× Szívesen írtam volna félideji beszámolót mind a Giróról, mind a Garrosról, de a tanév hajrájában erre nem jutott időm. Ehelyett a szokásosnál is jóval tartalmasabb és hosszabb bejegyzést készítettem ezekhez a versenyekhez a Sportblogba, ami a napokban került közszemlére. Már a jegyzeteim is kitettek volna kb. 2 A4-es oldalt, úgyhogy képzelhetitek mennyit dolgoztam a cikken. Itt a következtetéseket szeretném levonni, a lehetőségekhez képest objektíven és kicsit előreteinteni a nyár nagy eseményeire, amik már a nyakunkon vannak.

ROAD CYCLING - GIRO D'ITALIA, TOUR FAVOURITES AND HOUR RECORD
Kezdeném az év első háromhetesével, a 98. Giro d'Italiával. Az a helyzet, hogy nekem elég nehéz ezt a versenyt szigorúan külső szemlélőként értékelni, de remélem ezt most elnézitek nekem, hiszen tudjátok az okát. A szakaszok részletes elemzése és az összetett alakulása a Sportblogban olvasható, persze egy jóadag elfogultsággal megfűszerezve. De nem kell aggódni az Astana-fanoknak sem, itt garantáltan több szó esik majd a kazah együttes tagjairól és taktikájukról, illetve magatartásukról. Először viszont a lényeg: Alberto Contador úgy szerezte meg a rózsaszín trikót és a soha véget nem érő trófeát, hogy kétszer is bukott  - az egyik alkalommal ráadásul egy komolyabb sérülést is összeszedett, hiszen kifordult a bal válla -, és ezután a várakozáson alul teljesítő csapattársai segítsége nélkül kellett megoldania a védekezést. Magyarul csak és kizárólag magára számíthatott a nehéz szituációkban.

A nehéz szituációkat pedig az Astanások idézték elő, egyértelműen ők voltak csapatszinten a legerősebbek. A hegyeken Fabio Aru-nak és/vagy Mikel Landának (?) maradt rendszerint a legtöbb embere, így ők alaposan meg tudták keverni a lapokat, összedolgozhattak a védtelen riválisok kárára. Őrületes tempót diktáltak, az első normál szakasztól kezdve koncentrálni kellett azoknak, akik az összetettben jó eredményre pályáztak. Ha már itt tartunk, érdemes visszaemlékezni arra, hogy a Giro előtt egy bizonyos nagy négyest emlegettünk, amiben Contador, Aru, Porte és Uran kapott helyett. Ehhez képest  a második hétre gyakorlatilag csak ketten maradtak versenyben közülük, plusz megérkezett harmadiknak a meglepően jól tekerő Landa, aki veszélybe sodorta Aru csapatkapitányi címét is. Rigoberto Uran ahol lehetett, kapott, és emiatt folyamatosan magyarázkodni kényszerült, de legalább a 3. hétre összeszedte magát. Richie Porte hiába produkált fantasztikust tavaszt, és hiába gondolták azt sokan, hogy majd ő lesz Contador legkomolyabb kihívója, most is bebizonyította, hogy amikor igazán kell, nem tud csúcsformát nyújtani. Egész egyszerűen nem képes elviselni azt a terhet, ami egy elsőszámú ember szerepével együtt jár. Kiváló segítője lehet Froome-nak, ez nem kétséges, de azt hiszem, belőle sosem lesz nagy bajnok. Pedig eleinte gyanús volt a Sky, mindig hátrébb helyezkedtek és átadták a kezdeményezés jogát másoknak, de Porte kiszállása után értelmét vesztette ez a taktikus magatartás - ami egyébként nem is biztos, hogy tudatos volt.

Ellenben az Astana minden furfangot bevetett, hogy megingassák Contadort. Erre talán a Mortirolós szakasz a legjobb a példa, amikor a Tinkoff kapitánya defektet kapott és amint Aruéek tudomást szereztek erről, ámokfutásba kezdtek. Hogy fair húzás volt-e? Véleményem szerint nem túlságosan. De nem csak én gondolom így, hanem jónéhény kerékpáros is. Maradjunk annyiban, hogy illik megtisztelni az összetett éllovasát. Legalább annyira, hogy amikor önhibáján kívül bajba kerül, akkor nem gyújtom be a rakétákat. Az volt az Astana szerencséje, hogy még így sem sikerült leszedniük a trikót Albertóról, sőt! Aru szempontjából a fagyi visszanyalt, hiszen a Mortirolo felénél utolérte őt a spanyol és azzal a lendülettel ott is hagyta. Két nappal később pedig a 'cinkostársa', Landa is pórul járt: egy bukás feltartotta az Ologno lábánál, miközben (nem utána!) elöl a Tinkoff-Saxo betámadta a mezőnyt. Azt hiszem, ez így volt igazságos... A kazah bejegyzésű csapat tehát minden ügyeskedése ellenére elbukta a rózsaszínt, de öt szakaszgyőzelemmel (Tiralongo, Landa 2x, Aru 2x), a fehér trikóval, és két dobogós hellyel vigasztalódhatott, amellett, hogy elsöprő fölénnyel nyerte a csapatversenyt is.

És akkor jöhet a klasszikus kérdés: mi várható a Touron? Lesz-e duplázás, esetleg címvédés? Egy valami biztos, nem szabad leírni Contadort - aki ismeri őt, amúgysem tenne ilyet. Az nyilvánvaló, hogy extrém nehéz dolga lesz, hiszen ellenfelei frissen érkeznek Utrechtbe, amíg ő letekert - és nem mellesleg megnyert - egy brutális Girót. Froome és Nibali a napokban a Dauphinén szerepel, de elképzelhető, hogy egyikük sem fog foggal-körömmel harcolni az összetett elsőségért. Közülük talán a brittől számíthatunk jobb helyezésre, hiszen ő tavaly is nagyot csatázott Contadorral a Tour legfontosabb felvezetőversenyén. A címvédő olasztól nem lenne meglepő, ha megint kicentizné a teljesítményét, mint egy évvel ezelőtt. Kínosan odafigyelt arra, hogy csak annyit menjen, amit előzetesen előírtak neki, szóval vele kapcsolatban valószínűleg nem leszünk okosabbak. Hozzáteszem, nekem ez a sítlus nem szimpatikus, idén adhatna egy kis ízelítőt abból, hol tart a felkészülése. Quintana pedig, Contadorhoz hasonlóan a Route de Sud-ön áll majd rajthoz, de számomra ő a fekete ló kategória. A Tirreno győzelme után kipróbálta magát a klasszikusok kockakövein, aztán elegánsan elvonult a világ elöl. De minden bizonnyal kiváló formában lesz a Tour de France-ra, neki kedvez ez az útvonal, csak a rövidke időfutamot és a pavét kell túlélnie, aztán jönnek a legendás hegyek. Addig is reménykedjünk, hogy a mind a négyen elkerülik a nagyobb bukásokat és hogy egészen a 20. szakaszig kérdéses lesz a sárga trikó sorsa.

Még mielőtt magával ragadna minket a Tour de France hangulata és elmerülnénk az esélylatolgatás művészetében, kanyarodjunk vissza egy kicsit a pályára. Június 7-én, szombaton ugyanis egy történelmi órának lehettünk szemtanúi. Szerintem mindenki nevében mondhatom, hogy amióta újraélesztették az egyórás világcsúcs legendáját, arra vártunk, hogy egy igazán nagy név is nekifusson és elhelyezzen egy új mérföldkövet. Bradley Wigginsnél aligha van nagyobb név a szakmában: a regnáló időfutam világbajnok, aki nemcsak az országúton, hanem a pályán is meghatározó figura a kerékpározás történetében, Londonban kísérelte meg az új rekord felállítását. Előzetesen az 55 km-t célozta meg (edzésen kishíján össze is jött neki), amivel nagy eséllyel elvette volna ellenfelei vállalkozó kedvét, de még Chris Boardman csúcsát sem tartotta elérhetetlennek... Nos, a számára oly' kedves londoni velodrome teltházas közönsége és a bizonyítási vágy sem repítette el ilyen magasságokba, de az 54.526 km is mérföldkőnek számít, vagy legalábbis egy erőteljesen meghatározó eredménynek. Az öröme viszont nem lehetett teljes, hiszen így még akadhadnak kihívói a jövőben. A korábbi csúcstartó Alex Dowsett például egyből bejelentkezett, de szóba jöhet egy Tony Martin és egy Fabian Cancellara is, akinek példéul ez lehet az utolsó nagy dobása. Nem kizárt, hogy valamelyiküknek sikerül felülmúlnia Sir Bradley-t a jövőben.

TENNIS - CAN WAWRINKA HOLD ON AFTER THE ROLAND GARROS?
A Sportblogban már utaltam arra, hogy Novak Djokovic, azzal, hogy legyőzte Rafael Nadalt minden idők talán legjobban várt Roland Garros negyeddöntőjében - ráadásul három szettben -, kezébe kapta a kulcsot. Űgy tűnt, az elődöntőt is hasonlóan simán veszi, ami aztán Murray hősies küzdelmének köszönhetően nem így lett, de végül döntő játszmában diadalmaskodott. Elfordíthatta a kulcsot a zárban, hiszen a versenyben maradt legnagyobb riválisain sikerült átverekednie magát. Miért pont egy Wawrinka akadályozná meg abban, hogy megszerezze a hőn áhított Muskétások Kupáját? - gondolhattuk mi, nézők. A legtöbben - beleértve magamat is - esélyt sem adtunk a svájcinak, aki fantasztikus játékkal búcsúztatta a legjobb 8 között Roger Federert és aki átvészelve egy mentális hullámvölgyet, letörölte a francia közönség arcáról a mosolyt Tsonga legyőzésével. Még a tavalyi Australian Openen szerzett bajnoki címéről is sokan elfelejtkeztek, vagy legalábbis nem vették számításba egy élete legjobb formájában lévő Djokovic elleni RG-döntőben. Főleg azért, mert a világelsőnek csak ez az egy trófea hiányzott/hiányzik a gyűjteményéből. Én a mérkőzésük elején azzal viccelődtem, hogyha Wawrinka valahogy mégis meglepi, össze fog roppani lelkileg (jó, nem ezt a kifejezést használtam)...

És Stan Wawrinka meglepte Novak Djokovic-ot, nem is kicsit. Olyan salakpályás teniszt húzott elő a 8. kiemelt svájci, amire a szerbnek játékstílusából eredően nem lehetett válasza. De könnyen lehet, hogy aznap senkinek se lett volna. Az első szettet ugyan elvesztette, de ezután megnyugodott és a leglehetetlenebb helyzetekből is képes volt kimenekülni. Djokovic is megtett minden tőle telhetőt, de nem tudta megtörni vagy elbizonytalanítani Wawrinkát. Pedig hosszú évekig vesztes típusnak tartottuk őt és gyakran érezhettük azt, hogy mentálisan nem elég erős ahhoz, hogy betörjön a világelitbe. Ezen a téren óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi esztendőkben, ami edzőjének, Magnus Normannek köszönhető elsősorban. A 4. játszmában Stan 0-3-ról jött vissza, és a siker kapujában sem remegett meg: stílszerűen, egy fantasztikusan helyezett fonák egyenessel fejezte be a meccset. Második Grand Slamét nyerte, szóval pontosan ugyanannyi győzelme van neki is, mint Murray-nek. Az egyik kérdés az, hogy akkor most egy új éra kezdődik - a nagy ötösé -, vagy Wawrinka továbbra is kiegyensúlyozatlan marad? Mert bizony nem nehéz elképzelni, hogy Wimbledonban nem éri meg a második hetet. A másik pedig az, hogy most mi lesz Novakkal, mennyire viseli meg ez a vereség? Erősen hajlok arra, hogy semmi, és ott fogja folytatni füvön, ahol salakon abbahagyta, de biztosak lehetünk abban, hogy rendkívül csalódott, hiszen nem tudta kihasználni ezt az óriási lehetőséget. Nem lett meg neki a karrier Grand Slam, nem nyithatta ki azt a jelképes ajtót, mert Stan Wawrinka váratlanul megelőzte.