Vannak, akik a perzselő ausztrál nyárba menekülnek, míg mások az enyhe spanyol télben merészkednek újra az országútra, hogy begyűjtsék az év első versenykilométereit, egyben azonban mindenki egyetért: az igazi szenvedély március elején, a nagymúltú egynapos viadalok startvonalán állva költözik vissza a peloton küllői közé. A bizonyítási vágytól égő specialisták izgatottsága az idők során átragadt a hősies küzdelmekre éhező szurkolókra is, akik emelkedett hangulatban vágják a centit a belga Nyitó Hétvége előtt - nem csoda, hiszen a tavaszi klasszikusok sosem okoznak csalódást, nem ejtenek sebeket az őszinte lelkesedésünkön, amit előzetesen táplálunk velük kapcsolatban. Mit szeretnénk látni? Improvizatív versenyzést. Epikus csatákat. Tűzijátékot. Káoszt. Kockaköveket. Kockaköves emelkedőket. Murvát. Murvás emelkedőket. Sarat. Oldalszelet. Egyszóval: drámát. A tavaszi klasszikusoktól mindezt egy csomagban, ömlesztve kapjuk meg. Ebben a kitüntetett időszakban az ösztönösség, a ravaszság és a bátorság vezet diadalra - ezért is imponálóak számunkra ezek a tradicionális versenyek.

A belga szezonnyitó, a 74. alkalommal kiírt Omloop Het Nieuwsblad legfőbb tanulsága, hogy a történelem ismétli önmagát, csak észre kell venni a vissza-visszatérő mintákat: ha összevetjük a tavalyi eseménysort az ideivel, megfigyelhetjük, hogy kísértetiesen hasonló forgatókönyv mellett zajlott a két verseny, különös tekintettel a végjátékra. A tavasz újfent szomorkás orcáját fordította a Gentben gyülekező mezőny felé, az időnként pityergő szürke felhőtömeg elnyelte a gyengéd márciusi napsugarakat. Akárcsak egy évvel ezelőtt, a kissé talán álmoskás peloton lagymatag iramban közelített a nap első nehézségét tartogató Leberghez, ám még mielőtt felkapaszkodott volna a Haaghoek nevezetű emelkedőre, amelyet ébresztő jelleggel egy kockaköves szektor vezetett fel, kishíján hátba csapta őket a hölgyek versenyében élen tekerő Nicole Hanselmann - a zsűri kénytelen volt átmenetileg neutralizálni a női futamot, egérutat biztosítva ezzel a vártnál komotósabban haladó férfiaknak. Amint kitisztult az idő, visszatért a harci kedv és az egyre fokozódó tempó előcsalogatta a kísérletezni vágyókat: a Leberg másodszori megmászásakor Vanbilsen prokoválta a végső sikerre pályázó specialistákat. A Greg Van Avermaet-vezette CCC elszalasztotta ezt a korai akciót, így a narancsmezes alakulat eszeveszett üldözésre kényszerült, hogy lehetőleg a valkenbergi rámpáig felzárkóztassa kapitányát a Zdenek Stybar nevével fémjelzett szökevénycsoporthoz. A következő ütést Philippe Gilbert vitte be, aki a Kerkgate pavéján taposott a pedálba: a támadásba lendülő ex-világbajnokot van Aert, Van Avermaet és Daniel Oss vadászta le.

A sorsdöntő akceleráció ötlete Danny Van Poppel fejéből pattant ki, aki a céltól nagyjából 40 kilométerre, a Molenbergen felfelé szaggatta szét a főmezőnyt, kialakítva egy, az esélyeseket tömörítő szelektív bolyt. A patinás társaság létszáma Tiesj Benoot kicsúszásával alaposan megcsappant, az emblematikus Kapelmuur-Bosberg kombinációnak mindössze hatan vághattak neki az élről, ám egy pillanatra sem pihenhettek meg a nyeregben, hiszen a nyakukon érezhették az üldözők lehelletét. Észlelvén a közeledő veszélyt, az elszántan harcoló Stybar-Van Avermaet kettős valósággal nekirontott a geraardsbergeni falnak, együttes erővel felduzzasztva a különbséget, egyúttal kiszórva a sorból a leggyengébb láncszemet, Daniel Osst. Öten maradtak tehát versenyben, kiegészülve Tim Wellensszel, Alexey Lutsenkóval és Dylan Teunsszel. A hatékonyan kooperáló kvintett lóhalálában gyűrte le az utolsó előtte magasodó akadályt, a Bosberget, ezáltal tetemes előnyre tett szert a darabjaira hulló mezőny elejével szemben. Mindeközben a Deceuninck-Quick Step szinte észrevétlenül, már-már szemtelen módon akadályozta az üldözőmunkát, bízva abban, hogy a hajrában Stybar túljárhat társai eszén. Ami a végsebességet illeti, Greg Van Avermaet fölényét senki sem vonhatta kétségbe: az erőviszonyok ismerete korai offenzívára késztette a győzelemre apelláló ellenfeleket - a négy kivívó saját érdekében nem cipelhette magával az olimpiai bajnokot a célig. Amint az ötösfogat elsuhant a három kilométeres kapu alatt, a sor végén leskelődő Tim Wellens a tettek mezejére lépett, a nyerő megmozdulást azonban nem ő, hanem a farvizén előretörő Zdenek Stybar mutatta be. Egy tizedmásodpercnyi tétovázás Van Avermaet részéről és bottal üthették a ravaszdi cseh nyomát, aki gyakorlatilag lemásolta a tavaly Michael Valgren által sikerre járatott taktikát, kiszagolva a tökéletes momentumot.

A szezonnyitó hétvége a Europe Tour részét képező Kuurne-Brüsszel-Kuurnével válik teljessé, melyre a tepsi laposságú fináléval érvelő szakma előszeretettel süti rá a sprinter klasszikus bélyeget. Az utóbbi években kirajzolódó tendencia viszont a szökevények szerencséjét erősíti a gyorslábúak hadával szemben - Dylan Groenewegen tavalyi diadalát egy Peter Sagan győzelmével végződő kiscsoportos hajrá és Jasper Stuyven szólósikere előzte meg. Ezalól az üdítő tendencia alól az idei kiírás sem volt kivétel: az egy mindenki ellen típusú küzdelmet újfent az az egy nyerte, dacolva a sokszoros túlerővel... A színtelen fellegekbe burkolózó belga tavaszba a szivárvány minden árnyalatában pompázó mezőny csempészett vidámságot, ahogyan tovább tekergőztek a hellingek  (arrafelé így nevezik a rövidke, ámde annál intenzívebb kaptatókat) földjén. Az útvonal éke a fényesre kopatott kockakövekkel díszített Oude Kwaremont, amely a klasszikusok sztárjait is megbabonázza. Az ikonikus emelkedőn a csillogásra vágyó Deceuninck-Quick Step ragadta magához a kezdeményezést. Mihelyt a Lampaert-Stybar duó az élre tört, a levegő után kapkodó mezőny libasorba rendeződött, melyet a domináns királykékek mögül előbújó Ian Stannard robbantott szét. Az egykori brit bajnok hátsó kerekébe - a két felbújtó mellett - Naesen, Doull, Ballerini, Asgreen és Küng kapaszkodott bele.

A Kluisberg lejtmenetében egy tucatnyi világklasszis - többek között Trentin, Greipel és Jungels - csatlakozott az agresszorokhoz, ahogyan bekebelezték a nap eleji szökés martalékait. A második hullámmal érkező Bob Jungels, sokallva az élboly létszámát, az esőtől áztatott varenti kockaköveken tesztelte a konkurenciát: a luxemburgi kifejezetten otthonosan mozgott a számára ismeretlen terepen, ritmusához csupán Naesen, Cort, Ballerini és Langeveld tudott igazodni. A hátrahagyott szökevénytársak lassacskán visszatagozódtak a főmezőnybe, melyet a címvédésben bízó Jumbo-Visma kormányzott. Az üldözésben a Bora-Hansgrohe és a Mitchelton-Scott nyújtott segítő kezet, apránként csipegetve az egy perc környékén tetőző különbségből. Amint a lopakodó veszedelem elől menekülő kvintett rákanyarodott a kuurne-i körpályára, Bob Jungels egy hirtelen ötlettől vezérelve időfutam-pozícióba vágta magát és eltempózott a döbbenettől sújtott riválisoktól, akiket csakugyan elnyeltek a vadul törtető sprintervonatok. Az elcsigázott peloton lendülete azonban idejekorán elapadt, a tanácstalan tömegben felütötte a fejét az anarchia, így a mammut áttetelt taposó Jungels révbe érhetett.

Gyengéden hullámzó, tarka táj, filigrán alkatú, smaragdzöld ciprusfák, dombtetőkön csücsülő, ódon-barna villák és fehér porfelhőt köhögő ösvények. Üdvözlet a páratlan szépségű toszkán sivatag, a Crete Senesi dűnéiről. Eme festővászonra kívánkozó vidéken kacskaringózik a vintázs filterrel hódító Strade Bianche, a verseny, amelyet születésétől fogva klasszikusként emlegetnek, sőt mi több, a legelvetemültebb szakírók úgy utalnak rá, mint a nem hivatalos 6. Monumentumra. Egy a bökkenő: noha a kerékpárversenyzés aranykorát felidéző Strade Bianche egyedi karakterisztikája alapján remekül beleillik a képbe, szerény, 13 kiírásra korlátozódó történetével és kevesebb mint százötven kilométeres versenytávjával eltörpül az olyan, évszázados múltra visszatekintő, maratoni hosszúságú őskövületek mellett, mint a Párizs-Roubaix vagy a Liège-Bastogne-Liège. Megkontrázva a történelem mocsarába süllyedő érveket, jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, miszerint csupán ettől lenne Monumentum egy Monumentum? Számít ez egyáltalán, amikor az utolsó porszeméig romantikus toszkán viadalért - kamaszkora ellenére - megbolondul a nép? Úgy vélem, a mezőny szenvedélyes attitűdje elhomályosítja a konzervatív érveket: a Strade Bianche szerelem volt első látásra.

Tavaly márciusban a közönséges dagonyává változó murvaréteg kényeztető agyagpakolás gyanánt hányta a sarat a gladiátorok arcára, ezzel szemben az idei futam csontszáraz körülmények mellett zajlott, így a kerekesek az általuk felkorbácsolt, torokirritáló port kóstólgatták az aprókavicsos szektorokban. Ahogy a szikrázó napsütésben kigurultak a gótika fellegvárából, néhány órára maguk mögött hagyva Siena terrakotta tornyait, egy ambíciózus négyes vágott a mezőny elé, hogy felverje a békésen szunnyadó, lankás vidéket. A szökevényeket összekovácsoló harmónia tovaszállt a toszkán sivatag homokjával: Leo Vincent csakhamar kapitulált, Alexandre Geniez a törmelékes terep áldozatául esett, míg csapattársa, Nico Denz szem elől tévesztette Diego Rosa sziluettjét az ascianói kaptató porködében. Egy legény maradt a gáton, ám pedálfordulatai meg voltak számlálva az élen. A Fabian Cancellara nevét viselő 8. szektor murvadombján, a Monte Sante Marie-n ugyanis Jakob Fuglsang felgyorsította a szelekciót, életre hívva egy bivalyerős üldöző gárdát, melyben - a teljesség igénye nélkül - felfedezhettük Julian Alaphilippe-et, Zdenek Stybart, Greg Van Avermaet-ot, Wout Van Aert-et, Tim Wellenst és a címvédő Tiejs Benoot-ot. A háromhetesek császárai, a számmisztika bűvöletébe kergetett Vincenzo Nibali és az elsőáldozó Geraint Thomas a hátsó csoportban ragadtak, ahonnan nem volt számukra visszaút.

A magányos éllovast, a szufla szűkében lévő Diego Rosát Castelnouvo Berardenga határában érte utol a végzete, elveszett az Yves Lampaert vezette puncheur-kavalkádban. A verseny elsőszámú animátorává avanzsáló Fuglsang a Monteaperti tetejét ostromolva tovább borzolta a kedélyeket - ezúttal mindössze ketten, Alaphilippe és Van Aert tudott ráakaszkodni a ficánkoló dán kerekére, utóbbi azonban vörös zónába sodródott a sorozatterhelés alatt. Ugyan az Astana eltökélt kapitánya tett egy újabb kísérletett arra, hogy megváljon egyedüli vetélytársától, Julian Alaphilippe derekasan állta a sarat (jelen esetben a port) és lefülelte az akciót. Mivel a zúzalékon nem született döntés, Siena aszfaltozott külvárosában egy elhamarkodott macska-egér játék bontakozott ki kettejük között: addig-addig nyújtózkodtak a nyeregben, fürkészve egymás rezdüléseit, mígnem az egyenletes ütemet diktáló Van Aert elszáguldott mellettük, megkongatva a vészharangokat. A március elsején World Tour-szintre lépő, zöldfülű belga gyakorlatilag elvontatta letaglózott ellenfeleit a rámpaszerű Via Santa Catarina lábáig, hogy aztán Fuglsang jobbról, Alaphilippe pedig balról kerülje ki a kegyetlen meredekségű finisben, ahol tavaly - a szó legszorosabb értelmében - lefordult a kerékpárról. A világörökség részévé nyilvánított Piazza del Campo peremére a robbanékony francia kapaszkodott fel elsőként, aki válla fölött hátrapillantva elégedetten konstatálhatta, győzelmét immáron nem veszélyezteti senki, így diadalittasan vonulhatott be a hangorkántól visszhangzó főtérre.