain Bolt, Michael Phelps, vagy éppen a két magyar éremhalmozó hölgy, Katinka és Danuta. A 100 méteres síkfutás fináléjában a atlétika becsülete volt a tét véleményem szerint, mert ha ott Justin Gatlin megveri Boltot, sokaknak megrendült volna a bizalma a sportággal kapcsolatban. Nos, a korábban kétszer eltiltott amerikai sprinter kudarcot vallott, míg a nagy Usain megindult a történelmi tripla-tripla felé. 200 méteren Gatlin be se jutott a döntőbe, így az a futam csak arról szólt, hogy Bolt komoly kihívó híján fut-e újabb világcsúcsot, ám végül ez nem sikerült neki, legnagyobb bánatára. A 4x100-es jamaicai váltó aztán megtette neki azt a szívességet, hogy nem dobták el a botot, úgyhogy a történelemírás megtörtént. Usain Boltnak 9 olimpiai aranyérme van, kihozta pályafutásából a maximumot, így nem csoda, hogy a visszavonulását fontolgatja az atlétika legfényesebb csillaga. Mindeközben a medencében Michael Phelps begyűjtötte 23. aranyát is, egyértelműen ő mindenidők legeredményesebb olimpikonja, de jóeséllyel őt is utoljára láttuk az ötkarikás játékokon. De legalább láttuk őket, ami azoknak már nem fog megadatni, akik csak most születnek. Ezt meg kell becsülni. Minthogy azokat a magyar lányokat is, akik ketten összesen 6 aranyat gyűjtöttek, többet, mint például a skandináviai országok (Svédország, Dánia és Norvégia) együttvéve. Biztos vannak olyan cinikusok, akiknek az éremtábla 12. helye nem hangzik túl fényesen, de ha csak európai kontinenset vesszük figyelembe, Magyarország az előkelő 7. helyen végzett, megelőzve többek között a 46 millió lakosú Spanyolországot.

Végezetül még néhány örökre emlékezetes pillanat. Ugye arról már volt szó a teniszversenyekkel kapcsolatban, hogy a férfi egyest Andy Murray nyerte, akinek a győzelme talán senkit sem lépett meg, nem úgy, mint Monica Puig sikere a nők mezőnyében, aki Puerto Ricónak szerzett történelmi aranyat. Díjugratásban egy 58 éves brit úriember, Nick Skelton lett a nyerő a kiváló képességekkel rendelkező Big Star nyergében. A ló fantasztikusan jó napot fogott ki, hibátlanul ugrott mindhárom fordulóban és olimpiai bajnoki címhez juttatta 7. olimpián résztvevő lovasát. 100 méteres pillangóúszásban a szám három legkiemelkedőbb alakja állhatott fel egyszerre a dobogó második fokára: Cseh Laci, Michael Phelps és Chad Le Clos, akik az utóbbi 5 évben uralták ezt az úszásnemet, a fiatal feltörekvő Joseph Schoolinggal szemben maradtak alul. Ebben a sportban persze nem ritka a holtverseny, hiszen csak századokig mérnek, de azért hármas döntetlen nem fordul elő, csak szökőévente egyszer, vagy még akkor sem. A velodrome-ban a britek taroltak, de nem is maga, a söprésük az emlékezetes, mivel ezt már Londonban is bemutatták, hanem az, hogy az életben egy párt alkotó Laura Trott és Jason Kenny összesen 5 aranyat gyűjtött. Trott minden idők legeredményesebb brit női olimpikonja lett, Kenny pedig jelenleg 6 arannyal áll, amivel a legdekoráltabb brit sportolók közé emelkedett. Imre Géza ezüstjét se fogjuk egyhamar elfelejteni, hiszen gyakorlatilag a nyakában érezhette már az aranyat, de az az egy hiányzó tus nem akart összejönni, ami valószínűleg örökre kísérteni fogja szegényt, főleg hogy 41 évesen már aligha tud ezen a következő olimpián kozmetikázni. De az ezüst is szépen csillog.