× Az előző bejegyzésben még azt hangsúlyoztam, hogy a szezon eleji versenyekből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni és ez a Tour de France-ra készülőkkel kapcsolatban továbbra is igaz, viszont aki a tavaszi klasszikusokra vagy az év első háromhetesére, a Giro d'Italiára hegyezi a formáját, azokat már kicsit kritukusabban kell szemlélnünk. A héten rendezik ugyanis az első monumentumot, a Milano-Sanremót, az olasz kör pedig kb. 50 nap múlva kezdődik. Az egynapos specialistáknak tehát már illik közel kerülni a csúcsformához, a háromhetes menőknek pedig valahol 80% körül kellene tartaniuk ilyenkor (azoknak mindenképp, akik a 100. Girót vették célba). Ilyenkor, márciusban már mindenkiről kiderül, mennyire sikerült jól a téli felkészülése és mi az, amiben még feljődni kell a riválisokhoz mérten. Az izgalmak garantáltak.

Mindig is szerettem az egynaposokat - a kockakövesekkel az élen, de az utóbbi 1-2 évben annyira elragadott az ilyen típusú versenyeket övező egyedi atmoszféra, hogy mostmár egyikről se vagyok hajlandó lemaradni, legyen az akár egy monumentum, akár egy úgynevezett 'fél-klasszikus'. Nem titok, és ezt már korábban is leírtam, ennek a viszonylag újkeletű őrületemnek legfőképp egy bizonyos Peter Sagan az okozója. Ugyan másik csapatba került, és legnagyobb bánatomra ezzel véget ért a Contador-Sagan alkotta - számomra - álomduó közös története, de az egynaposok iránti rajongásom változatlan maradt. Szóval, azon felül, hogy kiemelt figyelemmel kísérem végig az egyhetes felkészülési versenyeket, a tavaszi klasszikusokat sem tévesztem szem elől. Az utóbbi hetek történéseit összegezve elmondható, hogy a Sagan-Van Avermaet párharc tovább mélyült Belgiumban, Kwiatkowski újabb szólósikert aratott Sienában, Nizzában a történelem megismételte önmagát, míg Quintana idén is erődemonstációt tartott a Terminillón. A rutinos kerékpár-fanatikusok ebből a mondatból már kitalálhatták, mely eseményekről lesz szó ebben a cikkben, de a ködoszlatás kedvéért leírom, hogy az Omloop Het Nieuwsbladot, a Kuurne-Bruxelles-Kuurnét, a Strade Bianchét, a Párizs-Nizzát és az azzal gyakorlatilag párhuzamosan zajló Tirreno-Adriaticót veszem górcső alá.

A klasszikusok sorát az Omloop nyitotta, még február 25-én, a rajtnál természetesen mindenki felsorakozott, aki csak számít. A versenyt alapjaiban határozta meg az a bukás, ami a mezőny elején, 65 km-re a céltól történt: több, győzelemre is esélyes kerekes keveredett bajba, mint például Alexander Kristoff, Bryan Coquard vagy az idén áprilisban búcsúzó Tom Boonen. Ezt a káoszt kihasználva a Trek meghúzta a sort a Taaienbergen, kialakíltva ezzel egy szelektív csoportot, amibe gyakorlatilag mindazon favoritok belekerültek, akik megúszták a bukás: Sagan, Van Avermaet és Vanmarcke mind-mind jól helyezkedtek. Hamarosan utolérték a szökést, de az sokáig nem volt egyértelmű, hogy megfogja-e őket a mezőny, vagy sikerül hazaérniük. A hat fős élcsoport körülbelül 30-40 másodperces előnyt harcolt ki, de a Quickstep, illetve a Sky munkájának köszönhetően ez a különbség nem nőtt tovább, sőt, volt, hogy fél perc alá csökkent. Sagan és Vanmarcke mindeközben lerázták magukról a nehezékeket, így csak hárman maradtak elöl, Van Avermaet-tal kiegészülve. A mezőny körülbelül 10 kilométerre a befutótól feladta az üldözést, így az éllovas trió megnyugodhatott, elkezdhettek a végjátékon gondolkodni. Vanmarcke-nak muszáj lett volna kitalálnia valamit, mert az egyértelműnek tűnt, hogy a sprintben nem rúghat majd labdába, de nem tette, vagy egyszerűen már nem volt ereje támadni. A hajrát Sagan indította meg, ketten kétfelől próbálták kerülni, ez az ideális íven érkező Van Avermaetnak sikerült is, innen pedig már nem volt visszaút a szlovák számára, aki végül a 2. helyet szerezte meg, akárcsak tavaly egy hasonló szituációban. Kétségkívül a kétszeres világbajnok végezte munka oroszlánrészét a három szökevény közül, így nem csoda, hogy a végén már nem tudta felvenni a verseny belga riválisával

Rögtön másnap, a Kuurne-Brüsszel-Kuurnén eljött a bosszú ideje. A céltól 85 kilométerre, a legendás Kwaremonton a Quickstepesek, egészen pontosan Stybar kezdett mozgolódni: olyan rettenetes nagy kárt nem okozott a mezőnyben, de végülis létrejött egy közepes méretű csoport, benne a favoritokkal. Amikor a körpályára értek, fél perc körüli előnnyel rendelkeztek, ami nem akart csökkeni, pláne miután Jasper Stuyven megindult kb. 28 km-re a befutótól, felkavarva ezzel az állóvizet a 20 fős élbolyban. A címvédőt Sagan, Trentin, Rowe és Benoot vette üldözőbe, viszont Van Avermaet nem tudott hozzájuk csatlakozni, ő tisztes távolságból követte őket egy segítője mögé bújva. Saganék néhány perc múlva felértek Stuyvenre és így, öten remekül dolgoztak össze, igazságosan megosztva a munkát egymás között. Ennek megfelelően folyamatosan távolodtak Van Avermaettól, a mezőny pedig ekkor már kissé elkésett az utoléréssel. A sprintre egy Sagan-Trentin csata körvonalazódott, de meglepő módon az olasz nem várta meg a végét, az utolsó kilométeren megpróbált elszakadni, aláírva ezzel halálos ítéletét. Miután őt bekebelezték, az élcsoport majdnemhogy megállt, mindenki egymást nézte, aminek az lett a következménye, hogy a mezőny vészesen megközelítette őket. Peter Sagan nem várta meg, hogy elhalványítsák győzelmi reményeit, taposott hármat a pedálba és faképnél hagyta ellenfeleit. Végül Stuyven lett mögötte a második, aki elképesztően ment az utolsó 100 méteren, de már nem érhette utol a szivárványos kedvű szlovákot.

A mindössze 10 éves múltra visszatekintő Strade Bianche hamar belopta magát a versenyzők szívébe fehér murvás útszakaszaival és hangulatos, szűkutcás sienai fináléjával. Nem meglepő tehát, hogy erre a szezonra World Tour-szintre emelték. Az idei kiírásban 62 kilométernyi murva szerepelt, ami az előző napok esős időjárása miatt nem porzott annyira, de így is épp eléggé megnehezítette a résztvevők dolgát. 75 kilométer megtétele után a belga lottó állt az élre és alaposan megrángatták a sort, aminek egy óriási bukás lett a következménye. Darabjaira hullott szét a mezőny, ekkor keveredett előre például Wellens, Benoot, Dumoulin, Boasson Hagen, Kwiatkowski, Stybar és Van Avermaet. Sagan ugyancsak rajthoz állt, de nem érezte túl jól magát, ráadásul belekerült a bukásba, úgyhogy féltávnál kiállt a versenyből - sokan tettek hasonlóképp, így csak 89-en értek célba. Az erős összetételű üldözőcsoport egy része 30 km-re a befutótól érte utol a napi szökést, amiben ott volt Thibaut Pinot is, majd megkezdődött az adok-kapok. Az utolsó murvás szakasz előtt, 15 km-re a céltól Kwiatkowski megindult és a riválisok pillanatnyi hezitálása nyomán szép kis előnyt harcolt ki magának. Wellens, Stybar és Van Avermaet kevéssel később utána eredt, de a különbség egyre csak nőtt, Siénába érve a fél percet súrolta. A lengyel még az utolsó kockaköves, belvárosi emelkedő előtt biztosította a győzelmet, a csúszos kanyarokat óvatosabban is vehette, nem veszélyeztette már senki. Az üldözők közül Van Avermaet bizonyult a legerősebbnek a sprintben, mögötte Wellens érkezett be 3.-ként.

Végül néhány szó az egyhetesekről is. Azért csak néhány szó, mert a Párizs-Nizzáról - ami egyben csodálatos és brutális szakaszokat hozott - bővebben a Sportblogban fogok írni, a két tenger viadala, a Tirreno-Adriatico pedig pont a francia verseny miatt kicsit háttérbe szorult nálam, legtöbbnyire csak a hajrákat csíptem el - leszámítva az utolsó 2 napját. Lényeg, hogy a Párizs-Nizza összetettjét nagyban befolyásolta az oldalszél: az esélyesek túlnyomó része jelentős hátrányt szedett össze az első egy-két sík etap során, úgyhogy olyan nevek, mint Porte, Kruijswijk vagy Rolland hamar el kellett, hogy búcsúzzanak a sárga trikótól. Contador csaknem másfél percet kapott, de róla tudjuk, hogy nem ismer lehetetlent és a héten minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a maga javára fordítsa a versenyt. Az egyéni időfutam során Alaphilippe tovább növelte előnyét és ezzel elsőszámú esélyessé lépett elő. A francia az első hegyi szakaszt túlélte, a másodikat már nem, így Sergio Henao átvette a vezetést. Az utolsó napon elszabadult a pokol a Treknek köszönhetően, gyakorlatilag megismétlődött a tavalyi forgatókönyv, végül hősies küzdelemben Contador 2 mp-cel alulmaradt a kolumbiaival szemben... A Tirreno-Adriatico leginkább Quintanáról és Saganról szólt. Előbbi rögtön a nyitó csapatidőfutamon kiváló pozícióba került az összetett szempontjából, aztán a Terminillón végződő királyetapon leiskolázta a mezőnyt, akárcsak 2 évvel ezelőtt. Az egyéni kronó során megőrizte előnye felét, így másodszorra hódította el a kék mezt és a háromágú szigonyt. Mindeközben Sagan, felépülve a betegségből két szakaszt is nyert: hol a legjobb sprintereket, hol a legjobb hegyimenőket utasította maga mögé. Az olaszok csalódást keltően szerepeltek, hiszen Aru bronchitis miatt feladta, Nibali pedig mindössze a 26. helyet szerezte meg, 6 perc hátrányt gyűjtve.