× Kicsit későbbre terveztem ezt a bejegyzést, szerettem volna több eseményt is belevonni, de úgy alakult, hogy egy kisebb betegség miatt itthon ragadtam, így hirtelen lett elég időm az írásra, amit ki is használok. Még mielőtt belekezdenék, szeretném megköszönni azoknak, akik a hosszabbításról idetévedtek és bármit is hozzáfűztek a munkámhoz. Tényeg sokat jelent, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyien látogatják az oldalt. Szóval, most egy rövidebb cikkel készültem, amiben a vasárnapi Paris-Roubaix kapja a főszerepet, illetve a győztes, akivel eleinte senki sem számolt. Szerintem tipikusan olyan forgatóköny valósult meg, ami képes bárkiből kerékpárfüggőt varázsolni, még akkor is, ha az ember előtte egyetlen versenyt sem látott.

Matthew Hayman. Egy név, amivel egyetlen, a Paris-Roubaix esélyeseit felvonultató listán sem találkozhattunk. Ha a rajt előtt megkérdezik, mit tudok róla, nem sok minden jutott volna eszembe mondjuk azon kívül, hogy az Oricában teker és ausztrál. De ezzel gondolom nem vagyok egyedül. Mindenki Cancellarával, Boonennel, Sagannal és Vanmarcke-kal volt elfoglalva, és egyébként joggal, hiszen a Roubaix-val kapcsolatban ritkán beszélhetünk meglepetésemberekről. Tényleg ritkán fordul elő, hogy olyasvalaki nyerjen, akire abszolút nem számít senki, ez nem az underdogok terepe. Legutóbb Johan Vansummeren 2011-es sikere lehetett némileg megdöbbentő, de szerintem még ő is nagyobb névnek számított akkor, mint most Hayman, ráadásul belga kerekes - bár bevallom, nem emlékszem tisztán arra a versenyre. Csak egyetlen tényező szólt a 37 éves ausztrál mellett, az pedig a tapasztalat, amit akár csupa nagybetűvel is írhattam volna, mivel semmi más nem indokolta az ő győzelmét. Az idei volt a 15. startja a Észak Poklaként is emlegetett klasszikuson (eddigi legjobbja egy 8. hely volt), amivel a mezőny legrutinosabb versenyzőjének számított. Persze, ez még önmagában nem jogosítja fel arra, hogy egy sprintben maga mögé utasítsa a négyszeres bajnok Tom Boonent. A néhány héttel ezelőtti Harelbeke viszont tanulsággal szolgált arra, hogy több, mint 250 kőkemény kilométer után - amiből jelen esetben 52 km kockaköves - bátran elfeledkezhetünk arról, hogy ki mekkora király a hajrában. Hayman esetében is az volt a kulcs a dicsőséghez, hogy tudott tartalékolni egy kis energiát a fináléra - figyelembe véve azt, hogy a napi szökésből maradt elöl, ez nem kis bravúr. Nyilván az is nyomott a latba, hogy az élcsoport tagjai közül ki-ki hány versenykilométerrel rendelkezett ebből a szezonból. Márpedig, ha valaki nem hajtotta túl magát idén, az ő: az Omloopon (február 27-én) eltörte a könyökét, miután több hetes pihenőre kényszerült. Kipihentség ide, vagy oda, aligha reménykedhetett abban, hogy a 13. versenynapján, egy bizonyos Paris-Roubaix-n egyáltalán harcban lesz a győzelemért. 

2016-ban először, az elejétől a végéig figyelemmel követhettünk a Roubaix történéseit. A nagyjából sík első 100 km során a napi szökés létrejöttébe is bepillantást nyerhettünk. A hivatalos starttól kezdve folyamatosak voltak az akciók, de a mezőny sokáig senkit sem volt hajlandó fél percnél távolabb engedni. Körülbelül másfél órának kellett eltelnie ahhoz, hogy kialakuljon egy csoport, ami ennél nagyobb, szignifikánsabb különbséget tudott kialakítani és tovább növelni azt. Nos, ebben a csoportban fedezhettük fel először az 55-ös rajtszámot. Mivel csak fényévente egyszer fordul elő, hogy egy ilyen reggeli szökés hazaérjen, egyik tagját sem kezelhettük esetleges bajnokaspiránsként, inkább csak előretolt ékekként tekinthettünk rájuk. A 20-as számmal fémjelzett kockaköves szektorban (Monchaux-sur-Ecaillon) az Etixx növelte a tempót Tony Martin vezetésével: a főmezőny hátsó részében történhetett egy kisebb bukás, ami feltartotta a két legnagyobb favoritot, Cancellárát és Sagant. 113 km-rel a vége előtt megkezdődött a hajsza és egy darabig úgy tűnt, felérhetnek a leszakadók, mivel fokozatosan csökkentették a hátrányukat, ám meglepő módon 35-40 másodpercnél képtelenek voltak közelebb kerülni, hiába állt az üldözők élére maga Spartacus az arenbergi erdőben. Mindeközben az előttük lévő bolyban is zajlott a szelektálódás - gondolok itt például az utólag Skyfallnak keresztelt esetre, amikor 500 méteren belül kétszer is kisiklott a Sky vonata -, de mindezek ellenére sem tudott a hátsó csoport látótávolságon belülre kerülni.

A sorsukat végül pont a svájci klasszis bukása pecsételte meg: az ötcsillagos Mons-en-Pével szektorban került a földre, kishíján magával rántva Sagant is, aki csak elképesztő lélekjelenlétének és kiváló kerékpárkezelési képességeinek köszönhetően menekült meg a bajtól. Nem úgy, mint például a mögötte érkező Niki Terpstra, aki egyenesen átesett Cancellara biciklijén. Ezután gyakorlatilag eldőlt, hogy nem érnek föl és mindahányan kiszálltak a versenyből... A szökés is hasonló sorsa jutott, lassacskán elfogytak és legtöbbjüket megfogták Boonenék. A Carrefour de l'Arbre-ra érve kialakult a győzelemre esélyesek csoportja öt fővel - Boonen, Vanmarcke, Stannard, Boasson Hagen és Hayman alkotta. Az utolsó meghatározó kockaköves szakaszon a holland lottós rukkolt elő egy erőteljes megindulással, de nem jutott messzire. A többiek, ha nem is könnyen, de felzárkóztak rá, majd megkezdődött a taktikázás... A velodromban végig Boonen vezetett, az utolsó körben aztán a pálya felső részén lendületet gyűjtve Hayman és Vanmarcke indította meg a sprintet, míg Stannard kívülről próbált kerülni, mindhiába. Matthew Haymant senki sem tudta megelőzni. Végül egy kerékpárhosszal verte meg Tom Boonent, akinek könnyen lehet, hogy ennél jobb esélye már sosem lesz arra, hogy Roubaix-t nyerjen. Alig hittem a szememnek, amikor az Orica veteránja elsőként haladt át a célvonalon, de magának, a győztesnek is kellett néhány perc, hogy felfogja, mit tett. Egyszerűen hihetetlen, napokkal később sem találom rá a megfelelő jelzőket.