× Jóformán alig fejeztem be teljesen - javítgatásokkal együtt - az előző cikket, máris itt a következő. Úgy érzem, a klasszikusok királynője megérdemel egy külön bejegyzést, lévén a háromhetesek után ennek a versenynek van a legnagyobb presztízse és talán nézettsége is, bár erről nincs adatom. Az viszont biztos, hogy minden egynapos specialista legnagyobb álma, hogy ő tekerjen be először a roubaix-i vélodrome-ba és ő emelhesse a magasba azt a bizonyos kockakövet a pódium tetején.

PARIS-ROUBAIX 2015 - THE POWER OF SELF-CONFIDENCE
Én eddig külső szemlélőként, pártatlan kerékpárszurkolóként követtem a tavaszi klasszikusokat, hiszen tisztában voltam vele, hogy Contador sosem fog versengeni a győzelemért és a csapatban nem volt senki más, akire építhettek. Idén ez a helyzet megváltozott Peter Sagan érkezésével, és így végre nekem is akadt izgulnivalóm. A korábbi években is szívesen néztem a Roubaix-t, mert imádtam azt az általános feszültséget, ami végigkíséri az egész versenyt. Idén a saját bőrömön is érezhettem ezt, akárcsak a tavalyi Tour de France kockaköves etapján: minden pavés szektor egy potenciális veszélyforrás a kerekesekre, szóval imádkoztam, hogy ne keveredjen bukásba vagy ne kapjon defektet a szlovák. Ilyen jellegű problémája nem is volt, viszont a technika cserbenhagyta, ráadásul a lehető legrosszabbkor...

Mielőtt még nagyon elkalandoznék, térjünk a lényegre. A 2015-ös kiadás összesen 253.5 km hosszú volt, ebből 52.7 km kockakő (27 szektor). Az első 100 km csak egyfajta bemelegítés, hiszen itt még betonozott az út és teljesen sík az útvonal. Az első komoly kihívás, egyben a Paris-Roubaix legemblematikusabb része, az ötcsillagos Trouée d'Arenberg 95 km-re a befutótól várt a versenyzőkre. Szerencsére nem történt komoly bukás és kisebb meglepetésre az elől lévők, azaz mindenki, aki számít, megúszta kerékcsere nélkül. Még nagyobb szerencse, hogy nem történt tragédia, amikor a mezőny háromnegyede a lecsukodó félsorompókat kerülgette. Nem először fordult elő ilyesmi a Roubaix történetében, viszont mikor legutóbb, 2006-ban 3-an megkísérelték a kockázatos átkelést, a zsűri kizárással jutalmazta őket. Itt egész egyszerűen nem lehetett igazságosan szankcionálni, hiszen a szabályszegők körülbelül 60-an lehettek. A gyorsvonat pedig nem késett, és ha valakit még a síneken talált volna... Belegondolni is szörnyű. Borzasztóan veszélyes szituáció volt ez, és jogos a felháborodás az UCI felé, de lássuk be, 60 ember utólagos kizárása nem lett volna megfelelő megoldás és ennél is nagyobb botrányt robbantott volna ki. Épphogy magunkhoz tértünk a sokkból, befújt az oldalszél, elkezdődtek a tempóváltások és egyre komolyabb nevek próbálkoztak szökéssel. Megindult Sagan, Van Avermaet, Vanmarcke és Bradley Wiggins is, aki utolsó versenyét teljesítette a Sky színeiben. A brit mindent feltett egy lapra, egyértelműen a győzelemért jött az Észak poklába. Ő az, aki ki merte mondani: a Paris-Roubaix még a Tourt is felülmúlja és gondolkodás nélkül elcserélné a sárga trikóját egy kockakőre. A taktikája viszont nem igazán jött be, a többiek tartottak tőle annyira, hogy nem engedték el őt túl messzire. A szökevényeket 22 km-re a céltól fogták meg, innentől kezdve ha egy pillanatra nem figyeltünk oda, egyből elvesztettük a fonalat. Állandóan változott az elől lévők névsora, üldözőkből pillanatok alatt lettek lemaradók, támadókból pedig felzárkózók.

A cél előtt kb. 5 km-rel kristályosodott ki a kép, 7-en maradtak harcban a győzelemért, őket már nem lehetett utolérni. Köztük volt két Etixx-es (Stybar és Lampaert), Van Avermaet, Boom, Elmiger, Keukeleire, illetve a legnagyobb favoritnak kikiáltott John Degenkolb. A Milano-Sanremo bajnoka végig elől helyezkedett és semmilyen támadással sem lehetett zavarba hozni, végtelenül magabiztosnak látszott, amikor a vélodrome-ba érkeztek. Az Etixx megpróbálkozott a lehetetlennel: Lampaert utolsó csepp erejét is felhasználva felvezette a hajrát Stybarnak, aki a célegyenesre fordulva megindult, de Degenkolb külső íven megelőzte és innentől kezdve nem maradt több kérdés. A Giant elsőszámú embere gond nélkül lesprintelt mindenkit és övé lett a dicsőség: 119 év után ünnepelhetett újra egy német versenyző, és 1986 óta Degenkolb az első, aki megcsinálja a Sanremo-Roubaix duplát.  Neki sikerült megvalósítania álmát, nemúgy, mint Wigginsnek...

Ha már a bevezetőben megemlítettem Sagant, szeretnék vele külön is foglalkozni, hiszen nehéz és sikertelen időszakon van túl. Tavaly óta tart már a pechsorozata, ami a Tirrenón aratott győzelmével megtörni látszott, de a klasszikusokon újra csalódást keltően szerepelt. A Paris-Roubaix volt az utolsó reménye és ennek szellemében tekert, óriási teherrel a vállain. Ő tényleg mindent megtett és kifejezetten erősnek tűnt, de utolérte az átok: kb. 8 km-re a céltól elromlott a váltója, és kerékpárt kellett cserélnie, miután már nem maradt esélye a sikerre, sőt, azért is nagyot kellett küzdenie, hogy elcsípje az üldözőbolyt. A szlovák bajnok végül a 23. helyen végzett, viszont ha nincs az a mechanikai baki, véleményem szerint dobogós lett volna... Számára új időszak kezdődik: mostantól a minél több szakaszgyőzelem és a zöld trikó megszerzése a cél. Valószínűleg kevesebb lesz rajta a nyomás és ennél fogva felszabadultabban versenyez majd a szezon további részében. Legalábbis nagyon remélem. Tinkov úrról nem is beszélve.