Milánó-Sanremo, avagy a klasszikus, amit a legkönnyebb befejezni, ámde a legnehezebb megnyerni - véli Greg Van Avermaet, az idei verseny főbb esélyeseinek egyike. Amilyen sablonosnak hallatszik ez a megállapítás, olyannyira magas az igazságtartalma. Noha a Classicissima egyetlen hétszeres győztese, Eddy Merckx egykoron meglelte a titok nyitját, a jelenlegi mezőnyben olyan nagyformátumú kerekesek, mint például a világbajnoki triplával büszkélkedő Peter Sagan, vagy éppen a fenti idézet olimpiai aranyérmes szerzője, évek óta a sötétben tapogatóznak, keresve a kulcsot a sikerhez. A támadási felület a 300 kilométert alulról nyaldosó össztáv ellenére csekély: míg a klasszikus sprinterek számára a túlélés a tét a Poggio szerpentinjén, a mezőnyhajrát elkerülni kívánó, puncheur alkatú aspiránsok ezen az emelkedőn kelnek igazán életre. Akárcsak tavaly, ezúttal is az ész diadalmaskodott az erő felett: az egynapos viadalokra specializálódó Deceuninck-Quick Step - ahogyan mondani szokás - befűzte az oktatófilmet, Julian Alaphilippe pedig Siena után bevette Sanremót is.

Ha létezik kerékpárverseny, amelynek megbocsájtjuk, hogy fennhéjázva fittyet hány rohanó, ingertelített világunk elvárásáira, az a Milánó-Sanremo. A pökhendi Classicissima ugyanis nem köt kompromisszumot a spektákulum-központú médiával és meg sem próbál a tévé előtt ásítozó, türelmetlen szurkolók kedvére tenni. De mi, akik ismerjük, nem is várjuk el tőle, hogy megváltozzon. Fejet hajtunk a tradíció előtt, mert ez tartja életben a varázslatot, ami évről-évre odaszegez minket a képernyők elé, akár szeretjük ezt a versenyt, akár nem. Kifelé persze nem ezt kommunikáljuk, alkalomadtán harsányan kritizáljuk a kísérletezéstől elzárkózó szervezők maradiságát. Valamifajta külső kényszernek engedelmeskedve újra és újra megkérdőjelezzük a Milánó-Sanremo létjogosultságát, miközben a szívünk mélyén tudjuk, ez az útvonal úgy jó, ahogy van, badarság lenne belenyúlni. A monumentalitás a hosszúságában rejlik: a feleslegesnek ítélt extra pedálfordulatok teszik kifürkészhetetlenné a végjátékot, sokismeretlenessé bővítve az egyenletet. Ha megnyírbálnánk a versenytávot, a Milánó-Sanremo, mint olyan, megszűnne létezni, lévén nincs rövidebb út e két város között. Ha a szintrajzba szeretnénk további izgalmakat csempészni, azzal egyrészt az identitásától fosztanánk meg a Classicissimát, másrészt végérvényesen kiradíroznánk a sprintereket az egyenletből - nem véletlen, hogy az ilyen és ehhez hasonló reformtörekvések kivétel nélkül elvetéltek. Osztom azt a véleményt, miszerint a szóban forgó futam első 280 kilométere végtelenül unalmas tud lenni (és ezt maguk, a résztvevők is elismerik), de ha valódi szelekciót szeretnénk látni egy átlagban 4%-os meredekségű, nagyjából öt perc alatt teljesíthető emelkedőn - hozzátenném, a rettegett Poggio a Giro d'Italia keretei között aligha érdemelne említést -, akkor bizony szemet kell hunynunk a 6 órányi kvázi eseménytelenség felett, melynek csupán a harmada kerül adásba. Valamit valamiért.

A szerény házigazdák által a tavasz klasszikusaként emlegetett Milánó-Sanremo története a XX. század elejére nyúlik vissza: 1907 óta megannyi döbbenetes forgatókönyv elevenedett meg a Riviera di Ponente napcsókolta domboldalain, mielőtt a peloton - egyben vagy darabokban - bevonult volna a Via Romára, elszáguldva az ikonikus sanremói szökőkút mellett. Hol egy hősies szóló, hol egy gatyaszaggató támadás, hol egy vakmerő lejtmenet, hol egy célfotóba torkolló mezőnyhajrá. Nincs egyetlen jól bevált recept a győzelemre. A verseny kimenetele a fáradtság-faktor okán közel megtippelhetetlen, ennek megfelelően a korábbi bajnokok adottságai rendkívül szerteágazóak: nincs még egy olyan egynapos, ahol egyenlő esélyek mellett rúghat labdába egy Mark Cavendish-szintű sprinter, egy Michał Kwiatkowski-szintű puncheur és egy Vincenzo Nibali-szintű all-rounder. A Milánó-Sanremo hagyományosan a Szent József-ünnephez (március 19.) igazodik, néhány kivételtől eltekintve az ahhoz legközelebb eső szombaton kerül megrendezésre: a sokszínű mezőny ezennel március 23-a reggelén sorakozott fel a milánói Sforzesco-kastély impozáns óratornyának árnyékában. A messzi úticél a Ligúr-tengerpart egyik turisztikai központja, a pálmafákkal övezett korzóival hódító Sanremo, avagy a virágok városa (Città dei Fiori). Hét óra a nyeregben, amit egy intenzív finálé koronáz meg - célszerű tehát feltankolni a szénhidrát-tartályokat, hiszen az energiatakarékosság kulcsfontosságú a maratoni tekerés során.

A Classicissima idei, 110. kiírása ragyogó tavaszi napsütés mellett, a megszokott mederben zajlott: elsőként a hétperces egérutat nyerő szökevénycsoport csodálhatta meg az azúrkék ruháját felöltő Földközi-tengert, miután kényelmes iramban átbuktak a féltávnál magasodó Turchino zöldellő ormán. Amint a rejtőzködő favoritok csapatai rákanyarodnak az olasz riviéra mentén végigfutó Via Aureliára, csak úgy kattognak a fényképezőgépek: a sziklás hegyoldalakba vájt panorámaút, háttérben a végeláthatatlan kékséggel hálás témát szolgáltat a lesben álló fotósok számára. Mihelyt versenyző és néző egyaránt kigyönyörködhette magát a képeslapra kívánkozó tájban, ideje volt rálépni a gázpedálra, ugyanis a kilométerszámláló kérlelhetetlenül pörgött visszafelé és a horizonton felbukkant a hajrá közelségét jelző három dombtető (tre capi). A helyi szurkolói klub által gyújtott görögtüzek narancsszín füstködébe burkolózó Capo Bertán ez alkalommal a bozót is lángra kapott: noha az így keletkező látvány kívülről szemlélve kétségtelenül pazar, a levegő után kapkodó kerekesek aligha örvendeztek ennek, miközben az aszfaltcsík körvonalait keresve keresztülhaladtak rajta. Az utolsó szökevény, Fausto Masnada kitisztult tüdővel vághatott neki a Milánó-Sanremo fináléjának első próbatételét szimbolizáló Cipressának, a magányos harcos azonban nem kerülhette el végzetét, a vörös posztót megpillantó peloton a hegy lábánál bekebelezte. A kacskaringós lejtmenetben Niccolo Bonifazio vágott az élre, aki lévén úgy ismeri a Sanremo környéki utakat, mint a saját tenyerét, versenyre kelt a kísérőmotorosokkal: a tévé előtt lélegzetvisszafojtva figyelhettük halálmegvető ereszkedését, minek során egy papírlap, annyi se fért volna el a pedálja és a kőfal között. Az ámokfutásszerű akció szusszanásnyi előnyhöz jutatta a Direct Energie színeit viselő olaszt, ám a mögötte felsorakozó Deceuninck-armada hamar a sarkára lépett.

A feszültség a tetőfokára hágott, ahogyan a mezőny talpa alatt újból emelkedni kezdett az út: elérkezett az igazság pillanata, a Poggión fel kellett fedni a kártyákat. A klasszikus sprintereknek idén sem osztottak lapot, így ők csalódottan csorogtak hátra, kénytelen-kelletlenül átengedve a terepet robbanékonyabb riválisaiknak. Julian Alaphilippe-et, a verseny ötcsillagos favoritját tankönyvbe illő felvezetésben részesítették falkatársai, nem csoda, hogy Sagan és Van Avermaet között ádáz küzdelem zajlott a francia hátsó kerekéért: Zdenek Stybar és Philippe Gilbert irdatlan tempót diktáltak az emelkedő alsó szakaszán, megágyazva egy sorsdöntő attaknak. Ezúttal az EF neonrózsaszín mezében feszítő Alberto Bettiol töltötte be azt a hálatlan, ámbár vitathatatlanul hasznos szerepet, amelyet tavaly a Nibalit mozgósító Krists Neilands, azaz kiugratta a nyulat a bokorból: érzékelvén, hogy Gilbert utolsó erőtartalékait is felélte, Alaphilippe maga eredt a valós fenyegetést jelentő Bettiol nyomába, folytatva az ígéretes offenzívát, melyhez tétovázás nélkül csatlakozott Kwiatkowski, Sagan, Valverde, Naesen, Trentin és Van Aert is. A Sanremo szívébe vezető hajtűkanyarokat szelve tovább duzzadt az élcsoport létszáma, többek között a címvédésre bazírozó Nibali és a Matthews segítségére siető Dumoulin is felbukkant a sztárparádéban. Ahogyan végigmasíroztak a főutcán, Matteo Trentin intézett újabb támadást a lélekben már a hajrára hangolódó kihívói ellen. Alighogy levadászták a regnáló Európa-bajnokot, az ugyancsak a második hullámmal érkező Matej Mohoric gyújtotta be a rakétákat. Miután őt is visszalasszózták a bolyba, a taktikai hibák tömkelegét elkövető Peter Sagan hirtelen az élen találta magát: tizenegy szempár szegeződött rá, amint kínjában keresztbe-kasul cikázott a célegyenesben. Míg a tanácstalan szlovák a szivárványszinű trikót megöröklő, tőle jobbra helyezkedő Valverde szándékait firtatta, Mohoric kapva-kapott az alkalmon és elsuhant a bal válla mellett. Alaphilippe megelégelte Sagan tétlenségét és kihasználva a Bahrein-Merida robosztus rouleurjének szélárnyékát, elsöprő győzelmet aratott a Via Román. A Deceuninck-Quick Step újfent tanítani való munkát végzett.