× Még mielőtt bármibe is belekezdenék, szeretnék szólni, hogy az oldal hamarosan egy látványos átalakuláson fog átesni, mert új gépet kaptam, amihez nem igazán passzol ez a felbontás és ez az aprócska betűméret. Zárójel bezárva. Szóval, a mostani bejegyzésbe eredetileg két sportágat terveztem, de tegnap történt valami a snooker háza táján, ami mélyen felháborított - egyébként nem csak engem - és úgy érzem, nem mehetek el mellette szó nélkül. Először viszont néhány gondolat az új országúti kerékpáros szezonról és a vikersundi sírepülő-maratonról.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én majd' kiugrok a bőrömből, hogy újra minőségi országúti versenyeket láthatok, minőségi kerékpárosokkal. Legyen szó akár egynaposokról, akár többnaposokról, millimétereken múló sprint befutókról, kockaköves klasszikusokról vagy a nagy négyes öldöklő küzdelmeiről a hegyekben, nekem már nagyon hiányoztak a többórás közvetítések, meg minden egyéb, ami ezekkel együtt jár - nem tagadom, ebben jelentős szerepe van az Eurosportos kollégáknak is. Ilyenkor, február közepén kezdődik csak az élet, a legjobbak is előbújnak és megmutatják magukat, amit persze óriási várakozás előz meg: vajon hogy sikerült a felkészülés, mire lehet számítani az adott versenyzőtől és csapattól ebben a szezonban, illetve miben tudnak még javulni az elkövetkezendőkben. Sajnos még mindig sokan beleesnek abban a hibába, hogy az első benyomás alapján mondanak ítéletet, vagy akár írnak le egy nagymenőt, mert éppen nem úgy szerepelt, ahogyan azt tőle elvárhattuk. Ez az, amit nem szabad, mindegy hogy egy sprinterről vagy egy összetett esélyesről beszélünk. Viszont, ha valaki kiemelkedően jó formában indít, azt nem lehet nem észrevenni és nem méltatni. Így tett például a tavaly betegeskedő és Giantes szerződését felbontó Marcel Kittel a Dubai Touron. A német sikeréhez nagyban hozzájárul a remekül összerakott felvezetés is: az újdonsült Etixx-es csapattársak kikaparták neki a gesztenyét. Kittelnek innentől kezdve már csak be kellett fejeznie a munkát, és ő nem is okozott csalódást. Félelmetes végsebességének köszönhetően kétszer diadalmaskodott a négy szakasz alatt, egy kivétellel pedig mindig maga mögé tudta utasítani legnagyobb ellenfelét, Mark Cavendisht, akinek nem igazán jött össze a szezonkezdet. Egyrészt a Dimension Datából még hiányzik az egység és az erő, másrészt ő maga sincs kirobbanó formában - ezzel a Marcel Kittellel és Etixx-szel legalábbis nem tudja tartani a lépést. Dubait ugyan keserű szájízzel hagyhatta el, de Qatarban gyűjhetett egy kis önbizalmat: az első etapot és később az összetettet is megnyerte, visszaverte az ugyancsak erősnek látszó Alexander Kristoffot. A norvég Kittelhez hasonlóan kétszer is ünnepelhetett, ám végül 5 másodperccel kikapott a brittől. Ettől függetlenül Kristoff a későbbiekben komoly kihívója lehet a fiatal német sprinternek, és ha Cav felnő a szintjükra, illetve ha egy jófelé Greipel is csatlakozik hozzájuk, dörzsölhetjük a tenyerünket bízva a szoros hajrákban.

Meredekebb utakra tekerünk, jöjjenek a hegyimenők: aki még nem hallott felőlük, nem késett le semmiről, hiszen olyan többnapos versenyeket még nem rendeztek idén, ahol komoly összecsapásra került volna sor köztük. A Tour de San Luis-on bemutatkozott Quintana, Majka és Nibali: egyikük sem törte össze magát az összetettért, leginkább edzés céljából utaztak el Argentínába. Történt egy csúnya bukás az egyik sík szakaszon, ami kissé felborította az erőviszonyokat (szó szerint) és sajnos súlyos sérülésekkel járt. Adriano Malorit például rövid időre mesterséges kómában kellett tartani, miután egy úthiba következtében nagyot esett (szerencsére mostmár jobban van, olyanannyira, hogy holnap átszállítják Európába). A favoritok viszonylag jól jöttek ki ebből a fejvesztett helyzetből, nekik tudomásom szerint nem esett semmi bajuk. A versenyt végül a fiatalabbik Quintana, Dayer nyerte meg (fél percet vert testvérére), első jelentős győzelmét aratva ezzel. Egy héttel később a Tour de France címvédője is megkezdte a maga szezonját egy kisebb ausztrál viadalon, a Herald Sun Touron, ahol - lévén nem volt ellenfele saját csapattársain kívül - magabiztos sikert aratott (ugyancsak fél perccel előzte meg Kennaught). És ezzel most nem Froome teljesítményét akarom lekicsinyíteni, de valljuk be, meglehetősen alacsonyra tette a lécet így, első nekifutásra. Már csak egy nagy név hiányzik a felsorolásból, Alberto Contadoré, aki a többiekhez képest meglehetősen későn kezd, de az ő debütálására sem kell már sokat várni. Holnap startolnak ugyanis az első számottevő többnapos versenyek: az algarvei és az andalúz kör: előbbin ott lesz a spanyol klasszis is, Aru és Rodriguez társaságában. Ezzel egyidőben a Ruta del Sol-on Valverde, Majka és Van Garderen összecsapására van kilátás, és ezt az Eurosporton is figyelemmel lehet követni (esténként pedig el lehet csípni az ománi kör félórás összefoglalóit is).

Tavaly valósággal el voltunk kényeztetve mi, nézők, hiszen a vikersundi sáncon csak úgy röpködtek a világcsúcsok. Először Peter Prevc jutott el 250 méterig, ami mérföldkőnek tűnt, pontosan addig, amíg jött Anders Fannemel és 251.5 méterrel meg nem döntötte. Néhányan talán emlékeznek arra is, hogy a nagyöreg Vassiliev még ezt is felülmúlta, csak éppen egy érvényes érkezést nem tudott mellétenni. A hivatalos rekord tehát maradt 251.5 méter, és mivel a planicai sáncot nem toldhatták meg a szlovénok a felújítás során, a lehetőség is maradt Vikersundben ahhoz, hogy ezt az eredményt jövőre tovább javíthassák a legvakmerőbb síugrók... De a múlthét eseményei engem majdnem 100%-ig meggyőztek arról, hogy a jelenlegi csúcsot biztonságos keretek között már nem lehet túlszárnyalni. Ez egy kicsit pesszimista kijelentés, tudom, de látva azt, hogy a világ legjobbjai mire voltak képesek idén, nem vagyok biztos abban, hogy ezt erőltetni kéne. A versenyzők testi épsége nyilvánvalóan jóval fontosabb egy 255 méteres repülésnél, márpedig ha valaki ezen az egyébként hatalmas sáncon eljut odáig, valószínűleg elesik. Ezt bizonyítja Peter Prevc vasárnapi produkciója: rögtön az elrugaszkodás után látszott, hogy ebből bizony még baj is lehet. Túlságosan magasan volt, és ezt ő is érezte, ezért hamarabb kiállt az ugrásból, így nem csoda, hogy nem tudta megcsinálni a telemarkot. Azt hiszem, csak elképesztő lélekjelenlétének köszönhette, hogy elkerülte a bukást. Végül Prevc 249.5 méterig jutott el, de ki tudja, mi lett volna ebből, ha nem adja fel ideje korán a repülési pozíciót... Megmondom őszintén, izgultam érte. Imádom a síugrást, a sírepülést meg különösen, de túlélem, ha nem születik minden évben új világcsúcs, mert kevés dolgot utálok jobban annál, mint amikor egy sportoló a szemem láttára töri össze magát. Magyarán, amíg a FIS nem engedélyezi a sáncok bővítését, a Fannemel-féle 251.5 méter felülmúlhatatlannak tűnik - legalábbis, ha én lennék a versenyigazgató, nem engedném a rekord hajszolását. Viszont azt se tartanám jó ötletnek, ha mondjuk eltörölnék a határokat, mert akkor meg a helyszínek egymással versengenének és az ugrók háttérbe szorulnának a szórakoztatás igényével szemben. Ez pedig a lehető legrosszabb tendencia, amit a síugrás átvehet. Egy 225 méteres zsűritávolságú repülő sáncon anélkül is lehet izgalmas futamokat rendezni, hogy nem mindenkinek az újabb világcsúcs lebeg a szeme előtt. És pontosan ezért nem kell elkeseredni amiatt, hogy idén ezt senkinek sem sikerült megdönteni. 

Mielőtt belevágnék a véleményformálásba, szeretném leszögezni, hogy tisztelem és elismerem Ronnie O'Sullivan tudását és a snookerben elért eredményeit, illetve mindazt, amivel ezt a sportot ilyen népszerűvé tette és teszi még most is. Akármilyen nagy zseni, nem túl egyszerű alak, annyi biztos. Erre lehet azt is mondani, hogy pont ettől az, aki, és ezzel az állítással nem is érdemes vitatkozni. Pimaszsága és flegmasága teszi különlegessé, veleszületett tehetsége pedig magasan a versenytársai fölé emeli. A rekordok embere, nem létezik olyan állás a snookerasztalon, amit ő ne tudna megoldani, de mégis képtelen úgy dominálni, mint például Novak Djokovic. És ebben egyértelműen a mentális tényezők akadályozzák meg: akárki akármit mond, O'Sullivan lelkileg labilis. Az, aki évente minimum egyszer bejelenti a visszavonulását, majd visszatér és megnyeri a világbajnokságot, nem lehet kiegyensúlyozott. Rengeteg ellentmondásos dolgot művelt már (aki egy kicsit is ismeri őt, tudja miről beszélek), a botrányhős címet is egészen nyugodtan ráaggathatnánk. Legújabban azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a Welsh Open első fordulójában, mivel kevesellte a 10 000 fontos pénzdíjat, elfuserált egy nagyszerű lehetőséget a maximumra. A 14. piros után szándékosan a rózsára pozícionált, pedig könnyedén terelhetett volna a feketére is. Mindezt a tőle megszokott csibészes vigyorok közepette tette és sütött az arcáról, hogy igen, nekem ezt is szabad. Pedig nem, ezt még egy korszakos játékos sem engedheti meg magának. Tudniillik, ezzel megalázott egy csomó másik játékost, akik 20 éves pályafutásuk alatt arra a pillanatra a várnak, hogy belökjék azt a bizonyos 15 pirosat és 15 feketét. Valakinek ez sosem adatik meg versenykörülmények között, Ronnie meg elegánsan elszórakozza a dolgot, csupán azért, mert neki nem felel meg 4 millió forint ezért a produkcióért.

Ami még ennél is nagyobb probléma a szememben, hogy ezzel magát a sportágat is megcsúfolja. Egy 147-es breaknek a snookerben súlya van, pláne ha tévés asztalon születik. Én megértem, hogy neki már teljesen mindegy, hogy 12 vagy 13 maximuma van, mert ígyis-úgyis toronymagas rekorder, de ez a magatartás mégsem méltó egy ilyen bajnokhoz, akit milliók istenítenek. Azt is megértem, hogy kevésli a jelenlegi pénzdíjazást, hiszen valóban többet érdemelnének mind a tornagyőztesek, mind azok, akik hivatalos 147-et jegyeznek. De szimplán ezért nem lehet eldobni egy ekkora lehetőséget. Az Egyesült Királyságban is óriási botrányt robbantott ki O'Sullivan megmozdulása, aki azzal védekezett, hogy ő csak a szórakoztatására törekedett és azt szeretné, ha majd a következő versenyeire is ellátogatnának a rajongók. Egyszóval fent akarja tartani az érdeklődést. Igenám, de azok a 'szerencsétlen' nézők, akik akkor éppen ott ültek a lelátón, nem azért fizettek, hogy a kedvencük szánt szándékkal elrontsa azt a maximumot, hanem hogy végiglökje, és ennek szemtanúi lehessenek. Ronnie gyakorlatilag elvette tőlük ezt az élményt. Persze akadnak olyan elvakult szurkolói, akik ezt másképp látják: szerintük ez tőle abszolút belefér és semmi pökhendiséget nem vélnek felfedezni a viselkedésében, sőt, büszkén hangsúlyozzák, hogy 146-ot lökni mekkora sportolói teljesítmény. Valóban az, csak éppen ebben a helyzetben nem. Egészen egyszerűen elnézik neki ezt a pillanatnyi elmezavart, mert ő a Ronnie O'Sullivan. Pedig ez nagyon nem vicces. Ez sajnos azt jelzi, hogy van egy ember, aki túlnőtt a maga sportján.